2022. február 27., vasárnap

Apák és fiúk

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Borzasztó régen olvastam a Montecorét - hogy őszinte legyek, konkrétan semmire nem emlékszem belőle -, de úgy gondoltam, a fülszöveg, az eltelt évek meg minden izémizé alapján az Apazáradék abszolút nekem való és kifejezetten vártam, hogy Khemiri és magyar hangja, a zseniális Papolczy Péter - mert annyi megmaradt a Montecoréból, hogy a nyelvezete nagyon egyedi és különleges - magával ragadjon.

Aha. Magával ragadott és jól a földhöz csapkodott. Vagy inkább halálosan elcsigázott.

De kezdjük az elején.

Ez egy nagyon erőteljes, nagyon jól sikerült könyv; sikerült tökéletesen megragadnia egy jóléti állam középosztálybeli liberális családjának minden búját-baját; olyan töményen-tökéletesen és átélhetően magába foglalja ezt a töméntelen mennyiségű hétköznapi frusztrációt, hogy olyan érzés olvasni, mint óvatlanul letüdőzni egy adag Gucci Memoire-t vagy felhajtani egy adag Lapsang Suochongot - a kidülledt szemmel kísért megdöbbenés és levegőkapkodás, a miapicsa egyetemes sokkja istenesen pofán rúgja a gyanútlan olvasót a villamoson, aki az olvasmányai 80%-át tekintve ettől a frusztrációtól szeretne menekülni, nem pedig 100%-os lepárlásban szeretné belélegezni. 

Emiatt csekélységem nehezen haladt eme remekbe szabott könyvvel. Ha fáradt vagyok, egyébként is orbitális mértékű emberutálat szivárog ki a pórusaimból - amihez elég, ha valaki nem köszön egy pénztárosnak vagy megszívja az orrát a buszon -, és ebben a könyvben valamennyi szereplőt meg tudtam volna csapkodni, pedig szegényeknek csak annyi a bűnük, hogy pusztán emberek. Khemiri kendőzetlenül rmegvilágítja minden gyarlóságukat és undorodva rázhatnánk a fejünket, hogy én nem ilyen vagyok (még a vállunkat is megveregethetnénk), de ne hazudjunk magunknak; ki ne engedett volna még az életben a mártíromság sóhajának, miközben bekapcsolta a vízforralót, jelezve, hogy rajtunk a világ összes terhe, és hozzánk képest sehol nincs ehhez képest a másik? A sértett önérzet, az elhanyagoltság, a magány, a neheztelés az elmaradt (és jól megérdemeltnek vélt) figyelemért alattomos, csendes méreg.

Totális mértékű elidegenedettség.

Legszívesebben azt kérdeztem volna a szereplőktől, amit az egyik sárkány Jonathan Strahan válogatásában: mi a fasz bajotok van? Miért várja el az apa, aki nagyapa is egyben, hogy a fia minden csettintésre ugorjon és hanyatt-homlok teljesítse minden irreális kívánságát? Miért nem képes azt mondani neki, hogy "köszönöm"? Miért nem képes felfogni, hogy a gyerekei nem az ő kicsinyített másai és nem azért élnek, hogy őt bosszantsák? Miért kell büntetni őket azért, mert nem teljesítették az ő elvárásait? Miért fizetteti az anya egy nyavalyás aloe vera gélt a fiával és miért ajánlja fel, hogy vigyáz a gyerekekre, ha valójában nem is akar rájuk időt szakítani? 

Mi a fasz bajotok van?

Nagyon fájdalmas az út a felismerésig, amin az apa jár: hiába várja a pozitív visszaigazolást a saját apjától, nem fogja megkapni - hiába takarítja el a hátrahagyott disznóólat, teljesít lóhalálában minden nevetséges kívánságot - ezért magának kell megadnia és le kell szakítania magát az apjáról, el kell tépni a fájdalmas köteléket és egy egészséges távolságtartással viszonyulnia hozzá, különben felemésztik a  démonai. A vér ugyanis nem jelent semmit; ki kell mondani, hogy én nem olyan vagyok, mint te.

Én nem lépek le.

Én nem nyomorítom meg egy életre a saját gyerekeimet.

Sok sikert, kedves apa.


Eredeti cím: Pappaklausulen

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Fordította: Papolczy Péter

Ár: 4000 Ft

2022. február 20., vasárnap

Minden család pszichotikus - már megint és még mindig

"Az egyetlen helyi adó, ami tisztán szól, a Time in a Bottle-t játssza.

- Csak ezt ne! - mondja mami. - Nem bírom Jim Crocet. Olyan nyálas.

- Legyél nagylelkűbb szegény pasassal, Wallace. Egy pekánfa ölte meg.

- Attól se lett jobb a zenéje." 

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

Igazán jellemző rám, hogy miután csalódtam jó pár megvásárolt könyvben - tékozló gyermek módjára visszatérve a könyvtár türelmes kebelébe -, az első kikölcsönzött négyesből rögtön az első kettő olyan, hogy igencsak kelleni fog belőle saját példány. Mondhatnátok, hogy de hát Amadea, ez a könyv valamennyi létező paramétere alapján neked való, mire azt felelném, hogy ja, ezt gondoltam Az iskola Topekábanról is és azóta is 110 lesz a pulzusom, ha eszembe jut az az önző kis hisztis szarjankó, el is akarom adni azt a könyvet.

Szóval a Papírpalota jött, látott és győzött.

Ahogy sok jó olvasmány esetében lenni szokott, nehéz szavakba önteni, mitől is olyan magával ragadó. Igazi hangulatmozaik; benne van a vízparti családi nyaralások végtelen esszenciája, a rozzant házzal, a halálosan komoly és egy perc alatt elsimuló civakodásokkal, a naptól és úszástól elnehezült test, a folyton döngicsélő gondokat hátrahagyó felszabadultság érzésével, a víz felszínén szikrázó fénysugarak gyönyörűségével, a csak lenni manapság oly ritkán megélhető kegyelmi állapotával.

Benne van a New Yorki hétköznapi élet, a csöndes kisváros-vízparti közeg ellentéte, a veszélyes, mocskos, zsúfolt nagyváros, a salétrommarta falakban motozó egerek, a belső udvar betonján loccsanó borsószemek hangja, a kávézók kéretlenül kínált sötét löttyének vitriolos aromája, de még az engesztelhetetlen angol eső vizesgyapjú-szaga, az egy életen át cipelt titkok, bűnök sorvasztó, savanyú, ammóniás kipárolgása, a félelem bűze, hogy lelepleződünk és meztelen állunk a világ előtt.

Cowley Heller nagyon egyedi, maróan cinikus szereplőket alkotott, olyan erős nőket, akik egyszerre edzenek meg és sebeznek halálra; bármennyire magával ragadóak az olvasottak alapján, az életben egészen biztos, hogy ki nem állhatnám Wallace-t és mindent megtennék, hogy belemarjak (és viszont), de Annát is kedvem lenne néhányszor a falhoz csapni; olyan szintű egoizmus és kérlelhetetlen önhittség jellemzi őket, ami páncélként véd, de mindenki mást képes darabokra zúzni - de a történtek fényében szükségük is van erre a páncélra.

Ez a nő nagyon tud valamit és örülök, hogy írásra adta a fejét. Bármivel is járult hozzá a nevével fémjelzett sorozatokhoz, szeretem azt képzelni, hogy a regényébe is sikerült átmentenie.

Eredeti cím: The Paper Palace

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Katona Ágnes

Ár: 4490 Ft


2022. február 10., csütörtök

A medve és a csalogány - az orosz mese, ahogy egy amerikai elképzeli

Katherine Arden: A medve és a csalogány 

Borzasztóan cinikus vagyok, ráadásul előítéletes, hiszen a Marija Morevna és a Halhatatlan, valamint az Ezüstfonás szerzője is amerikai illetőségű, bár emlékeim szerint Valentének és Noviknak is vannak kelet-európai érdekeltségei. Áj, de tudjuk, hogy igazából nem ez a lényeg, hanem a hitelesség; ezek a szerzők képesek voltak egy olyan történetet összegyúrni, amelyben a szláv mitológia, az adott korszak, az erős, saját útjukat járó nők úgy fonódnak össze a képzeletük mezsgyéjén, hogy nem lesz erőltetett, kínos vagy nevetséges, ne adj' isten mindez egyszerre.

Nem, Katherine Ardennek ez nem jött össze. 

Az alapötlet jó és tetszik, de ami az első részben történik, azt 150 oldalban is el lehetett volna mesélni, így nem lett volna dögunalmas és önismétlő. Az amerikai önsegítő könyvek mintájára rengeteget ismétel; huszonötször leírja, hogy Vászja nem számít szépségnek, helytelenül viselkedik és az az asszonyok sorsa, hogy férjhez menjenek és szüljenek egy rakás fiút, ez utóbbi amolyan végső érv, amivel minden, a főszereplővel kapcsolatos problémát lezárnak. Mindenki állandóan ráncolja a homlokát. Azt is megtudjuk, hogy Vászja hatalmas zöld szemekkel, vörösesen megcsillanó fekete hajjal és aranypöttyös zöld szemmel bír.

Nyííííí, Katherine, miért teszed ezt velem?

Nem igazán világlik ki a cselekményből, Arden mit is szeretne kihozni ebből a történetből. Van itt gonosz mostoha, domovoj, vámpír-és szörnyvadászat, varázslónői örökség, a keresztény vallás és a pogány hiedelmek ütköztetése, hatalmi harc a hercegségek között, feltűnik Halhatatlan Koscsej, de Arden csak akarattalan bábként mozgatja, van némi csókolózás, mert kell némi szenvedély is a történetbe, és rengeteg, rengeteg ló és lovaglás. Ha meg kellene mondani, melyik téma dominál a regényben, habozás nélkül a lovakat emelném ki, amivel nincs baj, de én egy alter, szláv mitológiai ihletésű fantasyt szerettem volna olvasni, nem azt, hogy melyik lónak milyen a természete és milyen jó Ogonnal száguldozni.

A nagy, epikus küzdelem, ami elvileg a történet csúcspontja lett volna, borzasztóan összecsapott és művi, annyira látszik, hogy az író szó szerint beleerőszakolt egy szereplőt, hogy kipipálhassa a drámai faktort is, nulla felvezetés nélkül bedobta a kalapba, abszolút hiteltelenné téve a karaktert.

Nagyon sokféle, izgalmas irányba kanyaríthatta volna Vászja sorsát az írónő. Talán azt élveztem volna a legjobban, ha az éj leple alatt afféle erdei harcos-boszorkányként küzd a démoni erők ellen, a faluját védelmezve, nappal pedig igyekszik a társadalmi konvenciókkal harcolni, és lassan egy erős kezű vezető válik belőle, aki mosolyogva, de határozottan utasítja vissza, hogy bármilyen hatalom gyeplőbe fogja. És közben kedvére lovagolhat.

Számomra a szószedet egyik szakasza tökéletesen megvilágítja Katherine Arden írói motivációját: "Ez az öltözék [a szarafán] tulajdonképpen csak a XV. század elején terjedt el. Egy kicsit azért is vettem be ebbe a regénybe, mert a nyugati olvasóban ez a fajta öltözék olyan élénken idézi fel az orosz mesevilágot."

Ha Halhatatlan Koscsej parkol le hatlovas fekete hintóval a házam előtt, akkor se olvasom el a folytatásokat.

Ui.: A fordítás érzésem szerint nem sikerült a legjobban, és csak mellékesen jegyzem meg, hogy Puskin nevét illett volna a magyar átírás szerint feltüntetni. Ellenben rém fontos volt, hogy a borítóra a lehető legcsöpögősebb leírás kerüljön.

Eredeti cím: The Bear and the Nightingale

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2018

Fordította: Iváncsics Irma

Ár: 4000 Ft

2022. február 8., kedd

Szürkeség és pusztulat januárban

 Végre vége van annak a mocskos januárnak. Tudom, hogy viszonylag sok napsütésben volt részünk, de mivel irodában dolgozom, nem otthonról, csak mardosó vágyakozást és csüggedtséget ébresztett bennem, hiszen kora reggel és késő délután még és már a szürkeség uralkodott.



Nagy örömömre az Agave újranyomta A megtört föld-trilógia nyitókötetét, amint megkaptam az értesítőt, a munkát félrehajítva meg is rendeltem, néhány társával egyetemben. A Hajnallal és az Alkony motellel vállaltam némi kockázatot, de kalandosan szép az élet.



Egész jól haladtam az olvasással és többnyire jó könyveket sikerült kifognom; a Wildfell asszonya és az Apazáradék kicsit kikezdte a türelmem, de ebben a fáradtságból fakadó ingerlékenység is vastagon benne van; a Fenegyerekek befejezése kurta-furcsa lett, de alapvetően szórakoztató volt, egyedül A medve és a csalogány volt az, ami közepes élménynek bizonyult.

A többiek januárja:
Dóri - akit elvarázsoltak a tündérmesék
Katacita - akit kezd magával ragadni a növények világa
Nita
PuPilla



2022. február 6., vasárnap

Évzárás 2021

 Az év eleje teljes erőbedobással rám vetette magát, a munka a korábbi évek tapasztalatától eltérően semmilyen gyengéd kezdést nem volt hajlandó produkálni, hanem egy gőzhenger kíméletlenségével támadva totálisan kilapított minket, pedig éppen elég sokk volt a hajnali két óráig tartó kukorékolás után átállni a hat órás ébresztőre. Ezáltal csak hétvégén maradt elegendő kapacitásom az írásra és inkább a könyvértékelésekre tartogattam az időmet és az energiámat, mondván, egy zárást (miközben nemsokára napi hármat-négyet kell magamból kipréselni) bármikor összedobok (ahha).

Beszerzések:

Összesen 43 darab könyvet szereztem be, 13-mal többet, mint 2020-ban. Sajnos voltak köztük olyanok, amelyeket elolvasva megállapítottam, hogy mind a beszerzését, mind az olvasását nyugodtan kihagyhattam volna az életemből, ezért idén megpróbálok visszaszokni a könyvtárba és könyvtárközi kölcsönzéssel vagy előjegyzéssel megkaparintani azt, amit valaki dühítő módon elhalász előlem.

A 43 beszerzésből 36-ot már elolvastam; az imponáló számot jócskán megdobja, hogy már korábban olvasott köteteket is beszereztem, és ötöt már idén olvastam. Még ebben az évben szeretném elolvasni a maradékot is, ezzel kipipálhatnék egy olyan évet, amelynek minden egyes beszerzését már elolvastam, nekem ez mindig egy vágyott könyvmoly-teljesítmény volt.

Olvasások: 

Összesen 72 darab könyvet olvastam el - a számot jelentősen megdobja a kétszeri Monstress újraolvasás -, ami nyolccal több, mint a 2020-as. Az élt bennem, hogy kevés emlékezetes könyvvel találkoztam, de az alanti listát elnézegetve ez nem teljesen helytálló; talán csak kisebb odafigyeléssel olvasok (ami szomorú, de ez van) és kevésbé hagynak mély nyomot, mint a tizenévesen, nyári szünet alatt, telje odafigyeléssel olvasott történetek, de ugyanez áll a nyaralás, a szabadság alatt kézbe vett kötetekre is.

Ők voltak azok, akik tetszettek és túlélték a finnyás átrostálást:

Dary Gregory: Afterparty

Celeste Ng: mit sohase mondtam el

Walter Tevis: Vezércsel

Robert Galbraith: Zavaros vér

Stuart Turton: velyn Hardcastle 7 halála

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

V.E. Schwab: Addie LaRue

Mario Puzo: A keresztapa

Kate Atkinson: Élet az élet után

Marie Aubert: Felnőtt emberek

Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők

Brit Bennett: A halványuló fél

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress - Fenevad

Volt pár könyv, ami megrázó voltával emelkedett ki a mezőnyből, de ezeket sok esetben nem jó érzés olvasni - ők a tipikus falhozvágósok. Ilyen volt a Macskaszem, a Szép sötét Vanessám (ezt határozottan soha többé nem akarom látni), a Kosztolányi Dezső és a Kéjutca.

Szerencsére viszonylag kevés lesújtó olvasmánnyal találkoztam, ilyen volt a Fullasztó tél, Az iskola Topekában, a Tízezer ajtó és a Kódfejtő.

Tavaly is voltak olyanok, akiket nagyon vártam, ám sajnos csalódnom kellett: Énekelek, s táncot jár a hegy (Belle_Maundrell értékelése sokkal jobban tetszett, mint maga a könyv); Egy házasság helyzete (Nick, ez mégis mi volt?), a Hol vagy, Madison Culver? (Rene, most komolyan, meg ne lássam még egyszer, hogy ilyet művelsz!).

2021 az újraolvasások éve volt, nem is emlékszem, hogy lett volna év, amikor ennyi régi kedvencet vettem volna elő. A minőségi felülvizsgálat azt az eredményt hozta, hogy - legnagyobb megkönnyebbülésemre - még mindig kompatibilis vagyok az alábbi regényekkel; talán már nem kerülök totálisan a hatásuk alá, kevésbé érzem át a misztikus hangulatukat, bizonyos fordulatok más perspektívába kerülnek, de attól még ugyanúgy különleges helyet foglalnak el a könyvmolyszívemben.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Robert Galbraith: A selyemhernyó

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress (2x)

Joanne Harris: Csokoládé

Rebecca Wells: A vagány nők titkai

Rebecca Wells: Vagány nők klubja

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Sikeresen teljesítettem a VCs-t, pontosan tizenkét könyvet sikerült végigolvasni, hármat pedig félbehagytam; nem sajnálom ezeket, mert legalább ők is lekerültek a várólistáról és nem nyomasztanak, hogy mióta várnak a figyelmemre. A Jótét lelkek nekem valónak tűnt, igazi society punknak, de halálosan unalmas volt, a Világok őre az infantilis stílusával kergetett az agybajba, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakához pedig én voltam kevés, amit nagyon sajnálok, de keresni fogom azokat a Rushdie-kat, amelyek A firenzei varázslónőhöz hasonlóan elbűvölnek.

A többiek évzárása:

Dóri

Katacita

Lobo

Zakkant

Nita

Heloise