Milyen lett az új Lehane?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Magyar Dennis Lehane-rajongónak lenni kivételes érzés. Egy privát klubot alkotunk; a felvétel egyik követelménye, hogy szerezz egy gránátot és tedd be a hűtőbe, hogy tudják, kivel húznak ujjat, ha megpróbálják elrabolni a sörödet. Össznépi közös csít sugárzunk a kiadó, a könyvesboltok, a filmstúdiók, minden felé, ami növeli annak esélyét, hogy a magyar olvasóközönség elismerje az író értékeit, elfoglalja méltó helyét a könyvespolcokon és mi zavartalanul, stresszmentesen várhassuk az új kiadásokat. {{Igazából minket nem érdekel, ki szereti rajtunk kívül Lehane-t, ha mi olvashatjuk - ha a pórnépnek elég néhány vonaton ülő lány, hát legyen.}}

Ennek a csoporteffektnek tulajdonítsátok, a továbbiakban itt-ott a T/1 mód nem a tudathasadás jele, hanem egy kalap alá veszem magammal a többi esszenciális Lehane-rajongót - már amennyiben ők nem bánják.

Éppen ezért, az exkluzív imádói attitűd miatt nehéz egy kicsit értékelnem ezt a könyvet. Nagy traumát okozott nekünk Az éjszaka törvénye, ami ráadásul egy sorozat második része. Meleg szívvel értékeljük a kiadó próbálkozását, ezer puszit sugárzunk felé az éteren keresztül, de az a regény szörnyű volt - ha csak én látom így, és a többiek nem, bocs. Nekem rettenetes csalódás volt, és hülyére stresszeltem magam (az örömködés mellett), amikor láttam, hogy az őszi szezonra megjelenik az Egymásba veszve, ami a fülszöveg és bizonyos ajánlások miatt leginkább domestic noirnak tűnt, amit nem nagyon szeretek, de bíztam Dennisben ismertem annyira a szerzőt, hogy tudjam, ha ez valóban az lesz, aminek látszik, képes lesz újat mutatni.

Mutatott is. Ugyanis ez nem domestic noir, hanem... nem tudom, micsoda. Egy hibrid; az első fele egy nő, Rachel története, akit nárcisztikus, karizmatikus anyja egyedül nevelt fel és a gyereke egyre kétségbeesett kéréseire sem volt hajlandó elárulni az apja személyazonosságát, aki Rachel kisgyermekkorában elhagyta őket. Rachelnek ez a kínzó bizonytalanság, egy apa alakú hiány lesz a nemezise. Mindenki matekozzon el rajta, mi a fenéért nem bírta a híres pszichiáter anya elárulni az apa nevét (azonkívül, hogy akkor miről szólt volna a könyv fele).

A regény közepe felé járva kezdtem kicsit unni Rachelt, a depresszív hangulatot, az újabb és újabb kátyúkat, ahogy képtelen egy normális életet kialakítani magának. A nevetségesnek tűnő dolgokon alapuló paranoiája miatt dühös is voltam rá, az állapota ismeretében arra gondoltam, egy újabb mentális betegség kialakulásáról van szó.

Aztán egy éjszaka a nagy unatkozó lapozgatás közben kimeredt a szemem.

MI VAN?

A kórtörténet átvált thrillerbe, az addig cammogó tempó felgyorsul és minden, amit tudtunk, kiderül, hogy hazugság... mi más lenne. Annyira meglepődtem a fordulaton, hogy a kezemhez ragadt a könyv és elég sokáig fennmaradtam, az oldalak gyorsan fogytak, de... de. A történet aránytalan és a két kapcsolt rész nekem nagyon nem illik össze, főleg az első fele van nagyon elhúzva a thriller-részhez képest. Nem nagyon látom át, Lehane mit szeretett volna ebből kikerekíteni. Tudom, hogy erőltetettnek fog hangzani, de a hibái ellenére szerettem olvasni, mert sokkal jobban sikerült Az éjszaka törvényénél. Pusztán annyi elvárásom volt, hogy annál jobb legyen és ez a vágyam teljesült is. Kicsit a Vihar-szigetre emlékeztet, de annak szép, tiszta koncepciója van, ennek meg nincs, de legalább a stílus nincs kiherélve, még ha a Titokzatos folyótól vagy Kenzie-éktől fényévekre is vagyunk.

Lehane karakterábrázolásait nagyon élvezem, ahogy pár szóval komplett személyiségeket vázol fel, éleslátó, találó hozzáállásával - azt akartam írni, hogy "érzékenységével", de túl félreérthető lenne -, ahogy bemutatja az emberekben kavargó érzelmeket, emlékeket. Olyan pasimód, egyszerűen, de félreérthetetlenül, nem prüntyögve, na, nem tudom elmagyarázni. És még menő is közben, mondjuk, ez Rachelnél kevéssé látszik.

Szóval olyan so-so az egész. Örülök, hogy megjelent, örülök, hogy jobb az előző könyvénél, de kurvára remélem, hogy a következőtől már eksztázisba esem.

Eredeti cím: Since We Fell

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2017

Fordította: Orosz Anna

Ár: 3680 Ft

A Ködös Időszak olvasmányai

Ha kicsit szigorú vagyok magammal, nem kellene ezekről a könyvekről írnom, ugyanis jóformán semmire nem emlékszem belőlük. Ahogy a zárásban írtam, az információ valahol elakadt a látóidegemben (de inkább már az orrom környékén), és nem tudtam értékelni-élvezni ezeket a történeteket - ugyanakkor az olvasás nekem már annyira az életem része, mint a levegővétel, olyan nincs, hogy legalább pár oldalt ne gyűrjek le, bármilyen fáradt is vagyok.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Élményszinten kb. ugyanott vagyok, mintha nem is olvastam volna újra ezt a könyvet; a mostani emlékeim megegyeznek a négy évvel ezelőtti olvasás emlékeivel. Mire kettőt pislogtam, már a végére értem - a köztes részt különösen agyhalott állapotban olvashattam. A befejezésnél viszont valamennyire kipihent voltam és eléggé megkeseredett a szám íze.

Aki már olvasott Lehane-től, az tudja, hogy az általa megalkotott, szimpatikus szereplők is követnek el vagy mondanak olyan dolgot, amit mi, szubjektív megítélés szerint, nem tartunk helyesnek. Pl. Patrick Kenzie a Hideg nyomon végén jogilag helyesen cselekszik, de Angie-vel együtt én is kizártam a szívemből a tette miatt. Megesik, méghozzá elég sokszor, hogy a fehér lesz a fekete, és a fekete a fehér.

A Titokzatos folyó végén viszont egy másfajta önbíráskodás és önigazolás történik, olyan, ami feltételezéssel támasztja alá az egyik szereplő cselekedetét.

Kicsiben mi is ismerhetjük ezt az érzést: csinálunk valamit, amiről utólag derül ki, hogy oltári baromság volt. A felismeréstől zúgni kezd a fülünk, a szívünk őrülten zakatol, a szánk kiszárad; valami belül sikítani kezd és keresi a menekülőutat, de a kétségbeesés ketrecet font köré. Hiába kaparjuk, úgy érezzük, sose szabadulunk belőle. Ám az önmarcangolás nem tarthat örökké, egy, legalább részben életképes ember túllép rajta. A ketrec szétfoszlik, a dolgok elrendeződnek - valahogy megmagyarázzuk magunknak, mert muszáj helyrebillenteni a világképünket. Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és valamennyire el is fogadjuk igaz lényünket (vagyok, aki vagyok), mondja Amadea, Coelho mai szócsöve.

De nem mindegy, mit követsz el és az önigazolással mennyire színezed át a valóságot. Nem elég az a magyarázat, amit Annabeth mond: mi erősek vagyunk, ők gyengék. Ha valaki gyenge, az nem azt jelenti, hogy el kell pusztítani. Anyám mindig azt mondta, hogy az ember azért ember, hogy uralkodjon magán. Ahogy nőttem, egyre több aspektusát értettem meg ennek a kijelentésnek.

Lapály Jimmy, te tényleg gonosz ember vagy. De nem ez a baj, hanem az, hogy hazug és önáltató.

Ez nem von le semmit a könyv értékéből, sőt, újabb aspektussal gazdagítja. Mégiscsak megérte zombi állapotban újraolvasni.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1-2

Komoly volt a helyzet, amikor már ezt se tudtam élvezni, sőt. Fel se tűnt, hogy állandóan esznek, nem mozgatott meg Stephanie anyjának almás pitéje vagy püspökkenyere. Néha a ködből felderengett olyan gondolat, hogy Trenton Burgnak nevezett városrésze olyan, mint egy magyar kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit az óvoda óta (és látható élvezettel emlegetik fel egymás botlásait totyogós kortól datálva) és kedvenc szabadidős tevékenysége más dolgába beleütni az orrát, mert a saját kis élete kurva unalmas. Na, jó, nálunk talán nem mindenki vállról indítható rakétával a retikülben ül be a fodrászhoz.

Ahhoz képest, hogy Stephanie Plum nejlonbugyi-felvásárlóból lesz óvadékügynök, már a második kötetben zsarunak nézi az utca tapasztalt embere, és úgy is viselkedik - magyarán érzésem szerint túl hamar magára vesz néhány attitűdöt, még ha történik is vele pár katasztrófa, mint amikor kidől alóla a legendás amerikai tűzlépcső és egy nagy adag kutyaszarba esik. Lássuk be, bárkivel előfordulhat.

Mazur nagyi emlékeim szerint vicces, szabadszájú-és öltözködésű néni, most inkább idegesítőnek találtam. Pozitív, hogy nem állandóan a leleteiről vakerál, de mélyen átéreztem Stephanie apjának helyzetét, aki inkább órákra a vécébe zárkózik. Ahogy Morelli mondja hősnőnknek: fantasztikus a családod, de te zabálni fogod a nyugtatót. Nem téved nagyot.

Amúgy vicces, hogy most fedeztem fel

A tisztesség kedvéért, ha olyan kedvem lesz, elolvasom a másik két részt is (de legalább a harmadikat), hogy ne degradálódjon le méltatlanul bennem ez a sorozat.

Lidia Amejko: A telepi szentek élete

A könyvtár tökéletesen alkalmas kamikaze akciók végrehajtására. Három dolog miatt vettem le az állványról ezt a könyvet: a lengyel szerző, a lakótelepi közösségben játszódó történet és a... na, jó, a rózsaszín külső annyira nem vonzott, sőt, az "Európa női szemmel" sorozatcímke miatt kicsit fintorgok is rá (főleg, hogy az előző kötetterv még kék volt...), de ez van.

Ez a szentfüzér szívta meg a legjobban a megterhelő időszakot. Spirituális-transzcendes-vallásos szürrealizmus, vagy nem is tudom, mi szeretne ez lenni, én kevés vagyok hozzá. Hát még a narrátor alkoholtól kásás, szlenggel megsorozott értelme! A végére rémesen idegesített a rengeteg "öcsém", szinte éreztem, hogy megböki a vállamat egy bütykös kéz és megcsap az olcsó pia pórusokból párálló szaga, váá. Maguk az abszurd betonlegendák nem rosszak. Ahogy sejthető, ezen a lakótelepen bármi megtörténhet - főleg olyasmik, melyek miatt David Lynch térden állva könyörög a lakóknak, hadd vihesse filmvászonra őket (ingyen!). Sőt, különb dolgok is; haraggal teli befőttesüvegek robbannak fel, Isten egy italautomatával hat a lelkiismeretre, a létből a nemlétbe a gomblyukak szegélyén segít át minket egy kirúgott öreg varrónő, másvalaki főállásban vállalja mások helyett a halál folyamatát, a helyszínt pedig a Harag Kukái, az Armageddon pálya, Epifánia Nyárfája, az áruház és természetesen a Jerikó nemzeti italbolt szolgáltatják a reggeli gyógysör mellett. Aztán az Úristen mentsen meg minket a metafizikától, mert kacsacsőrű emlős lesz a vége!

Az érző szívű gengszter

"- Maga ostobaságnak tartja azt, amit teszek.
 - Egyáltalán nem. Szerintem nagyon is nemes. Csak nem az én ügyem.
 - Akkor mi a maga ügye?
 - A rum.
 - Nem szeretne nemes lelkű ember lenni? - Graciela egymáshoz érintette a mutató- és a hüvelykujját.  - Legalább egy kicsit?
 Joe megrázta a fejét.
 - Nincs semmi bajom a nemes lelkű emberekkel, de úgy vettem észre, ritkán élnek tovább negyven  évnél.
 - Akárcsak a gengszterek.
 - Ez igaz, de mi jobb éttermekbe járunk."

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Megpróbálok hellyel-közzel objektív (azaz visszafogottan szubjektív) maradni, de nem ígérem, hogy sikerülni fog... ugyanis nem hittem volna, hogy az év eddigi legrosszabb olvasmánya egy Lehane lesz. Miután becsuktam a könyvet, úgy éreztem magam, mint egy elkényeztetett gyerek, aki karácsonyra nem a vágyott játékot kapta meg.
Mindjárt elsírom magam.

Olyan ez a könyv, mintha a szerző szembe köpné a korábbi életművét, az egész imázsát. Kiherélte azt a sötét tónusú, könyörtelen, ugyanakkor hiteles érzelmeket, fanyar humort és költői leírásokat felvillantó világot, amit megalkotott. Muszáj lesz újra olvasnom a Titokzatos folyót - azért nem a negyedik Kenzie-Gennarót, mert abban Kenzie annyira köcsög, hogy még nekem is fáj, de következetes köcsög -, hogy visszanyerjem a hitemet.

Nem értem ezt az egész könyvet - aminek lehet, hogy az az oka, hogy egy sorozat második részéről van szó -, a főszereplőtől kezdve. Joe egy idegesítő, taknyos kölyök, elképesztően gyermeteg elképzelésekkel, aki csak valami csoda folytán nem lesz sajtreszelő-mintás a törvényen kívüli életének első két hónapjában. Persze, az idegesítő, taknyos kölykök megérhetnek-felnőhetnek, de hiába követjük végig Joe életútját, semmi fejlődést nem vettem észre benne. Az se tűnt fel, mitől olyan agyafúrt; végig egy üres bábra hasonlított, akit tetszőlegesen végig mozgatnak a cselekményben és a zsebéből az utolsó pillanatban mindig előkerül a megfelelő ütőkártya - de ész, gondolatok nincsenek az elméletileg gondosan megtervezett manőverek mögött. Pont azt bírtam Kenzie-ékben, hogy inkább a szereplő(k) fejében voltunk, nem a díszletekben gyönyörködtünk. Ha nem próbálnék elmenni a technikai problémákig, azt mondanám, hogy Joe olyan, mint Világszép Vaszilisza, akit csak a mellette lévő, vele szimpatizáló állatkák emberek húznak ki a csávából. Hogy miért, az a cselekményorientált olvasó énemnek rejtély marad. Biztos a szép öltöny az oka.
És a nők. Ez az anyátlan kutyaütő belezúg az első nőbe, akit megpillant, ha az egyik eltűnik a képből, jön a másik, mert egyszerre jönnek ki az állomás épületéből. Annak a srácnak a prototípusa, aki szűköl azért, hogy lábtörlőként bánjanak vele, egy érzelmes trubadúr, aki a kegyetlen udvarhölgy keszkenőjéért könyörög és élvezettel fetreng a bevitt ütések okozta fájdalomban. Egész életében. Tulajdonképpen bírtam Emmát, a regény kevés értékelhető jelenetei közé tartozik, amikor felvillantja a gondolatai egy részét.

Ha a fülszöveg szűkszavú ismertetéséből indulok ki, nincs valami nagy mozgásterem - azaz bármilyen cselekményelem elemezgetése spoiler lenne -, ennélfogva könnyű dolgom se, de valamit megpróbálok kihozni belőle; az a koncepció, amit Lehane felvázol, nem létezik, és még kevésbé hiteles. Egy érzelmi kutyakölyök-indíttatású srác, mint amilyen Joe, nem lehet a bűnözők hercege (ahogy ő szereti hívni magát). Az ég szerelmére, egy 18-20 éves, páriaként kezelt lány a földbe döngöli! Belőle nem híres jenki gengszter lesz, hanem kétsoros hír az újság negyedik oldalán, miszerint agyonlőtték az egyik pitiáner tolvajt bankrablás közben. Az se működik, hogy a nehézségek érzékeltetése nélkül felvirágzik egy döglődő szervezet és a bűn virágzó telephelyévé változtat egy várost, ahol a helyi, hajszálcsíkos gengszterek második hobbitevékenysége bajba jutott szivargyári munkások etetése. A drámai pillanatoknak nincs súlya, nem éreztem azt, mint más Lehane-regénynél, hogy a kiélezett helyzettől elakad a hörgőim között a levegő. Amikor tudod, hogy elég egy tikkelés a feszültség kirobbanásához, és lehet, hogy téged húznak ki a lábadnál fogva, miközben a véred vörösre festi a padló réseit.
A lineáris elbeszélés és a 10-15 évnyi cselekményidő nem passzol Lehane kifinomultságához - nem, nem megyek a fenébe, amiért egy krimi kapcsán kifinomultságról beszélek -, olyan volt, mintha egy készülő, 800 oldalas gengszter-monográfia vázlatát olvasnám, vagy egy kedélyes nagypapa nosztalgiázását. A befejezés meg... nem hiszem el, hogy ennyire hülyének néztek. Olcsó, felesleges huszárhadonászás volt.

Megkönnyebbülés volt egy rövid időre kiszállni Joe fejéből és az apja szemszögéből nézni a világot, utólag visszanézve ez, és az utána következő szakasz az egyetlen rész, ami normálisan működik. Joe apja egy rohadék. Dion egy rohadék. Lucky Luciano maga az ördög. De ez egy rohadék világ, nem a Szerelmünk lapjai húszas évekre hangszerelt alvilági verziója. Mintha a Trainspottingban Begbie megismerkedne Élete Szerelmével (!), aki óvónőként (!) dolgozik, és az összelopott pénzéből nyitna egy ingyen (!) óvodát az árva gyerekeknek (!!).

Vérzik a szívem, de nem lehetek elnéző. A hosszú, száraz évek után végre megjelenik egy új Dennis Lehane, aki ezt leszámítva zseniális krimiket ír - képtelen vagyok felfogni, hogy miért nem szeretik az emberek, miközben az ipari jelleggel kiadott skandináv krimik, domestic noirok és a cozy misteryk között dagonyáznak; igen, elvesztettem az objektivitásom -, és bazmeg, nem működik. Én ezt nem hiszem el. Kíváncsi vagyok, Ben Affleck mit hozott ki belőle.

Eredeti cím: Live by Night
Sorozat: Coughlin 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017
Fordította: Orosz Anna
Ár: 3680 Ft

Az ifjúság szele; Darabokban

Kicsit belehúztam az olvasásba, de hétvégén szeretnék sok mindent kipipálni egy - amúgy végtelen hosszúságú - listán, ezért gyorsan lezavarom a könnyebbik részét, két rövid véleményt két rövid könyvről.
(Főleg azért, mert ki nem állhatom, amikor két bekezdésnyi szöveget próbálok normál hosszúságúra duzzasztani.)

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Kosztolányi jó, Kosztolányit szeretem. Ez a tendencia tört meg az utoljára hagyott regényével, pedig olyan biztosra mentem - nem voltam kedvem várólistacsökkentős könyvet olvasni, de muszáj alapon egy olyat választottam, ami biztos, hogy jó lesz. Nem jött be.
Semmi nem klappolt nekem ebben a regény, csak a kertleírásokban tudtam gyönyörködni. A szereplők totál szerencsétlenek, és szerintem a kedves Tóni nem jó pedagógus, hanem az egyik legrosszabb fajta; begyöpösödött, aki a saját tárgyát a világbölcsesség csúcsának látja, és akit ez nem érdekel olyan fanatikusan, mint őt, az hülye és megvetésre méltó. Iszonyú vaskalapos, ezért nem tudtam Hildát elítélni, aki egyébként butuska, önző, unatkozó liba, és magára hagyatottságában is van a lényében valami elkényeztetettség.
Értem én, hogy a tanár nevel is, de attól függetlenül, hogy egy diák mennyire buta (vagy lusta tanulni, nem érdekli az adott tárgy, vagy nincs hozzá tehetsége), nem kellene megalázni. Az egész osztály előtt való megszégyenítés az, amit a legjobban utálok az iskola intézményében.
A párbeszédeket is erőltetettnek éreztem, valamiért nem működött Kosztolányi szövegmágiája. A befejezés felidézte a korábban olvasott regényei gyomorszorító, sejtetett lezárását, de kb. semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. A felelések, vizsgák előtti mindjártkiugrikaszívem-érzést viszont nagyon jól visszahozta.:)
Persze lehet, hogy az volt a gond, hogy erőltettem az olvasást, de ha pihentetem, biztos, hogy az életben nem fejeztem volna be, inkább túlestem rajta.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1994
Ár: antikvár

                     ******************************************

"Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.
Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:
– Mi van, örökké akarsz élni?"

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

Ha már sikerült ennyire megkínozni magam, lazításként visszaruccantam egy ismerős világba, Boston erőszaktól fűtött, mozgalmas városába. Kevés benyomás maradt meg bennem a hat évvel ezelőtti olvasásból, de azok most is helytállóak: a sorozat második részében kevesebb a humor, ellenben sokkal, sokkal betegebb ügybe keverednek bele Kenzie-ék. Irtózatosan félelmetes pszichopatákkal kerülnek szembe, akiknek eszébe se jut, hogy fájdalmat okoznak az áldozataiknak - illetve, dehogynem, pont ezt élvezik. Gyomorforgató gyilkosságok történnek, a témára érzékenyek inkább ne olvassák, bár, azt hiszem, a széplelkűeknek mindettől függetlenül sem jönne be Lehane, nekem viszont pont a hard-boiled krimi a gyengém. Már amennyiben Lehane hard-boiled, a hiperrealista sci-fi, a planetary romance és a portálfantasy, meg a különféle punk műfajok után zavarodottabb vagyok, mint fél év irodalom kurzus után.
Közelebbről arról szól a regény - azon túl, hogy izgalmunkban a szánkat harapdáljuk és szurkolunk a nyomozóknak, hogy kapják el a rohadékokat -, hogy mire képesek az emberek. Ki számít gyilkosnak? Ki számít jó embernek? Ha lelősz egy olyan gyilkost, aki szökött gyerekeket darabol fel, te is bűnös vagy? Jogod van-e ezt tenni? Mire vagyunk képesek a szeretteinkért? Mekkora a bennünk rejlő sötétség, és kinyújtjuk-e felé a kezünket?
Szól még a zsigeri félelemről, a gyerekkorba visszavesző és feltámadó, alaktalan rettegéstől. Néha tényleg mumusok rejtőznek a szekrényben, az ágy alatt, a teljesen átlagos furgon pedig nem alaptalanul kelt félelmet.
Úgy érzem, második olvasásra jobban megviselt a történet, mint először - ahogy öregszem, rongyolódnak az idegeim -, amikor éjszaka dobogó szívvel olvastam, és valami megreccsent, majdnem kiugrottam az ágyból, hogy mindjárt jön Kevin Hurlihy és darabokra töri a gerincemet, aztán meggyőztem magam, hogy szükségtelen ellenőrizni a zárat és leengedni az úgy felejtett redőnyt. A földszintes lakás szívás.
Miután bevallottam, hogy milyen gyáva kukac vagyok, azért leírom, hogy változatlanul imádom a Kenzie-Gennaro sorozatot, valószínűleg még sokszor el fogom olvasni. Esélytelen, hogy megunjam.

Eredeti cím: Darkness, take my hand
Sorozat: Kenzie-Gennaro 2.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Huszár András
Ár: ez már antikvár lesz

Holtsúly

"Semmi nem jön rendbe. A dolgok nem így működnek. Ha egyszer a mocsok megtámadta a tested, beszennyezi a véredet, eljut a szívedig, mindent átitat, és soha nem lehet kimosni. Soha nem szabadulhatsz tőle, a mocsok az életed része lesz, elkísér a halálig. Tehetsz bármit. Aki mást mond, hazudik. Csak annyit tehetsz, hogy igyekszel minél kisebb labdát gyúrni belőle, eldugni a lelked legmélyére, és soha többet ki nem engedni. De akkor is ott van, nyomja a lelked, mint egy rohadó holtsúly."

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Nem tudom, az újraolvasás vágya honnan lopakodik elő, de, ha nem húzódik meg szerényen a háttérben, akkor gejzírként tör elő, és még az én vasakaratom se képes neki ellenállni. Még a kedd esti filmnézés, a My Blueberry Nights is Lehane regényét juttatta eszembe* - pedig annyi közük van egymáshoz, mint kelkáposztának a vasmacskához -, és az utóbbi három, csalódott olvasmányélmény, a lelki gyötrődések, úgymint a nyinyinyi, meg a nyenyenye stb. eredményezték, hogy szegény Jiddis rendőrök szövetségét sokadjára tegyem vissza a polcra (de most már őt olvasom!), és helyette Kenzie-éket a hónom alá csapva vonuljak az ágyba olvasni.
Az újraolvasás nem csupán nosztalgia, hanem megmérettetés is, mintha az utolsó találkozást követően nemcsak én, hanem a regény is megváltozott volna. A régi olvasmányok sokkal jobban megőrződnek, mint az újak - talán azért, mert még nem volt idejük kikristályosodni -, mégis meglepődtem, mennyi mindenre emlékszem, a nevekre, a fordulatokra; az érzés pedig mindig velem maradt, az hívott vissza a regényhez. Kenzie poénjai rendszeresen feltűnnek a molyos frissemben, amikor valaki csillagozza az általam kiidézett részt, úgyhogy nem váltottak ki olyan frenetikus hatást, mint anno, de még mindig imádom ezt a bolondot, és bizonyos részek heveny vigyorgást váltottak ki belőlem; a jelenet, amikor Angie "elválik" a Seggfejtől (magyarán: kétszer belelő az elektromos pisztollyal és a szart is kiveri belőle), Kenzie sztorija arról, hogyan lett a pro bono ügyvédje Cheswick Hartman (akinek még a neve is menő), a Bubba Rogowski-jelenség, a gránátok a hűtőben (soha ne próbáljatok meg Kenzie-től sört lopni), a láthatatlan bomba a szék alatt (nyííhihihiiii – én se mertem volna még levegőt venni se), stb.
Annyi változás történt a múlthoz képest, hogy a felvetett komoly problémákat jobban átérzem. Nem tudom, '94 óta mennyit változott a helyzet Bostonban, de a rasszizmusz, az utcai harcok, a terrorizmus tudjuk, sajnos mennyire aktuális jelenség, a családon belüli erőszak pedig soha nem megy ki a divatból. Persze a Hős-féle probléma az, ami a legközelebb áll hozzám, jobban, mint valaha. Egy darabot örökre kiszakítanak belőled, sötétséget hagynak a szívedben és magukkal viszik a pokolba – és ezen az sem változtathat, ha te magad küldöd őket oda.

Nagyon ferdén fogtok rám nézni, de Lehane regényei nekem tulajdonképpen kabátkönyvek, ami elég meglepő, mert van bennük:

– rengeteg erőszak és vér;
– még több káromkodás;
– lövöldözés, verekedés, üldözés, utcai harcok;
– gyilkosság, kínzás, csonkítás;
– mocskos állatok emberek;
– közönséges bűnözők; 

- pszichopata gyilkosok és árulók;
– rengeteg piálás, füstölés és néhány pizza meg kínai kaja;
– és olyan gyomorforgató dolgok is előfordulnak, mint családon belüli erőszak és gyerekbántalmazás. 

Egyszóval nem csodálom, hogy a habcsóklelkű lányoknak nem jönnek be a kemény krimik és a nagyon sötét, nagyon mélyre ásó egyéb regények, az én lelkivilágomról pedig sokat elárul, hogy kabátkönyvnek nevezek egy hard-boiled krimit, de mindannyian tudjuk, hogy nem vagyok egészen normális.:P

Ui.: Azt viszont nem tudom, hogy a törökös könyvjelző a 2011-es Könyvfesztiválról hogyan került bele a könyvbe, talán kölcsönadtam valakinek?

Eredeti cím: A drink before the war
Sorozat: Kenzie-Gennaro 1.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007
Fordította: Török Krisztina
Ár: 2480 Ft

*Vagy a forgatókönyvíró Lawrence Block tehet róla?

Az apák bűnei

"Magánnyomozó vagyok, de ide a bökőt, hogy egy csapat jól szervezett apáca még Sam Spade-et is becsavarná két perc alatt a sárgaházba."

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt
Értékelés: 555 fotó az 5-ből
Kedvenc karakter: Kenzie, Gennaro

Patrick Kenzie és Angie Gennaro magánnyomozót megbízzák, kutassanak fel egy Jenna Angeline nevű fekete takarítónőt, aki értékes, nagyon fontos iratokat tulajdonított el. Természetesen kiderül, hogy az ügy ennél jóval bonyolultabb és sötét titkok rejlenek a háttérben.

Szegény könyvet - a folytatásával egyetemben - tényleg nagyon régen megvettem, de valamiért nem akaródzott elolvasni, hiába tetszett a hátoldal szövege. A cím és az első pár oldal politikai vonatkozású beszélgetése viszont taszított.
Viszolygásom természetesen teljesen alaptalan volt. Ezt a könyvet csak dicsőíteni lehet, úgyhogy jó pár karakternyi ömlengés következik.
Tematikájában és hangulatában leginkább Lawrence Block Scudder sorozatához hasonlít, a "kegyetlen utcák-kemény emberek" típusú bűnüldözéses krimi [csak úgy tobzódom a definiálási műszavakban, figyelitek?]. A humorban viszont jócskán elüt tőle, amilyen gyorsan nyakalja Matt Scudder a szeszt, úgy ontja a poénokat Patrick Kenzie, aki egyben a narrátorunk is. Hihetetlen dumája van, nem az a jópofizó fajta, azt is fanyarul állapítja meg, ha éppen néhányan ki akarják nyírni. A regény másik főszereplőjét, Angie-t is Kenzie szemén keresztül látjuk. Kemény nő, éppen ezért érdekes, miért nem vet véget annak, ami azzal fenyeget, hogy előbb-utóbb tönkreteszi az életét. Mindemellett gyönyörű is, amit Kenzie sem győz elégszer a tudomására hozni, kap is alaposan a képére:)
Ami még nagyon tetszett, hogy ebben az erősen kétpólusú utcai világban (szegény-gazdag, fekete-fehér...) Kenzie-nek néha olyan költői gondolatai támadnak, hogy valósággal kiugrik a szövegből, akárcsak az olvasó szeme, pl. "Fakóarany leheletével szétharapta az éjszaka fekete árnyait a hajnal..." Elképesztő.
A cselekményről nem mondanék semmit, nekem inkább az atmoszférája és a karakterei miatt volt maradandó és függőséget okozó ez a regény, imádtam minden sorát.
 
Eredeti cím: A drink before the war
Kenzie-Gennaro sorozat 1.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2007
Fordította: Török Krisztina
Ár: 2480 Ft

Törött fények

"A zuhany alatt aztán megint érezte: a szomorúság réges-régi, ismerős hullámát, amely vele volt, amióta az eszét tudta; a bizonyságot, hogy tragédia leselkedik rá a jövőben, egy tragédia, amely olyan súlyos, mint egy mészkőtömb. Mintha egy angyal még az anyaméhben megsúgta volna neki a jövőjét, és Jimmy úgy bukkant elő anyjából, hogy az angyal szavai beleivódtak az agyába, de kimondani mégsem bírta."

Dennis Lehane: Titokzatos folyó
Értékelés: 5* babahajszál az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Ezen az értékelésen hamar túl leszek, mert valahol, két város között elszórtam a jegyzetem, ráadásul nem is a legfrissebb élmény. És még durcás is vagyok (utálom, ha nem találok valamit), pedig ez a könyv és a szerző megérdemelné, hogy normális post szülessen róla.
Jimmy, Sean és Dave Boston munkásnegyedében élnek. 1975-ben ismerkedünk meg velük, még gyerekek. Egy nap összeverekednek az utcán, mert a gyerekeknek az a dolga, hogy az út közepén gyepálják egymást. Két, arra furikázó rendőr választja szét őket, a bátortalan Dave-et hazafuvarozzák. A két férfiról kiderül, hogy valójában nem rendőrök. Dave négy nap múlva kerül elő - mindenki tudja, hogy mi történt, de senki nem beszél róla. Még kevésbé törődnek vele.
Sok évvel később Jimmy lányát brutálisan meggyilkolják. Az eset újra összeköti a három egykori barát életét, és...
... és egyáltalán nem biztos, hogy ennek jó vége lesz.

Dennis Lehane olyan hangulatot teremt a regényeiben, amelyek engem teljesen elvarázsolnak. Rég volt olyan, hogy alig bírtam letenni egy könyvet, hogy legszívesebben egész nap olvastam volna [szerencsére a Titokzatos folyó után olvastam pár hasonló hatású könyvet, de akkor még ez volt a felállás]. Abba a földi pokolba jutunk, amit a Kenzie-Gennaro sorozatból már ismerhetünk; nagyon más, mint a hazai nyomor, de a poklok és az emberek mindenütt egyformák, gúzsba fonja őket a saját gyűlöletük, a generációkon átörökített  sérelmek.
Azt is szerettem ebben a regényben, hogy mennyire... mondhatnám azt, hogy gyarlók, emberiek a szereplők, de valójában dühítőek. A végén rettenetesen mérges lettem, sokkal mérgesebb, mint a Hideg nyomon befejezésekor. Elképesztő, milyen hatékonyan képesek meggyőzni magukat az emberek a saját vélt igazukról. És hogy milyen undorító férgeket termel ki az emberiség.

A kötet a vésztartalékom volt, kicsit fájó szívvel vettem le a polcról, de szerencsére nem kell sokat várni a következő Lehane-re, novemberben jön az Ima az esőért, a Kenzie-Gennaro sorozat ötödik része.

Eredeti cím: Mystic River
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2004
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 1980 Ft (eredetileg; viszonylag ritkán lehet kapni)
Az író honlapja

A becsület alkonya

"Richie Colgan állítása szerint az ősei Nigériából származnak, de efelől vannak kétségeim. Olyan érzéke van a bosszúhoz, hogy meg mernék rá esküdni, félig szicíliai.
 Reggel hétkor azzal ébresztett, hogy hógolyókat dobált az ablakomnak, amíg a hang be nem szivárgott az álmaimba, hogy kirántson francia vidéki andalgásomból Emmanuelle Beart-ral, és egy sáros lövészárokba vessen, ahol az ellenség megmagyarázhatatlan módon grépfruitokkal bombázott minket.
 Felültem az ágyamban, és egy nagy nedves hókupacot láttam az ablakomra placcsanni. Először megörültem, hogy nem grépfruit, aztán kitisztult a fejem, odasétáltam, és megláttam az odalent álló Richie-t.
A nyomorult rohadék integetett nekem."

Dennis Lehane: Megszentelt életek
Értékelés: 4.78 lihegős hang az 5-ből
Kedvenc karakter: Angie, Kenzie


Patrick Kenzie és Angie Gennaro, túl egy lelkileg is hatalmas traumát okozó nyomozáson, egy időre bezárja a bazárt. Illetve csak be szeretnék, mert Trevor Stone, a haldokló milliárdos elraboltatja őket. Azt akarja, hogy találják meg eltűnt lányát, mielőtt ő meghal. Kenzie-ék vállalják az ügyet, elsősorban a csapásokat méltósággal viselő ember tartása miatt. Aztán kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik... és hogy a kapanyél milyen hasznos dolog tud lenni.

Nagyon szeretem Lehane regényeit - ezt minden alkalommal elmondom -, és úgy tartalékolom az olvasatlan írásait, mint egy ínséges időkre készülő erdei állat. És ezek tényleg ínséges idők, idén nem jelenik meg a szerzőtől semmi, hüpp, ezért úgy döntöttem, ezt a regényét kerítem sorra, és mert akkor erre volt szükségem. Kabátkönyvek ennek a sorozatnak a részei, pedig abszolút nem kedves dolgok szerepelnek bennük, de mindig jólesik olvasni, pláne, ha Kenzie vicces kedvében van.

Ahogy a fenti idézet illusztrálja, ez most se történt másként. Ráadásul olvasnak is! Angie A szolgálólány meséjét, Jay Becker polcán számos könyv sorakozik, ha jól emlékszem, Márquez, Cortázar, Neruda és társaik, de szóba kerül Toni Morrison és Isabel Allende is, mennyi finomság, bár a Fantomast sose fogom tudni kiheverni, bocsánat, kedves Julio.

A történetben minden passzolt, Lehane tehetsége működött, ennek ellenére úgy érzem, ez a könyve kicsit gyengébb, mint a Sötétség, fogd meg a kezem vagy a Hideg nyomon. És igen, ennyit írok róla, mert nagyon sok a hasonlóság közte és a sorozat többi kötete között, mondhatni, egy kaptafára íródtak. És nekem ez a kaptafa nagyon tetszik, csak éppen nem tudok róla már mit összeirkálni.

Ui.: már csak a Titokzatos folyó van hátra. Hüpp ismét.

Eredeti cím: Sacred
Sorozat: Kenzie-Gennaro 3.
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2010
Fordította: Huszár András
Ár: 2680 Ft
Az író honlapja