Életek romjai

 

Lionel Shriver: A Mandible család

Őszinte híve, mondhatni rajongója (ezt a gyermeki érzeményt kevesek számára tartom fenn) vagyok Shriver sebészi élességű tekintetének, amely könyörtelenül átlát az emberek hazug manipulációin, az egész életüket átszövő illúzión, a téveszméken, amiket addig ismételgetnek, míg maguk is elhiszik; kíméletlen, brutális az a lelki és mentális élveboncolás, amit a Beszélnünk kell Kevinről lapjain művel - egyszer írnom kellene egy listát a traumatizáló olvasmányokról -, és ami enyhébb formában a Születésnap utánban is fellelhető. Pontosan ezért nem mertem még elolvasni az Ennyit errőlt, mert ha az nem hasít atomjaimra, akkor semmi (már amennyire egy regény képes erre).

Szóval, én imádom Shrivert, de ez a könyv kegyetlenül szar volt.

Shriver intelligens író, de ez a téma - a világ vezető nagyhatalmának gazdasági összeomlása - a felsorakoztatott következményekkel és ezzel a megoldással azelőtt agyonvágta a regényt, hogy a nyers változat elkészült volna. 

A reggeli romjai felett beszélgettünk arról, miért nem alakulhat ki ez a helyzet (az optimista jövőkép nem szerepelt az érvek között), de nemcsak a valószínűtlenséggel volt bajom; a szereplők szájába adott ismertetés, az arrogáns pénzügyi köpködések nem arányosan viszonyultak a többi témához. Shriver imád rengeteg mindent egybefűzni és ezt a bravúrt a többi könyvében hibátlanul kivitelezi, de a közgazdaságtan, az infláció virgonc természete, a tőzsdei mozgások agyoncsapták azt a kényes egyensúlyt, amit egy Shriver-féle komplex regényszerkezet megkövetel. Ha gondolatban ezt a helyére tuszkolom, máris jobban érvényesül a személyes perverzióm, a már emlegetett lelki élveboncolás. Shriver ebben a könyvében sem feledkezik meg a szereplők gyarlóságairól és nincs mocskosabb, mégis szükségszerűbb mozgatórugó, mint a pénz; a menő közgazdaságtantanár szellemi kasztrációt él át, miután kirúgják az állásából és a jóslatai nem teljesülnek be? A család tizenhárom éves zárkózott tinédzsere titokban pénzügyi guru? A mangófa asztalkái felett nyivákoló sznob értelmiségi buzgón mossa kézzel a seggszalvétákat? A regénykiadás fényűző körülmények között élő egykori mogulja elveszti minden vagyonát - amire az örökösök nagyon, nagyon vágytak már - és leghőbb vágya az aranyérkenőcs? Fortyognak az indulatok, a nem annyira eltemetett sérelmek a kényszerű egymásra utaltság poklában? Hajjaj, van itt minden, mi szem-szájnak ingere!

Érzésem szerint a cselekmény idejét tekintve is aránytalan; a regény elvileg tizennyolc évet ölel fel, amiből szükségszerűen kimarad egy szakasz és csupán retrospektív módon kapunk némi magyarázatot arra, mi történt ennyi idő alatt a családdal és az országgal, az összeomlás előjátéka és nyitánya viszont túl hosszúra nyúlik. A megoldás túlontúl banális lett, mintha Shrivernek is elege lett volna a konstans katasztrófákból és egy utolsó, engedékeny pillanatban megkegyelmezett Amerikának, azonban teljesen nonszensz módon.

Sajnos ez a könyv, úgy, ahogy van, teljesen katasztrofális. Ehhez igazodva a fordító sem remekelt - a mai napig nem bocsátottam meg a Születésnap után szerelmetes "kutyuli" becézését -, komolyan megdöbbentem, amikor visszanézve kiderült, hogy a Kevint is Komló Zoltán fordította, mert annál semmilyen disszonanciát nem éreztem.

Eredeti cím: The Mandibles

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2017

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

Miért nem írtam Shriverről?

[Leginkább köldöknézegetős post.]

Elképesztően felcsigázott, amikor észrevettem, hogy a Gabo kiadó a Könyvfesztiválra megjelentet egy új Lionel Shriver-regényt. Ennek a nőnek annyira sokrétű, rengeteg témát magába foglaló, kegyetlenül őszinte könyvei vannak általános, mégis húsba vágó dolgokról, hogy az elmém unatkozó szegmense [amit csakis bizonyos bravúrok tudnak lekötni] is vidoran kattogtatja a fogaskerekeit, elemez, kutat és ámuldozik. Nem tudok a Beszélnünk kell Kevinről c. könyvén kívül olyat regény felsorolni, ami ennyire sokkol. Illetve, sokkolni nagyon sok írás tud, de úgy, mint a Kevin, egy sem. Lassú, élveboncolással felérő folyamat, ami a végén csúcsosodik ki. Ebbe a könyvbe bele lehet betegedni, és egy értő, értelmes olvasó - aki vevő Shriver stílusára - soha nem felejti el.
A Születésnap után először a szerkezetével csábít el; ugyanannak a szereplőnek az életét ismerjük meg két verzióban egy sorsfordító csók után. Shriver már a Kevinben is nemcsak a témák sokszínűségével zsonglőrködik, hanem ott is játszik a levélregény formátum révén, és abba bújtatja az egyik ostorcsapást. A Születésnap utánban ezt tovább fejleszti - aki már olvasta és kicsit figyelmesebben áttekintette az utolsó fejezetet, tudja, miért. Ez egy nagyon nőies könyv, de Shriver-módra, falhozvágósan, ám nem a szokványosabb minimalista stílusban (mint, mondjuk, Elena Ferrante); Irina (szerelmi) élete mellett a gyermekkönyv-kiadás kritikájáról, az anyagi státuszból fakadó feszültségekről, az orosz származásból adódó súrlódásokról és még nagyon sok mindenről olvashatunk. Máshogy öl, mint a Kevin; a mérgezés lassú, folyamatos, de nem jár robbanásszerű végkifejlettel, csak kényelmetlen töprengéssel magunkról. Nem egyszerűen tükröt tart, hanem finom mozdulatokkal addig nyomja bele a fejed, amíg kettéreped az üveg és sebeket váj a homlokodba.

Megkérdezhetnétek, hogy ha ennyire szeretem ezt a szerzőt, és a megjelenés után rögtön beszereztem, majd elolvastam a legújabb könyvét, miért nem írtam róla?
Mert valami nem passzol. Nem fájt eléggé. És a végével képtelen vagyok megbarátkozni.

Igen, nekem az a perverzióm, hogy szeretek néha olyan könyveket olvasni, amik tartós lelki fájdalmat okoznak, de ez hardcore olvasók között - és, aki könyvesblogot ír-olvas,  és évente 50-120 könyvet kivégez, az többnyire hardcore olvasó - ez nem számít extrém sportnak, tehát ezen lépjünk túl. A Nagytestvér témái közül kövérség, az emberek, a társadalom efelé mutatott (in)toleranciája betölthette volna ezt a funkciót, de ezek mintha háttérbe szorultak volna a kövér báty testvére és annak férje közötti feszültség ábrázolása mögött, aki, súlyosbítva a helyzetet, igazi fitnesznáci. Utóbbinak van egy nagyon szép története; ennek a férjnek, Fletchernek csak ez van, saját, magas művészi igényeket kiszolgáló, ám erősen veszteséges vállalkozását a feleség, Pandora támogatja, aki viszont bankot robbantott az emberi kifigurázást szolgáló felhúzós babáival, ami kevésbé magasröptű, mint Fletcher kézzel faragott bútorai. A büszke embernek szüksége van valami mentsvárra, amibe a romokban heverő önbizalmával kapaszkodhat, de nem árt elfelejteni, hogy az egészséges életmód nem egyedi talentum. És, ha fáj, akkor fáj, de: nem biztos, hogy emiatt többet érsz egy másik embernél - vagy, hogy boldogabb lennél nála. Valószínűleg lelki alkat kérdése.
Shriver jobban fókuszál a kissé extrém testvéri kötelékre Pandora és a kövér báty, Edison között, valamint a híres ember híres gyereke-témára. Ezekkel vajmi keveset tudtam kezdeni, mert egy rohadt egyke vagyok és hétköznapi, egyszerű emberek a szüleim, bár édesapámat egyszer megemlítették az egyik helyi sajtóorgánumban, mint hős kocsmárost, aki a tolvajt üldözte egy darabig a város egyik sötétebb kerületében.
Habár Fletcher és Pandora kapcsolatáról szívesebben olvastam volna, az Edison-Pandora párosnál is jó volt katasztrófaturistáskodni. Mivel nincsenek saját tapasztalataim ezen a téren, annyira nem dobálózhatok nagy szavakkal, de ebben a kapcsolatban van valami beteges, Edison őrült figyeleméhségében, a férj iránti féltékenységében. Miért, még mindig ő akar lenni a nagytestvér, szüksége van a húga csodálatára?
Shriver remekül vezeti ezt a regényt is, de nekem nem vált olyan személyes, megrázó élménnyé, mint a Kevin vagy a Születésnap után. A befejezés után pedig kicsit keserű lett a szám íze, ez a megoldás túl olcsó Shriver kvalitásaihoz, egyszerűen nem tudtam elfogadni, még ha van is némi lélektani magyarázata.
Abban reménykedem, hogy majd az Ennyit erről kitölti ezt a hiátust, ez az egyetlen, amit nem olvasam még a magyarul megjelent Shriver-regények közül, nem véletlenül. Szinte biztos, hogy földbe fog döngölni.:D

Eredeti cím: Big Brother
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2016
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 3990 Ft

Veszedelmes viszonyok

"Irina úgy vélte, Tatyjana valószínűleg boldogabb attól, hogy hátat fordított a táncnak, ahogy valószínűleg rengetegen boldogabbak lennének, hanem kínoznák magukat az amerikai kényszerrel, hogy legyen egy »álmuk«. Ám az ilyen maximalista típusok sohasem képesek teljes egészében kibújni a bőrükből, így hát Tatyjana ugyanolyan mértéktelenül tette magáévá a háztartás ügyét, ahogy annak idején a balettet. Örökösen csak steppelt, befőzött, sütött, kárpitozott és olyan pulóvereket kötött, amelyek senkinek sem kellettek. Túlbuzgó anyáskodását a modern kori otthonülő anyukákra oly jellemző defenzív önelégültség lengte körül. Másokra rátelepedő, aggodalmaskodó és túlzottan gyámkodó volt, hiszen ha a gyerekeknek kell megváltaniuk az ő létezését, akkor váltsák is meg alaposan."

Lionel Shriver: Születésnap után

Kb. egy hete írnom kellett volna erről a könyvről, de olyan keveset tudok hozzátenni mindahhoz, amit ez a gonosz nő írt. Vagy éppen túl sok minden van bennem, mert Shriver megint belepiszkált az agyamba, a lelkembe, annak minden elfeledett, pókhálós sarkába és betolakodott az igazán sötét helyekre is. Nem lehet azt mondani rá, hogy finomkodik.
A Beszélnünk kell Kevinrőlt rég olvastam, már elfelejtettem, mennyire részletes, analitikus és sokoldalú szerzőről van szó - jóformán csak az iszonyat érzése maradt meg. Miután szeee-vel és ilwerannal kitárgyaltuk, majd összehasonlítottuk a Rowling-Shriver-Franzen hármast, alig vártam, hogy belekezdjek a Születésnap utánba. Tudtam, hogy hosszú és kimerítő utazás lesz a sötétség mélyére, de kivételesen nem nyafogtam magamnak azon, hogy jajmilyenhosszú (egyébként is le akarok szokni erről), és a hatásától se féltem annyira, hiszen Shriver korábbi könyveihez képest könnyed témáról van szó.
Ez igaz is maradt, bár egy ponton majdnem eldobtam a könyvet. Nem árulhatom el, hogy melyik résznél, mert spoiler, és a franc akar beszélni arról, amit igyekszik mélyre elásni, és ráverni a lapáttal, ha ki akar mászni. Nem tudom, hogy csinálja ez a nő, hogy egyszerű szavakkal - mert nem dolgozik költői képekkel és és lírai leírásokkal - elemi emlékeket hív elő. Akkor nálam egy szag idéződött fel, ami hozta magával a többit. Olyan volt, mint amikor gyerekkorodban megégetted a kezed a palacsintasütővel, aztán húsz év múlva ismét - ennyi idő alatt minden megváltozik, te mégis emlékszel a meglepetésszerű, pillanatnyi fájdalomra. Én is emlékeztem egy villanásnyi ideig, de olyan volt, mint egy örökkévalóság.
Az ember óhatatlanul magát kezdi el vizsgálni a regény tükrében. Vajon milyen hősnő (?) lennék én, ha Irina McGovern életének díszlete kicserélődne az enyémre? Olyan kérdés nincs, hogy "Jól döntöttem-e?", mert senki sem tökéletes. Nincs abszolút jó vagy abszolút rossz. Shriver nagyon ügyesen manipulál, egymás után dobálja a mérlegre Irina két választását, egy jó az egyik serpenyőbe, egy rossz a másikba, aztán fordítva. Az pedig már parádé, hogyan reflektál egymásra a két szál. Olyan, mintha egy tükörregényt olvasnánk, egészen az utolsó fejezetig. Nagyon kíváncsi voltam, melyik választás bizonyul az igazinak és Irinán gondolkodva úgy érzem, igen, ez egy jó megoldás. De ez nem azt jelenti, hogy a másik szál ne folytatódhatna.:)
Érdekes ilweran felvetése; mind a pasikkal voltunk elfoglalva:D, méricskéltük és vizsgálgattuk őket, de arra nem értünk ki, az egésznek a főszereplője, Irina milyen. Tényleg olyan, mintha csak a két férfi viszonylatában létezne, hiszen mindketten óriási hatással vannak rá. Nemcsak abban, hogy más-más tulajdonságát erősítik fel - pl. Ramsey a rongyrázását, Lawrence a fegyelmezettségét -, hanem a művészetét is alapvetően átformálják. Irina többször szembe kerül saját magával, mintha ő maga is megkettőződne a szemünk láttára. Többször megfogalmazódik, hogy Irina az emancipáció ellenére (a kilencvenes években játszódik a regény) mennyire függ a férfiaktól, nem anyagi, hanem... "lelki" értelemben. Nem a gyógyításnak, a művészetnek vagy a gyereknevelésnek szenteli az életét, hanem annak, hogy szerethessen egy férfit. Ennyire leegyszerűsítve talán mindenkinek az a reakciója, hogy megvetően elhúzza a száját, de a regényt elolvasva már egészen más kép bontakozik ki.

"Amellett, ha Irina elméletileg hitt is abban, hogy egy modern nőnek függetlennek és energikusnak kell lennie, meg minden, az igazság az volt, hogy a régimódi passzivitás pompás dolog tudott ám lenni. A felelősségről való teljes lemondás az alváshoz hasonlatos vonzerővel bírt, a kiszolgáltatottság eksztázisa pedig arra is magyarázatot adott, hogy Irina évente egyszer miért szeretett bele a fogorvosába, ha csak negyedórára is. Miután az aktív gyönyörűség, amit azzal szereznek az embernek, hogy hozzák-viszik és megfizetik, újabban ritkán tapasztalható jelenség és potenciálisan a kihalás felé tart, annál mámorítóbb dolog maradinak lenni."

Tehát mondhatom azt, hogy mégsem volt ez olyan fájdalommentes. Nem húsbavágóan kegyetlen, de elég nagyot tud bulizni az ember öntudatában.
Olvasás közben végig ingadoztam, vajon Irina helyében Lawrence-t vagy Ramsey-t választanám, aztán tunya mozdulattal elkönyveltem a kérdést azzal, hogy egyik se kellene. De én már választottam a magam életében.

Ui.: basszus, lemaradt az összehasonlítás, úgyhogy ide jön, a végére. Értem, hogy szeee-nek mi baja Rowlinggal, de nekem továbbra is bejön a stílusa. Shriver sokkal kevesebb szereplővel, de annál részletesebben dolgozik, mindennek megvan a maga jelentősége - az, hogy Irina nő, orosz származású, gyermekkönyv-illusztrátor és hogy amerikai létére Londonban él. Rowling ehhez képest instant, de jobban eteti magát, ami szerintem nem baj, mert a gagyitól nagyon-nagyon messze áll. Ezért is váltott ki megütközést belőlem, hogy valaki azért nem akarja elolvasni a HP-t, mert gyerekkönyv - nem, ifjúsági, és egyáltalán nem bugyuta, mert az ifjúsági regényekről általában ezt gondolják. Szerintem inkább az a probléma, hogy már elcsépeltnek számít, a híre elvette az intim élmény illúzióját. Pedig meg lehet ezt találni, ha valaki akarja, de ez nem tartozik a témához.
Ezek után nagyon kíváncsi leszek Franzenre. Ne kérdezzétek, hogy mikor kerül sorra, nagyon remélem, hogy még idén, de ezen belül nem tudok pontos koordinátát mondani.

Eredeti cím: The Post Birthday World
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komló Zoltán
Ár: 3990 Ft

Gondolatbűnök

Annyiszor eszembe jutott mostanában Kevin, gondoltam, kiteszem a régi postot ide is. A többivel is így kellene tennem, főleg, hogy az aktuális olvasmányok le-beszámolásával tegnap végeztem.:)

____________________________

"Törődtél is te vele, hogy nekem melyik lány tetszik, és melyik nem, amíg egy párat le nem puffantottam. Törődtél is te bármivel, ami a fejemben zajlik, amíg ki nem tálaltam."

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
 Értékelés: 4.8 porcukros bundáskenyér az 5-ből
 Kedvenc karakter: Eva
 A tizenöt éves Kevin egy nap kilenc ember halálát okozza, a gyilkosság valamennyi érintett családot tönkreteszi - Kevin édesanyjáét is. A történetet Eva szemszögéből ismerjük meg a férjéhez írott levelek formájában, de nem csupán fiukról és az ő lehetséges indítékairól esik szó, hanem minden egyébről, ami Eva eszébe jut; politika, hazafiság és nemzeti indentitás, Eva és Franklin kapcsolata, gondolataik a házasságról és a gyerekvállalásról, stb.
 Az iskolai lövöldözésről az olvasó emberek egy részének Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regénye jut eszébe. Aki kíváncsi Shriver könyvére, barikádozza el az elméjében az előbbitől, mert az azonos téma ellenére a két regény homlokegyenest különbözik, például Peter az őt ért bántalmazások hatására követi el tettét, Kevint nem érte atrocitás, Picoult könyve rövidebb időintervallumot ölel fel, Lionel Shriver viszont Ádámtól és Évától indul, Peter édesanyja nagyon szereti a gyerekét, Eva viszonya Kevinhez nagyon ambivalens - ez csak pár különbség a sok közül, de nem összehasonlító elemzést írok, hanem könyvajánlót, úgyhogy képzeletbeli zárójel bezár.
 Sarkalatos, kíméletlenül őszinte embert ismerhetünk meg Evában, el tudom képzelni, hogy sokan ellenszenvesnek találhatják azon az alapon, hogy milyen ember az, aki ennyire ellenszenvesen viselkedik a saját gyerekével, hiszen "elvileg minden gyerek első számú drukkere az anyja" (most már tényleg abbahagyom a Picoult-zást), egyáltalán, ha nem akar gyereket, miért vállal mégis? Utóbbi számomra is furcsának tűnt, az, hogy "lapozni" akar, mert megcsömörlött, nem leli örömét az utazásban, nem elég indok egy gyerekhez, mert életre szóló felelősség jár mellé. Ennek ellenére nem utáltam Evát, sok-sok gondolata a saját fejemben is visszaköszön időnként, azonkívül nem hiszem, hogy jobban tudtam volna kezelni a helyzetet, mint ő, sőt... rövid úton idegbajt kaptam volna a fiamtól.
 Ezzel el is érkeztünk a könyv vitatott pontjához, a nagy talányhoz, Kevinhez. Bevallom, nem tudom őt hova tenni, semmilyen jellemdobozba nem lehet beszuszakolni. Éppenséggel el tudom képzelni, hogy viselkedésének oka részben abban keresendő, hogy Eva nem érezte jól magát a terhesség alatt, nem várta őt szeretettel, és a negatív gondolatok befolyásolták a magzat jellemét. De rengeteg gyerek születik nem kívánt jövevényként a világra, azt követően elhanyagolják, sok esetben bántalmazzák is őket, mégse lesznek olyanok, mint Kevin. Egyáltalán, mi a gond ezzel a gyerekkel, miért gyilkolt meg ennyi embert? A "gonosz" szó számomra túl tág és babonás fogalom, max horrorfilmekben (lásd Ómen) állja meg a helyét, hogy valaki gonosznak születik. Szociopata? A-vagy antiszociális? Ez nekem zsákutca, de kíváncsi lennék, az írónő szerint micsoda Kevin problémája. Abban viszont biztosabb vagyok, hogy miért rejtőzik a közöny álarca mögé, miért olyan sivár, jellegtelen a szobája, és miért csak lopva hajlandó enni: nem akarja, hogy lássák a gyenge pontjait, hogy ne tudják megsebezni.

Lionel Shriver

Franklin. Ó, istenem, mennyire irritált ez az ember, kb. annyira nem bírtam a nagyhangú, bratyizós stílusát, mint a fia, a jó tulajdonságai ellenére nem szeretnék ilyen apát. Mert Franklin vak, és ez nagyon nagy hibának bizonyul. Módosítok, nem is annyira jó apa ő, de ezt spoiler miatt nem fejthetem ki bővebben, majd észreveszitek, ha elértek egy bizonyos részhez. És annyira amerikai, az a fajta, aki mélyen hisz abban, hogy az USA megvalósítja a demokrácia netovábbját (khm, szegény lövöldöző gyerekek össze vannak zavarodva, ezért nagyon haragudtam) és az egyén szabadságát.
 Bár alapvetően nagyon érdekes regényről van szó, voltak olyan részek, amelyek nekem hullámvölgyet jelentettek, különösen a legelején, de később sikerült belerázódnom a tempóba - ráadásul a befejezés elég nagyot csattan, engem két fordulatnál is falhoz vágott, sokkal jobban, mint a Tizenkilenc perc , mert annak az esetében sejtettem, mi fog történni, ez a könyv viszont nem kilogikázható eseményeket, változásokat tár elénk.
 Ki a hibás? Ha egy gyerek követ el valamit, általában az anyát hibáztatják. Eva lenne a bűnös? Nem hiszem. Az anyák veszteségét soha nem vesszük észre... Ezt a könyvet még emésztenem kell, az is biztos, hogy egyszer újra fogom olvasni, hogy minél jobban megérthessem.
 Ui.: csak lábjegyzetben még egy párhuzam: Lessingtől Az ötödik gyerek - Ben nagyon emlékeztet Kevinre.

Eredeti cím: We Need to Talk About Kevin
 Kiadó: Gabo
 Kiadás éve: 2010
 Fordította: Komló Zoltán
 Ár: 3990 Ft