Ha ölni kell

"- A katonáknak sincsenek álmatlan éjszakáik. Ölnek, és kitüntetik őket érte. A derék kansasiak most engem akarnak megölni, és a hóhér majd örül, hogy munkája akadt. Ölni könnyű, sokkal könnyebb, mint egy hamis csekket elsütni. Gondold csak meg: körülbelül egy órája ismertem Clutterékat, amikor megöltem őket. Lehet, hogy ha jobban ismertem volna őket, most másképp éreznék. Azt hiszem, akkor nehezebben tudnék kibékülni önmagammal. Így azonban olyannak tűnik az egész, mintha bábukra lövöldöztem volna egy céllövöldében."

Truman Capote: Hidegvérrel

Amikor hazautazunk vidékre, csomagolás közben mindig kardinális kérdés a könyv. Vajon kitart-e a most olvasott kötet az oda-és visszaútra, plusz a hétvégére, amikor az embernek potenciálisan több ideje van olvasni? Néha viszek magammal másik könyvet, főleg, ha a soron lévőből kevés van hátra - ilyenkor egyértelmű a helyzet. De ha a felénél járok egy vaskos példánynak, jön a könyvmolystressz. Cipeljek még egyet, miközben lehet, hogy ennek sem érek a végére? Vagy hazardírozzak? A végén még be kell szereznem valamit az egyik antikváriumban, és még a beszerzéseim száma és a várólistám is nő, pedig pont a csökkentésük lenne a lényeg...

Amikor ilyen szorongattatott helyzetbe kerültem, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legfeljebb elkezdem a Hidegvérrelt. Hosszú ideje ez volt az otthoni tartalékos jolly joker olvasmányom és nemrég betölthette funkcióját, ugyanis a Mudbound - Sárfészek hipp-hopp elolvastatta magát, még a megérzékezés estéjén.

Capote-tól már több kötetet olvastam, imádom a sajátos, mégis nagyon emberi nézőpontját (ha az adott novella még Délen is játszódik, teljes a szerelem), ettől a könyvétől mégis ódzkodtam, a tényregény műfaja miatt száraz dokumentarista stílusra számítottam - négy Capote után lehetett volna több eszem.

Émelyítően kettős hatása volt az olvasásnak; úgy van megírva és olyan izgalmas, mint egy regény, valósággal faltam a sorokat, aztán oldalanként emlékeztetnem kellett magam, hogy ez megtörtént, nem egy író kitalált szereplőinek loccsantották ki az agyát - valljuk be, amikor krimit, thrillert olvasunk vagy nézünk, eszünkbe se jut, hogy ez megtörténhet (pláne nem velünk), vagy valakivel már megtörtént. Ha a szuperhősök előretörnek az ellenséges erők gyűrűjében, meg se fordul a fejünkben, hogy amikor elhajítanak egy fegyverrel hadonászó statisztát, valószínűleg kioltanak egy emberi életet. De amikor nézzük pl. a The Fall (magyarul: A hajsza) című sorozatot, amiben Jamie Dornan egy hétköznapi, dolgozó apuka, aki éjszakánként halkan kicsusszan az ágyból, nehogy felébressze a feleségét és elindul, hogy megfojtson egy ügyvédi irodában dolgozó nőt, aki a macskájával él együtt, akkor már forog a gyomrunk - az enyém legalábbis ezt csinálta.

Ugyanazt éreztem, amikor ezt a könyvet olvastam.

Egy kansasi kisvárosban bestiális kegyetlenséggel kivégeznek egy jómódú farmercsaládot. Indíték látszólag nincs - Clutterék a kis közösség megbecsült tagjai, a családfő, Herb Clutter az idénymunkásaival is tisztességesen bánik és híresen irtózik attól, hogy készpénzt tartson az otthonában -, a házból látszólag semmi nem tűnik el. Az egyetlen nyom két cipőtalp lenyomata. Holcomb lakóit a hisztéria kerülgeti, az emberek kulcsra zárják az ajtót és éjszakánként nem mernek elaludni. A bizalom megtörik - érdekes módon a legtöbben helybeli elkövetőre gyanakodnak, nem egy idegenre -, az emberek ezután azokban se bízhatnak meg, akiket húsz éve ismernek. Attól félnek, ők lesznek a következők.

A nyomozás sokáig egy helyben toporog, a detektívek lenyomozzák az összes telefonos bejelentést és terjengő szóbeszédet. Óriási rajtuk a nyomás és úgy tűnik, az ügy megoldatlan marad, az emberek tovább lépnek, de végül sikerül kézre keríteni a tetteseket, két fiatalembert, Richard Hickockot és Perry Smith-t.

Aki arra számít, hogy egy sodró lendületű krimi stílusában megírt bűntény felgöngyölítéséről olvashat, csalódni fog (és hamar a haját tépni); Capote Ádámtól és Évától indul, behatóan megismerjük az áldozatok életét, részletes jellemrajzot kapunk róluk és az elkövetőkről - megtudjuk, hogy Herb Clutter reggelente almát és tejet szokott reggelizni, hogy a felesége hosszú évek óta depressziós és nyaranta is fehér harisnyában alszik a saját hálószobájában; hogy a lánya, a tizenhat éves Nancy díjnyertes cseresznyés pitét süt (ahogy életének utolsó reggelén is) és az édesapja azt szeretné, ha szakítana a barátjával, mert nem egy felekezethez tartoznak. Megtudjuk, hogy Richard Hickocknak pedofil hajlamai is vannak, amit titkol és hogy Perry Smith aszpirinen él és egész életében egy sárga papagájjal álmodik, aki a mennybe viszi őt. A szerző nagyon aprólékos, részletes képet mutat be erről a hat emberről és a környezetükről is (a kedvencem Clare postamesternő). A történet felépítésében mutatkozik meg az írói feszültségkeltés; miközben Clutterék utolsó napját mutatja be, jókora vargabetűket beiktatva, Hickock és Smith beülnek a kocsiba és elindulnak céljuk felé, közben zsineget, ragasztószalagot vásárolnak és összevitatkoznak, szükségük van-e fekete harisnyára - úgy cseverészve, mint amikor te a hétvégi bevásárlásra készülsz.

Az olvasó tehetetlen szemlélője az eseményeknek - még hogy úgy nem lehet izgulni, hogy ismerjük a gyilkos(ok) kilétét -, legszívesebben kirúgtam volna Smith-ék alól az autót vagy rájuk küldtem volna egy kiadós rosszullétet (ezek még az enyhébb verzióim), de az igazság az, hogy csak halogatni lehetett volna a katasztrófát. Ha nem Clutteréket ölik meg, akkor mást.

Ezzel elérkezünk egy igen kényes ponthoz, mert az élet nem fekete és fehér, amiben egyértelmű döntési helyzetek vannak - még akkor sem, ha egy négyes gyilkosságról beszélünk és a gyilkosok beismerik a bűnüket. Akkor sem, ha azt olvasod, hogy Perry Smith-nek semmit nem jelentettek a történtek, hogy fél óra múlva már trágár vicceket meséltek egymásnak a kocsiban.

Könnyű azt gondolni, hogy ez a két ember egyértelműen halált érdemel, de a kivégzésük nem hozza vissza Clutteréket és nem tartja vissza a többi bűnözőt a gyilkosságtól. Újra érezzük azt az émelyítő, kettős érzést, ezúttal a gyűlöletet és a szánalmat, amikor az elmeorvosi véleményekhez érünk és képek villannak fel bennünk a gyilkosságokról és az elkövetők nyomorult életéről - logikusan merül fel a kérdés, hogy aki képes hidegvérrel megölni egy másik (vagy több) embert és "a dolog" után képes nyugodtan aludni, valóban épelméjű-e?

Hickockot és Smith-t végül öt évvel később felakasztották. A halálsoron a szomszédos cellában lakott egy biológia szakos egyetemista fiú, aki egy nap hazautazott, megölte a szüleit és a nővérét, a bútorokat felborogatta, hogy tettét rablógyilkosságnak álcázza. A fiatalember szerette volna minél hamarabb megkapni az örökségét, mert a félszeg, nagydarab Lowell Lee Andrews-nak volt egy titkos énje, aki szeretett volna több lenni egy szemüveges könyvmolynál és piros sportkocsira vágyott. Habár nem gyűlölte a családját, úgy érezte, gátolják az álmai megvalósításában.

Clutteréket negyven-ötven dollár, egy táskarádió és egy látcső miatt ölték meg.

Eredeti cím: In Cold Blood

Sorozat: Európa zsebkönyvek

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Szíjgyártó László

Ár: pár száz forinttól elérhető

Tömör gyönyör

"A szakadék alján, a zöld indákkal benőtt édesgumifák kérgén barnállott a rászáradt cukorszörp, a boszorkánylepkék, mint egy almafa fakó levelei, ingtak föl-le a levegőben, s a szélben ringó trombitaliliomok (misztikus kürtjeleiket, ha hinni lehet az öregek elbeszélésének, csak a hősök és a szentek hallják meg) integettek, mint megannyi csipkekesztyűs kísértetkéz. Idabel jobbra-balra csapkodott, hogy elűzze a kínzó moszkítókat; körös-körül iszapos vizű moszkítótócsák csillogtak, mint egy óriási tükör törött cserepei, melyek roppanva törtek össze Henry tappancsai alatt."

Elnézést kérek a megtévesztő címért, esküszöm, meg tudom magyarázni.

Truman Capote: Más hangok, más szobák / A fűhárfa

Utálom ismételni magam, de a Hó hull a cédrusra után ismét egy olyan könyv akadt a kezembe, ami miatt a hajdani harács énem dicséretet érdemel - egész pontosan azért, hogy 2012-ben három (!) Capote-kötetet vásároltam meg egy molytól egy rövidke novella alapján (a Gyönyörű gyermek volt Kepes András Könyvjelzőjéből). Kellett nekik néhány év az érlelődésre, de megérte rájuk beruházni. A könyvek hosszú távú befektetések.

Feltűnő, hogy a Más hangok, más szobákról nem születtek méterhosszú, analitikus értékelések. A rövid leírás becsapós - úgyis mondhatnám, hogy a fülszöveg ritka rossz -, nem készít fel arra az... orgiára, ami az olvasóra vár, ha belekezd ebbe a kisregénybe. Igen, a tizenhárom éves Joel édesanyja halála után a tőle messze élő édesapja házába költözik, egy ismeretlen vidékre, egy furcsa házba, furcsa emberek közé - de nem ez a lényeg, hanem a stílus.
Letarolt, mint egy buldózer.
Nem, ez hülyeség. Olyan érzés volt olvasni, mint beszívni egy kékesen tekergő, a hervadó virágok illatát hordozó füstöt, ami bekúszik az orrodba és húsevő virágként hajt ki a szíveden. Az a fajta stílus, elbeszélésmód, ami a gyengém, és mélyen azonos velem, Joyce Carol Oates Bellefleurje jutott róla eszembe, pedig majdnem öt éve olvastam. Ez a szöveg is egy labirintus, metaforák, allegóriák és szimbólumok folyton átrendeződő, torz kastélya, mindegyik sora-szobája más témába vezet be, és te csak remélni tudod, hogy nem tévedtél el végleg. Félelem a felnőttkortól, magány, útkeresés, ki-is-vagyok-én (ami általában nagyon különbözik attól, hogy ki és milyen szeretnék lenni), kirekesztettség, higanyként felszökő, váratlan érzelmek. Ó, az a fránya bizonytalanság, az a keserves vágyódás a biztos, a tények után.
Annyira, annyira szép. Néha szinte fájt olvasni.

A fűhárfa jóval egyszerűbb történet, de a maga nemében gyönyörűen csiszolt gyémánt.
[Meséltem már a gyémánthoz fűződő viszonyomról? Nagyon sokáig nem értettem, mit esznek rajta, uncsi fehér kőnek tartottam, a színeseket szerettem jobban. Aztán a kezembe került egy fülbevaló és megértettem. A kialakításában nem volt semmi különös, de az egyik legszebb ékszer volt, amit valaha láttam. Tiszta, hideg fény. A gyémántnak nem kell színesnek lennie - nincs rá szüksége, maga állítja elő az összeset, ahogy játékos táncba kezd a rávetülő fénnyel.]
Bocsánat, A fűhárfa. Kissé kiábrándítóan hatott a Más hangok burjánzó, fülledt textusa után, mint amikor a szauna illatos párája után megcsap a hideg levegő. Úgy is mondhatnám, hogy itt nem a stílus, hanem a történet a magával ragadó - szép ellentétpárt alkotnak. A főszereplő Collin, bár nagyjából egykorú a Más hangok Joelével, egészen máshogy csapja meg a felnőttkor szele; egy bonyolult, kényes egyensúlyon nyugvó testvéri viszony krízise és a konvencionális normalizmussal - amikor az unalmasan normális emberek világa egy extrém eset következtében megrendül, és ők rémületükben szeretnék eltaposni az extrém eset elkövetőjét - makacs ellenszegülés, amellyel tudjuk, mi szokott történni. Amilyen éteri, látomásos a Más hangok szövege, olyan tűélesen ábrázolja Capote ebben a kisregényben az emberi kapcsolatok dinamikáját, és egy percig nem lesz unalmas.

A Mozart és a kaméleonok idején, 2013-ban (imádom, hogy a Moly rendszerének köszönhetően úgy tehetek, mintha minden könyv olvasásának idejére emlékeznék) kicsit elhamarkodottnak gondoltam, hogy kedvenc szerzőnek avattam Truman Capote-t, de 30 deka maradhat a helyén - csak azt sajnálom, hogy viszonylag kevés könyvet írt.

Ui.: Igazán örülök, hogy az Európa kiadó beválogatta A fűhárfa / Álom luxuskivitelben kötetet a 100 könyv sorozatába, de ez a fülszöveg borzalmas. "Öregkisasszony", jézusom.

Eredeti cím: Other Voices, Other Rooms / The Grass Harp
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Örkény István, Róna Ilona
Ár: 2200 Ft

Romlatlan szörnyetegek

"Azt hiszem, bízvást kijelenthetjük, hogy még a legtisztább párkapcsolat is eredetileg egymás kölcsönös kihasználásának elvére épül - légyen bár az indíték szexuális kielégülés, vagy oltalomkeresés, esetleg az önbeteljesítés, ami mind csupa hétköznapi, emberi dolog, s úgy különbözik attól, amikor valóban használunk egy másik embert, mint az ehető gomba a mérges gombától, mely öl: ezek a Romlatlan szörnyetegek."

Truman Capote: Álom luxuskivitelben / Meghallgatott imák

A tavaly olvasott Mozart és a kaméleonok olvasása közben valóságos katarzist éltem át, és egy új lelki társ-félére találtam Truman Capote személyében. Tegnap azt írtam, Márquez olyan, mintha nekem írna, Capote viszont olyan író, amilyen én lennék. Ez a kijelentés számomra is homályos érzeményekből és sejtésekből fakad, úgyhogy kéretik nem komolyan venni. A könyvekhez (és ritkábban, az írókhoz) fölöttébb érzelemdús viszony fűz, akaratlanul emlékek kapcsolódnak hozzájuk - ezért van az, hogy sok esetben hamarabb jut eszembe, hogy egy bizonyos esemény idején melyik könyvet olvastam, mint az, hogy pontosan mikor történt az adott dolog.

Amennyire közel került hozzám Capote a Mozarttal, annyira távol áll tőlem a Meghallgatott imák. Ja, azt kifelejtettem, hogy az Álom luxuskivitelbent már olvastam évekkel ezelőtt, úgyhogy rögtön a kötet felénél kezdtem az olvasást (és igencsak felvidultam, amikor rengeteg Mozart-idézet kezdhettem az olvasást). Úgy lenne az igazi, ha újra olvasnám az Álom luxuskivitelbent, de maga a történet nem nyűgözött le annyira, hogy újrázzak. Van egy kis bűntudatom miatta, de remélem, Capote megbocsát.
Ez a könyv volt az, amivel a Szerelem a kolera idejént "pihentettem". Nem is találhattam volna vele ellentétesebb könyvet, és, ha nem áll hozzám annyira közel az író stílusa, valószínűleg abszolút nem érdekelnek a könyv.
A Meghallgatott imák a nagyon amerikai, nagyon gazdag emberek hirtelen ellőtt lesifotója. Látszólag fikció, egy gyökértelen, vándoréletet folytató fiatal férfi, P.B. Jones meséli el ezeket a történeket, aki masszőrként és prostituáltként dolgozott, de író akart lenni, és azt gondolta magáról, hogy zseniális (mi sem természetesebb). Capote a művet nagyregénynek szánta, amivel a prousti polc magasságába emelkedhet, de - az előszó szerint, amelyet közeli barátja és szerkesztője, Joseph M. Fox írt - elkövetett egy nagy hibát: a megírt fejezeteket az Esquire folyóiratban publikálta. A hatás leírhatatlan volt; gazdag és befolyásos barátai elfordultak tőle és örökre megszakították vele a kapcsolatot. Capote többször hangoztatta, hogy nem érdekli a felháborodás, de minden jel arra utal, hogy ez csak a felszín volt - a kiadóval újabb és újabb szerződéseket kötött, de könyvet soha nem fejezte be. Több elmélet született a hiányzó fejezetekről - nekem az tetszik legjobban, miszerint Truman a Los Angeles-i Greyhound Buszpályaudvar egyik csomagmegőrzőjében tartotta a kéziratot, és a mai napig ott van valahol -, amelyek eddig nem került elő, és valószínűleg nem is fognak, mivel nem léteznek.
El tudom képzelni, hogy ezek a nyilvánosság elé tárt, elsuttogott vallomások mekkora sokkot okoztak a gazdáiknak, de engem hidegen hagytak. A könyv nagy részét a vonaton olvastam el, olyan nyílt elfogadással, amit csak a falra hány borsó (más néven a mosott sz**) típusú  kimerültség eredményezhet. Belezuhantam a szavakba, fáradtan magamra húztam őket, mint egy takarót, azzal a felkiáltással, hogy hagyjanak békén. Mintha behúztam volna magam után egy ajtót. Néhány órára kiléptem a saját életemből, ezért a Meghallgatott imák, valahányszor eszembe jut vagy szembe jön velem, mindig a megkönnyebbülés érzését fogja magával hozni.
Egyedül Kate McCloud és Ann Hopkins története fogott meg, főleg az utóbbi. Nem tudom, Kate kicsoda a valóságban (és, bevallom, nem érdekel túlzottan), a jelleme alapján engem Daisy Buchananra emlékeztet; mindketten szép, igéző nők, de szükségük van valakire - ez a valaki általában egy inkompetens férfiszerűség -, akitől azt várják, hogy szilárd talajon tartsa őket. Ann Hopkinsnál előbújt a riporter Capote, úgy tud bűnügyekről tudósítani, hogy egyszerre tart izgalomban és tölt el borzalommal, olyan igazival, amikor azt gondolod, hogy képtelen vagy elhinni a történteket. A Mozart és a kaméleonokban is van egy elbeszélés (vagy kisregény?), ami egy rejtélyes esetről, ill. esetekről számol be. Itt ugyanez az iszonytató, mégis lenyűgöző érzés fogott el. Kíváncsi vagyok, milyen élmény lesz olvasni a Hidegvérrelt.

Eredeti cím: Breakfast at Tiffany's / Answered Prayers
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Fordította: Bart István, Bartos Tibor 
Ár: 2500

Gyönyörű gyermek

"Valamennyien  otthagyjuk olykor egymást a szabad ég alatt, és fogalmunk sincs, miért."

Truman Capote: Mozart és a kaméleonok
Értékelés: 5* csörgőkígyó az 5-ből

Korábban olvastam egy elbeszélést Capote-tól - a Gyönyörű gyermeket Kepes Könyvjelzőjében - és az Álom luxuskivitelbent, és annak ellenére, hogy mindkettőt szerettem, egyik sem készített fel arra a letaglózó, katarktikus élményre, amit a Mozart és a kaméleonok olvasása közben éreztem.
Úgy is mondhatnám, hogy szereztem egy új barátot Ginny néni és Romain Gary mellé, remélem, jól kijönnek majd egymással. Capote-nak egyébként Harper Lee volt a gyermekkori szomszédja és barátok is voltak.:)

Olyan szép dolgokat írtam fel a jegyzetembe, például hogy kísérletezik a formákkal, tényregény, zsurnalisztikus regény, az újságírás, a próza, a tények és fantázia keveredik a Hidegvérrelben, a Meghallgatott imák pedig a tényregény másik formája, de ezzel nem tudom elmondani, mit jelentett nekem ez a kötet. Olyan, mintha Capote nekem írna, olyan formára készült próza nekem, mint Márquez, akit bármikor, bármilyen hangulatban képes vagyok olvasni. Olyan, mintha hazatérnék. És tudom, hogy hülyén hangzik, de úgy érzem, a hangja kicsit hasonló az enyémhez. Elég nagy szentségtörés ilyesmit állítani, de úgy érzem, Capote hasonló monológokat folytat magával, mint én. Ha író lennék és pasi, valószínűleg az övére hajazna a stílusom. Majd megmondom neki, hogy olvassa el a Vándorünnepet Hemingwaytől (ha ugyan még nem olvasta), szerintem abban nagyon is azt érzi, amit ír - ugyanis TC ezt állítja róla. Lenyűgöz, ahogy látja és ahogy leírja a körülötte lévő világot és az embereket.

Képtelen vagyok többet írni róla, ez nekem belső élmény volt, annyira, hogy szavaim is alig vannak rá. Szeretném, ha ezt a könyvet hamar követni a többi négy, ami megvan - milyen jó, hogy tavaly sikerült cserével megszereznem hármat a legújabb Európa kiadványokból, és hogy megvan otthon a Hidegvérrel.

"Az igazi rettegés akkor fogja el az embert, amikor a lelke folyosóin hangzanak fel a kísérteties léptek, meg a lebegő, testetlen fantomoktól, amiket felidéznek."

Eredeti cím: Music for Chameleons
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2009
Fordította: Bart István, Gy. Horváth László, Osztovits Levente
Ár: 2600 Ft