Elpusztítva, felperzselve - újabb kisvárosi pokol

Elizabeth Strout: Maradj velem

Nyomós oka volt, amiért nem olvastam el ezt a Stroutot rögtön a beszerzése után: ha az írónő a gyász témáját összekombinálja azzal a falhozvágós hangulattal, ami például a Kisvárosi életekben kábultra pofozott, végem van. Szeretek komoly, mély mondanivalóval bíró könyveket olvasni, de a mazochizmusnak is van egy határa és segítség nélkül is képes vagyok kellően sötéten látni a dolgokat, köszi.

Úgyhogy vidoran beraktam az idei Várólistacsökkentésbe a Maradj velemet. Nem következetlen vagyok, csak sajátosak a logikai készségeim.:P

Egyébként közel sem olyan depresszív ez a könyv, mint a Kisvárosi életek. A főszereplő Tyler, egy aprócska település lelkésze (=helyi sztárja), aki elveszíti a feleségét és számára észrevétlenül egyre lejjebb csúszik a lejtőn. A kisebbik lányát zsarnoki természetű édesanyja veszi magához, a nagyobbik, Katherine, vele marad, de Tyler nem képes vele megfelelően foglalkozni és haragosan-értetlenül áll a tanítónő panaszai előtt, aki el akarja távolítani a csoportból a kislányt a "bomlasztó magatartása" miatt. Ha a lelkész gyereke az önkéntes szilenciumát azzal a kijelentéssel töri meg, hogy utálja Istent... hát, az kínos.

West Anette az a fajta kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, kevés a szórakozási lehetőség, a tél hosszú és rettenetesen hideg, ezért az emberek unalmukban megkeserítik egymás életét - főleg a nők. Úristen, mennyire utáltam a nőket, akik beleszülettek, beleragadtak és bele is haltak a háztartásbeli szerepkörbe (ha jól emlékszem, a hatvanas években játszódik a könyv). Azzal próbálták felrázni magukat a téli depresszióból, hogy biztatták egymást a napi felmosásra és a pletykálkodáson kívül semmi örömük nem volt az életben.

És akkor jött Tyler, a tagbaszakadt, jóképű, mégis szelíd és jó természetű Tyler, aki mindenkihez ellátogatott, mindenkit meg akart ismerni és vezetni akarta ezt a kis közösséget, a nők pedig találtak egy okot, amiért érdemes volt reggelente felkelni és kicsinosítani magukat. Hiába volt családjuk és hiába volt nős Tyler, olyan éhesek voltak a figyelmére, hogy legszívesebben kiszürcsölték volna a lelkét.

Aztán meghalt a lelkész gyönyörű, extravagáns felesége és Tyler már nem olyan volt, mint egy erőtől duzzadó, csillogó patak, amiből nagy kortyokban fel lehetett töltekezni.

És a nők megsértődtek.

A Krisztusuk volt és megfeszítették.

Szánalmas? Meglehet, de a napi robotban, a szürke, ólomsúlyú hétköznapokban az elcsigázott, kitikkadt elme (vagy a lélek) hamar talál valami könnyű, csillogó pótszert, ami az elérhetősége miatt hamar függőségbe taszít. Egyszerűbb egy ismeretlenért rajongani, mint megszüntetni a merev elfásultságot azzal az emberrel, akinek húsz éve nézi az arcát vacsoránál és nemcsak egymást unták már meg, hanem ezt az életet is.

Persze a nőkön kívül alapos górcső alá kerül Tyler is - sőt, a felesége, Lauren se marad ki -, aki meglett ember létére iszonyatosan naiv (még hogy az ő kedvéért építették a kampuszt, oh!), és, nincs rajta mit szépíteni, jó nagy mamlasz, aki rendre kihátrál a konfliktusokból és nem tartja kézben a dolgokat. A jóindulat nem elég az életben maradáshoz, mert felfalnak és ő meglepődve veszi észre, hogy (számára észrevétlenül) keresztben lenyelték. De a papagáj is optimista a macska szájában, ezért küzd, magában, a hitében, mindenben kételkedve és talán odáig is eljut, hogy a sarkára álljon az anyjával szemben (jézusom).

Magáról a gyászról - leszámítva Tyler egyre nagyobb életválságát - nem esik szó. Nincs szó az ürességről, ami az élőkben megmarad, az érzésről, ami olyan, mintha szögesdróttal lenne tele a mellkasod és vattával a fejed, a néma gyűlöletről minden és mindenki iránt, aki megjegyzést tesz. Elevenen égsz a pokolban minden nap és a lángok nem alszanak el. Ezt az érzést inkább Olive Kitteridge-nél lehet megtalálni (már ha valaki tudatosan ezt keresi), de nem mondanám, hogy vágytam egy kis extra tűzre. Tyler teljesen máshogy éli meg a gyászt, az ég felé tekint és lehetetlen elvárásai vannak magával szemben, közben nem veszi észre, hogy hiába köti le a gondolatait, lassan minden szétesik körülötte.

Lehet, hogy csak a főszereplő setesutasága miatt, de a Maradj velem nem érintett meg annyira, a végét pedig kicsit összecsapottnak éreztem. Persze, önmagában nézve nagyon jó kis könyv, rengeteget lehet elemezni az emberi kapcsolatokat, részletgazdag és élethű minden egyes szereplő - szinte sajnálom, hogy Lauren nem kapott egy önálló könyvet, nagyon érdekes személyiség -, egy nap alatt befaltam, de úgy érzem, a többi Strouttól kicsit elmarad.

Eredeti cím: Abide with Me

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2011

Fordította: Szieberth Ádám

Ár: 2800 Ft (de 790 Ft-nél levadászható)

Semmi kis életek

"Szépség vibrált abban az őszi levegőben, meg az izzadt, fiatal testekben, a sáros lábakban, szépek voltak az erős fiatalemberek, amikor előrevetették magukat, hogy nagyot csattanjon a labda a homlokukon; szép volt az üdvrivalgás, ha gólt lőttek, a térdre hulló kapus. Voltak napok - Olive erre tisztán emlékezett -, amikor Henry hazafelé menet fogta a kezét, középkorú emberek voltak, életük delén. Vajon volt annyi eszük, hogy az ilyen pillanatokat csendes örömmel fogadják? Aligha. Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket. Neki viszont megmaradt ez az emlékkép, valami egészséges, tiszta dolog képe. Talán ez a legtisztább emlék, amit őriz, a focipálya mellett töltött pillanatoké, mert vannak más emlékei is, amelyek nem ilyen tiszták."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet a polcomon, mint mások a malacpersely tartalmát; tudtam, hogy nem szabad rögvest nekiesni és felfalni, hanem el kell tenni ínségesebb időkre [hogy még teljesebb legyen a képzavar], az utolsó Strout különleges figyelmet érdemel.

Ahhoz képest, hogy az írónő összes magyarul megjelent regényét olvastam - vagyis azt hittem, tudom, mire számíthatok -, a Kisvárosi életek tartogatott meglepetéseket.

Kiment a fejemből, hogy nem regényről, hanem egy laza szövésű novellafüzérről van szó, amelyeket az idős matektanárnő, Olive Kitteridge alakja kapcsol össze; vannak történetek, ahol főszereplő és az ő életét ismerjük meg, van, ahol csak cameózik és érintőlegesen esik róla szó. A műfaj nem vett el a kötet élvezeti értékéből, a legtöbb olvasóval ellentétben - illetve az olvasók általános fogyasztói elvárásával szemben - szeretek novellákat olvasni, csak egy kicsit meglepődtem.

Na, azon viszont nagyon, hogy mennyire depresszív a történetek hangulata, főleg azoké, amelyekben Olive a központi alak.

Olive Kitteridge nem egy kedves ember, sőt, piszkosul nehéz természete van. Kevésbé polkorrekt megfogalmazásban: egy elviselhetetlen banya. Most kicsit gonosz leszek hozzá, mert alaposan megrugdosott olvasás közben, valószínűleg nem véletlen, hogy pont matematikát tanított, ilyen rettegett tanárt - egy ponton a fia megemlíti, hogy ő volt a legfélelmetesebb az egész iskolában -mondjuk irodalom szakkal nehéz elképzelni. A novellák nagy része retrospektív, ezáltal a fiatal Mrs. Kitteridge-t is megismerjük, már akkor se volt kellemes természetű; házsártos, ingerlékeny, intoleráns, összeférhetetlen, nem-találom-a-helyem-utálok-mindenkit, a legtöbb ember halálosan idegesítette. A mindenki kedvence, közmegegyezéssel cukinak kikiáltott férje is - ezt a típust halálosan ingerlik a jó kedélyű, szelíd természetű emberek.

Rettenetesen keserű érzés volt Olive-ról olvasni, mert magamat láttam benne. Talán ezért nem volt nehéz a mérgezett tüskékből álló páncél mögé látnom; itt egy nő, aki korán ráébred, hogy nem azt az életet éli (vagy nem úgy éli az életét), ahogy szerette volna; a gyorsan pörgő hétköznapok észrevehetetlenül felmorzsolták az erejét, elrejtették az apró figyelmeztető jeleket és kialakult egy helyzet, amiből nincs visszaút maradandó károsodás nélkül. Óriási frusztrációt okoz benne a kényelmetlenség érzése, az, hogy tudja, mi a probléma, de nem tud (vagy már nem lehet) változtatni rajta. A frusztráció dühvé kristályosodik és kiutat keres magának, ezért Olive mindenkibe belemar maga körül - hogy képes-e felülkerekedni a keserűségen, az csak a kötet végére derül ki. 

A nem ilyen életet akartam érzése, az örökös visszakanyarodás a hol rontottam el kérdéshez szinte az összes novellára jellemző, állandóan ott lebeg a megbánás réme, amit nem lehet örökké az agyunk hátsó zugába szorítani. Mindenki azt hiszi, hogy neki majd sikerülni fog. Aztán mindenki elcseszi. Mindenki magányosan néz szembe a napok romjaival és kevesen hagynak valós nyomot a világban. Valójában minden csak illúzió.

Annak ellenére, hogy mennyire lehangoló volt - senki nem szereti, ha emlékeztetik jelentéktelen kis porszem mivoltára és az elcseszett életére -, szerettem olvasni ezt a könyvet, mert igazi. Igazi emberekről, a valós életről szól, a "kis durranásokról", mások számára jelentéktelen, nekünk viszont kulcsfontosságú eseményekről/jelenségekről, amelyek alapjában változtatják meg a "nagy durranásokhoz" (házasság, gyerekek, hivatás) való hozzáállásunkat.

Eredeti cím: Olive Kitteridge

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2010

Fordította: Szieberth Ádám

Eredeti ár: 2800 Ft (sajnos nem nagyon lehet már kapni, úgy vettem észre)

Lucy Barton és a szabad asszociációk

"Mondtam már. érdekel, hogyan érjük el, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat egy másik embernél, egy másik embercsoportnál. Megtörténik ez mindenhol és mindig. Nevezzük bárminek, azt hiszem, lényünk legalantasabb része ez a vágy, hogy találjunk valakit, akit lenézhetünk."

Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Ha őszinte akarok lenni, akkor elismerem, hogy erős a disszonancia a pár darab értékelés, egy, a fordító és az egyik olvasó közötti beszélgetés, valamint a bennem kialakuló vélemény között; magyarán, lehet, hogy mégis bebizonyosodik az évtizedes félelmem, hogy rémesen hülye vagyok és nem tudok (szöveg)összefüggéseket értelmezni, a sorok között olvasni, hiába olvastam el kb. 1400 könyvet és vergődtem végig annyi irodalom és nyelvtan órát meg kurzust, mert az ember sose tudhatja, a hülyék is abban a bizonyosságban élnek, hogy okosak.

Meglepően más Stroutnak ez a könyve, mint az általam olvasott Amy és Isabelle és A Burgess fiúk; egy fiktív írónő fiktív történetvázlata, erőteljesen beszélt nyelvi jellemzőkkel - tele van bizonytalansággal, mintha még nem tudná, merre kanyarítsa a történetet, ami az övé, Lucy Barton története, azaz sok-sok más emberé is egyúttal. A szüleié, a háború által traumatizált apjáé, a félelem miatt a pár perces szunyókálásokhoz szokott anyjáé, a bátyjáé, aki még otthon lakik és gyerekkönyveket olvas, a nővéréé, akinek a férje nem hajtja le a vécéülőkét és nem segít a gyerekek körül, Mississippi Maryé, akinek nem volt könnyű élete, Elvisé, a szegény tupelói srácé, aki szerette az anyukáját.

Leginkább olyan érzés olvasni, mintha a buszvégállomáson várakozás közben beszélgetésbe elegyednénk. Töredékek, emlékmozaikok, amelyeket főleg Lucy Barton pakol ki elénk, mint a kártyalapokat, kisebb részben pedig az anyja, aki a kórházi ágya végénél ül, és Lucy nyaggatására mesél néhány emberről, úgy, mint amikor a kisgyerek száradjára követeli ki, hogyan találkozott az anyja az apjával. Én nem tudom, Strout hogy csinálja ezt; hogyan éri el, hogy csüggök minden szaván, és ugyanolyan kíváncsi vagyok ezekre a kis semmiségekre teljesen hétköznapi emberekről, mint a főszereplő-elbeszélő, pedig nekem semmit sem jelentenek a Csinos Nicely Lányok, nem ismerem őket, és azt hiszem, hozzájuk hasonló emberek sem voltak jelen az életemben.

"Eszembe jut Jeremy mondása, hogy ha író akarok lenni, könyörtelennek kell lennem. És eszembe jut, hogy nem látogattam meg a bátyámat meg a nővéremet meg a szüleimet, mert mindig valami történeten dolgoztam, és sosem volt elég időm. (De nem is akartam menni.) Sosem volt elég időm, azután később rájöttem, hogy ha a házasságomban maradok, nem írok több könyvet, legalábbis nem olyan, amilyen akarok, és ezt is figyelembe kell venni. De a könyörtelenség, azt hiszem, igazából abban áll, hogy belekapaszkodom önmagamba, és azt mondom: ez vagyok én, és nem vagyok hajlandó olyan helyre menni, amit nem tudok elviselni - az illinois-i Amgashbe -, és nem vagyok hajlandó bent maradni egy házasságban, ha nem akarok, inkább fogom magam, és áttörök az életen, vakon, akár a denevér, de megyek előre! Ez a könyörtelenség, azt hiszem."

Vajon ismerem-e Lucy Bartont 150 oldal közös várakozás után? Azt hiszem. Egy kicsit. A másik két könyvvel ellentétben itt Lucy az egyetlen nézőpontkarakter, nincs mindenható és mindent látó, láthatatlan elbeszélő, akinek a segítsége révén bölcsen tudunk bólogatni egy-egy szereplő tette vagy mondata olvastán, hogy bizony, ezt nem kellett volna meglépni. Valójában az igazság nem ilyen egyértelmű. Sarah Payne (egy másik fiktív írónő) is megfogalmaz valami ilyesmit a könyvben, de annak persze elfelejtettem felírni az oldalszámát.

Több a kimondatlan, mint a kimondott dolog. Próbálunk átkukucskálni a szavak kerítésén, de Lucy szégyellős, bizonytalan elbeszélő, nem bízik az olvasóiban - de bizonyos dolgokat nemcsak a le-vagy körülírásukkal lehet kifejezni, mint abban a jelenetben, amelyikben Lucy gyermeteg hévvel arra próbálja rávenni az anyját, hogy kimondja, szereti őt. Nem sikerül, de abban, hogy "Buta lány - mondta, és a fejét csóválta. - Te buta, buta lány", minden benne van; az anya hangjának dallama, a rosszalló, mégis elnéző, hát persze-hangsúly, az, hogy hogyne szeretnélek, miért kell ilyen butaságot kérdezni éreztetése. Az anyja soha nem tudta kimondani, hogy "szeretlek" és Lucy szerint jól van ez így. Szerintem is jól van.

Jóformán az egész könyv ilyen.

Aztán vannak dolgok, amiket még csak Lucy is éppen megközelít, aztán rémülten eliszkol, mert képtelen vele szembenézni. Mint a testet hirtelen átható fájdalom, és az azt követő égető érzés. Kell-e pontosan tudnunk, mi történt? Nem hiszem. Nem az a lényeg, már nem az. Körbefonja a gyökerével a szívünket és együtt növekszik vele, "kitart egész életünkön át, olyan végtelen sóvárgással tölt el, hogy sírni sem tudunk tőle. Szorítjuk, igen, dobogó szívünk minden összerándulásával: ez az enyém, az enyém, az enyém." 

Égő, de lassan nem fogok tudni újat írni a szerző könyveiről. Szintén Sarah Payne, a jól öltözött fiktív írónő mondja, hogy minden író egyetlen történetet mesél el a regényeiben - Elizabeth Stroutét én akárhányszor képes lennék elolvasni; olyan témákat, olyan mélységben, olyan stílusban mutat be, amelyek a nap huszonnégy órájában engem is foglalkoztatnak.

Eredeti cím: My Name Is Lucy Barton

Sorozat: Geopen 20

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2017

Fordította: Todero Anna

Ár: 3490 Ft

Családi értékek

"- Azt hiszem, mindig is az volt. Zach mindig is, szóval, törékenynek tűnt... érzelmileg. Vagy egyszerűen csak éretlennek. Vagy ki tudja, milyennek.
 - Az ember azt hiszi, olyan gyerekei lesznek, amilyeneket a ruhakatalógusban lát. - Mrs. Drinkwater lába most gyorsabban járt föl-alá. - De nem lesznek olyanok."

Elizabeth Strout: A Burgess fiúk

Valamiért nem volt sok kedvem ehhez a könyvhöz - az Amy és Isabelle olyan magasra tette a lécet, hogy úgy gondoltam, ezt a szintet az írónő többi regénye képtelen lesz elérni és csalódás lesz a vége. Nem lett igazam, olyan gyorsan haladtam A Burgess fiúkkal, mint amilyen lassan az Éjasszonyokkal, és fel is pakoltam a maradék három könyvét a kívánságlistám elejére. Nagyon úgy néz ki, hogy Strout-kompatibilis vagyok, írhat bármilyen témában, én szeretni fogom.

Az Amy és Isabelle áll hozzám közelebb az ábrázolt terhes, viszálykodásokkal teli anya-lánya viszony miatt, a jelen könyve inkább a testvéri kapcsolatok regénye, de a szülő-gyermek páros - amelyből több is van -, is elég hangsúlyos. Nehezen tudom megfogalmazni, mi ragad meg annyira Strout írásmódjában; szeretem, ahogy komplex voltában ábrázolja az életet, ami önmagában nem rózsaszín vattacukorfelhő, hanem egy nehéz, kínlódásokkal és kétségekkel teli folyamat, és az ember néha megvilágosodik és átmenetileg nyugalomra lel - a következő gödörig. Ahogy bemutatja, mennyire visszacsapnak a következő generációban az általunk semmiségnek vélt dolgok. Ahogy azt hisszük, ha máshogy csináljuk, mint a szüleink, a gyerekeinknek jó lesz - hogy aztán rádöbbenjünk, pont úgy ordibáltunk évtizedekig, mint a saját anyánk. Strout aprólékos stílusával remekül utánozza a valós konfliktusokat, az emberben végbemenő tépelődéseket. Majd' elalélok, amikor az egyik főszereplőről átröppenünk pár sor erejéig egy mellékes karakter világába, bírom ezt a sok szempontú, szöszölős írásmódot.
Ha már a sok szempont: kicsit félelmetes, hogy mennyire máshogy látják egymást az emberek, és mennyire másnak tűnnek nekünk, olvasóknak, amikor megismerjük a gondolatvilágukat - az idősebb Burgess felesége, Helen a saját szempontjából nézve közel sem olyan ostoba, mint amilyennek látszik, a két fiú húga, Susan se az a puritán, kiszáradt kóró, aminek a külvilág szemében tűnik. Ellenben Jim Burgess, a nagymenő ügyvéd pont akkora köcsög, mint amilyennek a reakciói alapján gondolhatjuk. Az a fajta karizmatikus ember, aki gyeplővel fogja vissza az agresszivitását, és a megjátszott empátia ellenére mindenkit hülyének tart maga körül. Erőteljes álla megfeszül az indulattól, mosolyt erőltet magára, de a kék szeme hidegen villog. Az ilyenektől feláll a hátamon a szőr. Az öccse, Bob az, akit a bátyja örök vesztesnek tart - elhízott, majdnem-alkoholista, elvált, magányos ember, aki azért imádja a nagyvárost, hogy feloldja a benne uralkodó hatalmas magányt, és a szomszédai kivilágított ablakát figyeli. Nem sikeres (gyűlölöm azt a szót, hogy "sikeres"), de háromszor annyi megértés és tolerancia szorult bele, mint a testvérébe, akit bálványoz, annak ellenére, hogy Jim nem szolgált rá.

A családi kapcsolatokon túl a regény egy nagyon aktuális témáról is szól; az idegenek és a bennszülöttek közötti ellentétekről, a pengeéles kulturális különbségekről - kinek sunyiság, kinek a tisztelet jele, ha nem néznek a szemébe -, a bevándorlásról.

Érdekes, a könyvben mennyire erőteljes a különböző államokból származó emberek habitusa - a maine-iek nyakas puritánok, akik egy szem altatót drognak tekintenek, a New York-iak azok New York-iak (a maine-i idősek valamiért azt hiszik, ha valaki oda megy, csak fekete ruhát vehet fel), a connecticut-iakat meg felvágós sznobnak (vagy valami ilyesminek) tartják a maine-iak, ők meg a connecticutiakat parasztnak. Nekem mindig egzotikusnak tűnt ez a fajta szélsőséges másság, de hát a magyaroknál talán nincsenek ennyire erős ellentétek.


Áh, hiába erőlködöm, nem tudom megfogni a lényegét, kicsúszik az ujjaim közül. Ez az idézet azonban pompásan bemutatja a "stroutiánus" stílust:

"- Most mit csináljak, Bobby? Nincs családom. - Dehogy nincs családod - mondta Bob. - Van egy feleséged, aki gyűlöl. Vannak gyerekeid, akik nagyon haragszanak rád. És van egy öcséd meg egy húgod, akik megőrjítenek. Meg egy unokaöcséd, aki eddig egy kis szerencsétlen nyomoronc volt, de a jelek szerint már nem annyira az. Ezt nevezik családnak."

Ui.: Ez a madárházikós, nőies borító nem volt a legjobb választás. Az eredetin is házak meg madarak vannak, de az összhatás nagyon más...

Eredeti cím: The Burgess Boys
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 3000Ft (de újságosnál, itt-ott 1000 Ft alatt elérhető)

Kisvárosi életek

"- Kíváncsi lennék, hogy olyan vagyok-e, mint az igazi anyám. - Stacy eltűnődve szívta a cigarettáját. - Mert ha egyszerűen mindenki olyan lesz, mint az anyja, akkor mi a szarnak ez az egész kínlódás?"

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Csúnyán fogalmazva a puszta véletlennek köszönhetem, hogy a birtokomba került a könyv - a vonat indulása előtt láttam meg az újságos standjánál -, pedig 2013 (!) óta csücsül a kívánságlistámon. Magamban a Légzőgyakorlat fuldoklóknak ikerpárjának tekintem, az olvasás körülményei és a témájuk miatt is.
Az Amy és Isabelle sokkal, sokkal fojtogatóbb, nyomasztóbb hangulatú, mint Orringer novelláskötete (holott az se fakutya - már az első novella úgy orrba vágja az olvasót, hogy csak pislogni bír). Shirley Falls legforróbb nyara szúrós, levegőtlen takaróként borul a városra, és egyúttal ránk is. Az apró titkok, problémák és nagy lelki kataklizmák regénye ez. Kisvárosi életek. A forró nyáron játszódó és a hétköznapi gyarlóságokkal foglalkozó könyveket külön-külön is bírom, a kettő együtt, megfejelve az írónő stílusával, az év egyik legjobb olvasmánya lett.
Strout nagyon jól cincálgatja a két központi szereplő, Isabelle és Amy kapcsolatát. Bonyolult anya-lánya viszonyról van szó, aminek a tiltás-tagadás a fő eleme. Szívszorító látni mind a két oldalt, hogyan gyötrődik folyamatosan Isabelle és hogyan retteg, hogy kisiklik az irányítás a gyönge kezéből, és hogyan emészti Amyt a tehetetlen düh, aki pont azt nem kapja meg, amit annak idején az anyja se; a világban való nagyjából-eligazítást és a szeretetet. Amy azonban más, mint az anyja, a korlátok nála nem meghunyászkodást, hanem lázadást eredményeznek. Az anyját nem tiszteli, Isabelle-t pedig felkavarja, hogyan látja őt a lánya - és szégyelli magát miatta.

"No hiszen, a kutatások! Rosie Tanguay foghatja a kutatásait, és földughatja az összeset a csontos farába. Bev tudta, miért dohányzik. Ugyanazért, amiért eszik: hogy legyen valami, aminek várakozással néz elébe. Ilyen egyszerű az egész. Az élet unalmas tud lenni, és kell, hogy legyen valami, amit vár az ember."

Nagyon női regény ez. Nincs számszerűsítve, de tippem szerint a nyolcvanas években (valaki nem tudja biztosra?) játszódhat, amikor egy amerikai kisvárosban nem nézték jó szemmel a gyerekét egyedül nevelő nőt, és valószínűleg nem hitték el, hogy özvegy. Isabelle akkor elsődleges célja az volt, hogy férjet találjon, szerintem a saját szemében nem sikerült tisztességes asszonnyá válnia, hanem csak egy nő maradt, akinek a gyereke a stigmája. Arra konkrétan nem emlékszem, hogy emiatt, akár tudattalanul, neheztelne a lányára (valószínűleg igen), de a féltékenység, irigység is a kapcsolatuk része. Nagyon tetszett, hogy Elizabeth Strout tabuként kezelt gondolatokat nyíltan kipakol az olvasó elé - hogy az anya érezhet szexuális féltékenységet a lánya iránt; hogy Amy egyáltalán nem kedveli a saját anyját -, egyáltalán, az emberek közötti érzékeny, bonyolult viszonyokat nagyon jól árnyalja.
Amy makacs, önfejű. Egyrészt tipikus tinédzser, a kor minden kilátástalanságával és megvetésével, ami gyúlékony anyagként táplálja az anyja iránti érzelmeit, egy része viszont még mindig kislány, aki görcsösen vágyik a szeretetre. Valamilyen mértékben mindkettejüknek igaza van, de Amynek még nincs akkora rálátása az életre, hogy magabiztosan mozogjon, és irdatlanul pofára is esik. Az eset fájdalmas tapaszlatot ad neki és jócskán átformálja - nem biztos, hogy előnyére.

Pár értékelésben felesleges szálként említik, hogy néha "átugrunk" pár másik szereplő életébe. A koncepc... á, kit érdekel a koncepció, nekem kb. bármit írhatott volna Strout, akár a folyó szemszögéből is. Nagyon találó gondolatok vannak benne (ld. fentebbi idézet), szerettem ezt a könyvet szőröstül-bőröstül.

Eredeti cím: Amy és Isabelle
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szieberth Ádám
Ár: 3000 Ft