Festett tűz

"A szavak az elfelejtett nevek fakó árnyai. Ahogy a neveknek van hatalmuk, úgy a szavaknak is van. A szavak tüzet gyújtanak az emberek elméjében. A szavak könnyet facsarnak a legkeményebb szívből. Van hét szó, amelyektől valaki beléd szeret. Van tíz szó, amelyek a legerősebb ember akaratát is megtörik. De a szó nem más, mint festett tűz. A név pedig maga a tűz."

Patrick Rothfuss: A szél neve

Szóval, A szél neve.
Ha nincs a várólistacsökkentés, valószínűleg soha nem olvasom el. Vagy évekkel később, esetleg nagymamakoromban (ha leszek egyáltalán nagymama), reszkető fejjel és májfoltos kezekkel. Ezeket a betűket! Pedig ezt fiatal fejjel jó olvasni - ill. nekem zsenge lánykoromban lett volna ez jó, kb. A három testőr idején, amikor még megvolt bennem a gyermeki meseéhség. Ültem a hűvös nappaliban, a térdemen egyensúlyoztam a vaskos könyvet, és idegességemben majd' lerágtam mind a tíz körmömet, hogy megmenekül-e Buckingham hercege. Azon a tikkasztó nyáron kellett volna sorra kerülnie A szél nevének is. Már öreg vagyok hozzá (lehet röhögni, de így van), de hagytam, hogy magukkal sodorjanak a történet szavai, mint egy szelíd áramlat.
Ami azért képes meghullámoztatni, ha akar. Rothfussnak ez nagyon megy - lehet, hogy mégsem vagyok annyira öreg -, nem igaz, hogy ez a kis féreg Ambrose ekkora, ekkora egy... pöcs. Ifjúsági regény ide vagy oda, Ambrose egy címeres fffff....sz. Már a neve is, fúj. Ambrose. Világéletemben berzenkedtem ettől a névtől.
Kvothe nekem erősen túlidealizált volt - ha valaki esetleg elfelejtett volna kővel megdobálni az előző gyatraságnál, az a jelenleginél megteheti -, vártam, mikor kezd el a köpenye lobogni szuperhőskellék gyanánt, annyira tökéletes ez a srác. Követ el hibákat, de semmi olyat, amiből ne tudna kimászni a roppant esze vagy a csalafintasága segítségével. Ráadásul vörös a haja!
(Tudjátok, mi a vicces? Egyszer tényleg lobog a köpönyege, és Kvothe reflektál is rá - értékelem Rothfuss humorát.)

"... magában mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük fel magunkat."

Bocsánat, egyetlen dologban nem lehet róla szuperlatívuszokban beszélni: ez a srác tényleg nem ért a nőkhöz. Úgy epekedik elérhetetlen hölgyéért, mint egy trubadúr, és nagyjából ugyanannyira idegesítő. Azonban elég eseménydús a cselekmény ahhoz, hogy ellensúlyozza a szerelmes részeket (éljen a draccus!), szerettem beszívni az Archívum öreg bőr-és porszagát, a Fishery műhelyének fémgőzét. Még Tarbeanban is

szerettem lenni, pedig rettenetesen sajnáltam Kvothét - itt mutatkozik meg, mennyire jó mesélő Rothfuss. Mert kegyetlen a hősével, tudja, hogy az élet nem oszt mézes csókokat, hanem közönyösen figyeli, ahogy lassan halálra fagysz az utcán, vagy közelharcot vívsz egy darabka szikkadt kenyérért. A mese az életet másolja, és az élet kegyetlen játékokat űz.
Mit tudnék még mondani? Kellemes történet volt, eltapicskoltam benne, mint egy lavór meleg vízben. Egyszer elolvasom A bölcs ember félelmét is, mert érdekel, hogyan lesz a kis mitugrász Kvothéból az a megfáradt kocsmáros, akivel a könyv elején találkozunk.

Eredeti cím: The Name of The Wind
Sorozat: A királygyilkos krónikája 1. - Az első nap
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2009
Fordította: Bihari György
Ár: 3990 Ft
Az író honlapja