Tavalyi elmaradások

Annak következtében, hogy szinte órára pontosan egy hete tüdővészes angol ladyt játszom, és fő tevékenységem - a fulladás és a százas zsepi emelgetése mellett -, az olvasás, ismét hatra duzzadt a referálatlan könyvek száma. Mivel ezeknek a fele még tavalyi olvasmány, nem húzom tovább a saját idegeimet, és egyben lerendezem őket.
Elmélyültebb értekezésre még nem vagyok képes, de remélhetőleg a héten már sikerülni fog.

Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Maccon nálam sokkal kevésbé hitelesen alakítja a klasszikus angol lady szerepét, azaz roppant szórakoztatóan. Ismét dúskálunk a cselszövésben, a teázásban, a kifacsart szófordulatokban, miközben nagy izgalommal várjuk, hogy végre megtörténjen valami, amit spoilerveszély miatt nem szeretnék leírni, fene tudja, ki hol tart az olvasásban.
A sorozat nekem a második kötetnél kicsit megbicsaklott, de azóta vérszomjas gépkatica módjára süvít a könyvmoly-éterben, és amint megjelenik az új rész - egy lajhár hamarabb mászik fel egy fa tetejére -, igyekszem sort keríteni az elolvasására. Az utóbbi időben ritkán olvasok ennyire könnyű szórakoztató regényt, ezért szinte semmin nem akadok fenn, és marad a könnyed, elvárások nélküli tapicskolás. Jólesik néha az érzés kedvéért lubickolni. A borítók viszont egyre szörnyűbbek.

Jo Nesbø: Vörösbegy

Embertelenül régen vásároltam ezt a kötetet, kétszer is beleraktam a VCs-be, de egy újabb évnek kellett eltelnie, mire rávettem magam az elolvasására - taszított a téma, de azt hittem anno, hogy ez a Harry Hole-sorozat első része, ezért esett rá a választásom. Kiderült, hogy a harmadik. Értitek, a harmadik részt tologattam kb. öt éven keresztül, nagyon fasza.
Egyáltalán nem volt ez rossz, nácik ide vagy oda. Hole az általam olvasott nyomozók közül a legesendőbb (vagyis legemberibb), olyan hétköznapian tud bénázni, főleg, ha egy szép nő közelébe kerül. A humora egyenesen rettenetes, és le vagyon írva, hogy nem az erőssége az összefüggések felfedezése, ami nem tudom, nekem miért esik olyan jól, mert az elkeseredésnek soha nem jutottam el ama fokáig, hogy rendőr akarjak lenni. Ettől függetlenül a cselekmény kellően szövevényes, tele van undorító alakokkal, szomorú dolgok esnek meg (még egy fát is megölnek), szóval, kellően lekötötte a figyelmem, de nem érzem, hogy sürgősen el kell olvasnom a sorozat további részeit. A fiúra kíváncsi vagyok, azaz bekerült a tízéves tervbe, de ennyi. Valami hiányzott, hogy rákattanjak.
Egyébként nem igazságos, hogy ez a faszi alapvetően focista volt, felcsapott katonának, aztán közgazdaságból diplomázott, utána pedig rocksztár lett. Remélem, legalább fél a sötétben vagy imádja a disznósajtot.

William Golding: A Legyek Ura

Öld meg a szörnyet.
Vágd el a torkát.
Ontsd ki a vérét.
Sok mindenre fel voltam készülve, de arra, hogy körömlerágósan izgulni fogok, na, arra nem. Hátborzongató utazás a sötétség mélyére, az ősi félelmek otthonába, ahol csődöt mond a józan ész, kifacsarodik minden logika, és nem marad más, csak az ember, minden civilizációs biztonsági máztól megfosztva. Nagyon erőteljes olvasmányélmény volt, bevallom, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz.

Most múlik

"Reggel fél tizenegy. Egy szinte földig érő felhőből szemerkél az eső. A meteorológus most is tévedett, mint általában. A konyhában ég a villany. A göcsörtös kőrisfa fénylik az esőben, a dolmányos varjú görnyedten ül az ágán. Egyszer-egyszer megrázza a tollait, anélkül, hogy kinyitná a szárnyát, ettől olyan lesz, mint egy veréb, aki a kerti pocsolyában fürdik. Egy óriásveréb. Várok. Az újság az asztalon, de nem tudok olvasni. Csak ülök, és bámulok kifelé. Az óra ketyeg, fent minden csendes, csupromban néhány korty hideg kávé. Nemcsak fent csendes minden, hanem mindenütt, az eső lágyan kopog az ablakpárkányon, az út vizes és kihalt. Egyedül vagyok, senki mellé sem tudok bebújni az ágyba."

Gerbrand Bakker: Az iker

Ha röviden kellene nyilatkoznom róla: Szamarak.

Ha hosszan: hát, legyen, megpróbálom.

Az emberek többségét mélységes pánik önti el az oldalnyi hosszúságú mondatoknak már a gondolatától is - nekem ezek a kedvenceim. A mágikus, szinte önálló identitással bíró, tekervényes, egymásba vesző szövegek, sok-sok, gyönyörű jelzővel (Száz év magány; Más hangok, más szobák). Az aprólékos bemutatások (Cunningham), a véget nem érő szöszmötölések (Cormoran Strike), lehetőleg sok liter tea fogyasztásával - mind az én, mind a szereplők részéről - a tökéletes boldogságom kedvéért. Az előző postban azt írtam, úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - most hozzáteszem, olyasfajta, akinek az alkotó munkáját el tudom képzelni.
A szikár, minimalista szövegek mágiáját viszont nem tudom felfogni.
Hogyan lehet pár szóba belezsúfolni azt, ami a szavak mögött van? Hogyan lehetséges az, hogy az indulatok majd' kirobbannak a lapokról, miközben csak arról van szó, hogy valaki szó nélkül letesz egy almát az éjjeliszekrényre?
A rejtélyre még mindig nem jöttem rá, de próbálkozom.

A történet főhőse atipikus; egy ötvenöt éves, a magatehetetlen apjával magányos, elzárt életet élő farmer. A kora ellenére a haja még mindig sötét és dús, a teste jó formában van, de azért mégiscsak ötvenöt éves. Nem valószínű, hogy az elkövetkező években megtörténik élete nagy kalandja, de próbálkozik. Aztán, ahogy az lenni szokott a regényekben - még a fura, minimalista holland regényekben is -, történik valami, ami kizökkenti a dolgokat a szokásos menetükből.
Nos, nőnek lenni szar, de férfinak lenni sem leányálom.
A rövidke regényben megismerjük Helmer családjának múltját, a patriarcha apát, a kedvenc, ő-lesz-az-utódom-ikertestvért, aki nagyon fiatalon, autóbalesetben meghal. Henk haláláig Helmernek volt esélye arra, hogy kiszabaduljon az apa zsarnoki hatalma alól, ezek után nincs; ha tetszik, ha nem (egyértelmű, hogy nem), neki kell Henk helyébe lépnie, hajnalban tehenet fejnie, megszámolni a birkákat, beszélni a tejszállítóval. Kettős szörnyűségről van szó: Helmer nem elég jó az apjának, aki nyíltan kimutatja, mennyire nem becsüli őt és a képességeit, emellett ott a keserű beletörődés, hogy jobb híján kénytelen lesz vele beérni, a fiúnak pedig nincs más választása, engedelmeskednie kell. Mind a ketten hazug szerepet játszanak, se a szeretetre, se az őszinteségre nincs esély, a hideg gyűlölet pedig mind jobban körülfonja őket. Olyan íze van a szádban, mint a keserű tejnek, és szinte lángra lobbantja a belsődet, ha ránézel arra, aki elvette az esélyed a menekülésre, és akit, a sors valami morbid poénjaként, olyan figyelemmel kell ápolnod, amit te soha nem kaptál meg tőle. Hihetetlenül rideg, kegyetlen ember, akit a tizennyolcadik oldal környékén én is annyira utáltam, hogy legszívesebben agyonvertem volna. Ugyanakkor érdekes, hogy a kívülállók számára (a saját benyomásaik alapján) a privát sötét bálványaink nemhogy közömbösnek tűnhetnek, hanem kifejezetten szimpatikusnak.

Hossza ellenére súlyos, sokrétű témákkal egyensúlyozó könyv, órákig lehetne róla beszélni - az anya szerepéről, az elhunyt ikertestvérről, annak a menyasszonyáról. A mások boldogsága iránti felelősségről, az elengedésről - emberektől és tárgyi javaktól egyaránt -, a büszkeségről, a magányról, a tartalmas kapcsolatok kiépítéséről, az apaképről, a beavató rítusokról. Arról a faramuci egyedüllétről, amit társas magánynak hívnak; talán elmondhatnám Helmernek, hogy úgyis lehet egyedül lenni, ha van ki mellé bebújni az ágyba egy esős, szürke reggelen. Hogy a magány néha még kirívóbb, ha van melletted valaki, és milyen sokan élnek így. De egyedül, a rád kényszerített járomban megöregedni, és várni, hogy az apád meghaljon, az olyan meddő, elszáradt élet, amitől még a magamfajta introvertált is visszariad.

Ui.: A védőborító gyönyörű, tökéletesen illik a történethez és a regény stílusához, ritka az ilyen összhang.

Eredeti cím: Boven is het stil (Fent minden csendes - mennyivel jobb lett volna ezt meghagyni)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szőcs Petra
Ár: 2990 Ft (érdemes figyelni a Líra akcióit, hála nekik sokkal olcsóbban jutottam hozzá)

Szélfútta magány

Michael Cunningham: Otthon a világ végén

Ó, baszki, nem mondod, hogy egy sort se írtam erről a könyvről... Pedig így van. Nos, csak sikerül valamit kiszenvedni erről a regényről - egyértelmű, hogy muszáj róla írni, minél több embernek meg kell ismernie Michael Cunninghamet, akit magamban már elneveztem az apró dolgok istenének.

Nem tudom eldönteni, hogy Az órák, vagy ez a könyve tetszett jobban, mind a kettő egyaránt elbűvölt. Párként tekintek rájuk, Az órák a nőiesség, a női identitás regénye, az Otthon a világ végén a férfiaké, a fiatal fiúk felnőtté válásáé. De nem a nemi identitás a lényeg, hanem maga az ember. Cunningham látásmódjában minden egyén egy külön univerzum, több egy silány, összetákolt karakternél, nem áll meg a szem színénél és egy-két tulajdonságnál; olyan elképesztő részletességgel mutatja be a szereplőit, hogy szinte látjuk egy személyiség felépülését és reakcióinak miértjét. A karaktereit képtelenség bepasszírozni egy skatulyába, nem lehet valakire azt mondani, hogy milyen undok kis hülye - ha éppen hülyeséget csinál, ott van mellette ötven másik gondolat, amit teljesen helyénvalónak érzünk, és az adott hülyeség is más fényt kap. Ehhez járul egy nagyon kifejező, gyönyörű nyelvezet. Egy éjszaka, gondolatban kénytelen voltam Tótisz Andrást megkövetni, amiért ilyen szépen, döccenőmentesen ültette át magyarra a szerző prózáját - persze, lehet, hogy annyira átformálta, hogy inkább Tótiszt kellene dicsőítenem, de ebben nem nagyon hiszek, úgyhogy Tótisz kénytelen lesz megelégedni a képzeletbeli, posztumusz fordító-díjammal.
Cunningham nekem azt mutatja meg, hogy a világ gyönyörű hely, számtalan csoda végtelen halmaza. Ez nagyon giccsesen hangzik, de nála annyira egyben van minden, hogy ez a fickó arra van összecsomagolva, hogy engem lenyűgözzön.
Miről szól ez a könyv? Az életről. A halálról. A meghatározó pillanatokról, amelyeknek a jelentőségével néha még mi sem vagyunk tisztában. Átlagos, hétköznapi emberekről, akik keresik a helyüket, próbálnak valami otthon létrehozni és közös nevezőre hozni magukat a világgal. Nem mindig sikerül, vagy nem úgy, ott és akkor, amikor szeretnénk.
Három főszereplő körül bonyolódik a történet, akik valamennyien nézőpontkarakterek, de több ember életébe, gondolataiba is bepillantást nyerünk - a maga életében mindenki főszereplő. Alice-t, Jonathan anyját különösen kedveltem, valószínűleg a vélt hasonlóságok miatt, minden kamasz ilyen anyát szeretne - mármint, visszatekintve, amikor felnőtt. Az a fajta ember, aki prózai, hétköznapi dolgokhoz ragaszkodik, mégis könnyedén új otthont teremt magának ismeretlen terepen, olykor saját magát is meglepve. Clare-rel, a hármas női szereplőjével nem tudtam azonosulni, Jonathan nyűglődéseivel se igazán - értettem a problémáját, a viselkedését már kevésbé. Bobby nagyon érdekes figura, őt könyvelik el az emberek nehézkesnek, de a belső világa sokkal összetettebb és nem azon elvárások mentén működik, mint az átlagemberek.

Úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - igazi szómágus, aki képes meglátni és megmutatni az élet láthatatlan, mégis fontos dolgait,  a jelentéktelennek tűnő, valójában sorsformáló mozzanatokat.

Eredeti cím: The Home at The End of The World
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2000
Fordította: Tótisz András
Ár: 2480 Ft (a Könyvudvarnál 790-ért vettem)

Életünk millió darabja

2016-ban (tavaly! Úristen, tavaly!) elhatároztam, hogy megpróbálok minél több postot írni a blogra. Mivel az elkövetkező napokban nemigen nyílik alkalmam erre, igyekszem megragadni a pillanatot. Nézzük, milyen gondolatokat mazsoláztam össze a 2016-os év (tavaly! Úristen, tavaly!) utolsó, egyben meghatározó könyvéről.

"Egészen hétköznapi dolgokba is belehalhatott az ember. Ha például kimelegedve hideg csapvizet ivott, de előtte nem mosta meg a csuklóját: apró piros pöttyök lepték el a testét, rátört a köhögés, és megfulladt. Ha fekete cseresznyét evett, és nem köpte ki a magját. Ha véletlenül lenyelt egy rágógumit. És főleg ha valaki kapott egyet a halántékára. A halánték rettentő kényes testrész, mindannyian nagyon vigyáztunk rá. Elég egy kő a bajhoz, és mifelénk mindennapos volt a kődobálás. Egyszer kiléptünk az iskolából, és a környékbeli kölykök bandája, élükön Enzóval, a zöldséges Assunta egyik fiával, kőzáport zúdított ránk. Idegesítette őket, hogy nekünk, lányoknak jobban megy a tanulás."

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy "nem hiszem el, bazmeg!". A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.

Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást - hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői - általában a fiútestvérek és azok barátai - egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy "megszerez" magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága - no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába - van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet - a címéért odáig vagyok -, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan "magvetősen" szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.

Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.

Eredeti cím: L'amica geniale
Sorozat: Nápolyi regények 1.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 3990 Ft

Marina

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Mindenkit megvisel, ha rádöbben, hogy az ifjúságát elfújta a szél (bocs), hogy a fiatalság gondtalan évei végérvényesen köddé váltak, és nem lehet őket visszahozni. Egyesek magukra tetováltatják a keserédes felismerést és felnyíratják a hajukat, mások elhagyják a családjukat és vesznek egy menő sportkocsit, a pufók, kedves arcú spanyol szerző pedig ír egy sötétségben és fekete pillangókban tobzódó rémregényt, amitől a gyengébb idegzetűek éjféltájt az ágyukban fognak reszketni, és soha, soha nem fogják betenni a lábukat elhagyott, romos házakba és a csatornákba se szottyan kedvük alászállni.
Nos, Zafón már 52 éves, úgyhogy valószínűleg megbarátkozott a felnőttkorral, és maximum a képzeletében gyújtotta fel szeretett Barcelonáját és tömte tele az alagútjait vérző holttestekkel.

Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy Az elfeledett könyvek temetője újrakiadása után az Európa végre a Marinát is megjelenteti, ami a korábbi kötetekkel ellentétben nem érhető el 2-3 kiadásban. Tudom, hogy Zafónt divat szidni egyesek a lekicsinylésével akarják kinyilatkoztatni a jó ízlésüket jaj, de gonosz vagyok na, szóval tudom, hogy a szerzőnek vannak hibái, de tíz évvel ezelőtt (jézusom), amikor először olvastam A szél árnyékát, nagyon fogékony időszakomban voltam és CRZ végzetesen beoltott a szenvedélyével - úgy éreztem, ő képes összegyúrni és egy az egyben letenni elém azokat a hangulati elemeket, amiket én kimondatlanul, a tudtam-csak-nem-sejtettem-érzéssel annyira szeretek. Mint amikor valami ott van az orrotok előtt, de nem veszitek észre, csak ha valaki hókon csap.
Másként megfogalmazva, Zafón azon kevesek közé tartozik, akinek el akarom hinni a meséit, hogy megmentsenek az egyetlen valóságtól, ami létezik - és amit ő volt kedves ebbe a regényébe is belerakni.

Ami nem győzött meg.

A Marina kronológiai sorrendben nem a szerző legfrissebb regénye, hanem a sorban a negyedik; eredetileg 1999-ben jelent meg, két évvel A szél árnyéka előtt, és a motívumrendszer, amit az általam annyira kedvelt könyvében bemutat, a Marinában is jelen van, csak... kilóg a lóláb. Az én ízlésemnek túlontúl vázlatos volt, és, bár helyenként megcsapott az elmúlás, a falevelek és a füst illata, az élmény közel sem volt teljes. Azt se nagyon értettem, miért két, kissé koravén tinédzser a főszereplő - egyikük sem aszfaltzsivány utcagyerek, inkább elszigetelt, impulzusszegény életet élnek - azok az események, amelyeken keresztül mennek, felnőtt embereknek sem aquaparkos kiruccanások, de ezt még valahogy elrendeztem volna magammal. Azt már nem sikerült volna, hogy felnőttek és idős emberek, akik 20-30 éves, életveszélyes titkokat őriznek, miért nyílnak meg azonnal két gyereknek. Jóformán mindenki ajtót nyit, Óscarék mondanak valamit, aztán a delikvens a tűz felé fordul és beszélni kezd - ez a mondat többször visszatér a regényben. Ha Zafón még hozzácsap kb. 100 oldalt a könyvhöz, könnyebben elfogadom a redundanciát, hiszen azt is képes megetetni velem, hogy jóformán ugyanazt a történetet mondja el újra és újra.
Abban biztos vagyok, hogy nem a fiatal olvasók kedvéért rövid a regény. Azok közül, akik nálam hamarabb olvasták a Marinát, többen említették, hogy mennyire véres és ijesztő - tudom, hogy nem illendő elárulni, mennyire deviáns vagyok, de nekem ez fel se tűnt. Zafón soha nem volt egy kedves szerző, a történetei tele vannak sötétséggel, hihetetlen kegyetlenséggel, végtelen emberi nyomorúsággal és gyásszal. A gyönyörű részletek, a hangulatos leírások kontrasztelemek, hogy minden fájdalom ellenére mindig marad valamennyi szépség a világban, de néha csak festői díszletelemek - na, valahogy el kell adni a könyveket, és nem lehet mindenki érfelvágós, a kritikusok által elismert, de a széles közönség számára ismeretlen írómágus. Meg hátha megdobja a turizmust, mert Zafón minden könyvéből süt, mennyire imádja Barcelonát. Én is szeretnék egyszer az ő szemével végigcsászkálni a városon, csak vinnék magammal egy aknavetőt, két harapós kutyát és néhány testépítőt.
Visszatérve a Marinára: egy fantasztikus és horror elemekkel átszőtt, klasszikus gothic rémregényt olvashatunk. Igen, van benne fantasztikum, de olyan zafónosan, sötét kapualjasan, nehogy valaki csillogó-villogó űrhajót várjon. Tényleg véres? Igen, és sokaknak ijesztő lehet, de a regény vége felé egy sokkal nagyobb, sokkal prózaibb dráma bontakozik ki - a váltás nagyon éles és kiegyensúlyozatlan, hiteltelen lesz tőle a cselekmény, mintha Zafón se tudta volna, hogy biztosan azt akarja-e, amit már 85%-ban papírra vetett. De azt sikerült elérnie, hogy az én szívem is összeszoruljon - higgyétek el, a befejezés sokkal rémisztőbb, mint bármelyik rémalak, amit a fantáziátok a sötét sarkokba és az ágy alá vizionál - és mindenkit utolér.

CRZ nem győzött meg, hogy a Marina nagyon jó könyv - úgy tűnik, nekem A szél árnyéka és az Angyali játszma marad az etalon -, de minden cinizmusom és technikai-történeti hiányosság ellenére szerettem olvasni.

Eredeti cím: Marina
Kiadó: Európa
Kiadás éve:2016
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Ár: 2990 Ft
[Ez az angol borító - kattintásra megnő -, szerintem ez illik leginkább a történethez]

Antoinette és mi

"Ha pokolra vezet az utam, hadd jöjjön hát a pokol. De a festett egekből elég. Elég a sok átkozott varázslatból. Gyűlölsz, és én is gyűlöllek. Majd meglátjuk, ki gyűlöl jobban. De előbb még összezúzom a gyűlöleted is."

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

Nem is tudom, hogyan jutott eszembe pont ezt a könyvet elolvasni, amikor teli vagyok vadiúj, várhatóan fantasztikus könyvekkel, a Sargassót meg olyan régen vettem, hogy még a moly.hu adatbázisába se vezettem be a megszerzés idejét. De, ahogy mostanában, engedtem a hirtelen támadt sugallatnak, úgyis nemrég olvastam el másodjára a Jane Eyre-t.

Ismerjük meg Antoinette Coswayt, az egykori rabszolgatartó fekete hajú, szépséges félvér lányát, mielőtt az élete összefonódott az őrülettel és a tűzzel. Ismerjük meg Jamaica szigetét, ahol az ég valószerűtlenül, szikrázóan kék, a virágok éjszaka bontják szirmaikat és illatok súlyosan üli meg a párás levegőt, a hegyek bíborvörösek és mindent átitat a mágia kétarcú hatalma. Ismerjük meg a fiatal Rochestert, aki most még csak egy rémült ifjú, és olyan világban találja magát, ahol minden az ellenkezője annak, amit eddig ismert.
Az 1800-as évek közepe táján járunk, Jamaicán, a rabszolgaság betiltása (1834-38) után. Antoinette édesapja, aki szintén rabszolgatartó nagybirtokos volt, még a főszereplő gyermekkorában meghal, veszélyes, iszákos ember, aki a szóbeszéd szerint megőrült. Antoinette a második feleségével való házasságból származik, aki nem fehér bőrű, martinique-i szépasszony volt. Az apa halála után a család - anya, Antoinette és a születése óta ágyban fekvő öccse, Pierre - öt évig számkivetetten, szegényen él. A tekintély és a pénzforrás a családfő halála és a rabszolgafelszabadítás után megrendül, ill. elapad, Antoinette-ék a néhány megmaradt szolgával gúny és zaklatás céltáblája lesznek. Antoinette magányos gyerekként, két világ határán nő fel; se a fehérek, se a feketék közé nem tartozik, gyakorlatilag senki nem foglalkozik vele, kivéve az egyik szolgáló kétes törődését, Christophine-ét, akit fekete (obeah, ill. ahogy mi jobban ismerjük: vudu) mágiáért le akarnak tartóztatni, édesanyja minden törődést, amire képes, a beteg kisfiúra fordítja, az se érdekli, hogy a lányának nincs egy normális ruhája és madzaggal köti össze a haját, mert nem telik nekik szalagra. A szökőévente érkező látogatók előtt (is) szégyelli magát, mert nem igazi angol lány, de a hihetetlenül vegyes jamaikai népesség körébe sem tartozik, fehér niggernek vagy fehér svábbogárnak csúfolják. Talán nem csoda, hogy szegény lány teljesen össze van zavarodva, de ezután következnek az igazi katasztrófák, amelynek utolsó állomása egy fiatal angol nemes, Edward Fairfax Rochester személyében testesül meg.
Természetesen ez a Rochester még nem az a Rochester, akit mi ismerünk a Jane Eyre-ből; nem a goromba természetű, művelt, világlátott, ám megkeseredett és magányos férfi, a komor Thornfield Hall nyughatatlan ura, hanem egy... egy rémült, dacos fiatalember, aki karót nyelt angol modorába próbál kapaszkodni. Dühös a családjára, amiért jóformán rákényszerítik (nemcsak hajadon leányokra várt elrendezett házasság), hogy a pénzéért elvegyen egy vadidegen nőt, aki a titokzatos, mágiával átitatott egzotikus vidék szülötte. Az a szerencse, hogy nem királyi párról van szó, mert ez a kapcsolat legalább akkora katasztrófa, mint Marie Antoinette és XVI. Lajos házassága - annyi is lett volna az angol birodalomnak -, ha ugyan nem nagyobb. Két világ ütközik egymással, elkeseredett indulatok csapnak össze, magány, félelem, gyűlölet, bujaság találkozik ennél a két embernél, akik ennél nem is lehetnének különbözőbbek. Antoinette csak egy magányos, rettegő lány, a személyiségének nincsenek erős alapjai, Rochester szintén halálra van rémülve - talán van abban valami törvényszerűség, hogy a fiatal férfiak halálra rémülnek a feleségüktől -, és az egész Antillák idegenségét látja a feleségében, de egy tapodtat nem mozdul azért, hogy megismerje, helyette megteszi bűnbaknak, és egy perc alatt felül a szóbeszédnek, hogy a felmenői után hamarosan Antoinette is megőrül - át is kereszteli Bertha névre (a lány anyját hívták így), hogy még jobban eltávolítsa magától.

Ja, ezt mind magamnak raktam össze.
Maga a szöveg hihetetlenül... együgyű, nem tudok rá jobb szót kitalálni. Értem én, hogy kihagyásos technikával dolgozik, hogy a szereplők zavarodottságát akarja érzékeltetni, de majdnem kiszaladtam tőle a világból. Pár elkapott leírás, esemény az egész, tulajdonképpen egy délután alatt elolvasható. Szörnyen csalódott voltam, hogy ezt a remek (és egyben klisés) ötletet így valósították meg, a vége pedig még magához képest is borzasztóan összecsapott lett. Valószínűleg az a magyarázat, hogy egyrészt éretlen vagyok hozzá (megpróbálom nem elfelejteni, hogy tíz év múlva olvassam újra), másrészt tudom, hogy engem a túlburjánzó, részletes szövegekkel lehet elbűvölni - legalábbis erről próbálom meggyőzni magam. (Azt még valahogy csak-csak beveszem magamtól, hogy éretlen vagyok (!!) egy szöveghez, de a a minimalista prózától is képes vagyok eldobni az agyam, szóval...) Szóval próbálom magam meggyőzni, hogy jó ez, csak engem nem érintett meg. Ez az az eset, amikor lehet toporzékolni, hogy tényleg annyi minden van benne, amit belelátunk, vagy sokkal prózaibb a valóság.
Tudjátok, mi most a legerősebb érzés bennem? Hogy a fejemben egy sokkal jobb verzió íródott a regény, a saját fantáziám és az összeolvasott cikkek alapján, mint amilyen valójában a Széles Sargasso-tenger. Ez az emlék fog bennem rögződni - remélem, tíz év múlva eggyé válik a valósággal. Talán ezek az igazán jó könyvek.

Eredeti cím: Wide Sargasso Sea
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2007
Fordította: Tandori Dezső
Ár: 3000 Ft

Jane és mi

"- Nem vagyok én angyal - mondtam nevetve. - És nem is leszek, amíg meg nem halok. Én leszek, Jane Eyre. Ne várjon tőlem semmi földöntúlit, Mr. Rochester, mert azt hiába vár. Én sem várok magától semmi természetfölöttit.
- Hát mit vár tőlem?
- Azt hiszem, egy ideig - rövid ideig - ilyen marad, amilyen most. Aztán lassan lehűl, megint szeszélyes lesz és szigorú, és nekem ugyancsak igyekeznem kell, hogy magas tetszését elnyerjem. De aztán, ha összeszoktunk, talán megint kedvelni fog engem. Azt mondom: kedvelni, nem azt, hogy: szeretni. Úgy gondolom, hogy a szerelme fél év alatt, talán még rövidebb idő alatt elpárolog. Azokban a könyvekben, amelyeket férfiak írtak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart. Mindazonáltal azt remélem, hogy mint élettársat és mint jó barátot sohasem fog megutálni."

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Ez a bejegyzés eredetileg teljesen máshogy kezdődött - közbotrányokozás végett: A vadak ura c. nyolcvanas évekbeli fantasy filmopusszal -, írtam benne mindenről, aztán, mikor rátértem a lényegi részre, azaz a nevezetes regényre, nagy kínnal egy három soros, unalmas bekezdést tudtam magamból kiizzadni. Aztán az álomtól borzas hajjal lerogyott mellém Rochester a pasim, és elkezdtem neki mesélni a regényről. Azt már egyikünk se tudta megmagyarázni, hogy miért nem azt írtam le, amit elmondtam neki.
Ó, de még mindig nem a Jane Eyre-ről van szó, úgyhogy pofa lapos, és lássuk a lényeget.
Azért szeretem annyira ezt a könyvet, mert ellentétben más, rokonítható szerzőkkel - az eredeti pep talk végig nevén nevezett és csúnyán meghurcolt egy másik írói munkásságot, az ordas összehasonlítást most megpróbálom elkerülni -, a történet bizonyos elemeit, fordulatait nem számítva a valóságot mutatja be. Nem száll alá az égből a hamis, idilli szerelem rózsaszín köde, Thornfieldet látva senki nem lát kellemetesebbnek egy ablakon morc pofával kibámuló nemes ifjoncot, a főszereplők hangsúlyozottan nem gyönyörűek, nincsenek idétlen párbeszédek, közhelyek és felszínesség.
Mi van helyette?
Egy olyan főszereplő, aki a mai nőknek is példaképe lehetne - hát még a maga korában... -, színes, aprólékos jellemrajzot kapunk Jane-ről; a nélkülözés, szeretetlenség ellenére a düh nem mérgezi meg a lelkét, még ha a nagynénje és az unokatestvérei nem is így látják, képes a szeretetre, nagylelkű és szerény. Az ingerszegény, szűk környezetben élt rövid élet ellenére bőven bír józan ésszel - pedig sokat olvasni se volt lehetősége, az ellenkezőjére emlékeztem -, a megpróbáltatások nem tették nebáncsvirággá és nyivákolás helyett két lábbal áll a földön, habár önmagával szemben nagyon kíméletlen, ebben látszik, mennyire megtaposta az élet. Habár többször kihangsúlyozzák, milyen kicsi és sápadt, elképesztően szívós. Annak ellenére, hogy mennyire állhatatos és makacs, a tiszta szívű, erős személyiségek lenyűgözik, és készséggel áll a szolgálatukba. Ezen a tulajdonságán ámuldoztam, nagyon tetszik, hogy egy fiktív karakter nem kizárólag ilyen vagy olyan, ahogy a való életben is hajlamosak vagyunk a beskatulyázásra - és szerintem semmi szégyellnivaló nincs ezen, nem behódolás vagy gerinctelenség, csak egy tulajdonság. Jane igazi összetett személyiség, nem egy naiv, ijedős 19.-i századi tipikus hősnő, ahogy egyesek próbálják ábrázolni.
Pazar, ahogy megtanítja kesztyűbe dudálni azt a pokróc imádnivaló Rochestert. Ha jól emlékszem, Jane nem egyszer említi Rochester haragját - ne feledjük, egy nevenincs nevelőnő - alkalmazott és egy gazdag, régi névvel bíró nemes áll egymással szemben -, de nem hagyja, hogy megijessze és a fejére nőjön, sőt, a közel 20 év korkülönbség ellenére Jane viselkedik józanabbul. A hozzáállása kicsit sántít, mégis egy 18-19 éves lányról van szó, akinek ez az első szerelem az életében. Érzésem szerint Charlotte Brontë ennél a pontnál túlrajzolta a főszereplőt és egy idősebb nő tapasztalatával ruházta fel - sőt, olyan tapasztalattal, amivel elvileg ő sem rendelkezett... khm.:) De bánom is én, ha ilyen parázs, csipkelődő párbeszédeket olvashatok, amiken szívből lehet vigyorogni, és egy valódi, nehézségekkel teli kapcsolatról. Igen - egy tizenkilencedik századi, viktoriánus lányregényről beszélünk, ami olyan frissnek, formabontónak érződik, hogy majd' 170 évvel a megírása után is élvezet olvasni.

"- Ó, milyen jó magát látni és hallani! - kiáltott föl. - Milyen eredeti, milyen egészen más, mint a többi lány. El nem cserélném ezt a kis angol lányt a török szultán egész háremével!Ez a célzás a háremre megint fölbosszantott.- Én semmiképpen nem fogom a háremét helyettesíteni - mondtam-, az ilyen beszédet hallani se szeretem. Ha maga háremhölgyekről ábrándozik, akkor csak utazzék haladéktalanul Sztambulba, és fektesse rabszolganőkbe azt a készpénzt, amelyet itt, úgy látszik, nem tud ízlésének megfelelően elkölteni.- És maga mit fog csinálni azalatt, amíg én fekete szemű háremhölgyeket vásárolok?- Én elmegyek misszionáriusnak, hogy segítsek a rabszolgákat felszabadítani, többek között a maga háremhölgyeit is. Lázadást szítok a rabszolganők között, és velük együtt megbilincseljük magát, kegyetlen basa, és addig nem is engedjük szabadon, amíg írást nem ad, hogy nem zsarnokoskodik többé.- Csöppet sem bánnám, ha ki lennék magának szolgáltatva, Jane."

Az első olvasás óta hat év telt el, és a szempontjaimon erősen érződik, hogy inkább a szereplők ragadtak meg, nem a cselekmény, amit, valljuk be, nehéz lenne elfelejteni. Sajnáltam, hogy minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült belehelyezkednem a hajdani sötét, depresszív (vagy az emlékeim alapján annak vélt) hangulatba, pedig az időjárás is nekem kedvezett - az esős őszi időtől mindig Jane Eyre-olvashatnékom van-volt, hiába kerül bőven szóba a tavasz vagy a nyár. Nos, az időjárás szükséges, de nem elégséges feltételnek bizonyult. Ettől függetlenül nagyon élveztem az olvasást - a szívélyes viszony köztem és a történet között nem tűnt el, csak átalakult. Vajon milyen lesz harmadik alkalommal?

Ui.: Tudtátok, hogy Jane-nek zöld szeme van? Úgy megbuktam volna egy szőrözős tanárnál, mint a huzat.

Ui2.: Életemben nem szenvedtem ennyit post írásával, négy napig vajúdtam vele, és még a második változat is szar lett, de nem kínlódok tovább vele. Semmi pénzért és körülhízelgésért nem lennék főállású író.

Eredeti cím: Jane Eyre
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1970 [igen, ebből direkt régi példányt akartam]
Fordította: Ruzitska Mária
Ár: pár száz forinttól elérhető

Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt

"Piros meg sárga rózsák feseltek épp, a nagy virágágy üveggolyós karói izzón tüzelték vissza tarkai színeikkel a déli nap hevét, a kertkapu felől malacok sivítoztak éhesen az ólban, és szállt az érett málna erjedt aromája, s a szemétdomb fülleteg, meleg párái reszkettek enyhe hullámokban a forró levegővel."

Kaffka Margit: Színek és évek

Nőnek lenni szar, szar volt és szar is marad.

Nagyon döcögősen indult a kapcsolatunk Pórtelky Magdával; az "idős" (ötvenéves) asszony a zsebkendőnyi kertjében üldögélve tekint vissza az életére, egy hihetetlenül szép leírásokkal tarkított, merengő, elmélázó, lassúdad gondolatfolyam keretében. Nagyon, nagyon sok türelemre volt szükségem, hogy felvegyem a narrátor tempóját, aztán egy reggel nekiveselkedtem és túljutottam a holtponton. Számomra az volt a titka, hogy nagyobb falatokban fogyasztottam; ez nem olyan regény, amiből a metrón pár megálló alatt elolvasunk egy fejezetet, aztán majd este folytatjuk. Ha adunk neki időt, egy eleven, színes-szagos világ bontakozik ki előttünk, korhű, hiteles forrásból, avagy jé, milyen érdekes világ volt Magyarországon, nem haltam bele az unalomba.

Magda ahhoz a generációhoz tartozik, amihez az én korosztályom a jelenben; már nem gyerekként, de még nem felnőttként ketté töri örökölt világát, szokásait a változás. Divatjamúlt jelenség, a múlt poros, funkciótlan kísértete lesz a polgáriasodó dzsentrivilágban, ahol neki kellene lefektetnie a szabályokat magának és az utána jövő generációknak. Gondolom, sok olvasó felrója Magdának, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit, hanem szedje össze magát, de abban a bizonytalan körvonalú pillangóbáb-formában, amiben ő van, nem könnyű szarvasbogárrá változni - pláne nőként. Az egész életét megkeseríti, hogy mindenkori helyzete a férfiaktól és/vagy a családtól függ, nem tud a saját lábára állni, de illusztris, vendégkényeztető háziasszonyként, vidéki úrilány-feleségként prímán megállja a helyét - nincs mit tenni, ez az ő "csavarmenete", úgy is mondhatnánk, hogy az ő képességei csak ebben a körben tudnak kibontakozni.
Ne higgyétek, hogy Magda nincs tudatában a korlátainak és a kiszolgáltatott helyzetének, nem szenvelgő, selyemruhás primadonna, még meg is lepett a nők helyzetéről alkotott haladó szellemű meglátásaival. Nagyra becsültem benne, hogy a saját lányait arra tanította, hogy törjenek ki a pillangóbábból, mindent megtett azért, hogy tanulhassanak és függetlenek legyenek. Magda típusa a mai napig létezik; mindannyian ismerünk olyan nőket, akiket alaposan elnyűtt az élet és magukat nem kímélve azt tartják szem előtt, hogy az ő gyerekeiknek jobb lehetőségeket biztosítsanak, miközben ők benn ragadnak egy tönkrement házasságban, ahol az egykori szerelem hamvaiból már csak a gyűlölködés szikrázik fel. Ez a probléma persze nem korszaktól vagy társadalmi osztálytól függ, mindig létezett (és létezni is fog), iszonyú tudatosság szükséges ahhoz, hogy egy kapcsolat 21-30 éven át ép maradjon, de most nem ez a téma.

Eddig csak Magdáról beszéltem, Margitról - állítólag az anyjáról mintázta a hősnőjét - nem. Nagyon szerettem a stílusát, annyira idegen, annyira más, mint én vagy az általam preferált könyvek, hogy szinte egzotikusnak hatott. A hangneme kicsit öregasszonyos, kicsit nagyasszonyosan dámás, de nem idegesítően, és a hangulata fantasztikus, áthatja az aranyos fényű, az elmúlástól patinás nosztalgia.

Klisé, de előbb-utóbb biztosan fogok még Kaffka Margittól olvasni - még mindig sikertelenül próbálkozom azzal, hogy több magyar szerzőt építsek be az olvasmánylistámba -, csak vegyem rá magam.

Kiadó: Osiris
Sorozat: Milleniumi Könyvtár
Ár: eredetileg 500 Ft volt, én 600-ért jutottam hozzá a ceruzás bevésés alapján:)

Átmeneti üresedés

"- Fontos megbeszélés - elmélkedett Carl, és rászánt egy pillanatot, hogy elképzelje.
 - Nem igazán... inkább csak a jövőről fog szólni, azt hiszem."

Zadie Smith: A szépségről

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Nem tudom, hol kezdjem. Harmadjára futok neki a postírásnak, de nem tudom összefogni a szavakat ahhoz, hogy kifejtsem, miért is szeretem annyira az ilyen típusú könyveket. A semmi különös, ám számomra leírhatatlanul érdekes-hétköznapi emberek nem-életéről szóló, spirálisan kígyózó érzelmekről, a féltékenységről, irigységről, az átmeneti boldogságról és a szüntelen állóháborúról szóló nem-regényeket. Nem lehetünk állandóan harcos hercegnők vagy szörnyölő, vándor hősök.

Zadie Smith regénye elvileg két családra fókuszál, de a Belsey-klán többet mocorog a mikroszkóp alatt, mint az egzisztenciálisan jobb, de ellenszenvesebb Kipps-família. Két szemlélet, két beállítottság ütközik össze, amikor a pimasz sarjak Rómeó és Júlia módjára összegabalyodnak - ami szerencsére senkinek nem okozza a halálát -, és, mire véget ér a regény, valószínűleg megállapítható, hogy egyikük sem jobb a másiknál. Azért "valószínűleg", mert a családfő Montague Kippstől és a fiától mélységesen undorodtam, ahogy általában szoktam a vallásos ájtatosság szoknyája alá bújtatott nyerészkedéstől és kapzsiságtól. Howard se példamutató ember; lapít, hazudik (rosszul), bocsánatot kér (rosszul), megcsillogtatja az elbűvölő énjét (kiválóan), de alapvetően jó ember, aki nem akar rosszat, csak 50+-os létére mélységesen össze van zavarodva. Elég rémisztő, hogy egy ember ennyi idős korában sem találja a helyét és sorozatban hülyeségeket csinál, miközben körömszakadtáig ragaszkodik a mindenki számára fárasztó elveihez.
A többi szereplő sem volt szimpatikus - de ez abszolút nem befolyásol egy könyv megítélésében -,

Zadie Smith
forrás

Zora Belsey-től gellert kapott az agyam; az a törtető, hangoskodó, valójában önbizalomhiányos és rettegő típus, amit a valóságban is ki nem állhatok. Kippsék lánya, Victoria is a félelmeit takargatja, de legalább magának nem hazudik és néhány embernek meri megmutatni a törékeny énjét. Egyedül Kikivel tudtam szimpatizálni, és az ő segítségével jöttem rá, hogy ebben a történetben mindenki mélységesen magányos, főleg Kiki, a háromgyerekes, férjezett nő. Nem volt nehéz ezt a mintázatot a valóságra is kivetíteni, mert Zadie Smith élethű helyzeteket mutat be, az apró mozdulatokig kísértetiesen ismerős képeket fest. Howard látogatása az apjánál annyira tűpontos, hogy még én is zabos lettem tőle. Annyira valódi, annyira igazi - és borzasztó. Nehezen tudom a szépség fogalmát társítani ehhez a regényhez, túl sok ronda dolog esik meg, és a felbukkanó szépség istenes kalamajkába keveri a szereplőket.

"- Kérlek! Ez nem Amerika! Asziszed, ez Amerika? Ez játékváros! Én ezen a földön születtem, nekem elhiheted. Mész Roxburybe, mész Bronxba, akkor látod Amerikát. Az utca. - Levi, te nem Bronxban laksz - magyarázta Zora ráérősen -, te Wellingtonban laksz. Az Arundelbe jársz. A neved bele van vasalva az alsóneműdbe. - Nem tudom, hogy én utca vagyok-e... - elmélkedett Howard. - Még mindig egészséges vagyok, van hajam, herém, szemem, satöbbi. Príma herém van. Igaz, hogy fölötte állok a szubnormális értelmi szintnek - de, ismétlem, tele vagyok tűzzel és trutymóval. - Ne!
 - Apu - mondta Zora -, lécci, ne mondj ilyet, hogy trutymó. Soha. - Nem lehetek utca? - Nem. Miért kell neked mindig mindenből viccet csinálnod? - Én csak utca akarok lenni. - Anyu! Szólj neki, hogy hagyja abba! - Lehetek testvér. Ellenőrizzétek! - Azzal Howard elkezdett mindenféle izomszakasztó kézmozdulatot és testtartást produkálni. Kiki visított, és eltakarta a szemét. - Anyu! Én isten bizony hazamegyek, ha még egy másodpercig csinálja ezt, isten bizony...Levi reménytelenül próbálta eltakarni a csuklyájával perifériás látásának azt a szeletét, amelyben Howard makacsul kitartott. Ez bizonyosan egy másodperccel az előtt történt, hogy Howard recitálni kezdte az egyetlen rapszámot, amelyre emlékezett. Rejtélyes módon erre az egyetlen sorra emlékezett a dalszövegek tömegéből, amelyeket Levi naphosszat dünnyögött: - A gatyámban gyorstüzelő löveg van - kezdte Howard. A család megbotránkozott sikongatásban tört ki. - Mert nekem a farkamban is eszem van!
- Na most elég! Elmentem.
Levi flegmán előreügetett, és elbújt a park kapuján behömpölygő tömegben. Mind nevettek, még Jerome is, és Kikinek jólesett látni, ahogy nevet. Howard mindig vicces volt. Mikor először találkoztak, már akkor azt gondolta róla, hogy az a fajta apa lesz, aki meg tudja majd nevettetni a gyerekeit."

Szóval, nagyon igazmondó, élethű, de nem megy át önmarcangolásba, olvasás után nem úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek a mocskos járdára, Smith meghagyja nekünk a következtetéseket és a lelkiismeret néma hangjait, kezdjünk vele, amit akarunk - maradhatunk annál, hogy egy jó kis könyvet olvastunk, de mi egyáltalán nem ilyenek vagyunk (hát persze), vagy elismerhetjük, hogy mi is így botorkálunk; megbotolva-elvágódva, de többnyire makacsul kapaszkodva.

A fordítás mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nekem alapvetően nincs gondom Sóvágó Katalin munkáival, általában kevés farkasordító hiba marad a fordításaiban - vagy a történet jótékony homálya elrejti őket előlem -, de ez botrányos volt. Rögtön pofán vág azzal, hogy "Köszönetmondás", annyira rondán néz ki, hogy majdnem elvette a kedvem a könyvtől. Sajnos a történet elején elég sok bicegő mondat van, a Belsey-ház leírása iszonyatos, pedig látni a szépségét. Szerencsére később normalizálódik a helyzet (csak a "füligszáj mosoly"-t és a "tátott szem"-et tudnám feledni) - a szlengbe nem fogok belekötni, mert azt úgyse lehet átültetni egy másik nyelvre -, de előfordulnak olyanok, hogy "nem akarok részes lenni ebben", bántóan kiugranak a szövegből ezek a sántikáló kifejezések, mondatok, kizökkentettek az olvasásból. Nem akarok ebben részt venni, nem akarok ebben résztvevő lenni, én ebben nem veszek részt, én ebből nem vállalok részt, annyi variáció létezik rá, nem igaz, hogy pár betűt nem bírt a szerkesztő vagy a korrektor arrébb pöccinteni. És Tulp doktornak mióta "anatómialeckéje" van, "Tulp doktor anatómiája" helyett?

Ui.: nagyon szeretem az ún. "városjáró" könyveket, amelyek hétköznapi, csip-csup dolgokat írnak le a városokról, ahol játszódnak. Ez is ilyen.

Eredeti cím: On Beauty
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2900 Ft, de A Nagy Nyári Szandi Akcióban pár száz forintért hozzá lehet jutni

Előttem az élet

"Eduvigis sült lazacot készített nekünk krumplival, hálát adtam érte az égnek, mert nagyon éhes voltam és az asztalhoz ülés szertartásától, a közös szokás bensőségességétől elszállt Manuel rosszkedve. Vacsora után a bögre édes, sűrített tejes kávénkkal letelepedtünk a foszladozó huzatú kanapéra, ő olvasott, én írtam a füzetembe. Eső, szél, az ablakot karmolászó faágak, a kályhában ropogó fa, a macskák dorombolása, hát most ez az én muzsikám. A ház körbeölelt minket és az állatokat."

Isabel Allende: Maya naplója

A nagy sietségben, hogy minél hamarabb írjak a VCs-s könyvekről, szegény Maya teljesen háttérbe szorult, pedig ő volt eddigi életem legjobb Allende-élménye - igen, egy zűrös tinilány beelőzött egy régi házas, mágikus realista családregényt Amadeánál, ti is érzitek, hogy közel az apokalipszis? Bevallom, a csodás borítónak és a 30%-os kedvezménynek nagyobb szerepe volt a vásárlásban, mint annak a ténynek, hogy van új Allende; az istenért, két olvasatlanom van tőle itthon, minek nekem egy harmadik?
Mert szép a borítója és nagyobbacska kedvezmény volt rá, naná, hogy ennyi elég egy lelkes fogyasztónak a vásárláshoz.

Maya története tényleg egy napló; bár a szöveg nem tagolódik napi beosztású fejezetekre, a laza, bensőséges, kicsit kapkodó hangneme és a szégyellt cselekedetek, titkok garmadája elhiteti velünk, hogy valóban egy fiatal lány gondolatait olvashatjuk. Allende hihetetlenül ügyesen formálta meg a színes hajú tinédzser lányt, aki pár év alatt több élettapasztalatot halmozott fel, mint Kurt Cobain és Toulouse-Lautrec együttvéve - ennek köszönhetően kap Maya hangja néha egy éltes színezetet, mintha egy kalóz nagymamit hallgatnánk, alapvetően mégis fájóan bizakodó-csodálkozó marad. Nem érdemelte meg, hogy ennyire kicifrázza az élet és elvegye tőle a fiatalság üde örömét - de fiatal volt, és készen állt arra, hogy tönkretegye magát.
Nem aprózta el.
A történet két szálon fut; Maya 2.0-val kezdődik, akit a nagymamája szigorúan titkosan útnak indít Chile egy isten háta mögötti szigetére, mert madárcsontú unokáját körözi az Interpol, a rendőrség és ilyen-olyan maffiák. What?, kérdeztem Allendétől, ez meg mi? Nem kellett sokáig töprengenem, Maya 2.0 szavai nyomán megelevenedett az 1.0-ás Maya a múltból és vele együtt egy kaleidoszkópszerűen színes, az éles ellentétekben tobzódó mindentbele-történet. Megismerjük Maya és a nagyszülei csodálatos, idilli világát, ami olyan érzékletes, mintha valódi emberekről olvasnánk. Aztán egy tragédia miatt minden összeomlik, és kis hősnőnk elkezd lépegetni a pokolba vezető lépcsőn; lógás a suliból, drogfüggőség, hazudozás, lopás, szökés, prostitúció, hajléktalanság. Maya Vidal mélyre süllyed. Aztán annál is mélyebbre, mintha az lenne a cél, hogy minél hosszabb és fájdalmasabb legyen a haláltusája. Megkérdezhetnénk, hogy miért, hiszen más is elveszítette a szeretteit, mégse vergődünk mindannyian az utcán egy törött üveggel a kezünkben, de egyrészt nem tudom elítélni ezt a lányt, mert a veszteség kitép a testedből és úgy megpörget a tengelyed körül, hogy rá sem ismersz magadra. Talán utána akarunk menni annak, akit elvesztettünk. Másrészt el akartam hinni a mesét, egyszeri olvasóvá válni, ill. nem akartam, ment az erőlködés nélkül, mert Allende jó mesélő. Nem egy hűdeagyas szövegeket összefabrikáló, bonyolult szerző, de nagyon tud mesélni, és nekem ennyi bőven elég volt.
Azért az "old" Maya is tartogat meglepetéseket, pontosabban a száműzetés helyszíne, Chiloé, ahol mintha megállt volna az idő, ahol júniusban kezdődik a tél és ahol a szigetlakók sajátos értékrenddel bírnak, igazi "allendés" játéktér; babonák, hiedelmek, mindent átszövő és mindenkit dróton rángató titkok. Fákin, a kutya (lehet tippelni a neve eredetére), a macska Irodalmár, aki tud olvasni, denevérek. Imádtam Chiloéról olvasni - közben türelmetlenül vártam, hogy Maya visszakalandozzon a múltba -, szinte éreztem Maya gyógyulását, szerintem ezt a szigetet ki kellene nevezni szabadtéri rehabilitációs klinikává. Persze kapunk egy adagot a chilei terror időszakáról - ez olyan jellegzetesség Allendénél, mint Jodi Picoult-nál a bírósági tárgyalás -, de szépen belesimul a történetbe, nem éreztem azt, hogy a könyv szinte műfajt vált a hangsúlyeltolódás miatt, mint a Kísértetház esetében.

Tudom, hogy a regénynek vannak hibái - legalábbis a pár értékelést elnézve a többiek nem osztják az én elnéző rajongásomat -, de nekem tökéletes volt, pályázik "Az év meglepetése"-címre.

Nos, ennyit bírtam magamból kirángatni, osszátok be.

Ui.: Az angol borítót teszem be ide, mert az eredeti förtelmesen ronda.

Eredeti cím: El cuaderno de Maya
Sorozat: Geopen 20
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2016
Fordította: Dornbach Mária
Ár: 3990 Ft

Kontextuális vándorlás

Lauren Beukes: Zoo City

Állatvárosban nem illik kérdezni.

A "kontextuális vándorlás" a regényben szerepel, én azért mertem címnek adni, mert számomra maga Beukes műveli ezt a szövegeivel; mindegyiknek kicsit más a stílusa - mindig elbűvöl, ha egy szerző képes újat alkotni -, legalább mindenki megtalálja a neki tetszőt. Nálam ez most, az utolsónak olvasott Zoo Citynél történt meg. A Moxyland valószínűleg szimplán nem nekem való, mert nem szeretem a cyberpunkot, a Tündöklő lányok meg, hiába volt szuper a történet, a stílusnál elvérzett. Egyszerűnek és erőszakosnak éreztem, mintha Beukes egy agresszív tüntető lenne, aki vérben forgó szemekkel nyomja egy kibelezett áldozat kinagyított plakátját a hazafelé igyekvő, lesokkolt járókelő arcába: nézd meg, te köcsög, jól nézd meg, mert te is tehetsz erről. Az olvasói tudatomhoz ezzel nem lehet utat találni, de, lehet, hogy túlegyszerűsítem a dolgokat kb. két évvel az olvasás után.

A lényeg az, hogy a Zoo Cityben minden együtt volt: az egyedi világ, az igényes nyelvezet, a krimisen pörgős-apró részletes cselekmény és a segítőkész olvasó, aki boldogan hagyta, hogy Zinzi maga után rángassa az omladozó lépcsőházba. Molyénemnek olyan volt ez a regény, mint gourmandnak egy ízletes ebéd, amire évekkel később is nosztalgiával emlékszik vissza. A "semmi mást nem akarok, csak ezt a könyvet olvasni"-élmény. Lendületes volt, ez a rá a legjobb szó, vitt magával, Johannesburg gettójába, Zoo Citybe, ahol a rád kapaszkodó állat nem divatos házi kedvenc, hanem annak a jele, hogy halálos bűnt követtél el - egy élő, tekergőző, szőrös/pikkelyes billog, eleven skarlát betű. És csak ő választ el az Örvénytől, a mindent beszippantó Semmitől, ami háromszor félelmetesebb, mint egy átlaghalál.
Ami Afrikában sokkal változatosabb, mint ahogy azt egy fehér, átlagos európai elképzeli; leönthetnek paraffinnal és felgyújtanak, belesétálsz egy bandaháborúba és áttépnek rajtad a riválisnak szánt golyók, megbetegszel (van a magyar egészségügynél rosszabb, igen). Beukes ebben a könyvében, akárcsak a többiben - hülye érzés "visszafelé" haladni a könyvei bemutatásában, mintha időutazó lennék:D - több témával foglalkozik, az urban fantasy-vonalban sem nehéz észrevenni a társadalomkritikát; hogy mennyire könnyű elsodródni a normális élettől, milyen gyors a lefelé tartó spirál, milyen könnyen megbélyegeznek és milyen nehéz újra megteremteni a normális életet. Emellett bepillanthatunk a szegény afrikaiak segélykiáltásait felhasználó csalószervezetek működésébe, a szórakoztatóipar egyes bugyraiba és általában az emberi kihasználhatóság sokféleségébe.
Mindig szerettem a műfajmixeket, a különféle témákat, szövegtípusokat egy regényben egyesítő szerzőket. A Zoo Cityben nagyon passzol minden, nem éreztem, hogy lenne benne felesleges elem, ami megbontaná az egyensúlyt. Olyan szép, komplex, összetett történet, amiben a cselekmény is jól pörög, a végén pedig teljes fordulatszámra kapcsol. Hiába sejtettem, hogy mi lesz a befejezése, képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy másnapra maradjon az a tizenvalahány oldal.
Igen, tudom, rendkívül nyálas ez a parttalan ömlengés, de nekem tényleg ilyen felvillanyozó, minden-a-helyén-van - élmény volt a Zoo City. Remélem, Beukes ír még ilyen hatású könyvet - a téma nekem édesmindegy, felőlem jöhet egy újabb sorozatgyilkos, csak működjön. A siker érdekében visszapakolom a képzeletbeli várólistára a Torzókat, hadd lássa Lauren, milyen nagyvonalú vagyok.

Ui.: Belepusztulnék, ha egy kígyó vagy más csúszómászó lenne az állatom, brrr.

Eredeti cím: Zoo City
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 2990 Ft (de, ugye mindenki tudja, hogy készletkisöprés-szerűség miatt sokkal olcsóbban elérhető)

A sárgaszemű ördög és más mesék

"Végeredményben csak arra vágyik az ember, hogy legyen, akinek hiányzik, ha eljön a nap, amikor a földbe kerül."

Téa Obreht: A tigris asszonya

- Sose olvastam még bosnyák származású szerzőtől - mondta Amadea kissé megilletődve.
- És, talán megevett? - kérdezte a tigris, miközben néhány fűszálat rágcsált. - Érthetetlen volt? Unatkoztál?
- Áh, dehogy - felelte sietve. - Néhány dologban nem voltam otthon, de, tudod, ez a könyv nemcsak hogy elbűvölt, hanem a tárgyi tudásomat is gyarapította.
- Na, azért - mondta vidoran a tigris, miközben harlekin katicákat köpködött a fűre.

Annak ellenére, hogy már nem sikerül olyan jó arányban beválogatni szuper könyveket a Várólistacsökkentésbe, mint a játék indulása idején, 2011-ben, akadnak még a homályban gyöngyszemek - és, ha csak két-három ilyen van, már megérte végigkínlódni a játékot. A tigris asszonya is ezek közé tartozik.
Nem tudom, a valóságban mekkora szenzáció volt a fiatal orvos, Téa Obreht első, valószínűleg erőteljes életrajzi adalékokkal bíró regénye, a kiadó teletömte a borítót hízelgő idézetekkel, a belső fülre meg alig fért el a rengeteg díj és listahelyezés. Az efféle méltatások engem vagy hidegen hagynak, vagy tovább növelik a bizalmatlanságom - a megjelenése, 2012 óta szemezek a könyvvel -, semmit nem jelent, mit izzad össze az Elle, a The New York Times, vagy bármelyik más sajtó újságírója egy friss regényről. Szerintem Téa Obreht stílusának semmi köze Márquezhez; ez nem azt jelenti, hogy A tigris asszonya rossz élmény volt, csak homlokegyenest más, mint mondjuk a Szerelem a kolera idején - megérdemli, hogy a saját jogán beszéljünk róla.
A történet első harmadában eléggé húztam a szám, aztán Obreht annyira belejött az írásba, én meg az olvasásba, hogy a hosszú hétvége balkáni hangulatban telt, és nagyon nem tudtam, ezek után mi legyen a következő olvasmányom. Hiányzott a nagyapa, a tigrisek, a számomra ismeretlen hiedelmek, még a babonás emberek is, pedig olvasás közben istenesen felhúztam magam rajtuk.
Tulajdonképpen három szálon fut a történet, ill. három réteget alkot, amelyek simulnak egymásba, mint a hagymahéjak; a külső héj a főszereplő, Natalia nézőpontja, aki egy isten háta mögötti helyre döcög, hogy gyerekeknek adjon be védőoltást. Útközben tudja meg, hogy meghal a betegségét titokban tartó nagyapja, ez indítja el Nataliában az emlékek áradatát - egyrészt megismerjük az ő emlékeit, anekdotáit az orvos nagyapával kapcsolatban, másrészt (ez a harmadik "héj") a nagyapa gyerekkorát, ami tényekből, hézagos emlékekből és különféle hiedelmekből áll. Két mágikus-misztikus történet áll a középpontban, a halhatatlan emberé és a tigris asszonyáé, az utóbbit a szintén orvos unoka nem ismeri meg teljes egészében, de mi olvashatjuk az ő verzióját, amiért kifejezetten hálás voltam.
A szerkesztő helyében Natalia jelenben játszódó szálát kivágtam volna a regényből, az egészhez képest feleslegesnek éreztem, megtörte a regény ívét és kizökkentett a sajátos hangulatból, amit a nagyapa alakjával teremtett meg az írónő. Tudom, hogy senki nem kérdezett engem, de helyette némi történelmi áttekintést, vagy valami hozzávetőleges behatárolást szívesebben olvastam volna, mert bizonyos részeknél úgy éreztem, éppen egy belsős poént olvasok. Az én hiányosságom, hogy nem ismerem annyira a történelemnek ezt a szegmensét és a gugli jó barátom volt, de akkor is volt bennem egy kis hiányérzet.
Ezeket leszámítva azonban észrevétlenül bevonódtam, az egyes emberek apró élettörténeteit szerettem a legjobban olvasni, amelyek önmagukban kész regények. A tigris asszonya meg... egyrészt nagyon elszomorító, ahogy az emberi butaság és szűklátókörűség tud az lenni, másrészt nagyon izgalmas volt, még előre is lapoztam - természetesen a tigrisért aggódtam [ha nyáron a veszprémi állatkertben csak a tigriseket lehetett volna megnézni, nem maradt volna bennem hiányérzet, órákig tudnám őket nézegetni és gügyögni - na, jó, gyűrűsfarkú makit simizni is életre szóló volt, meg azok a piros madarak, amiknek mindig elfelejtem a nevét]. Ilyet még nem olvastam; a történet egyes elemei ismerősek lehetnek, de mind a tigris asszonya, mind a halhatatlan ember meséjének egészét tekintve különleges és egyedi. (Persze, lehet, hogy a délszlávoknak unásig ismert történetek.) Több mint ezerháromszáz elolvasott könyv után  meglehetősen jólesik az újdonság. Mosd le a csontjait, hozd el a testét, hagyd ott a szívét.
Némi türelemmel felvértezve ajánlom mindenkinek.

Ui.: érdekes, h az emlékek közül egy se kapcsolódik Natalia apjához, pedig az elejtett utalásokból, félmondatokból kiderül, hogy nem semmi feszültséget okozhatott a családban.

Eredeti cím: The Tiger's Wife
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2012
Fordította: Megyeri Andrea
Ár: 3490 Ft eredetileg, de akciókban évek óta olcsón lehet hozzájutni

Tömör gyönyör

"A szakadék alján, a zöld indákkal benőtt édesgumifák kérgén barnállott a rászáradt cukorszörp, a boszorkánylepkék, mint egy almafa fakó levelei, ingtak föl-le a levegőben, s a szélben ringó trombitaliliomok (misztikus kürtjeleiket, ha hinni lehet az öregek elbeszélésének, csak a hősök és a szentek hallják meg) integettek, mint megannyi csipkekesztyűs kísértetkéz. Idabel jobbra-balra csapkodott, hogy elűzze a kínzó moszkítókat; körös-körül iszapos vizű moszkítótócsák csillogtak, mint egy óriási tükör törött cserepei, melyek roppanva törtek össze Henry tappancsai alatt."

Elnézést kérek a megtévesztő címért, esküszöm, meg tudom magyarázni.

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Utálom ismételni magam, de a Hó hull a cédrusra után ismét egy olyan könyv akadt a kezembe, ami miatt a hajdani harács énem dicséretet érdemel - egész pontosan azért, hogy 2012-ben három (!) Capote-kötetet vásároltam meg egy molytól egy rövidke novella alapján (a Gyönyörű gyermek volt Kepes András Könyvjelzőjéből). Kellett nekik néhány év az érlelődésre, de megérte rájuk beruházni. A könyvek hosszú távú befektetések.

Feltűnő, hogy a Más hangok, más szobákról nem születtek méterhosszú, analitikus értékelések. A rövid leírás becsapós - úgyis mondhatnám, hogy a fülszöveg ritka rossz -, nem készít fel arra az... orgiára, ami az olvasóra vár, ha belekezd ebbe a kisregénybe. Igen, a tizenhárom éves Joel édesanyja halála után a tőle messze élő édesapja házába költözik, egy ismeretlen vidékre, egy furcsa házba, furcsa emberek közé - de nem ez a lényeg, hanem a stílus.
Letarolt, mint egy buldózer.
Nem, ez hülyeség. Olyan érzés volt olvasni, mint beszívni egy kékesen tekergő, a hervadó virágok illatát hordozó füstöt, ami bekúszik az orrodba és húsevő virágként hajt ki a szíveden. Az a fajta stílus, elbeszélésmód, ami a gyengém, és mélyen azonos velem, Joyce Carol Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, pedig majdnem öt éve olvastam. Ez a szöveg is egy labirintus, metaforák, allegóriák és szimbólumok folyton átrendeződő, torz kastélya, mindegyik sora-szobája más témába vezet be, és te csak remélni tudod, hogy nem tévedtél el végleg. Félelem a felnőttkortól, magány, útkeresés, ki-is-vagyok-én (ami általában nagyon különbözik attól, hogy ki és milyen szeretnék lenni), kirekesztettség, higanyként felszökő, váratlan érzelmek. Ó, az a fránya bizonytalanság, az a keserves vágyódás a biztos, a tények után.
Annyira, annyira szép. Néha szinte fájt olvasni.

A fűhárfa jóval egyszerűbb történet, de a maga nemében gyönyörűen csiszolt gyémánt.
[Meséltem már a gyémánthoz fűződő viszonyomról? Nagyon sokáig nem értettem, mit esznek rajta, uncsi fehér kőnek tartottam, a színeseket szerettem jobban. Aztán a kezembe került egy fülbevaló és megértettem. A kialakításában nem volt semmi különös, de az egyik legszebb ékszer volt, amit valaha láttam. Tiszta, hideg fény. A gyémántnak nem kell színesnek lennie - nincs rá szüksége, maga állítja elő az összeset, ahogy játékos táncba kezd a rávetülő fénnyel.]
Bocsánat, A fűhárfa. Kissé kiábrándítóan hatott a Más hangok burjánzó, fülledt textusa után, mint amikor a szauna illatos párája után megcsap a hideg levegő. Úgy is mondhatnám, hogy itt nem a stílus, hanem a történet a magával ragadó - szép ellentétpárt alkotnak. A főszereplő Collin, bár nagyjából egykorú a Más hangok Joelével, egészen máshogy csapja meg a felnőttkor szele; egy bonyolult, kényes egyensúlyon nyugvó testvéri viszony krízise és a konvencionális normalizmussal - amikor az unalmasan normális emberek világa egy extrém eset következtében megrendül, és ők rémületükben szeretnék eltaposni az extrém eset elkövetőjét - makacs ellenszegülés, amellyel tudjuk, mi szokott történni. Amilyen éteri, látomásos a Más hangok szövege, olyan tűélesen ábrázolja Capote ebben a kisregényben az emberi kapcsolatok dinamikáját, és egy percig nem lesz unalmas.

A Mozart és a kaméleonok idején, 2013-ban (imádom, hogy a Moly rendszerének köszönhetően úgy tehetek, mintha minden könyv olvasásának idejére emlékeznék) kicsit elhamarkodottnak gondoltam, hogy kedvenc szerzőnek avattam Truman Capote-t, de 30 deka maradhat a helyén - csak azt sajnálom, hogy viszonylag kevés könyvet írt.

Ui.: Igazán örülök, hogy az Európa kiadó beválogatta A fűhárfa / Álom luxuskivitelben kötetet a 100 könyv sorozatába, de ez a fülszöveg borzalmas. "Öregkisasszony", jézusom.

Eredeti cím: Other Voices, Other Rooms / The Grass Harp
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Örkény István, Róna Ilona
Ár: 2200 Ft

Eperföldek

"A reggel első fénye - üveges narancsárnyalat - magasan, távolian csillogott az ólomkeretes ablakon túl sápadozó sós víz fölött. A rododendronokat elborította a hó, jégcsapok lógtak az ereszről. Mindent magához szorított a fehér csendesség."

David Guterson: Hó hull a cédrusra

Mohó könyvmolykoromban jó érzékem volt a ritkaságok - úgy értem, a jónak tűnő ritkaságok - begyűjtéséhez, na meg az általános harácsoláshoz. És néha, ahogy most is, képzeletemben megveregetem az akkori énem vállát - ne csak mindig szidást kapjon szegény a felhalmozott kötetek miatt -, ugyanis prímán választottam. Igazán prímán.
[A jegyzeteim elhagyásához is kitűnő érzékem van, úgyhogy fejből fog menni az egész.]
David Guterson nálunk elfeledett regénye igazi csendes gyönyörűség, az a fajta, amihez elmélyült figyelem és nyugalom illik, nem a metrókocsi zakatolása és a körülöttünk lévő emberek mormogása, azt is mondhatnám, introvertált könyv. Gyönyörű, érzékletes leírásokat olvashatunk San Piedro szigetéről; halljuk a tenger zúgását, érezzük a messzire nyúló eperföldek édes illatát, a szél csípős hidegét, és magunk is bekuckózunk a szereplőkkel együtt a téli vihar elől.
Ezek a finom, érzékeny leírások a szereplőkre is érvények, Guterson biztos kézzel, határozott kontúrokkal vázolja fel a karaktereket, élő emberekké varázsolja őket, akiknek minden apró rezzenését megismerjük - meg lehet őket kedvelni, mint a védőügyvéd Nels Gudmundssont, vagy egy életre megutálni, mint Carl Heine végtelenül kapzsi anyját, azt a gonosz vén szatyrot.

San Piedrón mindenki ismer mindenkit. Kis közösségekben nem tanácsos összetűzésbe keveredni valakivel, azonban a régi sérelmek és a japán származásúak iránt érzett, a háború előtt és után is fennálló idegengyűlölet láthatatlan kötélként feszül a lakosok között. Kemény, makacs emberek, akiknek a lelkét kérgesre koptatták a viszontagságok, a háborús traumák és a természettel való küzdelem. Ez a lassú tűzön táplált, olthatatlan harag lobban fel bennük, amikor holtan találják az egyik helyi halászt, és a seriff villámgyorsan, néhány előítélet és pár tárgy alapján letartóztatja Kabuo Mijamotót.

A regény története a jelenben játszódó bírósági tárgyalásból és a háborús időszakot magába foglaló múlt szálából áll, megtűzdelve apró, néha jelentéktelennek tűnő részletekkel, ezek azonban tovább árnyalják a szemünk előtt kibomló történetet, és amik annyira szerethetővé tették nekem ezt a könyvet. Habár izgultam, mi lesz a tárgyalás kimenetele - még előre is lapoztam, gyengeség, ó, egek -, akármeddig elolvasgattam volna, ki csúszott el a hóban és mikor fogy el az utolsó kanna benzin Petersen vegyesboltjában, meg az efféle leírásokat:

"San Piedróra rátelepedett a rosszkedv, valami görcsös előérzet kíséretében. Ki tudhatja, mi történhet, most, hogy a decemberi hóviharok elkezdődtek? A szigetlakók házait hamarosan belepheti a hó, csak a parti kunyhók meredek teteje és a nagyobb házak emeletei állnak majd ki belőle. A villamoshálózat tönkremehet, ha erősebben fúj a szél, és itt maradnak sötétségben. Lehet, hogy nem tudják majd lehúzni a vécét, a kútszivattyúk talán nem szippantanak föl vizet, a kályhák és a lámpák mellé kell majd húzódniuk. Másrészt a hóvihar hozhat soron kívüli boldog téli szünidőt. Az iskolák becsuknak, az utakat lezárják, senki sem megy dolgozni. A családok későn, de hatalmasan reggeliznek, azután fölhúzzák a téli ancúgot, és abban a tudatban mennek ki a szabadba, hogy meleg, barátságos házba jöhetnek vissza. A kéményekből füst gomolyog; alkonyatkor kigyulladnak a fények. Dülöngélő hóemberek állnak őrt az udvarokban. Amíg van elég ennivaló, nincs miért aggódni."

Nem szeretnék tovább tobzódni a dicsőítő jelzőkben, a Hó hull a cédrusra az a típusú olvasmány, ami "személyesen" mutatja meg magát, nem egy közvetítő szavain keresztül. Aki pörgős, izgi krimire vágyik, csúcsra járatott érzelmekkel és kiélezett helyzetekkel, ne ebbe kezdjen bele, ez a könyv a magába forduló, elmerengő líraiságával nyűgözi le az erre fogékony olvasókat.

Ui.: Meglett a jegyzet, de nem lettem sokkal okosabb a pár felfirkantott oldalszámtól.

Eredeti cím: Snow falling on cedars
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Bihari György
Ár: hacsak valahol fel nem bukkan egy kósza példány, sajnos könyvtári olvasás lesz belőle

Ékkő, liliom, Lovecraft, dinoszaurusz és sok minden más

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016

Kevés sci-fi és fantasy mozgatja meg annyira a fantáziámat (hehe), hogy egy fárasztó nap és egy hosszas sorban állás után bemasírozzak egy könyvesboltba, és minden fakszni nélkül vásároljak. (Az utóbbi időkben sokat álmélkodtam; emberek csak úgy bemennek egy üzletbe, és mindenféle akciók, csereberélés és kutakodás nélkül megvesznek egy könyvet? Hajdani, szinte sportszerűen űzött kedvezményes beszerzéseimre emlékezve nekem ez nagyon furcsa. Antikváriumok? Konyvar.hu, legalább Jófogás? Na, mindegy.) Jonathan Strahan válogatására már csak azért is kíváncsi voltam, mert tudtam, hogy benne van Catherynne M. Valente, meg egy állítólag nagyon beteg írás, amelynek a címe napokon keresztül eszembe jutott, a Sorvadó anyának éhező leánya. Aznap este is, amikor kiszabadultam a postáról, és a lábam a szemben lévő könyvesboltba vitt.

Valente és Alyssa Wong beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de a kötet egészéről ezt nem tudom elmondani; nagyon vegyes a válogatás, vannak köztük hosszabb és rövidebb, földhözragadtabb és nagyon elrugaszkodott vagy bizarr írások, híres, az avatottak számára ismert és kezdő szerzők is - Tamsyn Muirnak még hivatalos oldala sincsen, csak egy Tumblr-és egy Twitter-oldala, pedig!... -, így valószínűleg minden könyvmoly talál magának fogára valót. Maradhatnánk ennél a demokratikusan édes és békés képnél, de én... nem azt mondom, hogy gonosz vagyok, de van bennem egy kissé ellenséges sznob lelkület, ami szeretné elcsúfítani a rózsás véget, mert az az igazság, hogy a kötet első harmadában alaposan meg voltam ijedve.
Neil Gaiman Fekete kutyáját már olvastam a Felkavaró tartalomban - a legjobb novella volt, érdekes, hogy ott a záró, itt a nyitó írásnak tették meg -, ezért átlapoztam Bacigalupi Hamuvárosához. Remélem, a regényeiben tud kezdeni valamit a "jajdeszarnekünk, nagyon szenvedünk, mert botor módon tönkretettük a Földet"-koncepcióval, mert ettől nem fogok hideg vízben zuhanyozni és áttérni a vegán étrendre, egy "Fogadj örökbe!" kiscicás képtől jobban elfacsarodik a szívem (hajaj). A Jamaicai gyömbér egy fokkal jobb volt, de semmi különös. A harmadik novella Alastair Reynoldsé, a Csapatban. Értem én, de... a kurva életbe, ez végig ilyen lesz? Volt az SFmagnak egy ingyen letölthető novellaválogatása (nem a 10 című, hanem a másik), azt nem bírtam végigolvasni a koncepciótlan nyígás miatt, pedig csak a piacos buszozások alkalmával vettem elő. Ez a válogatás kezdett nagyon erre az esetre hasonlítani; kezdtem nagyon pánikba esni, hogy egy szörnyű izé miatt fizettem 4500 Ft-ot, hogy ezerháromszázvalahány olvasás után ennyire lyukra futottam volna, vagy ennyire nem fekszenek nekem ezek a műfajok?!
A Kaidzsú Maximusszal már képes voltam zöld ágra vergődni. Szeretek én szenvedni, ha annak van értelme és mondanivalója, és ebben a novellában volt, bár kellett némi idő, amíg belehelyezkedtem a szerző világába. Nagyon érdekes! Ha regénnyé bővítené, szívesen elolvasnám.

Aztán jött a Versailles vizei.
Ez és a többi, testemhez-lelkemhez közel álló novella alapján minden sci-fi -és fantasyrajongó kijelenti, hogy egy hülye liba csajszis / nőies vagyok, de akkor is az alábbiak tetszettek a legjobban:
- Neil Gaiman: Fekete kutya - a Felkavaró tartalomból nekem ez volt a legkiemelkedőbb, sőt, kb. az egyetlen értékelhető novella; kicsit darkos-szomorkás hangulatú, mitológiával átitatott, helyenként borzongató, emiatt szeretném elolvasni az Amerikai isteneket. Nálam Gaiman kétesélyes szerző, vagy nagyon eltalál valamit, vagy nagyon erőtlen.
- Kelly Robson: Versailles vizei - A pompázatos francia királyság, csupa giccs, stukkó, aranyfüst, rizsporos paróka, üres fecsegés és halálos pletykák szemet gyönyörködtető kaleidoszkópja, fantasybeütéssel, ohh, mintha kifejezetten nekem írták volna. Megértem, ha a hard rajongóknak ez a "semmi különös esete", de nekem nagy szerelem ez a közeg.
- Tamsyn Muir: A mélytenger menyasszonya - Vagány csajszis, Lovecraft-apoteózisos, amilyen vicces, a férfiak is mosolyogni fognak rajta. Kicsit háztáji boszis, imádom! És az első bekezdés!

"Kúszó éjurunk eljövetelének idején, a csillagfény asztrális sebeibe vonulás által megjósolva tizenhat éves lettem, és megkaptam Barbie álomautóját. Mar nagynénim negyed dolcsiért vásárolta, és mini Snickers csokikkal tömte ki a csomagtartóját. Meghatott a gesztus." 

Utólagos űrt fedezek fel tinédzser éveimből, amiért nekem nem ajándékoztak csokikkal kitömött Barbie autót. Pedig kocsit se kellett volna hozzá venni. Kőszeghy Annának gratulálok a fordításhoz!
- Caitlín R. Kiernan: Dancy vs. a Pteroszaurusz - Kiernan iránt különös gyengédséggel viseltetek a The Drowning Girl elolvasása óta, és nemcsak azért, mert a kevés angolul olvasott könyvem egyike, hanem a különlegessége miatt is. A Dancy tulajdonképpen annyira nem nagy szám, de nekem tetszett a hangulata, a két világszemlélet ütköztetése, a repdeső dög a háttérben.
- Genevieve Valentine: Vér, hamu, fonat - Szintén nem egy nagy durranás, kicsit hiányérzetem volt, de tetszik a benne rejlő potenciál és az ötlet. Bárcsak írna belőle regényt a szerző!
- Alyssa Wong: Sorvadó anyának éhező leánya - Tök izgi volt! Betegnek nem mondanám, a kajától se undorodtam meg (persze, hogy ettem közben - ezt a nagy pardon sportos testet etetni kell), de érdekes, egyedi, jól megírt történet, szintén regény terjedelemért kiált.
- Catherynne M. Valente: Liliom és szarv - mélységes harmónia jön létre az univerzumban, ha Kleinheincz Csilla Valentét fordít (pat kollegina is ilyesmit említ a véleményében), szinte tapintható a köztük lévő összhang, ami sajátos ritmikát ad a szövegeknek; azt érezni, hogy a szavak pont így sorakoznának, ha Valente magyar szerző lenne. Eszméletlen ez a nő, az írásai valóságos burjánzó, élettől lüktetők kertek, ahol beleszédülsz az illatok orgiájába. Szikrázik tőle az agyam, pörögnek a fogaskerekek és legszívesebben sikítoznék örömömben az esztétikumtól. Magasan kvalifikált könyvmolyoknak való szerző.
Elnézést az ömlengésért, mindez igaz a Liliom és szarvra is. A történet kissé háttérbe szorul a mívesség miatt, de bánja a fene.
- Robert Reed: A császárnő teljes pompában - egyszerű és nagyszerű, és valahol mélységesen szomorú. Mást vártam tőle, egy picit el is hasalt az elvárásaim miatt, de összességében szuper novella.
- Ian McDonald: Botanica Veneris: Ida, Rathangan grófnője: Tizenhárom papírkivágás - esküszöm, hogy a már a címből tudtam, hogy ez nagyszerű lesz. Kalandos, egzotikus, a pár klisét ügyesen felhasználó. McDonald annyira nekem való szerző, hogy még a Brasylt is el fogom tőle olvasni.
- Sam J. Miller: Otthonok szellemei - tulajdonképpen ez is eléggé nőies novella, Miller dicséretre méltóan formálta meg a főszereplőt, aki mögött nem vész el az ábrázolt probléma, ami sajnos nagyon aktuális. No, nem a szellemek, habár ki tudja...
- Usman T. Malik: A koldusherceg és az eukaliptuszdzsinn - ilyen cím mellett nagyon mérges lettem volna, ha nem tetszik. Kicsit túl van írva, kicsit ismerős, de üdítően hatott a kötet végére jellemző leszállóágban.

Sajnos bőséggel akadtak olyan novellák, amelyek nemhogy nem tetszettek, párat nem is értettem. Ezeket nem részletezem egyesével, hanem csoportokba rendezem, pár kivétellel.
- Gwyneth Jonestól a Tudatosok és Kelly Link Rombolj és találj-ja nem tudom, mi szeretett volna lenni. A Húgocskák átkozottul perverz novella, Vonda McIntyre nyugodtan beszállhat a nevezetes liftbe Margaret Atwood és Elena Ferrante mellé, ezek a nők félelmetesek, köszi, én  inkább megyek a lépcsőn. Fúúúújjj, baszki, húgocskák, és a, a csere vagy mi, áááá. Tulajdonképpen tetszett a maga undorító módján, nem bírtam nem olvasni, de ennyi elég volt belőle.
- Pár írás az "értem én, de minek" kategóriájába került, ahol mondjuk hangulatos volt a világ, de a történet lapos volt vagy elsikkadt: Hamuváros; Kapitalizmus a 22. században; A szív mocskos feladványa; Drónok (ennél bejátszik a feminista énem).
- A "semmi különös" esete, amit el lehet olvasni, de, ha kimarad az életemből, nem maradok le semmiről: Jamaicai gyömbér; Csapatban (jaj, Al, tudsz te ennél jobbat!); Jégtömbök (pofás, de olvastunk már ilyet); Indul a gép.
- Nike Sulway: A Karen Joy Fowler olvasókör - némi értetlenséget érzékelek az erőben, úgyhogy bátorkodom közzétenni a a saját kis magyarázatom:
van ugye Fowler regénye, A Jane Austen Könyvklub, a címen kívül semmi köze a novellához. A másik magyarul megjelent könyvének, a Majd' kibújunk a bőrünkbőlnek viszont van, ahol...
SPOILER SPOILER SPOILER SPOILER FEHÉRREL ÁTHÚZVA:
az egyik főszereplő gyerek, Fern csimpánz, akit ember módra neveltek, aztán elvették a befogadó családjától. A veszteség miatt a család széthullott, és a narrátornak, Rose-nak, Fern "testvérének", akivel együtt nőttek fel, a személyisége is; a viselkedése több ponton inkább csimpánzra, mintsem emberre utal, amely konfliktusokat, meghasonlottságot, magányt, identitászavart és rengeteg egyéb problémát jelent.
SPOILER VÉGE
Emellett az ember-állat kapcsolatra, a hasonlóságra, az ember pusztítására utal, de ez egyértelmű. Nekem nagyon nem jött be a Majd' kibújunk a bőrünkből, túl erőltetett, akinek kell, szóljon, eladó.
- Más néven a világ - ezt tudja a híres Ann Leckie? Ann, bocsi, hiába van imponálóan narancssárgára  festve a lábkörmöd, de hogy a francba nem zavarta az embereket vagy száz éven keresztül, hogy a fordítás nem pontos, és hogyhogy ez a tény nem evidens, holott a kiscsoportos óvodások is megtanulják? Jéééézusom. Az uralkodó meg... légyszi, olvass valamit a nagy francia forradalomról. Ha minden második mondatod az a bizonygatás, hogy "Iss uralkodója vagyok!", az már régen rosszat jelent.
- Jeffrey Ford: A tél kísértete - mmm, értem, oké, de... bocsi, Jonathan, de KOMOLYAN, TE BELERAKTÁL AZ ÉV HIPERSZUPER VÁLOGATÁSÁBA EGY GONOSZ TELES NOVELLÁT? A Fekete kutya, a Botanica Veneris, A mélytenger menyasszonya és a többiek mellé? Pólyás kezdők vagyunk, vagy ínyencek? Nem rossz ez, de annyira babacipős az ötlet, hogy fáj.


A zűrzavaros, ám az olvasás közbeni lelkiállapotomat híven érzékeltető bejegyzés végére annyit jegyeznék meg, hogy még objektív szempontok alapján sem tökéletes ez a válogatás - valószínűleg sokan találnának mondjuk a Tudatosoknál jobb írást, és nekem nagyon gyanús, hogy ennyire nyomják Ann Leckie-t -, de nagy a szórás, és Jonathan Strahan is emberből van, egyéni ízléssel, ami nem passzolhat minden olvasóéhoz, aki beleolvas ebbe a kötetbe. Nálam 17/27 az arány, amiben benne van a legnagyobb jóindulatom is - de, aki képes volt csupán Valentéért megvenni ezt a kötetet, annak ez az arány kész főnyeremény.:)

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Ten
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Horváth Norbert, Juhász Viktor, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Sárpátki Ádám, Tamás Gábor
Ár: 4490 Ft