Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.

E szexi... az essexi bestia

"Az Essexi Kígyó azonban nem éri be egy gyereklány meglátogatásával. Eljön Matthew Evansfordhoz, amikor az a Jelenések könyvét lapozgatja, s hét feje és tíz szarva van, és az ő fejein a káromlásnak neve. Cracknell ajtaján dörömböl, amikor fú a keleti szél; lesi Bankst, mialatt az vitorlát foltoz és elhunyt feleségére, eltulajdonított csónakjára meg a lányára gondol, aki nem akar a szemébe nézni. Kacsingat William Ransome-ra a fene ette könyöklőről, nem hagyva neki kételyt afelől, hogy elbukott; a pap a gyülekezet megelégedésére nagy buzgalommal olvassa fel az esti imát: Kérünk téged, ó, Uram, világosítsd meg a sötétséget, s a te nagy irgalmaddal védj meg minket a veszedelmektől! Stellát enyhe láz formájában látogatja, ő azonban nem retten meg tőle, hanem dúdol neki, és szánja alantasságáért. A Garrick klub ebédlőjében Charles Ambrose a pocakjára teszi kezét, miután degeszre ette magát, és tréfásan megjegyzi asztaltársának, hogy az Essexi Kígyó mardossa."

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Legalább olyan nehéz megállni, hogy ne "e szexi kígyó"-ként hivatkozzak rá, mint nem viccelődni a Neil Gaiman-képregény címével a kötet átvétele során: a Halálomért jöttem. Nem csodálnám, ha ma estére a fumaxos fiúk bediliznének. 

(Mindig mondom, hogy a magyar nyelv nagyon vicces, bár sokan nem hiszik el nekem.)

A viccet félretéve: kellemes meglepetés - és hihetetlen megkönnyebbülés - volt, hogy nekem ez a könyv tetszett, méghozzá nagyon. Azt hiszem, erre a stílusra/történetre mondják, hogy annyira angol. Imádom az angolokat. Hangulatában a Ház a világ pereménre emlékeztetett, amit, akárcsak ezt, kevéssé méltattak a molykollégák, bezzeg az én ferde ízlésemnek bejött.

Miről szól ez a könyv?

Az égegyadta világon semmiről.

Mindenről.

Mindenről, amit mások életében jelentéktelennek gondolunk, a sajátunkban viszont monumentálisnak; az erőteljes, megrázó gyermekkori benyomásokról; milyen érzés szembesülni a világ közönyével, milyen érzés rádöbbenni, hogy a peremen kívül állsz és soha nem tartozhatsz a kiváltságosak közé; milyen érzés valami nagy dolog részesének lenni és érezni a szádban a csalódás keserű, fémes ízét, amikor napvilágra kerül a nagy titok szánalmas valója. Milyen érzés a Ráébredés öntudatlan gőgjének és annak a vágynak a kettőse, amikor hirtelen visszamásznál a gyermekkor áldott tudatlanságába. Hogy soha nem fogsz az irántad támasztott elvárásoknak megfelelni és, bár igyekszel bűntudatot csiholni a lelkedben, valójában rohadtul jól érzed magad a bőrödben.

Hogy milyen rohadtul bonyolultak az érzelmek és mennyire nem tudjuk őket kezelni.

Magyarán: néhány ember menthetetlenül összekuszálja egymás életét. Nem olyan shakespeare-i vidám vagy tragikus módon, hanem olyan érdekes hétköznapian.

Cora Seaborne szadista hajlamokkal bíró, excentrikus férje elhalálozik. Bár lénye egy részét megrázza a férfi halála, aki fiatal lány korától meghatározta az életét, megkönnyebbül és kivirágzik, igazi víg özvegy lesz - no, nem úgy. A szerző sokszor kihangsúlyozza Cora előnytelen külsejét; imád magas, erőteljes alakját férfiruhába bújtatva a sárban kotorászni holmi őskövületek után, miközben a haja szénaboglyaként trónol a feje tetején és a napsütés új szeplőket hoz ki az arcán - igazi trampli és borzasztóan élvezi, hogy végre elhajítja a csinos ruhákat. A külseje ellenére valósággal holdudvarral bír rendkívüli személyisége miatt. Rajongója-barátja a lánglelkű-zseniális sebész Luke, a "Manó", társalkodó-barátnője-gardedámja Martha, a radikális osztályharcos, akivel kölcsönösen féltékenyek Cora figyelmére. Cora fia, Francis olyan, akire manapság egy sor, deviáns viselkedésre utaló címkét aggatnának, abnormális mértékben gyűjti a kincseket és úgy tanulmányozza az emberek érthetetlen viselkedését, mint természettudós a hangyákat.

Cora tudomására jut, hogy Essexben, Anglia, ha nem a világ legunalmasabb helyén, felbukkan egy rejtélyes teremtmény, az Essexi kígyó. Habár a reménybeli őslény valószínűleg csak falusi parasztbabona, Cora Essexbe utazik, ahol megismerkedik a helyi lelkésszel és örökre megváltoztatják egymás életét.

Fájdalmas volt ám leírni, hiába ez történik, mindenféle gejl romantikus vagy pejoratív felhang nélkül. Nem tudom, Sarah Perry hogy csinálta, de olyan valósnak ható és érdekfeszítő szereplőket alkotott, hogy komoly izgalmakat éltem át olvasás közben. Úgy ábrázolja az érzéseket, hogy nincs benne semmi rózsaszín vagy alpári vonás. Régen éreztem azt - van-volt egy kisebb olvasási válságom, remélem, kivergődöm belőle -, hogy puszta örömből olvasok egy történetet, nem a rend kedvéért vagy intellektuális érdeklődésből. 

Most arról akartam egy sort okoskodni, hogy az Essexi Kígyó tulajdonképpen egy multifunkcionális metafora, de megint eltökítettem valahova a jegyzeteimet a kincset érő oldalszámokkal. Na, szóval. Mindenki kivetíti azon félelmeit, amelyekkel nem hajlandó szembenézni és könnyebb egy megfoghatatlan, ám annál szörnyűbb ellenfelet teremteni és jajgatni, Isten kígyószolgája hogyan bünteti az embereket vélt vagy valós bűneikért; ő a felelős az eltűnt csónakért, a vízbe fúlt gyermekért, a döglött kecskéért, mindenféle időjárási jelenségért és természetesen a rossz termésért. A vidéki falucska lakói a hisztériáig hergelik magukat, egyesek látni válik, másoknak álmaiban jelenik meg a titokzatos szörny esernyőre emlékeztető szárnya és nedvesen csillogó, fekete pikkelyei. (Csőre is van ám.)

Érdekes olvasni, hogyan húzza-vonja Corát és Willt, a helyi tiszteletest a kölcsönös szeretet, a vágy, az érzés, hogy ellentétes nézeteik ellenére a lelkük mélyén egymáshoz tartoznak - miközben a férfinak felesége és gyerekei vannak. A szabados Corának nem számít a hit, Will nem tud mit kezdeni a nő szabadságvágyával. Mindketten ragaszkodnak a meggyőződésükhöz és büszkeségből nem hátrálnak meg a vita elől, de hiába bántják meg egymást, valamelyikük mindig elküldi a békülést kívánó levelet.

Szó esik még a korabeli társadalmi berendezkedésről, Ragnar Lothbrokról és a vérsasról, a többi szereplő sorsa is szépen gabalyodik, miközben a szerző ügyesen elrejti, pontosan mikor is játszódik a regény, amely csalafintaságra magyarázatot ad az utószóban. Egy fordulattal és a befejezéssel nem volt kibékülve, de vonakodva hajlandó vagyok elfogadni - máskülönben Az essexi kígyó gyönyörű kis kompakt regény, valósággal lubickoltam benne, rosszabb, a hétköznapi emberekkel foglalkozó könyveket is szoktam szeretni, hát még egy ilyen remeket.

Ui.: Nagyon röhögtem, amikor Cora és Will megismerkedésében felfedezni véltem a Jane Eyre epikus jelenetét, de lehet, hogy az összefüggés csak a fantáziám szüleménye.

Eredeti cím: The Essex Serpent

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2017

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Ár: 3990 Ft