Farkasbőrben

"Végül is a dologból nem lett semmi. Mary talán tévesen hitte magát várandósnak, vagy csupán rosszmájú pletyka volt az egész; a Boleynek kétségkívül kihívták maguk ellen az emberek rosszindulatát. Vagy csakugyan gyermeket várt, de elveszítette. A történet végkifejlet nélkül marad, lassan el is felejtődik. Nincs gyerek. Mint a bíboros tündérmeséiben, ahol a természet törvényei eltorzulnak, és a nők kígyó alakjában tűnnek fel és el, tetszésük szerint.

Katalin királynénak is volt egy gyereke, aki eltűnt. Az esküvőjük utáni évben egyszer elvetélt, az orvosok azt mondták, ikreket hord a szíve alatt, és a bíboros még emlékszik rá, hogy meglazított fűzővel, rejtélyes mosollyal járt-kelt az udvarban. Végül visszavonult a szüléshez; egy idő után újra megjelent, szoros fűzőben, lelappadt hassal, gyermek nélkül.

Afféle Tudor sajátosság ez, úgy látszik.

Később megtudja, hogy Anna gyámságot vállal az unokaöccse, Henry Carey fölött. Vajon mi a szándéka vele? Megmérgezi? Vagy csak megeszi?" 

Hilary Mantel: Farkasbőrben

Eredetileg nem állt szándékomban elolvasni ezt a regényt; amikor a könyv-és filmvilágon végigsöpört a Tudor-láz, igen hamar elértem a csömör legmagasabb fokát és rá se bírtam nézni semmilyen könyvre vagy sorozatra, ami a témával foglalkozott. Nemrég azonban cikkeket olvasgattam a szerzőről - akitől már olvastam a Margaret Thatcher meggyilkolása című kis könyvecskét - és annyira felcsigáztak az olvasottak, hogy beleugrottam ebbe a közel hatszáz oldalas monstrumba.

Ami meglepően szórakoztatónak bizonyult.

A témával szembeni undorom leküzdésében sokat segített, hogy nem az a szerencsétlen Henrik és a feleségei a főszereplők, hanem egy olyan ember, aki kívülállónak született és hiába kerül egyre közelebb a hatalom szívéhez, sose lesz ennek a viperafészeknek (az angol királyi udvarnak) igazán a része; Thomas Cromwell egy erőszakos patkolókovács fia - aki úgy veri a gyerekeit, mint a formálódó vasat -, nincs nemesi címe, és, habár ezt naponta a szemére vetik, valójában az előnyére szolgál. Hiányzik belőle egy főúr öntudatlan gőgje, aki azt hiszi, felette áll a mindennapok megpróbáltatásain, a mocskon, a betegségeken, az adókon és a halálon is. Cromwellt nem táplálja az érinthetetlenség illúziója; nagyon mélyről küzdötte fel magát és anyagi háttér, kapcsolatok és cím híján csupán az eszére és a könyörtelenségére támaszkodhatott.

Ezen a ponton Cromwell minket is megpróbál becsapni; a családtagjai és az általa támogatott emberek körében ő egy ravasz, ám tisztességes ember, aki gyengéden bánik a nőkkel és a gyerekekkel - abban a korban, amikor teljesen normálisnak számít egy gyereket megkorbácsolni, a nők pedig csak arra valók, hogy széttegyék a lábukat. A rosszakarói és a riválisai persze gyűlölik az egykori katonát és gyapjúkereskedőt és van, aki az ördög megtestesülésének tartja, más szentül hiszi, hogy Cromwell még az élve kizsigereléstől sem riadt vissza, mielőtt a titkos tanács tagja lett. Ezek közül az első biztosan nem, a második valószínűleg nem igaz, de, miközben elméjének labirintusában bolyongunk, nem szabad elfelejteni, hogy egy hétpróbás manipulátor - ő a bábmester, aki az árnyékba húzódva mozgatja a szálakat, hogy nagyszabású tervei megvalósuljanak. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, a keserű pirulát cukorral édesíti meg, hogy a kiszemeltje ne erőszakkal, hanem szabad akaratából legyen a lekötelezettje.

Valójában nem összefüggő történetet, hanem töredékeket olvashatunk, gondosan elhelyezett és feldátumozott mozzanatokat, szilánkokat Cromwell és környezete életéről, amelyet egyre jobban elural Henricus Rex - kérdés, hogy Cromwell képes-e ezt az utolsó, legnagyobb figurát is a bábszínházába helyezni, képes-e a saját és mindenki érdekében megakadályozni, hogy Anglia oroszlánja megismerje a saját hatalmát.

Nem bölcs dolog minden lapot egy törékeny női testre feltenni.

Kellemesen meglepett, hogy a száraz, szikár hangnemet nem is ritkán humor pettyezi, ill. hogy Mantel hihetetlen módon fantasztikus (vagy inkább rémmesei) elemeket (!) is beleszőtt a szépirodalmi regényébe. Továbbá rengetegszer szóba kerül a könyvelés, ami minden lényeges dolog mozgatórugója és ezt Cromwell is tudja.

Ezek után nem kérdés, hogy a folytatás, a Holtaknak menete és a mindent lezáró, október 5-én megjelenő Tükör és fény is sorra fog kerülni.

Eredeti cím: Wolf Hall

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2010

Fordította: Megyeri Andrea

Eredeti ár: 3490 Ft

A sötétség mélyén

"- Majdnem háromszáz mérföldet kellene vitorláznunk felfelé egy névtelen csatornán, amit Sir John fedezett fel, utána a Barrow-szoroson és a Lancaster-szoroson át, majd dél felé kell indulnunk a Baffin-öblön keresztül, mielőtt ismét összezárul körülöttünk a jég. Amikor jöttünk, a gőzgép és az acéllemezek segítettek áttörni a jeget. Most még ha annyira meg is olvad, mint két nyárral ezelőtt, akkor is nagyon nehezen küzdenénk le visszafelé tartva. És a hajótörzs is meggyengült.

 - Lehet, hogy jóval kevesebb lesz a jég, mint 1846-ban - jegyezte meg Sinclair.

 - Az is lehet, hogy angyalok fognak kirepülni a seggemből - felelte Thomas Blanky."

Dan Simmons: Terror

Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid. Főleg akkor, ha valaki sarkköri felfedezésre adja a fejét. 

Majd' kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor a kiadó közzétette a hírt, hogy nemcsak az Olümposz jelenik meg 2018-ban, hanem ez is. Csak annyit tudtam róla, hogy horror, van benne valami szörny, rohadt nagy hidegben játszódik és Dan Simmons írta - nos, aki olyan elvetemült, hogy egymás után küldi le a vaskos regényeit, arról sejteni lehet, hogy tökmindegy neki, miről szól az adott könyv, ha ő írta. Joggal lehet rólam feltételezni, hogy nem vagyok normális. Tisztában vagyok a szétböködött vesével bíró utastársaim véleményével is a reggeli heringjáratról, de abban reménykedni, hogy ott lesz ülőhely, kb. annyira reménytelen, mint az, hogy egy hajó nem esik a jég fogságába a sarkkör közelében, olvasni meg muszáj. Statikus izomfejlesztésnek sem volt utolsó.

[Nemsokára folytathatom az edzést a Lelkek labirintusával.]

A Terror olvasása előtt vajmi keveset tudtam a Franklin-expedícióról. Tipikusan az a vállalkozás volt, mint amilyen varennes-i szökés; az utókor a fejét fogva teszi fel a szónoki kérdést, miszerint HOGY CSESZHETTÉK EL ENNYIRE? Nincs menekülési terv? Indulás előtt egy ismeretlen, gyanúsan olcsó konzerveket kínáló kereskedő ajánlatát fogadják el? Nem lesz elég szén a kazán fűtéséhez? Elfogyhat az ennivaló? Évekre befagyhatnak a jégbe?

Nem kívánom megkérdőjelezni Sir John és az expedíció felett bábáskodó emberek szellemi képességeit. Utólag, a Wikipédia szócikkeiből informálódva igazságtalan lenne, de nem értem, hogy ha több mint száz ember élete múlik rajta, miért nem lehet kapcsolatba lépni az őslakosokkal, akik birtokában vannak a túléléshez szükséges tudásnak, ergo, láthatóan nem fáznak és a tengerészekkel ellentétben képesek levadászni a ravasz fókákat. De hát ők nem keresztény angol úriemberek. Valóban roppant fontos szempont a -52 fokos hidegben. Sir Johnnak egyszerűbb volt abban reménykedni, hogy a felesége majd megmenti.

Az ember, aki megette a cipőjét.

Váltakozó nézőpontok és idősíkok révén ismerhetjük meg az eseményeket. Az író a fontosabb szereplők közül Francis Rawdon Moira Croziert, a HMS Terror kapitányát ruházta fel szimpatikus tulajdonságokkal, az ő gondolkodása áll a legközelebb egy értelmes 21. századi olvasó mentalitásához; ő tesz észszerű javaslatokat a tanácskozások során, emberként bánik a matrózokkal, a tisztekkel és a civilekkel udvarias, a személyes ellenérzéseit háttérbe szorítja - holott csak egy ír senkiházi. A származását még azok is felróják neki, akik elismerik a képességeit. A felelősségteljes vezető azonban alkoholista is, aki azt tervezi, hogy whiskykészlete felélése után főbe lövi magát. Ismert sztereotípia, hogy a tengerészek nagy piások, de elképesztő volt számomra, hogy a legénységnek mennyire létszükséglet a napi grogadag és ezáltal mennyire irányítható.

Szokatlan volt egy ennyire realista könyvet olvasni Simmonstól. A humor érthető módon egyáltalán nem jellemző a felfedezők fogcsikorgató, embertelen küzdelmére, akiket nemcsak az éhezés, a fagyási sérülések, a kihűlés, a kimerültség és a skorbut tizedel, hanem egy emberevő szörnyeteg is, ami természetfeletti lényként csap szét az emberek között, majd tűnik el. 

A könyv azonban nem a teremtmény körüli misztikumra van kihegyezve; nem más, mint a Franklin-expedíció... krónikája, némi fantáziával kiegészítve. A szörny sokszor annyira háttérbe szorul, hogy az is megfordult a fejemben, csupán metaforikus szerepe van, vagy a szereplők kimerült elméjének szülötte.

Igazából nem volt jó élmény. Hiába a fehér ember számára kellemes időjárás, a napsütés és a citromok a hűtőben, jóformán depressziós lettem a több mint 700 oldalnyi szenvedéstől, az elfagyott lábujjaktól, a vérző, gennyedző sebektől. Habár az ember ismeri az igazságot, imát rebeg magában, hogy legalább néhányan éljék túl ezt a befagyott poklot. Többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért vállalják a tengerészek a sarkköri utakat, ugyanis többeknek nem ez volt az első jeges kiruccanása. Oké, pénz beszél, de ilyen mértékű mortalitás és a szinte magától értetődő kannibalizmus mellett kit érdekel a pénz? Felfedezés, kaland? Ilyen, ismerten rettenetes körülmények között?

Lehet, hogy az értékelésen nem érződik, de a Terror nagyon jó regény; Simmons egy hihetetlenül részletgazdag, árnyalt karakterekkel teli történetet írt az elveszett expedícióról. Olyan érzékletes, hogy az ember szinte érzi a tüdejét maró hideget, a szörnyeteg alvadt vér és dögkút-szagát, a mosdatlan testek keserű kipárolgását és a kétségbeesett kapaszkodást az utolsó szalmaszálakba.

Ui.: Nem vagyok babonás, de a kihajózók helyében kétszer meggondoltam volna, hogy egy ilyen nevet viselő hajóval indulok-e útnak. Bár, ha jól emlékszem, a Terrornak és társának, az Erebusnak nem ez volt az első sarkköri útja, de akkor is baljós név. Eredetileg hadihajó volt (ágyúk nélkül...).

Eredeti cím: The Terror

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 5980 Ft

Akarsz spártai démonokról olvasni?

"- A királyoknak nincsenek barátaik, úrnőm, csak hűséges szolgáik és elkeseredett ellenségeik."

Meg se merem nézni, mikor olvastam ezt a sorozatot, inkább essünk túl rajta.

David Gemmell: Makedónia oroszlánja + A sötét herceg

A Trója előtt egyetlen írónak sem sikerült - leszámítva a kezdeti, összeolvasok-mindenfélét könyvmoly-időszakot - elérnie, hogy zsinórban olvassam el egy sorozat köteteit. Emellett a Trója olyan magasra tette a lécet, hogy nem hittem, sikerülhet bármely másik Gemmell-regénynek megugrania.

A Makedónia-sorozatnak nem jött össze, de ez nem azt jelenti, hogy rossz könyvekről lenne szó, csak nehéz a kiváló után egy két olyan regényt elfogulatlanul megítélni, ami "csupán" jó élmény volt, kisebb megbicsaklásokkal.

A Trója monumentalitása - sajnos az összehasonlítgatást nem fogom tudni elhagyni - ezekre a regényekre nem jellemző; habár a Makedóniában is városok, birodalmak sorsáról van szó, valamiért kisebb léptékűnek éreztem. Talán azért, mert a több (mondhatjuk azt, hogy sok) szereplő ellenére egyértelműen kirajzolódik, ki ennek a sorozatnak a központi alakja; nem, nem Nagy Sándor és nem is az apja, II. Philipposz, hanem az ókor egyik titokzatos, elfeledett alakja, Parmenión, akit Gemmell a fantáziája révén epikus, természetfeletti erők csatájába léptet.  

Ebben a sorozatban (hányszor fogom még leírni ezt a szót...) a misztikus jelleg sokkal erőteljesebb, mint a Trójában, amit többen hibának róttak fel. Természetesen a Jó és a Rossz örök csatájáról van szó, amely Gemmellnél a Forrás és a Káoszszellem nevet kapta, értük, az ő nevükben küzdenek mágusok, varázslónők és démonok, jelen esetben a Sötét Isten - aki pusztulást hozna a világra - megszületését próbálják megakadályozni, illetve megvalósítani, ennek az eszköze a spártai-makedón Parmenión. Nekem ezzel nem volt problémám - annyi elvárásom volt, hogy a Gemmell-mágia hatására csillogó szemű, mesét hallgató kisgyerekké változzam, de közben ne nézzenek hülyének, és ezt az élményt meg is kaptam. Egyedül az akadályozta meg a trójai piedesztálra kerülést, hogy a második kötetben a cselekmény nagyon elkanyarodott a fantasy irányába, ami nem igazán passzolt a történet egészéhez, felborult a valóság-fikció egyensúly. Nekem kicsit erőltetett és didaktikus volt, a gyermeki örömöt elkezdte csiklandozni a felnőtt szarkazmusa.

Amennyire az emlékeim engedik felidézni, Parmenión összetett és részletesen ábrázolt karakter, sokkal jobban megismerjük az életét, a személyiségét, mint a Trója szereplőiét. Ha kivesszük az egyenletből a misztikus vonatkozást, akkor is kemény, rideg élete van (mi más lehetne Spártában, mondhatnánk, de a vele történtekre még a nagy Leonidász is azt mondaná, ez már túlzás) gyermekkorától kezdve. Nagyon nevettem, amikor az oldschool, vén spártaiak azon borongtak, hogy a mai fiatalok nem maradnának életben két tányér levesen és egy szelet kenyéren - a katonás életmódhoz kissé keveslem az étel tápanyagtartalmát, de mindegy, ők tudják.:)

Amiatt, hogy a Hős mellett több idő-hely marad az Ember bemutatására, a lelki folyamatokat, a szereplők egymáshoz való viszonyát is jobban megismerjük. Valószínűleg a legtartósabb emlékem lesz a könyvekről, hogy milyen árnyaltan mutatja be a generációk, apák és fiúk közötti konfliktusokat - hogy hiába jó ember és/vagy kiváló vezető valaki, ez nem elég ahhoz (vagy pont hátrány), hogy boldog, lelki sebektől mentes családi kapcsolatot alakítson ki.

Ui.. Bosszantóan sok hiba volt a magyar kiadásban, akadt értelmetlen mondat is (ugyanaz máshogy megfogalmazva egy mondat elején és végén), látszott, hogy nagyon kapkodtak a szöveggondozás során.

Eredeti cím: Lion of Macedon, Dark Prince

Sorozat: Makedónia 1-2

Kiadó: Delta Vision

Kiadás éve: 2013; 2014 

Fordította: Sziklai István

Ár. 3490 Ft mindkettő, de akcióban akár féláron is hozzá lehet jutni

Két béna rövidke

Jaj, Amadea, mikor tanulod már meg, hogy nem szabad sokáig tologatni a könyvértékeléseket? (Az ablakmosásról nem is beszélve.)
Szóval ez megint olyan zagyva, rövidkés post, méltatlan a két könyv színvonalához, de vannak dolgok, amiket tudni kell elengedni.

Több mint egy hónapja hever ez a félbehagyott post a piszkozatok között, és még annál is régebben olvastam a könyvet... annak örömére, hogy közel tíz év után új regény jelenik meg Rose Tremaintől magyarul, megpróbálom összekaparni a gondolataimat a Színaranyról.

"De továbbra is nyugtalanította, hogy csak hajszál választja el attól, hogy megöregedjen, ott áll már az öregség partján. Ezért is vágyott annyira az aranyra: hogy mikor végül elérkezik az öregség, és ott kell hagynia a vadont, és menedéket kell találnia, meg is legyen az a menedék.
Nem akarta, hogy a menedéke nagyon nagy legyen, mert minden megnyilvánulásában utálta a nagyzolást. Mikor eszébe jutott, hogy Viktória királynő hány gigantikus palotában lakik egyszerre, a legszívesebben beledöfött volna egy kést a tejfehér keblébe. Úgy képzelte, hogy az a bizonyos hely csak egy kunyhó lesz. Talán lesz egy kékre festett ajtaja. De az ajtóhoz vezet ösvény mellett semmiféle virág, csak kavicsból, hínárból meg kövekből a kert."

Rose Tremain: Színarany

Sikerült elolvasnom egy 2011-ben beszerzett - a benne felejtett blokk szerint, amit azóta elhánytam valahova, pedig szeretem megőrizni az ilyesmiket - könyvet, jeee! (Van ott még, ahonnan ez jött.)

A Színarany nagyon szép, realista, szomorú regény. Kisemberek az aranyláz árnyékában. Tulajdonképpen nem tudom, miért találom szépnek, mert az embernek a természettel és az életben maradásért folytatott küzdelme minden, csak nem szép. Mocskos. Keserves, kínlódós, összedőlő házas, elhulló állatos, kifakult rongyos, remegő kezes, nagyrészt állatias-ösztönös dolog. Na, mindegy.

A lényeg az, hogy a szereplők a maguk részletessége, esendősége lenyűgöző. Érdekes, hogy Joseph-et a valóságban nagy ívben elkerülnénk (legalábbis én), míg a regényben valósággal élvezettel figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyed a belső poklában. Joseph Blackstone újdonsült feleségével és idős anyjával érkezik Angliából Új-Zélandra, hogy megcsinálja a szerencséjét, azaz aranymosásból gazdagodjon meg - és természetesen azért, hogy a múlt bűneit ugyanúgy hátrahagyja, mint az óhazát. A férfi önbizalomhiányos, magányos, elveszett ember, egyetlen vágya, hogy bizonyítson az anyjának és végre elnyerje annak elismerését. Borzasztóan torz a lelke, a démonai teljesen szétforgácsolták az erejét. Ha nagyon őszinte és kérlelhetetlen akarnék lenni, azt mondanám, ez az ember egy féreg - ha az adósod, a világért ne fordíts neki hátat.
Csak olyan emberek mellett érzi magát "jól", akik megalázzák és folyton belé törlik a lábukat, talán ezért nem tudja megbecsülni és szeretni a feleségét, Harrietet, akit az isten is a kemény életre teremtett; testileg-lelkileg piszok erős, úgy dolgozik, mint egy igavonó barom és a jég hátán is megél. Minden farmer és vadonnal hadakozó ősmacsó álmai asszonya. A lelkivilága nem olyan (groteszkül) szemet gyönyörködtető, mint a férjé, de jólesett egy normális emberről olvasni a kétségbeesés völgyében.

Gyorsan lehet vele haladni, leköti az embert, de a végére kicsit megfeküdték a gyomromat az embertelen küzdelmek, a veszteségek és a lelki fájdalmak.

*******************       

Ha már gagyi post, mellévágtam a Felhőatlaszt is, három hónap után nem tudok érdemi bejegyzést rittyenteni róla.

"A könyvekkel nem lehet igazán elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát."

David Mitchell: Felhőatlasz

Őt áprilisban olvastam el. Mindig irigyeltem egy kicsit a pasimat, aki egy éve olvasott könyvekről is hosszú, igényes értékeléseket ráz ki a csuklójából, én meg pár semmitmondó sorért vért izzadok.

Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt, moziban néztük meg a filmet, sok minden bevillant, a szereplők arca rendre a színészekét vette fel, amit nagyon nem szeretek. Talán a film az oka annak is, hogy kicsit hatásvadásznak és sokkal vizuálisabbnak láttam ezt, mint a Szellemírókat, az utóbbi valahogy intellektuálisabb, bensőségesebb élmény, nem voltak annyira az orrom alá dörgölve az összefüggések. Persze a film és a könyv közé most sem lehet egyenlőségjelet tenni, a történeteknek más a kifutása és kevésbé szájbarágós. A Loccsogó-gázlón kívül mindegyiket szerettem olvasni - úgy éreztem, sikítani fogok, ha még egyszer azt olvasom, hogy "á-á" -, olyan, mint valami Reader's Digest Deluxe válogatás, hat regény egy kötetben. Jaj, nyekereghetnék a történetmesélésről, hogy micsoda stílusbravúrt hajt végre Mitchell, meg ilyesmik, de nem megy, mert a fentebb részletezett, halvány csalódottságon kívül az maradt meg bennem, hogy isteni volt ezzel a könyvvel a kanapén fetrengeni hétvégente. Úgy szép, hogy közben izgalmas. Ráadásul engem kilóra meg lehet venni a hosszú, cizellált mondatokkal, a Felhőatlasz pedig nem szűkölködik bennük.

A halhatatlan elmúlás csendessége

"Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy civilizált fajjá váltunk, és ájtatos borzadállyal emlegetjük azokat az időket, amikor a gabona istene emberi testet követelt obskúrus funkciója betöltéséért cserébe. De az az isten, akit annyi római szolgált nem is oly rég, sőt még a mostani időkben is, vajon nem éppoly sötét és félelmetes-e, mint az a régi? Még ha azért is, hogy elpusztítsam, a papja voltam. Még ha azért is, hogy meggyengítsem hatalmát, engedelmeskedtem a parancsának. Nyugtalanul alszik az emberi szívekben, várva, hogy felébredjen vagy felébresszék. A brutalitás között, amely egyetlen ártatlan életet áldoz fel egy névtelen félelemnek, és a felvilágosultság között, amely életek ezreit áldozza fel egy félelemnek, amit megneveztünk, nincs sok különbség."

John Williams: Augustus

Nagyon megörültem, amikor a fordító, Gy. Horváth László elárulta a Molyon, hogy a kiadó megrendelte tőle az Augustus fordítását - ez volt a 2016-os év egyik legjobban várt könyve nálam. Remélem, mind a Stonert, mind ezt imádják az olvasók. (Én megtettem mindent: négy embernek is az Augustust ajándékoztam karácsonyra, én pedig pattől kaptam meg. Ugráltam a széken örömömben, amikor megláttam, hogy valaki bejelölte ajándéknak.)

Ne várjatok tőlem mélyreható irodalmi elemzést, már sokan megtették előttem és közel egy hónapja olvastam a könyvet, szóval maradnak a nyers emlékek, benyomások, ahogy az már lenni szokott.
Nem hittem volna, hogy így lesz, de az Augustus jobban tetszett a Stonernél, a cica rúgja meg. Talán azért, mert sokakkal ellentétben szeretem az ókorban játszódó, ezzel foglalkozó könyveket - a középkorral viszont ki lehet kergetni a világból -, a császárkori Rómát pedig különösen.

Minden történetnek megvan a maga főgonosza. Ha Kleopátráról olvasunk, a szerzők hajlamosak Augustusra testálni ezt a szerepet - a feleségét, Liviát pedig egy méreggel és ármánnyal gyilkoló terminátornak ábrázolni -, ha Római Birodalomban barangolunk és legalább említés szintjén megjelenik, ő a császárkor arany bálványa és a birodalom védelmezője - de milyen ember volt, miktől félt, hogyan vitte keresztül az akaratát és vált igazi uralkodóvá?
Hogy milyen ember volt? Azt ezúttal se tudjuk meg. Az utolsó, harmadik könyvig maga Augustus - vagy ahogy itt emlegetik: Caesar Octavius* - meg se szólal, a körülötte lévő emberek fiktív leveleiből, naplórészleteiből rajzolódik ki az alakja. Homályos, derengő figura, aki Julius Caesar meggyilkolása után tudatosan magába zárkózott, megszűnt barát és ember lenni, mindent Róma érdekeinek rendelt alá. Persze, amit olvasunk, fikció, John Williams regénye - ahogy ő írja: "...ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai" -, de továbbra sem sikerült őt megkedvelnem. Nem tetszett, hogy bábuként kezeli a körülötte lévő embereket; a parancsszavára kifacsart házasságok születnek, boldog házaspárokat szakít el egymástól és lefekteti azoknak a patriarchális, képmutató erkölcsi szabályoknak az alapjait, amelyek mintha még ma is érvényben lennének, és amelyeknek semmi érdemi haszna nincs. Semmit nem tesz azért, hogy Liviát megfékezze, és, hogy csökkentse a feszültségeket, legalább egy minimálisan udvarias kapcsolatot kialakítson a felesége fiával, Tiberiusszal.
Az egész regény hangvétele szomorkás, tele az elmúlás fájdalmával, ugyanakkor nagyon méltóságteljes. Ez valamennyi megszólaló szereplőre jellemző (még a harsogó Antoniusra is), de engem egyáltalán nem zavart, mert a történet vitt magával. Olvasás közben próbáltam szem előtt tartani, hogy fikciót olvasok, de annyira színes-szagos, Róma-illatú volt az egész, hogy a fenét érdekelte a narráció monotonitása. Élvezettel elmerültem a könyvben, végigböngésztem Kleopátra ellátmányozási listáját, Augustus ígéretével ellentétben nem égeti el az Aeneis rábízott kéziratát, megjelenik Horatius, aztán a vége felé Ovidius, összeesküvéseket lepleznek le, olyan volt, mintha szélesvásznon művészfilmet nézni. Damascusi Nicolaus leveleit élveztem a legjobban, hosszan bele lehetett merülni a leírásaiba, amiben benne van a kisember hatalmasok iránti megilletődöttsége és a tudás iránti mélységes tisztelet. A másik kedvenc részem Augustus lánya, Julia naplója volt - romantikus történelmi regényírók egész életművüket tűzre vetnék azért, ami Williams könyvének csak egy része. A fiatal lány, akinek apára és nem császárra lett volna szüksége - vajon lehet normálisnak lenni a hatalom középpontjában? Julia soha nem egy gyerek, egy lány, egy nő volt, hanem a császár lánya, egy politikai elnevezés, amit tetszőlegesen ide-oda lehet pakolgatni.
A regényt Caesar Octavius Damascusi Nicolaushoz címzett hosszú levele koronázza meg. Habár a császárt gyenge szervezete miatt sokszor el akarták temetni élete során, csodával határos módon mindig felépült, most viszont, 76 évesen, tudja, hogy közeledik a vég, és egyfajta számvetést-visszaemlékezést ír egyetlen életben maradt barátjának. A keselyűk gyülekeznek, szárnyuk nyugtalanul verdes, de még van idő elmerengeni a múlton, a döntéseken, a hibákon, az áldozatokon, amíg a hajó célba ér.
A befejezés - a császár orvosa, Philippus levele Senecának - egyszerre ironikus és kicsit szíven szúró.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem okozott csalódást a könyv, és gátlástalanul rajonghatok érte. Az Augustus gyönyörű regény, minden szavát öröm volt ízlelgetni - hálás köszönet érte Gy. Horváth Lászlónak -, ha valamire lehet azt mondani, hogy szépirodalom, akkor ez az.

Eredeti cím: Augustus
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft





* Egyébként nem Octavianus a helyes forma? Az apját hívták Octaviusnak.
 Hát nem! Itt felvilágosított Madar Bogi, hogy az Octavius a császár születési neve volt, az örökbefogadása után lett volna Octavianus, de ezt a változatot ő maga sose használta.

A sárgaszemű ördög és más mesék

"Végeredményben csak arra vágyik az ember, hogy legyen, akinek hiányzik, ha eljön a nap, amikor a földbe kerül."

Téa Obreht: A tigris asszonya

- Sose olvastam még bosnyák származású szerzőtől - mondta Amadea kissé megilletődve.
- És, talán megevett? - kérdezte a tigris, miközben néhány fűszálat rágcsált. - Érthetetlen volt? Unatkoztál?
- Áh, dehogy - felelte sietve. - Néhány dologban nem voltam otthon, de, tudod, ez a könyv nemcsak hogy elbűvölt, hanem a tárgyi tudásomat is gyarapította.
- Na, azért - mondta vidoran a tigris, miközben harlekin katicákat köpködött a fűre.

Annak ellenére, hogy már nem sikerül olyan jó arányban beválogatni szuper könyveket a Várólistacsökkentésbe, mint a játék indulása idején, 2011-ben, akadnak még a homályban gyöngyszemek - és, ha csak két-három ilyen van, már megérte végigkínlódni a játékot. A tigris asszonya is ezek közé tartozik.
Nem tudom, a valóságban mekkora szenzáció volt a fiatal orvos, Téa Obreht első, valószínűleg erőteljes életrajzi adalékokkal bíró regénye, a kiadó teletömte a borítót hízelgő idézetekkel, a belső fülre meg alig fért el a rengeteg díj és listahelyezés. Az efféle méltatások engem vagy hidegen hagynak, vagy tovább növelik a bizalmatlanságom - a megjelenése, 2012 óta szemezek a könyvvel -, semmit nem jelent, mit izzad össze az Elle, a The New York Times, vagy bármelyik más sajtó újságírója egy friss regényről. Szerintem Téa Obreht stílusának semmi köze Márquezhez; ez nem azt jelenti, hogy A tigris asszonya rossz élmény volt, csak homlokegyenest más, mint mondjuk a Szerelem a kolera idején - megérdemli, hogy a saját jogán beszéljünk róla.
A történet első harmadában eléggé húztam a szám, aztán Obreht annyira belejött az írásba, én meg az olvasásba, hogy a hosszú hétvége balkáni hangulatban telt, és nagyon nem tudtam, ezek után mi legyen a következő olvasmányom. Hiányzott a nagyapa, a tigrisek, a számomra ismeretlen hiedelmek, még a babonás emberek is, pedig olvasás közben istenesen felhúztam magam rajtuk.
Tulajdonképpen három szálon fut a történet, ill. három réteget alkot, amelyek simulnak egymásba, mint a hagymahéjak; a külső héj a főszereplő, Natalia nézőpontja, aki egy isten háta mögötti helyre döcög, hogy gyerekeknek adjon be védőoltást. Útközben tudja meg, hogy meghal a betegségét titokban tartó nagyapja, ez indítja el Nataliában az emlékek áradatát - egyrészt megismerjük az ő emlékeit, anekdotáit az orvos nagyapával kapcsolatban, másrészt (ez a harmadik "héj") a nagyapa gyerekkorát, ami tényekből, hézagos emlékekből és különféle hiedelmekből áll. Két mágikus-misztikus történet áll a középpontban, a halhatatlan emberé és a tigris asszonyáé, az utóbbit a szintén orvos unoka nem ismeri meg teljes egészében, de mi olvashatjuk az ő verzióját, amiért kifejezetten hálás voltam.
A szerkesztő helyében Natalia jelenben játszódó szálát kivágtam volna a regényből, az egészhez képest feleslegesnek éreztem, megtörte a regény ívét és kizökkentett a sajátos hangulatból, amit a nagyapa alakjával teremtett meg az írónő. Tudom, hogy senki nem kérdezett engem, de helyette némi történelmi áttekintést, vagy valami hozzávetőleges behatárolást szívesebben olvastam volna, mert bizonyos részeknél úgy éreztem, éppen egy belsős poént olvasok. Az én hiányosságom, hogy nem ismerem annyira a történelemnek ezt a szegmensét és a gugli jó barátom volt, de akkor is volt bennem egy kis hiányérzet.
Ezeket leszámítva azonban észrevétlenül bevonódtam, az egyes emberek apró élettörténeteit szerettem a legjobban olvasni, amelyek önmagukban kész regények. A tigris asszonya meg... egyrészt nagyon elszomorító, ahogy az emberi butaság és szűklátókörűség tud az lenni, másrészt nagyon izgalmas volt, még előre is lapoztam - természetesen a tigrisért aggódtam [ha nyáron a veszprémi állatkertben csak a tigriseket lehetett volna megnézni, nem maradt volna bennem hiányérzet, órákig tudnám őket nézegetni és gügyögni - na, jó, gyűrűsfarkú makit simizni is életre szóló volt, meg azok a piros madarak, amiknek mindig elfelejtem a nevét]. Ilyet még nem olvastam; a történet egyes elemei ismerősek lehetnek, de mind a tigris asszonya, mind a halhatatlan ember meséjének egészét tekintve különleges és egyedi. (Persze, lehet, hogy a délszlávoknak unásig ismert történetek.) Több mint ezerháromszáz elolvasott könyv után  meglehetősen jólesik az újdonság. Mosd le a csontjait, hozd el a testét, hagyd ott a szívét.
Némi türelemmel felvértezve ajánlom mindenkinek.

Ui.: érdekes, h az emlékek közül egy se kapcsolódik Natalia apjához, pedig az elejtett utalásokból, félmondatokból kiderül, hogy nem semmi feszültséget okozhatott a családban.

Eredeti cím: The Tiger's Wife
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: Megyeri Andrea
Ár: 3490 Ft eredetileg, de akciókban évek óta olcsón lehet hozzájutni

A hősök kora lejár

"Remélem, soha nem látod meg, hogy mit csinál a háború az emberekből."

David Gemmell: Trója

- Meghalsz, gaz mükénéi! - ordítottam, miközben az ágyra vetődtem. - Levágom a fejedet!
A mükénéi egykedvűen tovább bámulta a monitort, a csatakiáltásom nemigen hatotta meg. - Sajnálom, szívem - mondta enyhe részvéttel a hangjában -, egyáltalán nem vagy félelmetes.
Elcsüggedtem. - Akkor nem is lehetek harcos?
Biztatóan rám mosolygott. - De, lehetsz.
- VÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!

Szerencsére ő jobban tűri időnkénti magatartászavaraimat, mint az apám gyerekkoromban. Képzeljetek el Zorróként vagy a Fekete Tulipánként, amikor lila melegítőnadrágban (feketém nem volt) és papírmasé álarcban, fakanállal felszerelkezve megtámadtam és teljes erőből ráhúztam a tévéműsoron békésen szendergő ősömre. Az finom kifejezés, hogy az egész lakótelep zengett.

Akárcsak az, hogy a Trója elején nagyon szkeptikus voltam; Simmons Ílionja olyan magasra tornázta fel az elvárásaim, mint az aranyváros megmászhatatlan falai. Gőgömet tetézte, hogy a sorozat évekkel a háború előtt veszi fel a történet fonalát, és hajózunk, basszus, a Nagy Zöldnek nevezett Földközi-tengeren. Hogy a pokolba lesz itt csata, faló, hol van Hektór meg Akhilleusz? Az Ílion extravaganciája, humora lebegett a szemeim előtt. Áh, kizárt, hogy pár hajó utolérje ezt, meg hogy Aineiász, aki itt Helikáón, haladjunk már...
[Kis szünet]
Tegnap éjszaka tizenegy órakor ütemesen vertem a fejem a párnába. Nem igaz, bazmeg, nem igaz. Ezt miért, miért kellett? Hülye fasz Gemmell, miért nyírsz ki olyat, aki... árgghhhh, nem hiszem el. Lekapcsoltam a lámpát és gondolatban sárkányokkal megpörköltem az egész kurva mükénéi bagázst.
Amióta tizenpár évesen olvastam A Jég és Tűz Dala első részét, nem éltem bele magam ennyire epikus regénybe - néhány éve az apró, emberi játszmák, a családon belüli hatalmi viszonyok foglalkoztatnak, nem megalomániás királyok kapzsisága és ún. hősök csatározása (bár a látványos űrhajócsaták iránti vonzódásom árulkodó lehetett volna - végülis, oly mindegy, hogy a hajó a vízben siklik vagy a levegőben...). Ehhez képest majdnem lerágtam a csodás manikűrjeimet néhány nyavalyás katona meg a kibaszott Xanthosz [Helikáón hajója] miatt, Odüsszeusz és Pénelopé találkozásán meg majdnem elbőgtem magam, én, akit csak az állatszereplők halála volt képes elszomorítani, felőlem az emberek hullhattak, akár a legyek. Persze most is érdekelt Szeplős, a fekete disznó sorsa - majdnem belepusztultam az aggodalomba -, meg hogy megúszta-e a lókolbász véget Halüszia táltosa, de most az összes szimpatikus szereplőért reszkettem.
Kicsit felüti fejét a szépirodalmárkodó gőg: azért olyan aprólékos jellemrajzokat -fejlődéseket nem kell várni, de Gemmell rengeteg szereplőt mozgat, korabeli szokásokat, ruházkodást, hadviselést, kereskedést mutat be (vagy talál ki), és közben gyökeresen átírja a világ legismertebb eposzát. Az Ílionban is van eltérés az "eredeti" cselekményhez képest (höhö), de Gemmell a szerves egészre, egy nagyobb időszakra és téregységre koncentrál - Trója ostroma csak a jéghegy csúcsa. Azért hajózgatunk komótosan Az Ezüst Íj Ura elején, mert a szerző megpróbál egy reális történelmi képet kirajzolni és lesöpörni az utókor mesés patináját; itt Helené csak egy mellékeleme a támadásnak (egy férj se lehet ennyire dühös, és akkor még bankkártya és tartásdíj se létezett), habár Gemmell egész szép történetet alakít neki. Annyira jól csinálja! Priamosz egy igazi rohadék, kapzsi, de ravasz, hatalomimádó, egoista és könyörtelen, ám karizmatikus. Hekabéval olyanok, mint zsák és a foltja, sajnáltam, hogy haldoklik és kevés szerepe jut a történetben. Kasszandra élettörténete is egészen más, mint Homérosznál - képzeljetek el egy kislányt, aki kellemetlenül mindig igazat mond:D -, szó sincs Apollón ajándékáról, a látomások, víziók okozója a gyerekkorban túlélt agyláz.
Bevallom, a női főszereplőt, Andromakhét nem tudtam megkedvelni - szívesebben olvastam volna a fentebb felsorolt nőkről, Andromakhé túl tökéletes (és vörös a haja!); szép, okos, bátor, és mesteri íjász. Helikáón-Aineiász szerencsére nem, olyan kegyetlenség lakozik benne, ami, ha nem vigyáz, felfalja a lelkét és gyarló emberi reakciókat mutat. Talán az egyetlen dolog, ami idegesített ebben a gigászi regényfolyamban, az az, hogy Andromakhé lángoló vörös haja, mély tüzű zöld szeme és Helikáón jégkék szeme az egészségesnél többször kerül szóba. Brrr.

"- Az arcodból valóságos pépet csinált - jelentette ki. - Szerencse, hogy amúgy is egy ronda kurafi voltál."

Egy levelezésben említettem, hogy minden történetbe - különösen a történelmi / irodalmi fikciós történetekbe - kell egy gonosz. A gonosz lehet akárki, az író nézőpontjától függ; lehet Virgnia Woolf, Augustus császár, J. D. Salinger [kicsit sántít, mert Joyce Maynard egy rossz szót nem ír róla, de ha az ő olvasatát vesszük, a negatív hatás egyértelmű], Léda, Seneca, Medici Katalin, Ernest Hemingway, stb.* A gonosz itt Agammemnón - ő egyik feldolgozásban se jön ki jól a buliból -, a hatalommániás, egoista és pszichopata mükénéi király, aki beleőrül a rögeszméjébe, és valódi célja a teljes pusztítás. Annyira vicces lett volna, hogy ha itt is a felesége és a fia gyilkolja meg, de Gemmelll más sorsot szánt neki. Akhilleuszt viszont rehabilitálják; Christa Wolfnál Kasszandra még "Akhilleusz, a barom"-nak nevezi, de az Ílionban már pozitív szereplő (imádom, hogy azt mondja, hogy "kicsiny gépezet" - a szeme se rebben egy félig-meddig humanoid robotra), bár vannak émelyítő tettei. Gemmellnél Gyilkos Akhilleusznak nevezik a félelmetes ereje és elszántsága miatt - a válasz, ahogy érzékenyebb korokban lenni szokott, a gyermekkori traumatizálásban és egy becsvágyó szülőben gyökerezik (a szülők se ússzák meg a gonosz bélyegét) -, de nem irgalmatlan vadállat, a katonák többségével ellentétben nem bánt nőket és gyerekeket, és szerte a világon becsületességéről ismerik. A Helenével közös jelenete már-már epikus, a Hektórral való párharca... arra nincsenek szavak. Az ötvenes villamos nem látott még ilyen csatát.
Ja, és ezekben a könyvekben is van humor, habár az Ílionnal ellentétben kicsit archaikus.:) Egyik forrása Banoklész, a renegát mükénéi harcos, az abszolút őstulok prototípusa, de olyan... cuki vicces. Párbeszéd:
- Kezdened kellene valamit azzal az orrvérzéssel.
- Milyen orrv...
- BUMM!
Aki valamennyi, általam ismert feldolgozásban pozitív, kulcsfontosságú figura, az Odüsszeusz, a Nagy Mesélő (avagy a Hazugságok Hercege - ez a könyv imádja a beceneveket), Ithaka rút királya, akinek a szavain a martalóc kalózok is úgy csüggnek, mint az óvodás gyerekek. Rajta is rengeteget lehet nevetni, a második részben pl. egy disznókonda üldözi (akinek eszébe jut az Odüsszeia isteni kondása, még jobban röhög). Talán mondanom se kell, hogy itt nincsen holmi faló, Odüsszeusznak egészen más, remek ötletei vannak. Ha itt a trójaiak egy bazinagy falovat találtak volna a kapuk előtt, szerintem inkább felgyújtották volna, mintsem bevonszolták volna a városba.

Nagy, már-már ciki szerelembe estem ezzel a regényciklussal, de csak egy kicsit szégyellem a tinédzserkort idéző lelkesedésem.:P Akit egy kicsit is érdekel Trója mítosza és nem berzenkedik az öles, de nem hiteltelennek tűnő változtatásoktól, annak érdemes elolvasnia - de azok is élvezhetik, akik szimplán néhány jó könyvre vágynak.:)

* Kíváncsi vagyok, Augustus feleségét hogyan ábrázolják az Én, Liviában - erről a nőről egy jó szót nem olvastam korábban.:)

Eredeti cím: Troy
A sorozat részei: Az Ezüst Íj Ura I-II (The Lord of The Silver Bow)
                            A Villámlás Pajzsa (Shield of Thunder)
                            Királyok bukása (Fall of Kings)
Egyébként marha érdekes, hogy a második kötet borítóján férfi szerepel, holott A villámlás pajzsa egy nő, de mindegy.
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2010, 2012, 2013
Fordította: Sziklai István
Ár: 2990 Ft, 3490 Ft, 3490 Ft (annyi akció szokott lenni a kiadónál, hogy fél áron hozzá lehet jutni)

A történelem tükrei

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

Megvan az idei év első félrepozicionált könyve. Egészen a regény végéig simán rossznak könyveltem el, aztán rájöttem, hogy Shafak (valószínűleg) egészen másra törekedett, mint ami az én elvárásom volt. Szerény nyöszörgős személyem könnyű, misztikus-háztáji mágiás történetre vágyott a Bonita Avenue nyers brutalitása után - és kapott egy némiképp hasonló történetet.
Itt is családok, a köztük lévő viszonyok állnak a középpontban. Áll egy előkelő, omladozó ház Isztambul utcájában, amelyet csupa nő lakik, a férfiak - az Amerikába távozott Mustafa kivételével - a családi átok miatt mind meghaltak. A nők között van jós, tetoválóművész, történelemtanár, az ólomöntés tudományát ismerő dédnagymama és még pár bogaras nőszemély. Mindannyiuknak megvan a maga keresztje, ami meghatározza az életét. Asyának is, a címbeli fattyúnak, aki nem ismeri a múltját, ezért a jövőbe vágyik és meggyőződése, hogy minden mindenhol rossz és ezen nem lehet változtatni.
A múlt és jövő - amelyek között feloldódik a jelen - ütköztetése a másik családra is jellemző, a Kaliforniában élő örmény diaszpórára. A Cakmakciyanokat a múltbeli tragédiák tartják életben, kivéve Armanoush-t, a családfa legfiatalabb hajtását, aki kétségbeesetten vergődik kettős identitása (amerikai-örmény), valamint az anyja és az örmény apai rokonok közötti éles ellentét miatt. Meggyőződésévé válik, hogy csak úgy tudja kideríteni, kicsoda is valójában, ha felkeresi az apai nagyanyja otthonát Isztambulban - szállásadóul pedig a fent említett Mustafa - anyja második férje - családját szemeli ki...
A családi viszonyok kicsit szövevényesnek tűnnek, de olvasás közben könnyebb megszokni, mint itt pár mondatban.:) Az isztambuli fattyú tulajdonképpen két család regénye a történelem tükrében, ill. a történelem utáni időszak megélésének könyve. Én pedig egy gyengéd, női regényre vágytam, de szerintem nemcsak ez volt a probléma forrása.
Tudom, könnyű magas lóról beszélni, de egy idő után rettenetesen idegesített a Cakmakciyan-família makacs ragaszkodása "elnyomott, lemészárolt nép" örökségéhez, valamint a törökökhöz való hozzáállásuk. Értem, hogy ez egy ma is élő, komoly ellentét forrása és kényes téma, de a nemzetek közötti problémákról nem szeretek regényt olvasni - legalábbis ilyen formában biztosan nem -, és szerintem a kiadó is a női misztikumra helyezte a hangsúlyt a regény második kiadása során, ami a tartalmat ismerve nem túl szerencsés. A szereplők en bloc idegesítettek; Armanoush helyében rég megőrültem (vagy elszöktem) volna, megfojtják szegény lányt a szeretetükkel, és eszük ágában sincs elgondolkodni azon, hogy vajon miért szökött titokban Isztambulba. Armanoush édesanyja meg... az európaiak legszemellenzősebb előítéletének mintapéldánya az amerikai szőke nőkről.:D Falra másztam tőle. De Asyától is, a tizennyolc éves, szabad szájú, spleenes hősnőtől is, aki szenved a nagy mellétől, szenved az anyjától, a családjától, a vélt nihilizmusától, az önkeresés gyötrelmes vágyától, ami, elismerem, nehéz lehet anélkül, hogy tudná, ki az apja. De a családja szereti (sokkal normálisabban, mint Armanoush-t), és annyira nem borzasztó az élete, hogy kínjában kukabúvár akarjon lenni.
Egészen a végéig. A múltbeli szálak összeszövése a jelennel, Banu néni (a legszimpatikusabb karakter) és a dzsinn, a két családot összefonó, véres csomó, amit a befejezésben fejtünk fel egy egész csillagot dobott a megítélésemen, ha ragaszkodunk az ómódi értékelő jelrendszerhez. Ez segített elhelyezni-megérteni a regényt és mentett meg a totális csalódástól. Ettől függetlenül a szerző Szerelem c. művét nemigen fogom elolvasni, megbízható források szerint se a történet, se a fordítás nem túl jó, ami nem hangzik biztatóan a fentiek után.

Ui.: Egyébként A fattyú is hemzseg az elütésektől és a figyelmetlenségből fakadó hibáktól.

Eredeti cím: Baba ve Piç
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sipos Kata, Nagy Marietta, N. Kiss Zsuzsa
Ár: 3690 Ft

Nero, a véres költő

"Róma, óriási, ordító város, nem pihen el.
 Világ csodája, kiabáló, ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely emberhangokból, érc-csörömpölésből, szerszámkopácsolásból tevődik össze.
 Kezdődik a zenebona kora hajnalban, mikor a pék házról házra járva árulja kis friss süteményeit, s a teljes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó. Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák, melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt és reggelire csak savanyú, fekete kenyeret rágnak."

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Én nagyon-nagyon szeretem Kosztolányi prózáját és verseit, de valahogy mindig nehezen jutok el hozzá. Drága Dide, megígérem, hogy az Aranysárkánnyal nem fogok ennyit várni, jó?
Snassz a könyvcímet adni a post címének, de annyira tetszik és annyira szép, hogy nem tudok ellenállni neki. Ez igaz az egész könyvre; süt róla, hogy költő írta, aki olyan gyöngéden, mégis érzéssel forgatja az ujjai között a szavakat, hogy beleborzongok. Az Édes Annánál és a Pacsirtánál nem éreztem, hogy ilyen szép lenne a nyelvezete, de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. És egyáltalán nem avíttas, ha valaki ettől félne - érdekes, hány régi szerző kiállja az idő próbáját. A legmeglepőbb talán Choderlos de Laclos, ami a maga kétszáz évével azért szép teljesítmény

Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen miről is szól. Nem objektív, analitikus történelmi munka, nem izgi, fordulatos regény, hanem egy szomorú gyászének Róma egyik bukott császárának, aki majdnem nagy költő volt, egész jó fogathajtó (vagy nem) és valószínűleg csapnivaló császár, aki alig harmincévesen halt meg, és csak öreg dadája siratja meg. Ahogy Seneca mondta: költőnek politikus volt, politikusnak költő [nem pontos idézet]. Égett benne az a vad anyag, ami vátesszé tehette volna, de nem tudott belőle kitörni, ezért elpusztította.
Mit láthatunk akkor? Egy ember mozaikos életútját a pusztulás felé. A fiatal, bizonytalan, szöszke Nérót, aki helyett félelmetes anyja, Agrippina kormányoz és a bölcs (de köpönyegforgatásra hajlamos) Seneca tanít. Érdekes elgondolkozni rajta, mi kínozza annyira Nérót - a szeretetteljes családi háttér hiánya? A zsarnoki, már-már démonikus erejű anya? A hiányzó férfi minta? Genetikai torzulás, a zseni vélt jelenléte? Uralkodónak lenni nem lehet könnyű, az ókori világ leghatalmasabb urának lenni pedig pláne nem, a legtöbb római császárt rövid úton a pusztulásba taszította. Nem tehet jót a gyenge mentális állapotnak.

"- Római volt - mondta Epaphroditus. - És azt, amit egy görög könnyedén, finoman, természetesen valósított volna meg, egy barbár véres izzadásával, halálos kegyetlenségével vitte véghez, tulajdon életének feláldozásával. Ő átélte, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át. De rendkívüli erővel akart költő lenni, annyi vággyal, annyi megtagadással, hogy néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Ezért jutott ide."

Ismert regényértelmezés, hogy a könyv Kosztolányi korának ókori allegóriája, a művészet és a hatalom problémájának bemutatása. Ha ez a két jelenség találkozik, abból soha semmi jó nem származott, azt hiszem, ezt egyértelműen kijelenthetjük. Félelmetes, ahogy Poppea (korának egyik legnagyobb színésznője - anélkül, hogy valaha is színpadra lépett volna) megszervezi Néró első színpadi fellépésének tapsgárdáját, akik napokig gyakorolnak az előadásra. Félelmetes, hogyan játszik mindenki szerepet ebben a rémszínházban, ahol a legvéresebb alakot ünneplik a legnagyobbként. Mindenkit büntetlenül elpusztíthat, akinek a tehetsége féltékenységet kelt benne, és még tapsolnak is hozzá, ha kell. Sajnos nem ez a legutolsó példa a történelemben erre.

Próbálhatnék még a császár lelkivilágáról filozofálgatni, de az az igazság, hogy ez nekem inkább Kosztolányi regénye, mint Néróé vagy Szabó Dezsőé. Olyan fantasztikus hangulatkeltésben, hogy hallani lehet az alvó város szuszogó hangjait, látjuk a pihenő, ernyedt testek által megidézett békét, amit mindjárt megtör a hajnal fehéren izzó fénye.
Olvassatok Kosztolányit, megéri.
Még egy két példa:
"A fák remegtek a gyenge szélben. Zöld tüdejükkel mély lélegzetet vettek a hajnali frissességből, mert forró nap ígérkezett és már mutatkozott a természet reggeli láza. Lihegett a föld, a homok, olyan zajjal, mint aki gyorsan, kapkodva lélegzik. Fönn a vakító levegőben, lenn a cserjék félhomályán zsongott az élet millió apró neszével, kifürkészhetetlen babrálásával. Legyek karikáztak a rögökön, melyek mozogni és élni látszottak, bogarak mászkáltak fémkék és zománczöld szárnnyal, méhek szálltak ki tömör fürtökben a közeli méhesből, s dőzsölve mézeltek, és pillék is jöttek, mint a hőség délibábjai, színes virágok között ide-oda libbenve, majd elpárologva, káprázat gyanánt, hangtalanul, úgyhogy aki nézte, azt hitte, tévedett, s csak kacér, könnyed kísértetek játszadoznak vele."
"Az a kellemes bágyadás lankasztotta, mint hosszú álmok után, mikor a test mintegy megérve, gyümölcsként, természetesen válik el az ágytól, nem kíván semmit, csak még kissé dőzsöl a nyugalom bőségében."

Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1957
Ár: pár száz forinttól elérhető

A Birodalom visszavág

"...a császár olyan, mint egy láng. A körülötte lévők melegedni akarnak ennél a lángnál, de senki sem irigyli azt az embert, aki túl közel kerül hozzá, és megégeti magát."

Steven Saylor: Birodalom

Először is, elnézést kérek a fánál fább címnél, és igen, jelenleg ilyen szinten működik az agyam. Másodsorban már jöhet a könyv.

2012-ben olvastam a Rómát, a várólistacsökkentés keretében, mert régóta tologattam ide-oda a polcon. A folytatással ugyanígy jártam - meg sem próbálok választ találni rá, hogy miért -, pedig imádtam a Potitius és a Pinarius família történetét nyomon követni, miközben megszületik és felépül a Római Birodalom. 

A császárkorból már jóval több lelet, forrásanyag maradt fenn, így ebben a kötetben az írói fantázia háttérbe szorul, ami nekem túl feltűnő volt. Nagyon sok az olyan rész, amikor néhány év időbeli ugrást követően két szereplő beszélgetése az eltelt időszak summázása, mintha Saylor mesélőkéje megroggyant volna a történelem súlya alatt. Kicsit aránytalannak éreztem, ami az író korábbi könyveire nem volt jellemző. Amúgy semmi bajom ezzel a megoldással, mert a komolyabb történelmi regényeket is szeretem, csak nem erre számítottam.

Ez a regény egy történelmi tabló, a császárok arcképcsarnoka. Néhol remek kiegészítő volt más olvasmányaimhoz (például Graves Én, Claudiusához vagy M.C. Scott sorozatához), helyenként közismert mendemondák kerülnek elő (például Caligula konzullá kinevezett, Incitatus nevű lova), de teljes meglepetést is okozott, bizonyos uralkodókra egyáltalán nem emlékeztem. Az első kötettől eltérő stílus ellenére gyorsan haladtam a könyvvel - talán túl gyorsan is, ahogy az egymás után sorjázó imperátorok megkívánták volna -, egyetlen dolog volt, amivel még mindig nem tudtam megbarátkozni: a nyers brutalitás. Tudjuk, hogy a Circus Maximusban és a Flavius amfiteátrumban főleg azért gyűltek össze az emberek, a patríciusok, a kézművesek, az egyszerű emberek, hogy vérontást lássanak. De egészen más arról olvasni, amikor a szereplők lelkendezve beszélnek arról, hogy az arénában lévő emberek mitológiai képeket elevenítenek fel és így lelik halálukat. Az állatoknál ugyanígy forgott a gyomrom, és a gyilkolások miatt örültem, hogy a végére értem a könyvnek. Van egy olyan érzésem, hogy lesz még egy rész, hiszen a kötet végén még Marcus Aurelius sem került sorra, és mégiscsak úgy lenne teljes a sorozat, ha Saylor a bukásig vezető időszakot is megírná. Halleluja, még öt-hatszáz oldal.

Eredeti cím: Empire
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2011
Fordította: Heinisch Mónika
Ár: 4470 Ft
Az író honlapja (lehetne szebb és áttekinthetőbb is)

Arany és vér

"A vízvezeték fekete szál volt az éjszaka szövetében, de mögötte volt, és Pantera nem hányta el magát, nem vesztette el az uralmát a hólyagja fölött, nem üvöltött hangosan rémületében, amikor végigmászott a hosszú betonvályúban, amelyet olyan kőoszlopok tartottak, hogy szemre talán még azt sem bírták volna ki, ha egy rühes kecske hozzájuk dörgöli a hátát."

M.C. Scott: Róma - A király eljövetele
Értékelés: 4.9 mozaikminta az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Én biztosan üvöltöttem volna, mint egy sakál (és a többiek ekkor lehajítanak, hogy legalább ne buktassam le őket), az se kizárt, hogy bepisilek, szóval inkább vessenek két éhes (de akkor már nagyon éhes) tigris elé. Vagy mégsem. Őszintén örülök, hogy nem kerültem kényelmes kis XXI. századi életem során ilyen döntési helyzetbe, amikor még a keresztre feszítés veszélye sem fenyeget, de hát nem vagyok én sem ókori szuperkém, se berber vadász, se harcos hercegnő.

Igazán örülök, hogy az Agave kiadja M.C. Scott Róma-sorozatát, de miután befejeztem az 596 oldalas első részt, a napokban pedig a 444 oldalnyi másodikat, gondolatban mérgesen grimaszoltam az írónőre, és megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye egy szövegszerkesztő nélküli világról. De nem venném el tőle a billentyűzetet se, mert a terjedelme ellenére gyorsan lehet vele haladni - ezzel a résszel pedig különösen gyorsan végeztem, mert elég izgalmasra sikerült, ráadásul hülyére aggódtam magam a berber vadásznő, Iksahra gepárdjáért.
Spoiler miatt nem beszélhetek az izgalom okáról, csak annyit tudok mondani, hogy Szaulosz, aki ezúttal Jeruzsálemet és a hébereket akarja elpusztítani, hogy az általa preferált jóslat beteljesüljön, megint iszonyatosan feldühített, nem igaz, hogy ez a simaképű hólyag hogy törtet előre, és hogy ennyi ember zokszó nélkül elhiszi a hazugságait.
A cselekmény bonyolultabb volt A római kéménél, szó szerint mindenki követ mindenkit, és még azt is megtudhatjuk, hogyan lehet fél tucat páncélinget, kardot és egy gepárdot becsempészni egy sánta öszvéren egy lezárt városba. A jellemábrázolásnál úgy éreztem, kicsit megszaladt az írónő keze, mindenki veszélyes, ügyes harcos, még a tizennégy éves hercegkisasszony is, akit egy Agamemnón (!) nevű rabszolga tanított titokban. Ehhez kapcsolódik a túlzásba vitt patetikus hangnem (például: "Szemöldöke egyenes vonalát egy isteni kéz rajzolta meg."), ami illik a történethez, de az én ízlésemnek kicsit sok volt.

Nehezen tudok sorozatok részeiről érdemben (és főleg hosszan) írni, erről se. Érdekes, izgalmas történetfolyam, ahol Seneca kémfőnök, a Tarsusi (Szent) Pál a tanítványa, akinek elborul az elméje, és a nyomába ered Sebastos Pantera, a Britanniában szolgált, élt és tévedésből megfeszített kém, imádnivaló. Erről jut eszembe, hogy el kellene olvasni Saylortól a Birodalmat, a Gordianus-sorozatot folytatni és elkezdeni McCullough Róma-sorozatát is, meg valahol ott van Suetonius munkája is. Nem, Plutarkhosz nincs, á, dehogy.

Valószínűleg jövő ilyenkorra jön a harmadik kötet, melynek beszédes címe: The Eagle of the Twelfth. Egyébként ez a sorozat négy részes lesz?

Ui.: Külön tetszett a Maszadával kapcsolatos rész, szeretem, ha a csekélyke történelmi tudásom egységes egészet alkot, és erről az erődről van némi információm, a Galambok őrizőinek hála.
Ui2.. a Boudicát is el akarom olvasni, nagyszerű. Cirka kétezer oldal, egyem a szíved, kedves Manda.

Eredeti cím: Rome - The Coming of the King
Sorozat: Róma 2.
Kiadó: Agave könyvek
Fordította: F. Nagy Piroska
Ár: 3480 Ft
Az írónő honlapja

"Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."

[Ez tulajdonképpen egy dupla post. Miközben a könyvet nyűttem, megállapítottam, hogy a korrektúrázás és az olvasás együttes műveletéhez még sokat kell gyakorolnom.]

"Ezer arca van ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kavalkád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögletes, törtfehér arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz-és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő, szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre."

Lőrinczy Judit: Ingókövek
Értékelés: 4.6 bombatámadás az 5-ből
Kedvenc karakter: Vaszilij

Caricin nevét megváltoztatták és ezzel megátkozták. Utcái véres összecsapások helyszíne lett, porig rombolták épületeit, a fákat kivágták, hamu és füst feketíti el felette az eget, vérpatakok öntözik a földjét, bombák szaggatják, lövések tépdesik a testét. Házról-házra folyik a harc, a frontvonal sokszor egy bérház szétlőtt konyhája.
Az életet elpusztították.
A város legalább annyira szenved, mint az emberek.
A város bosszút akar állni.
És ha egy ember megőrülhet, egy város is. 

Üdvözöllek Sztálingrádban, a vér és hamu városában. A halál völgyében járunk, ahonnan nincs kiút és ahol mind vezekelünk a bűneinkért - és ahol néha halállal kell fizetni a folyó ajándékaiért, ami olyan sötét, mint az alvadó vér. A levegőben érezni a halál ízét, megtapad az emberek nyelvén, a lelkükre telepszik, akár a pernye.
Szürke sziluettek a ködben. Alvó szegek a jéghideg homokban. Mindannyian a város túszai vagyunk. Bekebelezi a holtakat, a verejtéket és a könnyeiket, mohón issza magába a vérüket.
Szél jár a romok között.
Halk suttogás a sötétben.
Az idő ingóköve ledőlt. Morzsát szórsz a földre vagy elveszel a ködben és várod a révészt az ólomszín folyónál?

***

Ez mind szép és jó, de pár hangulatkeltő sorral nem vagytok kisegítve, igaz?

Nagyon kíváncsi voltam már Judit regényére, erre a második világháborúba oltott mágikus realista történetre - ez a pár szavas leírás elég volt ahhoz, hogy teljesen bezsongjak és rávessem magam, dupla oldallal felszerelkezve, egyikre a felfedezett hibákat írva, a másikra az olvasói észrevételeimet.
1942 szeptemberében kezdődik a történet, a németek Sztálingrád felé menetelnek. Fáradtak, elkínzottak, foltokban hámlik a bőrük, de Hitler lelkesedése még kitart. Két embert ismerünk meg itt: a magányos mesterlövészt, Wilhelm Gallert és Wolfgang Lindt hadnagyot. Az előbbi szereplő számomra távolba vesző alak volt, egy ingókő, nem kedveltem, nem utáltam, teljesen semleges volt. Lindt figuráján érezhető először a regény karakterközpontúsága, és az, hogy az írónő az egyes embereket, ráadásul a kisembereket ábrázolja a háború mindent összemosó forgatagában. Rajta keresztül érezzük azt, amire az egyik orosz szereplő, Vaszilij rácsodálkozik - hogy a németek, a nácik is emberek, nem "esztelen vadállatok". Lindt hadnagy valóságos kálváriát jár meg az ostrommal, és, akárcsak a többi szereplő esetében, felmerült bennem az a lehetőség, hogy valójában nincs itt semmi misztikum, a város nem él, nem suttog a szél hangján és nem akar senkit a romok között tartani. Ugyanezt éreztem Vaszilijnál, a botcsinálta katonánál, aki a háború előtt nem volt más, csak egy gabonasilóban dolgozó, ártatlan srác, Galinánál, a mezőgazdasági munkásból avanzsált égi boszorkánynál, aki éjszaka rozzant keroszinkával röpköd a város felett és csomagokat, gránátokat hajigál az embereknek. Ezek a szerencsétlen emberek megőrültek, elvette az eszüket az éhezés, a veszteségek, a folyamatos támadások, az öldöklés.
Ám ott van a "de". Ez az aljas kétbetűs szó mindent megváltoztat. Miért tévednek el állandóan a helybeliek is? Miért mozdulnak el a szobrok? Egyes emberek miért halnak meg rövid időn belül, másokat miért nem nyeltek el a romok? És kicsoda Fjodor Ivanovics, aki látszólag egy telep vezetője?
Tehát olyan halovány a misztikus szál, mint egy vékony, áttetsző fátyol. Szerintem ez egy háborús regény, amely - a katonai szlenget is használva - hitelesen bemutatja a történelemnek ezt a szeletét, markánsan különböző emberek szemszögén keresztül, csipetnyi misztikummal, a görög mitológiát is felhasználva. Kicsit intertext szöveg, szerepel benne Vaszilij Grosszman (akinek a hatvanas években, a csatáról írott regénye, az Élet és sors idén jelent meg nálunk), egy Dzserzinszkij nevű traktorgyár - ezen és pár apróságon kívül semmi közös nincs benne a Marija Morevna és a Halhatatlannal. Én inkább a Holt lelkekkel állítom párhuzamba, de a hasonlóság inkább bizonyos elemekre vonatkozik, semmint a stílusra.

Egy biztos. A háború furcsa és mindig rosszul halad. És ha leomlik egy ingókő, senki nem állítja fel.

A várost ma Volgográdnak hívják. Remélem, elnyugodott.


Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Ár: 3490 Ft
Az írónő blogja

A kezdet és a vég, a szajha és a szent*

"Aznap éjjel a megölt rómaiak vére a felhőkbe párállott és esőként hullt alá. A véreső követte harcosainkat sátraikba, patakokban zúdult alá. Embereinek megrettentek és el akartak futni, de Ben Ya'ir parancsban tiltotta meg a menekülést. Képes volt uralkodni harcosain; a rabszolga a saját szemével látta, ahogy Ben Ya'ir a tekintetével uralkodott. Bátran kijelentette, hogy a véreső nem átok, hanem ígéret. Ezzel a jövővel kell szembenéznünk, ahogy végül minden embernek szembe kell néznie a halállal. Tehetik ezt gyáván és Isten híveként is. Övék a választás.
(...)
Reggel, amikor eloszlott a sötétség, az égből hullott vér tűzvirágfákká változott."

Alice Hoffman: Galambok őrizői
Értékelés: 5* tűzvirágfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Shirah

Bármilyen hihetetlenül hangzik, csak második nekifutásra sikerült elolvasnom ezt a könyvet. Tudtam, hogy ez a regény más, mint az eddig általam olvasott Hoffman-művek, de vágytam arra a leheletfinom mágikus realizmusra, ami inkább már konyhakerti boszorkányság vagy háztáji mágia.
Nos, a Galambok őrizői nagyon, nagyon nem ilyen. Egyszerre simogat és vért fakaszt, örömet és fájdalmat okoz, harmóniát és zaklatottságot. Olyan ősien női regény, benne van a nők ezer arca, mindazon miriád érzelem és indulat, amely őket vezérli, a bimbózó szépség nyughatatlansága, a bölcs asszonyi belenyugvás, a szerelmes tombolása, az anya szívfájdalma. Fájdalmasan gyönyörű történet. Nem hittem volna, hogy Alice Hoffman képes fájdalmat okozni nekem, de ezzel a könyvével számosszor megtette. És nagyon remélem, hogy még sokszor megsebez.

Miután jól előttem a muníciómat, megpróbálom elmondani, mi is ez a borzalmas szépség.
Az írónő jócskán kilépett a komfortzónájából [hangsúlyozom, hogy csak a négy, magyarul megjelent regényt olvastam ezen kívül, amikor összegzősdit játszom, csak ezekről a könyvekről beszélek], az eddigi megszokott környezetből, az amerikai kisvárosból áthelyezte a történetet az ókori Izraelbe. Négy nő életét ismerjük meg négy éven keresztül, váltott nézőpontok szerint. Valamennyien a társadalom peremén egyensúlyoznak, akiket egy hajszál választ el a kitaszítástól (vagy éppen a halálra kövezéstől, máglyán elégetéstől). Mind olyanok, mint a megperzselt fa, úgy ég a lelkük, akár a tűz, és nem tudni, nem emészti-e el őket végleg. Fájdalmukat csont és vér táplálja, a saját testük táplálja a félelmet, a haragot, a fájdalmat, a bosszúvágyat.

"Ahogy növekedtem, nagyon sűrűn eszembe jutott, milyen lenne az életem, ha olyan apám lenne, aki nem fordul el láttomra, aki azt mondja, hogy szép vagyok, bár hajam színe a lángvörös furcsa árnyalata, és bőrömön földszínű szeplők vannak, mintha sáros lennék. Egyszer hallottam, ahogy apám egy másik férfinak azt mondja, ezek a foltok anyám véréből maradtak. Próbáltam kikaparni őket, körömmel vájtam bőrömbe, vér serkedt saját húsomból, de bátyám meglátta a vörös szegélyű szeplőket karomon, lábamon, és megtiltotta, hogy ezt tegyem. Azt mondta, egészen biztos, hogy a szeplők az égből hullott csillagport nyomai."
Yaelt látjuk először, ahogy a bátyja hívja, Yayát, az orgyilkos vérben született lányát. Édesanyja belehal a szülésbe, apja pedig képtelen elviselni a látványát, úgy bánik vele, mint egy megtűrt kutyával. Amíg az ő gondolatait olvastam, azt hittem, szétfeszít az a kín, ami ezt a láncra vert oroszlánt pusztítja. Valamennyi főszereplővel kegyetlen kézzel bánik az élet, de úgy éreztem, Yael az, aki a legjobban szenved. Nagyon szűk helyet szabtak ki neki és nem kevés lelkierő kell ahhoz, hogy szétverje a köré épített falakat.

Maszada erődje. Forrás: mult-kor.hu

"A férjem mindhárom fajta pék volt egyben; jámbor és sokat imádkozó, de nagyon érdekelte a tészta kelésének misztériuma, a csoda, ahogy a víz és búza keveréke életre kel a kezében. Olyan finom kenyereket sütött, hogy a vándorok gyakran a kovászos illat nyomán találtak rá pékségünkre a faluban; a dús illatot követték, ami az éheseket vezette. Férjem minden reggel meghagyott egy adag tésztát; azt mondta, Adonai tiszteletére. Cserébe áldásai elértek Istenhez, és megadatott nekünk minden, amit ezen a világon akarunk."
Revka más. Ismeri az árnyékokat, beszéli a csend nyelvét, érzékenységét szúrós zsémbesség alá rejti. A bűne elemészti őt, ha nem kap feloldozást - és ezt egyedül önmagától kaphatja meg. Róla sokkal könnyebb volt olvasnom, mert a külvilág előtt páncélt visel és még az olvasók előtt is ritkán ereszti szabadjára azt, ami benne munkálkodik.


"Irigyek voltak, mert akárhová ment Aziza, a férfiak mindig megfordultak utána, mert a haja éjszínű volt, mosolya bájos, bár ő nem beszélt volna róluk olyan gyűlölettel, ahogy ők beszéltek róla. (...)
- Vigyázz a boszorkány lányával - figyelmeztetett Naomi. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy barátnőre vágyom. - És meg ne próbáld megérinteni. A sheydeknek szárnyuk van.
Azt is mondta,  hogy Aziza szárnya hollófekete, és úgy hírlik, énekével jelenti be a Halál Angyalának érkezését. Valahányszor harcosaink elhagyják az erődöt, ott ül Heródes falán, és ezüstszín szemével nézi a tájat."
A következő Aziza, a vas és tűz leánya, akit sheydnek neveznek, ember és angyal gyermekének. Neki is az útkeresés nehezebb verziója jutott, mint Yaelnek, mivel néhányszor átírták a sorsát, de az ő eleme a vas, nem könnyű megtörni.

"Azt mondják, a mágiát gyakorló nő boszorkány, és hogy minden boszorkány a földből veszi erejét. Élt egyszer egy nagy bölcs, aki azt tanácsolta, hogy a boszorkányt fel kell emelni, így meg lehet fosztani erejétől, tehetetlenné lesz. De az ilyesmi rám nem lenne hatással. Az én erőm vízben lakozik, tehetségemet a víz tartja a felszínen. Azon a napon, amikor a Nílusban úsztam, és tintakék mélyén megláttam sorsomat, anyám azt mondta, nekem saját hatalmam, erőm lesz; pontosan úgy, mint ahogy neki. De egyben figyelmeztetett: ha valaha túl messzi földre utazom, távol a víztől, elvesztem erőmet és vele életemet. Ezt mindig észben kell tartanom; nem szabad megadnom magamat a vágynak, mert az asszonyok a vágyba fulladnak bele."
Shirah, Aziza anyja igazi hoffman-i nőalak, a moábita varázslónő, a víz szülötte. Szörnyű terhet cipel magával, amelyet jóslatok, a végzet és a balsejtelem szőtt. Nála éreztem azt, hogy valami feltartóztathatatlanul közeleg, és nem lehet megállítani. Talán meg volt írva, Ámen Ámen Szelá. Az ő végzete a szerelem.

És most érzem úgy, hogy kifogytam. Számomra erőteljes élmény volt, nem volt könnyű olvasni, megélni, és most mindezt felidézni. Alice Hoffman csodálatos író, és nagyon remélem, hogy a kiadó nem felejti el őt.

Ui.: a kiadás nagyon jó minőségű, öröm volt az illatos lapok közé bújni, és Bozai Ágota olyan fordító, akinek jól áll Hoffman stílusa.
Ui2.: két cikk az erőddel kapcsolatban.

Eredeti cím: The Dovekeepers
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 4000 Ft
Az írónő honlapja

_______________
* A cím Antoinette May: Pilátus felesége c. regényéből származik.

Becoming Marie Antoinette

(Roppant eredeti ötlet az angol címet adni egy bejegyzésnek, de semmi értelmes nem jut eszembe.)

"- Mária Terézia - mondtam ki a nevet, amelyet el sem felejthettem volna, hiszen ez volt édesanyám neve is - volt XIV. Lajos, a Napkirály felesége. Spanyol infánsnőnek született: ő az én leendő férjem, a dauphin, Lajos Ágost ük-ük-ük-nagymamája.
 - Továbbá? - ösztökélt Vermond.
 - Ó, ja! - villant meg a szikra a fejemben. - Illetve, bocsánat: oh, oui! Ő mondta azt az ostobaságot, amikor a fülébe jutott, hogy a francia parasztok éheznek, nincs kenyerük sem. Qu'ils mangent de la brioche: egyenek kalácsot. De hát miféle kalácsot, és miért pont azt, ha egyszer kenyerük sincs?"

Juliet Grey: Királyné lettem
Értékelés: 4 korzett az 5-ből
Kedvenc karakter: Toinette

Az ötödik könyvet olvasom Marie Antoinette különös sorsáról - ha Michelle Moran: Madame Tussaud-ját nem számítjuk -, de még mindig nem értem, hogy sikerült a tényezőknek, a tetteknek úgy kevernie a lapokat, hogy azok a francia forradalmat osszák ki. Nem fogok sopánkodni (maximum értetlenkedni, eddig is azt tettem) és a lisszaboni földrengéstől a Médeiát ábrázoló faliszőnyegig mindenbe rossz óment belemagyarázni, inkább mesélek a könyvről.
Az általam olvasott kötetek sorában ez az első, ami egyes szám első személyű regényként mutatja be az osztrák főhercegnő életét, amelyet az írónő trilógiára bontott, az első részben kislány korától a trónra lépéséig kísérhetjük el "Toni"-t, ahogy itt nevezik. Kicsit tartottam tőle, hogy 460 oldalon keresztül szenvedni fogok és valami nyálas izébe sikerült beletenyerelnem, de hálistennek nem ez történt. Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de az összkép pozitív és több mint egy hónap elteltével is jó emlékeim vannak a könyvről, úgyhogy örülök, hogy elolvastam és várom a folytatásokat (amelyek nagyon remélem, hogy megjelennek).
Túlzott elvárásai senkinek ne legyenek, Juliet Grey nem Szerb Antal és nem Lady Antonia Fraser, ez a kissé öregedési pánikban szenvedő hölgy - lásd a fotókat - egy szórakoztató, könnyed történetet írt. Nem tudom, milyen alaposan ásta bele magát a korabeli iratokba és hogy milyen forrásokat használt, mert ezek nincsenek feltüntetve (fekete pont). Újdonságot nem nagyon közöl (ill. nekem annyival bővült az információtáram, hogy Antóniának aranyból volt a fogszabályzója), valószínűleg nem is tud - bár nagyon várom, hogy az Európa megjelentesse André Castelot két kapcsolódó művét, az egyik MA-ról, a másik a lányáról szól -, Marie Antoinette élete lerágott csont, megkövesedett hiedelmek és heves cáfolatok tárháza. Tényleg csődbe vitte a francia gazdaságot? Megcsalta a férjét Fersen gróffal? Mindig fenntartással olvastam ezeket a pletykákat, a csekély igazságtartalmukhoz képest túlságosan az emberek fejére nőttek, lásd Báthory Erzsébet vérfürdőzését. Bizonyos dolgok megítélése csupán nézőpont kérdése.
Juliet Grey a felmentők táborát gyarapítja írásával, érzékeny, csupaszív, a világ dolgaiban erősen járatlan lányként mutatja be Mária Antóniát, aki a gondoskodó anyai szeretet után sóvárog. A szerző ujjnyi vastagon kihangsúlyozza a hercegnő jóságát, naivitását, Mária Terézia állandóan az "osztrák császárnő", aki kérges szívvel, kupec módjára bánik a lányaival. Ez a mártíromság volt a legnagyobb problémám a könyvvel, elhiszem, hogy fájdalmas dolog, ha valakit kiszakítanak a megszokott környezetéből, az életét fel kell áldoznia a diplomácia oltárán (a szófordulat illik a regény stílusához, igen), szoros fűzőket és vakolatnyi sminket kell hordania és egy idegen országban helyt állnia, de mások meg nyomorban élnek és a mások által kidobott szeméten tengődnek - a koldus és a dauphine is nehéz sorsán kesereg.

"- Talán - fogta gyengéden a tenyerébe a kezemet - talán ez a szegény pillangó túl szép volt ahhoz, hogy hosszú életű lehessen.", mondja nevelőnője Antóniának, aki szintén túl szép és túl törékeny volt ahhoz, hogy a francia udvart irányítsa. Ide egy fiatal Mária Terézia kellett volna, a lánya pedig a történelem számára jelentéktelenül, boldogan élhetett volna, ha egy alacsonyabb rangú családba születik.

Juliet szeretne tíz évvel és valószínűleg tíz kilóval fiatalabbnak tűnni.

Eredeti cím: Becoming Marie Antoinette
Sorozat: Marie Antoinette 1. (Days of Splendor, Days of Sorrow; Confessions of Marie Antoinette)
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2012
Ár: 3970 Ft
Honlap

Dína könyve

Anita Diamant szintén egyike a méltatlanul mellőzött szerzőknek, gondoltam, ideje, hogy ezúttal őt kopizzam át. Ha kíváncsi vagy a kommentekre, itt tudod őket elolvasni.

***

"Ráhelnek ugyanis - komolyan mondom - vízszaga volt. A nyomában a friss víz illata lengett. Gyönyörűséges, zöld illat volt abban a sivatagban, az életé és az egészségé. Amikor egy-egy kisgyerek eltűnt, végül rendre Ráhel takaróján találták meg, ahol nagy gyönyörűséggel szopta az ujját."

Anita Diamant: A vörös sátor
Értékelés: 5* baba az 5-ből
Kedvenc karakter: Dína, Ráhel

A vörös sátor a nők birodalma, itt adták át az anyák tudásukat a lányaiknak, szerelemről, születésről, életről, halálról....

A cím kicsit csalóka, a könyv nem is annyira a vörös sátorról, mint inkább Jákob feleségeiről és egyikük - Lea - lányáról, Dínáról szól, ill. az első, kisebb rész szól a négy nőről, a következő rész pedig Dínáról.
Ugye az alaptörténet így hangzik:
"Dina, Lea lánya, akit Jákobnak szült, egy napon elment meglátogatni a vidék leányait. Amikor Szichem, a vidék fejedelmének, a hivvita Hámornak a fia meglátta, elrabolta, vele hált és erőszakot követett el rajta... Hámor így szólt hozzájuk: "Szichemnek, a fiamnak a szíve hozzátapadt lányotokhoz. Adjátok neki feleségül, lépjetek velünk sógorságba. Jákob fiai válaszoltak Szichemnek és apjának... Nem engedhetjük meg magunknak - mondták -, hogy húgunkat körülmetéletlen férfinak adjuk. Ez nálunk szégyennek számít. Csak akkor járhatunk kedvetekben, ha olyanok lesztek mint mi, vagyis ha mindenki körülmetélkedik, aki a férfinemen van köztetek. Akkor nektek adjuk lányainkat és elvesszük a ti lányaitokat... A harmadik napon azonban, amikor seblázban feküdtek, Jákob két fia, Simeon és Lévi, Dina testvérei kardot ragadtak, merészen rátámadtak a városra és megöltek minden férfit; Hámort és fiát, Szichemet is megölték karddal. Dinát kihozták Szichem házából és elvonultak."

Ehhez a történethez fűzött magyarázatot az írónő, és annak folytatásához, a lány életének továbbalakulásához, egyes szám első személyben: "... Dína története ragadta meg a fantáziámat. A lány némasága. Ez magyarázatot kívánt, hát kitaláltam egyet." (Úgy látszik, ez már ilyen idézetes post lesz.) És milyen jót!
Imádtam ezt a könyvet, pedig sokáig tologattam a polcon, megvan vagy nyár óta (esetleg múlt nyár óta?). Izgalmas, olvasmányos regény, az ízét pedig tovább fokozza, hogy bibliai történetet olvashatunk kicsit másképp - egy nő szemszögéből. Nekem valamiért az első rész jobban tetszett, mint a Dínáé, jó volt olvasni ezekről az emberekről, hogyan éltek, mik voltak a szokásaik, Dína anyáinak a bemutatását pedig különösen élveztem, lásd fenti idézet. Letehetetlen, ajánlom mindenkinek, már ha még lehet kapni, emlékszem, én is véletlenül, Nima riasztásával jutottam hozzá.
Ui.: A borító förtelmesen ronda (sőt, nemcsak ronda, hanem sok esetben hibás is). Ha nem lenne ráírva, bizisten azt mondanám, a Kellyé.

Eredeti cím: The Red Tent
Kiadó: Athenaeum 2000
Kiadás éve: 2003
Fordította: Árokszállásy Zoltán
Ár: 1990 Ft
Az írónő honlapja
Az írónő blogja

A szenvedések hegye

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Értékelés: 3.5 pasztilla [olyan aranyos szó] az 5-ből
Kedvenc karakter: Eugénie


Szeptember 10-én kezdtem el olvasni ezt a könyvet, és szerdán, a vonaton fejeztem be, délután fél egykor. Ez a legfontosabb mondat, amit a Monte Cristóval kapcsolatban le tudok írni. Igaz, mellette befaltam négy vagy öt könyvet, tehát ha folyamatosan vele foglalkozom, jóval kevesebb ideig tartott volna, de voltak időszakok, amikor már én se bírtam cérnával, pedig anno nagyon szerettem A három testőrt és az Olympe de Cléves-vel sem szenvedtem ennyit. Valószínűleg túl öreg vagyok már ehhez a hihetetlen kalandokkal teli, romantikus (ez a romantika korstílusának mellékneve akar lenni), hegynyi ívű regényhez.

Bocsánat, nem fogom a történetet elregélni, a lényeg annyi, hogy Edmond Dantés-t, a fiatal, végzetesen naiv, hótiszta lelkű, tehetséges, nagyon intelligens, kötelességtudó (bloáá) tengerészt ártatlanul letartóztatják és mint veszedelmes politikai fogoly, If várába kerül, egy föld alatti, borzalmas lyukban tengődik tizennégy évig, aztán csodás körülmények közepette megszökik és bosszút áll rosszakaróin.
Körülbelül a történet felénél jöttem rá, hogy nekem ebből kezd elegem lenni. Ez nekem túlságosan el van nyújtva, és bár nincsenek benne akkora kitérők, mint A nyomorultakban, valamint rettenetesen kiszámítható. És 1400 oldalon keresztül rohadtul idegesítő tud lenni ez a modoros stílus, a sikoltozó, ájuldozó hölgyikék az alabástrom kebleikkel, kis kezecskéikkel, váá, Valentine-t már fel tudtam volna pofozni. Az egyetlen normális női szereplő Eugénie Danglars volt, sajnos az ő története elveszett valahol félúton ebben a hömpölygő folyamban. A tengernyi önsajnálattól és a becsület meg az isteni akarat rozsdamarta páncélja mögé bújtatott önző tettektől pedig rettenetesen mérges lettem. A túlzásoktól is; tudom én, hogy ez egy kalandregény, de SPOILER aki tizennégy évig tengődik a börtönben, moslék koszton, éhségsztrájkolva, az nem éli túl, ha a szikla tetejéről a tengerbe hajítják, zsákba kötve, egy ágyúgolyó hurkolva a lábára! És nem elég, hogy kivágja magát a zsákból, még meg sem fullad, hanem partra úszik, és hiába a hír, hogy egy rab megszökött, nem fogják el! SPOILER VÉGE
Edmond Dantés [tudom, hogy fordítva áll az "é" ékezete, de csakazértsem] Monte Cristo grófjaként olyanná válik, akár egy korabeli szuperhős, a bosszú és igazság könyörtelen bajnoka. Külseje megnyerő, modora kifogástalan, titokzatos, elképesztően gazdag, nagyszerű vívó, sok nyelven beszél, mindenhez ért, mindenről tud mindent, sok szép országban megfordult, lát a sötétben, mindig betartja a szavát, embereket támaszt fel, karol fel és tesz tönkre, és persze olyan karizmatikus, hogy a párizsi arisztokrácia krémje a tenyeréből eszik. Istenem, annyira unalmas volt ez a tökéletesség, csak annyit szerettem volna, hogy megbotoljon a lépcsőn, legalább ennyi emberi hibát vétsen ez a szuperszonikus, szinte természetfölötti lény.

A történelmi anekdotákat viszont nagyon szerettem olvasni, rengeteg van pl. a Borgia családról. XVIII. Lajos, teeee, te akkor se mennél fel a vérpadra, ha csak térfa lenne! Lehet, hogy a bátyád nem volt túl okos, de olyan bátorságot mutatott, amelyre kevesen képesek.
Istenem, de örülök, hogy vége. Nem bántam meg, elvégre azért vettem részt az OKK eme körében, mert tényleg el akartam olvasni. Csak kicsit bosszantó belegondolni, hogy 1400 oldalba mennyi jó könyv belefért volna....

Eredeti cím: Le Comte de Monte Cristo
Kiadó: Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat
Kiadás éve: 1964
Fordította: Csetényi Erzsi
Ár: 110 Ft eredetileg, határ a csillagos ég