A februári olvasmányok

Mivel semmi indíttatásom nincs egyesével hosszan kivesézni a kis olvasmányaimat, megpróbálok úgy és annyit írni róluk, ahogy és amennyit jólesik. Így most, beelőzve a szokásos havi zárást, először lássuk a két legfontosabb februári olvasmányt:

 

Kar Ove Knausgård: Halál

A Sugárban lévő Sparban csak kerekeken gördülő, húzgálós bevásárlókosár van, ráadásul fekete, nem is piros, mint a többi Sparban. Ki nem állhatom a húzgálós bevásárlókosarat - nem véletlen, hogy bőrönd helyett vállra vethető sporttáskám van -, általában megpróbálom a könyökhajlatomba szuszakolni, de a kosár ormótlansága miatt hamar feladom a dacoskodást és megadóan húzom magam után, mint egy elhízott, lassan totyogó, szenilis kutyát.A huzigálós bevásárlókosárról mindig Karl Ove Knausgård jut eszembe; valamelyik könyvben - sajnos nem emlékszem, hogy melyikben - olvastam róla, hogy Knausgård becsmérlően nyilatkozott róla, holott ő is biztosan ugyanúgy húzza maga után, mint bárki más.

Monumentális önéletírása kezdő kötetében a gurulós bőrönd kerül szóba, pontosabban az, hogy nem férfias, mert egy férfinak bírnia kell a cipekedést.

Miután túltettem magam a kisebbfajta sokkon, hogy Knausgård nem is a kerekes bevásárlókosarat tartja a plebs jellemző eszközének, hanem a gurulós bőröndöt, megpróbáltam kicsit átértékelni a bennem kirajzolódó képet, de nem volt egyszerű.

Valamiért kialakult bennem az az érzés, hogy menőnek számít Knausgårdot olvasni - talán mert egy fellengzős, sznob vénember kezében láttam a Halált -, aki egyfajta norvég Franzen szeretne lenni és jóízűen, polgárpukkasztási céllal savat köpdösni, bár talán nem is tehet mást, ha mindig a két keresztnevét használva szólítják meg.

Én is egy bitang, sznob elvárással ültem le az asztal másik felére, azzal a gondolattal hátradőlve, hogy "na, gyerünk, Knausgård, kápráztass el, szakigáld szét az ereimet te magad a nagy skandináv, minimalista bölcsességeddel"; ehhez képest óriási csalódás volt az a nagyon, nagyon részletes leírás, amivel a szerző a gyerek-és ifjúkorát tárja elénk; egy végtelenül ellenszenves kamaszfiú uralja a játéktér nagy részét, aki pontosan olyan, mint bármelyik másik tinédzser srác. El lehet úgy veszni a regényben, hogy nem érdekli az olvasót, miről szól, hogy szól-e egyáltalán valamiről; nekem a Halál tetemes része nem ilyen volt.

Aztán bekövetkezik a megszabadító halál és mind Karl Ove, mind én megkönnyebbültünk. Elkeseredetten küzdöttem, hogy eljussak a történet lényegéig, hogy átérezzem, hogy találjak egy kapcsolódási pontot és nem olyan meglepő módon az apa halála volt az, ami ezt a pontot jelentette. Vicces módon az, ami korábban hátrány jelentett, átfordult előnnyé; végtelenül megnyugtatónak találtam a nagymama házában történő takarítást, az állandó csésze kávékat, ahogy Karl Ove főz.

Azt szeretném, ha ez az érzés maradna meg nekem a könyvből, nem pedig a kamaszfiú afeletti megkönnyebbülése, hogy minden srácnak görbe a farka és nincs semmi baj az övével.

Jaume Cabré: Én vétkem

Ő is még az ünnepek előtti pánikszerű harácsolás egyik zsákmánya volt - mondanom se kell, a hatalmas kupacnak a felét se sikerült elolvasni -, nem is tudom, hogy Knausgårdtól vagy tőle reszkettem jobban, hogy fogok én ezzel a monstrummal boldogulni, miközben az agyamat felfalják a számok és oly messzire szakadtam az irodalom berkeitől?

Nos, az lehet, hogy olyan távolra vetődtem az irodalmi Árkádiától, mint a pardàci Jachiam Muredától, de ez igazából semmit se jelent. A lényem szervezőelve még mindig ugyanaz és Jaume Cabré hamar munkához látott; nem telt bele sok idő és valami felizzott bennem; az izgalomtól lüktetni kezdett a szívem és körülöttem az irodalom szagával telt meg a levegő, száz meg száz világ régi bőr-és pergamenillatát árasztva, a Tibidabo útnál pedig már tudtam, hogy végem van. 

Emlékszem, anno A holt lelkek intézményes keretek között történő olvasása előtt figyelmeztettek minket, hogy az első mondat másfél oldalas, ami kellemes izgatottságot váltott ki belőlem. A mai napig úgy gondolom, hogy nincs szebb egy oldalakon keresztül hömpölygő mondatnál, ami a szerző minden technikai és szépirodalmi tudását felragyogtatja és ami csak úgy működik, ha az ember hagyja magát sodortatni. Az Én vétkem minden olyan irodalmi bravúrt felvonultat, ami derűs mosolygásra késztet; egy olyan élő, lüktető szöveget hoz létre, mint amilyen maga az emberi test, ami magán viseli egy egész élet nyomait; az Én vétkem évszázadok regénye, az emberiség palimpszeszt szintézise, ami sohasem ér véget.

A Várólistacsökkentés nyögvenyelős finalistája

Mai Jia: Kódfejtő

Iszonyú nehezen akart összejönni a 12. várólistacsökkentős olvasmány; Rushdie Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszakájába beletört a bicskám és a Kódfejtő közepe táján is rohamosan elkezdett csökkenni a lendület, hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy a végére érjek és megszabaduljak ettől a kellemetlen kötelezettséggé vált könyvtől - és én a szabadidőmben nem akarok kellemetlen kötelezettségekkel foglalkozni.

Pedig az elején nagyon jól indult a viszonyunk: örültem, hogy találtam egy gördülékeny, olvasmányos stílusú kínai regényt és roppant menőnek éreztem magam vele a buszon. A történet során a sok névvel illetett, balkézről való, hányatott sorsú kisfiú nemzeti hőssé avanzsálása, a zsenialitás és az őrület határán való táncolás, a kódfejtés titokzatos világa mind igazi ínyencségnek tűnt, de a tálalás - lehet, hogy csak a keleti és az európai történetmesélés eltérő stílusa, na meg a politikai berendezkedés-mentalitás okán - számomra agyoncsapta az ígéretes koncepciót.

A lelkesedésem odáig tartott, amíg Rong Jinzhent beszervezik kódfejtőnek, addig a családtörténeti fejtegetés vitt magával, utána azonban nagyon ellaposodtunk; értem én, hogy minden szigorúan titkos, ilyen a hírszerzés világa, de számos írónak sikerült megőriznie az egyensúlyt a hitelesség és az érdeklődés fenntartása között. Maga a téma nagyon érdekes lett volna, Mai Jia nyálcsorgatóan ír a rejtjelekről, mint önálló, szinte élő entitásokról, amelyek az őrületbe taszítják azokat a ragyogóan tehetséges embereket, akik a kódfejtésnek szentelik az életüket, de ez a száll valahogy elillant a semmibe.

Erre nagyon szépen ki lehetett volna futtatni a főszereplő életét, de a sorsfordító pillanat, ami a kataklizmát okozza, szinte banális, legalábbis az én európai történetmeséléshez szokott olvasói elmémnek az. Ha nagyon akarom, meg tudom érteni az író döntését, de a stílussal karöltve akkor sem tetszik.

Eredeti cím: 解密

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2016

Fordította: Gettó Katalin, Kiss Marcell

Eredeti ár: 3990 Ft (én raktárvásáron vettem a töredékéért) 

A nyomkereső

Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? 

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Eredeti cím: The Child Finder

Sorozat: Naomi Cottle 1.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varga Bálint

Ár: 4000 Ft

Gun love - A fegyverek szava

Jennifer Clement: Gun love

Elsőként muszáj leszögeznem, hogy nagyon hálás vagyok a kiadónak, amiért nem adtak a kötetnek valami gyatra magyar címet, aminek köze nincs a tartalomhoz - elhiszem, hogy sokaknak nem tetszenek az angol vagy egyéb idegennyelvű megoldások, de sok esetben képtelenség fordításban visszaadni az eredeti cím frappáns voltát.

Ezt a könyvet csakis azért vettem meg - nem teljes áron, hanem antikváriumban -, mert Black Venus lelkesítően írt róla. Jó vélemények, alacsony ár, maga volt a megtestesült csábítás.

A nyitány erős: elbeszélőnk a 14-15 éves Pearl, aki egy floridai lakókocsiparkban él (de nem lakókocsiban, hanem egy személyautóban) az anyjával, aki a közeli veteránkórházban dolgozik takarítónőként. A szél odahordja a közeli szeméttelep bűzét, a szennyezett patak partján kétfejű krokodil születik, a parkban mindennapos a pisztolylövés hangja és virágzik a fegyver-és drogkereskedelem.

Pearl anyja ezüstkanállal a szájában született úrilány, aki 17 évesen, néhány hónappal a vizsgái előtt megszökött otthonról és az újszülött Pearllel a karjában megjelent a lakókocsiparkban. Nem mondhatni, hogy Margot megtanult ezt-azt az életről; igazi keményvonalas álmodozó, aki három méterrel a föld felett lebeg és minden, hangyányi realitásérzékkel megáldott embert önként elkövetett hajtépésre késztet. Pearl születése előtt ellopott a szülői házból ezt-azt, amiről úgy gondolta, a gyerekének szüksége lehet: a nagymama selyemsifon esküvői ruháját, egy elefántcsontból faragott hajót, néhány limoges-i porcelántányért, ezüst evőeszközöket, gyémánt-és rubinköves ékszert - a kisebb halom értékes tárgyat a kocsi csomagtartójában tartják gondosan becsomagolva.

Értitek, diétás kólán és elkeverhető tejporon élnek egy roncs autóban, Raidet lélegeznek be, mert állandóan ellepik őket a szúnyogok és penészedik az autó, Pearlnek nincs születési bizonyítványa, a csomagtartóban meg több száz dollár értékű cucc lapul. Margot megtanítja a lányának, hogyan kell megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamisítványtól, milyen sorrendben kell felvenni az evőeszközöket, de amikor megjelennek a rendőrök, hogy megkérdezzék, ugyan miért élnek egy autóban, Margot annyit képes kinyögni, hogy nem bűn hajléktalannak lenni és sírva fakad.

A bemutatott miliő a regény legnagyobb erőssége és egyben gyengesége; nagyon érzékletesen van bemutatva a lakókocsipark élete, az írónő képes elhitetni, hogy létezik és olyan az itt élő emberekről olvasni, mint körüljárni egy bizarr állatkertben. Margot az egésznek a kerékkötője, képtelenség, hogy ez a nő tizennégy évig kibírja egy ilyen helyen és nem, ez a szomszédság nem az egymást étolajjal kisegítő, pitével bekopogtató fajta. Margot egy éjszakai pille, aki önként és dalolva vágódik neki a villanykörtének, pusztán azért, mert az a villanykörtének jó. Margot, akinek zongoratanára, shetlandi pónija volt és fehér kesztyűben járt templomba, amíg volt otthona, nem tud tizenhét évesen egy fürdőkádban egyedül világra hozni egy kisbabát, és drogosok, őrültek és fegyverkereskedők között felnevelni.

 Pearl identitászavara válik a központi témává (ráadásul Pearl hivatalosan nem is létezik): az anyja nem árulta el neki, ki az apja, nem tudja az anyai nagyszülők nevét és címét, a Margot által átadott értékek és a környezet közötti kontraszt pedig olyan éles, hogy a kislány nem tudja (nem is tudhatja), mihez igazodjon. Pearl nem buta lány, de nem is olyan tudatos, hogy képes legyen elszakadni ettől a világtól, és a múlt mindig készen áll, hogy visszarántson magába.

Valahogy elbírta az irrealitás halmazát a történet, aztán egy ponton szétesett a koncepció, mintha az írónő maga se tudta volna, milyen irányba akarja terelni Pearlt. Egy kulcsjelenet súlytalanná vált és az utána kialakult helyzet is... nehezen tudom elmagyarázni, de érdektelenné vált, elvesztett engem, mint olvasót, mintha Jennifer Clement is félszívvel írta volna már, Corazón viselkedése nem volt hiteles és felesleges volt a Selena-imádatát ennyire előtérbe tolni. Elfolyt a semmibe az egész történet, a művészinek szánt belső monológok pedig kétségbeesett közbeszúrásoknak tűntek, amik a semmit takargatták.

Nem bánom, hogy elolvastam, mert a regény első felének nagyon erős volt a hangulata, teljesen magába szippantott, de az elég árulkodó, hogy a képzeletem inkább szőtt magának egy érzése szerint erősebb folytatást, mint amilyen a lapokon szerepelt.

Eredeti cím: Gun Love

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2018

Fordította: Mesterházi Mónika

Ár: 3300 Ft

A szél gyermekei

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.

Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelvekommunikál - és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé - de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai - akik szintén képességekkel bírnak - felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái - ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával - negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine - aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet - bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen - kinél hamarabb, kinél később.

Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.

Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét...), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a "magyar hangja".

Eredeti cím: The Strawberry Thief

Sorozat: Csokoládé 4.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2019

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 4000 Ft

Valami villanás a szemed sarkában

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek

Habár otthon csücsül a polcon a szerző egy-két regénye, engem mégis a felhasználóbarát méretű novelláskötet csigázott fel, pontosabban a címe és a fülszöveg, amely hétköznapi emberek kisebb-nagyobb, mások számára lényegtelen, számukra azonban kulcsfontosságú jelenségek, események bemutatásával kecsegtet, nem kevés baljós felhanggal - nem is én lennék, ha nem kezdett volna el érdekelni.

Nagyon hamar a végére lehet érni a kis, szellősen szedett kötetnek, a legtöbb írás elég rövid. Nem kerülgetem a forró kását: jó-jó, de néhány novellánál (Elnézést a zavarásért; Végállomás) maradt némi hiányérzetem, vagy laposnak éreztem a befejezést. Némelyik (pl. a Miről ismerem meg?) rettentő nyomasztó, mintha a főszereplő átlépne a valóság tükrén és egy groteszk, torz iker-világban találná magát. Fullasztó érzés volt olvasni, mintha ólomsúlyúak lettek volna a tagjaim, de a történet nem futott ki semerre - ha hiába keresi az ember az értelmét, még inkább rémálomszerűnek tűnik.

Az összes novellán végigkígyózik a magány, az egymás mellett élés, a nemtörődöm, sőt bántó viselkedés - riasztó volt olvasni, hogy a férj egyetlen mondatot sem ejt ki a száján (Elnézést a zavarásért), hogy a családtagok elbeszélnek egymás mellett és a kishúg mennyire szívtelenül viselkedik az anorexiás nővérével (Váratlanul leáll a szív).

Igazából brutális arculcsapásokat, feszes, frappáns történeteket vártam ettől a kötettől - mint amilyen a Téli vakáció volt -, de inkább az én elvárásaim (meg a fáradtságom) okozta a problémát, egy ideje nem volt időm olvasni és kb. tűzijátékot vártam el, túl türelmetlen is voltam. Hilary Mantel nem annyira sokkolni, mint nyugtalanítani akar, kósza érzetekkel - émelyítő szagok, maguktól elmozduló bútorok, egy félreérthetetlen kép -, amelyeknek nem biztos, hogy lesz következménye, de befészkelik magukat az ember tudatalattijába, mint amikor egy rovar beesik az ágytámla mögé és halljuk, hogy erőtlenül kaparászik.

Eredeti cím: The Assassination of Margaret Thatcher and Other Stories

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2018

Fordította: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna

Ár: 3300 Ft 

Fény a sötétségben

"Az ágyban ülök egy különös szobában. A falakat harsogó virágmintás tapéta fedi - rózsaszín rózsák csokrai krémszínű háttér előtt. Az ágyam egyszemélyes; végigfuttatom rajta a tekintetem az ágyvégig, ahol az ablakon keresztül ködös, skót tájat pillantok meg - egy kert kis szegletét, melyet narancsszínű sáfrányfű szegélyez, és durván faragott kőfal vesz körül, a falon túl pedig szürkés-lilás hangás puszta, melyre fehér párafátyol borul.

A szobában régi bútorok, dohos ágynemű, ágy eső, kopott szőnyeg, rongyosra olvasott detektívregények és por szaga. Olyan hely szaga ez, amelyet állandóan nem laknak, de megvan benne minden, ami az átmeneti boldogsághoz szükséges."

Anna Lyndsey: Lány a sötétben

Mind a fényérzékenységhez, mind a szeborreához van közöm, de a könyv szerzőjéhez képest olcsón megúsztam. Nagyon olcsón.

Anna Lindsey köztisztviselő egy szokásos, dolgos munkanapon rémülten veszi észre, hogy a mesterséges fény (számítógép monitorja, neoncsövek) hatására lángol az arcbőre és piros foltok ütköznek ki rajta. Az óvintézkedések, kezelések ellenére az érzékenység fokozódik, már a természetes fény is irritációt vált ki belőle, és már nemcsak az arcán, de a testén is, bár látható gyulladás nélkül. A vizsgálatok megállapítják, hogy nem porfíriában szenved, de a tudomány itt megáll - egyrészt Anna annyira rosszul van, hogy képtelen elhagyni a lakását, másrészt a fényérzékenység eme fajtájára még nem találtak meg az általános (vagy bármilyen) gyógymódot. Így Anna azt teszi, amit minden elkeseredett beteg ember - kísérletezik magán, a reakcióiról naplót vezet és próbál épelméjű maradni, miközben a napjai nagy részét egy teljesen (védőfóliával, sötétítő függönyökkel) elsötétített szobában tölti, hangoskönyveket hallgatva és szójátékokat kitalálva.

Annak ellenére, hogy a megjelenése óta kíváncsi voltam a könyvre, volt bennem némi rosszmájú feltételezés az esetleges szenzációhajhász volta miatt - de, mit tagadjam, engem is ez a furcsa kórság indikált az olvasásra. Milyen pontosan ez a betegség? Hogyan éli meg az elszenvedője? Gyógyítható? Mondjuk, ha a betegség szokatlan voltára építene a könyv, vagy épített volna a kiadó, nem egy lenne a több száz másik kiadvány között, hanem ő is ott díszelegne a kigyúrt fickók összetett lelkivilágát magasztaló reklámok mellett. De erről szó sincs - se a reklámról, se a szenzációhajhászásról, ez a könyv csak pár fejezet az álnéven író Anna szokatlan életéről.

Nem összefüggő történetet olvashatunk; a fejezetek a betegségre, Anna gondolataira, a különféle játékokra, álmokra, a telefonbarátokkal folytatott beszélgetésekre tagolódnak, bár a gyógyulás-visszaesés szakaszairól kronológiai sorrendben ír. A stílusán érződik, hogy egy hétköznapi, írásban kevéssé jártas emberről van szó, a többi szereplő ábrázolása meglehetősen sematikus - az előszóban olvashatjuk, hogy a szerző megváltoztatta a neveket és a főbb tulajdonságokat,lehet, hogy ez az oka -, főleg Anna kedveséé, Pete-é - róla szívesen olvastam volna többet, hogyan éli meg ezt a furcsa élethelyzetet, nem esik-e néha kétségbe, miközben Anna folyamatosan gyötrődik, nem kellene-e elhagynia a férfit, hogy legalább az egyikük normális életet élhessen. Néha felbukkan egy-két szép kép, főleg a természetről, amelyek üdítően árnyalják a  szöveg milyenségét.

Most is úgy jártam, hogy hiába vágytam könnyű olvasmányra, a tartalom miatt nem nagyon sikerült. Gyorsan lehet vele haladni, de olvasás közben elnehezedett a szívem. Rendkívül sok borzasztó betegség van a világon, de olyan kegyetlen dolog, amikor valaki meg van fosztva a napfénytől, és diadalként kell elkönyvelnie, hogy szürkület után kimehet a kertbe, hogy beszívja a világ illatát, vagy annyira el tudja viselni a fényt, hogy felmosson a fürdőszobában.

Hogy meggyógyul-e Anna? Akárcsak őt, minket is megrontott a művészet narratív struktúrája - megvolt a bonyodalom, várjuk a megoldást, a megnyugvást adó befejezést. Hogy az élet legalább néha részt vesz a fair playben, és nem azt válaszolja a "Miért éppen én?" kérdésre, hogy "Csak." Gondoltam rá, hogy elmondom, de akkor hol lenne az izgalom... annyit viszont elárulok, hogy ugyan a szerelem sok mindenre gyógyír, de a puszik nem varázsolnak 50 faktoros fényvédelmet a bőrünkre. Muszáj volt a borítóra írni azt a nyálas mondatot?

A könyvet Nitától kaptam kölcsön, de ez nem befolyásolta a könyvről alkotott véleményemet.

Eredeti cím: Girl in the Dark

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2015

Fordította: Farkas Krisztina

Ár: 3490 Ft 

A bennünk élő sötétség

"Talán Kanut királyt játszom, aki hiábavalóan igyekszik feltartóztatni az áradatot. Mégis hinnem kell, hogy megmenthetem a St. Oswaldot. Bármily fegyver akadjon is, az tisztességes lesz. Legyen akár kerti törpe vagy egy számítógép. Éveken át ellenálltam a változásnak abban a reményben, hogy a változás elkerül majd. Most nekem kell a változás előidézőjévé válnom, bármilyen kényelmetlen szerep is ez."

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

Nem olyan rossz ez, de kezdjük az elején.

Amióta az Ulpius-ház kiadó jobblétre szenderült, Joanne Harris a magyar kiadói pokol valamelyik bugyrába süllyedt, és sokan értetlenkedtünk afelett, hogy jó pár fos Ulpius-szerző mellett a Libri miért nem folytatja Harris kiadását, holott viszonylag ismert szerző még A felszín [azon emberek gyűjtőneve, akik csak azokat a könyveket ismerik, amelyeket a hirdetések és a filmek az arcukba tolnak] körében is*. Aztán megtört a jég a Csokoládéval, a rajongók kicsit tépték a hajukat, de legalább már felcsillant a remény, és meg is érkezett a Different Class magyar kiadása képében.

Nem akarok sopánkodni a címen, a borító tetején díszelgő, szerintem kissé félrevezető mondaton (bár a könyvből van), örülök, hogy megjelent és Szűr-Szabó Katalin fordította, egyebet nem is kívántam a kiadótól, tehát nézzük a könyvet.

A könyv a Malbry városkájában játszódó Kékszeműfiú és Urak és játékosok című regénnyel egy halmazt alkot - igen, tulajdonképpen sorozatot, de egymástól függetlenül is lehet őket olvasni, és Harris van olyan jó fej, hogy a könyv felét nem a másik kettő rezüméje teszi ki és nem spoilerez, vagyis nem hülyének, hanem gondolkodó lénynek tekinti az olvasóit.

A cselekmény egy évvel az Urak és játékosok galibái után játszódik, a helyszín ismét a patinás, büszke és merev hagyományaihoz makacsul ragaszkodó, ötszáz éves fiúiskola, az egyik nézőpontkarakter Roy Straitley, a koros, zsémbes latintanár, a másik ismét egy Idegen, Aki Tönkre Akarja Tenni az Iskolát - a személyét nem ismerjük, de az biztos, hogy pszichopata, aki titkolja beteges hajlamait.

Sok olvasónak csalódást okozott ez a regény, a hosszas várakozás is feljebb tornázta az elvárásokat. Abban egyetértek a többiekkel, hogy nem annyira kirobbanóan jó, mint az Urak és játékosok, de nekem azért nem okozott csalódást. Az egész könyvet Straitley uralja, szerintem a lassú felvezetés is az ő számlájára írható, mintha Harris direkt hozzá igazította volna a regény stílusát. Ez az ő utolsó főszerepe; sok a nosztalgia, a kesergés, a félelem a felejtéstől, a magánytól - néhány öreg Ozzie-nak az élete az iskola, nem házasodtak meg, nincsenek gyerekeik, hobbijaik, de még egy macskájuk se. Straitley nem akar szánandó, öreg bácsi lenni - egy olyan fiatalember (ez az öregek kedvenc degradáló szava minden, náluk fiatalabb férfira) figyelmezteti a sajt és a sütemény veszélyeire, akit annak idején ő tanított meg az első deklinációra! Hová tűnt az a 20-25 év? Hová tűnünk mi? Retteg attól, hogy már nem ér semmit, hogy megfakul és semmivé válik - ki az, aki nem fél? Az öregségtől, ami olyan, mint egy szégyenbélyeg, miközben a tükörből egy tizenéves csillogó tekintete néz vissza?

Straitley erőteljes szerepe mellett a rejtély, ami összefonódik a múlttal, a St. Oswald súlyával, Malbryval, lassan bontakozik ki, de a végére felgyorsul a tempó és minden összeáll, és azért Joanne Harris még tud meglepetést okozni és matekolnivalót adni a téli estékre. Nincs itt semmi baj, csak várni kell egy kicsit. Mindenki olvassa el, vagy olvassa újra a másik két kötetet, többet nem mondok.:)

Sok mindent érint ezen felül a St. Oswald fiúiskola; a mieink kontra többiek kérdését, mennyit számít, ha egy nem közülünk való hal meg, akinek nem bőrtáskája, hanem hátizsákja és steppelt kabátja van és a Sunnybankbe jár; hogyan kell lépést tartani a mai kor elvárásaival; meddig tanár a tanár, és mikor válik csillogó mosolyú marketingessé; meddig terjed a felelőssége; helyes-e gondokat iskolán belül megoldani; ki kell-e állni az igazgatónak a tanárai mellett, vagy mindent áldozzon fel egy gyerek szeszélyeiért, mert már attól túlélő lesz, ha összeszidják? A megoldás valahol középen van, de nem univerzális és sohasem tökéletes - de csak így van mód arra, hogy elkerüljük a bennünk élő sötétség és a mindent elnyelő mélység vonzását.

* Utálok lábjegyzetelni, de szerintem a Csokoládé filmváltozata többet ártott az író imázsának, mint használt. A film cuki, kedves, fogyasztásbarát, Joanne Harris azonban minden, csak nem tündibündi.

Eredeti cím: Different Class

Sorozat: Malbry 3.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 3500 Ft (mivel libris, ötszáz akcióban lesz benne)

Az elszúrt idő nyomában

Kivételesen nem ötlettelenség okán adom a könyv címét a postnak, hanem a találó volta miatt. Még... khm, augusztusban olvastam. Mondhatjuk, hogy innen szép nyerni.

Azért is sajnálom, hogy ennyire elmaradtam a bejegyzéssel, mert ez a 2017-es év egyik legjobb olvasmánya. Évekkel ezelőtt kaptam ajándékba, emlékszem, mennyire be voltam sózva a megjelenésekor, aztán az első mondatok a női mosdóval meg a sárga szemfestékkel mindig visszarettentettek, annyira magányos-depressziós-elidegenedős-posztmodernnek tűnt (nagyon jó antennáim vannak, oké?), hogy mindig visszaraktam a polcra. Tudom, nem vagyok normális.

Ez a regény (novellafüzér?) sok-sok kis gyöngyszemből áll, amelyek önmagukban is értékes, kerek egészt alkotnak. Vannak köztük egzotikus helyszínen játszódó, meglepő eseményeket bemutató írások és teljesen hétköznapi témák. Lazán, ugyanakkor nagyon intelligens, olvasóval összekacsintós módon kapcsolódnak egymáshoz - igen, posztmodern, de nem fejfájósan erőlködős, hanem szinte játékos, jóleső módon, aminél kigyúl a lámpa a fejedben, hogy "Áh, igen!" Úgy ábrázolja a minden-mindennel-összefügg, halálosan agyoncsapkodott témát, hogy közben nem néz hülyének. Ugyanez igaz a felvetődő kisebb-nagyobb témákra is, amelyekre két mondat alapján olyan jól ráéreztem anno; a magány, a saját életünktől való elidegenedés, a nem-ezt-akartam, nem-tudom-mit-akarok-de-nem-ezt, a nem-találom-a-helyem-és-ez-halálosan-kétségbe-ejt. Amikor reggel kinyitod a szemed és ráébredsz, fogalmad sincs, mit keresel itt és hogy jutottál idáig. Ugyan ez nem az én generációm problémája - ill. részben az, ahogy valamennyi korosztály megkínlódik azzal, hogy helyet kaparjon magának a világban -, de könnyen átélhető, amiben az EQ-m mellett Jennifer Egan szekérderéknyi szerepe van.

A leírásom és az alábbi idézet alapján nem tűnik vidám könyvnek Az elszúrt idő nyomában, és tényleg nem az, de azt se lehet mondani, hogy kegyetlenül lehúzós-depis lenne, csak annyira, amennyi mindig ott bujkál az emberben.

Majd egyszer újraolvasom és akkor írok róla normálisan, addig gyáván bebújok az idézet mögé, amely annyira jól jellemzi a regény hangulatát:

"Jules egészen közel hajolt hozzá. A bátyja, a nagy és erős bátyja, villant át Stephanie agyán ez az emlék Julesről, aki régen a védelmezője volt és testőre, aki ott volt minden teniszmeccsén és masszírozta a vádliját, ha begörcsölt. Ez az érzés mélyre el volt temetve az azóta eltelt kaotikus évek alá, most azonban újra elárasztotta őt, olyan melegen és élénken, hogy könnyek szöktek tőle a szemébe.

Jules döbbenten nézett rá.

- Steph - kérdezte, és megfogta a kezét -, mi a baj?

- Úgy érzem, mindennek vége - mondta Stephanie.

A régi szép időkre gondolt - ahogy Bennie-vel emlegették, de nem csak a Crandale előtti időkre, hanem a házasság előttiekre, a szülés előttiekre, a jómód előttiekre, a drogokról való leállás előttiekre, a bármiféle felelősség előttiekre, amikor még mást sem csináltak, csak ide-oda lófráltak a Lower East Side-on Boscóval, reggel hétkor kerültek ágyba, idegenek lakásaiban ébredtek, nyilvános helyeken bujkálva szexeltek és a legkülönbözőbb őrültségekbe keveredtek bele, amik nem egyszer a heroinnal kezdődtek (legalábbis neki) - mert semmit sem kellett komolyan venniük. Fiatalok voltak, erősek és mázlisták, hát miért kellett volna aggódjanak? Ha valami gajra ment, másnap elölről kezdhették az egészet. Most pedig itt van Bosco, aki beteg, mozogni is alig bír és lelkesen tervezgeti a halálát. Vajon ez valami természeti törvényszerűség véletlen megbicsaklása volt, vagy látniuk kellett volna az első pillanattól, hogy ez jön? Talán tényleg csak ők keresték a bajt, és ennyi?

Jules megölelte.

- Ha ma reggel megkérdeztél volna, azt mondom, mindennek vége - mondta csendesen. - Mindannyiunknak, az egész országnak, az egész kurva világnak. De most pont az ellenkezőjét érzem.

Stephanie ezt pontosan tudta. Szinte hallani lehetett, ahogy a remény lassan, zubogva kitölti Jules minden porcikáját.

- Azt mondod?

- Azt mondom - felelte Jules -, hogy persze, mindennek vége lesz egyszer. De még nincs."

Eredeti cím: A Visit from the Goon Squad

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2013

Fordította: Simon Márton

Ár: 3490 Ft (de szinte állandóan akciós)

A napfény íze

"... Mert azt hitte, hogy ez alatt a város alatt van egy másik város, az alatt meg egy következő, és így tovább, és ha beszakad alatta az aknafedél, akkor megállás nélkül zuhan egészen a legutolsóig.
Ez csak a kellő óvatosság, jelentette ki a Papa.
Édesem, csak egy pokol van, és mi abban élünk, mosolygott Luda."

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár

Elég rosszul alakult a viszonyunk szegény könyvvel; az maradt meg bennem, hogy más stílusú, mint Kőrösi korábbi kötetei, ezért sokáig parkoltattam a polcon, majd megbizonyosodtam, hogy tényleg így van - már amennyire egy könyv, a Milyen egy női mell? alapján szabad összehasonlítgatni -, de ettől még kijöhettünk volna jól a dologból. Sajnos olvasás közben nagyon zaklatott voltam és alig tudtam figyelni a  másikhoz képest kevésbé szép, míves szövegre, ami mintha szintén azt szerette volna, hogy gyorsan haladjunk; közérthetőbb, nem a lassan ízlelgetős fajta, mint a másik regényé. Mindez együtt eredményezte azt, hogy ha rá gondolok, az jut eszembe, hogy elszalasztott lehetőség.

A karaktereknek se volt nagy terük kibontakozni, kivéve az orosz változatban szereplő Ludát és az édesanyját. Az ő történetüket jobban élveztem, mint a Magyar Sándorokat, de a tabló-jelleg rajtuk is éreztette a hatását, a sok szenvedés, viszontagság marad meg bennem az életükből. Luda esetében már az is eszembe jutott, hogy ennyi veszteséget, kudarcot nem lehet ép elmével túlélni.

"Mondogatta is, hogy ők, a magyarok ilyenek: mindennél jobban szeretik a szabadságot, s ugyan hajlandóak sokáig türelemmel tűrni, de ha megsértik a jogaikat, felforr bennük a kuruc vér.Hűha. Mi forr fel benned, Károly?A kuruc vér.Hát, barátom, ha ilyenek voltak a kurucok, mint te, akkor még a tábori zenekart se tudták megalapítani, nemhogy a Habsburgokat legyőzhették volna!Nem csoda, ha nektek csupa elvesztett háborúból és tragikus csatából áll a történelmetek.Hiszen még az ágyból való felkeléssel se tudsz megbirkózni, akkor milyen lenne egy országos felkelés?"

A különböző alternatív valóságokkal, tényekkel való játszadozás tetszett, de összességében a Szívlekvár (ez a cím...) számomra sajnos feledhető. Ahogy az értékeléseket nézem, az utolsó regénye, Az ítéletidő még megosztóbb, ezért a régebbi írásai között fogok keresgélni, hogy elmúljon a bizonytalanságom.

Ui.: A borító förtelmes, úgy érzem, Kőrösi jobb helyen volt a Jelenkornál, mint a Librinél.

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2014
Ár: 3990 Ft (de szinte mindig szerepel akcióban)

Alszanak-e a halak?

"- Sajnálom a szüleinket. Dunsztjuk sincs róla, mi folyik körülöttünk.
- De legalább nem lépsz le Kaliforniába.
- Ezen a héten biztosan nem."

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Nem is tudom, hol kezdjem. Legyen a vége, úgyis az az izgalmas rész.
Ez a kötet baromi jó; aki szereti a hétköznapi apróságokról szóló, azok esszenciáját jól megragadó, egyszerre fojtogató és izgalmas hangulatú írásokat, az imádni fogja. A fülszövegből nem derül ki egyértelműen (talán mert nehezebb eladni?), de ez egy novelláskötet, minden darabja egy kis gyöngyszem, egyre se emlékszem, amelyik ne tetszett volna. Éljenek a nyugtalanító befejezések!
Nézzük az elejét.
Julie Orringernek is jó szar gyerekkora volt, és nem felejtette el.
Igen, mindenkinek szar volt a gyerekkora - akinek nem volt balhé a családjában, nem volt beteg szülője/testvére és még a suliban se alázták meg, az mélyen hallgasson -, ill. van minimum pár szégyentől égő, behegedt lelki sebe. Én már el is felejtettem, mennyi, de Orringer nem; megkapirgálta a felszínt és utat nyitott az emlékeknek. A novelláktól elöntött az epe, a szégyen, a sírhatnék, az együttérzés. Néha úgy éreztem, megfulladok a gyűlölettől.
Meglepett, hogy mennyire tetszik ez a kötet, erősen esélyes Az év meglepetése címre, hiába van még fél év, hogy meglepjenek a könyvek. Érdekes, hogy ezek általában a könyvtárból kerülnek ki, ilyen volt még a Longbourn árnyékában tavalyelőtt.
Két vonatút alatt végigszaladtam rajta, nem is írtam semmit a jegyzetlapra. Érdekes módon az utána következő olvasmány, Elizabeth Strout Amy és Isabelle-je is hasonló tematikájú, habár regényről van szó és jóval komorabb a hangulata. És mindkettőben van egy Althea nevű szereplő.:)
A gyorsaság és a hasonlóság miatt nem akarok több betűt kiizzadni magamból, inkább azzal a mondással takarózom, hogy az igazán jó könyvekről nincs mit írni, azokat olvasni kell. Azt meg már említettem, hogy bizonyos nyomasztó könyvek engem mennyire fel tudnak dobni - ez is ilyen volt.

Ui.: Annyira örülök, hogy végül nem olvasatlanul vittem vissza a könyvtárba. Az Amy és Isabelle is kevésen múlt, de ez már egy másik történet.

Eredeti cím: How to Breath Underwater
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2015
Fordította: Barabás András
Ár: 3490 Ft (de akcióban olcsóbban hozzá lehet jutni, csak figyelni kell)

Miniturista voltam

Nem fogok hosszan írni A babaház úrnőjéről, egyrészt azért, mert százvalahány oldalt olvastam el belőle, másrészt ritkán lelem örömömet a dühös kicsapongásokban, nem érzem magaménak a cincálós stílust.
Ez a könyv jó is lehetett volna, ha... ha nem ilyen kibaszottul unalmas. A stílusa lapos, érdektelen, és a fő téma - a nők helyzete - agyoncsépelt. Ez nem lenne baj, mert egy jó író, ha nem is tud sajátos megközelítésben írni róla, legalább egy teljesen korrekt, élvezhető regényt kerekít belőle, de Jessie Burton nem jó író. Fogalmam sincs, mit eszik a Waterstones ezen a könyvön, ha kicsit megerőltetem magam, legalább öt másik írót fel tudok sorolni, aki ügyesebben összehoz egy kosztümös női regényt.
Az alapszituáció teljesen rendben volt; Nella Oortmannak, a tapasztalatlan, fiatal lánynak férjhez kell mennie, hogy kihúzza abból a csávából a családját, amibe az apja (és főleg annak adósságai) keverte őket. Az amszterdami gazdag kereskedő, Johannes Brandt belezúg a lantjátékába, és egy barátságtalan reggel Nella megérkezik a férfi házába, ahol egy mogorva, idegbeteg sógornő és két titkokat őrizgető szolga fogadja. A férje finoman szólva nem foglalkozik vele, Nella sóhajtozik a hitvesi ágyban (értem én, hogy mekkora probléma, hogy nem hálták el a házasságot, de ez a csaj kicsit be van sózva), idegen az új házában, az új városban, viszont kap egy gyönyörű babaházat a férjtől, amit asszonyi mivolta megalázásának tekint, aztán úgy dönt, hogy csakazétis berendezi. Rendel a titokzatos miniatűrkészítőtől néhány apróságot, de nem elég, hogy a kértnél több, nagy műgonddal és aprólékossággal elkészített tárgyat kap, de a mütyürök az új otthona tárgyainak hajszálpontos másai... és honnan tudja a miniatűrkészítő, hogy az egyik kutya hasán van egy fekete folt? Miért küldött egy bölcsőt?
Körülbelül idáig jutottam, amikor meguntam a mézesmadzag-huzigálást, a semmivégre történő titkolózást. Nem érdekelt, mit tud a miniatűrkészítő, a sógornő Marin mitől olyan hisztérikus, hogy ki milyen titkokat rejteget. Lehet, hogy ez a legrosszabb fajta olvasmány - ami teljes érdektelenségbe taszít. Nem szeretek olyan könyveket olvasni, amelyekben rosszul érzem magam. Az olvasmányok tényleg egy másik világba röpítenek, a segítségükkel néhány órára, pár percre kivonhatom magam a hétköznapi valóság robotja alól, átmenetileg csökken a bizonytalanság, a problémák, a napi mókuskerék félelmének émelyítő íze. És ha egyik rossz világból a másik rossz világba lépek át, minek olvassam az adott könyvet? Pláne akkor, ha kb. 200 másik, lehetséges jó világ vár rám?

Sajnálom, hogy nem jött be A babaház - igazság szerint mocorgott bennem a gyanú, hogy csak egy felfújt lufi (nekem), de adni akartam egy pofont az előítéleteimnek, és a fal adta a másikat. De legalább volt annyi lélekjelenlétem, hogy idejében félbehagyjam, nem úgy, mint a Horzsolásokat.:)

Ui.: Van még talonban pár csajos könyvem, majd olvasni fogok Tracy Chevaliert (2008-ban olvastam a Leány gyöngyfülbevalóvalt, amit nagyon szerettem), vagy Philippa Gregoryt (tőle hármat fogyasztottam anno), első nekifutásra őket érzem hasonlónak Burtonhöz. De itt van még Michelle Moran Nefertitije is, ha nagyon kétségbe esnék.
A női regényeknek nagyon sok altípusa van ám, a könnyed chick-littől (Bridget, igen, vagy Stephanie Plum) az érfelvágósokon (mondjuk Linn Ullmann) át az érzékeny-szépekig (A párizsi feleség), és az egyik kedvencemig, vagy hajdanvolt kedvencemig, a családi-titkos-régi házas-viktoriánus vagy mágikus realista beütésű regényekig (A tizenharmadik történet, Kate Morton regényei, mágikus realista pedig evidens módon Alice Hoffman vagy Az almamag íze) és asszonyregényekig (Galambok őrizői, Szeress Mexikóban!). Jaj, és ne felejtsük el az emblematikus nőkről szóló életrajzokat (Stacy Schiff: Kleopátra, Amanda Foreman: A hercegnő).

A pokol kapujában

"Ahogy nézte ezeket a férfiakat, figyelte őket előbb a vágy és az esdeklés, később pedig a kéj és a mámor perceiben, kereste rajtuk, ám sehol nem találta a boldogságot. Egy idő után arra a következtetésre jutott, hogy az talán nem is létezik. Van helyette gazdagság és szenvedély, tulajdon és kielégültség, parancs és engedelmesség. Amennyiben pedig a néhány évvel korábban oly mohón vágyott, sőt megtalálni vélt boldogság voltaképpen nincs is, úgy semmi és senki nem ítélheti el akár őt, akár mást, akárhogyan is cselekszik. Elvégre senki nem tesz egyebet, mint hogy megpróbálja megkaparintani és kézben tartani azt a keveset, amit ez a földön eltöltött néhány évtized képes nyújtani. A feladat pedig ez esetben az, hogy elfogadjuk a világban létező rendet, és igyekezzünk belőle a lehető legtöbbet a magunk hasznára fordítani."

Benedek Szabolcs: A vérgróf

Hosszú évekkel ezelőtt cseréltem ezt a könyvet - már azt se tudom, mire és kivel -, mégis sikerült idáig tologatni, pedig tudtam, hogy jó eséllyel tetszeni fog. Szerencsére a könyvösztönöm néha még működik, és nem minden esetben az derül ki a régóta halogatott könyvekről, hogy már elmúlt az idejük.
1910-ben járunk, Budapesten. A fülszöveg nem igazán sejteti, hogy egy több fő karaktert mozgató történetről van szó, pedig A vérgróf legalább annyira Tarnóczay Etelka története, mint Szállási Tituszé vagy a titokzatos gyilkosságoké. De haladjunk sorjában.

"Fázni, dideregni kezdett a város. A legkisebb utcákba is befújt a Duna fölött lengedező szél, a körúton nagy lendülettel kavarta, dobálta a zörgő faleveleket, s a nők bokáig eresztett, szűk szoknyáját éppúgy megcibálta, mint a férfiak nehéz szagú kabátját. Egyszeriben még inkább sietőssé váltak az eddig is szapora léptek, s ha leszállt a rideg este, már nem hallatszott cigányzene a Vár alatti fogadók nyitott ablakaiból. A kávéházak is szorosra zárták ajtóikat, kirakataikon pedig nem lehetett belátni a bent kavargó füsttől és az üvegre tapadt, lassacskán jégvirággá bontakozó párától. A konflisok lovaira meleg pokróc került, a kalauzok folyton káromkodtak a befagyott váltók miatt, az autók pedig rettenetes pöfögéssel és köpködéssel tiltakoztak, ha a gazdájuk megpróbálta őket beindítani."

Igazából számomra a véres események háttérbe szorultak, jobban érdekelt a kor miliője, Hunyadi Margit, Molnár Ferenc (Muli:D) felbukkanása és a fiatal főszereplők botladozása az életben. Annyira jól éreztem magam a könyvben, hogy, miután befejeztem, a világ hideg és barátságtalan helynek tűnt. Nem mintha az a Budapest szívderítő hely lett volna; rögtön itt van Sára, a vidéki leányzó, aki egy jobb élet reményében érkezik a fővárosba, de fokozatosan csúszik le a nem túl magas létráról, míg végül megesett leány, majd bordélyházi kurva lesz, aki hetente egyszer látogatja a gyerekét. Iszonyú kilátástalan az élete, a gondolatai között a Duna fagyos hullámai is szerepelnek, mint reális lehetőség. Szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) találkozik a fiatal rendőrrel, Mihucz Ervinnel, aki a Hasfelmetsző mintájára elkövetett gyilkosságok ügyében nyomoz. A jó öreg Hasfelmetsző Jackre mindent rá lehet fogni - annyi legenda mellett elfér még egy-kettő, rossz hírét nem fogja kelteni, max, a meglévőt öregbíteni. Maga a Hasfelmetsző is gyanúba keveredik néhány röpke gondolat erejéig, de aztán gyengéden eltereli a gyanúnkat Saint-Germain grófjára (szintén rá lehet húzni a vizes lepedőt), magyaros nevén Rákóczi Lipótra. Őt a szegény kis szerencsétlen Szállási Titusz szemszögén keresztül ismerjük meg, akinek akkora út-és önkereső problémái vannak, mint a Margit-híd, ugyanolyan magányos, szorongó fiatal, mint bármelyik mai huszonéves. Tudom, hogy nem ez a történet fókuszában, de nagyon meglegyintett a szereplőkben felbukkanó vágy - hogy muszáj valahova tartozni. Tulajdonképpen mindannyian sodródnak, és vágynak arra, hogy horgonyt vessenek valahol, esetleg valaki mellett. Kérdés, hogy sikerül-e valaha.
Ha nem függök rá a huszonévesek identitásproblémájára - ugyanis alapvetően ez egy hangulatos, századelőn játszódó krimi, ami jól megállja a helyét ebben a műfajban [tessék, sikerült elkerülnöm, hogy egymás után kétszer használjam a "krimi" szót]. Ezen belül a könnyen fogyasztható aldobozba tartozik, ami tartogat egy-két kellemes meglepetést, amennyiben szeretjük, ha orrunknál kézen fogva vezetnek minket. Amennyire szerettem agyalni az Urak és játékosok sakktáblajátékában, itt ugyanolyan élvezettel merültem el a regény hangulatában, a szereplők közötti viszonyokban. Örülök, hogy végre sorra került A vérgróf, előbb-utóbb a folytatásokat is elolvasom. Remélhetőleg nem három-négy év múlva...

Ui.: Leírtam még egy olyan gyönyörű kifejezést, hogy "a klasszik rémregények apoteózisa", de a szövegtestbe már nem fogom beleerőltetni. Önmagában is szép.

Sorozat: Vérgróf-trilógia 1.
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2012
Ár: 3490 Ft (de sokszor hozzá lehet jutni olcsóbban a Libri akciókban)

Fekete-fehér csíkok

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Hányingert kaptam a hülye csíkoktól, ez ezüst alkatrészektől és a nyavalyás csillagoktól. Négy napig olvastam ezt a könyvet, ma délután fejeztem be, és egyre dühösebb vagyok. Magamra és a könyvre.

Minden előrejelzés szerint imádnom kellett volna ezt a történetet, mert odavagyok a misztikus hangulatért, a titokzatosságért - de ezek nekem mind hiányoztak. Ez egy nagy semmi, egy üres porondon díszelgő, fekete selyemből készült cilinder. A színpad üres, a nézők elmentek, a székek között szétszórt pattogatott kukorica, összegyűrt papírpoharak, állott levegő a sátorban. A bársonyhuzatú székek kopottak, a sátor ponyvája toldozott-foldozott, a hatalmas oroszlán fogatlan vénség. Amíg vakítanak a fényszórók és ámul a nép, nem látszik a talmi ragyogás. Addig igazinak tűnik.
Ez a könyv (nekem) nem más, mint szép képek egymás mellé rakosgatott sora. Kicsit a Vándorsólyom kisasszony gyermekeire emlékeztet, ami tényleg fényképekhez íródott, de annál jobb egy fokkal. Erin Morgenstern nagyon szépen el tud képzelni dolgokat, gondosan megkomponált ruhákat, milyen árnyalatú fehér selyemből van és pontosan milyen rafinált fekete csipke díszíti, milyen érdekes, bizarr tárgyak vannak a szobában és a fekete-fehér csíkos sátrakban milyen illúziókkal etetik a közönséget. Értem én a szereplőket, a motivációikat, szépen össze is van minden szál kötve, de csak szépen felöltöztetett marionettbábuk. Mindez nagyon jól működik képeken, lehet, hogy filmen is fog, de egy regényhez kevés. Hiányzik a varázs, ami élővé teszi a történetet. Még csak nem is hangulatos, legalábbis nekem nem.
Száz oldal után már gyanús volt, hogy nem fogjuk egymást szeretni, és hiába mondtam azt korábban, hogy ami nem tetszik, félhebagyom, azonban az Éjszakai cirkusznak meg akartam adni az esélyt, hogy elbűvöljön. De nem sikerült. Szerettem volna a csíkos sátrak között bolyongani, beszívni a pattogatott kukorica, az égetett cukor és az örömtűz füstös illatát, élni az érzékek és illúziók ünnepét, de hamarabb tudtam volna fehér nyulat előhúzni a cicás sapkámból, mint ezt átélni. Ha sikerül, az előző mondatban "szerettem" lenne a "szerettem volna" helyett. Sajnos a kettő között szívfájdító a különbség, négy nagy érdektelen olvasmányáé, dühöngésé és csalódottságáé. Ráadásul ez volt az első idei várólistacsökkentő olvasmányom.

Amúgy, ha létezne ilyen cirkusz, szívesen jegyet váltanék.

Ui.: ez tetszett Audrey Niffeneggernek?!
Ui2.: utálom, ha lehagyják a névelőket a címekből.
Ui3.: a fanmade trailer jobb, mint a hivatalos.

Eredeti cím: The Night Circus
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2012
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

Fecnipost megint (4.)

Jaj, hogy is kezdjem... fáradt vagyok, kicsit nyűgös, nagyon mizantróp - egy aszociálisnak csak mértékkel szabad az ajándékvásárló tömeggel vegyülnie -, és minden iránt morcosságot érzek, ami elválaszt az új és nem annyira új könyveimtől. Imádok a kanapén elnyúlva olvasni, na.
Azért röviden beszámolok a nemrég olvasott könyvekről, a Surikról és az előbb befejezett Árnyak és rémekről szeretnék normál postot írni, mert van mit, csak az agyam helyén az utóbbi napokban egy monoszkóp virít.

Alekszandr Blok: Alekszandr Blok versei
Elég sokáig olvastam ezt a vékony kötetet, ugyanis pár kivételtől eltekintve csak szakaszosan tudok verseket olvasni, egy bizonyos mennyiség után a szöveg tartalma "elmosódik" és már csak egymás után sorakozó szavakat olvasok, ilyenkor kell félretennem a verseskötetet. Bloknál ez nem kevésszer előfordult, még túl kicsi hozzá a versolvasó agyam.

Závada Péter: Ahol megszakad
A kötet Nokedli okán került a látóterembe, és a fentebb említett, együltő helyben elolvasott verseskötetek egyike. A legkedvesebbeket már kiidéztem, némi idő elteltével a tömény Budapest-élmény maradt meg leginkább, még engem is elszédített a hangulata, pedig kb. másfél éve lakom ott ingajáratban.

Philippe Lechermeier (író) - Rébecca Dautremer (illusztrátor): Nevenincs és sosemvolt hercegnők
Ennek a könyvnek már önmagában a címe és a borítója is lenyűgöző. Még nyáron akadtam az útjába, a Libriben, ahol a kedvessel bóklásztunk addig, amíg menetkészre szerelték félvad biciklimet, Szeptembert. Annyira tetszettek a rajzok és a vicces, egyáltalán nem bugyuta szöveg, hogy legszívesebben azonnal megvettem volna (Az eltűnt idő nyomábannal együtt, amit szintén megkaptam karácsonyra:). A kedves, akár a Liber Mortis esetében, ismét figyelmesen választott ajándékot.
Megtudhatjuk többek között azt, hogy a hercegnők túraelefánton (is) utazhatnak, melynek ormányán petrezselyem (is) is tárolódik, hogy a pácolt büdös zokni ugyanolyan hatékony méreg, mint az arzén, és hogy a hercegeknek nem kicsit stresszes az élete, mert a csókkal felébresztett hercegnő irgalmatlanul képen vághatja őket, amiért megzavarták édes álmát.
Fantasztikus mesekönyv (vagy mi), ajánlom mindenki figyelmébe, háromtól legalább huszonöt éves korig.

Helen Oyeyemi: White is for Witching
Hanna olvasta ezt a könyvet, és rögtön elkapott a mohóság, ahogy az értékelésében elértem a különös ház említéséig. Ez volt az első papírkönyvként olvasott angol regényem, részben ezért tartott sokáig az olvasása, nehezebb volt így teljesíteni a napi penzumot, mint a gép előtt bambulva. Másrészt elég furcsa, játékos szövege van, igazából nem az én tornázó angol olvasásomnak találták ki, később kellett volna rávetnem magam, de hát a mohóság nagy úrnő.

Paul Éluard: Éluard versei
Még kb. a felénél járok, de a véleményem aligha fog változni. Eleddig ez az egyetlen verseskötet, ahol a versek nagy részénél a szavak puszta összeolvasása kész gyönyörűség, mindenkinek ezt ajánlanám első olvasásra, aki fél a versektől. Már idéztem tőle, de még jó páran követni fogják.

Nézd, ki van itt!

"Valódi függetlenségről saját rakéták nélkül természetesen nem lehet szó."

Timur Vermes: Nézd, ki van itt
Értékelés: 4.7 idomtalan, tésztaképű szellemi mikroba az 5-ből

Nézd, ki van itt. Tök jó cím. Kicsit félelmetes, meglepetést okozó, mint amikor a kisgyereknek egy ajtó mögött rejtőző, régen látott rokont próbálnak felkonferálni.
Tulajdonképpen ez történik. Nézd csak, ki van itt – Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom vezetője, a náci Németország Führere, hatmillió zsidó gyilkosa, a második világháború (egyik) kulcsfigurája az Úr 2011. évében, Berlinben ébred.
Képzeljük el ezt a szituációt.

Ott egy bajuszos, egyenruhás, ötvenes férfi, egy füves tér közepén fekszik. Figyeli a felette elterülő eget, a felhők mozgását, majd óvatosan feláll. Megállapítja, hogy nem tört csontja, a közérzete és az egészsége – bár kissé zavarodott a szokatlan körülmények miatt –, kielégítő, majd nekilát, hogy feltérképezze a környezetét.
Vajon mit tenne ebben a szituációban Adolf Hitler?
Timur Vermes nem volt rest feltenni ezt a kérdést, és szorgosan meg is válaszolta a regényében. Nem mondom, hogy nem tartottam az eredménytől, hogy képes-e jól abszolválni ezt az enyhén bizarr feladatot, de nekem kedvemre való volt a végeredmény.

Az író érdekes, kettős hatást eredményező képet alakít ki Hitlerről – egyszerre ijesztő, és… alig merem leírni: rokonszenves. Tetszett, ahogy erre a képtelen helyzetre reagál; nem esik pánikba, hanem ”jéghideg logikával megpróbálja összefoglalni a tényállást”, és következtetéseket von le.
Németország egykori kancellárja a sors kezét látja az időutazásban; a jó német népnek ismét szüksége van rá, mivel az ország nem termelt ki új, épkézláb vezetőt. És mi az újjáépítéshez vezető leggyorsabb út? A szórakoztatóipar!
Hitler új főhadiszállása egy újságosbódé, híveinek száma elvileg és gyakorlatilag is nulla, mindenki álruhás bohócnak (legjobb esetben művésznek) nézi, de a Führer nem csügged, masszív eltökéltséggel veti bele magát a feladatába.
Előrenyomulásában – és egykori sikereiben – nagy szerepe van kiváló emberismeretének és stratégiai érzékének, egyből felméri, ki az, akire számíthat, melyek a kiaknázható lehetőségek. Hátborzongató, hogy néhány fennakadás ellenére milyen könnyedén gördül előre a szekere, például merő viccből karlendítéssel köszöntik és mein Führernek szólítják – de csak egy nagyon pici mozdulat kell, hogy a vicc komollyá váljék.

Nagyon kíváncsi voltam, Vermes hogyan nyúl a zsidókérdéshez, érzékeny, fájdalmas téma, amelyet nem lehet humorosan ábrázolni. Carmen Bellini, a Flaslight csatorna egyik vezetője és Hitler egyetértenek abban, hogy ez a kérdés nem vicces, igaz, más-más okból. Itt csúcsosodik ki a főszereplő ellentétes hatása; eddig nevettünk rajta – de most undorodunk. És elgondolkodunk, ugyanis felvetődik egy kérdés (a történelem során nem először), az, hogy Hitler a hibás egy személyben, vagy az egész nép, aki megválasztotta – köztük a zsidók is? Ráadásul van egy másik jelenet, amely során Hitler inog meg egy pillanatra.

Persze az új világ felfedezése közben akadnak mulatságos epizódok is: az újságosbódéban lévő egyes kiadványok alapján azt süti ki, hogy a törökök bevonultak Németországba, a Siemens mobiltelefonok miatt azt hiszi, ezt a nagyszerű szerkentyűt a németek találták fel, a Wikipédia pedig germán enciklopédia. Az abszurd intermezzók mellett is nem kevés humort tartalmaz a könyv, a koránkeléssel szembeni nézet késztetett a legnagyobb vigyorgásra:

„Pontosabban, csak szerettem volna tizenegykor kelni. Ugyanis az első hajnalon, úgy kilenc tájban megcsörrent a telefon, és valami kimondhatatlan szláv nevű hölgy jelentkezett. Jodl biztosan nem kapcsolta volna, de hát azóta Jodl is nyilvánvalóan a német történelem részévé vált. Álomittasan tapogattam a telefonkagyló után.- Hrmf?- Jó napot, itt Krwtsczyk – ujjongott bele a telefonba egy kíméletlenül derűs hang. – A Flashlighttól!Ez irritál engem a legjobban a korán kelő emberekben: ez a förtelmes jókedv, mintha még reggeli előtt lerohanták volna Franciaországot. Holott többségük semmiféle tett végrehajtására nem képes, leszámítva ezt a visszataszító korán kelést. (…) Én a magam részéről azt a nézetet osztom, hogy a pékeken kívül senkinek semmi oka a korán kelésre.Ja, és a Gestapón kívül, természetesen, ez magától értetődik. Hogy eltakarítsák a bolsevista csőcseléket. Ha bolsevista pékekről van szó, akkor még korábban kell felkelni, és így tovább.”

Ezt szerettem a legjobban a regényben: kellően vicces, de közben megmutatja a kérdés komoly oldalát is. Nevetünk, mert Hitler mérgelődik, amiért lefoglalták a nevét és így nem tud személyre szabott e-mail címet készíteni, de történet eseményeinek fényében nagyon elgondolkodtató, amit a titkárnő, Krömeier kisasszony nagymamája mondott: akkor is nevettek Hitleren, és most is nevetnek. És mi is nevetünk.

A post végén muszáj kiemelnem a szöveggondozást (ez a gyengém), egy-két pici hibán kívül kifogástalannak láttam a szerkesztést és a korrektúrát, ez sokkal jobban elragadtatott, mint az ötletes (ám roppant sérülékeny!) borító.

Eredeti cím: Er ist wieder da

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2013

Fordította: Nádori Lídia

Ár: 3990 Ft