2014. szeptember 30., kedd

Szét*** az ideg

Amikor felhívnak azzal, hogy "Baj van", akkor halálozásra, balesetre, üzleti katasztrófára gondolok. Semmiképpen nem arra, hogy a szekrény nem fér ki az ajtón.

Túl sok volt az elmúlt két-három év eseménye. Azok fényében a szekrény csak annyira tud ijedelmet kiváltani belőlem, hogy ne essen rá senkire.

Veszedelmes viszonyok

"Irina úgy vélte, Tatyjana valószínűleg boldogabb attól, hogy hátat fordított a táncnak, ahogy valószínűleg rengetegen boldogabbak lennének, hanem kínoznák magukat az amerikai kényszerrel, hogy legyen egy »álmuk«. Ám az ilyen maximalista típusok sohasem képesek teljes egészében kibújni a bőrükből, így hát Tatyjana ugyanolyan mértéktelenül tette magáévá a háztartás ügyét, ahogy annak idején a balettet. Örökösen csak steppelt, befőzött, sütött, kárpitozott és olyan pulóvereket kötött, amelyek senkinek sem kellettek. Túlbuzgó anyáskodását a modern kori otthonülő anyukákra oly jellemző defenzív önelégültség lengte körül. Másokra rátelepedő, aggodalmaskodó és túlzottan gyámkodó volt, hiszen ha a gyerekeknek kell megváltaniuk az ő létezését, akkor váltsák is meg alaposan."

Lionel Shriver: Születésnap után

Kb. egy hete írnom kellett volna erről a könyvről, de olyan keveset tudok hozzátenni mindahhoz, amit ez a gonosz nő írt. Vagy éppen túl sok minden van bennem, mert Shriver megint belepiszkált az agyamba, a lelkembe, annak minden elfeledett, pókhálós sarkába és betolakodott az igazán sötét helyekre is. Nem lehet azt mondani rá, hogy finomkodik.
A Beszélnünk kell Kevinrőlt rég olvastam, már elfelejtettem, mennyire részletes, analitikus és sokoldalú szerzőről van szó - jóformán csak az iszonyat érzése maradt meg. Miután szeee-vel és ilwerannal kitárgyaltuk, majd összehasonlítottuk a Rowling-Shriver-Franzen hármast, alig vártam, hogy belekezdjek a Születésnap utánba. Tudtam, hogy hosszú és kimerítő utazás lesz a sötétség mélyére, de kivételesen nem nyafogtam magamnak azon, hogy jajmilyenhosszú (egyébként is le akarok szokni erről), és a hatásától se féltem annyira, hiszen Shriver korábbi könyveihez képest könnyed témáról van szó.
Ez igaz is maradt, bár egy ponton majdnem eldobtam a könyvet. Nem árulhatom el, hogy melyik résznél, mert spoiler, és a franc akar beszélni arról, amit igyekszik mélyre elásni, és ráverni a lapáttal, ha ki akar mászni. Nem tudom, hogy csinálja ez a nő, hogy egyszerű szavakkal - mert nem dolgozik költői képekkel és és lírai leírásokkal - elemi emlékeket hív elő. Akkor nálam egy szag idéződött fel, ami hozta magával a többit. Olyan volt, mint amikor gyerekkorodban megégetted a kezed a palacsintasütővel, aztán húsz év múlva ismét - ennyi idő alatt minden megváltozik, te mégis emlékszel a meglepetésszerű, pillanatnyi fájdalomra. Én is emlékeztem egy villanásnyi ideig, de olyan volt, mint egy örökkévalóság.
Az ember óhatatlanul magát kezdi el vizsgálni a regény tükrében. Vajon milyen hősnő (?) lennék én, ha Irina McGovern életének díszlete kicserélődne az enyémre? Olyan kérdés nincs, hogy "Jól döntöttem-e?", mert senki sem tökéletes. Nincs abszolút jó vagy abszolút rossz. Shriver nagyon ügyesen manipulál, egymás után dobálja a mérlegre Irina két választását, egy jó az egyik serpenyőbe, egy rossz a másikba, aztán fordítva. Az pedig már parádé, hogyan reflektál egymásra a két szál. Olyan, mintha egy tükörregényt olvasnánk, egészen az utolsó fejezetig. Nagyon kíváncsi voltam, melyik választás bizonyul az igazinak és Irinán gondolkodva úgy érzem, igen, ez egy jó megoldás. De ez nem azt jelenti, hogy a másik szál ne folytatódhatna.:)
Érdekes ilweran felvetése; mind a pasikkal voltunk elfoglalva:D, méricskéltük és vizsgálgattuk őket, de arra nem értünk ki, az egésznek a főszereplője, Irina milyen. Tényleg olyan, mintha csak a két férfi viszonylatában létezne, hiszen mindketten óriási hatással vannak rá. Nemcsak abban, hogy más-más tulajdonságát erősítik fel - pl. Ramsey a rongyrázását, Lawrence a fegyelmezettségét -, hanem a művészetét is alapvetően átformálják. Irina többször szembe kerül saját magával, mintha ő maga is megkettőződne a szemünk láttára. Többször megfogalmazódik, hogy Irina az emancipáció ellenére (a kilencvenes években játszódik a regény) mennyire függ a férfiaktól, nem anyagi, hanem... "lelki" értelemben. Nem a gyógyításnak, a művészetnek vagy a gyereknevelésnek szenteli az életét, hanem annak, hogy szerethessen egy férfit. Ennyire leegyszerűsítve talán mindenkinek az a reakciója, hogy megvetően elhúzza a száját, de a regényt elolvasva már egészen más kép bontakozik ki.
"Amellett, ha Irina elméletileg hitt is abban, hogy egy modern nőnek függetlennek és energikusnak kell lennie, meg minden, az igazság az volt, hogy a régimódi passzivitás pompás dolog tudott ám lenni. A felelősségről való teljes lemondás az alváshoz hasonlatos vonzerővel bírt, a kiszolgáltatottság eksztázisa pedig arra is magyarázatot adott, hogy Irina évente egyszer miért szeretett bele a fogorvosába, ha csak negyedórára is. Miután az aktív gyönyörűség, amit azzal szereznek az embernek, hogy hozzák-viszik és megfizetik, újabban ritkán tapasztalható jelenség és potenciálisan a kihalás felé tart, annál mámorítóbb dolog maradinak lenni."
Tehát mondhatom azt, hogy mégsem volt ez olyan fájdalommentes. Nem húsbavágóan kegyetlen, de elég nagyot tud bulizni az ember öntudatában.
Olvasás közben végig ingadoztam, vajon Irina helyében Lawrence-t vagy Ramsey-t választanám, aztán tunya mozdulattal elkönyveltem a kérdést azzal, hogy egyik se kellene. De én már választottam a magam életében.

Ui.: basszus, lemaradt az összehasonlítás, úgyhogy ide jön, a végére. Értem, hogy szeee-nek mi baja Rowlinggal, de nekem továbbra is bejön a stílusa. Shriver sokkal kevesebb szereplővel, de annál részletesebben dolgozik, mindennek megvan a maga jelentősége - az, hogy Irina nő, orosz származású, gyermekkönyv-illusztrátor és hogy amerikai létére Londonban él. Rowling ehhez képest instant, de jobban eteti magát, ami szerintem nem baj, mert a gagyitól nagyon-nagyon messze áll. Ezért is váltott ki megütközést belőlem, hogy valaki azért nem akarja elolvasni a HP-t, mert gyerekkönyv - nem, ifjúsági, és egyáltalán nem bugyuta, mert az ifjúsági regényekről általában ezt gondolják. Szerintem inkább az a probléma, hogy már elcsépeltnek számít, a híre elvette az intim élmény illúzióját. Pedig meg lehet ezt találni, ha valaki akarja, de ez nem tartozik a témához.
Ezek után nagyon kíváncsi leszek Franzenre. Ne kérdezzétek, hogy mikor kerül sorra, nagyon remélem, hogy még idén, de ezen belül nem tudok pontos koordinátát mondani.

Eredeti cím: The Post Birthday World
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 3990 Ft


2014. szeptember 28., vasárnap

"... van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél?"

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Bizonyos könyvekhez nagyon személyes viszony fűz, úgy is mondhatnám, hogy meghatározó élményként kapcsolódnak életem mérföldköveihez. Érzések garmadája kötődik hozzájuk - olyan érzéseké, amelyek a regény tükrében egészen új jelentéssel gazdagodnak, mintha a történet feltámadna a poros lapokból és elmaszatolódott betűkből, és már nem tudom, hol kezdődik az én életem, és hol ér véget a könyv. A valóság határán egyensúlyozunk, már-már posztmodern helyzetet hozunk létre. Kissé félelmetes ez a reflektálás, és érdekelne, hogy az írók tisztában vannak-e a látnoki képességükkel, szebben fogalmazva a történetükbe oltott varázslattal. Vajon hinné-e Choderlos de Laclos, hogy a regénye, amiben a szerelem maga az elszabadult pokol, nekem egy szerelmi vallomás része? Szerintem nem lepődne meg, de a halott írókkal kapcsolatos gondolataim már egy másik homlokráncoltató/meghökkentő témát képeznek, aki elolvassa ezt a szösszenetet, annak egyelőre elég lesz a bensőséges kötetek gondolatát feldolgozni.

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Ám akkor is a kedvenc könyveim közé sorolódott volna a regény, ha nem fűződnek hozzá személyes emlékeim. A címe olyan, mint egy sziszegve fülbe súgott titok vagy pletyka, és tulajdonképpen az egész, levelekből kibontakozó történet ilyen. Mintha kíváncsi postáskisasszonyok (vagy postásfiúk) módjára fürkésznénk ki, hogy a szereplők miként manipulálják egymást, ami pókhálókként köti össze vétkeseket és ártatlanokat. A háló közepén két pók tanyázik, mindegyik lesi a maga áldozatát, akit bábként használ, de egymás ellen is cselt szőnek. A ragadós szálak végül mindenkit elkapnak; a két pók - Valmont vikomt és Merteuilné - is menthetetlenül belegabalyodik a játszmába. Olyan veszedelmes viszonyokat alakítanak ki, amelyek a saját, kényes egyensúlyú kapcsolatukat is megrengeti - és a cselszövők nem szeretik, ha bábként használják vagy megsértik őket. Teljes sebességgel haladnak a katasztrófa felé, és kiszámíthatatlan, hogy mennyire sérülnek meg, egyáltalán, túlélik-e, esetleg érdemes-e túlélniük.

Ez a könyv klasszikus értelembe vett időtlen történet; megmutatkozik benne mind az a hamisság, ami bennünk rejlik, és mennyi aljasságot képesek az emberek egymással művelni. Nem a nyers erőszak, hanem a kifinomult gyilkolás révén, amikor az áldozatot a legfájóbb pontján találják el - látszólag selyembe bújtatott kézzel és finom mozdulatokkal - a szívén. Lenyűgöző megfigyelni, hogyan csalogatják felszínre a vétlenekben a sötétségét és hogyan hámlik le a cselszövőkről minden tanult gesztusuk, amivel igazi (?) önmagukat védik. "Nem vagyok a magam ura" - hajtogatja a vikomt, mint egy mantrát, de a többiek is elveszítik az önuralmukat.

Számomra igazán meglepő volt a levelek nyelvezete: hiába íródott a tizennyolcadik században a regény, nem használ olyan nyakatekert szófordulatokat, amik vontatottá vagy élvezhetetlenné tennék, bár valószínű, hogy ebben Örkény István zsenije is közrejátszik.

Ritka az olyan könyv, ami a több mint kétszáz évvel a megírását követően is szórakoztató, izgalmas, és betekintést enged az éjszaka mélyére. A Veszedelmes viszonyok ilyen mű, és érdemes továbbra is megtartani a... kulturális köztudatban.:)

Ui.: Érdekes kérdés, hogy mely könyvek maradnak meg a kulturális köztudatban, melyeket nyel el  az idő kíméletlen süllyesztője, és melyek azok, amiket az eltelt kor patinája a klasszikus meg a szépirodalom jelzővel von be. Az utóbbira tipikus példák Jókai kalandregényei, de szerintem a Veszedelmes viszonyok is ebbe a kategóriába tartozik.


A könyv előjegyezhető az antikvarium.hu adatbázisában. Érdemes előjegyezni, nekem így lett kevesebb, mint egy hónap alatt Világszép Vasziliszám, ami szintén fehér holló a könyvpiacon.

Eredeti cím: Les liaisons dangereuses
Kiadó: Kriterion
Kiadás éve: 1973
Fordította: Örkény István
Ár: -

2014. szeptember 25., csütörtök

Még két dolog

Regeltem a Pinterestre, mert imádom a szép képeket és ez a dög csak regisztráció útján biztosít teljes szemguvasztó élményt. De nagyon cuki a szövege. Amúgy igen, kellett még valami a blog, a moly és a tumbli mellett, amivel még több időt tudok elcseszni a net előtt.

Tudjátok még, mi a jó a hideg időben? A forró csoki! Igen, tudom, meg a forralt bor, de minden igyekezetem ellenére maradtam aktív édesszájú és nem lettem látens alkoholista.:)

Fázik a zoknis lábam. Asszem, lassan ideje lesz feléleszteni a Kis Lángot. Remélhetőleg idén nem három napba telik kirimánkodni a szikrát.


Mostanában ezeket fogom olvasni

Nem lesz egy hosszú felsorolás, mert a széljárásként változó kedvem nem engedi a hosszas tervezgetést.

Szerb Antal: A Pendragon legenda
Az Utas és holdvilág óta kíváncsi vagyok en bloc Szerb Antalra, meg szeretném növelni a magyar szerzők arányát az idei olvasmánylistámon, ugyanis még csak 12 hazai szerzőnél járok.






Lawrence Block: Sírok között
Bizonyos friss megjelenéseknek (főleg, ha mézesmadzagként huzigálják előttem) nem akarok ellenállni. Blockot, és főleg Scuddert régóta szeretem. Nagyon remélem, hogy nem minden elkövetkező részből filmet készíteni, hogy az Agave folytassa a kiadását.





China Miéville: Patkánykirály
Mint említettem, bizonyos megjelenéseknek nem akarok ellenállni. Annyira odáig voltam a Krakenért, hogy szeretnék átélni egy hasonló élményt, remélem, a lányok kedvenc vízöntögető írója hozza a színvonalat.






Stefano Benni: Gyorslábú Achille
Korábban már szembe jött velem ez a kötet, de valamiért nem birizgálta a fantáziám. Szerencsétlenségemre (haha, igazából nem) elolvastam a fülszöveget, és a legutóbbi alkalommal ki is ragadtam a könyvtárból.






Hogy mi lesz még ezen kívül? Jó kérdés. Szeretnék az idén beszerzettekből minél többet elolvasni, a maradék várólistacsökkentőket szintén. Meg Az idő térképét, eljutni végre Szabó Magdához, A vérgrófhoz, meg úgy az összes olvasatlan könyvemhez. Ja, meg újraolvasni is szeretnék, a Szonyecskát (igaz, hogy Ulickajának egy rakás könyvét nem olvastam még, de kit zavar) meg Kepes Könyvjelzőjét, imádtam azokat a novellákat és nosztalgikus emlékek fűznek hozzá.


Hős vagyok

Rettenetesen büszke vagyok magamra, amiért tegnap (majdnem két hét kihagyás után) elvonszoltam magam edzeni, és alig köhögtem. Tartottam tőle, hogy félbe kell majd hagynom az egészet, de 90%-ban sikerült végigmenni a szokásos terven. Csak a kocorászás nem ment, meg a biciklin is szenvedtem egy kicsit, de győzött a hülyeségem.:)
Az edzés utáni jutifali nekem a szauna. Nagyon sokáig nem mertem kipróbálni, mert még a melegebb fürdőtől is rosszul leszek, de kiderült, hogy a gőzzel van bajom, nem a meleggel, a konditerem szaunájában meg stabil, barátságos 80 fok van. Olyan volt, mintha végigsimogatott volna a meleg levegő, legszívesebben ki se mentem volna a hideg estébe. Ráadásul egy lány hozott mentolkristályt, még a szám is lezsibbadt tőle, benn hédereltem majdnem negyedórát.

Ha már hideg: hazafelé fázott a kezem, legközelebb muszáj lesz otthonról elhoznom valamelyik szövetkabátot (mondjuk a pirosat). És ha már ott vagyok, az imádott kesztyűmet és a frenetikus sapkámat. Az egyetlen jó a hideg időjárásban az, hogy felvehetem a cicás sapkámat, legközelebb ezzel fogom sokkolni a konditerem népét. Biztos a turbószereknek köszönhetően élték túl a pizsamanadrágot, meg hogy leültem könyvet olvasni a fotelbe. De a tavalyi sikerre való tekintettel a sapka tarolni fog.
Fura ez, minden introvertált zizim ellenére részben azért imádom a sapkám meg a hosszú, tulipiros kabátom, mert nemhogy észrevesznek benne, hanem tetszem is, és ezt ki is nyilvánítják. Nem feltétlenül pasikra gondolok, a villamoson lévő kislányt sose felejtem el, meg az örömét, amikor elmondtam neki, hogy van ám Hello Kittys sapka is, és igen, annak is van felmeredő füle.:)

Egyébként semmilyen atrocitás nem ért még az edzőteremben, tényleg senki nem foglalkozik velem, pedig januárban azt hittem, mindenki azon fog röhögni, hogy milyen béna vagyok. Sőt, a legutóbbi alkalommal váltásban voltam egy gépen egy fickóval! Ő ajánlotta fel - este sokan vannak, bár szabad gép mindig akad -, és előzékenyen átrakta a súlyokat, 35 kiló, ugye? - kérdezte. Ő a duplájával dolgozott.:D De nem röhögött ki, megérdemli a piros pontot.

Ja, majd írok olyan postot, hogy miket fogok a közeljövőben olvasni, meg régi könyvekről, meg a Születésnap után-ról. A Longbourn árnyékában pedig  meglepő módon tetszik, úgy dagonyázok benne, mint disznó az óljában. Csak hogy könyves vonatkozás is legyen már a postban.:D


2014. szeptember 24., szerda

A lélek birodalma

"-... mert ön is tudja, bizonyára tudja, micsoda szédítő mennyiségű bonyodalom van ebben a házban... cselszövések, tervek, törekvések, álmok... megítélésem szerint egyik-másik tiszta őrület..."


Joyce Carol Oates: Bellefleur, avagy a családi átok
 Értékelés: 4.98 ölbenyíló kammelina* az 5-ből
 Kedvenc karakter(ek): Lea, Germaine

 Vadregényes tájon uralkodik a Bellefleur-kastély, ahogy a család is a vidéken - hosszú nemzedékek óta körbefonják a rejtélyek, hihetetlen esetek, bizarr halálozások, a győzelem és a bukás, a szerelem és a gyűlölet; van köztük zseni és őrült, költő és látnok, remete és kalandor, hívő és ateista, gyönyörű és rút. Egyetlen dolog van, ami összeköti őket; a nevük, amely egyszerre vált ki félelmet, csodálatot, irigységet, tekintélyt és haragot: ők a Bellefleurök.

 Az írónőtől még csak a Napfordulót olvastam, de a Bellefleur már azelőtt is a várólistámon toporgott, a Csökkentsd a várólistád! játék keretében pedig végre sorra került.
 Mivel JCO más könyvét még nem olvastam, elhamarkodott lenne a megállapítás, hogy a Bellefleur az életmű kakukktojása, de mivel már többen is mondták, elhiszem. Nem falhozvágós, lélekszaggatós történet, mint a Napforduló vagy - a többiek reakciója alapján - a Luxusvilág, inkább olyan... álomszerű. Hosszú, elzsongító körmondatok ringattak el olvasás közben, a valóság és képzelet határán lebegtem, mint a kis Raphael a Nyérc-tó felszínén. Nehéz szabadulni a hatása alól, szinte kábulat vett rajtam erőt, amely az oldalak előrehaladtával egyre jobban magához láncolt, ahogy a Türkiz Szoba fogadta magába Samuelt. A könyv befejezése után napokig csak ráztam a fejem, bármelyik regényt vettem elő, nem tudtak lekötni.
 "A Bellefleurök hivatalos magatartása az egészséges vidámság."
 Igazából amolyan gótikus kísértetház-őrült család-sötét titkok-sztorira számítottam - mert ez a stílus a gyengém -, nem erre a szürreális látomásra, de ez nem azt jelenti, hogy a könyv csalódást jelentett volna, bár volt néhány rész, amelyet nem tudtam hova tenni magamban (pl. A bíborszínű orchidea című fejezet). A lebegő érzést tovább erősítette a tördezett szerkezet, az idősíkváltások, Oates vidoran ugrál hatvan évet két fejezet között, ezután kicsit visszatérünk a jelenbe és lineárisan is haladunk előre, de vannak olyan fejezetek, amelyek egy tematika szerint végigveszik az egész családfát, amellyel már rögtön megvett magának az írónő, imádom a szerteágazó családfákat (Pl. a  Lovak vagy az Autók - utóbbinál kicsit megfeneklettem a regénnyel és próbáltam félretenni némi pihentetés céljából, de nem engedte). Néhány rész pedig egy-egy híres-hírhedt esetet mesél el (pl. Stanton Pym halála , A méregfiola ), és vagy végigvezeti a jelenig, vagy a többi fejezetbe szövi bele a végéig (pl. "Az innisfaili mészáros" ). A befejezés se egyértelmű lezárás, van egy érdekes kapocs a két utolsó fejezet között, egyáltalán, az egész történet ilyen, rengeteg elgondolkodtató mozzanat, esemény, szimbólum, metafora (pl. A fallal körülzárt kert) van benne, amelyek felett órák hosszat lehetne elmélkedni, vagy csak én kattantam meg a szövegtől. Pl. ilyen a nyitó fejezetben feltűnő és a fejezetnek címet adó macska, akinek Mahalálél a neve, akivel ez az egész elkezdődött.
 "Megbocsátasz azoknak, akik vétkeztek ellened? kérdezte a lelkész. Igen, mondta Germaine. És halkan hozzátette: Mivel mind meghaltak."
 Nagyon különleges élményt nyújtott számomra ez a regény, és érzem, hogy most, miközben lapozgatom, ismét hív magához... Oates figyelmeztet az ellentmondásaira, amelyek ezt a furcsa hatást keltik: "Ez a regény a képzelet műve, ezért a képzelet törvényeinek kell engedelmeskednie, egyszerre alázatosan és merészen... Bellefleur sajátos világ, a lélek birodalma, de létezik - és ott, a lélekben törvényei szentek és tökéletesen logikusak."
 Mert az állkapcsok felfalnak, az állkapcsokat felfalják.


A könyv megtalálható az antikvarium.hu kínálatában is.

 Ui.: igazán megérdemelne egy új kiadást, a lila betűs-keretes és rózsaszín hátteres cím meg az összefércelt borítók méltatlanok a könyvhöz.


Eredeti cím: Bellefleur
 Kiadó: Árkádia
 Kiadás éve: 1986
 Fordította: Szilágyi Tibor
 Ár: kb. 500 Ft-tól








 _______
 * ez egyébként egy virág, de a kereső nem adott ki semmit.

Halál istene

"...kőből nem lehet vért fakasztani."

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Értékelés: 4.7 neccfüggöny az 5-ből
Kedvenc karakter: -
Nem írok ehhez a regényhez bevezetőt, mert vagy egy mondatban lehet elintézni (az idős Iris Chase Griffen emlékszik vissza családja és a saját történetére), vagy bonyolult kacskaringókkal tarkítva, azt meg még olvasni is kínzás, hát még megírni. Maradjunk a rövid változatnál egyelőre.
Néhány vélemény kicsit felébresztette bennem a félszet, "aprólékos", "elkalandozó", "unalmas" jelzőkre emlékszem leginkább, de mivel beválogattam a várólistacsökkentő játékba, ha rossz, ha nem, el kell olvasnom (meg, ha már pénzt adtam ki érte...).
Érdekesre sikerült a regényhez fűződő viszonyom, amelyben fontos szerepe jutott annak a csudálatos, spanyol inkvizíció fegyvertárába illő pszichikai terrornak, amit vizsgaidőszaknak neveznek; ez alatt a több mint egy hónap alatt a brazil teleregényektől a hűtőszekrény kitakarításáig minden érdekesebb, mint a tanulás - hát még egy regény. Úgy menekültem a megsárgult lapok közé, mintha... a fene tudja, mi múlna rajta. Tehát lehet, hogy az ingerszegény szellemi környezet és az érzelmi stressz miatt éreztem olyan találónak és elgondolkodtatónak a történetet, és egyébként, normál helyzetben csak szenvelegtem volna rajta.
Nagyon kuszának tűnik az első pár fejezet alapján a regény szerkezete: Iris jelenbeli monológjai, múltra való visszaemlékezése, a Laura által írt A vak bérgyilkos című regény, egy mese és újságcikkek váltják egymást. A történet ritmusát is nehezen vettem fel, de miután belerázódtam, bármilyen rövid időre is sikerült visszatérnem hozzá, nem kellett várnom, hogy "hasson" a hangulata.
Ez nem boldog történet. Miről is szól? Egy valaha gazdag családról, amelynek mindenét elvette az idő és a történelem, kezdve a nagy gazdasági világválságtól a második világháborúig. Nagyon emberi, nem tartalmaz hollywoodi rózsaszín hülyeségeket, Iris - nagyobbrészt róla szól a regény - hétköznapi ember, hibákat követ el, amiket nem fél beismerni. Laura az egyedüli, aki más, szinte transzcendens lény, ennek ellenére szabadulni vágyik úrilány pozíciójából.
Az idős Iris nagyon idegesített, talán azért, mert szintén életszerű volt: tipikus nyavalygó vénasszony, viszont az érdekes, nagyon igaz meglátásai elviselhetővé tették, pl. ez:
"A romantika valahol közép-távolban zajlik. A romantika nem más, mint benézni önmagadhoz, harmattól párás ablakon keresztül. A romantika nem más, mint kihagyni bizonyos dolgokat: ahol az élet röfög és szortyog, ott a romantika csak sóhajt."
A legjobban a "hagymahéj-effektus"-t szerettem a történetben, bár néhány utalásból már jóval hamarabb megfejthető a fő csattanó, mint ahogy Iris elmeséli.
Ui.: Igazán kiadhatnák Atwood összes regényét, mert ez a négy - A szolgálólány meséje, Fellélegés, Pénelopeia, A vak bérgyilkos - vérszegény szám*, és ezekre is ráférne egy tisztességes, színvonalas kiadás. Pl. a post tárgyát kapni se lehet, évekkel ezelőtt zsákmányoltam a Szépséghibás Szandiban, koszos, kiszakadt a kötéséből, de legalább megszereztem.
Ui2.: Ez egy összefüggéstelen bejegyzés, a vizsgaidőszak számlájára írandó...

* Ez 2012-ben kiegészült a Guvat és Gazellával.

Eredeti cím: The Blind Assassin
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2003
Fordította: Siklós Márta
Ár: 2800 Ft



2014. szeptember 23., kedd

Az élet rózsái

"– (…) És ha boldog az ember, de nemcsak úgy tessék-lássék, hanem igazából, akkor még jobban megijed és fél, mert nincs hozzászokva. Szerintem aki igazán fifikás, annak úgy kéne intéznie, hogy baromi szerencsétlen legyen, olyan, mint egy rakás érzéketlen kő, akkor nem félne a haláltól. Én aludni se bírok. Ilyen a lámpaláz. Na jó, boldogok vagyunk, de ez még nem ok, hogy elhagyjuk egymást, ugye?
– Kérsz egy nyugtatót?
– Nem fogok nyugtatót bevenni boldogság ellen, a kurva életbe. Gyere!
– Ne félj, nem fog megbüntetni az élet, csak mert boldog vagy.
– Nem tudom. Az élet egy jó nagy kukkoló. Kifigyeli, ha boldog valaki."

Émile Ajar: Salamon király szorong

Az év egyik legjobban várt könyve volt nálam Romuska "új" könyve - ami csak a magyar olvasóknak új, Franciaországban 1979-ben jelent meg. Tudom, hogy a köszöngetések unalmasak, de én nagyon, nagyon hálás vagyok a Park Kiadónak, amiért A virradat ígérete után folytatja az írói életmű kiadását. Bognár Róbertet meg csak úgy simán imádjuk a fordításokért.:)

Jean - akit az ábrázata alapján simán börtönbe csuknának vagy öt vére - két haverjával megosztva taxisofőrként dolgozik. Egy nap különös utasa lesz, Salomon Rubinstein esq. nadrágkirály, aki a konfekcióiparból visszavonulva telefonos lelkisegély-szolgálatot működtet a saját lakásában. A Salamon királyként emlegetett, az életre amúgy roppant dühös idős úr észreveszi Jean kollektív, mindenre kiterjedő érzékenységét és felfogadja személyes szolgálatra. Ettől kezdve Jean hol időseket látogat Salomon úr ajándékkosaraival, hol őt fuvarozza. Egyszer Cora Lamenaire volt sanzon énekesnőhöz küldik, aki úgy öregedett meg, hogy észre sem vette, és csak az emlékeinek él. Jean, az olajba ragadt sirályokhoz hasonlóan őt is megszánja, de meddig lehet elmenni általános szeretetből kiindulva? És mi történik, ha az ember nem lehet többé közhasznú, mert a semmi helyett immár lesz valamije?
"– Tudod, Jeannot nyuszi, régen Franciaországban még tudták, hol az arany középút.
– Na és hol van? A földrajz sosem volt erősségem.
– Arany középút. Egyenlő távolság a leszarom meg a beledöglök közt. Nem csukom magamra az ajtót, de nem is engedek be mindenkit. Nem hagyom, hogy a szívem megkérgesedjen, de nem is emésztem halálra magam. Nehéz megtalálni a középutat."
Fél órája kotlok ezen a bejegyzésen, most töröltem ki egy kövér bekezdést, mert szar volt és erőltetett. Az a nagy büdös helyzet, hogy képtelen vagyok róla olyan érzelmes-személyes postot írni, mint mondjuk az Átmeneti üresedésről, mert hiába ismerősek bizonyos elemei, a téma egésze távol áll tőlem. Ezzel együtt három könyvet olvastam Romain Garytól, de akárcsak az Előttem az életről, a Salamon királyról is csak kínnal tudok összekaparni valamit - mert nincs mit hozzátennem. Asszem, bármit is ír Romuska, rajongó lelkesedéssel olvasom, de a gyerekkortól távol és az öregségtől még messze vagyok - persze felháborít, hogy sokak szerint minek Salomon úrnak olyan öltöny, ami ötven év múlva is öltöny lesz, amikor már 85 éves, de (még) nincs meg a személyes érintettségem, ami szenvedélyes szónoklatot váltana ki belőlem. Képes voltam erre egy kövér bekezdést szánni, jézusom.
A másik fő motívum, az, hogy mindenki szorong, az már ismerős. Amikor az esőtől nem tudok elaludni, mert arra gondolok, hogy hányan vannak, akik nem tudnak meleg fedezékbe vonulni, amikor éjszaka olyan esetek jutnak eszembe, ahol nem tettem meg valamit. Nem csoda, hogy Salomon úr lelkisegély-szolgálatához éjjel fut be a legtöbb hívás. Éjszaka nincs hova bújni magunk elől. Az egész szorongás-pakk lidércként ül a mellkasunkon. 
Salomon úrét is nyomja a sajátja, talán azt akarja elleplezni a konfekció-gondviseléssel - de nem lehet örökké várni. Harmincöt-negyven évig igen. De örökké nem.:)

Annyira jólesett jót olvasni a The Restorer nyűglődései után, hogy két nap alatt befaltam az egész könyvet. Olyan az olvasmányaim listáján, mint egy csillogó zárvány - nem volt ideje kibontakozni, és akkor látszik a nagyszerűsége, ha mindenki saját magának megszemléli, azaz elolvassa.

Eredeti cím: L'angoisse du roi Salomon
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bognár Róbert
Ár: 3500 Ft

2014. szeptember 20., szombat

Szellemekkel suttogó


Amanda Stevens: The Restorer

Igazából ez a szegény Amelia nem hogy nem suttog a szellemekkel, hanem mélyen gyökerező félelemmel kerüli őket (ami tulajdonképpen érthető, ha elfogadjuk, hogy léteznek szellemek és láthatjuk őket), de mivel a hörgőim még mindig szeretik a billentyűzetet nézegetni, nem volt kedvem jobb címet kitalálni, ez van.
Ahogy az angolul olvasott könyveknél általában, ennél is keveset jegyzeteltem a cselekményről, inkább a szavakra figyeltem - már csak azért is, mert a sztori nem nagyon kötött le. Az elején tök lelkes voltam a történet iránt, nyelvtanilag meg halálra ijedtem, hogy úristen, ez nem megy, mi a baj, de csupán annyi történt, hogy elfelejtettem, mindig kell pár oldal, mire belerázódom a helyzetbe. Azért még messze, irdatlanul messze van, hogy olyan könnyedén olvassak angolul, mint az anyanyelvemen, de az a gyanúm, hogy ilyen szinte nem is fog menni. Na, nem baj, az a lényeg, hogy a kezdeti ijedelem után jól haladtam, és nem fáradtam el az idegen szövegben.
"I was a Southern girl raised by a Southern mother. Duty and obligation were as deeply ingrained into my psyche as the need to please."
Nem rossz könyv ez, csak olyan kis egyszerű. Hat-nyolc éve még lehet, hogy imádtam volna, de ha nincs valami plusz, akkor az efféle csajos paranormál fantasyelemes regények untatnak, már elmúlt a korszakuk. Ez a regény is ugyanazt a sémát követi, van a visszahúzódó, magányos főszereplő, az Ügy, ami kirángatja a csigaházából, meg A Pasi, aki persze az egyetlen az egész nyavalyás földkerekségen, aki roppant veszélyes rá. Miééért, miért kellett annyiszor olvasnom arról, hogy Devlin szemei alatt sötét karikák vigyorognak, meg a magas arccsontjáról, a szexi kiejtéséről meg a többi, totál lényegtelen részletről?
Sokkal jobban örültem volna, ha ezeket a szenvelgős részeket lecserélhetem az illatozó kertre, a Dél hagyományaira, a babonákra, titkos társaságokra, a sírkövek szimbolikájára, azokra a részletekre, amelyek sokkal jobban érdekeltek a fickó sebhelyénél. Szerencsére az ilyen hangulatos részekben sem szűkölködik a The Restorer, emiatt érzem azt, hogy laza, délutáni olvasmánynak elmegy. Nekem a gyakorlás miatt érte meg,a közepe tájától eléggé küzdöttem azért, hogy ne hagyjam félbe.

Sorozat: Graveyard Queen 1.
Kiadó: Mira
Kiadás éve: 2011
Ár: 10,11 euró a Bookdepón


Jön a kiégett könyvesboltos és a Metamorfózis 3 is!



Nagyon megörültem, amikor felfedeztem, hogy a Magnólia Kiadó megjelenteti a The Storied Life of A. J. Fikry c. regényt, amiről Lobo írt nagyon jókat, szeretem, ha adódik valami előzetes koordináta.:) A könyvet Egy könyvmoly regényes élete névvel kell keresni majd, és október 9-étől lehet megkaparintani. 35% kedvezménnyel előrendelhető a kiadó oldalán.

Gyacsenkóék könyvéről, az Andrej és a Föld zarándokairól még alig tudni valamit, de elvileg ősszel jön, és itt van kép a borítóról (meg elő is lehet rendelni). Igaz, hogy még a második részt se olvastam el, de azt a fogadalmam még nem szegtem meg, hogy idén elolvasom.


2014. szeptember 15., hétfő

Pár gondolat

1. Kezdjük a nyafogós résszel: meg vagyok fázva, már fáj a tüdőm a köhögéstől, utálom az ACC-t, fogalmam sincs, hogy képesek ilyen szörnyen büdösre és borzalmas ízűre csinálni ezeket a vacak köhögéscsillapítókat, de a világból ki lehetne kergetni vele.
Tegnap volt a legrosszabb, alig aludtam, korán kellett kelni, megint kitolt velünk a közlekedés (még futnom is kellett, ami extra nyűgösséget jelent), amíg vicomte lefutotta a félmaratont, rettenetesen fáztam - de legalább befejeztem a The Restorert -, még migrénem is lett, de az eső nem esett. A több ezer nevező és szurkoló közös imája megint működött. A csí aztán délutánra elengedte magát, de addigra meg volt engedve az esőnek, hogy tomboljon. Tombolt is, éjszaka is zuhogott. Nem tudom, mikor szedtem fel, hogy nyugtalan leszek az esőtől, de hülye ötlet volt. A tegnap délután kimerült az alvásban, meg a kanapén való fetrengésben, miközben elszántan próbáltam olvasni a Salamon király szorongot.
2. Szeretem az őszt, a nyár mellett ez a kedvenc évszakom. Nem az undorítóan nyálkás, esős arcát, hanem a füstillatú, hulló faleveles oldalát. Eszembe is jutott a Vándorünnep meg A szél árnyéka, annyira őszi könyvek, meg is kívántam őket, pedig az utóbbit idén már újra olvastam.
3. A cím szenzációhajhász, de nagyon érdekes ez a cikk, pontosabban a benne leírt kutatás, jó lenne alaposabban megvizsgálni a kérdést, több formátumra, műfajra és eszközre kiterjesztve.
Vicces dolog ez, amint elterjed valami újdonság, sokan reszketnek, féltik az előzményeket, a múltat, mások mellszélességgel kiállnak az új mellett. Én nagyon szeretem a kindlimet, név szerint Pannit, de a papírkönyveim a szívszerelmeim, nem cserélném le a könyvtáram dokumentumokra. Nem ugyanaz, pontosabban nem ugyanolyan jó élmény számomra. Nem ragozom tovább, mert untig vitatott téma, és mert Panni még megsértődik és csutkáig lemeríti magát.


Rejtély Ókanizsán

Folytatódik a régi postok leporolása (no, nem mindé, mert hipergagyik is vannak közöttük), ezúttal a Dávin Veron-sorozat hiányzó tagjait rakom ki.

"- Egy magas rangú látogató kíván magával társalogni az éjszaka közepén. Olyan magas a rangja, hogy nem küldhettem el a kénköves pokolba."

Baráth Katalin: A fekete zongora
Értékelés: 5 arany zsebóra az 5-ből
Kedvenc karakter(ek): mindenki

Az Osztrák-Magyar Monarchia kisvárosában, Ókanizsán érdekes haláleset borzolja a kedélyeket: a falu bolondja, Vili holtan esik össze az Árkádia Papír-és Könyvkereskedésben, hátában gyöngyháznyelű bicskával, kezében egy arany zsebórával. Az eset felderítésén a helyi rendőrség mellett az Árkádiában dolgozó Dávid Veronika kisasszony is tevékenyen részt vesz, de az agyafúrt gyilkos mindig egy lépéssel előttük jár....

Ez volt az a könyv, amit rettegtem elolvasni. Valóságos kultusznak örvend A fekete zongora, akik olvasták, szinte mind istenítik, és az ilyen regények iránt azt érzem, hogy ha nem tetszik, bennem van a hiba és eláshatom magam a bojtos szőnyegem alá. De feleslegesen idegeltem magam és feleslegesen húztam-halasztottam az olvasását, ez a regény egy bűbájos csoda.
Nagyon-nagyon kevés olyan magyar irodalmi mű létezik, amely nem csapkodja falhoz az olvasót folyamatosan, vagy nem agyonreklámozott, tényleg gagyi iromány. A fekete zongora ezen kevés regények egyike, minőségi szórakoztató irodalom, istenem, annyira jó volt olvasni jól megszerkesztett mondatokat, logikusan felépített cselekményt és olyan szavakat, mint "galambszín" és "instabiliter". Ráaádásul a magyar történelembe viszi el az írónő az olvasót - a történelmi hűség garantált, Baráth Katalin végzettsége szerint történész -, nem a kényszeres "amerikai mintát" követi, a főszereplőt nem Jane-nek vagy Catherine-nek hívják, hanem Veronikának, és nem New Yorkban, hanem a gyönyörű nevű Ókanizsán játszódik. Ezért is éreztem más könyvekkel ellentétben közelebb magamhoz a történetet; a jó magyar regények megérintenek valamit az ember lelkében, hiába az 1900-as évek elején játszódik, valahogy jobban éreztem, értettem az eseményeket, a szereplők tetteit, reakcióit. [Ha azt mondom egy regényre, hogy "igazi orosz hangulata van", akkor rögtön mindenki érti, miről van szó - ugyanez érvényesül a magyarok esetében.] Ez abban is megnyilvánult nálam, hogy nagyon nem akartam elhagyni Ókanizsa világát, akárcsak a nagyon eredeti, jól rajzolt szereplőket és a finom, néhol enyhén ironikus humort.

(Sóhaj) Hogy ez milyen jólesett a magyar lelkemnek. Egyvalami pozitív hozadéka van a lemaradásomnak: elvileg nemsokára jön A türkizkék hegedű.

Ui.: Imádom a borítóját. Ezt is és a régit is.
Ui2.: A bejegyzés köszöni a főoldalra kerülést!:) [Régi szép idők...]

Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Ár: 2980 Ft
A regény blogja
ilweran interjúja az írónővel


2014. szeptember 12., péntek

Gondolatbűnök

Annyiszor eszembe jutott mostanában Kevin, gondoltam, kiteszem a régi postot ide is. A többivel is így kellene tennem, főleg, hogy az aktuális olvasmányok le-beszámolásával tegnap végeztem.:)
____________________________

"Törődtél is te vele, hogy nekem melyik lány tetszik, és melyik nem, amíg egy párat le nem puffantottam. Törődtél is te bármivel, ami a fejemben zajlik, amíg ki nem tálaltam."


Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
 Értékelés: 4.8 porcukros bundáskenyér az 5-ből
 Kedvenc karakter: Eva
 A tizenöt éves Kevin egy nap kilenc ember halálát okozza, a gyilkosság valamennyi érintett családot tönkreteszi - Kevin édesanyjáét is. A történetet Eva szemszögéből ismerjük meg a férjéhez írott levelek formájában, de nem csupán fiukról és az ő lehetséges indítékairól esik szó, hanem minden egyébről, ami Eva eszébe jut; politika, hazafiság és nemzeti indentitás, Eva és Franklin kapcsolata, gondolataik a házasságról és a gyerekvállalásról, stb.
 Az iskolai lövöldözésről az olvasó emberek egy részének Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regénye jut eszébe. Aki kíváncsi Shriver könyvére, barikádozza el az elméjében az előbbitől, mert az azonos téma ellenére a két regény homlokegyenest különbözik, például Peter az őt ért bántalmazások hatására követi el tettét, Kevint nem érte atrocitás, Picoult könyve rövidebb időintervallumot ölel fel, Lionel Shriver viszont Ádámtól és Évától indul, Peter édesanyja nagyon szereti a gyerekét, Eva viszonya Kevinhez nagyon ambivalens - ez csak pár különbség a sok közül, de nem összehasonlító elemzést írok, hanem könyvajánlót, úgyhogy képzeletbeli zárójel bezár.
 Sarkalatos, kíméletlenül őszinte embert ismerhetünk meg Evában, el tudom képzelni, hogy sokan ellenszenvesnek találhatják azon az alapon, hogy milyen ember az, aki ennyire ellenszenvesen viselkedik a saját gyerekével, hiszen "elvileg minden gyerek első számú drukkere az anyja" (most már tényleg abbahagyom a Picoult-zást), egyáltalán, ha nem akar gyereket, miért vállal mégis? Utóbbi számomra is furcsának tűnt, az, hogy "lapozni" akar, mert megcsömörlött, nem leli örömét az utazásban, nem elég indok egy gyerekhez, mert életre szóló felelősség jár mellé. Ennek ellenére nem utáltam Evát, sok-sok gondolata a saját fejemben is visszaköszön időnként, azonkívül nem hiszem, hogy jobban tudtam volna kezelni a helyzetet, mint ő, sőt... rövid úton idegbajt kaptam volna a fiamtól.
 Ezzel el is érkeztünk a könyv vitatott pontjához, a nagy talányhoz, Kevinhez. Bevallom, nem tudom őt hova tenni, semmilyen jellemdobozba nem lehet beszuszakolni. Éppenséggel el tudom képzelni, hogy viselkedésének oka részben abban keresendő, hogy Eva nem érezte jól magát a terhesség alatt, nem várta őt szeretettel, és a negatív gondolatok befolyásolták a magzat jellemét. De rengeteg gyerek születik nem kívánt jövevényként a világra, azt követően elhanyagolják, sok esetben bántalmazzák is őket, mégse lesznek olyanok, mint Kevin. Egyáltalán, mi a gond ezzel a gyerekkel, miért gyilkolt meg ennyi embert? A "gonosz" szó számomra túl tág és babonás fogalom, max horrorfilmekben (lásd Ómen) állja meg a helyét, hogy valaki gonosznak születik. Szociopata? A-vagy antiszociális? Ez nekem zsákutca, de kíváncsi lennék, az írónő szerint micsoda Kevin problémája. Abban viszont biztosabb vagyok, hogy miért rejtőzik a közöny álarca mögé, miért olyan sivár, jellegtelen a szobája, és miért csak lopva hajlandó enni: nem akarja, hogy lássák a gyenge pontjait, hogy ne tudják megsebezni.
Lionel Shriver
Franklin. Ó, istenem, mennyire irritált ez az ember, kb. annyira nem bírtam a nagyhangú, bratyizós stílusát, mint a fia, a jó tulajdonságai ellenére nem szeretnék ilyen apát. Mert Franklin vak, és ez nagyon nagy hibának bizonyul. Módosítok, nem is annyira jó apa ő, de ezt spoiler miatt nem fejthetem ki bővebben, majd észreveszitek, ha elértek egy bizonyos részhez. És annyira amerikai, az a fajta, aki mélyen hisz abban, hogy az USA megvalósítja a demokrácia netovábbját (khm, szegény lövöldöző gyerekek össze vannak zavarodva, ezért nagyon haragudtam) és az egyén szabadságát.
 Bár alapvetően nagyon érdekes regényről van szó, voltak olyan részek, amelyek nekem hullámvölgyet jelentettek, különösen a legelején, de később sikerült belerázódnom a tempóba - ráadásul a befejezés elég nagyot csattan, engem két fordulatnál is falhoz vágott, sokkal jobban, mint a Tizenkilenc perc , mert annak az esetében sejtettem, mi fog történni, ez a könyv viszont nem kilogikázható eseményeket, változásokat tár elénk.
 Ki a hibás? Ha egy gyerek követ el valamit, általában az anyát hibáztatják. Eva lenne a bűnös? Nem hiszem. Az anyák veszteségét soha nem vesszük észre... Ezt a könyvet még emésztenem kell, az is biztos, hogy egyszer újra fogom olvasni, hogy minél jobban megérthessem.
 Ui.: csak lábjegyzetben még egy párhuzam: Lessingtől Az ötödik gyerek - Ben nagyon emlékeztet Kevinre.


Eredeti cím: We Need to Talk About Kevin
 Kiadó: Gabo
 Kiadás éve: 2010
 Fordította: Komló Zoltán
 Ár: 3990 Ft


Intelem vezeklésre

Kb. az egészet beidézhetném a "Magamról"-rovatba.

Babits Mihály: Intelem vezeklésre

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz 
erényeid elhagynak mint az ifjuság, 
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák 
s ha netán elfáradva az uton leülsz, 
mind köribéd telepszik és arcodba néz 
nyugodtan, mintha mondanák: »Nem menekülsz!« – 
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz, 
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz, 
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már 
lelked belső helyein és zugaiban 
kotorna nyelve ragadósan, sikosan, 
és érzed már hogy többé nem kergetheted 
s nem verheted hacsak magadat nem vered 
verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz 
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz: 
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár 
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét 
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat, 
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad 
és őt is elrohasztja viszi mint az őrület 
vak égését, ezt a sivár belső tüzet 
amelyben minden bölcs erő és fiatal 
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj, 
légbe leng fel és híg egek felé enyész – 
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!


2014. szeptember 11., csütörtök

"Két ember viszonya nagyon sötét dolog - főként a házasságban."

"... a folytonos súrlódás, egymás kínzása jobban összekapcsolja az embereket, mint az egyforma gondolkodás vagy a megbecsülés."

Németh László: Iszony

Akkor kerültem először kapcsolatba a regénnyel, amikor el kellett olvasni (pontosabban el kellett volna olvasni) az egyik órára, kölcsönkértem az egyik barátnőmtől, akinek az Iszony az egyik kedvence, de a tételek száma és terjedelme likvidálta az olvasásom, talán még húsz oldalt se tudtam elolvasni belőle. És, valljuk be, nem egy könnyed mese, amit szétzilált aggyal és idegekkel maximálisan be lehet fogadni. A teljesítethetetlen tanulás mondjon le.

Aztán idén visszatértem hozzá, mert hirtelen rákívántam, és röpke nyolc hónapos pauzával a végére is értem. Eltekintve attól a rideg, éles érzéstől, amit a cím kivált belőlem, nem olvasás közben éreztem szörnyűnek, hanem szünet közben. Mert ez egy szörnyű könyv, annyira részletes, pontos, idegszaggatóan éles (nincs rá jobb szavam), hogy akkor sem lehet előle elbújni, ha éppen nem olvasod. Az a fajta női irodalom - mert képtelen vagyok másként tekinteni rá -, ami finoman és fájdalmasan-és-fájdalmasan-kecsesen kicsontoz. A női irodalomnak széles a spektruma, ez az egyik sávja.

Annyi mindent mozgatott meg bennem ez a történet, hogy nem tudom, mit írjak róla. Körülbelül úgy viszonyulok hozzá, mint az Átmeneti üresedéshez: olyan személyes élmény volt, hogy csak erről tudnék fecsegni, objektíven úgyis az unalomig szételemezték már az Iszonyt.
Sokakkal ellentétben nem tudtam utálni Nellit - szolidárisan viszonyulok azokhoz a szereplőkhöz, akik a többséget irritálják, főleg, ha nőkről van szó. (Még Scarlettel se volt bajom, ami nem azt jelenti, hogy néha nem szerettem volna egy hideg vizes dézsába nyomni a fejét.) Olyanok ők nekem, mint egy apró feloldozás - jel, hogy nemcsak én követek el hibákat, teszek értelmetlen dolgokat, amiknek utólag értem meg az okát. Társaim a néma, a magam felmentésére készülő öndialógusom során, amely főleg éjszaka sorolódik, és egy állandó, hátsó gondolatpályán napközben - habár tudom, hogy nem ésszerű fiktív karakterek baklövéseivel példálóznom. Á, a fene nagy büszkeség, a csalódás avas íze, és a félelem a skarlát stigmától a magány csontos ketrecét fonja körém. Voltam én is Kárász Nelli (és kicsit vagyok is), tudom, milyen az, amikor tükörképe leszel annak, amitől egész életedben irtóztál és rettegtél. Évek múltán is elönt a megkönnyebbülés és a vállveregetés kellemes elegye, amiért meg tudtam állni ezen az úton és nem meneteltem tovább a pokolba. Nellinek sem a lehetősége, sem a tapasztalata nem volt meg ehhez.
Nekem elsősorban nem Nelli át a történet középpontjában, hanem az a túlfűtött érzelmekből álló, lüktető csomó, amit Sanyival hoztak létre. Beindult egy pokoli gépezet, ahogy annyiszor az ember létezése óta, és aminek a zakatolása soha nem fog megszűnni.
Persze, akárcsak utólag, külső szemlélőként, előttünk a kiterített kártyákkal, könnyű okosnak lenni. Vigyázni már sokkal, sokkal nehezebb.

Ui.: Ilyenkor mindig megfogadom, hogy sűrűbben olvasok magyar szerzőket - számuk idén szégyenletesen csak tizenkettő, jaj -, de... mindig ott az a kurva de.

Kiadó: Kráter
(Igazán csinálhatnának egy igényes kiadást - az Európa Diákkönyvtáras változatot olvastam -, megérdemelné a könyv)
Kiadás éve: 2006
Ár: pár száz forinttól elérhető


2014. szeptember 5., péntek

Kezdenek gyűlni az őszi könyvek

Az egyik felem buzgón imádkozik, hogy idén már ne nagyon vásárolgassunk, a másik felem meg várja, hogy valami felkeltse a lanyha érdeklődését, pontosabban legyen valami, ami azonnal kell. Eddig csak oldalra írogattam fel az érdekesnek tűnő köteteket, de már vannak annyian, hogy megérdemeljenek egy postot, és hát Ő tuti, hogy kell:


Hiába vagyok száninak bélyegezve, amiért szeretem Scuddert, a Sírok között az eddig legjobban várt őszi megjelenés (mert a Salamon király szorongot már megvettem). Elfutott a méreg, amikor észrevettem, hogy a magyar kiadás nyolc résszel van lemaradva, de ez van, remélem, nem dől be a sorozat. Ha mégis, folytatom angolul, elég egyszerű a stílusa, hogy annyira ne tartsak tőle, mint mondjuk Atwoodtól.
Nem tudom, hogy a filmet megnézem-e, amikor a Sin City - Ölni tudnál érte előtt ennek is levetítették a trailerét, elöntött a nosztalgia (biztos a sajtos croissant is közrejátszott). Máshogy képzeltem el Scuddert, de az előzetes alapján a film és Liam Neeson belefér a világképembe.
És nagyon remélem, hogy a filmplakát csak védőborító lesz, különben disszonancia várható az Agave-polcom Block-szekciójában.


Szintén az Agavénél jelenik meg China Miéville-től a Patkánykirály, ami kronológiailag a szerző első regénye. Kb. már mindenkit az őrületbe kergettem a Kraken-hülyeségemmel A kraken menő! A kraken király!, remélem, a megkínzottak már epedve várják, hogy ismét elmenjen az eszem.


A napokban fedte fel a Gabo SFF az új szerzőjének a kilétét. Nagyon megörültem Ian McDonaldnak, mert imádtam A dervisházat. Az Örökkévaló-sorozat első része, a Síkvándor már ebben a hónapban is megjelenhet. A borító igazán impozáns.
A Mellékes igazság és A selyemhernyó is érdekel még a kiadótól, de előbbinél megvárok pár véleményt, utóbbinál meg valami akciót.


Pettigrew őrnagy részben azért került fel ide, mert állatira örülök, amiért a Cartaphilus, ha takarékos üzemmóddal is, de működik tovább. Valamennyire érdekel a könyv, de könnyen lehet, hogy csak könyvtári olvasás lesz belőle.

UPDATE!
Kellett nekem hősködni, hogy csupán egyetlen könyv a must have, lett egy újabb.


Időutazó sorozatgyilkos. Ennyi.
Az eredeti kiadás fülszövege azt mondja, hogy Az időutazó felesége és A tetovált lány találkozása. Hűűha.

Mém time

Horsegirltől kaptam ezt a kérdőívet, és genya leszek, mert azt mondom, hogy mindenki töltse ki a blogján, aki szeretné. Mire odáig jutok, úgyis valaki már elhappolta azokat, akiknek tovább akartam adni.:)

Kérdések:

Szoktál nassolni olvasás közben?
Az egyik kedvenc tevékenységem, főleg, ha tea is van hozzá. Éppen ezért ritkán csinálom. Ha függvényként ábrázolnám az olvasás mértékét és a nasizást, akkora seggem lenne, mint Dél-Amerika.

Mit szeretsz iszogatni olvasás közben?
Teát meg vizet. Kólát akarok!!!!!

Szoktál írogatni a könyvekbe, vagy kivagy magától a gondolattól is, hogy firkálj beléjük?Egyszer kipróbáltam csupán az érzés miatt (Margaret Atwood: Pénelopeia), de amúgy nem szoktam.

Mindig el kell jutnod egy fejezet végéig, vagy le tudod tenni a könyvet bárhol?Le tudom tenni. Legalább ebben nem vagyok kényszeres.:)

Olyan ember vagy, aki elhajítja a könyvet a szoba másik sarkába, ha idegesítő regényt olvas?

Szigorúan egy alternatív síkon. Csak a telefonom szoktam hajigálni, meg a zoknim.

Ha szembejön veled egy ismeretlen szó, azonnal rákeresel?
Angol nyelvű könyvben az előfordulásától függ, a magyarokban ritkán találkozom ilyennel.

Mit olvasol most?
Amanda Stevens: The Restorer

Milyen könyvet vettél legutóbb?
Téa Obrehttől A Tigris asszonyát.

Van kedvenc helyed vagy időpontod az olvasásra?
Debil vagyok, imádok metrózni és metrózás közben olvasni. De szeretek ebéd közben, délután, lefekvés előtt, szóval mindig és mindenhol. Kivéve ébredés után.

A sorozatokat vagy az egyrészes könyveket szereted jobban?
Ha nem tetszik, úgyse folytatom a sorozatot. Lehúzásnak érzem, hogy minden kis vacak sztorit minimum három részre nyújtanak, írnak hozzá kiegészítő novellákat, spin-offokat, nekem ez még jó könyveknél is fárasztó egy idő után. Szóval inkább az egyedülálló köteteket szeretem.

Van olyan könyv, amit mindig előrehozol és szeretettel ajánlasz mindenkinek?Ritkán szoktam könyveket ajánlgatni, mert utálok tukmálni, főleg ugyanazt. Ha valaki kérdez, az más.:)

Hogy rendszerezed a könyveidet?
A sajátok valamikor abécérendben voltak. Most már az őskáosz szerint szervezik saját magukat (olyan vicces lány vagyok, nem?). Amióta kétlaki életet élek, végképp felborult a rend.

Átmeneti könnyedség

"Howard falrengetően hahotázott. Samantha bizonyosra vette, hogy rálegyintene a fenekére, ha nem lenne a kezében a dugóhúzó és a palack. Eltűrte, ha az apósa olykor megmarkolászta vagy rálegyintett, mint egy olyan férfi ártalmatlan exhibicionizmusát, aki túl öreg és túl kövér, hogy többre legyen képes; Shirley-t mindenesetre bosszantotta, Samantha szokásos örömére. Shirley sose mutatta ki a nemtetszését, a mosolya sem halványodott el, beszédének édes ésszerűsége sem bicsaklott meg, de Howard lanyha kujonkodásai után minden alkalommal rövid időn belül kilőtt egy pehelykönnyű fordulatba rejtett nyilat a menyére. Megemlítette, hogy a lányok taníttatásának költségei rohamosan nőnek, féltő gonddal érdeklődött Samantha diétája iránt, megkérdezte Milest, hogy, ugye milyen elképesztően csinos alakja van Mary Fairbrothernek; Samantha pedig mindent elviselt, mosolygott, és később Milest büntette meg érte."

J.K. Rowling: Átmeneti üresedés

Annyira egyben volt nekem ez a könyv, annyira kompakt élmény, hogy fogalmam sincs, mit fogok írni róla. Ez a nagy büdös helyzet. Bár, ahogy nézem, egész sokat (kb. háromnegyed oldalt) jegyzeteltem róla, de újabban nem szeretek az általam leírtakra támaszkodni, mert akkor minden egyéb settenkedő gondolat kiszökik a fejemből, másrészt miért ne nehezíteném meg a dolgomat.

Fejlődőképes vagyok, mert ezt a könyvet nehéznek hittem, és a nehezeket mindig tologatom. Pedig nincs ebben semmi nehezen megérthető - a terhe az, ami súlyos. Ráadásul csalóka, mert észrevétlenül telepszik az emberre, és a befejezés környékén már azt éreztem, hogy a felgyűlt utálat, rosszindulat, irigység, kapzsiság átlépi a bőröm határait és szétfolyik körülöttem. Megpiszkálta a saját gyűlöletem is, ami generációk óta halmozódik és öröklődik; szinte fetrengtem a kíntól, a testem túl kicsi volt hozzá. Nem könnyű tőle megszabadulni. Talán nem is lehet.
Tudom, hogy kicsit patetikus vagyok, de félelmetes az az érzés, amikor rájössz, hogy az a képtelen, de nagyon ismerős indulat, ami elönt, tulajdonképpen nem a tiéd, hanem a családod hagyományozta rád. Az a kérdés is felmerül, hogy ha nem ugyanúgy, akkor milyen más formában fog megjelenni, és mikor. Nemcsak patetikus vagyok, elvont is, bocsánat; vegyük mondjuk Evát és Franket, a Beszélnünk kell Kevinről párját, akik harmonikus, összeillő párost alkotnak a gyerekvállalásig. A fiuk, Kevin több embert megöl az iskolájában, ez az a tett, amiben a feszültség kicsúcsosodik, de addig is számtalan történés utal arra, hogy nagy baj van, és hiba lenne Kevin ördögi természetével vagy Eva alkalmatlanságával elkönyvelni az egészet. Ezt a disszonanciát ők hozták magukkal valahonnan. A mi utcánkat elhagyhatjuk, de mindig visszatalálhatunk oda.

Könnyedebb stílusban ugyanezt a motívumot mutatja be több regényében Jodi Picoult, Nekem Rowling a kettő között helyezkedik el, de közelebb Shriverhez, mint Picoult-hoz; nem boncolja fel élve az olvasóját, de nem is parádézik. Az is közelebb hozta, hogy nem amerikai. Oké, nem is magyar, hanem angol, de hétköznapi emberekről szól egy kisvárosban, a társadalom különböző rétegeit felölelve.
Az elején semmi gondom nem volt, tulajdonképpen vidoran vájkáltam Pagford város gyarló bugyraiban. Ugyanaz az érzés rohant meg, mint a Kakukkszónál, csak fokozottabban; az, hogy legszívesebben semmi mást nem csinálnék, csak ezt a könyvet olvasnám. Bizarrul hangzik, de idővel olyan volt, mint kinyitni egy ajtót és hazamenni, mintha folytatásos sorozatot néznék, ahol a szereplők összes gondolatát ismerem. Még kora reggel is képes voltam kinyitni a könyvet - amikor a tevékenységem egy egysejtű mozgáskultúrájára korlátozódik -, csak hogy lopjak magamnak pár percet. Mire a végére értem, jött a torkomig érő utálat, úgy mart, mint a sav és elöntött a mérhetetlen elkeseredettség. Nézem a kedvest, a monitor fénye az arcára vetül a sötét szobában, a koncentrálástól összefutnak a szarkalábak a szeme sarkában. Abba kapaszkodom, hogy ez igazi, mi még nem rontottuk el. Nincs bennem keserűség iránta, ami arra sarkallna, hogy mérgezett nyilakkal gyötörjem, ahogy Samantha teszi a férjével. Ha valamiért elfut a méreg, azonnal lecsapolom, mert ezt nem jó őrizgetni. Meg lehet-e tartani az egyensúlyt? Ez az izé mindig lesben áll, lásd Sukhvinder. Őrajta csapódik le az anyja összes negatív érzése, de ő az a típus, aki nem áll be a dominósorba, inkább magát üti ki. Tiszta tud-e maradni, aki csellel született, és aki magát is hazugságnak érzi?

Rowling is belenyomja az arcunkat a mocsokba, és utána megmutatja a tükörben, hogy tessék, ez vagy te. Shrivernél még tudom magam hitegetni, hogy talán nem lesz olyan fiam, aki embereket mészárol le és terrorizál, de az elől nem menekülhetek, hogy tönkretehetem azoknak az életét, akiket a legjobban szeretek.

Ahogy haladtam előre az olvasásban, egyre nőtt a feszültség is, a történetben és bennem egyaránt. Amikor mindenki hozzáteszi a maga kis részét a készülő lavinához, amit végül nem lehet megállítani és eljön a tetőpont. Jó esetben megkönnyebbülés követi. Ebben az esetben az a kérdés, hogy meddig, Mennyi ideig marad meg ez az átmeneti könnyedség?

Ui.: Már beszéltünk róla, hogy a nyelvjárásokat, a tájszólást stb. nem lehet lefordítani, de nagyon zavaró volt, hogy a Parlag lakótelepén élők többsége úgy beszél, mint egy hajdúsági öregasszony.

Ui2.: Utálok ilyeneket kiöklendezni magamból.

Eredeti cím: The Casual Vacancy
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bihari György és Sóvágó Katalin
Ár: 3990 Ft

2014. szeptember 2., kedd

Gyáva kukac

Ritkán szoktam tipikusan félősnek mondott filmektől, könyvektől begazolni, erre tegnap kétszer megijedek a Jane Eyre-en. Bónusz: ezzel is álmodtam.
Rochester mindjárt bájosan a földre esik

Igen, tudom, hülye vagyok, igen, lehet röhögni.

Egyébként tetszett a film, egy picit zavart a könyvhöz képest gyors tempója, habár még így is 120 perces lett. Gyönyörűek a képek, tulajdonképpen ezért voltam annyira kíváncsi rá. Persze a fodros hálóingben parádézó Fassbender is dobott a képen, jól hozta a sünszívó (copyright by Takaró Undorító Sanyi in Iszony) Rochestert és Mia Wasikowskával is jó párost alkottak, de kicsit röhejes volt, amikor egymás előnytelen megjelenéséről beszélnek. Ott ül két szép ember a ropogó tűznél, se a pofaszakáll, se a hülye frizura - nem is tudom, hogy a Jane Austen-féle huncutkák vagy a Miss Ingramen látott pudliloknik a rosszabbak, a bődületes főkötőkről nem is beszélve - nem csúfítja el őket, és ők csúnyák. Hát, jó.:D

Én emlékszem rosszul, vagy tényleg ennyire komor a könyv is? Nekem nem úgy rémlik, hogy Jane egy karót nyelt, a magánytól megkeseredett és félős nő lenne, és mintha rémlene, hogy Lowoodban volt jó tanár is, nemcsak ütlegelő, szadista állatok. Áá, újra kellene olvasni. Meg angolul is szeretném megismerni.

Szösszenet egy bélyeggyűjtő sorozatgyilkosról

"- És soha nem tudja meg, mi végzett vele.
 - Persze hogy nem - mondta Dot. - Különben tudna tenni ellene valamit. De ha te is benne vagy a képben, Keller, én soha nem hiszek a természetes halálban. Azon túl persze, hogy te magad is egy természetes halálok vagy."

 Lawrence Block: Bérgyilkos mindörökké

Az Agave zsengébb időszakomban ismertetett meg Blockkal, később, amint megjelent az új Bernie-vagy Scudder-rész, máris megvettem, hogy olvasni tudjam. J.P. Kellert viszont kerültem, hogy miért, nem tudom, talán idegenkedtem a bérgyilkos ridegnek vélt figurájától, pedig gyerekkoromban én is gyűjtöttem bélyeget. Kicsit morbidul hangzik, miután végigimádtam egy kétes erkölcsű, antikvárius-betörő és egy alkoholista, engedély nélküli magánnyomozó fél életét, ráadásul az utóbbit kedveltem jobban.
Hiányzott az író stílusa, az általa teremtett miliő, az az igazság. Szikár, mégis humoros, és ontja magából New York atmoszféráját. Nem mintha jártam volna valaha a városban, de Block rejtjeles ódája annyira passzol a fejemben élő képhez, hogy talán rettenetesen csalódnék, ha a valóság más lenne. Mint A Jane Austen Könyvklub franciatanárnője, hehe.

Számomra az író regényei ún. ballasztkönyvek (copyright by Nima), egy nehezebb könyv után, eldobom-az-agyam-időszakra, ilyesmikre tökéletesek. Keller is ebbe a skatulyába került, bár itt nem regényről, hanem novellafüzérről van szó. Ez a fickó talán a leginkább formabontó Block hősei közül, mert izé... embereket öl, pénzért. Gyereket nem, felnőttet igen, nemre való tekintet nélkül. Ez egy feladat, amit kell végezni, utána az illető felderengő arcát minél távolabbról nézni, kifakítani, majd fordított távcsővel nézni. Nem mondom, hogy megkedveltem Kellert, de a megbízójával, Dottal való párbeszédeit szerettem olvasni. Nem tudunk meg róla jóformán semmit, csak azt, hogy nő és több liter jeges teát képes meginni a White Plainsben lévő viktoriánus házában. Kellerről se sok derül ki, felbukkan a magány érzése, picit a gyerekkor, és egy beszélgetésben megállapítják, hogy Kellert nem szociopata alaposan utánaolvasott ennek, ami ezzel a munkakörrel baromi furcsa. Pedig tényleg vannak érzései, a 9/11 tragédiája nagyon lesújtja, az ingyenkonyhára is beáll segíteni minden éjjel.

"- Pontosan. Tudod, mi a vicces az egészben? A jégkrémárust leszámítva mindenki halott. Vele nem csináltál semmit, ugye? - Miért csináltam volna vele bármit is, az isten szerelmére?"

Összességében jó kis könyv volt, a többi részt is el fogom olvasni idővel. Remélem, a kiadó hajlandó folytatni a Scudder-sorozatot (pláne, hogy jön a film), és nem kell majd ennek is angolul nekidurálnom magam, mint a Kenzie-Gennarónak. Igen, ez még mindig fájó tüske, és az is marad.
Az viszont ennyi idő elteltével sem változott, hogy nem tudok Blockról hosszan írni.

Ui.: A plázában működő könyvtár mekkora ötlet!

Eredeti cím: Hit Parade
Sorozat: J.P. Keller 3.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2006
Fordította: Varga Bálint 
Ár: 2380 Ft