Amadea könyvszibilla: Amikor lába kél a jegyzetnek

2012. szeptember 16., vasárnap

Amikor lába kél a jegyzetnek

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv
Értékelés: 3 mandragóragyökér az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Nos, az van, hogy nem találom az olvasás közben írt jegyzetemet - valamint azt a lapot, amire a nyaralás közben észlelt címeket véstem fel, ezért duplán mérges vagyok, mert emlék is -, így fejből fog menni a post, bár nem lesz olyan nehéz, hiába olvastam régen, néhány dolog élénken él az emlékezetemben.

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert boszorkányokról szól, mert a salemi boszorkányokról szól, mert régi házban játszódik, amelyek iránt én érthetetlen és olthatatlan vonzalmat táplálok, de elég felemásak az érzéseim még most is, pedig hónapokkal ezelőtt olvastam a regényt (említettem már, hogy nagyon le vagyok maradva a postokkal?), köszönhetően annak, hogy a történet két szála közül az egyik, a múltbéli, sokkal jobban tetszett, mint a jelenben játszódó, mintha egymástól függetlenül íródtak volna és egy kötetté ragasztották volna össze őket. Szerintem Deliverance és családjának, leszármazottainak története önmagában is megállta volna a helyét, semmi szükség nem volt Connie szerencsétlenkedésére.
Connie, istenem, ez a csaj... az ő szála merő kliséhalmaz; adott egy pedáns történészhallgató, egy igazi penészvirág (bocsánat, de tényleg az), aki beássa magát a poros fóliánsok alá és csak néha dugja ki az orrát a megsárgult lapok közül. Zárkózott viselkedésének oka gyerekkorában és szeleburdi, mélyen zen anyjának viselkedésében gyökerezik, azaz hatás-ellenhatás alapján ő szigorúan rendszabályozott életet él, amelynek istene a tudomány, ő pedig semmi szín alatt nem követne el istenkáromlást, ennek ellenére vállalja, hogy elutazik nagyanyja régóta üresen álló házához, kicsit szalonképesebb állapotba hozza és megpróbál túladni rajta.
A nagyi házának leírása egész jól sikerült, de bizsergette meg úgy az érzékeimet, mint Az almamag ízének bootshaveni otthona, a Végtelenek érdekes lakhelye vagy Alice Hoffman bármelyik érdekes háza, ő fél kézzel odaken egy ilyen házat, mint amilyen ebben a könyvben szerepel. Connie, ahhoz képest, hogy nem hisz a babonákban, hisztériás rohamot kap egy mandragóragyökértől (az ugye megvan, hogy állítólag, ha kihúzzák a földből, sikoltó hangot hallat, meg a többi mese?), én csak azért ijedtem meg, mert féltem, hogy a kiskutyája, Arlo, aki kiásta a gazt, nehogy elpatkoljon mérgezés miatt, és később is ideges voltam miatta, komolyan, ez a könyv egyedül amiatt váltott ki belőlem izgatottságot, mert féltettem egy kiskutya életét, jellemző. Jellemző, és egyben rossz hír, mert azt jelenti, hogy más, figyelemre érdemes dolog nem történt, és ez sajnos így is van. Az Egyes Számú Kliséről, vonalzós Connie-ról már meséltem. Jöjjön a Kettes Számú, azt hiszem, Samnek hívják, de mindegy is, ő az Életvidám, Jóképű, Intelligens Srác, aki vidorságot lop a kis történészünkbe, boldogan felkacag (szó szerint emlékszem erre), miközben Sam felcipeli a lépcsőn. Istenem, minek kellett bele ez az ócska szerelmi szál?! Még az oka is ócska! Nem mondom meg, ki írta ezt meg sokkal jobban, mert nem akarom, hogy rájöjjetek az egyik végső csavarra.
A Harmadik Klisé maga a cselekmény, ezt a fenti okból szintén nem részletezem, egyébként nagyon könnyű kitalálni, mik fognak történni. Connie olyan sötét, hogy világít a szájában a Negro cukorka, legalább háromszor le van írva valami, aztán ez a valami ott van az orra előtt, az összefüggés nyilvánvaló, csak ő nem veszi észre, hiába van ott az orra előtt a megoldás, szó szerint majd' kiveri a szemét. Értem én, hogy ez írói fogás meg a feszültség növelése, de iszonyat fals, nem működik az egész, ezért tudom azt mondani, hogy ha nem olvastam volna el ezt a könyvet, nem veszítek szinte semmit. Azért csak "szinte", mert Connie története teljesen átlagossá teszi, egy a tucatnyi hasonló szerkezetű könyv közül.

Sajnálom, hogy csalódnom kellett, szeretni akartam, de nem működött, hiányzott az a finom varázs, ami annyira tetszik Hoffman műveiben és A csipkeolvasóban - utóbbi szintén Salemhez kapcsolódik, kíváncsi lennék, hogy annak, aki mindkét könyvet olvasta, melyik tetszik jobban.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy szép, igényes formátumban jelent meg, illik Deliverance történetéhez a stílusa, személy szerint nekem a másik borító jobban tetszik, de bár ez lenne a legnagyobb baj... Egy-két érdekes szóra emlékszem, azt hiszem, "fehérnemű" helyett "fehérruha" szerepelt, már csak ezért is remélem, hogy előkerül az a nyavalyás, jóformán címszavas jegyzet.

Ui.: ettől függetlenül kíváncsi vagyok az írónő - aki egyébként két salemi boszorkány, Elizabeth Howe és Elizabeth Proctor leszármazottja - másik regényére is, a The House of Velvet and Glassra.

Ui2.: az a legszebb az egészben, hogy... nem, nem találtam meg időközben a jegyzetlapot, csak eszembe jutott, hogy az ekultos recenziómból puskázhattam volna, csak lusta voltam megkeresni, na.