Boszorkánycsütörtök

"Alexandra nem érzett lelkiismeret-furdalást; élvezetes volt ez a hatalom. De most húzhatja föl a gumicsizmáját, s mehet ki, hogy a farkánál fogva a tulajdon kezével szedje föl a bolhás kis dögöt, s hajíthatja be a bokrok közé a kőfalon át, a mocsárba. Annyi szemét van az életben, annyi radírgumi-potyadék, kihullott kávéőrlemény, ablakszárnyak közé szorult döglött darázs, hogy látszólag az ember - vagy legalábbis egy nő - minden ideje arra megy el, hogy helyreállítsa a rendet, átrakjon valamit egyik helyről a másikra, lévén a szemét - anyja szavaival - nem más, mint elbitangolt anyag."

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ha valakit elhagynak, vagy az illető hagyja ott a párját, boszorkánnyá lesz - habár azt hihetnénk, nem mindegy, melyik variációval van dolgunk, a természetfelettinek (vagy Updike-nak) lényegtelen. A három, Eastwickben éldegélő barátnőt nem zavarja különösebben, miként működnek titokzatos erőik; Alexandra, Sukie és Jane hetente összegyűlnek - nem szombaton, hanem csütörtökön, és nem üstöt kavargatnak, hanem enyhén alkoholizálnak -, és a városka lakóiról, valamint aktuális szeretőikről pletykálkodnak. Az egyik összejövetelen izgalmas hírt tárgyalnak meg: a régi udvarházat megvásárolja egy titokzatos New York-i férfi, akiről máris rengeteg pletyka kering, és hamarosan a három nő életét is alaposan összekuszálja.

(Nem éppen úgy hangzik, mint ahogy egy Updike-regény alapszituációját elképzeljük, de mindjárt jön a lényeg.)

Persze, hogy a stílusa a lényeg; vadul díszített, a lényegi történéseket természeti leírásokkal körbecsipkéző mondatrengeteg, ami nekem az elején hihetetlenül jólesett, aztán kicsit idegesített és arra gondoltam, sose lesz vége, majd egy hétvégén újra elvesztem benne és jóleső érzésekkel fejeztem be. Számomra ez volt a regény esszenciája, mert a nőktől határozottan besokalltam a végére. Tehát inkább Göncz Árpád miatt marad emlékezetes számomra, mintsem a történet miatt.:)

"Boszorkány voltukban szellemalakokként éltek a közösség képzeletében. Valaki, a város egy polgára, mosollyal üdvözölte a vidám és hetyke arcú Sukie-t, amint elviharzott mellette a girbegurba járdán; másvalaki kissé nagyképűen tisztelgésre emelte a kezét Alexandra előtt, mikor homokos lovaglócsizmájában és zöld selyemujjasban megállt a Csaholó Róka bejáratánál, és Mavis Jessuppal, a bolt tulajdonosával beszélgetett - a zaklatott arcú Mavisszel, aki maga is elvált asszony volt, s akinek vörösre festett haja lazán, Medúza-gyűrűcskékben omlott a vállára. Megint más elismerő pillantással adózott Jane Smart haragos-fekete szemöldökének, ahogy bevágta maga mögött mohazöld Plymouth Valiantjának megviselt kilincsű ajtaját, mert nem akárki módjára vágta be, hanem azzal a belső izzással, ami más klastromforma kisvárosokban Emily Dickinson verseit vagy Emily Brontë ihletett regényét szülte. A nők viszonozták a köszöntéseket, fizették a számláikat, s az örmény família vaskereskedésében, mint akárki más, ők is a mutatóujjukkal próbálták a levegőbe rajzolni, hogy milyen is az a hogyhívják, amire elöregedő házuk javításához, az entrópia ellen folytatott makacs küzdelemben, szükségük van; de mégis mindenki tudta, hogy van körülöttük valami, valami szörnyűséges és obszcén, ami, persze, akár a középiskola igazgatóhelyettesének és feleségének hálószobájában is megtörténhet..."

A nők egymáshoz való viszonyát tekintve akár egy női szerző is írhatta volna a könyvet; a barátnők - csúnyán hangzik, de ez van - tipikus nők, szurkálják-csipkedik egymást, folyamatosan borogatják a közöttük lévő (hatalmi) egyensúlyt, egyszóval nem bölcs boszorkányos bajtársiasságról olvashatunk, hanem néminemű rosszindulattal és versengéssel, éles megjegyzésekkel tarkított feszültséggombócról, amelyet a városba érkező (egyébként egyáltalán nem vonzó) idegen kibiztosít és felrobbant. Versengenek a kegyeiért, mindegyikük azt hiszi, ő a kedvence és a korábban szinte békés életük teljesen felborul és erősen megtépázza a kapcsolatukat is.

A nők korábban sem voltak híján a gyerekes bosszúnak, de Daryl Van Horne érkezésével átlépnek egy határt; émelyítő volt olvasni, hogy azért csettintenek egy mókus, egy kutya halálért, mert bosszantja őket, hogy megdézsmálta a madáretetőt vagy éjszaka ugat. Azért akarnak megölni egy macskát, hogy az általuk gyűlölt embert elkeserítsék, és ez csak a kezdet. Egyrészt az igazságérzetem nem bírja megemészteni, hogy ezeknek a tetteknek nincs következménye, másrészt nekem ez nem fér össze a felszabadultsággal, a társadalmi korlátok felrúgásával, a mindenki-meg-akarja-mondani-mit-csináljak elengedésével, az álszentek pimasz szembenevetésével, hiába próbálják ezt sugallni. Nem erre mondanám, hogy nőnek lenni jó.

A regényben többször szóba kerül, hogy a nők háza milyen kopott és elhanyagolt, a gyerekeiket bosszantó legyekként hessegetik el, ezzel is elutasítva a hagyományos női attribútumokat. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy valójában egyvalamire vágynak, arra, ami az általuk levetett szerep lényeges eleme: egy férfira. Borzasztó ostobák, és ez a regény végén be is bizonyosodik. Ráadásul mindnek kutyája van, az isten szerelmére, bár legalább Daryl Van Horne-nak (alias a Sátánnak) van egy, minden mancsán hat lábujjal bíró macskája. Meg egy kutyája is, biztos, ami biztos.

Nem hittem volna, hogy majd arra vágyom, bárcsak jobban előtérbe kerülne az amerikai kisvárosi élet és ne csak Lexáék szemszögéből lássuk a többi embert, de a boszorkányos tudásuk is jobban érdekelt volna, mint a konspirálásaik. A fordítás, a kacskaringós kis kitérők szerencsére elvitték a hátukon a keserű szájízem, szerettem az évszakok változásáról, tearózsaszín alsószoknyákról, vörösréz félhold nyakláncokról (Updike nagyon vágta a színelméletet) olvasni. Nem vagyok benne biztos, hogy Az eastwicki özvegyeket is elolvasom, de ki tudja, legközelebb mit kapok le a könyvtár polcáról.:)

Eredeti cím: The Witches of Eastwick

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1986 (tökre szeretek ilyen régi, agyonolvasott könyveket magammal hurcibálni)

Fordította: Göncz Árpád

Ár: pár száz forinttól elérhető, gondolom

Oldschool rémisztgetés

Fritz Leiber: Éjasszonyok

Időtlen idők óta nem haladtam ennyire lassan egy könyvvel, ami részben nekem, részben a két kisregénynek köszönhető - a komótos tempó sajnos az élvezet rovására ment, mert egyik történet se volt annyira jó, hogy hosszú napokig akarjak tapicskolni bennük; túl régimódiak ahhoz, hogy megcsiklandozzák a könyvmoly énemet, de igazán nem róhatom fel az írónak, amiért nem képes az időutazásra.
Ez főleg a Boszorkányfeleségre volt igaz; az egyetemi tanár Norman Saylor felfedezi, hogy a felesége boszorkánypraktikákat űz, és rábeszéli, hogy hagyjon fel a varázslással, amit Tansy meg is tesz, a bajok pedig rögtön csőstül jönnek a házaspár fejére. Az én szájízemnek túl gyorsan ment az asszony meggyőzése, a párbeszéd elég esetlen volt, az utána következő baljós események pedig túl... hatásvadászok, nem tudok rá jobb szót. A vége felé javult a helyzet, néha a kezdődő érdeklődés jeleit is felfedeztem magamon, de összességében nem győzött meg. Ha kimarad az életemből, nem vesztek sokat, de gondolatban kap négy csillagot az ötből, 1943-ban jelent meg, na.

A Sötétség Anyja szerencsére jobban tetszett, Vicomte jól tippelt. A főszereplő, Franz Westen még alkoholmámoros időszakában impulzusvásárol egy antikváriumban két kötetet (megesik az ilyen), az egyik Clark Ashton Smith naplója [nálunk nem annyira ismert, de az SFF-ben alapműnek számítanak az alkotásai. Magyarul a Gonosz mesék és A sír szava olvasható tőle, meg pár novella], a másik egy gonosz vénemberhez kapcsolódik, aki fénykorában afféle mágikus guruként tevékenykedett és a nagyvárosok kártékony varázserejét taglalja a könyvében. A főhős a könyveket olvasgatva egy kibontakozó rejtély nyomába ered, miközben hajmeresztő paranormális élményekben lesz része.
Ennek a hangulata sokkal jobban passzolt hozzám, mint a Boszorkányfeleségé; jól visszaadta a nagyvárosban élő magányos ember általános életérzését, és mekkora ötlet már a megapoliszomancia! Tudom, ez ma már nem olyan újdonság, de ez a kisregény se mai csirke, 1977-es írás. Sajnos az ígéretes kezdés nem tartott ki a befejezésig, nekem elég laposra és setesutára sikeredett a nagy "konfliktus" és annak megoldása. Ennek ellenére sokkal szívesebben olvastam, mint a Boszorkányfeleséget, kevésbé unatkoztam, de, ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, hogy megkönnyebbültem, amikor a végére értem és visszarakhattam a polcra a kötetet. Elég kevés szabadidőm volt, amikor olvastam és annyira zombi voltam, hogy nehezemre esett koncentrálni, szívesebben bambultam ki a fejemből és nyünnyögtettem (by PuPilla) a macskákat, vagy nyomkodtam a telefont, ami nálam elég ritka. A főszereplők nevéért is fel kellett lapoznom a könyvet, pedig negyedikén fejeztem be, másokéra meg 10-15 év távlatából is emlékszem, szóval nem éppen szerencsés csillagzat alatt találkoztunk.

Ui.: Szimpatikus kifejezések: "szociális kenőzsír" (kávé, tea, dohány stb.) és "menedékkönyv", ami kb. lefedi az általam használt kabátkönyv szót, vagyis az olyan könyveket, amelyek elringatnak és kisimogatják a lelki ráncokat, azaz megszüntetik a nyűgösséget túlzott agymunka nélkül. Vagy valami ilyesmi.

Eredeti cím: Dark Ladies
Sorozat: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Fordította: Kollár Emese
Eredeti ár: 2350 Ft

A salemi boszorkányok - A fátyol mögött

"Öcsém, Beezer, aki kedvesebb nálam, azt mondja, hogy az őrültség a génekben öröklődik. Öt nemzedékre visszamenő elmebajból születtünk, mondja, mintha ez jelvény lenne, amit büszkén visel, ámbár hozzáteszi, hogy én talán új szintre fejlesztettem az elmebajt."

Brunonia Barry: A csipkeolvasó
Értékelés. 5* verőpálca az 5-ből
Kedvenc karakter: Ann Chase

Towner ikertestvére halála után elmegyógyintézetbe kerül, később Kaliforniába menekül a fájó emlékek elől. De amikor Eva nagynénje, aki anyja helyett anyja volt, nyomtalanul eltűnik, Towner visszatér Salembe...

Ez egy furcsa könyv.
Tele van látomásokkal, álmokkal, képekkel, emlékekkel, sokszor azt sem tudtam, igaz-e az, ami megtörtént, vagy csak a képzelet és a valóság csipkefátyla feslett fel. Az idősíkok is váltakoznak, sőt, az elbeszélő személye is.
Már maga a cím is furcsa, valójában jóslást jelent, egy adottságot, amellyel a Whitney-família - régi, titkokkal teli család, nyamm - asszonyai rendelkeznek. Ez új. Lehet jósolni teazaccból, kártyából, kristálygömbből, csirkebélből, sőt, még koponyából is, ahogy a kedvencnek nevezett Ann Chase, Salem egyik állítólagos boszorkánya teszi. Igen, arról a Salemről van szó. Virágzik is a boszorkányturizmus - és a Hawthorne-turizmus, az író dédapja a boszorkányperek bírája volt, még a hétormú házról is mesél Towner -, a regény egy pontján pedig megelevenedik a történelem, mikor a helyzet már pattanásig feszül. De nem, nem arról van szó, hogy egy csipkeolvasót boszorkánynak kiáltanak ki, ez a regény korántsem ilyen egyszerű.

A történetnek több szála van, amelyek egyszer összetalálkoznak: egyrészt Towner és a családja sorsának alakulását követhetjük nyomon, másrészt Angela Rickey-ét, egy otthonról elszökött lányét, aki koldusként él Salemben és lépten-nyomon bajba keveredik. Evához hasonlóan neki is nyoma vész, a két esettel Cal Boyntont hozzák kapcsolatba, a jelenleg calvinista [semmi köze a reformáció egyik ágához] prédikátorként működő egykori vitorlásversenyzőt. Hogy a két fő szál (és a többi mellékszál) hogy függ össze egymással, nem írom le, annak, aki olvassa, majd szépen lassan minden kibontakozik.


Jópár titokra fény derül a regény folyamán, de a pofonütő végén is maradnak megválaszolatlan kérdések. Jó regény, kicsit olyan, mint egy Arany-ballada. És, a fene egye meg, még Alice Hoffmanra is hajaz néhány helyen.
Hát lehet ezt nem imádni?

Ui.: Brunonia Barry egyébként maga is Salemben él, kutyája, Byzantium pedig szerepel a könyvben.
Ui.: Nem is én lennék, ha nem néztem volna utána a csipkeverésnek:
Egy szép magyar honlap
Hogy is néznek ki azok a verőpálcák (angol)

Mennyi minden készülhet csipkéből:
[Itt volt egy csomó kép, de lusta vagyok újakat betenni, meg a franc tudja, milyenek voltak.]

Eredeti cím: The Lace Reader
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2009
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3500 Ft
Az írónő honlapja
A regény honlapja

A boszorkányok felfedezése

Ez a post annakidején nagy népszerűségnek örvendett, gondoltam, áthozom ide is, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.
Ha kíváncsi vagy a kommentekre is, kattints ide. Ha nem jelenik meg a régi post, káromkodj egy jó nagyot, én is azt szoktam tenni.

***

"Én vagyok az, aki közvetít az elemek között és összhangot teremtek közöttük. Ami nedves, azt ismét szárazzá teszem, ami pedig száraz, azt nedvessé. A puhát ismét keménnyé teszem, és megpuhítom, ami kemény. Mivel én vagyok a vég, a szeretőm a kezdet. Bennem van a teremtés egész műve, és az összes tudás ott rejtőzik bennem."

Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve
Értékelés: 2.2 petárdakéz az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Diana történészként Oxfordban tanít, és a Bodley könyvtárban az előadásához készít jegyzeteket. Egy nap az Ashmole 782-nek nevezett könyv kerül a kezébe, amely nem akármilyen kézirat: igézet alatt áll, azaz egy boszorkány elvarázsolta, hogy rejtett tartalma ne kerüljön avatatlan kezekbe. Diana, aki egyúttal boszorkány is, öntudatlanul megtöri a varázslatot, és ezzel az események olyan lavináját indítja el, amire soha nem számított.

Volt egy olyan halovány érzésem, hogy ez a könyv nem lesz annyira jó, illetve nem leszek tőle elragadtatva, és hogy nem rendeltem meg a 40%-os akcióban, a sejtelem bizonyossággá szilárdult.

De mindez nem akadályozott meg abban, hogy elolvassam. Hát, nem kellett volna.
Nem akarok gonosz lenni darkness Harkness-szel szemben - magamban 100 oldal után csak így neveztem az írónőt -, de nem bírok ellenállni a szurkapiszkának, mert ez a böszme, iszonyatosan idegesítő könyv tíz napot elvett az életemből, úgyhogy az a minimum, hogy egy egészen picit cafatokra cincálom. Emellett vajmi kevés pozitív benyomást tudok felidézni, amelyet keltett bennem a történet.

Életemben nem jegyzeteltem még ennyit egy regényhez: a kötelező kis jegyzettömblapot fél nap alatt teleróttam, aztán a másodikat is, végül két A5-ös oldalnál apadt el a hülyeségek sora, és még így is bőven előfordult olyan hajmeresztőség a kötetben, amely felbőszített, de nektek is kell felfedeznivaló örömöket hagyni.

A történet középpontjában Diana áll, akinek tulajdonképpen két énje van; egyrészt alkímiával foglalkozó történész, komoly presztízzsel rendelkező kutató - másrészt boszorkány, a salemi Bridget Bishop leszármazottja, és két hatalmas erejű teremtmény, Rebecca és Stephen Proctor gyermeke, ám szülei brutális, kegyetlen halála miatt megtagadja családi örökségét és hátat fordít a boszorkányságnak. Kezdetben próbáltam megbarátkozni Dianával, de ahogy fogytak az oldalak, a kezdeti semlegesség ellenszenvbe csapott át; ennek az az oka, hogy Harkness elkövette a kezdő írók egyik legnagyobb hibáját, egekig fokozta a főszereplő különlegességét, aki emellett nagyon bátor, okos, művelt, a haja szalmaszőke, de vannak benne vörös és fekete szálak is, a szeme arany, kék, zöld és szürke színű. A másik ok az, hogy Deborah Harkness nem tud karakterizálni, a szereplői egysíkúakak, csak akaratlan marionettbábuk, akiket ide-oda tologat és elnyökögtet velük néhány mondatot, néha homlokegyenest ellentmondanak saját reakcióiknak. Pl. Diana roppant lírai módon kifejezi Matthew iránti szerelmét, nem sokkal később pedig lehülyézi:

"- Mióta érdekel a bor? - kérdezte vissza őszinte meglepődéssel a hangjában.
- Amióta rájöttem, mennyi mindent nem tudok még róla.
Amióta rájöttem, hogy téged érdekel a bor, te hülye."

Matthew Clairmont is hasonló kaliberű karakter, csak még idegesítőbb; hiába próbálja Harkness a vámpírok oltalmazó ösztönével magyarázni, a vámpír uralkodik Dianán, utasítja, mikor egyen, aludjon. A pasi hisztisebb, mint egy osztálynyi menstruáló lány, ha valaki nem követi zokszó nélkül a parancsait, rikácsol és toporzékol, és ezt mivel magyarázza az írónők gyöngye? A drága Matthew hadvezér volt, természetes, hogy ő irányít! Diana meg bedől neki, állandóan arról gagyog, milyen jó érzés, hogy az ő meleg és Matthew hideg bőre találkozik. Pff, lehet, hogy én vagyok túl fázós, de ha arra gondolok, hogy hozzádörgölőzöm egy adag húshoz a fagyasztóból, azt mindennek nevezném, csak kellemesnek nem. Az is Harkness fakezűségét mutatja, hogy Diana nagyon el van telve az önálló akaratáról, majd a következő oldalon megállapítja, hogy úgysem tehet semmit, ezért jobb, ha engedelmeskedik. És amikor végképp megutáltam: Matthew a szeme láttára megöl egy szerencsétlen szarvast, ennek a hülye picsának meg az a reakciója, hogy begerjed.

A karakterábrázolásnál már csak a kötet világfelépítése rosszabb, ilyen zagyva, értelmetlen mitológiát még nem láttam. Már nincs erőm összefüggően írni, mert még sok van hátra, és egyre dühösebb vagyok erre a vacak könyvre, úgyhogy csak bekezdésekben felsorolok néhány gyöngyszemet:
- boszorkányvíz: orrán-száján-minden testnyílásán ömlik a víz a banyából;
- semmi érdemi boszivarázslat nincs;
- összemossa a farkasokat a vámpírokkal: amikor Diana meghívja vacsorázni magához Matthew-t, gondban van, hogy mégis mit esznek a vámpírok, ezért felhívja a zoológiai tanszéket, hogy mivel táplálkozik a szürke farkas (!), ezenkívül vámpírfalkákról és alfahímről beszél;
- A vámpírok kedvelik a dióféléket... basszus, mik ezek, mókusok?
- A démonok emberszülőktől születnek;
- William Shakespeare démon volt;
- II. Szilveszter pápa vámpír ("vámpírpápa", ezen szétröhögtem magam);
- A boszorkányok különféleképpen érzékelik a teremtmények tekintetét: a démonokét csókként, a boszikét böködésként, a vámpírokét pedig jeges izéként. Ez még nem lenne akkora gáz, de Matthew annyi hópelyhes pillantást vet Dianára, hogy abból már hóembert lehetne építeni;
- A történet több pontban hasonlít a Twilight-ra, ha csupán egy-két egyező dolgot találtam volna, nem foglalkoznék vele, mert akár véletlen hasonlóság is lehet, de érdekes egybeesések vannak; Diana csillámlik, Matthew Edward-szinten tutujgatja élete szerelmét, nem lenne szabad együtt lenniük, ellenállásuk és ragaszkodásuk magukra vonja egy felsőbb hatalom haragját, Matthew énekel a nőnek, hogy el tudjon aludni, éjszaka belopózik a szobájába és nézi őt, Matthew olyan szép, mint egy angyal, felvetődik az a megoldás, hogy Diana váljon vámpírrá (ez baromi vicces: "Meglepően kevés riadalommal és félelemmel szemléltem a lehetőséget. Matthew-val lehetnék, és még az is lehet, hogy magasabb is lennék.");

- Nagyon utálom ezt: Matthew-nak van Gutenberg-Bibliája, Will szindarabjai című kötete, Vermeer megfestette őt, Kit Marlowe szerelmes volt belé, ismerte Aragóniai Katalint, VIII. Henrik adott neki építése engedélyt (ej, Harry, őt miért nem fejeztetted le?!), Darwinnal leveleztek;
- egy rész gondolkodóba ejtett, szerintetek is Lestat-ról van szó?
"... Napokon belül álszent szövetségre léptek egy fiatal és hiú francia vámpírral, aki New Orleans jómódú negyedében lakott, valószínűtlenül arany volt a haja és mérhetetlenül könyörtelen volt."
- És a kedvencem: a jógázó vámpír. Én elég tágtűrésű vagyok az antropomorfizálódó vérszívókat illetően, szex, videojáték, evés, hajvasalás, de ez már sok. Miért kell egy vámpírnak jógázni? Ennyi erővel akár testépíthetne is, vagy szedhet vastablettát.

A cselekményben is akkora lyukak vannak, mint az ostromlott luccai várfalban; a könyv 700 oldal, de ennek a negyedét se teszi ki az érdemi történés. Harkness mintha direkt az oldalszám növelésére törekedett volna, nagyon sokszor olvashatjuk, hogy Di felvett egy kopott sztreccsnadrágot, egy garbót és egy pulóvert, a bebújós cipőjét, felkapta a régi sportcipőjét, a füle mögül kiszabadult egy tincs (amit az álomvámpír természetesen mindig visszatűr), sokat futunk, evezünk, teázunk, és rengeteg zabálunk! Ez a nő annyit eszik, mint egy ló! És ne akarja beadni nekem, hogy aki vacsorára három tál pörköltet, reggelire minimum kilenc vajas pirítóst begyűr, napközben pedig szendvicsezik, nem hízik el. Matthew meg annyit borozik (aminek parkettafény és füst, meg tejkaramella és kréta íze van), hogy kezdtem arra gyanakodni, hogy alkoholmérgezés miatt került a halál szélére. Jaj, kihagytam az alvást, hohó, az egyik legfontosabb cselekményelemet! Én is tudok ám napi 10 óra hosszát mormotázni, de Di naponta háromszor alszik.

Ha kiválogatjuk ezeket a sztereotip elemeket, a maradék cselekményben találunk egy-két érdekes dolgot, amire az írónő fel tudott volna építeni egy közepesen jó regényt, amolyan Dan Brown-stílusú kódmegfejtős, futkosós sztorit, amelyben nem kell vacakolni a jellemábrázolással, világfelépítéssel meg ilyen piszlicsáré dolgokkal. Az alkímiával és a négy faj eredetével foglalkozó részekről beszélek, előbbi amolyan könyvtárkutatós hangulatot teremt, utóbbi a genetikai szakzsargonnal tudományosat - itt látszik, hogy Deborah Harkness intelligens, művelt nő, csak a kisszékfaragáshoz is jobban ért, mint a regényíráshoz, nincs hozzá fantáziája, kész, bár egy-két szálat egész jól megszőtt és összeöltött.

És ha ez még mindig nem tette be nálad a kaput, te szegény postot olvasó ember, akkor közlöm, hogy a fordítás se a legjobban sikerült, erről általában nem írok, de néhány esetben annyira kiugranak szavak, kifejezések a szövegből, hogy muszáj megemlítenem. Itt érdekességek garmadájából válogathatunk:

- "Jössz vissza hamar?" - gyermekét féltő anyukához illik inkább, mint egy 1500 éves vámpírhoz;

- "szuttyongatott" - nagyon aranyos szó, és nem baj, hogy szerepel a regényben, de nem a nyelvjárásom része, így gőzöm nincs, mit jelent;

Update: papírzsepi karca megoldotta a rejtélyt.
- "... amit nehezék gyanánt a könyv lapjaira tehettem... talált... egy kis falábat, amiről azt állította, hogy egy német angyalé volt..." - nem tudtam, hogy a német angyaloknak ez a speciális jellemzője, de szegénynek biztos ellőtték a lábát a II. világháborúban;
- "A szellő belekapott tömött, mézes hajába." - és ha tényleg mézes, nem pedig mondjuk mézszín(ű), akkor minden franc beleragadt;
- "Nem szabad hagyni, hogy a Nagytanács vájkáljon benned."
- Szerintem a "hús" és "bőr" szavak össze lettek keverve - "Amikor a lángok fölé tartottam a kezem, a húsom narancs-pirossá vált." és "Éreztem hűvös érintését meztelen húsomon."
- "Ez egy új világ volt, amelyben a teremtmények egymás ellen uszultak..."
- "- Te vagy az, Matthew? - kérdeztem, felülve és kiegyenesedve, mint a gyertyaszál." - ez nem a fordító/szerkesztő hibája, csak már nem bírom külön válogatni őket.
- "bírvágy" - talán jobb lett volna "birtoklási vágy".
- "A lég egyre sűrűbb lett."
- "A kimerültségnek, a gyógyszerelésnek és az otthon meghittségének hatására órákig ágyban maradtam."
- "... Matthew lehajolt, ajkával a kulcscsontom fölötti üreghez ért és bekapta a mellbimbóm." - itt valami nagyon nem oké:D
- "... élvezettel nézegettem a megnyúzott tetemeket ábrázoló képeket..." - ez a nő tuti perverz;
- "Vele nem lesz több egyszerű szeretkezés, pedig én nem szeretkeztem azelőtt másképp. Akár szűz is lehetnék."
- "én nőstény oroszlánom" - ha engem így hívna a pasim, rövid úton beverném az orrát (fuj, egy jegyben születtem ezzel a perverz, haspók nővel).
- Matthew annyiszor megkérdezi, hogy "Meg vagyok értve?", hogy Di helyében én már sikítófrászt kaptam volna, nem, nekem ne dirigáljon egy 1500 éves mészlerakat.

Húú. Összességében annyit tudok mondani, hogy... hogy ne olvassátok el.

Ui.: de a letéphető könyvjelző menő.

Eredeti cím: A Discovery of Witches
Sorozat: a trilógia első része, a sorozat nevét nem tudom, és nem is érdekel; Carta Light
Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2011
Fordította: Baló András Márton
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

Amikor lába kél a jegyzetnek

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv
Értékelés: 3 mandragóragyökér az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Nos, az van, hogy nem találom az olvasás közben írt jegyzetemet - valamint azt a lapot, amire a nyaralás közben észlelt címeket véstem fel, ezért duplán mérges vagyok, mert emlék is -, így fejből fog menni a post, bár nem lesz olyan nehéz, hiába olvastam régen, néhány dolog élénken él az emlékezetemben.

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert boszorkányokról szól, mert a salemi boszorkányokról szól, mert régi házban játszódik, amelyek iránt én érthetetlen és olthatatlan vonzalmat táplálok, de elég felemásak az érzéseim még most is, pedig hónapokkal ezelőtt olvastam a regényt (említettem már, hogy nagyon le vagyok maradva a postokkal?), köszönhetően annak, hogy a történet két szála közül az egyik, a múltbéli, sokkal jobban tetszett, mint a jelenben játszódó, mintha egymástól függetlenül íródtak volna és egy kötetté ragasztották volna össze őket. Szerintem Deliverance és családjának, leszármazottainak története önmagában is megállta volna a helyét, semmi szükség nem volt Connie szerencsétlenkedésére.
Connie, istenem, ez a csaj... az ő szála merő kliséhalmaz; adott egy pedáns történészhallgató, egy igazi penészvirág (bocsánat, de tényleg az), aki beássa magát a poros fóliánsok alá és csak néha dugja ki az orrát a megsárgult lapok közül. Zárkózott viselkedésének oka gyerekkorában és szeleburdi, mélyen zen anyjának viselkedésében gyökerezik, azaz hatás-ellenhatás alapján ő szigorúan rendszabályozott életet él, amelynek istene a tudomány, ő pedig semmi szín alatt nem követne el istenkáromlást, ennek ellenére vállalja, hogy elutazik nagyanyja régóta üresen álló házához, kicsit szalonképesebb állapotba hozza és megpróbál túladni rajta.
A nagyi házának leírása egész jól sikerült, de bizsergette meg úgy az érzékeimet, mint Az almamag ízének bootshaveni otthona, a Végtelenek érdekes lakhelye vagy Alice Hoffman bármelyik érdekes háza, ő fél kézzel odaken egy ilyen házat, mint amilyen ebben a könyvben szerepel. Connie, ahhoz képest, hogy nem hisz a babonákban, hisztériás rohamot kap egy mandragóragyökértől (az ugye megvan, hogy állítólag, ha kihúzzák a földből, sikoltó hangot hallat, meg a többi mese?), én csak azért ijedtem meg, mert féltem, hogy a kiskutyája, Arlo, aki kiásta a gazt, nehogy elpatkoljon mérgezés miatt, és később is ideges voltam miatta, komolyan, ez a könyv egyedül amiatt váltott ki belőlem izgatottságot, mert féltettem egy kiskutya életét, jellemző. Jellemző, és egyben rossz hír, mert azt jelenti, hogy más, figyelemre érdemes dolog nem történt, és ez sajnos így is van. Az Egyes Számú Kliséről, vonalzós Connie-ról már meséltem. Jöjjön a Kettes Számú, azt hiszem, Samnek hívják, de mindegy is, ő az Életvidám, Jóképű, Intelligens Srác, aki vidorságot lop a kis történészünkbe, boldogan felkacag (szó szerint emlékszem erre), miközben Sam felcipeli a lépcsőn. Istenem, minek kellett bele ez az ócska szerelmi szál?! Még az oka is ócska! Nem mondom meg, ki írta ezt meg sokkal jobban, mert nem akarom, hogy rájöjjetek az egyik végső csavarra.
A Harmadik Klisé maga a cselekmény, ezt a fenti okból szintén nem részletezem, egyébként nagyon könnyű kitalálni, mik fognak történni. Connie olyan sötét, hogy világít a szájában a Negro cukorka, legalább háromszor le van írva valami, aztán ez a valami ott van az orra előtt, az összefüggés nyilvánvaló, csak ő nem veszi észre, hiába van ott az orra előtt a megoldás, szó szerint majd' kiveri a szemét. Értem én, hogy ez írói fogás meg a feszültség növelése, de iszonyat fals, nem működik az egész, ezért tudom azt mondani, hogy ha nem olvastam volna el ezt a könyvet, nem veszítek szinte semmit. Azért csak "szinte", mert Connie története teljesen átlagossá teszi, egy a tucatnyi hasonló szerkezetű könyv közül.

Sajnálom, hogy csalódnom kellett, szeretni akartam, de nem működött, hiányzott az a finom varázs, ami annyira tetszik Hoffman műveiben és A csipkeolvasóban - utóbbi szintén Salemhez kapcsolódik, kíváncsi lennék, hogy annak, aki mindkét könyvet olvasta, melyik tetszik jobban.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy szép, igényes formátumban jelent meg, illik Deliverance történetéhez a stílusa, személy szerint nekem a másik borító jobban tetszik, de bár ez lenne a legnagyobb baj... Egy-két érdekes szóra emlékszem, azt hiszem, "fehérnemű" helyett "fehérruha" szerepelt, már csak ezért is remélem, hogy előkerül az a nyavalyás, jóformán címszavas jegyzet.

Ui.: ettől függetlenül kíváncsi vagyok az írónő - aki egyébként két salemi boszorkány, Elizabeth Howe és Elizabeth Proctor leszármazottja - másik regényére is, a The House of Velvet and Glassra.

Ui2.: az a legszebb az egészben, hogy... nem, nem találtam meg időközben a jegyzetlapot, csak eszembe jutott, hogy az ekultos recenziómból puskázhattam volna, csak lusta voltam megkeresni, na.

Eredeti cím: The Physick Book of Deliverance Dane
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2012
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja