Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.

A hegylakók elégiája - a fehér munkásosztály látlelete

"Ez volt az én világom: a totálisan értelmetlen viselkedés melegágya. Királyi úton tartunk a szegényházba. Nagy képernyős tévéket és iPadeket veszünk. A gyerekeink menő cuccokban rohangálnak, hála a magas kamatú hitelkártyáknak és az uzsorakölcsönöknek. Drágább otthonokat vásárlunk a kelleténél, újabb kölcsönöket veszünk fel rájuk újabb költőpénzért, aztán csődöt jelentünk, és egy szemétdombot hagyunk magunk után. (...) És amikor eloszlik a por - miután beköszönt a csőd, vagy egy családtagunk kiment minket saját hülyeségünk csapdájából -, ott állunk üres kézzel."

J.D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról

Nagyon szerettem ebben a könyvben lenni! Kivételesen nem azért tartott sokáig elolvasni, mert a fáradtságtól elnehezült fejjel nem akartak csúszni az oldalak, hanem nem akartam, hogy vége legyen; egy igazi gondolatébresztő, bólogatást kiváltó, itt-ott rádöbbentő olvasmány volt.

Mindig nagyon inspirálónak tartottam azokat az embereket, akik a saját erejükből, a környezet demotiváló hatása ellen dolgozva alakítottak ki maguknak egy sikeres életet - a "siker" alatt nem a sokszámjegyű bankszámlát és a menő kocsit értem, hanem azt, hogy képesek voltak felülírni a látszólag determinált sorsukat, megszakították azt a génjeikbe írt mintázatot, ami láncra verte a családjukat; elkerülték a szenvedélybetegségek mély kútját, felismerték, hogy az őket formáló viselkedésminták mennyire romboló hatásúak és a mélyen bennük gyökerező késztetéseiket leküzdve egészséges, ép kapcsolatokat alakítottak ki.

És a harc nem szűnik meg, mert hiába kaparod ki magad a nyomor ezer fajtából, magadból nem tudod kiirtani. Bármilyen messzire kerülhetsz tőle fizikailag, a lelkedből sose fogod tudni kiplántálni és a szakadék mindig éberen vár.

J.D. Vance története igazi amerikai sikersztori, nem csoda, hogy a Netflix felkapta és filmre vitte; az a fajta tündérmese, ami sok embernek reményt adhat, hogy küzdjön és próbálja a felszín felett tartani a fejét.

J.D. az USA egyik gazdasági átok sújtotta vidékén nőtt fel, a nincstelen fehér fizikai munkáscsaládok egyikébe született, akik a statisztikák szerint a sokkal nyomorúságosabb körülmények között élő feketéknél, latinóknál és ázsiaiaknál is kilátástalanabbnak látják az életüket. J.D. édesanyja drogos volt, az életében jöttek-mentek a pótapák, a rendőrség gyakori vendég volt náluk és az egész környezetében a kiúttalanságot, a mindennapos fizikai erőszakot tapasztalta meg. 

A szerző többször is megemlíti, hogy ha nem tűnnek fel az életében jó szándékú emberek, valószínűleg őt is elnyeli a süllyesztő; a legfontosabbak az anyai nagyszülei, akik... nos, szintén baromi erőszakosak és mocskosszájúak, nagyon messze állnak az ideálizált nagypapa-nagymama képtől, de erejükön felül mindent megtettek a családjuk boldogulásáért és tarka szitkok kíséretében a kisfiú J.D. fejébe verték, hogy bámire képes lehet, ha tesz érte.

Azért is érdekes Vance könyve, mert az élete bemutatása mellett statisztikákat elemez, felvázolja azt a társadalmi osztályt, amelyben felnőtt, elmagyarázza a mozgatórugókat, a szociális és társadalmi rendszer előnyeit, buktatóit egy kettős szerepben: ahogy az otthonról hozott mentalitással és a maga erejéből, a lénye magvából kinőtt analitikus, értelmiségi szemmel látja. Nekem ez igazi csemege volt, mert gyerekkorom óta érdekel ez a sokszínű, őrült ország és a megveszekedett, összefércelt kultúrája. 

Itt-ott átüt, hogy naaagyon amerikai: megmosolyognivalóan imádnivaló a tettekbe vetett hite, az a szinte bárgyúnak ható, kettes legó szintű elképzelés, ahogy beleveti magát az énépítésbe, hogy tudja, hogy sikerrel fog járni és eléri a céljait, bármilyen rögös is a hozzájuk vezető út.

Annyira mélyen emberi, ahogy mélyen megrendülve tapasztalja meg, hogy a családtagok normális hangnemben, kedvesen is beszélhetnek egymással, hogy egy vacsora nem pattanásig feszült helyzet, amely rendre üvöltő veszekedéssé torkollik. Szívszorító olvasni, hogy egy része felnőtt férfiként is mindig megfeszülve várja, hogy mikor kell menekülni, mikor omlik össze az élete. Ezt a háttérben futó programot nem lehet kikapcsolni.

Eredeti cím: Hillbilly Elegy - A Memoir of a Family and Culture in Crisis

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varró Attila

Ár: 3990 Ft

Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

Tizenhét találkozás

 

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Olyan, mintha egy másodpercre megállna az idő. A pillanat kimerevedik, a levegő benn akad és úgy érzem, a szívem is kihagy egy ütemet. Roppant klisés, de nekem (is) ilyen érzés volt az a pár, ritka eset, amikor azt hittem, hogy amikor az idő ismét mozgásba lendül, én már halott leszek. Az a semmivel össze nem téveszthető, mély bizonyosság beleivódik az emberbe, Maggie O'Farrell pedig az egészségesnél jóval többször élte át ezt a pillanatot - ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, a családja hetedíziglen bűnhődik valami régi családi átok miatt, amit egy fekete szívű tündérkirálynő bocsátott rájuk.

O'Farrelltől már olvastam pár könyvet, az Utasítások hőhullám idejére és A köztünk lévő távolság nagyon tetszett, vagyis nem volt előttem ismeretlen az írónő stílusa, mégis letaglózóan tetszett ez a könyv - hülyén hangzik, de higgyétek el, hogy találó szóval jellemeztem; örömmel bújtam bele, le se akartam tenni; @Charbogardy_Jolán szavaival élve lehet, hogy ez lesz nekem a nyár örömolvasmánya, pedig a témája minden, csak nem vidám.

A történeteket olvasva olyan érzésünk támadhat, hoggy O'Farrell élete állandóan veszélyben forgott, aggasztónak soknak látom azokat a balszerencsésre forduló eseteket, amikor egy hajszálon múlt az élete; emellett figyelembe kell venni, hogy Maggie, túl a gyermekkori agyvelőgyulladás pokoli időszakán, ami az egész életét meghatározta, olyan, mintha szándékosan incselkedne a halállal, bár ő ezt egész másképp látja. Sokan úgy gondolják, iszonyúan sajnálatra méltó, ő azonban úgy gondolja, hogy szerencsés volt, hiszen a halálnak eddig, bármilyen szorgosan is próbálkozott, nem sikerült elragadnia.

De legalább azt a tanácsot megfogadta, hogy nem ül motorra.

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy miért okozott akkora örömöt ennek a könyvnek az olvasása. Biztosan közrejátszik Gázsity Mila érzékeny fordítása, de ezen kívül?... Mert minden rettenetes viszontagság ellenére O'Farrell pozitívan áll az élethez, nem retteg egy szobába zárkózva? Mert nyíltan, kitárulkozva ír, amitől közelebb érezheti magához az olvasó? Mert úgy képes megjeleníteni ezeket a szörnyű dolgokat, hogy benne van a fájdalom, de a mérhetetlen élni és győzni akarás is? Vagy azért, mert egyszerűen szeretem a stílusát? Valószínűleg mindez együtt.

A két legnehezebb történet a kötet végére került, az agyvelőgyulladását bemutató Cerebellumnál a roszullét kerülgetett, de A lányom se könnyebben emészthető, ami a középső gyereke allergiáját mutatja be; annyira súlyos túlérzékenységgel bír, hogy a lány attól is halált okozó sokkot kaphat, ha valaki mogyorós szendvicset eszik mellette.

Ezt átélve ki nem érezné azt, hogy az univerzum tényleg összeesküdött ellene?

Ha ezt a két novellát elsőként kell olvasnom, nem biztos, hogy lett volna erőm végigolvasni a könyvet - és a sornak nincs vége: az egyik gyerekének agyhártyagyulladása volt, a másik majdnem belefulladt a Földközi-tengerbe. Érzitek már ti is a tündérkirálynő átkát? 

Megterhelő olvasmány, ugyanakkor mégis 200+ oldalon tudtam volna olvasni ezt az érzékeny, mégis pokolian erős nőnek a gondolatait.

Eredeti cím: I Am, I Am, I Am

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Gázsity Mila

Ár: 3500 Ft

Sakkregény

 

Walter Tevis: A vezércsel

Igen, kommersz könyvmoly módjára engem is utolért a sorozat és igen, ennek köszönhetően a könyv is felkeltette az érdeklődésem. Valószínűleg abban is tipikus vagyok, hogy sokakhoz hasonlóan korán hamvába holt a sakk iránti érdeklődésem, de holmi dugába dőlt gyermekkori szeszélyek (melyek száma végtelen), magyarán mondva az, hogy egyáltalán nem konyítok ehhez a játékhoz, nem akadályozott meg abban, hogy élvezettel nézzem/olvassam a sorozatot/regényt. Egyébként ritkán nézek adaptációkat, ha előbb találkozom a könyvvel, akkor szinte soha, ha viszont előbb nézem, utána - bár utálom, hogy a képzeletemben automatikusan helyet foglalnak mások elképzelései - általában elolvasom a könyvet. Most is így tettem, de ezúttal hajlamos vagyok elengedni a makrancosságom, mert a forgatókönyvíróknak sikerült átmenteni, megőrizni a történet szellemiségét, habát pár változtatást eszközöltek benne.

Tulajdonképpen nem tudom, mi olyan rohadt addiktív ebben; az, hogy semmi bombasztikus, házfalat kirúgó izgalom nincs benne? Hogy jólesik egy ennyire introvertált, köldöknézegető, befelé koncentráló történettel találkozni? Hogy láthatatlan turista módjára barangolhatunk egy korabeli amerikai árvaházban, áruházban és a Szovjetunióban? Hogy élvezettel boncolgathatjuk a szereplők közötti kapcsolatok mozgatórugóit, de anélkül, hogy a lelki nyomortól fetrengenénk a padlón? Hogy egy zseniális, mégis szélsőségektől mentes, hétköznapi ember a főszereplője?

Baromi nagy lehetett a kísértés - az író és a forgatókönyvesek számára is - hogy Beth-t sokkal szélsőségesebb személyiségnek alkossák meg; megszoktuk, hogy a rendkívüli tehetség törékeny mentális egészséggel párosul és hogy a sötét lóként induló versenyző útjába egyre veszélyesebb akadályokat gördítenek; ebben az esetben nincsenek ilyenek, a hősnőt még egy jóképű szovjet kém sem akarja elrabolni. Igen, Beth alvászavarral küzd, zselés cukorka módjára csábítja az altató és van egy mély hullámvölgye az alkohollal való kacérkodásban, de magasan funkcionáló függő és az útját nem az önpusztítás szegélyezi. Ő nyerni akar. Árva kisgyermekként mások hoztak döntéseket az életéről, de a sakktáblán ő a mindenható és könyörtelenül szétrobbantja az ellenfelek védekezését. Tehetsége ösztönös, türelmetlen és egy olyan mélyről fakadó bizonyosság táplálja, amit nem tud elnyomni az, hogy a versenyeken általában ő az egyetlen nő és hogy sok újságíró számára csupán a neme miatt érdekes.

Továbbá Beth nem a klasszikus mizantróp introvertált, vágyik a társaságra, az emberi kapcsolatokra, és, habár bízik magában, a tornákon sokszor egyedül érzi magát és a rémületet is nemegyszer megtapasztalja - értelemszerűen ez a regényben jobban átjön. Ami engem nagyon elszomorított, az Alma Wheatley, az örökbefogadó anya hipergyorsan felívelő érdeklődése Beth iránt, miután kiderült, hogy a sakkal pénzt is lehet nyerni - amíg ez nem realizálódott előtte, őt sem érdekelte a lánya szenvedélye, maga Beth is egy lassan mozgó figura volt a gyógyszerektől és az alkoholtól tompán homályos háttérben. Ezt akkor sem tudtam neki megbocsátani, amikor már egy jóindulató, passzív háttérország lett Beth számára.

A regény stílusa nagyon olvasmányos, az a fajta szórakoztató könyv, amibe jó belebújni a még mindig hűvös reggeleken és egy kicsit kizárni a mostani világot és azt az elkerülhetetlen tényt, hogy menni kell dolgozni. Egyébként szokatlan érdeklődést övezte az olvasásom, a buszon többen fixírozták a borítót és egy idősebb hölgy meg is szólított miatta.

Eredeti cím: The Queen's Gambit

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Szabó Luca

Ár: 3990 Ft

Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons: Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons egyike azoknak az autodidakta bőrápolási tanácsadóknak-szakembereknek, akik - sok más sorstársukhoz hasonlóan -, miután mindent kipróbáltak a hideg vizes arcmosástól a helyi kozmetikus kezeléséig - maguk láttak neki a problémák felderítéséhez és mélyen beleásták magukat az iparág különféle bugyraiba. Ezen gyakorlatilag mindenki átesik, aki meg van átkozva valamilyen bőrproblémával, de néhányan, akárcsak CH, továbbmentek, képezték magukat és tapasztalataikat összegyűjtötték-megosztották az interneten, hátha másoknak is segítségükre lesznek.

Caroline, akinek már a nagymamája és az édesanyja is a kozmetikai iparban dolgozott, az évek során skincare bloggerből bőrápolási guruvá vált, és a tárgyi tudásom ezzel kapcsolatban véget is ér; fogalmam sincs, hogy a tudatos bőrápolók szektája egyedileg mit köszönhet neki, mert mire nálam elkezdődött ez a mánia, ő, Paula Begoun és a többiek szakértelme már olyan alapvető tudásbázis részét képezte, mint Helena Rubinstein bőrtípus (zsíros, száraz, kombinált) meghatározása.

Felmerül a kérdés, hogy ennek fényében miért is rendeltem meg ezt a könyvet; részben azért, mert megörültem neki, jólesett a papírt és nem a kijelzőt nézegetni, plusz az is eszemben volt, hogy hátha megtudok valami újat, ami hozzátesz a saját rutinomhoz, minél több szempont, annál jobb.

Caroline az alapoktól indul, és, mint mindenkinek, neki is megvannak a fixa ideái, amelynek a legtöbbjét osztom; a sminklemosó kendőkkel és a fátyolmaszkokkal ki lehet kergetni a világból - bár engem a vattakoronggal is -, a szemcsés bőrradír heveny belső sikoltozást vált ki és nincs az az isten, hogy itthon nekiálljak arckrémet kotyvasztani. A legtöbb tudatos hasonlóan vélekedik bizonyos dolgokról, de aki most ássa bele magát a témába, annak újdonság lehet pl. az is, hogy nem ajánlott szappannal arcot mosni.

A könyvben rengeteg az ismétlés, ami nem gond, mert rengeteg információ zúdul a gyanútlan olvasóra, de a kötet felépítése kissé kusza. Amikor Caroline egy új fejezetben azzal indít, hogy "Most már tudod..." - nem, nem tudom, mert ez a szöveg csak egy összefoglalása egy jóval nagyobb tudásnak, és önmagában nem elegendő egy rutin felépítéséhez, csupán iránymutatást ad. Ha giccsesen akarnék fogalmazni: megmutat egy ösvényt, amin érdemes elindulni, de helyettünk nem járja végig és előfordulhatnak taposóaknák. Pl. hiába jó a B3 vitamin (niacinamid) a zsíros bőrre, ha valakit kiver tőle a ragya, vagy hiába lehet a pórusokat kipucolni a BHA-val, ha valaki allergiás a szalicilsavra.

Kicsit kötekedős kedvemben vagyok, de a szerző javára kell írnom, hogy azért (egyvalami kivételével) igyekezett mindent belecsempészni ebbe az útmutatóba. Szerteágazó, állandóan változó iparágról beszélünk, ahol még mindig fellángolnak az ásványi olajjal kapcsolatos kérdések, az állatkísérletek sajnos továbbra is rendszeres téma és mindig jön valami új őrület, a csillámos maszktól az új, halottat is feltámasztó összetevőig és minden hónapban mind meghalunk valamitől, ha nem az alumíniumsótól, akkor az octrocrylene-től biztosan és mindenki rohan olyan fényvédőt venni, amiben nincs octocrylene.:D

Caroline kitér ennek a hobbinak a lelki vonatkozásaira is: ne rettegj, hogy végzetes hibát követsz el, ha rákensz valamit az arcodra. Ne dőlj be a marketingesek agyonpuffogtatott szövegének. Vigyázz a bőrödre, de ne őrülj bele. A bőr alapvetően fényes, nem csontmatt, vannak rajta pórusok, de nem, nem látja mindenki 200 méterről őket, ahogy néha mi hisszük.

A könyv tippeket ad pár termék kipróbálására és ezzel mindjárt elérkezünk a (szerintem) nagy hiányosságához; igen, gyógyszertári, széles körben elérhető krémeket is ajánl, de tudjuk, hogy a patikai termékek igen nagy százalékban nem válnak be - komolyan nem értem, miért kell egy ekcémásoknak szóló krémet parfümmel telenyomni -, de ami a fő, hogy megnézném azt a frissen megtért embert, aki nem sápad el egy Tata Harper szérum vagy egy Kate Somerville arckrém ára láttán és nem rohan vissza a drogéria megnyugtatóan olcsó arcápolási részlegébe. Nem arról beszélek, hogy ezt a könyvet alapvetően az angolszász piacnak szánták, hanem arról, hogy őrültség 100 fontot (kb. 40ezer forint) szánni egyetlen bőrápolási készítményre, ami egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Vagy 30-50 fontot egy arclemosóra, meglepődésemben majdnem ráköptem a diós kosárkát az oldalra.

Ha már említettem a drogériát: szerencsére egyre több valóban jó, működőképes terméket lehet találni a polcaikon (szérumokat is!), amik nem kerülnek egy vagyonba, de ami még mindig a bőrápolás alfája és omegája, ami mindig innovatív, érdekes, zsizsegős, hatalmas kínálattal és nagyrészt megfizethető áron... az a koreai bőrápolás. Nekem meg ez a fixa ideám, de igyekszem visszafogni magam, mert csak egy mezei függő vagyok. A k-beautyt (és Japánt is) Caroline teljesen kihagyja, csak a szószedetben szerepelnek. Szó van a clean beautyról, a natúrhívőkről, a parabénekkel kapcsolatos tévhitekről, az alkoholról, a fényvédelemről, a jáde rollerről, de Korea, ahonnan a Nyugat fél szemmel hunyorogva állandóan ihletet merít, kimarad és ez nálam egy csillag mínuszt érdemel.

Egyébként koreai termékeket már lehet kapni a kétbetűs drogériában és magyar webshopokban is, csak kb. az eredeti ár duplájáért, úgyhogy még mindig jobban megéri külföldről rendelni.

Maga a kötet nagyon igényes, látszik, hogy odafigyeltek a magyar kiadásra, ahol volt valaminek magyar vonatkozása vagy megfelelője, megemlítették. A fordításnál nem erőltették, hogy az általunk is angolul használt szavakat, kifejezéseket lefordítsák és nagyon megmelengette a szívemet, hogy feltüntették a magyar webshopokat, üzleteket is a márkák és termékek listájában.

Eredeti cím: Skincare

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Benedek Leila

Ár: 5990 Ft

A kis idegen

"... a tudatalattinak sok sötét, boldogtalan zugolya van. Képzelje el, hogy az egyik zugolyból leválik valami. Nevezzük csírának. És tegyük fel, a körülmények kedveznek, hogy ez a csíra kifejlődhessen, hogy megnőhessen, mint a magzat a méhben. Mivé növi ki magát ez a kis idegen? Talán egyfajta árnyék-énné: Calibanná, Mr. Hyde-dá. Ezt a teremtményt azok a ronda ösztönök és étvágyak mozgatják, amelyeket a tudatos elme elrejteni remélt, mint például irigység, rosszindulat és tehetetlen düh..."

Sarah Waters: A kis idegen

Az írónő előző regénye, A szobalány nagy hatást tett rám anno; fordulatos volt, izgalmas, tele meglepő (a vége felé már túl sok meglepő) csavarral, az az igazi szórakoztató ponyva regény, amely ügyesen egyensúlyoz az igényes elvárások és a könnyed kikapcsolódás iránti vágy tengelye között.

A kis idegen jóval lassabb folyású, nélkülözi a hatásvadász fordulatokat. A vidéki körorvos, az agglegény dr. Faraday elbeszélésében ismerjük meg az eseményeket. Faraday egy kis angol faluban nőtt fel, ahol a környék meghatározó uradalmi központja a fényes Hundreds Hall volt, egy vérbeli angol földbirtokos családdal. A második világháború azonban a merev hagyományokra épülő társadalmi rendszert is szétzilálta; a család elvesztette a vagyonát, nem tud megfelelő számban személyzetet fenntartani és Hundreds is már csak árnyéka önmagának, az egykor impozáns kúria lassan az enyészeté lesz.

Egyszer Faraday helyettesíti a család orvosát, így kerül kapcsolatba Ayresékkel; az anyával, a még mindig bájos, de már öregedő szépasszonnyal, a slampos lányával, Caroline-nal és a háborús traumáktól testileg-lelkileg meggyötört fiúval, Roderickkel, akinek az idegeit lassan felőrli a birtok fenntartása és az egyre apadó pénzzel való zsonglőrködés. A doktor gyorsan a család bizalmasává válik, megosztják vele szép emlékeiket, a problémáikat, és a házban zajló titokzatos eseményekről is beszámolnak neki, amelyek egy gonosz entitás jelenlétére utalnak.

Lassan, fokozatosan épül fel a cselekmény, nem egy ijesztgetős horrort kapunk, inkább a család megismerésére fókuszál a történet. Megtudjuk, amit a hasonló tematikával bíró könyvekből nem igazán: a romantikus, régmúltú udvarházak fenntartása közel sem olyan romantikus, inkább valóságos pénznyelő szörny; rengeteg költséggel jár és  számos ember foglalkoztatását, odafigyelését igényli. Habár olthatatlan szenvedélyt érzek a régi házak iránt, a felfűthetetlen, hat méteres belmagasságú szobák és a villanyvezeték hiánya hamar átrendezi bennem a prioritásokat és a kéménykürtő tisztításában sem szeretnék jártasságra tenni, ahogy Caroline.

A regény vége felé már nagyobb teret kapnak a megmagyarázhatatlan események; akik hiányolták a Hill House szelleméből a tisztességesen hátborzongató részeket, itt kapnak egy olyan remekbe szabott jelenetet, hogy azt fogják kívánni, bár a napsütéses órákra hagyták volna az elolvasását (mint én).

Szóba kerül a háború pusztítása, a harctéren átélt borzalmak utólagos lelki tünetei, egy anya csalódása, egy gyerek dühvé váló fájdalma a szülei iránt, egy munkásosztályból felkapaszkodó orvos fellobbanó ingerültsége a nemesek iránt, akik a múltban élve még mindig úgy gondolják, hogy egy világ választja el őket a közönséges emberek kisded problémáitól. Dr. Faraday dühe, undorral vegyes vágyakozása Caroline iránt: a benne élő gyermek csodálatát, a ház és előkelő lakói iránt, bemocskolja Caroline slampos stílusa és cselédhez illő robotolása. Illúzióromboló és rútul emlékeztet arra, hogy a helyi nobilitások is végső soron ugyanúgy emberek - mennyire fonák elvárások dolgoznak az emberekben -, mint a náluk dolgozó parasztok, és a nemesi bőr sem taszítja a koszt.

A két elolvasott könyv alapján azt mondom, bírom Sarah Waters stílusát, remélem, előbb-utóbb a többi könyvét is kiadják (az Affinityre különösen kíváncsi lennék). 

Némileg levont az olvasás élvezeti értékéből Sóvágó Katalin fordítása, itt-ott megbicsaklott a magyar szöveg, egy plusz olvasószerkesztői kör még nem ártott volna ezek kigyomlálásra. Ezt leszámítva egy abszolút nekem való, ízig-vérig szórakoztató regényt olvashattam; amiben ódon ház van, annak a könyvnek nálam már félig nyert ügye van.:) Nagyon bírtam az emberek közötti kapcsolatok dinamikájának az elemezgetését, ennek a több szempontból kifáradt családnak a bemutatását, kinek a reakciói mire utalnak és összefüggésben lehetnek-e a házban észlelt eseményekkel. Nem is értem, miért aszaltam idáig a polcon...

Eredeti cím: The Little Stranger

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Sóvágó Katalin

Ár: 3991 Ft

Életek romjai

 

Lionel Shriver: A Mandible család

Őszinte híve, mondhatni rajongója (ezt a gyermeki érzeményt kevesek számára tartom fenn) vagyok Shriver sebészi élességű tekintetének, amely könyörtelenül átlát az emberek hazug manipulációin, az egész életüket átszövő illúzión, a téveszméken, amiket addig ismételgetnek, míg maguk is elhiszik; kíméletlen, brutális az a lelki és mentális élveboncolás, amit a Beszélnünk kell Kevinről lapjain művel - egyszer írnom kellene egy listát a traumatizáló olvasmányokról -, és ami enyhébb formában a Születésnap utánban is fellelhető. Pontosan ezért nem mertem még elolvasni az Ennyit errőlt, mert ha az nem hasít atomjaimra, akkor semmi (már amennyire egy regény képes erre).

Szóval, én imádom Shrivert, de ez a könyv kegyetlenül szar volt.

Shriver intelligens író, de ez a téma - a világ vezető nagyhatalmának gazdasági összeomlása - a felsorakoztatott következményekkel és ezzel a megoldással azelőtt agyonvágta a regényt, hogy a nyers változat elkészült volna. 

A reggeli romjai felett beszélgettünk arról, miért nem alakulhat ki ez a helyzet (az optimista jövőkép nem szerepelt az érvek között), de nemcsak a valószínűtlenséggel volt bajom; a szereplők szájába adott ismertetés, az arrogáns pénzügyi köpködések nem arányosan viszonyultak a többi témához. Shriver imád rengeteg mindent egybefűzni és ezt a bravúrt a többi könyvében hibátlanul kivitelezi, de a közgazdaságtan, az infláció virgonc természete, a tőzsdei mozgások agyoncsapták azt a kényes egyensúlyt, amit egy Shriver-féle komplex regényszerkezet megkövetel. Ha gondolatban ezt a helyére tuszkolom, máris jobban érvényesül a személyes perverzióm, a már emlegetett lelki élveboncolás. Shriver ebben a könyvében sem feledkezik meg a szereplők gyarlóságairól és nincs mocskosabb, mégis szükségszerűbb mozgatórugó, mint a pénz; a menő közgazdaságtantanár szellemi kasztrációt él át, miután kirúgják az állásából és a jóslatai nem teljesülnek be? A család tizenhárom éves zárkózott tinédzsere titokban pénzügyi guru? A mangófa asztalkái felett nyivákoló sznob értelmiségi buzgón mossa kézzel a seggszalvétákat? A regénykiadás fényűző körülmények között élő egykori mogulja elveszti minden vagyonát - amire az örökösök nagyon, nagyon vágytak már - és leghőbb vágya az aranyérkenőcs? Fortyognak az indulatok, a nem annyira eltemetett sérelmek a kényszerű egymásra utaltság poklában? Hajjaj, van itt minden, mi szem-szájnak ingere!

Érzésem szerint a cselekmény idejét tekintve is aránytalan; a regény elvileg tizennyolc évet ölel fel, amiből szükségszerűen kimarad egy szakasz és csupán retrospektív módon kapunk némi magyarázatot arra, mi történt ennyi idő alatt a családdal és az országgal, az összeomlás előjátéka és nyitánya viszont túl hosszúra nyúlik. A megoldás túlontúl banális lett, mintha Shrivernek is elege lett volna a konstans katasztrófákból és egy utolsó, engedékeny pillanatban megkegyelmezett Amerikának, azonban teljesen nonszensz módon.

Sajnos ez a könyv, úgy, ahogy van, teljesen katasztrofális. Ehhez igazodva a fordító sem remekelt - a mai napig nem bocsátottam meg a Születésnap után szerelmetes "kutyuli" becézését -, komolyan megdöbbentem, amikor visszanézve kiderült, hogy a Kevint is Komló Zoltán fordította, mert annál semmilyen disszonanciát nem éreztem.

Eredeti cím: The Mandibles

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2017

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

Rövidkék

Érdekes, hogy régen szentségtörésnek éreztem, ha nem szenteltem minden olvasmányomnak önálló bejegyzést, minden könyvről írni kell, ez volt a vezérelvem. Aztán felnőttem, és Heloise hangulatos jubiláló bejegyzését olvasgatva eltűnődtem, hova lettek azok a végtelenül hosszú nyári órák (mit órák, napok), amikor felnőtt fejjel nézve semmi dolgom nem volt, de akkor úgy éreztem, roppant fontos feladatot teljesítek, minden gondolatomat rögzíteni akartam valamilyen formában. Nem azért, mert olyan rohadt okosnak képzeltem magam, nekem volt fontos, úgy éreztem, ez igazolja a létezésem.

És persze minden könyv fontos volt, ha jó volt, ha rossz. Olyan, hogy "elmegy egynek", nem igazán létezett, most meg, kb. 1500 könyvvel a hátam mögött - rettenetes szívfájdalmam, hogy nem tudom rögzíteni a pontos számot a Molyon -, elég sok felejthető kötetet tudok felsorolni, pontosabban olyat, amiről nem szeretnék hosszan írni. Ebben persze a munkás hétköznapok is kulcsszerepet játszanak, amit sajnálok és küzdök ellene és szívesen kampányolnék azért, hogy én is kaphassak három hónap nyári szünetet.

De nézzük inkább a könyveket:

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Néha szelektálást tartok - ami szintén gyökeres ellentéte a zsenge moly mentalitásomnak -, mert a lakás befogadó kapacitása véges. Kifejezetten örülök neki, hogy már nem fűz mély és bonyolult viszony a gyűjteményem minden egyes darabjához, hanem szívfájdalom nélkül el tudom őket cipelni a könyvtárba. Lydia Netzer könyve azt se tudom, mióta vár a polcon, de már rettenetesen idegesített, ezért gyorsan beleolvastam, hogy lássam, adjak-e neki esélyt. Adtam és nem bántam meg, de a sorsától így sem menekülhet, abszolút tudok nélküle élni.

Nem tudom, mi járhatott a kiadó fejében, hogy ménkű romantikus imidzset varázsoltak ennek a szerencsétlennek, de valakinek nagyon a bögyében lehetett. Pedig minden, csak nem sziruposan, Barbie-rózsaszínűen romantikus; igen, van benne szerelmi szál, de olyan igazi, nem mű és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy klisés. Tényleg egyediek a karakterek, az aspergeres, robottorvező férfitól, a teljesen szőr nélkül született, futurisztikus parókákat tervező lányon át a karizmatikus, rettenthetetlen anyáig, és köztük még sok minden van. Matematika, űrhajók, családon belüli erőszak, a szabályos kertvárosi lét és a frissen festett falakon belüli lelki nyomor, a másság sokféle aspektusa (és néhány gyilkosság) keveredik benne, avagy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Annak ellenére, hogy nagyon érdekes témákkal foglalkozik, nehezen haladtam vele, vagy a fordító, vagy az író stílusa volt számomra nehézkes. Sokszor éreztem, hogy egy helyben toporgunk és még mindig ugyanannál az apró mozzanatnál vizsgálgatjuk Sunny érzéseit, pedig annyi más érdekes dolog van, amivel többet lehetne foglalkozni.

Ez az idézet nagyon jól összefoglalja a könyvet:

"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont."

Eredeti cím: Shine Shine Shine

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2013

Fordította: Varga Krisztina

Eredeti ár: 3490 Ft

Alex Dahl: Fiú a küszöbön

Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy miért is rendeltem meg ezt a könyvet; jóformán semmit nem tudtam róla, nézegettem a molyos kívánságlistámat és a fülszövege alapján érdekesnek tűnt. Amikor már benne voltam a sűrűjében, arra gondoltam, basszus, ez egy hagyományos pszichológiai thriller, tinédzserkoromban olvastam ilyesmiket, azóta viszont nem nagyon, vajon mit tudunk kezdeni egymással? Ráadásul rém depresszív, a végeérhetetlen, szürke norvég télben játszódik, amiért egy fokkal kevésbé voltam dühös a kinti zsibbasztó forróságra.

A főszereplő egy tehetős kisvárosbeli feleség és anya, Cecilia, akinek az a legnagyobb gondja, hogy a kávéscsészék füle egy irányba mutasson a konyhaszekrényben. Részmunkaidőben elkényeztetett, otthonülő feleségek lakberendezési szeszélyeivel foglalkozik a saját szórakoztatására, mert bankárként dolgozó férje bőven el tudja tartani a négyfős családot. Ceciliának mindene megvan, mint a mesében: nagy ház és autó, szép gyerekek, gazdag férj, ő maga szőke és vékony, és három Gucci Indiana táskája van, nem egy, mint a többieknek. Mégsem elégedett az életével, folyton dühös, tablettákat szed, amiket alkohollal öblít le.

Persze, titkai vannak, amelyek az egész, gondosan felépített életét tönkretehetik, és Cecilia bármit megtesz, hogy ne kerüljenek napvilágra, de a titkok olyanok, mint a színdarabban felbukkanó puska: ha egyszer feltűnik, az biztos, hogy előbb-utóbb elsül.

Azért raktam a két könyvet egy bejegyzésbe, mert mindkettő a maga kissé elrugaszkodott módján jó példa arra, hogy a főnyereménynek hitt életek valójában milyen nyomorultak és a rendezett otthonok falai között szörnyű dolgok történhetnek. A két könyv hasonlósága itt megszűnik, egyrészt mert Sunny nem olyan elmebeteg, mint Cecilia és képes elengedni az elvárásait, hogy boldog lehessen, Ceciliának viszont a látszat a mindene, amelynek a forrása a gyerekkorában keresendő. És igazából ez volt az, ami megfogott a regényben; nem igazán érdekelt, ki a gyilkos, a titok nyitja is háttérbe szorult Cecilia jellemrajza mögött. Nagyon jól felépített karakter, akin keresztül látni annak a társadalmi rétegnek a kritikáját, amelynek ő is a tagja: legyél különleges, de az általunk megszabott keretek között, kövesd az íratlan szabályainkat, különben ízekre szedünk, még ha csak egy szokatlan asztali díszről van is szó. Nem tudom, más olvasók hogy viszonyultak Ceciliához, én csak a szánalom halvány visszfényét éreztem iránta a vége felé, de izgalmas volt egy ennyire egocentrikus, paranoid ember fejében lenni, aki nem mer az lenni, aki szeretne - igazából nem is tudja, ki szeretne lenni, de inkább tönkreteszi magát, minthogy engedjen a hagymázas, irreális elképzeléseiből, amelyeknek semmi köze a boldog, megelégedett élethez. És azért lehet szánni, mert ez nem ismeri fel.

Eredeti cím: The Boy at the Door

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

Minden évi novelláinkat add meg nékünk

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Szerintem már mindenki tudja, hogy mennyire várom az éves Jonathan Strahan-féle novellaválogatást.:) Azt szeretem benne a legjobban, hogy mindegyik írás egy másik világba repít el, és ez a kötet valóságos kaleidoszkópja a különböző világoknak. Annyiféle stílus, mentalitás, történetszövés, hozzáállás tükröződik benne, hogy az ember csak bódultan kapkodja a fejét. Mintha Alice nem egy, hanem sok üregen keresztül zuhanna le. Nem, nem mindegyik a mi szánk íze szerint való, de roppant nárcisztikus lenne elvárni, hogy egy ősz hajú ausztrál pasas a kedvünkért mellőzzön egy csomó szokatlan gyöngyszemet.

A tavalyi mélyrepülés egysíkú pangása után volt bennem némi félsz, de csupán egészségesen hullámzó színvonal kerekedett ki a kötet végére - voltak sokcsillagos, emlékezetes, nagyon elszállt és felejthető darabok is, ahogy az egy ilyen sokszínű válogatástól elvárható.

A besorolásom alapján nem úgy tűnik, hogy ez a kötet különösebben lenyűgöző lenne, de az egyéni preferenciák miatt ez a lista mindenkinél máshogy fog kinézni - sokaknak fog tetszeni Garth Nix klasszikus varázslóbotos sztorija, amikkel engem ki lehet kergetni a világból (de ezt csak halkan mondom, mert kidobnak itthonról), és sokan fogják a hajukat tépni John Crowley vagy Daryl Gregory novellájától, amelyeket én kifejezetten szerettem olvasni.

Kíváncsi lennék, Strahan milyen koncepció alapján szerkeszti a kötetet, mert igen érdekes görbe rajzolódna ki, ha ábrázolni szeretnénk: az eleje nagyon erős, fellő a kockás papír tetejéig, aztán a közepe táján kilapul (bandáznak az elszállt írások), hogy a végén ismét felfelé igyekezzen az íve.

Csoportosítva, pár szóval/mondattal jellemezve mutatom be a kötetet, hosszas elemzésre nem vállalkozom, mert így is öt nekifutásból állt össze ez a post és a két utolsó kategória darabjaira gondolni sem szeretek, nemhogy fellapozni őket amiatt, hogy pontosan miért nem tetszettek.

1. A nagyon jók:

- Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong: Olivia étkei - mindig megörülök, ha felfedezem Ms. Wong nevét a szerzők között. Az Olivia étkei hangulatában nagyon hasonlít a Megfulladsz, hogyha itt maradsz (In: Jonathan Strahan [szerk.]: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2017) című írására, szinte érezni az arizonai sivatag perzselő forróságát, ahol minden kaktusz a mágikus realizmustól virul.

- P. Djèlí Clark: George Washington kilenc néger fogának titokzatos története - azt hozza, amire a cím alapján számítunk. Ötletes novella, ami új színt visz a rabszolgaság-paradigmába. Egy nagyon kicsit a túlzott felsorolásjelleg zavart, de szinte elhanyagolható módon.

- Tade Thompson: Szakadt - betegállat, kicsitelszállt novella, érdekes látásmóddal.

- Zen Cho: Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra - ez az írás különleges helyet foglal el a szívem kisprózáknak fenntartott kamrájában. Bődületesen vicces! A cím, annak ellenére, hogy illik a történethez, egyáltalán nem érzékelteti a tartalmat. Istenem, a tehenek... soha többé nem tudok úgy nézni a tehenekre, mint ennek az olvasása előtt.

- Daryl Gregory: Kilenc utolsó nap a Föld nevű bolygón - low science fiction (vagy valami ilyesmi), avagy hogyan hat ki egy átlagember életére az idegen fajok jelenléte.

- John Crowley: Kova és tükör - nagyon erős, hollószárnyfekete atmoszférával bíró, történelmieskedő írás. A mögöttes mondanivalóban nem vagyok biztos, de nincs rosszul megírva és a hangulata mindent visz.

- Maria Dahvana Headley: Felejtsd el, hogy ismersz, és én sem fogok emlékezni rád - totál ciki, de kétszer kellett már megnéznem (egyszer a vázlat összedobásánál, egyszer most), miről szól ez a történet, pedig nagyon tetszett... A cím alapján ennél se lehet sejteni, miről fog szólni, tartogat is meglepetéseket. Nagyon feszes a cselekménye, egy felesleges betű nincs benne, a jó novella mintapéldánya.

- Ken Liu: Minőségi időtöltés - még nem olvastam a szerzőtől semmit, de tervben van, és ez a történet megerősített a Ken Liunak megelőlegezett bizalmamban (ma a semmitmondó mondatok istennője vagyok). Éljenek a patkányok!

- N.K. Jemisin: A mesemondó helyettese - sárkánymese, nagyon más szemszögből, olyan jemisinesen. Imádom ezt a nőt, eddig minden a plafont verte, amit elolvastam tőle. Friss, pimasz, nagyon dühös hang az irodalomban.

2. A szimplán jók:

- S. Qiouyi Lu: Anyanyelv - az a fajta disztópikus írás, ami kényelmetlen érzést okoz olvasás közben. Diszkomfortos a világ, ismeretlen, csillogóan rideg. Csak az idegenkedésem miatt maradt ki az exkluzív klubból, egyébként teljesen rendben van - fogalmam sincs, mennyire számít ötletesnek egy tájékozottabb SFF-olvasónak, nekem az volt.

- Yoon Ha Lee: A csillaghajó és a templommacska - szubjektív szempontból jónak gondolom, mégiscsak macska van benne és megáll a lábán a cselekmény, de nem okozott katartikus élményt.

- Naomi Kritzer: Tündértani terepgyakorlat - aranyos kilógok-a-sorból-kislány novella tündérekkel, el lehet olvasni, de nem egetrengető, az üzenete viszont fontos.

- Naomi Novik: Áldások - Naomi, nem csapsz be, tudom, hogy ez egy regény nyitánya, mint az Ezüstfonásnál! Szóval vedd ezt meghitelezett bizalomnak - amit meg kell téríteni!

- Rich Larson: Hús és vér és lélek - animálfiction! Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jobban fog tetszeni, mint nekem, akinek kellett volna még egy kis spiritusz. A szívszorító faktor elég magas, de a csattanó olyan kis semmilyen.

- Andy Duncan: Egy ügynök Utópiából - nem semmi fekete humora van a szerzőnek, aki csak nevében rokona Dave Duncannek. Az ember könnyen elveszítheti a, khm, a fejét. Vagy másvalakiét.

- S.L. Huang: A nő, aki elpusztított minket - érdekes ötlete van, jól kombinálva a családi drámával.

3. Elmegy egynek, azaz a futottak még mostoha kategóriája: 

- Annalee Newitz: A kék tündér kiáltványa - nem volt rossz, de az az érzésem, hogy ezt a történetet már nagyon sokszor olvashattuk...

- Alix E. Harrow: Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez - ezt is... szerintem sokaknak tetszeni fog, de semmi olyan nem volt benne, ami az ínyenc énemre hatással lehetett volna.

- Garth Nix: A kőbe zárt bot - ahogy a napokban gondolkodtam rajta, nem rossz ez, csak, ahogy a bevezetőben írtam, engem ez a fajta stílus nem tud meghatni.

- Elizabeth Bear: Oké, Glory - már azt is utálom, hogy a telefonom okosabb, mint én. Egy háztól max. azt várnám el, hogy öntisztító ablakai legyenek (in memoriam vasárnap délután, amikor akár egy jó könyvvel is fetrenghettem volna a fotelben).

- Kelly Barnhill: Szörnyű ifjú hölgyek - tök jó lett volna, ha be is fejezi az író, érzetre ugyanis egy hosszabb novella első pár oldala. Van, aki hat oldal alatt remekművet rittyent össze, Kelly Barnhillnek ez (most) nem sikerült.

- T. Kingfisher: A Rose MacGregor ivócimboraság és rajongói csoport - kínos pasinyavalygás, Kingfisher haverjai biztos jól szórakoztak, amikor elolvasták.

- Ursula K. Le Guin: Tűz fénye - igazából külön kategóriát érdemelne, mert erősen érződik, hogy más íráshoz/írásokhoz kapcsolódik, annak/azoknak egyféle lezárása. Mivel még semmit nem olvastam Le Guintól, a felszín alatt hemzsegő utalások miatt nem tudtam értékelni.

4. Miafaszvoltez, avagy az SFF méregzöld köde (ha a bölcsészeknek lila van...):

- Carmen Maria Machado: Illanó, félelmes csillag - ennek a befejezését nem tudtam hova tenni; addig szépen építkezett, de az utolsó pár oldal számomra nehezen volt értelmezhető.

- Simone Heller: Amikor nem járt csillag az égen - nagyon, nagyon furcsa novella, amelyet kínkeservvel próbáltam kontextusba helyezni, de annyira idegen, hogy nem tudtam megkedvelni, hiába állt össze valami kép a végére.

- Dave Hutchinson: Golgota - túl rövidnek és értelmetlennek találtam, lehet, hogy egy nálam hozzáértőbb olvasó jobban fogja szereti.

5. Amelyek nélkül tudtam volna élni:

- Kelly Robson: Beavatkozás - patetikus óda a gyerekneveléshez némi csillagközi körítéssel, szirupba fullasztva. Kicsit átalakítva nagyon jó lehetett volna (nekem).

- Jeffrey Ford: A könyvespolc-expedíció - nem tudom, Jeffrey Ford milyen komája Jonathan Strahannek, de nagyon örülnék, ha végre áttérne a kisszékek faragására.

- Vandana Singh: Vindam - abszolút nem nekem szól

- Brooke Bolander: Páratlan, nagy, ártalmatlan - talán ezzel szenvedtem meg a legjobban. Ha más stílusban, más megközelítésben van megírva, még élveztem volna is, de ez az idegen szemszög és az iszonyatosan lehangoló téma még az olvasástól is elvette a kedvem, és még hosszú is! Alig vártam, hogy a végére érjek.

El se hiszem, hogy a végére értem a mondókámnak, a könyvet olvasni nem volt ilyen nyögvenyelős.:) Nagyon örülök, hogy ez a válogatás jobban sikerült a tavalyinál, így legalább kellően fájó a búcsú. Kicsit duzzogva, kicsit halkan írom, hogy a magyar kiadó nagyban tudná enyhíteni a fájdalmamat a megelőző kötetek kiadásával, akár csak e-formátumban is (velem könnyű egyezkedni).

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Thirteen

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Hári Katalin, Heinisch Mónika, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Tamás Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs

Ár: 4990 Ft

Amikor a láncok lehullanak

"A történetek ott születnek, ahol megtaláljuk önmagunkat, ahol megtaláljuk a hozzánk hasonlókat. Ha sikerül elegendő történetet összegyűjtened, többé nem vagy egyedül: akkor már hadsereged van."

Sam J. Miller: Orkaváros

Egy nap idegen érkezik a városba.

Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A város az óceánra épült Izlandtól északra, geotermikus hő tartja életben és szoftverek irányítják. Qaanaaqnak nevezik, hivatalos nyelve nincs, a legelterjedtebb a svéd (37%). A lakók fele elpusztítani akarja, a másik fele az uralma alá hajtani. Hullámsírba lökni és porig égetni. Igazi olvasztótégely, ahol mindenki menekült, mindenki hozza magával a kultúrája maradványait, a tragédiáját, a kísérteteit. A szerettei szellemét, akiket nem tudott megmenteni és a fájdalomtól tébolyultan próbál valami új életet kialakítani a rácsvárosban, ami bárkit felzabál és maga alá temet, ha egy pillanatra nem figyel. Qaanaaqban az emberiség minden reménye és minden mocska szintetizálódik.

Régi és új, unalomig ismert toposzok és friss ötletek építik fel Sam J. Miller első regényét, amelyet már nagyon vártam; Jonathan Strahannek annyira tetszettek a novellái, hogy az egyik kötetébe kettőt is beválogatott és az abban szereplő Jégtömbök az Orkaváros világába enged betekintést. Nem minden író tud jó novellát írni (tudom, mondjak már még pár egyértelmű dolgot), de Sam J. Miller igen; pontosak, lekerekítettek a történetei és képes elmesélni, amit akar.

Jelentem, regényt is tud írni, bár hozzá kell tennem, hogy a többségnél kompatibilisebb vagyok az íróval, mert az általános moly-értékítélettel szemben nekem nem 71%-os volt, hanem, öö, olyan 90.

Az írók többsége a mai napig egy dolgot szeretne: elmesélni egy történetet (nyilvánvaló dolgok 2.) Qaanaaq szabályozatlan adathálózatán számtalan történet áramlik át, ez az egyik:

Egy nap idegen érkezik a városba. Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A nyughatatlan városban ő a szikra, ami belobbantja a káoszt; egy maffiafőnök nekilát végrehajtani a több éve építgetett tervét; egy kishivatalnok úgy dönt, kilép a saját árnyékából és azt teszi, amit végre szeretne; egy gerendaharcos talál egy pontot a városban, ahol elönti a nyugalom; egy siklófutár nagy volumenű megbízást kap; egy életunt fiatal felfedezi magán az omlás nevű titokzatos betegség jeleit; a hálózaton keresztül egy testetlen hang útmutatással vegyes vigasztalást sugároz a védtelen újonnan érkezőknek.

Természetesen ezek az emberek összetalálkoznak és így vagy úgy, de alaposan megváltoztatják egymás és a város sorsát. Iszonyatos múltbeli tettek kerülnek felszínre, találkozásokra bűnösök és áldozataik között, és mindenki tudja, hogy a kör nem zárul be, hanem újra kezdődik. Hihetetlen, hogy az emberiség azután sem tanul a hibáiból, hogy tényleg elpusztította a világot.

A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, de azt is inkább utólag belegondolva. A szereplők... nos, egyik sem nebáncsvirág vagy érző lelkű humanista, de az a város, ahol az egyetlen szépséget egy digitális mese képviseli, nem tűri a gyengédségét. Qaanaaq kegyetlen hely, a lakói tették azzá; mind elkövettek különféle bűnöket, hogy életben maradhassanak, és minden ballépés egy-egy darabot követelt a lelkükből - Qaanaaq pedig további áldozatokat kíván azoktól, akik életben akarnak rajta maradni.

Ui1.:Ennek a könyvnek a végén olvastam a legszebb és legfrappánsabb szerelmi vallomást.

Ui2.: Beszélgetés a könyv kapcsán:

        V.: És te milyen állathoz kapcsolódnál? Kismacskához?

        Én: Szívem, a kiscicák egész nap a saját farkukat kergetik.

Eredeti cím: Blackfish City

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kemenes István

Ár: 3490 Ft

Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.

Fordulj meg háromszor

Robert Galbraith: Halálos fehér

Két dolog biztos:

1. Soha ne piszkáld az arisztokraták lovait,

2. A gyenge teánál kiábrándítóbb dolog nincs.

(+1: a könyvelők nem kezelik az ügyfeleik pénzét.)

Olvastam pár negatív véleményt a Cormoran Strike-sorozat legújabb kötetéről, de inkább az előző rész miatt volt bennem némi félsz, mert úgy éreztem, Rowling nagyon elhúzza a gyilkos személye körüli találgatást és kicsit vontatott lett a regény vége.

Ebből okulva én nem is húzom tovább a szösszenetem lényegét: nekem tetszett a Halálos fehér. Lehet, hogy kritikusabb lennék vele szemben, ha nem lennék zombi és frissen, kipihentem vizsgálgatnám a cselekményt, de a jelenlegi álláspontom az, hogy baromi jólesett olvasni.:D

Rowling felnőttregényei számomra abszolút komfort-sőt, kabátkönyvek. Az Átmeneti üresedés az etalon, de Strike nyomában is jó haladni, és nem, engem nem untat a tizenhatodik tea-és sörfogyasztás leírása, hogy a Tottenham Court Roadon felbontották az utat és nehéz rajta haladni, hogy Strike kivasalta a legjobb öltönyét, ami olasz és még Charlotte-tól kapta stb. Plusz Rowling nagyon be tud vonni a nyomozásba - krimik esetében általában sodródom az árral és hagyom, hadd lepjen meg a szerző, de itt jólesett a rejtélyeken gondolkodni, mert abból aztán van bőven. Kicsit illúzióromboló belegondolni, hogy lehet, Rowling nem is egyedül rakja össze a könyveit - a köszönetnyilvánításban általában egy egész csapat szerepel. Biztos nem ő bújja egy hétig a könyvtári könyveket valami építészeti információmorzsa után -, ennél a könyvnél pedig különösen kíváncsi lettem volna, hogyan építette fel és mennyi ideig tartott, hiszen a saját bevallása szerint is bonyolult és a Halálos fehérrel párhuzamosan egy színdarabon és két forgatókönyvön is dolgozott. És három gyereke van, te jó ég.

Szóval ez egy elég bonyolult könyv, de ezúttal nem éreztem, hogy feleslegesen elnyújtja, vagy csak annyira gondolkoztam narancsleves dobozokon meg lovas képeken, hogy nem tűntek fel az esetleges hibák. Kifejezetten mérges lettem, amikor néhány kulcsmomentum annyival lett elintézve az olvasóknak, hogy Robinnak feltűnt pár dolog, Strike megkérdezte, mik azok, és Robin elmondta. Nem igazságos kizárni minket a nyomozásból, sose szerettem ezt a megoldást.

Egyszer a kedves azt mondta, hogy nagy tanulsága a Tűz És Jég Dala sorozatnak, hogy ne b...kodj ne húzz ujjat a nőkkel. Ez a Halálos fehérre is igaz, főleg Robin kapcsán; az első rész okos, de főként mellékszereplő titkárnőjétől eljutottunk oda, hogy Strike-kal egyenrangú szereplővé vált és ő a fejlődik többet a sorozat pár éve alatt, ahogy Rowling egyre több dolgot adott hozzá a karakteréhez, és nem a sablonos erős nő módon/stílusban, és nem is az agyafúrt-gyönyörű-de-halálos szinten mozog. Mi Robin a Kakukkszó elején? Egy nagyon szép, de bizonytalan lány, aki nem találja a helyét, és együtt él a jóképű, de már akkor se valami szimpatikus iskoláskori szerelmével. Kiközvetítik Strike cégéhez, ami más, mint a korábbi irodai helyettesítő munkái és ráérez a nyomozás ízére. Innentől folyamatos konfliktusokba keveredik a párjával, a családjával, Rowling pedig varázsló módjára (bocs) előhúz néhány múltbeli esemény a kalapból és kikristályosodnak Robin motivációi. A Halálos fehér idején ér a végére annak a kínnal teli folyamatnak, amikor képes nemet mondani és nem hátrál meg, hiába reszket belül. Abszolút életszerű karakter marad; nem lesz belőle Xena, se early Anita Blake, se Arya Stark, hanem hétköznapi ember, fél, küszködik, mardossa a kétely, fájnak a sebek, amelyeket a fiútestvérei és a most már istenesen seggfej, abuzív Matthew (az ő antifejlődése is életszerű, nem válik karakteridegenné) okoztak, de összeszorítja a fogát és állja a krízishelyzeteket, akkor is, ha legszívesebben elmenekülne. Látjuk az érem mindkét oldalát, ismerős érzelmekkel és ez teszi hitelessé.

Strike meg Strike, mogorva, biceg, leszokóban van a sült krumpliról és fáj a csonkja, szóval olyan strike-osan viselkedik - sajnos vagy sem, de ellopták tőle a show-t, viszont a reakciói alapján nem igazán bánja.

Még sokat lehetne elmélkedni a családon belüli sérülésekről (az arisztokraták különösen jól művelik a traumatizálást), az egyedülállók vs. házasok-gyerekesek szabadnapjairól, a szép nőkkel szembeni extra előítéletekről, meg mindenféle lószínekről.

Eredeti cím: Lethal White

Sorozat: Cormoran Strike 4.

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2019

Fordította: Nagy Gergely

Ár: 3990 Ft

Hamis mesék

"Az igazság feleannyira sem szép, mint ahogy feltüntetik. A molnár aranyszőke hajú lánya szíve mélyén egy fejedelemre ácsingózik, esetleg valami herceget vagy gazdag fiút akar magának fogni, ezért felkeresi a pénzkölcsönzőt, hogy legyen miből gyűrűt és nyakláncot vennie az ünnepre. Szépségével felkelti a fejedelem, a herceg, vagy a gazdag fiú figyelmét. A legény táncol vele, mad a tánc végeztével felviszi egy csendes szénapadlásra. Csakhogy utána hazamegy, és a családja által kiszemelt gazdag lányt veszi el. A molnár cserben hagyott lánya bosszúból elhíreszteli, hog a pénzkölcsönző az ördög cimborája, mire a falubeliek elkergetik a szerencsétlent, talán meg is kövezik. Így a lány legalább az ékszereket megtarthatja, és a kovács feleségül veszi, mielőtt a gyanúsan korán megfogant első gyermek megszületik."

Naomi Novik: Ezüstfonás

Novik végre megcsinálta.

Tudom, hogy sokaknak óriási kedvenc a Rengeteg - nekem meg óriási csalódás volt. Úgy éreztem, az írónő hülyének néz, pontosabban feláldozott egy remek ötletet a kommersz ízlés oltárán. Rettenetesen dühös voltam rá és megérett bennem a döntés, hogy a többi könyvét nem fogom elolvasni, nem nekem ír, minek pazaroljam rá az időmet.

Az Ezüstfonás se érdekelt. Olvastam a Strahan-válogatásban megjelent novellát és húztam rá a szám, emlékeim szerint közepesnek ítéltem. Gondolatban úgy viselkedtem, mint egy szigorú tanerő a csalódást okozó diákkal (tekintsünk el attól, hogy Naomi Novik Nebula-, Locus- és Mythopoeic-díjas szerző. Az én kegyeimet nehéz elnyerni). Novik megint elbaszta, engem nem tud elvakítani, csak egy közepes tehetségű írócska, akinek nincs mersze tovább lépni a közízlés kiszolgálásánál.

A kedvest kevésbé rázta meg a Rengeteg-fiaskó és minden közhiedelem ellenére jóindulatúbb olvasó, mint én. Tudta, miféle mézesmadzagot kell előttem elhúzni:

- Milyen? - kérdeztem a laptop mögül egy borús szombat délelőtt.

- A szereplőknek nagyon rossz és egyre rosszabb lesz.

A szadista állat figyelmét felkeltette a könyv, még úgy is, hogy V. a könyv végével nem volt száz százalékosan megelégedve, amit az ítéletem újabb bizonyítékaként könyveltem el, de addigra felcsigáztak az egyik főszereplő gondosan vezetett főkönyvei meg a tengernyi szenvedés ígérete.

Ha ez a bejegyzés egy rövidfilm lenne, a következő snittben azt látnánk, hogy éjszaka tizenegykor sajgó szemhéjjal falom a sorokat.

Minden a helyén van. Nem tudom, mi történt Novikkal, végre a sarkára állt, kidobta a szerkesztőjét vagy csak nem engedte, hogy belepiszkáljanak a könyvébe, de ez a történet kerek egész, nincs furcsa fókuszváltás, mint a Rengetegnél, nincsenek erőltetett jelenetek, suta magyarázatok.

Az Ezüstfonás igazi girlpower. Imádom ezeket a csajokat; Mirjem, a tutyimutyi pénzkölcsönző lánya, megelégelve az éhezést és a nyomort, és látva adósaik jól fűtött házát, maga kezdi el űzni nagyapja és apja mesterségét. Lepereg róla a tengernyi sértés, a szúrós pillantások láttán nem inog meg, egyedül a számok igazságát ismeri el. Hamar felvirágoztatja az üzletet, ám egy óvatlan megjegyzéssel felkelti a tél népének, a sztarikoknak a figyelmét.

A hercegnő Irina, bár jóval védettebb életet él Mirjemnél, mégis boldogtalan; apja értéktelennek látja, mivel nem a klasszikus értelemben vett szépség, így alkalmatlan a nők által betöltendő szerepre: hogy előnyös üzletkötések záloga legyen (magyarán nem lehet vagyonos, befolyásos emberhez hozzáadni).

Vanda sorsa a legsanyarúbb, egyszerű parasztlány, aki öccseivel nyomorog erőszakos, alkoholista apjuk zsarnoksága alatt. Butának és alacsonyabb rendű lénynek látja magát, pedig állhatatossága és jó esze messze a többi ember felé emeli.

"- Pontosan mit is kell megbeszélnünk? - köpte dühödten. - Miért jössz vissza egyáltalán?
 - Az apám adókimutatásai miatt - feleltem."

A három lány sorsa a sztarikok és a kegyetlen tél miatt összekapcsolódik; helyzetük folytán kénytelenek a leleményességükre, az eszükre és a vasakaratukra támaszkodni, hogy kiharcolják  jogaikat, hogy ne tapossák el őket - hogy megmentsék az életüket. A könyvben szereplő férfiak, bár természet-és társadalomadta hatalmuk van, képtelenek azt a saját védelmükre fordítani - gőgjük miatt hamar kutyaszorítóban találják magukat. A nőket lenézik, a szemükben ugyanolyan nélkülözhető tartozékok, mint egy ló vagy egy mosólány, csak más szerepet látnak el. Az egyikük, Mirnácjusz (fantasztikus macskanév!) ráadásul ironikus módon klasszikus női helyzetben találja magát: kénytelen eltűrni egy nála erősebb szeszélyeit, teljesíteni a parancsait és tűrni, valamint mások előtt titkolni a fizikai bántalmazást.

Hogy ne fessek ilyen gyalázatos képet, kiemelném Mirjem nagyapját, aki nem ítélkezik és támogatja az unokáját, egyszersmind hagyja, hogy a maga útját járja. Azt hiszem, Mósel sokaknak lett-lesz a kedvence.

Habár erősen körbekontúroztam a lányok szerepét és cselekvő erejét, hiba lenne pusztán feminista könyvnek mondani az Ezüstfonást - inkább azt üzeni, amit már a Tűz és Jég Dala óta megtanultunk: soha ne becsüld alá a nőket.

Talán a legnagyobb üzenete a másság elfogadása; akár egy másik faj szokásairól, akár egy másik vallásról, a rangról, nemről van szó, nem a konfliktuskeresés és a gyűlöletkeltés viszi előre a világot.

Isten bizony, még a végét se bántam, annyira megvett magának. Egyedül Irina semmiből előtörő karakán volta volt egy kicsit furcsa, de ennyit hajlandó vagyok elnézni.

Leülhet, Novik, jeles.

Eredeti cím: Spinning Silver
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo 
Kiadás éve: 2018
Fordította: Heinisch Mónika
Ár: 4990 Ft

Hill House

"A természetfeletti veszélye abban rejlik, hogy a modern tudatot a leggyengébb pontján támadja, ott, ahol már elhagytuk a babona védőpáncélját, és nincs helyette semmi védelmünk."

Shirley Jackson: Hill House szelleme

Talán Rose Reddel kezdődött az egész. A zsenge molykorunkban olvasott történetek nagy hatással vannak ránk, nálam valahol ezzel a könyvvel kezdődhetett az elátkozott, ill. gonosz házakhoz kapcsolódó érdeklődésem. Guilty pleasure, na.

Shirley Jacksontól ezt leszámítva egyetlen kis novelláskötet jelent meg eddig magyarul, a Sóbálvány, ami nekem akkora élmény volt, hogy hasonlónak tűnő könyvekben (pl. a Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek) tudattalanul is őt keresem - ami alapján nem csoda, hogy szinte lángra lobbantak az ereim a boldogságtól, amikor felfedeztem, hogy a Gabo kiadja az eredetileg 1959-ben megjelent The Haunting of Hill House-t.

Felejtsük el azt a bűnrossz filmet, amire mindenki csak úgy emlékszik, hogy benne van Catherine Zeta-Jones.

Felejtsük el a klasszikus kísértetházas sztorikat [aki olvasta a könyvet, tudja, mire gondolok].

Felejtsünk el az idióta sztereotípiákat, amikor belépünk Hill House kapuján.

Mert ez a könyv fura.

Ha nagyon őszinte akarok lenni - és adódik a kérdés, miért ne lehetnék? Mert magammal szemben is restelkedve ismerem be, hogy kicsit szenzációéhes módon vártam az igazi viktoriánusan hideglelős rémregényt Shirley Jackson döbbenetes erejű félelemkeltésével; a Sóbálványban bőséggel szerepelnek olyan novellák, amiktől feláll a hátadon a szőr és tényleg kiráz a hideg. Kifordítja a bennünk rejlő sötétséget, hogy felfalja a világot.

Hill House nem ezt csinálja. Megosztozik a főszerepen a beköltöző emberekkel és legalább annyira a köztük kialakuló, szavakba szőtt játszmákról szól, mint a már gonosznak épült, sötét falburkolatú házról, ahol az ajtók maguktól becsukódnak és éjszaka valami az ajtókat kaparássza. A falakon furcsa üzenetek jelennek meg, megjelenik a viszály és a vádaskodás a szereplők között, ki festette a feliratot, ki nem bírja elviselni, ha nem ő áll a figyelem középpontjában. Vagy a kísértetjárta házak /  iránt érdeklődő bölcsészdoktor áll a háttérben? Az érzékeny Eleanor tényleg különleges kapcsolatban áll a házzal, vagy feltűnési viszketegsége van? Abban is megoszlanak a vélemények, mi történik éjszaka - ha ugyan történt egyáltalán valami.

Az is rettentő furcsa, hogy a szereplők adottnak veszik, hogy a ház gonosz és számítanak bizonyos jelenségekre - az történik-e, amiben hiszünk? Képesek vagyunk-e ilyen szinten becsapni magunkat? Léteznek-e ott összefüggések, ahol mi felfedezni véljük? Vagy Hill House - ami alapvetően egy fa-és téglahalom - tényleg ártó szándékkal bír és nem véletlen, hogy a gondnok házaspár nem marad sötétedés után a házban?

Nem mondom, hogy nem értem a csalódott értékelőket, de nálam egy közepes méretű olvasási válságot számolt fel a Hill House szelleme, főleg a szereplők közötti finom pszichológiai játszma, az, hogy mennyire különböző személyiségek vannak összezárva és egy csapatba kényszerítve és milyen csoportdinamikai (vagy valami ilyesmi) folyamatok zajlanak. Inkább agyalós, mintsem ijesztgetős, libabőrt eredményező könyv. Aki félni akar, inkább túrja fel az antikváriumokat a Sóbálványért.:)

Ui.: Fél milliméterrel szélesebb margóért hálás lettem volna, csak az évek és a rutin háttérben munkálkodó ereje mentette meg a példányomat a gerinctöréstől, továbbá élmény volt (nem) vaksizni vele az olvasólámpa fényében.

Eredeti cím: The Haunting of Hill House

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Bozai Ágota

Ár: 2990 Ft