Sakkjátszma színesben

 

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Óriási újraolvasás-láz tört ki rajtam az év vége felé, közeledett a szeretet ünnepe is, vágytam az ismerős, bekuckózós történetekre.

Aki ismeri a regényt, tudja, hogy az előbbi mondatból sugárban dől a szarkazmus.

A Kékszeműfiú minden, csak nem kedves komfortkönyv. Ez nem a Csokoládé világa, amiben megmutatkozik Harris lélektani analizáló képessége, de csak a felszínt kapirgálja az emberi aljasságok tekintetében; a Kékszeműfiúban alámerül az őrültségek és aberráció világába, olyan kifimonult formában, hogy kilenc évvel az első találkozásunk után is megtévesztett, pedig egy kivételével az összes csavarra emlékeztem. Olyan elegánsan és hideg intelligenciával vezeti tévútra az olvasót - pontosabban hagyja, hogy lépre menjen a szeme előtt meglengetett csali miatt -, hogy legszívesebben tapsolnék neki. Ez Harris sötét oldala (régebben dark Harrisnek hívtam) és nekem fényévekkel jobban tetszik, mint a fogyasztóbarátabb könyveiben megvillantott stílusa.

A család öl, butít és nyomorba dönt. A szerző valamennyi regényében szerepet kap a család elidegenítő, traumatizáló szerepe, de ebben csúcsosodik ki a legjobban, mennyire megnyomorítja az embert a mérgező családi légkör és józan ésszel milyen felfoghatatlan állapotokat teremt, amely általában külső segítséggel vagy az egyik családtag halálával bomlik fel, ezáltal átrendeződnek az erőviszonyok és jó esetben új életet kezdhetnek a túlélők.

Ebben reménykedik BB is, a történet fő narrátora, akinek a kezében összefutnak a szálak - vagy legalábbis úgy tűnik. Csendesen hintázik a pók a hálójában, kifejezéstelen tekintettel figyelve áldozatai vergődését, mi pedig halálos tét nélküli voyeurokként, gúvadt szemmel lessük, hogy mi történik - mert, ne áltassuk magunkat, valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik Malbry városkájában (Harris Derryjében), ahol a jelen és a múlt, a valóság és a fikció egymásba mosódik és ahol a történeteknek soha nincs vége.

Nehéz erről a könyvről hosszan írni, mert annyira kerek egészet alkot és bűn bármit elárulni róla. Nagyon sok regényt elolvastam az elmúlt kilenc évben, amióta először vettem a kezembe, de még mindig eredetinek és zseniálisnak tartom - az olvasmányélmény nem lenne teljes Szűr-Szabó Katalin kiváló fordítása nélkül -, a maga nemében egyedülálló.

Eredeti cím: blueeyedboy

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Eredeti ár: 4000 Ft

Rettentő szimmetria (Highgate 3.0.)

 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

Eredeti cím: Her Fearfum Symmetry

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2010

Fordította: Gálvölgyi Judit

Eredeti ár: 3490 Ft

Amit nem érint a Halál

"Itt nem a külsőségekről van szó, hanem a belső tartalmakről. A világban való, de nem a világból való nagyságról, olyan nagyságról, melyet a világ nem ért. Annak a tiszta másságnak a megpillantásáról, amelynek jelenvalóságában egyre jobban kivirulsz.

Az én, amelyet nem akarsz. A szív, amelyről nem tehetsz." 

Donna Tartt: Az Aranypinty

Igazából nem tudom, Donna Tartt hogy csinálja. Írja ezeket a nagy böszme könyveket, amelyekben olyan érzelmi galaxist épít ki, hogy csak ámulok, mintha magamban nem napi 24 órában elemezném az emberek egymásra reakcióit.

Igazából a helyszíntől ódzkodtam, nem bírtam belelátni a fantáziát és az izgalmat Las Vegas villogó fényeibe a semmi közepén, de Tarttnak persze ezt is sikerült ikonikussá varázsolnia és élettel megtöltenie. A sivatagi városról most már mindig a végtelen, elvadult magány fog eszembe jutni.

Tartt könyveiben mindig jelen van valami rothadó dekadencia, egy sötét árnyék, ami állandóan a pusztulás szent őrjöngésével kísérti a szereplőket, és Theo Decker teljes mellszélességgel veti bele magát; tizenhárom évesen elveszíti imádott édesanyját és innentől teljesen kisiklik az élete, amiben egy kicsi, de annál jelentőségteljesebb festménynek, Az Aranypintynek is kulcsszerepe van. Theót ellenállhatatlanul vonzza a hazugság, a hamisság talmi csillogása, ami akkor sem hagyja el, amikor már egyenesbe jön az élete és egy, a múlt aranyfüstjével telehintett házban él, ahol a zöldes, megnyugtató félhomályban régi órák tiktakolnak, rég halott emberek bámulnak le a falakról és a fényben porszemek táncolnak (csak megkaptam a rothadó dekadenciámat).

A festmény. Szerencsés esetben mindannyian találkoztunk már olyan műalkotással vagy jelenséggel, aminek a megpillantása - giccsesen mondva - megragadott valamit a bensőnkben, összeszorította a szívünket és olyan sóvárgó vágyódással töltött el, mint korábban semmi - amiről nem is tudtunk, hogy bennünk van. A korok, az elvárások, a hírnév, a műkincs-titulus, a művészettörténészeti magyarázatok vastag rétege alatt felragyog az alkotás igaz valója, ami közvetlenül nekünk szól. Ezt nekünk írták, nekünk festették, nekünk vésték ki nyers kőből, márványból, ez a mi hiányzó részünk. Talán ez az, ami a művészt teremtésre indikálja és így válik valaki halhatatlanná.

Theo az átélt katasztrófától és egy haldokó összefüggéstelen monológjától megzavarodva, teljes sokkban megragadja a saját ragyogását és ugyan vissza akarja adni, valahogy soha nem jön el az erre alkalmas pillanat. Mert mit is mondhatna, miért vitt magával egy történelmi jelentőségű festményt? Így válik a felszabadító érzéssel eltöltő műalkotás gúzsba kötött démonná; a kis pinty vaslánca egyben Theo horgonya is, minden szépség jelzőfáklyája és egyben a kimondhatatlan fájdalom összesűrősödött esszenciája, az imposztor szindróma alapköve. Rettenetes titok, minden cselekedet mögötti mozgatórugó, ami még mélyebbre löki Theót a slamasztikában, olyan szituációkat teremtve, amikért Guy Ritchie megnyalná a tíz ujját.

Én a magam részéről belebetegszem ennek a pintynek a látványába, abba a rettenetesen rövid láncba, a kis fekete gombszemekben rejlő reménykedésben: elengedsz végre? Szabad lehetek?

Donna Tartt a szokásos nyalánkságaimat is kilószámra szállította: a régmúlt korok emlékét őrző tárgyakkal telezsúfolt ház aprólékos bemutatása, olyan élethű szereplők, hogy szinte érezni az anya parfümjének illatát; olyan mélyre vezet minket Theo lelkében, hogy semmi erkölcsi alapunk nem marad a megvetésre, amiért notórikusan lerombol maga körül mindent.

Ui.: órákig lehetne afelett merengeni, hogy miért olyan nehéz fantasztikus könyvekről a lényeget átadó értékelést írni.

Eredeti cím: The Goldfinch

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2016

Fordító: Kada Júlia

Ár: 5990 Ft

Monokróm

"A spektrum láthatatlan részének lenni egyenlő a magánnyal, de közben az ember értesül a legszaftosabb pletykákról. Oké, íme a tanítás. Először is, a felderítésre fordított idő sohasem hiábavaló. Másodszor, szalonna hozzáadásával szinte minden feljavítható. És végül, nincs olyan probléma a Földön, amin egy forró fürdővel és egy csésze teával ne lehetne enyhíteni." 

Jasper Fforde: Monokróm

Rettenetesen régóta halogattam ennek a könyvnek az elolvasását. Hiába szeretem Fforde a valóságtól minden értelemben elrugaszkodott képzeletét az általam olvasott két könyv alapján, a fanyalgó vélemények erősen elvették a kedvem a Monokrómtól. Eddig.

Igen, töredelmesen bevallom, nekem ez a könyv tetszik. Igen, totálisan őrült, logikáltlan, nem normális, parodisztikus. Ha összeszorozzuk az Alice Csodaországbant és Valente stílusát, majd az eredményt a harmadik hatványra emeljük, megközelítőleg eljutunk a Monokróm (eredeti címén Shades of Gray) világához. Ja, és képzeljünk hozzá egy kis Amatkát.

Fforde nagyon nem felhasználóbarát író; beledob minket egy őrülten ringlispílező kaleidoszkóp közepébe, ahol még az sem biztos, hogy az ég kék - és ezt halálosan komolyan kell venni, ugyanis ebben a világban (ismeretlen oknál fogva) az emberek csak egy bizonyos színt látnak és azokat sem teljes mélységükben. Ez határozza meg a társadalom, vagy inkább a kasztrendszer minden szegmensét; az embereket szín szerinti kasztokba sorolják (a rabszolgamunkát végző Szürkéktől a pöffeszkedő Bíborokig), a színeket bányásszák és mindenféle csövek segítségével juttatják el a településekre, hogy a lakóik kiszínezhessék a környezetüket. A betegségeket színekkel gyógyítják, a hasmenéstől a vérzéscsillapításig és bizonyos árnyalatok erősen narkotikus hatásúak. Az érdekházasság teljesen hétköznapi, a cél az utódok szín százalék arányának javítása. A színek egyfajta rangot is jelentenek, a Szürkéket pl. egyfajta társadalmon kívülinek, nem kromatikusnak tekintik.

De Fforde itt nem áll meg, mindenféle, csupán az olvasó heccelésére való elemet épített be a regénybe, ld. a kanalak fontossága. A másik két evőeszköz korlátlan mennyiségben áll az emberek rendelkezésére, de valami rejtélyes okból kifolyólag (mert Fforde nem normális) kanálból kevés van és komoly személyes vagyontárgynak számít.

Főhősünk Eddie Russett, akit egy csínytevés miatt száműznek a peremvidéknek számító Kelet-Kárminba a nagyváros Jade-under-Lime-ból. Édesanyját a gyógyíthatlan, nagyon ronda betegségnek számító penész vitte el, édesapja mintás, ami az orvos kromatikus megfelelője. Eddie Kelet-Kárminban is mindenféle kalamajkába belekeveredik; pengeélen táncol, hogy kivívja a helyi vagány csávók érdeklődését, de ne annyira, hogy vetélytársnak tekintsék; akarata ellenére megsérti a Sárga Prefektust, szinte bizalmas viszonyba kerül a színfelügyelővel, beleszeret a település helyi rendbontó szépségébe, akinek a legédesebb pisze orra van a világon és veszélyesebb a hattyúknál is; gömbvillámvadászatra megy, majdnem Éjveszett lesz és a piszeorró szépség otromba leckéi folytán kinyílik a szeme; észreveszi a rendszer vissszáságait, az önálló gondolkodás elfojtását, az egyenlőtlen bánásmódot, a tudás elpusztítását, a társadalom tagjainak folyamatos tudatlanságban tartását. 

Persze a tudás veszélyes és Eddie élete sem lesz kifejezetten kényelmes, amikor a gondolatok elkezdenek zsongani a fejében. Habár Fforde disztópiát írt, amelynek egy tinédzser a főszereplője, a tucat YA-kkal való hasonlóság itt véget is ér, ez nem egy kamaszkori szerelem agyonkoptatott története némi jajderossztársadalombanélünk-díszlet előtt, ahhoz túl színes és szórakoztató az összkép. Eddie-nek (minden kezdeti tudatlansága ellenére) megvan a magához való esze, ami ahhoz szükséges, hogy valaki ebben a világban életben maradjon és élvezetes olvasni, ahogy intrikál(ni próbál).

Igazából ez a társadalmi berendezkedés sem különb, mint sok más a történelem folyamán; szörnyű látni, ahogy évszázadok alatt értelmetlen intézkedések válnak megcsontosodott hagyománnyá és elfogadott társadalmi normává, az ember hatalom iránti vágya viszont egy örök állandót képvisel. Hogy minden vezető réteg kitermeli a maga zsarnokait és azok nagyszámú követőjét, akik attól érzik magukat értékesnek, hogy másokat lenézhetnek és élvezettel kéjelegnek a szenvedésük fölött, mondván, megérdemlik. Hogy mindig lesznek számkivetettek, akik több emberséget tanúsítanak egymás iránt, mint a tisztességes polgárok egy része.

Nekem egy nagyon őrült, kellemes meglepetés volt ez a könyv, hálás vagyok a Várólistacsökkentésnek (és Lobónak), hogy végre ezt is sorra kerítettem. Kicsit tartottam a fordítástól és a magyar kiadó hírhedt szöveggondozásától, de hála az égnek nem volt annyira rossz a helyzet, mint amire számítottam; itt-ott megbicsaklott a fordítás, néha eltűntek a ködben a mondatzáró írásjelek, de a trehányság nem ment számottevően az olvashatóság rovására.

Amúgy egy sorozat első részéről beszélünk, aminek sajnos még nem készültek el a folytatásai, szóval, mire esetleg Fforde megírja őket és mire esetleg  megjelennek magyarul (és közben még a világnak sem lesz vége), mindent tökéletesen el fogok felejteni az első részből.

Eredeti cím: Shades of Grey (sajnálom, hogy a kiadó nem tartotta meg)

Sorozat: Shades of Grey 1.

Kiadó: Metropolis Media

Kiadás éve:

Fordította: F. Nagy Piroska

Ár: 4190 Ft

A kaméliás hölgyek (2. felvonás)

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A papírsereglet és más történetek utolsó novellája után - mi tagadás - el akartam menekülni valami ismerős történetbe. Mivel minden mindennel összefügg, kissé ironikus, hogy ezt, a japán kultúrát az anyagias nyugati gondolkodásmóddal szemben éltető könyvet választottam, aminek a befejezése... nos, aki olvasta, tudja.

Régi kedvencek újraolvasása esetén mindig fennáll az erkölcsi avulás veszélye (a fizikai kopás senkit nem érdekel, mi se vagyunk már húszévesek). Ugyan tíz éve olvastam A sündisznó eleganciáját, de nem igazán féltem attól, hogy nem találjuk meg a közös hangot.

Ismételten remekül szórakoztam eme, a filozófia csillagfényes stólájába burkolt, szatirikus humorú társadalomkritikába oltott Hamupipőke-parafrázison (Renée hogy prüszkölne erre a megjegyzésemre!), ami az éles nyelvű megjegyzések, a művészettel kapcsolatos eszmefuttatások mellett nem kevés macskakontentet, rengeteg teát és nyálcsorgató süteményeket is tartalmaz.*

Tehát minden adott, hogy lubickoljak a történetben, de még nem értünk a jóságok végére, mert a szereplők is megérnek egy mozivetítést; kinek ne lenne rokonszenves Renée, a gazdagok árnyékában a világot gyanakodva figyelő ötvenes házmesternő, aki a könyveken keresztül él és bőrös szalonnával eteti a Tolsztoj után elnevezett macskáját? Amennyire nem bizalomgerjesztő a külső megítélése [de hát a vájt fülű könyvmolyok tudják, nem a ruha teszi az embert], annyira szórakoztató Renée fejében lenni, aki első blikkre elég túlzó elvárásokat támaszt a háza lakói felé - rettenetesen felháborítja egy stratégiailag rossz helyen kódorgó vessző -, bár meglehet, én is ilyen maró szarkazmussal elegy lenézéssel viszonyulnék ahhoz, akit teljesen feldob egy kétszáznegyven euróba kerülő nyers lenvászon terítő.

Palomát, a rózsaszínért rajongó entellektüel kiskamaszt - az a fajta gyerek, aki éles, mindent látó tekintetével zavarba hozza az embereket - néha következetlenségen kaptam, de zsenialitás ide vagy oda, mégiscsak egy boldogtalan tizenkét éves lánykáról beszélünk, és idősebbként illik nagyvonalúnak lennem. Paloma azt a szomorú végkövetkeztetést vonja le, hogy nem érdemes élni, ezért a tizenharmadik szülinapján öngyilkos akar lenni, miután felgyújtotta a lakást (és kimenekítette a macskákat, Alkotmányt és Parlamentet).

Érdekes összefüggés, hogy mind Renée, mind Paloma rejtőzködnek; az előbbi a tipikus, otthonkás-papucsos házmesternő álarca, Paloma az egy fokkal kevésbé okos diákok viselkedésnormái mögé rejti intelligenciáját. Az emberek simán elhiszik a színjátékot, hiszen azt látják, amit látni akarnak és eszükbe sem jut, hogy az életük egy marginális szereplője önálló emberi lény és nemcsak abban merül ki a létezése, hogy a folyosón lévő virágokat locsolgatja.

Ozu Kakuro csalogatja ki őket a fényre. A Grenelle utca 7. megüresedett lakásába költöző japán úr bezzeg nem rejtőzködik, a rengeteg átépítéssel-alakítással a mániákusságig terjedő izgatottságot korbácsol fel a lakók kebelében, akik még az egymással való teázástól sem riadnak vissza, hogy egy pillantást vethessenek a lakásra. (Az ő macskáit Levinnek és Kittynek hívják.) Ozu úr, vagyonos ember létére, mentes minden sznob allűrtől és jóságos tekintetétől kísérve Renée kimerészkedik a csigaházából és elkezd élni.

A végtelenségig el tudnám olvasni ezeknek a fiktív embereknek a beszélgetéseit, ahogy beugranak Renée-hez a házmesterlakásba - ami egy magánpalota forgalmas központjává vált, hah - és megvitatják az angol és a francia kultúra világnak adott találmányait, vagy hogy van-e értelme a létezésnek.

És hát a vége. A lelkem cinikus része roppant szórakoztatónak találja a maga módján, a naiv fele pedig még mindig szemrehányóan néz a szerzőre: Muriel, muszáj volt pont így? Ő pedig kedvesen biccent, miszerint az élet sem habos sütemény, a regények miért lennének azok?

Ui.: Annyira felllelkesített az újraolvasás-flash, hogy további régi kedvenceket tervezek elővenni.

Ui2.: A csodás fordításért ismételten hálás vagyok.

Eredeti cím:  L'élégance ​du hérisson

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2009

Fordította: Tótfalusi Ágnes és Simon Márton

Eredeti ár: 3290 Ft

*Mondom ezt úgy, hogy fehér Tai Mu Lung teát szürcsölök és teljes kiőrlésű liszttel, házi lekvárral készült linzert tömök a számba.

Az egymást keresztező sorsok kastélya

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

/Merő képzavar a post-és a könyvcím együtt, de kit érdekel./

Jó sok év eltelt, mióta először találkoztunk Zafónnal és kézen fogott, hogy elvezessen Az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Mintha kifejezetten nekem írta volna, gondolta a naiv, impulzív 18 éves énem, aki egy röpke barcelonai nyaralás után kezdett bele A szél árnyékába, és még a csillagok együttállása is kedvezett, micsoda sorsszerű véletlen.

A harmonikus viszony egészen A mennyország fogságábanig kitartott, ott kicsit megbicsaklott a szerzőbe vetett bizalmam, amelyet a Marina se tudott teljesen helyreállítani és kezdtem azt gondolni, hogy hát izé, kinőttem Zafónból, vagy ő öregedett meg (vagy mindketten).

Aztán megjelent az irdatlan nagyságú Lelkek labirintusa, amit csak megvettem, mert, mert, mittudomén, valami fiatalkori naiv ragaszkodás maradványa vezérelt, pedig még dühös is voltam magamra, hogy sose fogom elolvasni, mi van, ha végig szenvedni fogok vele - tehát a nyaralásnál jobb alkalom fel se merülhetett volna, mindent vagy semmit alapon bedobtam a táskába.

Micsoda mázli, hogy nagyon szerettem olvasni! Zafón beleadott anyait-apait, szálakat kötött össze és fűzött tovább, újakat kezdett meg, végre úgy éreztem, ez egy szép nagy, a saját lábain megálló, kövér kis történet, ami tényleg olyan, mint egy labirintus, valahol belépsz és mindegyik ajtó egy újabb folyosóra nyílik; embereset izzadhatott, mire ezt a katyvaszt összesimogatta, mert ez a kötet a kezdet és a vég szintézise, benne van az egész Sempere família, David Martín, Fermín, Fumero, a Temető és jó pár új szereplő, akikre vérfrissítés gyanánt már nagy szükség volt ebben a beltenyészetben, egyedül az új főgonoszt találtam haloványnak. Alicia (vagy ő az ördög, vagy nem) a kapcsolódási pont, fantasztikus karaktere és története van, annyira, hogy ellopta a show-t Daniel Semperétől, aki ebben a történetben eljut a lelki pokol mély bugyraiba, ami Aliciának a természetes közege. Beatrice és Alicia is érdekes kettőst alkot a regényben, két erős nő, de Bea határozottsága az egészséges lelkében rejlik, míg Alicia folyton a sötétség peremén táncol és előbb-utóbb felemésztik a démonai.

Maga a történet szerteágazó, burjánzó, mégis kerek egészet alkot a maga ármányaival, fizikai rémtetteivel, hihetetlenül jólesett elmerülni benne. Mármint nem a rémtettek miatt, hanem mert a gótikus felnőtt rémmese-stílus még mindig a szívem csücske, úgy tűnik.

Eredeti cím: El Laberinto de los Espíritus

Az Elfeledett Könyvek temetője 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Kürthy Ádám András

Ár: 6000 Ft

Illúziók könyve

Eleanor Catton: A próba

Idei csekély számú olvasmányaim közül valószínűleg Eleanor Catton első regénye fogja megkapni "Az év meglepetése" címet; a gigászi méretű A fényességek olvasása után egy hagyományos, ám kellemes leányiskola-történetre számítottam... és nem is tévedhettem volna nagyobbat.

"- Nem lehet - jelenti ki. - Egyszerűen nem vehetek fel olyan diákot, aki még nem tanult zenét. Ön nincs tisztában az én sajátos pedagógia módszereimmel, Mrs. Henderson.

 Dzsesszes, lüktető zene kúszik be, csak dob és nagybőgő. A szaxofontanárnő megkavarja a teát, a kanállal megkocogtatja a csésze szélét.

 - A klarinét csupán ebihal a szaxofonhoz képest, ugye, érti? A klarinét fekete-ezüst ondó, és ha nagyon szeretjük ezt az ondót, akkor egy nap szaxofon lesz belőle.

Előrehajol az asztal fölött.

 - Mrs. Henderson! Az ön lánya jelenleg egyszerűen túl fiatal. Úgy is mondhatnám, hogy az ön lányát lepelként vonja még be a megsavanyodott anyatejréteg.

 Mrs. Henderson lesüti a szemét.

 - Hall engem a skarlátvörös cérnaszájával, aszott keblével, állotmustár-színű blúzában? - csattan fel a szaxofontanárnő meglehetősen éles hangon."

Nem egy szokványos felütés, nem igaz?

Az első oldalon elveszejtett ez a könyv, és rögtön a bejegyzés elején ki kell emeljem a fordítót, Dudik Annamária Évát, aki ennyire szépen, változatos ültette át magyarra az eredeti szöveget. Rengeteg fájdalmas félrefordítással lehet találkozni, A próbánál az ő tudása - ami a magyar nyelvre is kiterjed - hozzájárult, hogy az olvasmányélményem teljeskörűen élvezetes legyen, hiszen mindannyian tudjuk, hogy bármilyen jó regényt képes tönkrevágni egy rossz fordítás. (Nem, nem nézek a Vezércselre és a Metropolis Mediára...)

A nyitójelenetről nem véletlenül juthat eszünkbe a színházi előadás képzete, ugyanis a leányiskolai botrány kibontakozása mellett egy másik szálon a híres színészképző hagyományainak megfelelően az elsőéves diákok a maguk által kitalált és megírt darab előadására készülnek. Ahogy kibontakoznak a történetek, rájövünk, hogyan érnek össze a szálak, de a valóság, a képzelet, a pletykák teljesen összemosódnak és képtelenség eldönteni, valójában mi történt, mi történik és mi fog történni. Mintha egy performansz során bekötnénk a szemünket és körbeforgatnának, vagy ilyen kiszolgáltatott formában idegenekre kellene bíznunk magunkat.

Mit tekinthetünk valóságnak és hogyan hatnak rá a különféle látásmódok? Mi igazából a valóság Mikor válik egy illúzió valósággá? Meddig tart a szerep és hol kezdődik az ember?

Ha elmesélnek nekünk egy történetet, és mi elképzeljünk, az vajon ugyanaz lesz-e? 

Nagyon agyas, posztmodern-meta-mindenféle regény, azon ritka fajta, ami képes teljesen elbűvölni, ami az agyam minden részét foglalkoztatja, a jó történetre éheset, a különleges, okos dolgokra kíváncsit és a szép, érdekes szövegre áhítozót. Ritka, amikor mindez egy könyvben egyesül.

Eredeti cím: The Reahearsal

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Dudik Annamária Éva

Ár: 4000 Ft

Hang a szélben

"- Hová temettük el magunkat? - kérdezte egyszer Kent gazda az első évben. Hát senki nem tud másról beszélni, mint a gabonáról meg a disznókról?

 - Itt csak a sör meg a szalonna számít - feleltem sóhajtva, mert azokban az első napokban attól féltem, hogy csak az bírja ki ennek a földnek a gyötrelmeit, akit ez a föld ringatott. De miután megtaláltam Cecilyt, és magam is kipróbáltam a gazdálkodást, hamarosan olyan lettem, mint ők, sör-szalonna ember, aki ismeri a nőszirom hagymájának igazi értékét. Nem kellett sok napot végigdolgoznom, hogy megértsem, maga a föld is - gyeptől kaszálóig - rugalmatlan és szigorú. Sőt, türelmetlen. Nem tud várni. A tűnődésre révedezésre nincs külön évszak. Nem hagy bennünket tétovázni vagy pihenni, nem akarja, hogy megálljuk és dicsérjük a szépségét, vagy dalt költsünk róla. Nincs ideje a dalainkat hallgatni. Csak azt kéri, hogy ne fáradjunk bele a kemény munkába. Azt akarja, hogy a bőrünk megkérgesedjen, a nyakunk és az alkarunk megfeketedjen, akár a kürt; azt akarja, hogy a munkától lesoványodjunk és meginasodjunk. Pirkadattól szürkületig hajt bennünket éjjel pedig gyötör; a rigó erre panaszkodik. Minden egyes évben az a nagy feladat áll előttünk, hogy eszközökkel-szerszámokkal megvédjük magunkat az éhségtől és a vereségtől. Belesüketülünk a lármába. De így kell élnünk az életünket."

Jim Crace: Az utolsó aratás

Lassan a végére érek - már csak a Gustav-szonáta van hátra - a Könyvfeszten beszerzett négyes 21. Század kiadós kupacnak, szóval már csak kétszer kell kibírni*, hogy leírjam a hirtelen felindulásból, a szép borítók és a csábító árajánlat által indikált vásárlást és az a feletti örömködést, hogy ösztönösen milyen jó olvasmányokat választottam (vagy a kiadó minden könyve szuper és képtelenség mellélőni velük).

*Ja, nem, a Drága kis szívemről még nem írtam, bocs.:)

Az utolsó aratás külseje különösen vonzóra sikerült ezzel a bukolikus, a vidéki élet szépségét sugalló borítóval; zöldellő vidék, amerre a szem ellát, melynek harmóniáját csak egy terelőkutya és két ember töri meg, a cím viszont valaminek a kérlelhetetlen végére utal, valaminek, ami körülbelül az idővel egykorú. 

Névtelen, eldugott kis faluban járunk. Nincsenek utcák, nincs templom, kereskedelem, az átmenő forgalom ritka, csak a helyi, szegényes földesúr és az aratómunkások alkotják a kicsi, szűk közösséget - azt a fajta közösséget, ami szemmel tartja minden lépésedet és borostyánként fonódik az életedre. Ha a családod nem itt él három-négy generáció óta, jöttmentnek számítasz és bármilyen rendellenes jelenség esetén te leszel az első számú gyanúsított és jaj annak, akit a falu a szájára vesz - azt hiszem, ez a fajta miliő sokaknak ismerős lehet a hazai kisvárosok hasonló habitusa kapcsán.

Az aratást követően füstoszlop ébreszti az embereket; ismeretlenek felgyújtják a helyi gazda galambházát. Ezzel egy időben kigyúl egy másik tűz: idegenek táboroztak le az erdőben.

Így indul Jim Crace regénye, két tűzzel, amelyek elindítják az események sodrását, amelyet egy idő után az emberek akkor se tudnának megállítani, ha akarnának. A szöveg egyszerűsége ellenére a regény hangulata rendkívül szuggesztív - a fordítás abszolút átadja ezt a fojtogató közeget -, szinte vibrál a feszültségtől. Mélyre eltemetett sérelmek, szunnyadó indulatok törnek a felszínre, megsemmisítő szavakat mondanak ki, gyanúkat és féligazságokat öltöztetnek az ítélet bíborszín ruhájába. Ezek az emberek olyanok, mint a föld, amivel mindennap megküzdenek, hogy életben maradjanak: kemények és nem bocsátanak meg (valamint iszonyatosan fafejűek). Nem egészséges ennyire bezárni a világgal szemben.

Ahogy fentebb utaltam rá, nagyon kellemes meglepetés volt ez a könyv, szerintem érdemes megadni neki az időt és lassan, nyugodt körülmények között olvasni, hagyni, hogy hasson ránk, mert jóval több rejlik a jéghegy csúcsa alatt, mint néhány falusi pitiáner perpatvara.

Ui.: Ismételten gratulálok a 21. Század kiadónak, nagyon szép, igényes kiadványt adtak ki a kezük közül, Pék Zoltán vagy lubickolt az eredeti szövegben [ebben legalábbis nincsenek fejésre váró bikák - mégiscsak falusiakról van szó], és/vagy nem sajnálták az időt-pénzt a szerkesztésre és a korrektúrára.

Eredeti cím: Harvest

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 3990 Ft

Elpusztítva, felperzselve - újabb kisvárosi pokol

Elizabeth Strout: Maradj velem

Nyomós oka volt, amiért nem olvastam el ezt a Stroutot rögtön a beszerzése után: ha az írónő a gyász témáját összekombinálja azzal a falhozvágós hangulattal, ami például a Kisvárosi életekben kábultra pofozott, végem van. Szeretek komoly, mély mondanivalóval bíró könyveket olvasni, de a mazochizmusnak is van egy határa és segítség nélkül is képes vagyok kellően sötéten látni a dolgokat, köszi.

Úgyhogy vidoran beraktam az idei Várólistacsökkentésbe a Maradj velemet. Nem következetlen vagyok, csak sajátosak a logikai készségeim.:P

Egyébként közel sem olyan depresszív ez a könyv, mint a Kisvárosi életek. A főszereplő Tyler, egy aprócska település lelkésze (=helyi sztárja), aki elveszíti a feleségét és számára észrevétlenül egyre lejjebb csúszik a lejtőn. A kisebbik lányát zsarnoki természetű édesanyja veszi magához, a nagyobbik, Katherine, vele marad, de Tyler nem képes vele megfelelően foglalkozni és haragosan-értetlenül áll a tanítónő panaszai előtt, aki el akarja távolítani a csoportból a kislányt a "bomlasztó magatartása" miatt. Ha a lelkész gyereke az önkéntes szilenciumát azzal a kijelentéssel töri meg, hogy utálja Istent... hát, az kínos.

West Anette az a fajta kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, kevés a szórakozási lehetőség, a tél hosszú és rettenetesen hideg, ezért az emberek unalmukban megkeserítik egymás életét - főleg a nők. Úristen, mennyire utáltam a nőket, akik beleszülettek, beleragadtak és bele is haltak a háztartásbeli szerepkörbe (ha jól emlékszem, a hatvanas években játszódik a könyv). Azzal próbálták felrázni magukat a téli depresszióból, hogy biztatták egymást a napi felmosásra és a pletykálkodáson kívül semmi örömük nem volt az életben.

És akkor jött Tyler, a tagbaszakadt, jóképű, mégis szelíd és jó természetű Tyler, aki mindenkihez ellátogatott, mindenkit meg akart ismerni és vezetni akarta ezt a kis közösséget, a nők pedig találtak egy okot, amiért érdemes volt reggelente felkelni és kicsinosítani magukat. Hiába volt családjuk és hiába volt nős Tyler, olyan éhesek voltak a figyelmére, hogy legszívesebben kiszürcsölték volna a lelkét.

Aztán meghalt a lelkész gyönyörű, extravagáns felesége és Tyler már nem olyan volt, mint egy erőtől duzzadó, csillogó patak, amiből nagy kortyokban fel lehetett töltekezni.

És a nők megsértődtek.

A Krisztusuk volt és megfeszítették.

Szánalmas? Meglehet, de a napi robotban, a szürke, ólomsúlyú hétköznapokban az elcsigázott, kitikkadt elme (vagy a lélek) hamar talál valami könnyű, csillogó pótszert, ami az elérhetősége miatt hamar függőségbe taszít. Egyszerűbb egy ismeretlenért rajongani, mint megszüntetni a merev elfásultságot azzal az emberrel, akinek húsz éve nézi az arcát vacsoránál és nemcsak egymást unták már meg, hanem ezt az életet is.

Persze a nőkön kívül alapos górcső alá kerül Tyler is - sőt, a felesége, Lauren se marad ki -, aki meglett ember létére iszonyatosan naiv (még hogy az ő kedvéért építették a kampuszt, oh!), és, nincs rajta mit szépíteni, jó nagy mamlasz, aki rendre kihátrál a konfliktusokból és nem tartja kézben a dolgokat. A jóindulat nem elég az életben maradáshoz, mert felfalnak és ő meglepődve veszi észre, hogy (számára észrevétlenül) keresztben lenyelték. De a papagáj is optimista a macska szájában, ezért küzd, magában, a hitében, mindenben kételkedve és talán odáig is eljut, hogy a sarkára álljon az anyjával szemben (jézusom).

Magáról a gyászról - leszámítva Tyler egyre nagyobb életválságát - nem esik szó. Nincs szó az ürességről, ami az élőkben megmarad, az érzésről, ami olyan, mintha szögesdróttal lenne tele a mellkasod és vattával a fejed, a néma gyűlöletről minden és mindenki iránt, aki megjegyzést tesz. Elevenen égsz a pokolban minden nap és a lángok nem alszanak el. Ezt az érzést inkább Olive Kitteridge-nél lehet megtalálni (már ha valaki tudatosan ezt keresi), de nem mondanám, hogy vágytam egy kis extra tűzre. Tyler teljesen máshogy éli meg a gyászt, az ég felé tekint és lehetetlen elvárásai vannak magával szemben, közben nem veszi észre, hogy hiába köti le a gondolatait, lassan minden szétesik körülötte.

Lehet, hogy csak a főszereplő setesutasága miatt, de a Maradj velem nem érintett meg annyira, a végét pedig kicsit összecsapottnak éreztem. Persze, önmagában nézve nagyon jó kis könyv, rengeteget lehet elemezni az emberi kapcsolatokat, részletgazdag és élethű minden egyes szereplő - szinte sajnálom, hogy Lauren nem kapott egy önálló könyvet, nagyon érdekes személyiség -, egy nap alatt befaltam, de úgy érzem, a többi Strouttól kicsit elmarad.

Eredeti cím: Abide with Me

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2011

Fordította: Szieberth Ádám

Ár: 2800 Ft (de 790 Ft-nél levadászható)

Agresszióval sebzett boldogság

Ian McEwan: Szombat

Ezer Tíz éve nem olvastam McEwantől, pedig érdekelt egy-két könyve - Mézesmadzag, A gyermektörvény -, aztán a kedvenc antikváriumunkban szembe jött ez a regénye, a fülszöveg felcsigázott, meg a szombat délelőtti városi sétálgatások annyira felbuzogtatják bennem az endorfint, hogy örömömben könyveket veszek. Amúgy is a szombat a kedvenc napom - a péntek délutánt elmossa a fáradtság köde, a vasárnapot belengi a hétfő fenyegető melankóliája -, gondoltam, miért ne ezzel vegyük fel újra a fonalat Iannel.

Elég sűrű a szöveg, tényleg egy ember csapongó, örvénylő gondolatai közé láthatunk be, akinek a fő gondolatmenete ki-majd visszazökken a pillanatnyi benyomások hatására, persze közben a főszereplő életét és családját is megismerjük.

Henry Perowne agyidegsebész, ami eleve kaotikussá teszi a lehetséges szombati szabadságot. A betegei bizalmatlanul méregetik szeplőkkel tarkított lapátkezeit, úgy gondolják, ha valaki az agyszövetükben turkál, kecses, vékony ujjai legyenek. Még kevésbé lenne szimpatikus a számukra, ha tudnák, Perowne hajlamos elkalandozni beszélgetés közben, miközben megnyugtatóan bólogat a pácienseinek. Pedig Perowne jó orvos, évente 300 beteget vállal, a műtőjében fegyelmet követel és a Goldberg-variációkat hallgatja.

A felesége ügyvéd, Rosalindnak hívják. Szinte illetlen, hogy még mindig szerelmes belé és nem huszonéves lányokat hajkurász az ő korában, bár nagy, drága kocsit már vett. Két, jóformán felnőtt gyerekük van, Daisy Párizsban él, hamarosan megjelenik a verseskötete, Theo pedig zenész és szépen alakul a karrierje. Perowne néha eltűnődik, hogyan hoztak össze Rosalinddal két ilyen bohém foglalkozású gyereket, de hát ebben nem csak ők játszanak szerepet, hanem például Rosalind apja, John Grammaticus, a kitüntetett (ám kibírhatatlan természetű) költő is.

Henry Perowne, miután hajnali látomása egy lángoló repülőgépről felzaklatja, fallabda-edzésre megy, majd ráját és angyalcápafarkat vásárol az általa főzött halraguhoz. Este összegyűl a család, Daisy hazautazik Párizsból és az apósa is ellátogat hozzájuk.

Zseniális, ahogy az író visszaadja a gondolatok lüktetését, kósza egymásba játszásukat, a témák sokszínűségét. Élvezettel sodródtam a regényben, de volt egy kellemetlen tényező, ami megnehezítette az élményt. 

Nem egyszerű úgy tapicskolni egy jó könyvben, ha a falat kaparjuk a főszereplőtől, akinek a fejébe vagyunk zárva.

Nem mondhatnám, hogy rajongva sétálgattam volna Henry Perowne gondolatai között, az S500-as Mercedestől és az angyalcápafaroktól függetlenül. Annyira sznob módon tökéletes, hogy... keserűen hangzik, de az epe a fülemig ért, legalábbis gondolatban. Persze lehet, hogy ez az attitűd szándékos, hiszen ki ne lenne legalább egy kicsit unalmas/idegesítő, ha minden gondolatába védtelenül, mindenféle gondos előformázás nélkül beleláthatnánk? Asszem, Scalzi második kötetében említi valaki, hogy az emberek gondolatai rém unalmasak, mert többnyire az evés, a szex, az alvás körül forognak. Ezek a szükségletek Perowne-nál is előfordulnak, de nem ettől vált számomra ellenszenvessé - McEwan nagyon jól ábrázolja a hirtelen hangulatváltozásokat és még a fallabda-edzés sem untatott -, hanem a tipikus ötvenes fehér faszi szindrómától és a képmutatásától. Persze, írjon csak Daisy (istenem, ez a név...) verseket, mert büszke akarok lenni rá, az én gyerekem nem lehet hétköznapi ember, de mi az, hogy szexuális életet mer élni, hiszen ő az én kicsi lányom! És a véleménye ellentétes az enyémmel, hát hol a bajtársiasság és ki ez a lázadó, kérdezi Henry Perowne, miközben dönti magába az italt.

Azt hiszi, a világ az ő játékszabályai szerint játszik, és amikor felbukkan egy anomália, mindenáron megpróbálja beleerőszakolni az általa kigondolt puzzle-ba. Semmi gond, ura vagyok a helyzetnek. Elkövettem egy baklövést, de kiküszöböltem, a magam természet adta erényeivel, a méltóságomat és a fennköltségemet megőrizve. Csak egy apró, említésre sem méltó kellemetlenség történt.

Henry pedig rádöbben, hogy a világ nem mindig úgy működik, ahogy mi elképzeljük.

A pénz, a jómód, a vélt jó ízlés és a státusz csalóka köpenye alatt idegsebészünk nem más, mint egy öregedő férfi, aki lassan kiszorul a versenyből, de az ebből fakadó szorongását próbálja az agya egy hátsó zugába száműzni.Végül is, mindenki emberből van - talán ez (is) célja volt a szerzőnek, ennyire lecsupaszítani egy embert.

Szóval bírtam ezt a könyvet, amikor Henry Perowne nem a saját kis egzisztenciális nyűgével volt elfoglalva. Jól gondoljátok, nem volt egyszerű menet, de végül lebirkóztam Perowne-t és diadalmas érzéssel csuktam be a könyvet.

Eredeti cím: Saturday

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2010

Fordította: Lukács Laura

Eredeti ár: 3500 Ft

Eleanor Oliphant meglepődik

"- Akkor majd hamarosan találkozunk, ugye? - köszönt el. - Vigyázz magadra!

 Úgy hangzott, mintha mindkét állítást tényleg komolyan gondolta volna: hogy valóban hamarosan   találkozunk, és hogy szeretné, ha vigyáznék magamra. Melegséget éreztem, olyan kellemes, fényes  érzést, amit a forró tea nyújt egy hideg reggelen.

- Te is vigyázz magadra, Raymond! - feleltem, és komolyan gondoltam."

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Eleanor Oliphant különös nő. Látszólag teljesen átlagos: tíz éve dolgozik egy grafikai cég pénzügyi osztályán napi nyolc órában. Ebédidőben kiugrik egy éppen akciós szendvicsért. Beosztja a pénzét, figyel a kiadásaira. Öltözködésében a praktikumot követi. A Tescóban szeret vásárolni, ahol alkalomadtán meglepi magát néhány új könyvvel. 

Meg három liter vodkával.

Eleanor Oliphant, miután pénteken bezárja maga mögött a lakása ajtaját, egészen a hétfői munkakezdésig nem szólal meg. Elfogyasztja a Tescóban vásárolt mirelit pizzát, az aktuális adag vodkát és próbálja kitörölni az emlékeit. Próbál együtt lélegezni az őt körülölelő magánnyal.

Eleanor Oliphanttól senki nem kérdezi meg, hogy van.

Eleanor Oliphantot csak a mérőóra-leolvasó és a szociális segélyszolgálat munkatársa látogatja meg.

Eleanor Oliphantnak nincsenek barátai.

Még csak egy macskája se.

De ez egyáltalán nem baj. Eleanor Oliphant tökéletesen jól funkcionál egyedül. Nincsenek botor érzelmi szükségletei. Nincs szüksége senkire.

Csak anyuka van, akivel óramű pontossággal, hetente egyszer beszél telefonon, amitől a lelkét kitöltő űr még feketébb lesz.

Aki szerint Eleanor egy rakás értelmetlenül elpazarolt szövet.

Sejteni lehet, hogy ez a regény nem egy átlagos introvertált-történet. Persze, változás van, mert különben nem született volna meg ez a könyv, de (szerencsére) Gail Honeyman ügyesebb-eredetibb szerző annál, minthogy belesétáljon a csábító, boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak befejezés utcájába.

Ez nem egy átlagos introvertált történet, amelyben a Szerelem megszabadítja a főszereplőt a béklyóitól. Ez egy súlyosan, többszörösen bántalmazott gyerek, ill. nő története.

Eleanor életébe egy új munkatárs hoz változást, aki minden szempontból irritálja őt, de Raymond látszólag nem veszi a lapot, és makacsul kedvesen viselkedik vele, hiába az a kollégái napi unaloműző szórakozása, hogy őt kifigurázzák. A másik tényező, ami kibillenti dermedt állapotából, az, hogy... szerelmes lesz.

Vigyázat, mondtam, hogy ez a történet nem a Szerelem mindent megváltoztató erejéről szól! Eleanornak (vajon hányszor fogom még leírni a nevét?...) nagyon sok változáson és felismerésen kell átesnie ahhoz, hogy fellélegezhessen és esélyt adhasson magának arra, hogy normális (=hellyel-közzel boldog) életet élhessen.

Meglepő számára, hogy egy anya nem csak agresszor lehet.

Meglepő, hogy a családtagok szeretik egymást.

Meglepő, hogy léteznek emberek, akik kedvelik őt.

Meglepő, hogy nem csak azért kedvesek vele, hogy utána belerúgjanak.

Meglepő, hogy értékes ember lehet.

Furcsa érzés volt egy ilyen súlyos témát ilyen könnyű formában olvasni; ez a regény olvasmányos, érdekes, az ember izgul, hogy mi történik a főszereplővel és észre sem veszi, mennyire drukkol neki, hogy sikerüljön maga mögött hagynia a fájdalmas múltat, anyukát, a szeretetlenség érzését. Komoly, erőteljes esszenciája van a könyvnek, de a stílusa nem érfelvágós és a "könnyedsége" - igazából nem jó szó ez rá, de per pillanat nem találok jobb szót rá - ellenére nem válik komolytalanná vagy hiteltelenné. Nehéz efféle tartalmas, de nem nehezen emészthető (ez meg nem elegáns kifejezés) történeteket találni.

Ha akarnék, kicsit kötözködhetnék, hogy 30 évnyi dermedtség után kicsit túl gyorsan zajlanak az események, hogy Raymond túl tökéletes Eleanor kiegyensúlyozásához, hogy hirtelen csupa olyan ember lép be az életébe, aki pont megfelelően (azaz nagyon) kedves hozzá, de túlságosan élveztem ezt a történetet ahhoz, hogy hibákat rójak fel neki, főleg, miután meglepnie is sikerült.

Tulajdonképpen en bloc nagyon kellemes meglepetés volt ez a regény, köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta.:)

Ui.: Volt egy mozzanat, ami hétköznapi, nem bántalmazós jelenség, de szíven ütött:

"Szóval tényleg így működik a sikeres beilleszkedés? Komolyan ennyire egyszerű? Fel kell kenni egy kis rúzst, elmenni a fodrászhoz, és új cuccokat hordani? Valakinek könyvet kellene írnia erről, de legalábbis egy ismertető füzetet, és terjeszteni ezeket a tudnivalókat. Ma egyetlen nap alatt több figyelmet kaptam tőlük (pontosabban nem rosszindulatú, hanem kedves figyelmet), mint a megelőző évek során összesen."

Igen. Sajnos sok embernek ez (pontosabban ennyi) kell. Olyanok, mint a kiscsirkék: a tőlük különbözőt kicsipkedik maguk közül.

Eredeti cím: Eleanor Oliphant is Completely Fine

Kiadó: Ventus Libro

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szalai Virág

Ár: 3600 Ft

Svábbogár a tányér szélén

Herman Koch: A vacsora

Szituációs kérdés: mit tennél, ha megtudnád, hogy a gyereked és az unokatestvére bántalmazott és felgyújtott egy hajléktalant?

a.) Azt mondod neki, hogy dobja el a telefonját és másnap vesztek neki egy újat, amilyet csak akar;

b.) Egyéb:.............................................

A könyv főszereplője, Paul Lohman az a.)-t választja.

Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a szerző legfőbb (vagy kizárólagos) célja a polgárpukkasztás, a megbotránkoztatás volt. Tavaly olvastam a másik regényét, a Nyaraló úszómedencévelt, amelyet a kölcsönző Ilweran választott, mert szerinte az jobban sikerült, és egyet kell értsek vele; szebben kiegyensúlyozott, pontosabb technikájú és a téma (ill. témák) is jobban passzol(nak) Koch stílusához. Nálam is működött: megdöbbentő, ugyanakkor gyorsan felzabálható popcornkönyv. Nem könnyű ám jól működő regényt összerakni - mélység nélkül, ha gonoszkodni akarnék. De működik, engem is berántott, elismerem a ravaszságát.

Sajnos ez a mutatvány A vacsora esetében nem sikerült. A magas vérnyomáson és néhány baszdmegen kívül értelmes embereknek mást nem ad. Paul Lohman nemcsak átvitt, hanem konkrét értelemben is elmebeteg - akinek pszichológus ír fel gyógyszert -, de a kór neve sejtelmesen el van hallgatva, az viszont nem, hogy ő csak annak köszönheti az életét, hogy a szülei idejében még nem végeztek magzatvízvizsgálatot. Drámai dobpergés: igen, öröklődhet. Persze az olvasónak, ahogy Paulnak is, eszébe jut a fia, és az, amit tett. Javára szól, hogy legalább nem mond ki semmit.

Paul Lohman egy gyenge, önbizalomhiányos, téveszméket dédelgető idióta, az a fajta, aki mindenki felett állónak képzeli magát, magyarán rajta kívül az összes ember hülye, a csodálatos (és szintén elmebeteg) FELESÉGÉN (Koch-nak ez a szó és a hozzá kapcsolódó vélt birtokviszony a mániája) és a drága kisfián kívül - aki képes leírni egy iskolai dolgozatban, hogy a bűnözőket ki kellene hajítani a rendőrség emeleti ablakán és jogos, ha valakinek véletlenül elsül a pisztolya, miközben az illetőt átszállítják a börtönbe. Ez a fiú meggyilkolt egy embert, mert megzavarta abban, hogy pénzt vegyen fel a bankautomatából. Történnek és kimondatnak más érdekes dolgok is, de szerintem ennyi is érzékelteti a hatásvadászatot, a túl direkt álszentséget, vagy a nem is tudom, mit.

A rosszul kezelt fő témán kívül a szerző bedob egy sor egyéb fontos kérdést, amelyek elvesznek a nagy tolongásban; afrikai gyerek örökbefogadása; mi van a kifelé vetített családi boldogság mögött; apa-fiú, báty-öccs, férj-feleség érzelmi és hatalmi viszonyok; holland politikai és társadalmi helyzet, hirtelen ennyi jut eszembe. Igen, elhiszem, hogy Hollandiában rossz élni, ahol egy inaktív töritanár megengedhet magának egy 450 eurós vacsorát (borravaló nélkül).

Sajnálom, Mr. Koch, sajnos ezt nem tudta megetetni velem. Undorodtam tőle, a szándékosságától, az irritáló majd-én-megmondom-a-tutit attitűdjétől, az egésztől.

Ui.: Azért a lenti két borítóverzió sokkal jobb.

Eredeti cím: Het diner

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2013

Fordította: Bérczes Tibor

Ár: 3490 Ft

Nem a francia Édes Anna

Leïla Slimani: Altatódal

Valószínűleg minden magyar moly olvasó felkapta a fejét erre a könyvre; az Altatódal koncepciója kísértetiesen hasonlít Kosztolányi regényéére, de azon túl, hogy a háztartási alkalmazott a munkaadói ellen fordul és gyilkol, a hasonlóság véget is ér. Én is szeretném legyezgetni a nemzeti hiúságomat, de nem, a marokkói származású francia írónő valószínűleg nem olvasta az Édes Annát.

Ahogy sokan mások, én is a kötelező olvasmányoknak hála ismerkedtem meg a regénnyel [kieg. megj.: akármelyikre gondolok vissza, megállapítom, hogy egy edzetlen olvasónak - amelyek közé a középiskolások többsége sorolható (sajnos) -, a legtöbb kötelező túl nagy falat. Huszonévesen viszont tök király volt Az arany ember.], és azon kevesek közé tartozott, amelyek mélyen megérintettek, azaz nem a jó jegy érdekében rágtam át magam (pl. Candide - ehhez még most is éretlennek tartom magam) rajta, hanem tanulás után kifejezetten vártam, hogy elalvás előtt olvashassak belőle pár oldalt. Régen olvastam, de az érzésre még emlékszem. Kemény, húsba vágó, igazi falhoz vágós csemege, amelyről órák hosszat lehet beszélni, annyi mindent foglal magába.

Leïla Slimani is sok témát sűrített ebbe a röpke 240 oldalba - nem is lehet mindet kifejteni -, de a stílusa, az ereje teljesen más. Az Édes Anna sűrű, erőteljes szöveg, valósággal ropog minden szava, az Altatódal nagyon pörgős, laza szerkezetű, tkp. egy délután alatt elolvasható. Sok mindent felvillant, de egyik témának se ás a mélyére. Ez nem negatívum, mert jól van megírva és bizonyos apróságokat nagyon jól megmutat. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, azt mondanám, hogy érződik rajta a mindenkinek megfelelés-féle igyekezet, és a könnyed stílus is talán (de csak talán) arra apellál, hogy minél szélesebb réteg képes legyen befogadni. Még egy párhuzam, csak hogy tovább színesítsem a képet: Ferrante Nápolyi regények sorozata kontra a kisregényei.

Sarkalatos pont, hogy ebben a könyvben gyerekek is szerepelnek, a gyilkos, Louise a dadájuk, aki csak "mellékesen", a rend-és tisztaságmániája (meg pszichológiai okokból) végett vesz át rövid idő alatt minden háztartási feladatot. Az is érdekes, hogy Louise kihangsúlyozza a nőies vonásait (sminkeli magát, bár valószínűleg nem túl jól), míg Anna (az emlékeim alapján) szinte nem is tűnik nőnek, mondjuk, az ő anyagi-társadalmi helyzetében nehéz lenne vad bulit csapni a drogériában.

Miről beszél ez a könyv? A bevándorlókról; a gazdagok vs. szegények, a nők és a férfiak örök témájáról. És persze az anyós és a meny harcáról, amit nem bírok megérteni. Nem ilyen nőt képzelt el a fiának. 

Az anya. Kívülről borzasztó nehéz szerepnek tűnik, szegény Myriam valamennyi vetületével szembesül; a lenézéssel, amiért ő "csak" édesanya és nem dolgozik; a szájhúzós megvetéssel, amikor visszamegy dolgozni; a majdénjólmegmondom kioktatással, azaz a gyerekek azért neveletlenek, mert az anyjuk nem foglalkozik velük eleget; a saját kisebbrendűségi érzésével, a bűntudatával, amelyet a karrier iránti vágy és a tökéletes anya eszménye szül benne.

Az apa. Bűntudatot érez, amiért vágyik egy olyan léha dologra, mint a karóra és lecsatolja, amikor meglátogatják az anyját. Nem ilyennek képzelte el az apaságot. Úszott az örömben, amikor a felesége állapotos lett, de kinyilatkozta, hogy nem fog a bohém zenész-életmódon változtatni. Ott van Louise, feleli vidáman, amikor a felesége aggódik, hogy ők, a szülők, egész nap nincsenek otthon és a gyerekeiket egy idegen neveli reggel fél nyolctól este kitudjameddig.

A pont, amikor külön-külön beismeri magának a két felnőtt, hogy minden oké, csak ne kellene hazamenni.

A pont, amikor este, suttyomban viszik le a szemetet és kopott táskában csempészik haza az új holmit, hogy Louise meg ne tudja.

A pont, amikor Louise rájön, hogy Masséék nem az ő családja.

Louise. Csodásan fonák-ironikus módon róla tudunk meg a legkevesebbet. A miértre nincs válasz. Arra se, hogy miért nem volt képes kialakítani egy normális életet, miért hozott sorozatban rossz döntéseket, miért nem akart szembenézni a valósággal, helyette hagyta, hogy egyre mélyebbre rántsák a problémái. Nagyra nőtt kakukkfióka.

Eredeti cím: Chanson douce

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2017

Fordította: Lőrinszky Ildikó

Ár: 3290 Ft

A térkép szélén

"Már egyikőnk se fiatal, de ami épp most lezajlott, az megtörténhetett volna, amikor tizenhat vagy húsz- vagy huszonöt éves voltam. Fölserdültünk, és egyszer csak megdermedtünk: megrajzoltuk a térképet, és azóta meghagytuk a határokat pontosan úgy, ahogy akkor voltak. És hogy miért izgatja Barryt annyira, hogy Dick jár valakivel? Mert nem akarja, hogy mozi előtt rámosolyogjon egy kapafogú, anorákos pacák; mert izgul, hogy mi lesz az életével; mert magányos, és a magányos embernél nincsen keserűbb."

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

(Nagyrészt női szemszög-mese.)

Baromi őszinte ez a könyv. Nem tudom, milyen lehetett megírni, szerintem nehéz, nekem legalábbis az lenne egy ilyen szintű kitárulkozást (még ha csak fiktív is) papírra vetni és az emberek elé rakni, nesztek, csajok, mesélek nektek a férfilélekről. Ellentmondásos élmény volt olvasni; egyszerre váltott ki belőlem együttérzést és vörös ködös, fogcsikorgató dühöt; értem az elcseszettség-elkésettség érzését, a hogy-jutottam-észrevétlenül-idáig keserű tüzét, hogy mintha egy pillanat alatt lenullázódott volna az élete a jól-elvagyok-szintjéről a semmire, ugyanakkor nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora pöcs; attól semmi, semmi nem lesz jobb (és az önsajnálatnak is van egy határa), ha azokkal baszunk ki, akik számunkra érthetetlen módon szeretnék minket és tényleg segíteni akarnak. Attól se, ha melegítjük magunk körül azt az emlékpocsolyát, amikor még minden jó volt, és ragaszkodunk az illúziók és a képtelenül nagyra növesztett elvárások balga halmához. Azt hittem, hogy olyan lesz. Hát nem, nem lesz olyan. Az élet kurvára másmilyen, mint egy kamaszfantázia. És mind a kettő elmúlik, csak az előbbié sokkal fájdalmasabb, ha nem vigyázunk.

Ahogy egy röpke két órás beszélgetés során megvilágosodtam - na, jó, olvasás közben is -, pont erről szól ez a könyv. Olyan hamis képek, többszörösen torzító tükrök zavarták meg az elvárásainkat, hogy nagyon nehezen tudunk kommunikálni és még nehezebb elengedni a média, a popzene, a csillogó magazinok (tudattalan) hatását - és sok éve együtt élő pároknak is képes beszélgetésalapot szolgáltatni. Rob Flemingnek 36 évesen jön el az a pillanat, amikor úgy érzi, talán képes lesz túlélni a kisfiúkori ábrándok elengedését. 

A folyamatos "nőj már fel, bazmeg"- reakcióm ellenére az idei év eddigi legkellemesebb olvasmánya volt (mondtam, hogy ellentmondásos). Néha jólesik más kínlódásában tapicskolni és megkönnyebbülten, kéjesen sóhajtgatni, hogy legalább ilyen problémám nincs, vagy hogy legalább ezt nem basztam el / máshogy basztam el / igen, elbasztam, de tanultam belőle és nem kérek belőle soha többé. Olyan nyavalyám biztos nincs, hogy a női fehérneműk láttán egy világ omlott össze bennem. Nem hittem volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot, de örülök, hogy több gyakorlati érzék szorult belém, mint Rob Flemingbe, és nem annyi idősen jövök rá, mint ő (jó nagy külső rásegítéssel), hogy attól, hogy valakinek nincs 1200 bakelitlemeze otthon, nem biztos, hogy egy megvetendő lény. Igen, minden empátiám és deviáns* vonásom ellenére nehezen tudom túltenni magam ezen a fickón. És éppen ezért olyan megragadó ez a könyv; nem szépít semmit, nincsenek aranyfénnyel keretezett, átformáló fordulatok, csak egy fickó élete, aki szeretne végre kiverekedni magának egy zugot az életben.

*deviáns vonás: nincs Hamupipőke vagy királylány-effektusom, nem érdekelnek a kocsik és a hideg ráz a "vigyél el valahova" intézményétől stb.

Eredeti cím: High Fidelity

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2000

Fordította: M. Nagy Miklós

Eredeti ár: 1200 Ft

A jövő bűnei

"De még így is van ebben a zenében valami szigorú kérlelhetetlenség és megfontoltság; nincs benne sem szenvedély, sem önfeláldozás; nem esedezik, nem könyörög az életért, a szeretetért - sőt, másoknak is megtiltja -, és mint minden protestáns zene, zengő dallamaival a halálért esdekel, mintha az lenne a megváltó jótétemény."

William Faulkner: Megszületik augusztusban

Faulkner az amerikai Dél Tar Sándorja.

Mondom ezt úgy, hogy még nem olvastam Tart - valamint Faulknertől ez az első könyvem -, de az érzékletes vélemények és a közös hajdúsági attribútumok miatt el tudom helyezni a könyves galaxisomban.

Ez nem a fehér oszlopos-verandás, uborkás-szendvicses, napernyős-udvarias, kellemetes kis déli regény, hanem az emberi nyomorúság regénye. A kilátástalanság úgy telepszik az emberek életére, mint az országútról felszálló por, felgyűlik a tüdejükben és gyűlöletként lélegzik ki a körülöttük lévőkre. Mindenki a belső, privát poklában vergődik, amit kiterjesztenek másokra is - meg sem fordul a fejükben, meg sem fordulhat, mert hiányzik az ehhez szükséges késztetés belőlük, hogy korrigálják a saját, örökölt hibáikat és ezáltal egy viszonylagos egyensúlyt teremtsenek. Általában azt vesszük természetesnek, amiben felnövünk.

A másik, ezzel összefüggő fájó pont a kommunikáció teljes hiánya. Meg a kezdeményezőkészségé. Meg minden pozitív tulajdonságé, ami képes lenne legalább a kényelmes (=boldog, de ez olyan kommersz) élet illúzióját megteremteni. Ezek a szereplők egy kitaposott vájatban haladnak, mint az igavonó barmok, úgy cipelik a gondjaikat és az életüket a nyakukban, mint azok a jármot. Nem néznek se jobbra, se balra, csak nyögve mennek előre. Néha reflexből felbőgnek, majd ismét a földre szegezik a tekintetüket.

Nem volt jó érzés olvasni. Tulajdonképpen rohadt dühös voltam a szereplőkre, és a kedves szerint az a hév, amivel a szereplőket ostoroztam, pont azt mutatja, hogy ez egy jó könyv - szerintem az a fajta olvasmányélmény lesz, ami a jövőből visszatekintve jóvá kristályosodik - amolyan lélek-kirohasztósan, megrág-és kiköp módon jóvá.

A stílus nagyban felelős ezért az érzésért. Az első, ami eszembe jut, az, hogy "ragacsos"; sűrű, fullasztó, mintha a 40 fokban párolgó beton-és embertömegben próbálnánk levegőt venni. A szöveg itt nem indázik, mert már annyira összefonódott, hogy áthatolhatatlan dzsungelt alkot. Ha regényszinten nem is tudom szeretni, azt, hogy szövegszinten mesterien van megszerkesztve ez a könyv, csodálom.

Eredeti cím: Light in August
Sorozat: Mavető Remekírók
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2004
Fordította: Déri György
Ár: 2590 Ft (de antikváriumban pár száz Ft-tól utánad dobálják)

Hacsak nem

"Ha imádkoznék, biztosan azt kérném mindennap, hogy kíméljenek meg a bugyuta derűlátás szégyenétől."

Carol Shields: Norah, gyere haza!

Mindazonáltal.

Máskülönben.

Ami azt illeti.

Ennélfogva.

Annak ellenére.

Minthogy.

Hacsak nem.

Csupa nyugtalanító - néha reményt keltő -, a mondanivalóban ravaszul elbújtatott, megmásító szó. Hezitáló és időt adó szavak, amelyek pár másodpercig késleltetik a végső gondolatok kimondását. Szürke szavak, amelyek látszólag jelentéktelenek a cselekvő, nyughatatlan igékhez és a tisztes, pasztellszínű főnevekhez képest (a főnevekkel mindenki jóban van. A hétévesek is.) Carol Shields szerint, ha az eseményeket "összefüggő elbeszéléssé akarjuk rendezni, a nyelv felemás darabkáira, nyelvtani forgácsaira van szükségünk... többnyire határozószavakra vagy kötőszavakra, amelyeket nehéz definiálni, mivel helyek vagy viszonylagos helyzetek elvonatkoztatásai."

Jelen regényének eredeti címe is egy ilyen nyelvtani forgács: Unlass, azaz "hacsak nem". Elhiszem, hogy a kiadó piacképesebbnek találta az általa kifundált Norah, gyere haza! verziót, de ami sokak számára csalogató lehet, nekem nyálasan elrettentő. A szavak táblázatba szuszakolásának, nyelvtani elemezgetésének titkos perverzióját rejtegető exnyelvészként, a mondanivaló csűrés-csavarásáért rajongó, autodidakta logográfusként - talán mondanom se kell, ha nem fogod fel ezt a mondatot, és ha a "vöröspöttyös" predikatív szerkezetek, és nem a többszörösen összetett mondatok híve vagy, nem tekintelek embernek, azaz egy mizantróp sznob is vagyok - vonzóbbnak találtam volna a cím tükörfordítását, akárcsak az ínyenc könyvmolyok többsége.

Azért emlegetek ínyenc olvasókat, mert, ahogy a Molyon írtam az olvasásom alá, ez a könyv egy komformista gyöngyszemecske; ugyan nem váltja meg az irodalom világát, nem fogják egymás kezéből kikapkodni az emberek, de a kilúgozott (és Faulkner által megkínzott) agyamnak és képzelőerőmnek olyan jólesett benne lubickolni, mint a testemnek a 34 fokos medencében. Az a fajta szórakoztató regény, ami nem a fájdalmasan gagyi, a nyúlósan gejl rózsaszín, és nem is az agyonkoptatott, sematikus női könyv (levél a halott nagyi tollából, amely feltárja a múlt egy ismeretlen darabkáját, utazás egy helyes szigetre, amelyen egy még helyesebb pasas járja borostásan a vidéket). Valószínűleg olyan, amilyennek a könyv főszereplője, Reta (ejtsd: Rita) szánta a saját első regényét: az egyszerűség letisztult eleganciája. Jólesett benne elmerülni és tapicskolni. A megfelelően adagolt dráma, elgondolkodás az életről, szimpatikus, ám átlagos főszereplővel, jobbfajta fogalmazásban - nehéz az igényes szórakoztató irodalom követelményeit meghatározni, a határai túl képlékenyek és egyénenként változnak. Mindjárt kitérek ezekre a regény kontextusában, de előtte muszáj leírnom, hogy visszaadta a billentyű-klimpírozási kedvemet, amiért végtelenül hálás vagyok Carol Shieldsnek (és Reta Wintersnek). Előtte hetekig semmi nem jutott eszembe. Az agyam olyan üresen ásító volt, mint egy sötét képernyő. Az Unless visszahozta nekem a szavakat.

Kezdjük ott, hogy ennek a regénynek nem Norah a főszereplője, hanem Reta. Norah Reta tizenkilenc éves lánya, aki ismeretlen indíttatásból félbeszakítja a tanulmányait, elhagyja a barátját, a családját és Toronto egyik utcasarkán üldögél, nyakában "Jóság" feliratú táblával, és éjszakánként egy hajléktalanszállón alszik. De ez csak egy része a regénynek; a család élete érthető módon kettétörik, de szintén érthető módon valamennyire funkcionál, és ennek a funkcionálós résznek Reta az origója (mint a családanyák általában).

Kicsit feminista, kicsit fejlődésregény, leginkább töprengős regény. Gondolatregény. Gondolatok az írásról, Reta szerkesztőjéről, a kutyáról, a minden bizonnyal lenyűgöző házról, a családról, Reta hallgatag anyósáról, a harsonáról, a helyi közkönyvtár esedékes bezárásáról, mindenről, amely a drapp kabátos írónő, az orangetowni Mrs. Reta Winters fejében megfordul, aki saját bevallása szerint napjait szinonimák vadászatával tölti. Valamiért szeretek hétköznapi emberekről olvasni. Reta ilyen. Nincsenek szuperképességei, nem igéző kisugárzású, kifinomult nő, mint mondjuk Danielle Westerman, akinek a műveit fordítja, és aki bizonyos értelemben Reta lelki guruja. Azt se tudjuk, hogy néz ki Rita. Negyvennégy éves, három lány anyja - nekik egy pasztellszínű paca, "anya" felirattal, akik nem figyelik, hogy kicsit őszül a szemöldöke széle, és ebben a korban vigyáznia kell a szemkörnyék finom vonalaira [skincare addict közbevetés: neeem, Reta, már sokkal korábban vigyázni kell rá!]. Megnyugtatja a takarítás, és, ha nem otthon alszik, álmában önkéntelenül felbukkan az általa étellel ellátott emberek élelmezési kérdése. Sokat töpreng főhőse, Alicia életén. A lelki fájdalomtól hajtva felháborodott leveleket ír álnéven, amelyeket sosem küld el. Próbálja lexikális és gondolati síkon megközelíteni Norah döntését, ugyanis a lány nem kommunikál a családjával, de még csak rájuk se néz.

Sok témát ölel fel könnyedén, de nem felszínesen ez az elfeledett regény, amelyek szépen egybefonódnak; feminizmus, család, önállóság, elengedés, a kapcsolatok hiánya, odafigyelés. Ismerjük-e egymást valójában? Képesek vagyunk-e átérezni/megérteni a másik fájdalmát, ami borzasztó károkat okoz az életében?

(Nem, de a próbálkozás mindent megér.)

Eredeti cím: Unless

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2004

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: kb. 1200 Ft-tól elérhető

A bennünk élő sötétség

"Talán Kanut királyt játszom, aki hiábavalóan igyekszik feltartóztatni az áradatot. Mégis hinnem kell, hogy megmenthetem a St. Oswaldot. Bármily fegyver akadjon is, az tisztességes lesz. Legyen akár kerti törpe vagy egy számítógép. Éveken át ellenálltam a változásnak abban a reményben, hogy a változás elkerül majd. Most nekem kell a változás előidézőjévé válnom, bármilyen kényelmetlen szerep is ez."

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

Nem olyan rossz ez, de kezdjük az elején.

Amióta az Ulpius-ház kiadó jobblétre szenderült, Joanne Harris a magyar kiadói pokol valamelyik bugyrába süllyedt, és sokan értetlenkedtünk afelett, hogy jó pár fos Ulpius-szerző mellett a Libri miért nem folytatja Harris kiadását, holott viszonylag ismert szerző még A felszín [azon emberek gyűjtőneve, akik csak azokat a könyveket ismerik, amelyeket a hirdetések és a filmek az arcukba tolnak] körében is*. Aztán megtört a jég a Csokoládéval, a rajongók kicsit tépték a hajukat, de legalább már felcsillant a remény, és meg is érkezett a Different Class magyar kiadása képében.

Nem akarok sopánkodni a címen, a borító tetején díszelgő, szerintem kissé félrevezető mondaton (bár a könyvből van), örülök, hogy megjelent és Szűr-Szabó Katalin fordította, egyebet nem is kívántam a kiadótól, tehát nézzük a könyvet.

A könyv a Malbry városkájában játszódó Kékszeműfiú és Urak és játékosok című regénnyel egy halmazt alkot - igen, tulajdonképpen sorozatot, de egymástól függetlenül is lehet őket olvasni, és Harris van olyan jó fej, hogy a könyv felét nem a másik kettő rezüméje teszi ki és nem spoilerez, vagyis nem hülyének, hanem gondolkodó lénynek tekinti az olvasóit.

A cselekmény egy évvel az Urak és játékosok galibái után játszódik, a helyszín ismét a patinás, büszke és merev hagyományaihoz makacsul ragaszkodó, ötszáz éves fiúiskola, az egyik nézőpontkarakter Roy Straitley, a koros, zsémbes latintanár, a másik ismét egy Idegen, Aki Tönkre Akarja Tenni az Iskolát - a személyét nem ismerjük, de az biztos, hogy pszichopata, aki titkolja beteges hajlamait.

Sok olvasónak csalódást okozott ez a regény, a hosszas várakozás is feljebb tornázta az elvárásokat. Abban egyetértek a többiekkel, hogy nem annyira kirobbanóan jó, mint az Urak és játékosok, de nekem azért nem okozott csalódást. Az egész könyvet Straitley uralja, szerintem a lassú felvezetés is az ő számlájára írható, mintha Harris direkt hozzá igazította volna a regény stílusát. Ez az ő utolsó főszerepe; sok a nosztalgia, a kesergés, a félelem a felejtéstől, a magánytól - néhány öreg Ozzie-nak az élete az iskola, nem házasodtak meg, nincsenek gyerekeik, hobbijaik, de még egy macskájuk se. Straitley nem akar szánandó, öreg bácsi lenni - egy olyan fiatalember (ez az öregek kedvenc degradáló szava minden, náluk fiatalabb férfira) figyelmezteti a sajt és a sütemény veszélyeire, akit annak idején ő tanított meg az első deklinációra! Hová tűnt az a 20-25 év? Hová tűnünk mi? Retteg attól, hogy már nem ér semmit, hogy megfakul és semmivé válik - ki az, aki nem fél? Az öregségtől, ami olyan, mint egy szégyenbélyeg, miközben a tükörből egy tizenéves csillogó tekintete néz vissza?

Straitley erőteljes szerepe mellett a rejtély, ami összefonódik a múlttal, a St. Oswald súlyával, Malbryval, lassan bontakozik ki, de a végére felgyorsul a tempó és minden összeáll, és azért Joanne Harris még tud meglepetést okozni és matekolnivalót adni a téli estékre. Nincs itt semmi baj, csak várni kell egy kicsit. Mindenki olvassa el, vagy olvassa újra a másik két kötetet, többet nem mondok.:)

Sok mindent érint ezen felül a St. Oswald fiúiskola; a mieink kontra többiek kérdését, mennyit számít, ha egy nem közülünk való hal meg, akinek nem bőrtáskája, hanem hátizsákja és steppelt kabátja van és a Sunnybankbe jár; hogyan kell lépést tartani a mai kor elvárásaival; meddig tanár a tanár, és mikor válik csillogó mosolyú marketingessé; meddig terjed a felelőssége; helyes-e gondokat iskolán belül megoldani; ki kell-e állni az igazgatónak a tanárai mellett, vagy mindent áldozzon fel egy gyerek szeszélyeiért, mert már attól túlélő lesz, ha összeszidják? A megoldás valahol középen van, de nem univerzális és sohasem tökéletes - de csak így van mód arra, hogy elkerüljük a bennünk élő sötétség és a mindent elnyelő mélység vonzását.

* Utálok lábjegyzetelni, de szerintem a Csokoládé filmváltozata többet ártott az író imázsának, mint használt. A film cuki, kedves, fogyasztásbarát, Joanne Harris azonban minden, csak nem tündibündi.

Eredeti cím: Different Class

Sorozat: Malbry 3.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 3500 Ft (mivel libris, ötszáz akcióban lesz benne)