Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

   

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.

A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.

(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)

(De ismét megtaláltam.)

A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...

Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.

Nyár Badenben és egyéb elbeszélések

Leonyid Cipkin: Nyár Badenben

Talán már említettem az agyam sznob szegmensét, ami unatkozik bizonyos könyvek olvasása (pl. Napkeringő, Szárnyak nélkül szabadon) közben. Na, a Nyár Badenben esetében teljes fordulatszámra kapcsolhatott.

A történet(ek) két szálon fut(nak); egyrészt végigkövethetjük a Dosztojevszkij házaspár hányatott utazását Németországban, másrészt egy orosz fickó gondolataiba nyerünk betekintést, aki a vonaton zötykölődve Anna Dosztojevszkaja naplóját olvassa. Orosz fickó!, hördül fel a kiművelt közönség. Lehet, hogy kiderül a narrátor (tessék, ez jobban tetszik?) neve, de bevallom, nem emlékszem rá. Az elbeszélő valószínűleg maga az író, ezt a merész következtetést az író fia, Mihail Cipkin által írt utószóból vontam le; édesapja - szolid képzelőerővel megáldva - jobbára a saját élettapasztalatából és környezetéből formálta meg írásműveit, emellett előfordul néhány párhuzam, ami szintén eme megoldás felé mutat.

Mindez még nem feltétlenül jelent súlyos, nagy odafigyelést igénylő dolgot. Na, de a stílus, az már igen!

Ehhez a két szálat akár egy soron belül egybemosó tudatfolyam-technikához képest Virginia Woolf művei szelíd gondolathintáztatások egy langyos nyári estén, ráadásul a szálakon belül is több téma fonódik egybe. Ehhez társulnak a kötőjelekkel dúsan megtűzdelt, több oldalon átívelő mondatszörnyetegek és Fegya - a szerző interpretációjában - számomra rettenetesen ellenszenves személye. Az orosz fickó után lefegyázom Dosztojevszkijt, ráadásul ellenszenvesnek minősítem, valószínűleg egy életre kizárnám magam értelmiségi körökből, ha széles körben terjeszteném a véleményemet.:D A kisregényben nem Dosztojevszkij, az író, hanem Dosztojevszkij, a magánember képe rajzolódik ki, ami - hangsúlyozom, Leonyid Cipkin portréjáról beszélek - egy neurotikus, paranoid, mániás zavarokkal sújtott szenvedőé (mindig úgy gondoltam, hogy a remekműveknek ára van - a Bűn és bűnhődésnek pedig nem is kicsi...), akit gúzsba köt a saját elméje, és vele együtt minket is, ide-oda csapódunk egyik gondolatfoszlánytól a másikig, amelyek véletlenül sem arról szólnak, hogy délután előbb ebédeljenek, vagy fürdőzzenek egyet. Szürreális, zaklatott szöveg, nem volt könnyű olvasni és még csak nem is esett jól. Mint egy fárasztó dodzsemmenet, ami után sajgó testtel elvánszorgunk.

A szerző gondolataiban némileg kényelmesebb volt elhelyezkedni, néha már-már idilli, szigorúan orosz módon, nagyon jól megragadja a korabeli hangulatot. Ezért is voltam kíváncsi a Nyár Badenbent követő novellákra, ahol elhagyjuk Fegyát és kibontakozhat valami új. A Csótányok váltotta be leginkább a novellákhoz fűzött reményeimet; hétköznapi, nyomasztó történet, ami borzongatóan ismerős lehet, nemcsak a történet, hanem a felmerülő érzések is. A stílusa is könnyebben befogadható, mint a Badené, nekem ez tetszett legjobban a kötet írásai közül. Az Egy kórboncnok feljegyzéseiből a "semmi különös" kategóriájába esik és talán ez a legéletrajzibb, vicces módon ebben is feltűnik egy mániákus elem - a járda megérintése. Ugyanez az eset az Ave Maria! az idegesítő főszereplővel - van egy olyan érzésem, hogy nemigen kedvelném Leonyid Cipkint -, de még a Gyalog a metróig is; ez volt a leginkább semmilyen írás, egy kaptató ember pár gondolatmenete, amelyek nem túl érdekesek. Nagyon súlytalan, nincs tetőpontja, kraft, a többi írásához viszonyítva azt mondanám, a szerző korai munkái közé tartozhat. A Társutas és az Egészségedre! hihetetlenül kényelmetlenek, régen szorongtam ennyit olvasás közben.

Nagyon felemás érzés volt olvasni ezt a szokatlan könyvet, de nem unatkoztam és erőteljes érzéseket váltott ki, valamint jelentékeny agymunkára késztetett. Eredetileg egy rövidkés bejegyzésbe akartam besuvasztani, de meglepődve láttam, hogy sikerült róla pár sornál többet írnom, úgyhogy önálló postot kap. Kicsit sajnálom, hogy a stílus annyira nem jött be, ellenkező esetben lehengerlő élmény lehetett volna.

Kiadó: Gondolat

Kiadás éve: 2012

Fordította: Gábor Sámuel

Ár: 2950 Ft

Három könyvről röviden

Az egyikük nagyon régi olvasmány, a másik rossz volt, a harmadik elment vadászni jó, de rövid...

Tan Twan Eng: Az esti ködök kertje
Ezt jól elmismásoltam, még tavaly olvastam, de a nagy költözéses-karácsonyos-vendéglátós hajtásban nem volt ihletem meg időm írni róla. Eléggé megfakult az emléke, leginkább a rácsodálkozás maradt meg belőle, ahogy a szerző összeszőtte a szálakat. Meg hogy elfogyott a nagy becsben tartott tea, és soha többé nem lesz ilyen. Borzalom.
Jaj, és Aritomo történetének vége! Tetszik, ha egy szerző nyitva hagy bizonyos kérdéseket, mi pedig rágódhatunk rajta, vajon mi történt, és miért ez lett a következménye.
A keserűséget, a haragot tényleg el kell engedni, mert felzabál és végtelenül magányossá tesz. Szép, szomorú könyv, még az én túlontúl európai beállítottságomnak se volt elérhetetlenül keleties.

Svenja Leiber: Sipino
Nagyon rövid olvasmány, gyakorlatilag egy délután alatt el lehet olvasni, de ha megveszek, se tudom megmondani, miről szólt. A cselekmény, a mondanivaló úgy lóg a semmiben, mint a szereplői, akik kiléptek az életükből, hogy az átmeneti pihenőhelyen, Sipinóban ragadjanak örökre. Annak ellenére, hogy orosz környezetben játszódik, nem hittem volna, hogy ennyire depresszív lesz, az elején majdnem visszatettem a polcra, de várólistacsökkentős, úgyhogy végigküzdöttem magam rajta. A hangulata nagyon erős, rengeteg teát  (meg töményt) isznak, de a céltalan fájdalomkeltésnek nem vagyok a híve.

Fehér Béla: Tengeralattjáró Révfülöpön
Cuki a címe, a külseje, és láthatólag nekem rakták ki a könyvtári Újdonságok állványára. Egy nap alatt végig lehet benne szaladni, voltak tetszetős és kevésbé szimpatikus írásai. Nem filóztam rajtuk sokat, lapoztam a következőre - eszméletlen sok magyaros kaját zabálnak benne -, amolyan instant élvezetként szolgáltak.
A kedvencem talán ez volt:

Lila ruhás boszorkány, varázsszőnyegen 

Tudom, hogy az úgynevezett felvilágosult emberek célpontja leszek, kiröhögnek, nekem ront a tévé, a sajtó, de állok elébe. Akkor is az a véleményem, hogy a középkor sokkal őszintébb volt, mint ez a sötét, pénzéhes 21. század. A középkorban kertelés nélkül beismerték, hogy boszorkányok pedig vannak. Ez rendben. De ha akkor voltak, mára hová lettek? Megszűntek, mint a mandulagyulladás? Vagy jó útra tértek? Dehogy szűntek, dehogy tértek. Most is itt élnek közöttünk. Bizonyíték rá a szomszédasszonyom, az elvirágzott, cipócsöcsű Vikszléder Bözsi. Képes ráhasalni egy szelet rántott húsra, repked rajta a ház felett, mint egy varázsszőnyegen. Ma reggel is láttam, kérem! Lágy esésű lila ruhát viselt, fogta a szalagos fehér kalapját, hogy le ne repüljön a szélben. Integetett, aztán huss!

WS

"Akkor hát vajon az én irományom sem más, mint amit az a herceg olvasott a könyvében? Szó, szó, szó? Mindenki annyit ér, amennyit a szavai. Én viszont színész vagyok, és a szavaim nem a sajátjaim. Hogy is lehetnének azok, amikor annak az embernek az Életét írom, aki életet adott nekem? Ez a könyv nem más, mint a színész bosszúja. A színjátszó bosszúja. Tehát nem színjáték. És még csak nem is játék."

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Hölgyeim és uraim, bemutatom Önöknek Mr. Robert Tiresias Pickleherring Reynoldsot, a ma esti előadás mesélőjét. Keresve sem találhattak volna jobb alkalmat erre a bizarr és mitikus kalandra, kedveseim - odakinn zuhog az aranyat érő, májusi eső, az ég borongós és sötét. Húzódjanak be meleg fényű teátrumunkba és hallgassák meg Pickleherring mester szójátékát.
Elárulom a mélyen tisztelt közönségnek, hogy fogalmam sincs, kicsoda Pickleherring. Állítása szerint "posztumusz gyerek" és hadovál valami vénkisasszony nővérekről, akik örökbe fogadták édesanyja halála után és időnként elnáspángolták, de ezt később tagadja. Valószínűbbnek látszik, hogy az Önök alázatos szolgálja imaginárius lény, démon, esetleg a kollektív tudatalattink szülötte, azaz irgalmatlanul berúgtunk és közösségi élményként és előhívtuk őt elménk legmélyéről.
Mindenesetre Sózott Heringünk azt hiszi magáról, hogy egy bizonyos Mr. Shakespeare szülötte, ő hívta életre szavakkal és tintával. Ez a bizonyos Mr. Shakespeare - aki egyébként drámaíró volt - már meghalt, és Pickleherring, a kiöregedett csepűrágó még egyszer, utoljára színpadra lép, hogy bemutassa Mr. Shakespeare Életét, úgy, ahogy eddig senki más nem volt rá képes, és nem is lesz ezután.
Habár Pickleherring ír, a szemünk előtt írja a könyvét, halad fejezetről fejezetre, betűről betűre keservesen rója a sorokat, színházat játszik, ahogy egész életében tette - "Ez a könyv az én színházam, és a darabnak még nincs vége"- mondja. Ameddig mesél, addig tart ki ő is; élete egybeforr az írásával, a színházával, és ezen keresztül Shakespeare életével is. Lassan eggyé válnak, és nem tudni, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
Elbeszélőnk rendkívül csapongó. Azzal, hogy folyamatosan eltér az elbeszélés tárgyától és a világon mindent beszuszakol az előadásba, olyan terjengős, burjánzó szöveghalmazt hoz létre, ami már-már önálló életre kel, de labirintusként is egész jól működik, ami tele van a semmibe nyíló ajtókkal, falak mögött eltűnő utalásokkal, folyosókkal, amik nem vezetnek sehová. De hát valamivel meg kell tölteni a lapokat, nemde? Hiszen mindaz, amit Shakespeare-ről tényként állíthatunk, elfér egyetlen lapon. Egy lap pedig egy egész életről, pláne egy ilyen rendkívüliről, nem sok, ezt mindenki beláthatja. Úgyhogy Pickleherring képzelete és tolla nekilódul és 533 oldalon keresztül záporoztatja ránk az információk, féligazságok és totális sületlenségek garmadáját. Teszi mindezt oly szórakoztatóan, hogy elnéző mosolygással... fenét, rajongó imádattal fogadom ezt a mítoszkastélyt, ahol számosszor eltévedek, de egy cseppet sem bánom.

"William Shakespeare-t nem lehet úgy jellemezni vagy meghatározni, hogy azt mondjuk: ilyen vagy olyan, például mint darabjainak bármely szereplője. Mindegyikükhöz hasonlított, és mindegyiküktől különbözött. Éppannyira volt Iago, mint Cordelia. Azok a sokszor felidézett kezdetleges fametszetek lelkének tükrei voltak. Egyszóval tehát Shakespeare csak akkor tudott önmaga lenni, amikor másokat ábrázolt. Képes volt kilépni önmagából, és kifejezni Kleopátra lelkét. Amikor azonban saját személyében volt jelen, úgy tűnt, mintha mindig a súgótól kapott végszóra várna. Ha mások gondolatait akarta kifejezni, megszállta őt az ihlet; ha a sajátjait, egyszerű iparos lett belőle."

Olyan ez a könyv, mint egy sok lapra csiszolt drágakő, amelyik minden oldala máshogy veri vissza a fényt; a nyelvezete szédületes, költői, húsba vágó, játékos, úgy simul a történet változó elemeihez, mint ruha a testhez - amely test olyan sokféle, hogy el se merem képzelni antropomorf formában.
Milyen még ez a könyv? Nem lehet róla eleget beszélni! Iszonyatosan és imádnivalóan bölcsészregény, tobzódik a posztmodern motívumokban és tele van mesei elemekkel. Kimerítően megismerjük például William Shakespeare sóba jöhető szüleit - bizony, nemcsak az apa, hanem az anya személye is kétséges lehet! Talán I. Erzsébet volt, aki véletlenül (hát persze) összetalálkozott John Shakespeare-rel, és rendkívül pajzánul elmesélt kalandjuk során fogant meg William? Vagy tényleg Mary Arden az édesanya, aki lehet, hogy boszorkány volt?
Megtudhatjuk továbbá, hogy:
- A csecsemő Shakespeare-t griffmadár ragadta el;
- A kis Shakespeare-t lenyelte tulajdon édesanyja;
- A kis Shakespeare első nadrágja egy templomban töltött éjszaka alatt készült el, ahol az ügyes kis szabólegényt majdnem felfalta egy izé... szörny - és amely kaland hatására a szabó teljesen megőszült;
- Shakespeare foglalkozásainak sora már egyszerűen végtelen: lehet, hogy felcsapott kalóznak Sir Francis Drake oldalán, lehetett hentes, házitanító, ügyvédbojtár, irodista, haramia Itáliában, esetleg mágus.
- Sokakhoz hasonlóan erotikus íróként kezdte pályafutását;
- Hogyan kell betűzni Shakespeare nevét és hányféle változata ismert;
- Mi volt a nagy költő és drámaíró első szava;
- Milyen betegségei voltak gyerekkorában;
- Mit tanult a stratfordi iskolában;
- Hogyan sétált Anne Hathaway csapdájába Shakespeare (avagy hogyan fogjunk férjet egy kupac lószar segítségével);
- Ki a szonettek Sötét Hölgye (öt fejezeten keresztül);
- Hogyan teniszezett Shakespeare.

Ez csupán ízelítő azon fejezetekből, amelyek kimerítő részletességgel, de nagyon szórakoztatóan foglalkoznak Mr. Shakespeare Életével. De, mivel Pickleherring Pickleherring, ahogy haladunk előre, az ő élete is része lesz a regény szövedékének, és kezdődik a posztmodern gyanúsítgatás, azaz hogy kicsoda is valójában az elbeszélő?
Ezt viszont írjátok meg ti, mert én én elfáradtam, mennem kell piskótákat rakosgatni és még egy sort se olvastam ma.

Eredeti cím: The Late Mr Shakespeare
Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bényei Tamás
Ár: 3990 Ft

"Álmokból szőttek minket, az álmokat pedig belőlünk."

"A férfit nem felejtem el, még ha más utakon járok is. Az illatát akkor is érezném, ha új ruhákba öltöznék. Ha az ember megismeri a másikat, akkor megismeri mindenét, az álla vonalát, vagy azt, hogy hogyan mossa a fogát. Miután hallotta, hogyan motyog a másik álmában, mintha egy bonyolult ókori nyelvet beszélne, amit csak nehezen ért, nehezen felejti el.
Ismerem a gyengédségét és a gonoszságát, az időnkénti féktelenségét, az olykor rátörő különös szomorúság bonyolult szövetét. Egész ősszel magammal cipelem ezt a tudást, miközben próbálom élni a saját életemet. Magammal hordom, mint egy használhatatlan, nehezen kezelhető és súlyos kincset. Mit tehetnék? Elássam a parkban?
Szeretnék messzire utazni a tudással, hogy miként hajlítja be a férfi a lábujját olvasás közbe. Szeretném ledobni egy hegy tetejéről, végignézni, ahogy lebucskázik a sziklákon. Meg az, ahogy tüsszent. És a kislány. Ahogy kacag! Szeretném eladni ezeket az emlékeket egy márkáért az első szembejövőnek. Vagy elcserélni egy üveg limonádéra egy szombati napon a városban, mert kezdem úgy érezni, hogy csak súlyossá és nehézkessé tesznek engem. Vagy nem is, nem súlyosság. Inkább súlytalanná és egészen átlátszóvá."

Riikka Pulkkinen: Igaz

Ez a könyv teljesen elkerülte a figyelmemet, a molyos értékelések, olvasások keltették fel iránta az érdeklődésem. Családi kapcsolatok, három nőgeneráció története és egy titok, mindez nem pongyola kötetben, persze, hogy érdekelt - és hát finn, ami nekem olyan, mint egy elfelejtett anyanyelv.
Sok mindenről szól ez a történet; a gyászról, elengedésről, régi és új sérelmekről, a szerelemről, olyan fájdalmakról, amiket mindig velünk lesznek - de nem mindegy, hogy cipeljük, vagy csupán visszük. Tudjuk, hogy ott van, mint egy régi seb, egy kihúzott fog nyoma, de már nem piszkáljuk. Más valamit tudomásul venni és éjszakánként ránk nehezedő súlyként érezni. Vagy szó szerint egy hétig feküdni miatta a padlón.

Közel állt hozzám Eeva és az Ahlquist-család meséje, nemcsak a témái miatt (avagy hogyan vájjunk még élő sebekbe), hanem azért, mert olyan volt, mintha magamat olvasnám. Ha író lennék, ilyen lenne a stílusom, ha könyv lennék, ezzé változnék. Annyira... introvertált ez a regény, nem tudok rá jobb szót. Finoman visszahúzódó, érzékeny, mint a csend, amiben annyi érzelem rejtőzik, hogy hangosabb, mint egy üvöltés. Pulkkinen mindent szépen elénk rak, mint egy kártyajátékot, aztán hátradől, összefonja a karjait, és figyel. Nem magyaráz, nem minősít, csak mutat. Lényegtelen, hogy helyes-e nős, kisgyermekes férfival viszonyt kezdeni, miközben a feleség távol jár. Lényegtelen, hogy a férfi vétkes volt-e abban, ami Eevával történt. Lényegtelen, hogy a feleség feláldozta-e a családját a karrierjéért, hogy mindez a hatvanas években történt, vagy ma. A valóság nem fekete-fehér, de nem is szürke - egymásra vetített tükörképek csalóka halmaza, aminek ezer szemszöge van.

Most jöttem rá, hogy ennyit szeretnék írni a könyvről. Sokáig lehetne boncolgatni a kapcsolati hálókat, érzéseket, embereket, a társadalmi és történelmi eseményeket, de az nekem elvenné a regény ízét. Inkább legyen ennyi. Akkor hű maradok hozzá. És magammal viszem.

Szócséplés helyett begépelek pár idézetet:

"Olyan helyen akart lenni, ahol a gondolatot végig lehetett gondolni." - Na, pontosan ilyen ez a könyv.

"- Egy nőnek csak két dologra van szüksége az életben: humorra és egy piros magassarkúra - mondta. - A doktori cím előnyt jelent, de nem feltétel."

"- Miért is ne? Én tömör és velős búcsúbeszédről ábrándozom. Az állna benne: Elsa Ahlquist, körtealkatú, az utolsó időket leszámítva telt keblek, egész a sírig. Anya, nagymama és professzor emerita, ízlése csalhatatlan a cipőket illetően. Félelem nélkül élt, boldogan halt meg, soha nem hagyott ki egyetlen jégkrémet sem.
Anya nevetésben tört ki.
- Egy kicsit kevesebb végállomás-iróniát, ha lehet!- Az irónia öltöztet. Ezt vettem észre. Az emberek sokszor szeretnék, hogy a szeretet kegyelméről beszéljek, de én arra jutottam, hogy a kegyelemről való beszéd csak bizonyos férfiakhoz illik, akiknek körszakálluk van."

"- A szerelem fagyival és kamatváltozásokkal kezdődik. Mit gondolsz?"

Ui.: nagyon örülök, hogy a Gondolat kiadó elkezdett a finnekkel foglalkozni, majd elolvasom Katja Kettu: A bába című művét is, bár eléggé megoszlanak róla a vélemények.
Ui2.: Ajánlom ezt a könyvet... öö, mindenkinek, a férfi olvasóknak is.

Eredeti cím: Totta
Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2013
Fordította: Panka Zsóka
Ár: 3400 Ft
Az írónő honlapja

"A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni."

"»A nyelvi kalandozás« ösztöne csakhamar egy új nyelv, a román felé terelt. Ezt a nyelvet ma is igen szépnek tartom. Népibb, mint a francia, férfiasabb, mint az olasz, szláv jövevényszavaival érdekesebb, mint a spanyol. Ez a különös ötvözet olyan lelkesedést keltett bennem, hogy heteken belül kiolvastam egy Sebastianu-regényt és Gáldi László nyelvtanfüzeteit."

Lomb Kató: Így tanulok nyelveket
Értékelés: 4 szó az 5-ből

A szívemnek nem is olyan mély részén hedonista olvasó vagyok. Mindent akarok mindig és mindenhonnan. Látok egy szép idézetet egy adott könyvből, és rögtön összefut a nyál a számban, hogy én ezt most el akarom olvasni. Jobb esetben sikerül lefogni a saját kezem és csak a 350 elemű polcon köt ki a vágy pillanatnyi tárgya.
Rosszabb esetben viszont nem tudok (és tulajdonképpen nem is akarok) határt szabni a késztetésemnek. Így jártam Lomb Kató könyvével is - mentségemre legyen szólva, a masszívan kitört angolnaolvasási mániám miatt estem neki rögtön, némi plusz lelkesedés és néhány hasznos tipp miatt hajlandó voltam utat engedni a szeszélyemnek.
A könyv elejét élveztem a legjobban, a kis személyes szösszeneteket, hogyan tanult suttyomban oroszul Lomb Kató az óvóhelyen, hogyan vágódott be az erősen haladó lengyel tanfolyamra, és igazán megnyugtató, hogy nemcsak én tudok épületekben reménytelenül eltévedni, ahogy ő tette, a japán tanfolyam helyét keresve. Még jó, hogy az Egy tolmács a világ körül valahol megvan az itthoni polcokon.

"Olasz nyelvtudásomnak is volt már némi előzménye. A negyvenes évek elején egy derék körúti iparos cipőfelsőrész-készítő gépének szabadalmát igyekezett rásózni az olaszokra. A lelkiismeretes szótárforgatás ellenére is sok homályos részlet maradhatott az én fordításomban. Lehet, hogy éppen a stílusnak ez a misztikussága tett olyan mély benyomást az olaszokra, hogy a szabadalmát valóban megvásárolták."

A későbbiekben sem unatkoztam, de néhány helyen erősen huzigáltam felfelé a szemöldököm. Velem ne akarja senki megetetni, hogy nem létezik nyelvtehetség, pláne, ha az illető 16 nyelven képes tolmácsolni. Elhiszem (érzem), hogy baromi sokat számít az elszántság és a szorgalom, a tanulni akarás, de ez egy bizonyos ponton túl nem elég. A nyelvtanulás nem olyan, mint a festés vagy például a hegedülés, de nem hiszem, hogy nyelvérzék nélkül lehetséges ilyen szintre eljutni. Ráadásul Lomb Katónak a nyelvek egyben a hobbija is, és ha valaki régóta foglalkozik valamivel, a tapasztalata, rutinja miatt gyakran elfeledkezik a kezdő szintről - ezt saját magamnál is megtapasztalom; kicsit tudathasadásos élmény, ahogy a magyarul és az angolul olvasó énem cibálja egymást, de ennek kifejtése egy másik történet.

"Egy-egy írásműben úgy van benne a nyelv, mint egyetlen cseppben a tenger."

Az elszántsága viszont bámulatos; a hideg kiráz, ha egy böhöm méretű szótár elolvasására gondolok, de attól is inamba szállna a bátorságom, ha nulla tudással nekigyürkőznék, hogy elolvassak egy szépirodalmi regényt az adott nyelven. Gyáva kis izé vagyok, jobb szeretek az általam kijelölt lépcsőkön haladni, ezért kezdtem az Oxford Bookwormokkal, úgyis tudom, mi lenne a vége, ha mondjuk a Háború és béke angol kiadásába vágnám a fejszémet.
Néhány tanácsát viszont megszívlelendőnek találtam, ilyenek a szóbokrok, az ölelkező szópárok (pl. fal-lebontás-építés). Ezt-azt magamtól is űztem már, pl. a szinonimák megtanulását, a képzés megfigyelését, a menet közben érzékelt szövegekre figyelést, de szerintem érdemes mindenkinek kialakítania a saját módszerét.

Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 1972
Ár: pár száz forinttól