WS

"Akkor hát vajon az én irományom sem más, mint amit az a herceg olvasott a könyvében? Szó, szó, szó? Mindenki annyit ér, amennyit a szavai. Én viszont színész vagyok, és a szavaim nem a sajátjaim. Hogy is lehetnének azok, amikor annak az embernek az Életét írom, aki életet adott nekem? Ez a könyv nem más, mint a színész bosszúja. A színjátszó bosszúja. Tehát nem színjáték. És még csak nem is játék."

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Hölgyeim és uraim, bemutatom Önöknek Mr. Robert Tiresias Pickleherring Reynoldsot, a ma esti előadás mesélőjét. Keresve sem találhattak volna jobb alkalmat erre a bizarr és mitikus kalandra, kedveseim - odakinn zuhog az aranyat érő, májusi eső, az ég borongós és sötét. Húzódjanak be meleg fényű teátrumunkba és hallgassák meg Pickleherring mester szójátékát.
Elárulom a mélyen tisztelt közönségnek, hogy fogalmam sincs, kicsoda Pickleherring. Állítása szerint "posztumusz gyerek" és hadovál valami vénkisasszony nővérekről, akik örökbe fogadták édesanyja halála után és időnként elnáspángolták, de ezt később tagadja. Valószínűbbnek látszik, hogy az Önök alázatos szolgálja imaginárius lény, démon, esetleg a kollektív tudatalattink szülötte, azaz irgalmatlanul berúgtunk és közösségi élményként és előhívtuk őt elménk legmélyéről.
Mindenesetre Sózott Heringünk azt hiszi magáról, hogy egy bizonyos Mr. Shakespeare szülötte, ő hívta életre szavakkal és tintával. Ez a bizonyos Mr. Shakespeare - aki egyébként drámaíró volt - már meghalt, és Pickleherring, a kiöregedett csepűrágó még egyszer, utoljára színpadra lép, hogy bemutassa Mr. Shakespeare Életét, úgy, ahogy eddig senki más nem volt rá képes, és nem is lesz ezután.
Habár Pickleherring ír, a szemünk előtt írja a könyvét, halad fejezetről fejezetre, betűről betűre keservesen rója a sorokat, színházat játszik, ahogy egész életében tette - "Ez a könyv az én színházam, és a darabnak még nincs vége"- mondja. Ameddig mesél, addig tart ki ő is; élete egybeforr az írásával, a színházával, és ezen keresztül Shakespeare életével is. Lassan eggyé válnak, és nem tudni, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
Elbeszélőnk rendkívül csapongó. Azzal, hogy folyamatosan eltér az elbeszélés tárgyától és a világon mindent beszuszakol az előadásba, olyan terjengős, burjánzó szöveghalmazt hoz létre, ami már-már önálló életre kel, de labirintusként is egész jól működik, ami tele van a semmibe nyíló ajtókkal, falak mögött eltűnő utalásokkal, folyosókkal, amik nem vezetnek sehová. De hát valamivel meg kell tölteni a lapokat, nemde? Hiszen mindaz, amit Shakespeare-ről tényként állíthatunk, elfér egyetlen lapon. Egy lap pedig egy egész életről, pláne egy ilyen rendkívüliről, nem sok, ezt mindenki beláthatja. Úgyhogy Pickleherring képzelete és tolla nekilódul és 533 oldalon keresztül záporoztatja ránk az információk, féligazságok és totális sületlenségek garmadáját. Teszi mindezt oly szórakoztatóan, hogy elnéző mosolygással... fenét, rajongó imádattal fogadom ezt a mítoszkastélyt, ahol számosszor eltévedek, de egy cseppet sem bánom.

"William Shakespeare-t nem lehet úgy jellemezni vagy meghatározni, hogy azt mondjuk: ilyen vagy olyan, például mint darabjainak bármely szereplője. Mindegyikükhöz hasonlított, és mindegyiküktől különbözött. Éppannyira volt Iago, mint Cordelia. Azok a sokszor felidézett kezdetleges fametszetek lelkének tükrei voltak. Egyszóval tehát Shakespeare csak akkor tudott önmaga lenni, amikor másokat ábrázolt. Képes volt kilépni önmagából, és kifejezni Kleopátra lelkét. Amikor azonban saját személyében volt jelen, úgy tűnt, mintha mindig a súgótól kapott végszóra várna. Ha mások gondolatait akarta kifejezni, megszállta őt az ihlet; ha a sajátjait, egyszerű iparos lett belőle."

Olyan ez a könyv, mint egy sok lapra csiszolt drágakő, amelyik minden oldala máshogy veri vissza a fényt; a nyelvezete szédületes, költői, húsba vágó, játékos, úgy simul a történet változó elemeihez, mint ruha a testhez - amely test olyan sokféle, hogy el se merem képzelni antropomorf formában.
Milyen még ez a könyv? Nem lehet róla eleget beszélni! Iszonyatosan és imádnivalóan bölcsészregény, tobzódik a posztmodern motívumokban és tele van mesei elemekkel. Kimerítően megismerjük például William Shakespeare sóba jöhető szüleit - bizony, nemcsak az apa, hanem az anya személye is kétséges lehet! Talán I. Erzsébet volt, aki véletlenül (hát persze) összetalálkozott John Shakespeare-rel, és rendkívül pajzánul elmesélt kalandjuk során fogant meg William? Vagy tényleg Mary Arden az édesanya, aki lehet, hogy boszorkány volt?
Megtudhatjuk továbbá, hogy:
- A csecsemő Shakespeare-t griffmadár ragadta el;
- A kis Shakespeare-t lenyelte tulajdon édesanyja;
- A kis Shakespeare első nadrágja egy templomban töltött éjszaka alatt készült el, ahol az ügyes kis szabólegényt majdnem felfalta egy izé... szörny - és amely kaland hatására a szabó teljesen megőszült;
- Shakespeare foglalkozásainak sora már egyszerűen végtelen: lehet, hogy felcsapott kalóznak Sir Francis Drake oldalán, lehetett hentes, házitanító, ügyvédbojtár, irodista, haramia Itáliában, esetleg mágus.
- Sokakhoz hasonlóan erotikus íróként kezdte pályafutását;
- Hogyan kell betűzni Shakespeare nevét és hányféle változata ismert;
- Mi volt a nagy költő és drámaíró első szava;
- Milyen betegségei voltak gyerekkorában;
- Mit tanult a stratfordi iskolában;
- Hogyan sétált Anne Hathaway csapdájába Shakespeare (avagy hogyan fogjunk férjet egy kupac lószar segítségével);
- Ki a szonettek Sötét Hölgye (öt fejezeten keresztül);
- Hogyan teniszezett Shakespeare.

Ez csupán ízelítő azon fejezetekből, amelyek kimerítő részletességgel, de nagyon szórakoztatóan foglalkoznak Mr. Shakespeare Életével. De, mivel Pickleherring Pickleherring, ahogy haladunk előre, az ő élete is része lesz a regény szövedékének, és kezdődik a posztmodern gyanúsítgatás, azaz hogy kicsoda is valójában az elbeszélő?
Ezt viszont írjátok meg ti, mert én én elfáradtam, mennem kell piskótákat rakosgatni és még egy sort se olvastam ma.

Eredeti cím: The Late Mr Shakespeare
Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bényei Tamás
Ár: 3990 Ft