A szavak teremtő ereje, avagy ajtó a kliséhalmazra

Alix E. Harrow: Tízezer ajtó

Sajnálom, de nekem ez egy szépen megírt, egész jó young adult regény, amely felvonultatja az ilyen regényekre jellemző klisék garmadáját, számomra inkább kevesebb, mint több sikerrel; ilyenek a Szegény, Szánnivaló, Sehova Nem Illő Lányka, akit senki nem szeret, félig árva és persze, hogy szerelmes lesz az egyetlen fiúba, aki a közelében téblábol. Ja, és dacára minden páriatulajdonságának, kiderül, hogy különleges képességgel bír és hirtelen nagyon veszélyes és vagány lesz. A Fiú tiszta szívű, kedves, baromi jóképű és természetesen gyönyörű szemszínnel van ellátva, ami érthetetlen attribútuma a lányregények főhőseinek.

Sajnálom, én ehhez már nagyon öreg vagyok. Olyannyira, hogy nem hiszek abban se, hogy létezik szerelem első és egyetlen látásra, ami olyan fene nagy, hogy több mint tíz évet szánok az életemből arra, hogy megtaláljam azt, akivel gyerekként pár percre véletlenül találkoztam. Bocs, de ez csak a lányok képzeletében létezik.

A borítója tetszett a legjobban. Na, jó, igazságtalan vagyok, a fordítás a Ballai Máriától megszokott módon zseniális, imádom ezt a nőt (bár a Megtört Föld a kedvencem tőle). Az már nem az ő hibája, hogy nekem sok volt ez az érzelemdús, erősen kicsipkézett szöveg.

Írott világa, a szóművesség, a (túl harsányan) bemutatott társadalmi problémák bemutatása vitte el a hátán ezt a történetet. Sajnos Jane, akinek a személyisége számomra érdekesebb volt Januaryénál - avagy komolyan felütötték a fejüket a generációs problémák -, túlságosan háttérbe szorul izgága hősnőnk mellett. 

Az egész olvasmányélmény arra emlékeztetett, amikor elrontom a fürdővizet, és csak akkor döbbenek rá, hogy túl sok hideget eresztettem hozzá, amikor belecsobbanok és megérzem a meleg felszín alatt a másodperceken belül beálló kihűlést; elsőre jónak tűnik, aztán belém harap a keserű csalódás.

Sajnálom, tényleg. De legalább a macskákkal kapcsolatban egyetértünk az írónővel.

Eredeti cím: The Ten Thousand Doors of January

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3980 Ft

Cameron Post kálváriája

"Arra gondolok, hogy a kopogtatás előtt még voltak szüleim, utána már nem. Mr. Klauson is tudta; fel kellett emelnie kérges kezét, és el kellett vennie tőlem a szüleimet este tizenegykor egy június végi, meleg éjszakán: nyári szünet, tonik, lopott rágó, lopott csókok - egy tizenkét éves gyerek remek élete, amikor már majdnem mindent sejtettem, arról pedig, amit még nem ismertem, úgy éreztem, simán megy majd, csak ki kell várnom, de Irene amúgy is mindig ott lesz velem, és ugyanazt várja."

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Cameron Post egy virgonc tinilány egy amerikai kisvárosban.

Cameron Post és a barátnője egy forró nyári napon megcsókolják egymást.

Cameron Post tudja, hogy ezt más lányokkal is megtenné, de fiúkkal nem tudja elképzelni.

Cameron Post szülei ugyanezen a napon halálos autóbalesetet szenvednek.

Cameron Post gyámja a mélyen vallásos nagynénje lesz.

Cameron Post az Isteni Ígéret nevű bentlakásos iskolába kerül, ahol hozzá hasonló, szexuális elhajlásoktól szenvedő fiatalokat gyógyítanak, hogy Istennek tetsző életet éljenek.

Hozzáteszem, a közel tízezer dolláros tandíjat a Cameron Post taníttatására szánt összegből fizetik. Ezen a ponton nagyon szerettem volna az eszméletvesztésig verni az ájtatos nagynénit - de ez a könyv nem ilyen egyszerű.

Sokáig kerülgettem, mert egyszerre vonzanak és taszítanak a hasonló történetek, olvasás közben is evett a stressz, hogy szerencsétlen lányból mikor kezdik el kiűzni az ördögöt, de ez nem a szokásos szadista szektás történet (SzSzSzSz, éljen az immár négyszeres alliteráció - bár úgy néz ki, van ilyen verzió is). Tulajdonképpen borzasztóan frusztráló, hogy az iskolában-gyógyítóközpontban az egyik vezető végig abszolút szimpatikus figura marad, attól függetlenül, hogy nyíltan bevallja, korábban homoszexuális volt, aki rátalált a helyes útra. A nagynéni otthagyja a munkahelyét és Cameronhoz és idős, beteg nagymamájához költözik, hogy gondját viselje az unokahúgának, akit alig ismer. Zokogva hagyja ott Cameront a gyógyítóközpontban és a neki írt levelekben kifejezi, mennyire bántja rossz viszonyuk és hogy Cameronnak igaza van, ő is hibás - igen, a nagynéninek (aki egyébként egy fiatal, csinos nő, nem egy besavanyodott matróna) viszolyogtató elképzelései vannak az emberi természetről, mi számít jónak vagy rossznak, de erőszakossággal nem lehet vádolni, max. némi sunyisággal. A regény vége felé válik igazából szimpatikussá, ami kényelmetlen kettős érzést keltett bennem. Cameron persze gyűlöli őt, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ezt ne éreztesse vele, ami miatt a későbbiek fényében a bennem lévő kettős érzés tovább erősödött.

Ha csupán a regénybeli viselkedését vesszük alapul, a nagymamájára Cameron még inkább dühös lehetne, de egyszerűbb mindenért egy ismeretlen rokont hibáztatni, akinek a személye összekapcsolódik a tragédiával - hiszen ezután semmi nem lesz ugyanolyan, Ruth, a nagynéni nem tudja korrigálni ezt az óriási törést Cameron életében, és a lány (aki még csak tizennégy-tizenöt éves) ezért is neheztel rá. De a nagymamával szemben magában tartja minden kikívánkozó megjegyzését, aki semmit nem tesz, hogy ne tegyék ezt az unokájával (és haragszik rá a viselkedése miatt), és eszébe sem jut, hogy Cameron talán nincs jól és kevés megnyugvást ad, hogy az évfordulón kimennek a temetőbe. "Jól megvagyunk, nem igaz, Prücsök?" Nem, nincsenek jól. És soha nem is lesznek - nem úgy, mint azelőtt.

Nagyon érett hangvételű regény a Cameron Post rossz nevelése, árad a sorokból a gondtalan, nyári napok hangulata, a mindent tompa szürkeségbe öltöztető depresszióé, amikor Cameron csak van, dolgozik a babaházán és lehalkítva nézi egyik kikölcsönzött filmet a másik után, és csak próbálja túlélni a napokat. Amikor érzi, hogy Ruth és a vőlegénye az ő életéről hoznak döntéseket és csak hagyja. Amikor tudja, hogy rossz döntést hoz, de szándékosan erre az útra lép.

Nagyon pozitívan csalódtam ebben a könyvben, érzékeny, sokszínű, elgondolkodtató tartalommal, a young adult jobbik végéről.

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2019

Fordította: Todero Anna

Ár: 4000 Ft

Rövidkék

David Gemmell: Jon Shannow (Árnyékok farkasa + Az utolsó Őrző)

Tulajdonképpen már említettem a véleményem lényegét: szeretem Gemmellt, de évente-kétévente egy sorozatot szabad tőle olvasnom. Idén négy kötetével (két rövid sorozattal) ismerkedtem meg, a Jon Shannow volt az egyik, a Makedónia a másik. Az utóbbit júniusban olvastam, és csak az unalom halvány árnyéka vetődött ránk, de alapvetően szerettem, míg Jon Shannow egyáltalán nem érdekelt - nem, nem azért, mert posztapokalitikus western, egyszerűen... untam. Nem is voltam részese a szövegnek, mint amikor egy üvegfalon keresztül nézed, hogy főzőcskéznek, de az illatok nem jutnak el hozzád.

A fordulatok és bizonyos szereplők is túl ismerősek voltak, kilátszottak a panelek, amelyeket Gemmell alkalmaz. Vajon azért érzek egy erős stílusbeli különbséget ezen könyvek és a Trója között, mert azt még tavaly olvastam? Valószínűleg nem; az a sorozat jóval több szereplőt vonultat fel, a misztikus vonal nagyon halovány, a másik kettőben viszont központi szerepet tölt be, mondhatni, ugyanaz a mágiarendszere, ami négy kötet után már kezdett a könyökömön kijönni.

Még A hatalom kövei c. sorozat van meg tőle, de egy darabig várok vele, kicsit sok volt a Jó és a Rossz örök harcából meg a szipsztrasszokból. Alighogy befejeztem Az utolsó Őrzőt, felbukkant a Molyon a harmadik Jon Shannow, a Vérkő, neeem, köszi, ő is várni fog a sorára.

Delphine de Vigan: No és én

Baromi régen szereztem be ezt a regényt. Mindig néztem a polcon, hogy milyen kis vékony, az írónő Semmi nem áll az éjszaka útjába c. könyvét nagyon szerettem, ez se lehet rossz. Nos, nem is az, csak már én vagyok hozzá öreg, ill. túl cinikus. Lou majd egyszer megtanulja, hogy van, akit nem lehet megmenteni, mert ő sem akarja. Őt magát kedveltem, magányos, szorongó kislány, de a többi szereplő az én ízlésemnek nagyon fekete-fehérre van festve; az ügyeletes vágy tárgya-szépfiú kb. mindenből bukásra áll, de nem lusta ám vagy buta, hanem megveti a rendszert és valójában baromi éleslátó srác, a szülők meg szülők, nem értenek ők ugyan semmit - szerintem az, amit Noért tesznek, baromi nagy segítség, a többség gondolkodás nélkül nemet mondana.

Ahhoz, hogy ennyi idősen szeressem ezt a kis könyvet, több őszinte és valóságközeli mozzanat kellett volna, de lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasabbak a kelleténél.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Egyértelműen a legjobb könyv a hármasból.

Nagyon örültem a 21. Század kiadó Kult sorozatának, az ilyenekre szokás mondani, hogy "öröm kézbe venni"; szép, igényes kiadások, keményfedéllel, őrületesen tapizható védőborítóval, szemet gyönyörködtető orcával, legszívesebben velük aludnék, pedig ezt csak szemfestékpaletták esetén szoktam érezni - a könyvek nagyobbak és élesebbek a sarkaik.

Jó pár Délen játszódó, a rabszolgaság témáját tárgyaló-érintő könyvet olvastam már, de A föld alatti vasút magyar megjelenésének azért is örültem, mert eddig csak női szerzőktől olvastam a témában, és kíváncsi voltam, egy férfi máshogy ábrázolja-e a rabszolgaságot - érdekes volt, hogy ő is egy nőt tett meg elbeszélőnek-főszereplőnek. Olyan igazán "újat" Whitehead se tud mondani, de a szenvedés és a fájdalom, amit az emberek egymásnak és az élővilág többi tagjának okoznak, nem is lehet ennek a témája. Az se új, hogy a feketék és fehér segítőik folyamatos űzöttségben élnek, a boldog, kiegyensúlyozott életet előbb-utóbb porig rombolják (megint) és minden kezdődik elölről, ez a történet befejezésen is érződik. Létezik-e tényleges szabadság? Megszabadulhatunk-e minden kötöttségtől és leszámolhatunk-e valamennyi előítélettel?

Jó kis könyv ez, pörögnek a lapok, van egy-két meglepő dolog - pl. a tényleges földalatti vasút, fájó fordulatok, de nem tudott hozzám közel kerülni. Az ötös skálán egy erős négyes, ha háttérbe szorítom a szubjektív nyavalyámat és az objektív erényekre koncentrálok.

Punk, csajok, satöbbi

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Milyen aranyos gyerekek! - gondoltam olvasás közben. Aztán felszínre kerültek bizonyos dolgok, amelyek beárnyékolták a csetlő-botló kibontakozó Első Szerelmet, én pedig bólogattam, hogy ezekkel együtt teljes a kép, mert a való élet ritkán bizonyul olyan cukorhányással leöntött szivárványfelhőnek, mint ahogy sokan szeretik ábrázolni (és szívből remélem, hogy azok olvasói képesek a realitás talaján maradni).

Lehet, hogy az utóbbi pár év felhozatalát tekintve kicsit szokatlannak tűnik egy YA felbukkanása, de sokszor néha van igényem olyan regényekre, amelyek nem követelnek nagy figyelmet vagy különösebb erőfeszítést, mégis képesek bevonni a világukba - vagyis nem a gagyikra vágyom (azokból is sokat olvastam), hanem a könnyű-de-tartalmas - kötetekre (lehet ajánlani, ha tudtok ilyenekről). Bezzeg gagyiból annyi van, hogy kiömlik a könyvesboltokból, kíván... áh, inkább hagyjuk. Emellett az Eleanor és Park nem az a fajta YA, hanem hamisítatlan ifjúsági - a magyar olvasóközönség hajlamos kettéválasztani ezt a kategóriát -, amely nyomokban életet és komolyságot is tartalmaz, ráadásul a nyolcvanas években játszódik, amikor ceruzaelemet kérnek karácsonyra, milyen cuki már! És milyen jólesik nekem erről a korszakról olvasni, miközben egyre jobban bekebelez a "felnőttkor" rémisztő szörnye.

Olvasás előtt nem sokat tudtam a könyvről, csupán annyit, hogy a címben nevezettek szerelméről szól (éljen a kifejező borító), és hogy Eleanor rossz körülmények között él. Nehéz lenne tagadni, hogy engem az utóbbi fogott meg; Rainbow Rowell érzékletesen ábrázolja a konfliktusokat, az emiatt kialakuló érzéseket, azokat a folyamatos patthelyzeteket, amikor a hátrányos fél (jelen esetben Eleanor) próbál repedés lenni a falon és lélegzet-visszafojtva élni. De nem elég az agresszív, bántalmazó mostohaapa, Eleanor az iskolában is kitaszított - ő az osztály kövére, annak ellenére, hogy vannak nála nagyobb darab lányok. Az ilyen esetekben talán nem is a testsúly a lényeg, hanem az a meghatározhatatlan valami, amit a Tina-féle hiénák megéreznek és örömmel próbálják pokollá tenni az életedet. Sebezhetőség, sérültség, a biztos hátország hiánya? Az az érzés, hogy a lelked egy felégetett pusztaság?

Park családi élete az ő ellentétpárja; a környéken - ahol a diszfunkcionális családok, problémás gyerekek, alkoholista apák és kegyetlenkedő mostohák a szegénységgel karöltve általánosnak számítanak - Sheridanék állnak a legközelebb a "normális család" eszményi képéhez. Szép ház, harmonikus kapcsolatban álló szülők és gyerekek, akik szeretik egymást, de itt is akad némi konfliktusforrás; az apa a tipikus amerikai férfiideált testesíti meg, akit mélységesen zavar (reakciója szerint: feldühít) a nagyobbik fia, Park érzékeny, szerinte nőiesen feminim jelleme. Park rendes gyerek módjára permanens bűntudatot érez, amiért csalódást okoz az apjának és úgy érzi, valami baj van vele, ugyanakkor haragszik az apjára, amiért nem fogadja el, és így tovább. Mindig mondják, hogy nőnek lenni szar, de szerintem a pasiknak se jobb a helyzete.

Nagyon sokat és hosszan lehetne még erről a könyvről beszélni. Arról, amikor túl fura vagy a saját családodnak és nem tudnak veled mit kezdeni; amikor a szerelmedet találják furcsának és neked annyira kínos a szituáció, miközben semmi mást nem szeretnél, csak együtt lenni vele; amikor azt akarják, szakíts vele, mert nem illik bele abba a kényelmes dobozba, amiben elképzelik a te életed; amikor ez a kapcsolat az egyetlen, ami a felszínen tart és félsz, hogy beszennyezik. Amikor a tornaterem a pokol kiterjesztése.

Hogy milyen benne a szerelem? Fokozatos. Cuki. Vicces ("Úristen, meg lehet valakinek erőszakolni a kezét?":DD). Csetlő-botló, bizonytalan, magadban feszkózós. Aztán halálos, soha-többé-nem-kell-más, ami kezdte bökögetni a biztosítót, de, mivel a történet vége felé jártam, nem vágta ki és csapta agyon az egész élményt. Ugyancsak a végén éreztem, hogy Park túl tökéletesre sikeredett - vagy csak a regény elvégezte a dolgát és helyrerázta a lelkivilágom, készen a megszokott könyvek befogadására -, kb. mindenki ilyen srácot szeretne első pasinak. De elnézem ezt a hibát, mégiscsak majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint a főszereplők és ennyi guilty pleasure belefér az egyébként tökéletes képbe. 

Az tetszett annyira ebben a regényben, hogy valódiak az érzések és rengeteget lehet rajta töprengeni - sok felfedeznivalót kihagytam, szóval, ne higgyétek, hogy csak ennyiből áll a történet -, mégis könnyű marad. Persze, lehet, hogy egy 15-16 éves máshogy értékelné, de én rohadtul örülök, hogy magam mögött hagytam a tesiórás poklot, és istenem, milyen jó, hogy Magyarországon nem általános az iskolabusz és a szekrényrendszer!

Eredeti cím: Eleanor & Park

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2014

Fordította: Simonyi Ágnes

Ár: 3250 Ft (de ki lehet fogni akciósan)

Borús napok lányregényei

Zsinórban ez a második post, aminek a címében a "lányregény" szó szerepel, de ezek tényleg azok. A rózsaszín, puffos ujjú ruhás értelemben, úgyhogy a tautológia teljes mértékben indokolt.

Olyan ügyes vagyok, hogy sikerült befejeznem a második, könyvtárból orozott ballasztkönyvet is (copyright by Nima), aztán, amikor a majdani, róluk szóló postokról gondolkodtam, rájöttem, hogy az emlékeim menthetetlenül összefolynak, és alig emlékszem szegény Fangirlre, pedig micsoda mankó volt tavaly decemberben. Ilyen és ehhez hasonló okok - már megint [vagy: még mindig] három könyvvel vagyok lemaradva, és rettenetesen nyomasztanak - miatt közös íráson fognak osztozni.

"A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző miliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt. A szükség azonban úgy hozta, hogy hamar hozzászoktunk ehhez az új életstílushoz."

Sara Crowe: Campari reggelire

Kölcsönzés előtt egy-két héttel mély undorral tekintettem a könyvre; biztos valami ócska chick-lit, eszem ágában sincs elolvasni. Aztán a fülszöveg keresztül verekedte magát az előítéletem vastag ködén, és...
RÉGI HÁZ
ANGOLOK
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ, AMINEK NEVE IS VAN
feliratok villogtak az agyamban. Az ódon, már-már személyiséggel bíró épületek a gyengéim; egész jól elkendőzik a nem hibátlan regényeik megbicsaklásait. Most sem volt másképp, de a rózsaszín vattacukor-hangulaton átsejlett pár dolog, ami miatt, ha még adnék pontszámot, a jóindulatú három és fél megégett pirítósra minősíteném.
Nem okozott gondot, hogy belehelyezkedjek a tizenhét éves Sue Bowl fejébe, ill. a naplójába, szerintem ez hatalmas piros pont nekem. Sue néha naiv, néha idegesítő, persze reménytelenül szerelmes - de tizenhét éves, és alapvetően cuki, ezért megbocsátottam az Icarus utáni sóhajtozását. (Azért elég perverz dolog a delikvens fotóból megmaradt fél szemével aludni... legalább egy fél pár zoknival megkönyörülhetett volna Sue-n az írónő.) Rendkívül pihentető volt Bécsy Ágnes Virginia Woolf-elemzései után hóbortos nagynéniről, családi titkokról, szerelmes, meglett korú ezredesekről olvasni, a Déli álmok jutott róla eszembe - a tragédiák ellenére alapvetően pozitív hangvételű (azért nem kellene minden tinilány édesanyját kinyírni), néhol nevetésre késztető, könnyed kis regények, jó tündérekkel és RÉGI HÁZAKKAL, jólesett olvasni. És itt még a szobáknak is neve van!
(Ha már nevek: elképesztő, hogy hívják a szereplők többségét - Icarus, Buddleia, Loudolle, Avery, Cameo, Coral.)
Ezeknek a tulajdonságoknak szinte csatolmányai néhány kifogásolható dolog: a túl meseszerű, boldog vég, a nem-igaz-hogy-nem-böki-ki-a-szemed-ki-a-hozzád-való-srác - féle bullshit, az abszolút gonosz karakter, a szép Loudolle (azaz Lúdtoll), aki logikus indok nélkül minden gaztett elkövetője. Még jó, hogy gyilkosság nem történik, tuti, hogy az írónő ráfogná. A vége felé kezdett vattacukor-túltengésem lenni, de Sara Crowe-ba szorult annyi bölcsesség, hogy ne hatszáz oldalban mesélje el Sue kalandjait, és így a Campari reggelire megmaradhatott kellemes élménynek és emléknek.
Ui.: a "paradicsomban szálló selyem" képét nem tudom hova tenni.

Eredeti cím: Campari for Breakfast
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Fordította: Beke Zsolt
Ár: 2990 Ft

Rainbow Rowell: Fangirl

Nem hittem volna, hogy valaha Rainbow Rowell (istenem, ez a név!)-regényt fogok olvasni, de a könyvek még mindig meg tudnak lepni, amiért alapvetően hálás vagyok.
Érdekes, hogy mindkét lányregényem az íráshoz kapcsolódik; Cath-nek, akárcsak Sue-nak, az írás a végső mentsvára, a komfortzónája közepe. Róla eszembe jutott még egy fiktív karakter, Quentin A varázslókból - Cath se bír egy elképzelt varázsvilágtól elszakadni. Valószínűleg megenné a sárga irigység, ha tudná, hogy Q. tényleg átkerül álmai világába. Igaz, hogy szerencsétlen srácnak ez sem elég, de ez már egy másik történet.
Cath egy rakás katasztrófa. Vele kicsit nehezebb volt toleránsnak lennem, mert a klinikai eset határa, ha valaki inkább fehérjeszeleteken él, mintsem megkérdezze, merre van a menza, de próbáltam arra gondolni, hogy én is voltam ennyire görcsös (sőt, ma is előfordul). Az ikertestvérével, Wrennel se volt jobb a helyzet: ő az, aki kétségbeesetten önálló, felnőtt és más akar lenni - közben összegyógyul a szobatársával és bonyolult viszonyba kezd az alkohollal. Ugye, mennyivel jobb, mint a szobában kuporogni és fanficet írni?
Az ikrek bonyolult kapcsolata mellett itt van a lelkileg instabil apa és a korán lelépő "nem akarok családanya lenni"anya problémája. Egyik ízletesebb téma, mint a másik, de Rowell egyikben se megy túl mélyre. Mondhatnátok, hogy ha szétcincálós drámát akarok, olvassak Franzent vagy Shivert, ne tinikönyvet, de bizonyos igényeket nem tudok kikapcsolni attól, hogy fáradt vagyok. Egyébként RR elég jól kezeli a cselekményt, a Campari hozzá képest faék egyszerűségű; igazi konfliktusok vannak, Cath valós vargabetűket és kényszerkanyarokat ír le, hogy kitörjön az elefántcsonttornyából. Még a meglebegtetett szerelmi háromszög se rogyasztotta össze a regényt, úgyhogy RR tényleg ügyes YA-szerző.
Csak Levi ne lett volna.
Igen, a Tökéletes Srác. Hipercuki, kurva jól néz ki, és pszichológust megszégyenítően türelmes Cath-tel. Igen, teljesen tökéletes és kielégítő szórakozás, hogy a fejét az ölébe hajtva felolvassa neki a fanficjét, február éjszaka bebarangolják a töksötét campust, és elfuvarozza a lányt, ahova annak éppen mennie kell. Ilyen fiú nem létezik, Cath-nek legalább három kapcsolatkezdeményt kellene normál esetben elkaszálnia, mert az idegbeteg komplexushalmaza elviselhetetlenné teszi és még rettenetesen gyerek. Óriási különbség van egy otthonról éppen elkerült 18 éves és egy 22 éves, a suli mellett dolgozó ember között. Még egy "A jóképű rosszfiú átejti a naiv, tapasztalatlan lánykát"-sztorit se lehet kihozni belőle, mert Cath még stabil állapotában is mentálisan padlóra küldi a jóképű rosszfiút.
Levit leszámítva jól elvoltam a Fangirllel - igazából reménykedtem, hogy a rengeteg ocsú között kitermelődik pár normális ifjúsági regény, és, úgy tűnik, Rowell ilyeneket ír. Volt néhány mondat, ami tökéletesen betalált:
"Túl sokat sírok, gondolta. Túl sok mindenért. Belefáradt, hogy mindig ő az, aki sír."
"Meséld el, miért vagy ennyire boldogtalan."
"De olyan tanácstalan vagy időnként. Mintha egy cicát látnék, aminek beszorult a feje a papír zsebkendős dobozba." Az epic mondat.:D

Eredeti cím: Fangirl
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3250 Ft

Fonák világ

"- A hepiend népszerű. Te nem nézel mozifilmeket?
 - Igen, de azok filmek - nyögte Darcy. - A könyvek fölöttük állnak!
- Nincs olyan üzletág, ami fölötte állna a pénznek."

Scott Westerfeld: Túlvilágok

Nem hiszem el, hogy Westerfeldnek megint kijön egy könyve, gondoltam magamban, miközben a könyv címére meredtem a monitoron. Valami dacos kényszert éreztem, hogy végigolvassam a Leviatán-sorozatot, és, mint aki kipipálhat egy teljesített feladatot, elégedetten csuktam be a Góliátot, hogy kész; befejeztem, megismerkedtem vele, mehetünk tovább. De a korai nyűgösséget hamar felváltotta az izgatott érdeklődés; azt hittem, valami izgi metatalálkozás fog történni író és teremtménye között, és ha YA-módra esetleg egymásba szeretnek, még azt se bántam volna. Meg hát kíváncsi voltam, hogy a Jane Austen-utalás kimerül-e egy poénban, vagy nagyobb jelentősége van.
Nem egészen arról szólt a történet, amire gondoltam, de ez a verzió is eléggé tetszett.
"Eléggé." Igen, mert az első tíz-húsz oldal után legszívesebben a pasimnak ajándékoztam volna a könyvet, és dühös voltam magamra, amiért harács hörcsög módjára megvettem, pedig már rég unom a YA-t. Valószínűleg a két könyv egy kötetben-ötlet mentett meg (engem és a könyvet is), felfrissítette és érdekessé tette a szimpla ifjúsági koncepciót; átlagos lánnyal történik valami, természetfeletti képesség, jóképű srác, nyűglődés, blabla, ismeritek a formulákat. De a másik történetnek hála nem húztam fel magam az állandó kellékként szolgáló fekete selyemingen, a nagy tinidrámán és a kiszámítható fordulatokon.
Van egy tizennyolc éves lány, Darcy. Igen, lány, ezen, sokakhoz hasonlóan, én is meglepődtem. Ugrott a nagy ötletem. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert Darcy meleg, de akkor sem jön létre egy posztmodern sík, ahol találkozik a főszereplőjével és egymásba szeretnek. Ehelyett Darcy és Lizzie a saját valóságukban vívják meg a harcaikat; a fiatal, elsőkönyves írónak hirtelen a nyakába szakad a felnőtt élet, Lizzie pedig egy terrortámadás egyedüli túlélője lesz, ami a nyilvánvaló okokon túl azért is megváltoztatja az életét, mert képes magát átgondolni a túlvilágra, és kiderül, hogy pszükhopomposz/lélekvezető/valkűr, vagy valami ilyesmi.
Felváltva olvassuk a két történetet, amelyek valamilyen szinten hatnak egymásra, és ami egy kicsit mégis posztmodern [olyan vagyok ezzel a műfajjal, mint az egyszeri gyerek]; amit Darcy megél, vagy hatással van rá, annak nyoma marad a regényében. Olyan, mintha az emberi személyiség emlékek, impressziók, érzések, hirtelen benyomások egymásba folyó üledéke lenne, és mindazt, amit a lány papírra vet, öntudatlanul innen halássza ki. Például észre sem veszi az öntudatlan Jane Austen-utalást, amíg rá nem mutatnak - holott nem ő, hanem az édesanyja a rajongója.
Érdekes, hogy engem (néhány olvasóval ellentétben) Lizzie jobban idegesített, mint Darcy; hülyén hangzik, de az ő élete igazi volt, a problémái valósak, olyannyira, hogy néhányra bőszen emlékeztem a saját tétova korszakomból. Lizzie ellenben olyan, mint a YA-hősnők jobbik fele; erős, határozott, mindenkitmegvédekhiábavagyoktizenéves, és persze mindentjobbantudokmintafelnőttek. Egészen hihetetlen, mennyire gyengének és értetlennek látja a saját anyját. Lehet, hogy én is ilyen voltam anno, de amikor átkerültem a másik, a felnőtt-oldalra, elég jelentékeny a különbség. Kedves Lizzie, az élet nemcsak abból a három-négy problémából áll, amit jelenleg te magad előtt látsz. És az élet körültekintően gondoskodni fog róla, hogy ezt észrevedd; azt csinálja majd veled, mint Hulk Lokival a Bosszúállókban. [Nyikhaj istenke, hihi.]
Jaj, a saját nyikhaj istenkénk! Hát Jamaradzs is olyan tipikus, gyönyörű a szép szemöldöke vonalától az izmos lábáig - azt hittem, kitépkedem a saját szemöldököm, ha még egyszer szóba kerül a kinézete -, de a "külső képe", az, ahogy a való-, a Darcy-világból látszik, már sokkal jobb. Imádtam a kemény erkölcsi dilemmát, szabad-e kifosztani a szülők vallását, szexi, tizenéves srácot faragni egy hindu halálistenből, disney-sek-e a palotás srácok vagy sem. Egyáltalán, imádtam a könyvkiadás, az írók világáról olvasni, egy olyan főszereplő szemén keresztül, akinek mindez szintén teljesen új. Olyan volt ez a könyv, mint egy kétirányú kukkolda, ami mindig gondoskodott a szórakoztatásomról; ha az egyik szálat kezdtem megunni, bedobott valami újat a másik.
Ha ez a regény csak Lizzie-ről szólt volna, valószínűleg untam volna (de még valószínűbb, hogy el se olvasom), így viszont egy (kettő...) szórakoztató, érdekes történetet olvashattam - és nem kipipálandó feladatnak éreztem.

Eredeti cím: Afterworlds
Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3490 Ft

A hollófiúk

"Blue Sargent már számon sem tudta tartani, hányszor mondták neki, hogy meg fogja ölni a szerelmét.
Az egész családja jóslással foglalkozott, ám jóslataik nem sok konkrétumot tartalmaztak. Ilyenek voltak, mint: Ma valami szörnyűség történik önnel. A hatos számhoz lesz köze. Vagy: Pénze várható. Csak érte kell nyúlnia. Vagy: Nagy döntés előtt áll, amit nem halogathat tovább.
Az emberek, akik ellátogattak a Róka utca 300. alatt álló kicsi, égszínkék házba, nem akadtak fenn a jövendölések homályosságán. Játékként, kihívásként fogták fel őket, kíváncsiak voltak, felismerik-e a pillanatot, amikor a jóslat valóra válik. Így amikor két órával a jóslás után hatszemélyes furgon rohant bele az egyik ügyfél autójába, a férfi elégedetten bólintott, és rögtön megkönnyebbült. Vagy mikor a szomszéd felajánlotta egy másik kliensnek, hogy szívesen megvenné a régi fűnyíróját, a nőnek rögtön eszébe jutott a jóslat, mely szerint pénz áll a házhoz, és asszal a tudattal adta el a masinát, hogy az ügylet meg volt írva a csillagokban. És midőn egy harmadik vendég felesége így szólt: Ezt a döntést nem halogathatjuk tovább, a férfinak rögtön beugrott, hogy Maura Sargent is pontosan ugyanezt mondta neki a kiterített tarotkártyák fölött, ezért elszánta magát a döntő lépésre."

Maggie Stiefvater: The Raven Boys - A Hollófiúk

Guilty pleasure, lehetne mondani, és így is van. Miután az érdeklődésem megtöltekezett az újmódi ifjúsági regényekkel, óvatosan kezeltem a rajongó véleményeket, még Stiefvatert is, pedig a Shiver szép könyvként él az emlékeimben (a Linger és Forever visszatekintve tök felesleges volt). Van a kiadónál az a karácsonyi kalendáriumos izé, A Hollófiúkba beleolvastam, és tudtam, hogy ez kell nekem, a drága Nita pedig ezzel ajándékozott meg tavaly karácsonykor.:) Egyébként kis társaságunk ajándékkönyvei közül már csak kettőt nem olvastam, olyan büszke vagyok magamra. Ne röhögjetek, vicomte három, pat két kötetet ajándékozott nekem, mert olyan önmegtartóztató voltam (75 könyvvel zártam a 2013-mas évet). fezer se úszta meg, szegény sokkot kapott.:D Ekkor vezettem be a négy könyves szabályt.

Jaj, elkalandoztam. Szóval a könyv. Hm. Úgy gondoltam, négy nehezebb olvasmány után megengedhetek magamnak egy ilyen kis semmiséget, ami nem fáj, nem kell rajta gondolkodni, csak sodródni a sorok mentén. Haj, de jólesett, pedig bőven lett volna min bosszankodni. Ám jobb röhögve elengedni ezeket.
Ez a könyv elsősorban néhány srácról szól, akik kínjukban nem tudnak mit csinálni. Kicsit sarkos vélemény, de akkor is ez volt az első reakcióm, mert annyira laposra csépelték már a halott szülőkkel/testvérekkel/barátokkal kapcsolatos elemet, hogy abszolút nem tud meghatni. Tudjátok, a főszereplő kislánynak/srácnak meghal mondjuk az apja, mire elköltöznek egy kisvárosba, ahol unalmas az élet, meg ugye fáj minden, de jön egy titokzatos idegen, aki mindent felbolygat. Olyan természetes, nem?
Szerencsére itt nincs költözés, az események végig a Virginia állambeli Henriettában játszódnak, ahol titokzatos energiák működnek. Ennek köszönhetően az itt élő Látók (látnokok, boszik, ilyesmik) is erősebbek, mint pl. a Róka utca 300. lakói.
A ház és a Sargentek, továbbá a tevékenységük volt az, ami elolvastatta velem a könyvet, lásd a fenti idézet. Ezek a sorok picit felidézték bennem egy Másik Írónő stílusát (nem írom le a nevét, mert már mindenki unja a mániám), és szerencsére Mauráék elég sokat szerepelnek a regényben ahhoz, hogy Stiefvater megetesse velem a fő témát is - Gansey egy gyerekkori baleset miatt megszállottan kutat a walesi hős, Glendower sírja után. A legenda szerint a király örök álmát alussza rejtett helyén (itt eszembe jutott A Pendragon legenda), és aki felébreszti, nagy-nagy jutalomban részesül. Képbe jönnek még a Ley-vonalak, egy entitás vagy mi, ami meg a Mitágó-erdőt idézi fel, tiszta crossover volt ez a könyv. Még jó, hogy a fenti idézettel kezdődik a történet, mert ha azt a részt olvasom, amikor Blue és Gansey a magas energiaszintet keresi egy bizgentyűvel, nem valószínű, hogy érdekelt volna.

Maga a történet nem nagy szám, megteszi a maga útját, kerekíti az ívét, és bár sorozat, nekem kerek egésznek tűnt. És igen, jön a de - az, hogy olyan kis egyszerű, nekem ez már csak ballaszt, bár a hangulata miatt nagyon kellemes kis ballaszt.

Ui.: ja, azt elfelejtettem, hogy az Aglionby miatt az Urak és játékosok iránt támadt erőteljes nosztalgiám (a guacamole meg a Guru palacsintáját idézte fel, eléggé lehetetlen vágyakozás volt vonatozás közben), talán mondanom se kell, hogy Harris sokkal jobban bánik a témával, bár a két műnek más a fókusza.

Eredeti cím: The Raven Boys
Sorozat: Hollófiúk 1.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2012
Fordította: Molnár Edit
Ár: 3000 Ft

Én és a The Selection (én és az angol part 4. talán)

"Which do you fight for?"
"Actually, I'm here by mistake."
"Mistake?"
"Yes. Sort of. Well, it's a long story. And now... I'm here. And I'm not fighting. My plan is to enjoy the food until you kick me out."

Kiera Cass: The Selection

Eredetileg nem akartam megírni ezt a postot, mert unok oldalakon át könyveket fikázni, de horsegirl kíváncsi a bővebb véleményemre - azon túl, hogy nem tetszett -, úgyhogy megpróbálok összeirkálni valamit. Egy sort sem jegyzeteltem, az angol nyelvű olvasmányaimnál inkább a nyelvtanulásra, mintsem a történetre koncentrálok, de néhány dolog rendkívüli és élethosszig tartó traumatikus élményt okozott.

Tisztázzunk egy dolgot: tudtam, hogy nem fog tetszeni. Volt vagy két éve egy YA-korszakom, amikor minden második-ötödik könyvem egy újmódi ifjúsági regény volt, aztán fokozatosan eltűntek az olvasmánylistámról - anno Stephen Kinggel, Koontzcal és Fable-lel kezdtem az olvasást, már ők is ritkaságnak számítanak, bár egyedül Koontzot vetettem le a kebelemről véglegesen -, mert a kezdeti hármashoz hasonlóan megcsömörlöttem tőlük. Angolul viszont kitűnő gyakorlóanyagok számomra az egyszerű nyelvezet és az ismétlődő szavak miatt, ezért döntöttem úgy, hogy velük kezdem a trenírozást.
Nos, az angol szókincsem jól elvan ezekkel a regényekkel, az intellektusom [nagyon fellengzősen hangzik, de per pillanat nem tudok rá jobb szót] viszont több mint ezer könyvet tudhat maga mögött, és borzalmasan szörnyülködik a történeteken. Nyelvezet oké, történet szörnyű, kénytelen leszek alaposan megválogatni a következő áldozatokat. Már az első könyv, Jennifer Donnelly: Revolutionje is fájdalmat okozott, pedig akkor jóval gyakorlatlanabb voltam (legalábbis ezzel hízelgek magamnak). Aztán gondoltam egy nagyot, és nekiugrottam a The Drowning Girlnek, és mindketten meglepődve állapítottuk meg, a szöveg és én, hogy értjük egymást.
Ez szörnyen unalmas, ugorjunk inkább a The Selectionre. A Molyon worsi és BZsofi nagyon szerette ezt a trilógiát, és gondoltam, miért ne tehetnék egy próbát, ha nem tetszik (amit jóformán biztosra vettem), legalább gyakorlok és kioltom a kíváncsiságom, ha pedig igen, nyerek egy jó olvasmányt is. Sajnos nem így lett.

"What do you mean?""Just that. Your family must be very different from mine.""I'd say so." I laughed. "For one, no one wears their tiaras to breakfast."

Nem akarok hosszan merengeni róla, mert éppen elég nehéz volt kibírni. Az első fele még viszonylag gyorsan ment, és roppant örültem, hogy nem fáradtam el az idegen nyelven olvasásba  - mint mondjuk a The Drowning Girl esetében, ahol kellett szüneteket tartanom -, de a nyaralás megtörte a lendületet, és jóformán fizikai fájdalmat éreztem, ha eszembe jutott, hogy ez még vár rám.
Az a legnagyobb bajom a YA-kkal, hogy a háttértörténet, a világkidolgozás még érdekes lenne, ha nem lenne a szerelem a középpontban, vagy az a picsogás, amit szerelemnek neveznek. Baromira idegesítettek a szereplők. Americának - istenem, ezek a nevek, America Singer, Aspen, Anna Farmer, Emmica, Celeste, Kayleigh, bezzeg a szobalányoknak normális neve van - van ugyan pár vicces mondata (mind a hármat kiírtam), de csak a nyafogásból és az evésből áll ki, és nem az utóbbival van a bajom. Jaj, én csúnya vagyok, engem nem választanak be, nem szeret Maxon, nem szeret Aspen, rosszul érzem magam, nyínyínííííí! És roppant logikus a viselkedése, főleg a Nagy Szerelmi Háromszög kapcsán, mert persze ez is kell bele.
Maxon egy naiv puhapöcs, majdnem fejre áll, amikor megtudja, hogy Illéában vannak éhező emberek. Nem írok róla többet, mert kezdek mérges lenni, de ez alighanem sejthető.
Az elejére kellett volna írnom a legjobbat. Tinilányok szép ruhában illegetik magukat a Herrceg előtt, protokollt tanulnak, amint bekerülnek a palotába, lady előtagot kapnak a nevükhöz, zabálnak, szobalányok vigyázzák az álmukat, és egyikük a Herrceg felesége lesz, a jövendőbeli királynő. Akkora egy disztópia ez, mint a Taj Mahal. Igen, pont ezért voltam annyira kíváncsi, mit ettek a lányok ezen a sorozaton, meg is tárgyaltuk az olvasásom alatt, köszönöm szépen, én is bőséggel olvasok olyan könyveket, amiket mások utálnak. Olyan örök, mégis folyton megakasztó dolog ez, mint az, hogy a férfi és a nő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit.
Azon gondolkodtam, hogy ez a szerencsétlen Maxon sík pszichopata lesz, mint a háremhölgyeket látogató férfiak, akik a normális párkapcsolat hiányában kicsit rosszul funkcionáltak. Hogyan lehet pár hónap, egy év alatt harmincöt lányt megismerni, pláne eldönteni róla, hogy ő-e az igazi (már ha egyáltalán köztük van), és az más kérdés szerintem, hogy alkalmas-e királynőnek, és milyen uralkodótársat kíván maga mellé ez a srác? Olyat, aki szépen mosolyog és nem szól bele a kormányzásba? Egy jótékonykodó nőt, aki segíti az elesetteket? Egy harcos aktivistát, aki segíthet reformokat végrehajtani? Szerintem ez egy hamis tündérmese, így nem alakulhat ki egy normális kapcsolat, de ezt valószínűleg minden olvasó tudja, tizenegytől ötvenkét éves korig.
Még egy dolog: az egyik jelenetben az egyik lány megpróbálja a másik leszedni a ruhát, ill. rávenni a cserére. Majdnem sírtam a röhögéstől, micsoda megpróbáltatások, istenem. Inkább valami életszerűbb kihívások elé állították volna a csajokat, mondjuk, készítsék el Maxon kedvenc ételét, vagy tartsanak nekik előadást arról, hogyan működik az ország irányítása, bármit.

"Maybe Maxon was just a typical guy, and Celeste was a beautiful girl, and in the end that would be what won out. For all his talk about wanting a soul mate, maybe all he wanted was a bedmate."

Nagyon valószínű, hogy nem fogom elolvasni a többi részt, akár több kiderül a társadalomról, akár nem, akár America lesz a hercegnő, akár nem, esetleg megszökik Aspennel egy lakatlan szigetre, felőlem történhet bármi. Horsegirl-lel azt beszéltük, legyen a következő az Árnyék és csont, de legszívesebben megkérném rá, hogy tesztelje nekem (amúgy is sokkal gyorsabb lennél:), addig én elszöszmötölök mással, és ha jónak ítéli, beleszagolok.
Tanulás szempontjából viszont pozitív emlék lesz a The Selection, nyelvi szinten nem fáradtam el, és egy könyvesboltban beleolvastam a magyar verzióba, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy jól értelmeztem a szöveget.

Kiadó: HarperCollins
Kiadás éve: 2012
Ár: 7,16 euró a Bookdepón

Ezt félbehagyjuk

A várólistám megint 271 elemű lett, hála a rengeteg ajándéknak, amit kaptam.:) Jobbnál jobbak, mindegyiket szeretném olvasni egy ideje, szóval nincs ezzel baj, de egy részem annyira szeretne látni egy száz elemű várólistát.:) Na, mindegy, ennél nagyobb bajom sose legyen, ahogy szoktam mondani.
Az ajszikat majd bemutatom legkésőbb a decemberi zárásban, de nem fogom egyenként végiglelkendezni őket nyilvánosan, mert számomra visszataszító. Megígértem magamnak, hogy karácsonykor bontom ki a postán érkezett csomagokat, de valaminek örülni kell, és a régi pótcselekvés nem múlik el nyomtalanul, azaz egy borítékban, dobozban lapuló valami olthatatlan izgatottságot kelt bennem. Igen, a csomagolópapírt tépem (de visszafogottan), és naponta többször megnézegetem a kincseim. Tehát imádom én az ajándékaimat, de a kényszeres mutogatás nem szexi.

Azonban nem erről akartam beszélni, hanem egy könyvről, amit protokollárisan félbehagyok. Libba Bray trilógiájának harmadik részéről van szó, az Az az édes, távoli harangról. 2010-ben olvastam a Lázadó angyalokat (a második részt), és akkor még kevés bajom volt a sorozattal, Gemma önző barátnői maradtak meg bennem negatívumként. Három évvel később ezek a hülye picsák rettenetesen idegesítenek, de még Gemma is, irritál a stílusa, a nyafogása és hogy egy olyan srác után eped, akit alig ismer. Ráadásul elég homályosan emlékszem arra, mi történt a korábbiakban - ilyenkor hálás vagyok az ismétlésekért -, de nincs az az isten, amiért újraolvasnám a Rettentő gyönyörűséget és a Lázadó angyalokat. Az ok ugyanaz, amiért a harmadik részt félbehagyom, pedig nem szoktam ilyet tenni; maradjon meg inkább kellemes emléknek egy másik korszakomból, ezért nem veszem ki a YA-s listából sem.
Emellett: minek kínozzam magam egy nyolcszáz oldalas tinivernyogással, ha egy hadseregnyi könyv áll rendelkezésemre? A várólistáról is leveszem A harangot, mert nem valószínű, hogy később ismét elővenném.

"Open your eyes and look at the night"

Ha normál könyves postot akarnék írni, itt egy idézet, alatta pedig a szerző neve és a könyv címe szerepelne, de a bejegyzés nemcsak a könyvről fog szólni, úgyhogy ezúttal elhagyom a hivatalos formát.

Szombaton befejeztem Jennifer Donnelly ifjúsági regényét, a Revolutiont (Forradalom). Korábban olvastam tőle A tearózsát - annakidején imádtam, ma már igencsak frászt kapnék tőle, a "A nagy, jóságos szív örökre megpihent" és efféle bugyutaságok a mai napig eszembe jutnak - és az Északi fényt, amely szintén ifjúsági, de nem éreztem olyan éretlennek, mint a Revolutiont. Ám lehet, hogy annak az emlékét is az idő szépíti meg. Nem fogom újraolvasni, mert csak egy kicsit vágyom utána (de az majdnem minden olvasott könyvemre igaz), és a franc akarja egy illúzióromboló újraolvasással tönkretenni a kellemes emléket.
Erről a könyvéről, illetve a történetről kevésbé lesznek szép emlékeim, tipikus, béna kis YA. Van benne szenvedő főszereplő kiscsaj, aki rendelkezik halott hozzátartozóval - bocsánat, nem vagyok érzéketlen, de annyiszor elsütötték már ezt, és annyira látszik, hogy csak egy fals eszköz, egy alja ürügy, hogy nem tudok miatt együttérezni a főhőssel -, világnagy fájdalommal és böhöm tehetséggel. Andinek hívják, zenei megatalentum, aki az öccse halála óta nem találja a helyét, a felnőttek mind az ellenségei, egyedül Nathan, az egyik tanár érti meg. Nathant bírtam, Andit nem. Alapvetően semmi bajom vele, egyszerűen unalmas, mert túl sok YA-t olvastam, amelyek között sok volt a gagyi.

Megkérdezhetitek, hogy ha ennyire irtózom már az ifjúsági regényektől, miért ezt választottam. A válasz egyszerű: könnyű a nyelvezete, és az idegennyelvű olvasáskészségem messze el van maradva az anyanyelvi olvasáskészségemtől. Kicsit skizofrén érzés volt, amikor győzedelmesen vettem tudomásul, hogy tiszta előttem a szöveg értelme, de a tartalma marhára untat. Persze ez kicsit visszavetette az olvasási kedvem, de a sikerélmény messze kárpótolt az elpusztult agysejtekért.
Másrészt a francia forradalom miatt kicsit érdekelt is a regény, és Alex naplója jóval érdekesebb volt, mint Andi szenvedése. Elég erőltetett volt, ahogy a két szálat összekapcsolta az írónő, már maga az ötlet is, de ezt még nem róttam fel olyan nagy hibának magamban, inkább értékeltem Donnelly igyekezetét. Vagy valami ilyesmi. Ráadásul Alexnek más volt a beszédstílusa (és nehezebb a nyelvezete) mint Andié, amelyet magyarul kevésbé érzékeltem volna, nyugodt magabiztossággal kijelenthetem, hogy magyarul sokkal kevesebb kihívást jelentő szöveg létezik számomra, mint angolul.:)
Egyébként a forradalomról nem tudtam meg új információkat, de tetszett, hogy az írónő mennyit kutatott a témában, hogy hitelesen szólaltassa meg Alexandrine-t.

[Az a gond, hogy az előbb beszélgettem a kedvessel, és kiestem az írás ritmusából, és fogalmam sincs, mit írjak még, ráadásul nem is jegyzeteltem olvasás közben, mert elég volt a szöveggel párbajozni.]

Tehát maga a történet messze nem nyűgözött le, mégis fontos szerepet játszik az olvasmányaimban, mert ez volt az első "igazi" angol könyvem - szegény Oxford Bookwormokat nem számítom bele, mert csalásnak érzem, pedig az egész skálát végignyomtam belőle és nagyon hasznosnak találom őket -, és ezzel kapcsolatban nagyon is kellemes élmények fűződnek hozzá. Aki nem annyira biztos a nyelvtudásában, annak bátran ajánlom.
Évek óta érlelődött bennem, hogy meg kellene tanulni idegen nyelven olvasni - emlékszem, egy delíriumos éjszakai tanulás közben jutott eszembe -, mert ki nem állhatom, hogy egy csomó, érdekesnek tűnő regény nem jelenik meg magyarul, vagy általam kedvelt sorozatok maradnak félbe. Hogy miért, ennek is megvan a maga története, de nem tartozik szorosan ide. A dolog sokáig készülődött és sokat kínlódtam, hogyan is kezdjem el (az angol oktatásom elég gyenge volt, és persze inkább ebből kellett volna korrepetálásra járni, de iszonyatosan fostam, ill. anyával együtt fostam, hogy megbukom a matek érettségin - tanár nélkül egy gyenge hármast tudtam produkálni), ha valaki kíváncsi rá, szívesen leírom, miket műveltem és most mi vált be. Vannak bizonyos dolgok, amelyeknek meg kell várni az idejét - szigorúan saját magamról beszélek, utálok a saját példám alapján általánosítani -, és ez is ilyen volt. Örülök, hogy végre eljött az ideje, hogy eljutottam idáig, hogy kitartottam. És remélem, hogy lesz erőm és akaratom folytatni, mert céljaim, azok vannak, csak hosszú és vízhólyagokkal meg káromkodásokkal teli út vezet hozzájuk.

Tartósított némaság

„Eltöltött a hatalom érzése, ahhoz hasonló, mint amikor a nagynénémnek, Mandynek segítettem a színházban. Ahol ő, amellett, hogy bábokat és maszkokat készített a gyermekelőadások számára, világosító is volt. Néha szünidőben odaengedett a reflektorhoz. A forró lámpatestnek olyan a kerete, akár egy fogantyú. Úgy kell elfordítani és megbillenteni, hogy a fénysugár kövesse a színész mozgását, aki így minden pillanatban ragyogó fényben áll. Ehhez persze előre tudni kell minden mozdulatát. Egy ideig én is színházi világosító szerettem volna lenni. Csak ülni a fényvezérlő pult mögött a sötétben a sok szerkentyűvel, és nesztelenül forgatni a forgatókönyv bejelölt lapjait. Akkor fénnyel áraszthatnám el a szereplőket, az én kezem nyomán kelne és nyugodna a nap, lángolna fel a színpadon a tűzvész, vagy elevenedne meg egy derűs nyári reggel. Ezúttal is ehhez hasonló érzés töltött el.”

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

Értékelés: 3.6 szilvalekvár az 5-ből

Kedvenc karakter: Jessie apja

Még mindig nem tudom, mit gondoljak erről a könyvről. Jelenleg úgy érzem, nem rossz, de néhány helyen sántít a történet és Charlotte Simmons óta nem idegesített fel ennyire egy szereplő.
A (valószínűleg nem túl távoli) jövőben játszódó történetben bioterroristák a Föld teljes lakosságát megfertőzik az AHS nevű betegséggel, ami életveszélyt jelent a teherbe eső nőkre, ezért veszélybe kerül az emberiség sorsa. Az általánossá váló világvége-hangulatban sokan öngyilkosok lesznek, lányokat, gyerekeket rabolnak el, mindennaposak a konfliktusok, a tüntetések, és természetesen mindenki hibáztat valakit mindenért, a környezetszennyezéstől az AHS-ig, ráadásul teljesen normális, ha márciusban tél van. Ebben a világban - ahol az emberek minden borzalom ellenére megpróbálják fenntartani a normális életüket, ahogy ezt mindig is tették - él Jessie Lamb, a beszédes nevű tinédzser lány, aki a szülei és az olvasók legnagyobb szerencsétlenségére most éli a lázongó korszakát.
Jessie, a többi kamaszhoz hasonlóan, dühös, úgy érzi, az előző nemzedék a felelőtlenségével ellopta tőlük a jövőt és az ő hibájuk mindaz, ami történt. Valószínűleg természetes ebben az életkorban, hogy a szüleiket hibáztatják mindenért, és hogy azt érzik, ők mindent jobban csinálnának (még hogy nem háborúznának, aha!), de ennyire jól tudnak dirigálni ezek a kölykök, és olyan okosnak érzik magukat, miért nem képesek egy emberöltővel hátrébb tekinteni?

"A te életed valósága az én álmom."

Maradjunk inkább Jessie-nél. Fokozatosan alakul ki benne a döntése, azt hiszem, Jane Rogers - közte és a főhőse között 45 év a korkülönbség, hogy Jessie hiteles szereplő legyen, ifjúsági regényeket olvasott, állítása szerint Anne Frank tette rá a legnagyobb hatást - jól érzékeltette ezt a folyamatot és a lány lelkivilágát, érzéseit. Olyannyira, hogy legszívesebben szájon vágnám ezt a csajt. Jessie, te komolyan ilyen hülye vagy? Azt hiszed, a nagyságos szilvalekvárodban nincs mesterséges adalékanyag, mint a pizzában? Hogy a krumplihéjak szelektálásával megváltoztatod a világot? Vagy azzal, hogy megöleted magad?
Nem, Jessie szerintem nem hős, csak egy fiatal idealista, aki annyira tehetetlennek érzi magát a kialakult helyzet miatt, hogy úgy dönt, muszáj megtennie ezt a lépést - de tette következményeit nem fogja fel. Az tetszett, hogy Jessie bevallja, elege van a szüleiből (szintén életkori tartozék, hogy gyerekesnek meg hülyének nézi őket, de ettől függetlenül Jessie megkapja tőlem a harmadik taslit, mert a szülei egyáltalán nem hülyék), egyszer pedig megrohanja az érzés, hogy vágóhídra terelt birka, tehát nem magasztos hősnek próbálja beállítani magát. De annyira irritált ez a lány, annyira nem tudtam azonosulni vele, hogy bevallom, nem érdekel, mi történt vele, hidegen hagy, hogyan végződik a történet.
Egy másik szereplő viszont sokkal közelebb került hozzám. Ő Rosa, aki szintén részt vesz az embrió-programban. Erősen festi magát, gótnak öltözik, az osztály ribancának tartják, aki állítólag drogozik, mégis jobban meghatott a története, mint a betonfejű, szemellenzős Jessie-é. Miért? Mert esetlen, és annyira emberi, hogy már fáj. Tulajdonképpen egy szerencsétlen gyerek, akin mindenki - akarva vagy akaratlanul - taszított egyet, hogy még lejjebb csússzon a lejtőn. A programba a vélt értéktelensége miatt jelentkezik és úgy zabálja a hirtelen felé forduló pozitív figyelmet, hogy sokkal szimpatikusabbá válik a főszereplőnél. És neki tudjuk, mi lesz a sorsa. Jane Rogers akaratán kívül (?) előrébb léptetett egy szereplőt. Dehogyis, direkt állítja ellentétbe a két lányt. Az írónő nem buta, úgy játszik az olvasók érzéseivel (meg az idegeikkel), hogy öröm nézni.

Azt hiszem, ez a könyv nem rossz, sőt. Hogy nekem jó volt-e, azt nem tudom, de impulzív, elgondolkodtató, sokáig rágnivaló kérdéseket feszeget.

Ui.: ha valakit érdekel egy hasonló témájú disztópia, olvassa el Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséjét, meg persze ott van P. D. Jamestől a The Children of Men (csoda, hogy nem adták ki magyarul), utóbbit Jane Rogers maga is olvasta.

SPOILERes, rágnivaló kérdések és vélt logikátlanságok:
- Jessie azt mondja, ha nem esik teherbe, folytatja az életét, mert ez a sors jelzése - ez szöges ellentétben áll a gondolkodása eddigi menetével;
- Nem értem, a juhok felhasználása miért perverz gondolat, amikor a saját féltestvérét ültetik be a méhébe;
- A döntésével érzelmileg tönkreteszi a szüleit, és azzal próbálja kárpótolni őket, hogy azt akarja, ők neveljék fel a gyerekét (aki egyben a féltestvére). Szupi, Jessie, komolyan, a szimpla klónozás jobb ötlet lett volna;
- Hogyhogy nem kell ehhez beleegyező nyilatkozat, az Egyesült Államokban, ahol az alkoholfogyasztást is a 21 éves korhoz kötik?;
- Ez a 16 éves korhatár nekem nagyon hatásvadász, az írónő nem tudta megetetni velem, hogy tényleg ez a legideálisabb kor. Nem vagyok orvos, de nem hiszem, hogy például egy 18 éves lány sokkal rosszabbul viselné ezt a betegséget, mint egy két évvel fiatalabb;
- Jessie-t kirabolják, az iPodját is elveszik, később mégis arról olvasunk, hogy zenét hallgat rajta;
- Az Iphigeneia-párhuzam erősen sántit; Iphigeneia-t a tudtán kívül feláldozták Artemisznek az apja hülyesége miatt - Jessie apja a legszimpatikusabb, legnormálisabb szereplő, így pláne hülyén mutat ez -, és szerencsétlent azzal csalták Auliszba, hogy férjhez adják Akhilleuszhoz. A Jézusra való utalás, mármint ennek a szándéka sokkal helytállóbb.
- Megtámadja a saját apját egy üvegdarabbal, és meg is sebesíti, ez nálam teljesen kivágta az érzelmi biztosítékot;
- PuPilla a saját postjában orvosi és fordítási hibákat feszeget, nekem a "facér" és a "brancs" szavak ugrottak ki nagyon a szövegből, ezeket nem használja egy mai tizenéves.

Eredeti cím: The Testament of Jessie Lamb
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Béresi Csilla
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

Puncsmámor és macskadémon

"- Minden tag nyújt valamit a Társaságnak, amitől erősebé válik a szervezet - folytatta Mr. George, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - És Mr. Giordano képességei rendkívül sokszínűek.
 - Kétségtelenül - mondtam. - Hol találhatnánk még egy férfit, aki önállóan fel tud ragasztani a körmére egy strassz kövecskét?"

Kerstin Gier: Zafírkék
Értékelés: 4.2 kecskerím az 5-ből
Kedvenc karakter: Leslie

Azért is utálom a sorozatokat, mert mire eljutok a következő részig, az első könyv finom momentumai finoman törlődnek a memóriámból, még ezen egyszerű történetnél is jelentékeny fehér foltok jelentkeztek. Ez történt (többek között) az Időtlen szerelem sorozattal is, amelyet magamban csak Idétlen szerelemnek hívok, és hát tényleg az, na.
A helyzetet nehezíti, hogy többnyire nagyon fáradt voltam, amikor a regényt olvastam - azaz este tízkor már olyan álmos voltam, hogy majd' eldőltem, ami szerintem utoljára hatévesen fordult velem elő, és annyira vacogott a fogam, hogy csak betakarózva tudtam olvasni, vagy inkább az olvasást mímelni. Elolvastam a sorokat, az értelmüket felfogtam, de másnap nem emlékeztem semmire, szegény Zafírkék így nem hagyott bennem mély nyomot. De ennél alkalmasabb olvasmányt aligha találtam volna erre a zombiidőszakra, szórakoztatott Gwen esetlensége és állandó hisztizése - mint mondtam, nagyon fáradt voltam, sőt vagyok -, Gideon arroganciája, Charlotte és Glenda néni ostoba gőgje. Bírom a Montrose családot a régi házában, a komornyikjával, a bolondos Maddy nénivel, a kekszekkel, a kandallókkal, és Madame Rossinit a csodás ruháival. Tehát hozta a várt hangulatot, és ennél több elvárásom nem is volt.

Xemerius viszont néha sok volt nekem, azt pedig nem hiszem el, hogy Gwen nem ismeri a "retikül" szót, ellenben a spinéttel. Ja, és nem szeretnék ekkora szünetet hagyni a Smaragdzöld előtt.

Ui.. mint sok más YA-ból, ebből is lesz film, ami meredeken nem érdekel.


Eredeti cím: Saphirblau
Sorozat: Időtlen szerelem 2., Vörös Pöttyös Könyvek
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Szakál Gertrúd
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Vaspipőke

"- Mit gondolsz, vírusos? - csücsörített Cinder.
 - Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.
 - Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? - hőkölt vissza Cinder.
 - Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott... - Iko beszéde érezhetően felgyorsult. - Szerinted láttad meztelenül is?"


Marissa Meyer: Cinder
Értékelés: 3 villáskulcs az 5-ből
Kedvenc karakter: Dr. Dimitri Erland

126 évvel járunk a negyedik világháború után, helyszín: Keleti Nemzetközösség, Új Peking. Az alapvetően jól működő országot két dolog bénítja meg; az egyik a letumózis (más néven kékláz vagy pestis), a járvány kitörése óta az orvosok képtelenek megtalálni az ellenszert, már "önkéntes" kiborgokon végeznek kísérleteket, akik ugyanúgy meghalnak, ahogy a többi beteg. A másik fenyegetést a Hold jelenti, azoknak a lényeknek a fenyegetése, akik képesek mások gondolatait manipulálni - ha nem sikerül egyezségre jutni velük, Levana királynő háborút indíthat ellenük.
Cindernek látszólag semmi köze ehhez: tizenhat éves, árva kiborg, akit a társadalom nagy része megvetéssel kezel, a mostohaanyja és idősebb nővére szintén. Egyedül a húga, Peony és egy android, Iko szereti tiszta szívből őt. A lány a város legjobb szerelője, ezért viszi el hozzá a koronaherceg, Kai a meghibásodott robotját - Nainsi létfontosságú információkhoz juttatott hozzá, mielőtt megsérült. Aztán történik egy borzalmas esemény, és Cinder élete gyökeresen megváltozik, és minden, amit valaha igaznak vélt.

Miután becsuktam a könyvet, szörnyen mérges lettem magamra. Már megint belenyúltam egy gagyi YA-ba, szép kis hülyeséggel búcsúztattam az óévet és kezdtem az újat. Nem volt olyan szörnyű, mint például a Lélektolvajok, de semmi nyomot nem hagyott bennem. Időpocsékolás.
Az vonzott benne - legalább a hype-ot ki tudtam zárni magamból -, hogy a jövőt keresztezi egy régi mesével. Nos, a jövő csak hányavetin fel van kenve; ahhoz képest, hogy Cinder műszerész és a történet a negyedik világháború (!) után 126 évvel játszódik, elég kevés technikai részlet van nekünk odabökve (sose hittem volna, hogy hiányolni fogom Dan Simmons fegyver-és gépmániáját), és nem értem, a rohadt nagy fejlettség közepette a haldokló betegeket miért lepukkant raktárakban helyezik el, ahol egy normális szellőztetőrendszer sincs és az ágynemű a lehető legócskább? Kai herceg állandóan több támogatást adna dr. Erland kutatásaira, de ezek a szerencsétlenek nem érdemelnek egy olyan helyet, ahol normál körülmények között tölthetik utolsó napjaikat?  Mi váltotta ki a két világháborút, hogyan hatott az országok egymás közötti viszonyára, hogyan jöttek létre a jelenlegi szövetséges államok? A mesének pedig csak morzsái lelhetők fel a történetben, a hangulata se hozza vissza.
A szereplők nem túl izgalmasak - mondjuk, nem is vártam olyan plasztikus jellemzéseket, mint amilyenek pl. a Vándorünnepben vannak -, de legalább Cinder nem első látásra szeret bele a rézbarna szemű Kai hercegbe. Egyedül Cinder és dr. Erland vannak úgy-ahogy kidolgozva, Kai totál papírmasé, kedves, jóképű, stb., és persze jó uralkodó akar majd lenni.
És ami a legrosszabb: a fő csattanó annyira átlátszó, hogy remélni mertem, lesz még benne valami plusz csavar, mert ez így baromi kevés - nem volt, részben emiatt lettem dühös az olvasás végén.

Még sokáig taglalhatnám, de nem akarom vele az időmet tölteni; a Cinder egy szimpla YA, annyira közepes, hogy nemsokára totálisan elfelejtem és nem ennyiben hagyom, nem fogom elolvasni a többi részt. A borítója a legjobb az egészben.

Ui.: nem akarok gonosz lenni, de Meyer a Sailor Moonból írt fanficeket?


Eredeti cím: Cinder
Sorozat: Holdbéli krónikák 1.
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bujdosó István
Ár: 3500 Ft
Az írónő honlapja

A YA hattyúdal

"– A lelkek légypapírja vagyok. Ez… bizarr."

Rachel Vincent: Lélektolvajok
Értékelés: 3 sms az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Nem tudom, hova tűnt a pénztárcámból a könyv jegyzete - valószínűleg véletlenül kidobtam, de az előző postban leírt jegyzetfüzet már meglett -, de tulajdonképpen nem is érdekes, annyira nem emlékszem a történetre, úgyhogy ez egy rövidke bejegyzés lesz.

Néhányan biztosan csóválják a fejüket, hogy miért olvastam el ezt a könyvet - mert hülye vagyok. A konszolidáltabb válasz úgy hangzik, hogy nagyon felcsigázott a halottas-sikolyos motívum, de olyan volt, mint egy szép, színes lufi, ami azonnal leereszt némi vinnyogás kíséretében, amint kézbe veszed. Totál lapos ez a misztikus szál, megint csak egy kis gömbdísze a Nagy Nyálas Szerelemnek. És persze itt vannak a megszokott klisék: szerencsétlenlány, magányos, a legjobb barátnője bezzeg bomba csaj, aztán érdekes módon a suli leghelyesebb sráca (brrrr) mégis őt tünteti megtisztelő figyelmével, és persze nagyon megértő is, Kaylee már attól megnyugszik, ha a közelében van, blablablaaaa. Vannak örvénylő szemszínek vagy mik, a szimpla piros, sárga, fekete, lila már nem elegendő. Ráadásul ez egy hatrészes sorozat nyitó darabja, ha jól emlékszem, és még kísérő kötetek vagy novellák is vannak, elalélok a gyönyörűségtől.

Habár betűkkel nagyon leírtam a kötetet, számilag azért értékeltem mégis közepesre, mert egy hóttotál átlagos young adult könyvről van szó, aki szereti ezt a műfajt, annak tetszeni fog, de aki újdonságra vágyik ezen a téren, az ne errefelé keresgéljen. Nekem ez volt az a pont, amikor betelt a pohár, unom a YA-kat, még a Csodák korától is a hideg futkos a hátamon, pedig mindenki dicséri. Befejezem a néhány érdemes, függőben lévő sorozatom (Rubinvörös -és Gemma Doyle-trilógia), elolvasom a Mielőtt elmegyeket és azt a párat, ami várakozik és nem akarok tőle megszabadulni, aztán annyi, végeztem ezzel a típusú ifjúsági irodalommal, ha nincs komolyabb mondanivalója, egy siratókórus nem tud rávenni, hogy beleolvassak.

Ui.. a költőinek szánt mondatoktól egyenlő mértékben öntött el a szánalom és a röhögés iránti inger, ezért az egy dologért sajnálom, hogy nincs meg a jegyzetem (mondjuk, valószínűleg úgyis csak oldalszámot írtam fel, és a könyvtől már egy ideje megszabadultam.)

Eredeti cím: My Soul To Take
Sorozat: Sikoltók 1.
Kiadó: Jaffa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 2890 Ft
Az írónő honlapja

G-dúr akkord

"Nem értettem, hogy lehet valaki egyszerre isten és ördög. Hogyan pusztíthat el, és menthet meg ugyanaz az ember. Amikor minden, ami voltam, jó és rossz, az ő tetteinek fonalával volt összekötve, honnan tudhattam volna, hogy szeressem-e vagy gyűlöljem?"

Maggie Stiefvater: Forever - Örökké
Értékelés: 4.5 felcsipeszelt lehetőség az 5-ből
Kedvenc karakter: Sam, Isabel


Végre én is eljutottam a Mercy Falls farkasai harmadik részéhez, illetve végre megjött hozzá a kedvem, pedig ez azon kevés YA sorozatok egyike, amit szeretek. De annyi rosszat hallottam a befejező részről, hogy csak halogattam és halogattam, nem akartam elrontani a Shiver és a Linger adta élményt. Szerencsére pozitívan csalódtam a történetben, komolyan, minden rosszra felvérteztem magam, ehhez képest szuperül teljesítettek Grace-ék:)
Ettől függetlenül fenntartom azt, hogy ha Stiefvater nem írja meg a folytatásokat, az még jobb lett volna, szép kerek, lezárt történet volt az első rész, a másik kettő már csak cifrázás, vagy az olvasók idegeinek húzgálása, ha úgy tetszik - ugyanis új dolgok nem nagyon jelennek meg, inkább csak a fennálló szituációt színezi tovább az írónő, itt satíroz egy kicsit, ott árnyékol, amely jelen esetben azt jelenti, hogy Cole tovább folytatja az önpusztítást, kísérletezik magán, Isabel duzzog és hepciáskodik, Grace-szel az van, ami a Linger végén történik, Sam pedig bezárkózik, nagyon máshol jár, semmivel nem akar foglalkozni. Sam és Grace szerelmi szála már nem rejt magában erős potenciált, Cole és Isabel huzavonája már érdekesebb, de... na, nem cinikuskodom, mert nem akarok spoilerezni.

Isabel apját rettenetesen utáltam, de Grace szülei is nagyon felmérgesítettek a hanyagságukkal, majd a hirtelen fellépő, elkésett szigorúságukkal. Az anya a saját gyerekkorával magyarázza viselkedését - Grace-t ők öt kilométeres, őt azonban öt centis pórázon tartották a szülei -, de ez nem indok ahhoz, hogy valaki ennyire nem foglalkozzon a gyerekével. Persze ez is szinte klisé a YA regények között, de van valami, ami számomra kiemeli ezt a sorozatot az ifjúsági dömping tömegéből - az, hogy a szavak mögött lélek is rejlik, nem tudom máshogy megmagyarázni, nem csupán egymás mellé pakolgatott suta szavakról van szó, hanem egységes szöveget alkotnak, amely harmóniát sugároz, és azt az őszies, szomorkás hangulatot, ami miatt annyira szeretem a szériát.

"- Hol találom az önsegítő könyveket? - kérdezte. Abszolút nem zavarta, hogy egy rendőr áll előttem. Talán teljesen hétköznapi dolog egy rendőrrel beszélgető ember. Nehéz volt ezt hinnem.
 Ha Koenig nem lett volna ott, azt mondtam volna, hogy minden valaha írt könyv önsegítő könyv, és legyen egy kicsit konkrétabb. Aztán egy helyett négy könyvvel távozott volna, mert én ezt csinálom."

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, de nagyon remélem, hogy nem lesz több rész:) A Könyvmolyképző Kiadó majd megjelenteti az írónő tündéres sorozatát is, Borostyán írt az első részről.

Ui.: ha jól vettem észre, a lábjegyzet megint lemaradt, és mindenki "istenkém"-et sóhajtozik, Isabel esetében határozottan vicces.

Eredeti cím: Forever
Sorozat: Mercy Falls farkasai 3.
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Fordította: Gazdag Tímea
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

A halál istennője

"Végül is nem vagyunk gyerekek. Nem hiszünk a tündérmesékben. Én nem vagyok a herceg, ő nem Csipkerózsika. Én gyilkosságok halott áldozatait gyilkolom, ő élő embereket szaggat darabokra, csontokat tör és öldököl. A gonosz sárkány és a gonosz tündér. Ezek vagyunk mi."

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

Értékelés: 3.5 libafosszínű pizsama az 5-ből

Kedvenc karakter: Morfran

A gyilkos szellem létezéséről vérrel írt levél útján értesítik Theseus Cassio-t, a fiatal kísértetvadászt, akinek érdeklődését – habár kezdetben üres fecsegésnek tartja Anna történetét – felkelti az eset, ezért édesanyjával, a padlizsánlila hajú „online boszi”-val és annak fekete macskájával, Tybalttal nekivág az útnak, hogy felgöngyölítse az ügyet. Casnek hamar érkezése nyílik meggyőződni a sztori igazságáról, ám arra nem számított, hogy Anna szinte megbabonázza, ő pedig nem csupán öldöklő szellemként fog rátekinteni…

Az Anna Dressed in Blood azon kevés young adult könyvek egyike, amit mindenképpen szerettem volna elolvasni, és lássatok csodát, megjelent magyarul (A hét borítója rovatnak varázsereje van), mégpedig a Geopennél, és most lehetne azon mélázni, jó dolog-e, hogy már ennél a kiadónál - és a Cartaphilusnál is - található YA kategória. De legalább igényes kiadást vehetünk kézbe, regiment hiba nélkül, és bordó tintával szedett betűkkel, tökjó.
Nekem ez a könyv részben csalódás volt, már megint hittem a hype-nak, pedig nem vártam csúcskategóriás szellemsztorit. Az a legnagyobb bajom, hogy ez simán lehetett volna normál felnőttregény, amihez bővebb szókészlet - és az "istennő" szó ritkább előfordulása -, hátborzongatóbb stílus dukált volna, és talán azon az érthetetlen szerelmi szálon is javított volna. Cas, aki amúgy nagyon szimpatikus volt, mindennek tűnik, csak tinédzsernek nem, nyugodtan lehetett volna harmincakárhány éves, és akkor az obligát iskolás jeleneteket is megúsztuk volna, ami szintén csak díszlet, mint a szülők, kivéve Cas anyukáját és Thomas nagyapjától, Mofrantól eltekintve, aki szintén érdekes embernek tűnik.
A szerelmi szál, jajistenem. Ha ez kimarad, vagy nem így végződik, olyan jó lehetett volna, de ez számomra teljesen hiteltelen és logikátlan, de nem spoilerezek, bár valószínűleg mindenki tudja, kik lesznek egymásba szerelmesek. Annyira szuper, kellemes kis kísértettörténet lett volna, ha Kendare Blake nem fojtja rózsaszín szirupba... annál is inkább, mivel Anna nagyon tetszett nekem; Anna Korlova – illetve az, amivé halála után alakult – az Ontario állambeli Thunder Bay-ben folytatja tevékenységét, nevezetesen azt, hogy bárkit, aki belép a házába, darabokra tép. A szóbeszéd szerint tizenhat évesen fültől fülig elvágták a torkát, vére teljesen átáztatta hófehér báli ruháját, amióta pedig kísértetként visszatért, áldozatainak vérétől vöröslik, innen ered a neve: Vérbe öltözött Anna. Majdnem cuppogtam a gyönyörűségtől, amikor a szellemlány megjelenik, a háza leírása is nagyon tetszett, az pedig külön vidor dolog, hogy egy finn kísértetről van szó, bár a neve nem éppen ezt sugallja.

Az eddigiek alapján úgy tűnik, nagyon utáltam ezt a regényt, de ez nem a valóságos képet mutatja; kifejezetten üdítő volt A dervisház után olvasni, jólesett a könnyedsége, a lendülete, volt néhány szereplő, akit kedveltem (ebbe Tybalt is beleszámít), és ez nekem ott és akkor tökéletesen elég volt. Eredetileg négy fittyfenét adtam rá, de már csak halvány emlékeim vannak a történetről, nem mondhatni, hogy mély nyomot hagyott bennem - ettől függetlenül az októberben megjelenő A rémálmok lányára kíváncsi leszek.

Eredeti cím: Anna Dressed in Blood
Sorozat: Anna 1.
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bíró Júlia
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

"Nem szép, amikor meghalnak a lányok."

"Tüskés indák futnak végig a padlón, ropogva, mint a máglya. Ridegnek és halottnak született fekete rózsák virágzanak a holdfényben. A háló az arcomon nyitva tartja a szememet, arra kényszerít, hogy nézzem, amint Cassie kilép az árnyékból, vadrózsa csavarodik fölfelé a lábán, a törzsén, átnyúl a haján. Az egyik percben még az ajtónál van, a következőben mellettem áll. A hőmérséklet húsz fokot csökkent a szobában. Cassie a fejemben beszél.
- Lia! - mondja."

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Értékelés: 5* áfonyás pattogós az 5-ből

Kedvenc karakter: -


Emlékszem, az írónő előző regénye, a Hadd mondjam el... teljesen letaglózott, majd a falhoz is odacsapott. Napokig nem tértem magamhoz, és évekig ábrándoztam, milyen jó lenne, ha a többi könyvét is megjelentetnék. Tavaly majdnem a plafonig ugrottam örömömben, amikor a kiadó előjegyzési oldalán megláttam a Wintergirlst, de szégyenszemre csak második nekifutásra sikerült elolvasnom, első alkalommal nagyon rám telepedett a lányok története, és utána sokáig nem mertem a könyv felé közelíteni.

Lia Overbrook és Cassandra Parrish kezdetben "igazi lányok", a kívülálló szemszögéből úgy tűnik, mindenük megvan, amire az ő helyükben bárki vágyna; tehetős családi háttér, kertvárosi otthon, start a legjobb főiskolára. Valami mégis félresiklik, és Cassie bulimiás, Lia pedig anorexiás lesz - a haláltánc első menete Cassie szörnyű halálával zárul, azonban Lia számára nem távozik el egészen, afféle személyi, allegorikus kísértetként azon munkálkodik, hogy Liát is maga után rántsa. Ez a Jégviráglányok története: harc önmagunkkal, amikor úgy tűnik, semmi sem áll közöttünk és a pusztulás között.

Ez a regény sokkal erőteljesebb, mint az írónő 2006-ban megjelent kötete, maga a szöveg is különleges; a lírai szépségű sorok (lásd fent) váltakoznak a mantraszerű gondolatokkal, irodalmi utalásokkal ("Sivatagos átokföldjévé változtatta a nyaramat") és lelkiismeretének hangjával. Nagyon depresszív a hangvétele, úgy éreztem, magam is jéggé válok, miközben Lia fagyos lehelete a bőrömbe mart, ennek ellenére a második körben egy nap alatt végigolvastam a történetet.
Az a furcsa, hogy én valamilyen szinten megértem ezeket a "porcelánkeretre drótozott csontváz"-akat. Neem, nem vagyok evészavaros (azt hiszem, ezt a kajás karcaim kellően alátámasztják), a betegség okát tudom értelmezni. Sokan írták már, hogy ugyan mi bajuk ezeknek a lányoknak, jó dolgukban nem tudnak csinálni - ez kész röhej, aki elkényeztetettségében hisztizik, az nem hiszem, hogy ennyire a szakadék szélére sodorná magát -, ez azonban nem ilyen egyszerű. Igen, Lia és Cassie anyagi helyzete több mint jó - de ennyi. Ha pénz van, de legalább egy szerető és megértő, odafigyelő családtag nincs, akkor még a párnabélés is lehet aranyozott libatoll, semmit nem fog érni. A rideg család mellett óriási teljesítménykényszernek vannak kitéve, és bár ezek önmagukban nem olyan rettenetes dolgok, az ő esetükben elegendőnek bizonyulnak az önpusztításhoz, talán azért, mert mindenki máshogy viseli a rá nehezedő terheket. Nekik ennyi elegendő volt, de szerintem nem őket ezért gyengének vagy életképtelennek bélyegezni. A testük az egyetlen tényező az életükben, amit uralni, kontrollálni tudnak, ebből merítenek sikerélményt, a tiszta, üres rózsaszín belsőből. Persze lehet, hogy nem így van, de a saját érzelmi intelligenciámmal és józan eszemmel nem tudtam mást kikövetkeztetni. "Egy baba vagyok, amelyet kinőttek." - mondja Lia az orvosának, ezt viszont nagyon át tudom érezni.
Sikerült megint egy roppant értelmes postot gyártanom, de a lényeg az, hogy minden borzalmas eseménye ellenére imádtam ezt a könyvet, és nagyon remélem, hogy a Ciceró az írónő többi művét is kiadja, valamint más, hasonló stílusú regényekre is szemet vet. A magyar címért és a borító megtartásáért pedig hatalmas piros pont, puszi meg rózsacsokor jár nekik.


Ui.: az viszont nagyon perverz, hogy a regényben említett ételektől folyamatosan éhes lettem... úgy szeretnék valakinek spenótos  rántottát és szerecsendiós muffint csinálni.

Eredeti cím: Wintergirls
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2011
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja (haláli a címe:D)

Por és hamu

"- Soha nem gondoltam volna, hogy érdemes lenne bármiért is imádkozni. Miben reménykedhettem volna? - kérdezte Pressia.
 Bradwell leakasztotta a kabátját a mennyezeten végigfutó fémsínről.
 - Lehet, hogy pontosan ezért imádkoznak. Hogy tovább éljen a remény."

Julianna Baggott: Tiszták
Értékelés. 4.89 pillangó az 5-ből
Kedvenc karakter: jó kérdés

A levegőben szálló hamu megtelepedik a ruhámon, a hajamon, és ahogy megtapad a torkomon, rögtön köhögni kezdek. A súlyos ajtó becsapódik mögöttem – örökre a Kupolán kívül rekedtem. Körülnézek az elhagyatott vidéken, a távolban meglátom a várost, illetve, ami maradt belőle. Itt-ott füstoszlopok emelkednek a levegőbe. Vajon tényleg szörnyetegek lakhelyét jelzik? Tényleg semmi más nem maradt a Kupolán kívül, mint romok, elkorcsosult állatok és megnyomorodott emberek?Vajon érdemes-e élni ebben a rémálomszerű világban?

„Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény!” – mondja Effie Trinket Az éhezők viadalában, mielőtt kihúzza a viadal két résztvevőjének a nevét. Panemben még van némi esély egy, az adott körülmények között normálisnak nevezhető élet kialakítására, és legfőképpen arra, hogy az emberek harcoljanak a túlélésért.

Itt viszont nincs remény. „Soha nem gondoltam volna, hogy érdemes lenne bármiért is imádkozni. Miben reménykedhettem volna?” – ezt kérdezi a regény egyik főszereplője, Pressia. A túlélőknek, azoknak az embereknek, akik életben maradtak a kilenc évvel ezelőtti nukleáris támadás után, nincs miben reménykedni, nincs miért harcolni. Egyik napról a másikra élnek – vagy inkább vegetálnak –, belélegzik a portól, koromtól és hamutól mocskos levegőt a szürke ég alatt, amin a Napot mindig eltakarják a palaszín fellegek. Igen, mindenki „a kavargó hamu egyik parányi porszeme”. A házak összeomlottak, utcák, lakcímek már nem léteznek, a romok között különféle mutáns bestiák rejtőznek, amelyek bármit elkapnak, ami nem képes elmenekülni előlük. És ha valakinek mondjuk egy bot helyettesíti az egyik lábát, mert elveszítette a Robbanások miatt, és a szemüvege ráolvadt az arcára, elég nehéz menekülni.

És mindenkinek vannak sérülései. Vörösre égett, heges arcok, bőrbe ágyazódott üvegcserepek, fémdarabok, gyerekükkel összeolvadt anyák, egy férfi hátában csapkodó madarak – mindennapos látványt nyújtanak. Senki nem maradt Tiszta– ők a Kupolában élnek, biztonságos, izolált környezetben, elzárva a nyomorékoktól, a mocsoktól és az olajos, fekete esőtől.

Pressia mégis más. A fél arca neki is megégett, az egyik kezébe pedig beleolvadt a játék babája feje, törékeny nagyapjával gyökereken tengődik, de a pusztulás és a reménytelenség nem oltotta ki a szívéből a jóságot; nem tudja miért, de segít az embereknek, akkor is, ha ő maga veszélybe kerül. És bármiben képes felfedezni a szépséget, egy darab drótban, törött harangocskában, rozsdás rugókban, ezekből készít apró, felhúzható állatkákat, amikért cserébe ételt szerez a nyomorúságos piacon.

Partridge is ilyen. Tudja, hogy a szépséget csak a csúnya dolgok mellett tudjuk igazán értékelni. Pedig ő a Kupolában él, teljesen ép, egészséges, mégsem boldog. Ezért szökik meg – hogy megtalálja azt, ami mindig hiányzott a lelkéből. Talán mégis van, amiért érdemes megpróbálni életben maradni?

Pedig megesküdtem - na, jó, az talán túlzás -, hogy hosszabb időre felfüggesztem az YA disztópiák olvasását, mert baromira unom őket, ráadásul nagyon gagyinak látom az Egmont Dark választékát. De ha már @katen is azt mondja, hogy ez jó, akkor naná, hogy én se maradhatok ki belőle. És látám, hogy ez tényleg jó. Talán a brutalitását szerettem leginkább, amely, bár nem borzasztott el, üdítő változatosságot jelentett a korábbi, ehhez hasonló könyvek tutyimutyi finomságához képest (illetve nem azok, csak pl. a "halott szülő" már eléggé elkoptatott klisé). Persze ez nem azt jelenti, hogy a regény nem tartalmaz néhány sablonos megoldást, ráadásul ez is sorozat, de számomra tartalmazott annyi plusz töltetet, ami elvitte a hátán a szemforgató részleteket.

Remélem, a kiadó a Fuse-t is egy időben hozza ki az eredeti megjelenéssel. És hogy Julianna Baggott nem szúrja el.

Ja, Justin Cronin is ajánlja, ezt főleg Nimának mondom:) Tudom, te meg azt mondod, hogy olvassak már Cronint.

Ui.: imádom a trailerét is.

Ui2.: az írónőnek már jelent meg regénye magyarul, A férjem szeretői, Bridget Asher álnév alatt.

Eredeti cím: Pure
Sorozat: Pure 1.; Egmont Dark
Kiadó: Egmont
Kiadás éve: 2012
Fordította: Varga Csaba Béla
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja