2023. március 5., vasárnap

A februári olvasmányok

Mivel semmi indíttatásom nincs egyesével hosszan kivesézni a kis olvasmányaimat, megpróbálok úgy és annyit írni róluk, ahogy és amennyit jólesik. Így most, beelőzve a szokásos havi zárást, először lássuk a két legfontosabb februári olvasmányt:

 

Kar Ove 
Knausgård: Halál

A Sugárban lévő Sparban csak kerekeken gördülő, húzgálós bevásárlókosár van, ráadásul fekete, nem is piros, mint a többi Sparban. Ki nem állhatom a húzgálós bevásárlókosarat - nem véletlen, hogy bőrönd helyett vállra vethető sporttáskám van -, általában megpróbálom a könyökhajlatomba szuszakolni, de a kosár ormótlansága miatt hamar feladom a dacoskodást és megadóan húzom magam után, mint egy elhízott, lassan totyogó, szenilis kutyát.A huzigálós bevásárlókosárról mindig Karl Ove Knausgård jut eszembe; valamelyik könyvben - sajnos nem emlékszem, hogy melyikben - olvastam róla, hogy Knausgård becsmérlően nyilatkozott róla, holott ő is biztosan ugyanúgy húzza maga után, mint bárki más.
Monumentális önéletírása kezdő kötetében a gurulós bőrönd kerül szóba, pontosabban az, hogy nem férfias, mert egy férfinak bírnia kell a cipekedést.

Miután túltettem magam a kisebbfajta sokkon, hogy Knausgård nem is a kerekes bevásárlókosarat tartja a plebs jellemző eszközének, hanem a gurulós bőröndöt, megpróbáltam kicsit átértékelni a bennem kirajzolódó képet, de nem volt egyszerű.

Valamiért kialakult bennem az az érzés, hogy menőnek számít Knausgårdot olvasni - talán mert egy fellengzős, sznob vénember kezében láttam a Halált -, aki egyfajta norvég Franzen szeretne lenni és jóízűen, polgárpukkasztási céllal savat köpdösni, bár talán nem is tehet mást, ha mindig a két keresztnevét használva szólítják meg.

Én is egy bitang, sznob elvárással ültem le az asztal másik felére, azzal a gondolattal hátradőlve, hogy "na, gyerünk, Knausgård, kápráztass el, szakigáld szét az ereimet te magad a nagy skandináv, minimalista bölcsességeddel"; ehhez képest óriási csalódás volt az a nagyon, nagyon részletes leírás, amivel a szerző a gyerek-és ifjúkorát tárja elénk; egy végtelenül ellenszenves kamaszfiú uralja a játéktér nagy részét, aki pontosan olyan, mint bármelyik másik tinédzser srác. El lehet úgy veszni a regényben, hogy nem érdekli az olvasót, miről szól, hogy szól-e egyáltalán valamiről; nekem a Halál tetemes része nem ilyen volt.

Aztán bekövetkezik a megszabadító halál és mind Karl Ove, mind én megkönnyebbültünk. Elkeseredetten küzdöttem, hogy eljussak a történet lényegéig, hogy átérezzem, hogy találjak egy kapcsolódási pontot és nem olyan meglepő módon az apa halála volt az, ami ezt a pontot jelentette. Vicces módon az, ami korábban hátrány jelentett, átfordult előnnyé; végtelenül megnyugtatónak találtam a nagymama házában történő takarítást, az állandó csésze kávékat, ahogy Karl Ove főz.

Azt szeretném, ha ez az érzés maradna meg nekem a könyvből, nem pedig a kamaszfiú afeletti megkönnyebbülése, hogy minden srácnak görbe a farka és nincs semmi baj az övével.

Jaume Cabré: Én vétkem

Ő is még az ünnepek előtti pánikszerű harácsolás egyik zsákmánya volt - mondanom se kell, a hatalmas kupacnak a felét se sikerült elolvasni -, nem is tudom, hogy Knausgårdtól vagy tőle reszkettem jobban, hogy fogok én ezzel a monstrummal boldogulni, miközben az agyamat felfalják a számok és oly messzire szakadtam az irodalom berkeitől?

Nos, az lehet, hogy olyan távolra vetődtem az irodalmi Árkádiától, mint a pardàci Jachiam Muredától, de ez igazából semmit se jelent. A lényem szervezőelve még mindig ugyanaz és Jaume Cabré hamar munkához látott; nem telt bele sok idő és valami felizzott bennem; az izgalomtól lüktetni kezdett a szívem és körülöttem az irodalom szagával telt meg a levegő, száz meg száz világ régi bőr-és pergamenillatát árasztva, a Tibidabo útnál pedig már tudtam, hogy végem van. 

Emlékszem, anno A holt lelkek intézményes keretek között történő olvasása előtt figyelmeztettek minket, hogy az első mondat másfél oldalas, ami kellemes izgatottságot váltott ki belőlem. A mai napig úgy gondolom, hogy nincs szebb egy oldalakon keresztül hömpölygő mondatnál, ami a szerző minden technikai és szépirodalmi tudását felragyogtatja és ami csak úgy működik, ha az ember hagyja magát sodortatni. Az Én vétkem minden olyan irodalmi bravúrt felvonultat, ami derűs mosolygásra késztet; egy olyan élő, lüktető szöveget hoz létre, mint amilyen maga az emberi test, ami magán viseli egy egész élet nyomait; az Én vétkem évszázadok regénye, az emberiség palimpszeszt szintézise, ami sohasem ér véget.

2 megjegyzés: