Amadea könyvszibilla: Fonák világ

2015. május 24., vasárnap

Fonák világ

"- A hepiend népszerű. Te nem nézel mozifilmeket?
- Igen, de azok filmek - nyögte Darcy. - A könyvek fölöttük állnak!
- Nincs olyan üzletág, ami fölötte állna a pénznek."

Scott Westerfeld: Túlvilágok

Nem hiszem el, hogy Westerfeldnek megint kijön egy könyve, gondoltam magamban, miközben a könyv címére meredtem a monitoron. Valami dacos kényszert éreztem, hogy végigolvassam a Leviatán-sorozatot, és, mint aki kipipálhat egy teljesített feladatot, elégedetten csuktam be a Góliátot, hogy kész; befejeztem, megismerkedtem vele, mehetünk tovább. De a korai nyűgösséget hamar felváltotta az izgatott érdeklődés; azt hittem, valami izgi metatalálkozás fog történni író és teremtménye között, és ha YA-módra esetleg egymásba szeretnek, még azt se bántam volna. Meg hát kíváncsi voltam, hogy a Jane Austen-utalás kimerül-e egy poénban, vagy nagyobb jelentősége van.
Nem egészen arról szólt a történet, amire gondoltam, de ez a verzió is eléggé tetszett.
"Eléggé." Igen, mert az első tíz-húsz oldal után legszívesebben a pasimnak ajándékoztam volna a könyvet, és dühös voltam magamra, amiért harács hörcsög módjára megvettem, pedig már rég unom a YA-t. Valószínűleg a két könyv egy kötetben-ötlet mentett meg (engem és a könyvet is), felfrissítette és érdekessé tette a szimpla ifjúsági koncepciót; átlagos lánnyal történik valami, természetfeletti képesség, jóképű srác, nyűglődés, blabla, ismeritek a formulákat. De a másik történetnek hála nem húztam fel magam az állandó kellékként szolgáló fekete selyemingen, a nagy tinidrámán és a kiszámítható fordulatokon.
Van egy tizennyolc éves lány, Darcy. Igen, lány, ezen, sokakhoz hasonlóan, én is meglepődtem. Ugrott a nagy ötletem. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert Darcy meleg, de akkor sem jön létre egy posztmodern sík, ahol találkozik a főszereplőjével és egymásba szeretnek. Ehelyett Darcy és Lizzie a saját valóságukban vívják meg a harcaikat; a fiatal, elsőkönyves írónak hirtelen a nyakába szakad a felnőtt élet, Lizzie pedig egy terrortámadás egyedüli túlélője lesz, ami a nyilvánvaló okokon túl azért is megváltoztatja az életét, mert képes magát átgondolni a túlvilágra, és kiderül, hogy pszükhopomposz/lélekvezető/valkűr, vagy valami ilyesmi.
Felváltva olvassuk a két történetet, amelyek valamilyen szinten hatnak egymásra, és ami egy kicsit mégis posztmodern [olyan vagyok ezzel a műfajjal, mint az egyszeri gyerek]; amit Darcy megél, vagy hatással van rá, annak nyoma marad a regényében. Olyan, mintha az emberi személyiség emlékek, impressziók, érzések, hirtelen benyomások egymásba folyó üledéke lenne, és mindazt, amit a lány papírra vet, öntudatlanul innen halássza ki. Például észre sem veszi az öntudatlan Jane Austen-utalást, amíg rá nem mutatnak - holott nem ő, hanem az édesanyja a rajongója.
Érdekes, hogy engem (néhány olvasóval ellentétben) Lizzie jobban idegesített, mint Darcy; hülyén hangzik, de az ő élete igazi volt, a problémái valósak, olyannyira, hogy néhányra bőszen emlékeztem a saját tétova korszakomból. Lizzie ellenben olyan, mint a YA-hősnők jobbik fele; erős, határozott, mindenkitmegvédekhiábavagyoktizenéves, és persze mindentjobbantudokmintafelnőttek. Egészen hihetetlen, mennyire gyengének és értetlennek látja a saját anyját. Lehet, hogy én is ilyen voltam anno, de amikor átkerültem a másik, a felnőtt-oldalra, elég jelentékeny a különbség. Kedves Lizzie, az élet nemcsak abból a három-négy problémából áll, amit jelenleg te magad előtt látsz. És az élet körültekintően gondoskodni fog róla, hogy ezt észrevedd; azt csinálja majd veled, mint Hulk Lokival a Bosszúállókban. [Nyikhaj istenke, hihi.]
Jaj, a saját nyikhaj istenkénk! Hát Jamaradzs is olyan tipikus, gyönyörű a szép szemöldöke vonalától az izmos lábáig - azt hittem, kitépkedem a saját szemöldököm, ha még egyszer szóba kerül a kinézete -, de a "külső képe", az, ahogy a való-, a Darcy-világból látszik, már sokkal jobb. Imádtam a kemény erkölcsi dilemmát, szabad-e kifosztani a szülők vallását, szexi, tizenéves srácot faragni egy hindu halálistenből, disney-sek-e a palotás srácok vagy sem. Egyáltalán, imádtam a könyvkiadás, az írók világáról olvasni, egy olyan főszereplő szemén keresztül, akinek mindez szintén teljesen új. Olyan volt ez a könyv, mint egy kétirányú kukkolda, ami mindig gondoskodott a szórakoztatásomról; ha az egyik szálat kezdtem megunni, bedobott valami újat a másik.
Ha ez a regény csak Lizzie-ről szólt volna, valószínűleg untam volna (de még valószínűbb, hogy el se olvasom), így viszont egy (kettő...) szórakoztató, érdekes történetet olvashattam - és nem kipipálandó feladatnak éreztem.