Utazás a mocsok legmélyére

 

Gillian Flynn: Sötét helyek

1/3 - ez a tetszett/olvasott könyvek aránya a Gillian Flynn-nel való korrelációmban. Az arány nem túl ideális, de legalább nem 24 könyvet kellett hozzá elolvasnom, ez is valami.

Habár Flynn üdítő színfolt a krimiírók között abban a tekintetben, hogy nem ugyanazt a sztorit írja meg újra és újra, vannak közös elemek, mint a... nem tudok rá jobb szót, a beteges, aberrált emberek szerepeltetése, akik a többé-kevésbé normális, civilizált embertársaikban viszolygást keltenek; valamint az igazi mélyre ásó, könyörtelenül naturális szociográfiai látlelet arról a közegről, amelyben az adott történet játszódik. Olyan kendőzetlenül, tűélesen mutatja be egy csőd szélén álló, lecsúszott farmercsalád életét a Középnyugaton, vagy az USA déli államaira jellemző fülledt, a felszínen patinás, a mélyben rothadó nihilizmusát, hogy az embernek öklendeznie kell, mert úgy fojtogatja a súlyos atmoszféra, mintha megcsapná egy vágóhíd bűze. Rettenetesen kíméletlen ez a nő, és ismerve a fejében kergetőző ötleteket, jobban félek tőle, mint Margaret Atwoodtól és soha nem ülnék le mellé a buszon.

Az abszolút, utolérhetetlen lieblingem az Éles tárgyak, de, ha nincs a zseniális sorozat, biztos, hogy soha nem olvasom el, mert a Holtodiglant annyira utáltam és annyira megvetettem az alkotóját, amennyire csak egy magamfajta, zsigerből kultúrsznob olvasó képes. Nem tudok azonosulni a Holtodiglan-féle krimikkel, mert életidegennek, hiteltelennek érzem. A Sötét helyek a képzeletbeli spektrum másik végén helyezkedik el, és csak reménykedni merek, hogy ilyen nincs... de tudom, hogy van (ha nem is teljes egészében).

A Sötét helyek iszonyúan nyomasztó, reménytelen hangulatú könyv, a tanult tehetetlenség, az ostobaság és az agresszió dans macabre regénye. Olvasás közben mocskosnak éreztem magam - ilyet se váltott ki még belőlem egy könyv -, alig vártam, hogy befejezzem és elfelejthessem.

Nem szoktam felróni, ha a a szereplők nem szimpatikusak - az életben sem 100%-ban full jó fejek az emberek -, de Gillian Flynn ezúttal istenesen megdolgozik azért, hogy undorodva rázzuk a fejünket. Láttunk már tőle ostoba, kétszínű és pszichopata karakterábrázolásokat, de a Sötét helyekbeli szereplői ezek kvintesszenciái. Az apa, aki hónapokra magára hagyja a lányát, nem bánja, ha iszik és drogozik, amíg ott villog az ujján a szüzességi gyűrű (az emberi ostobaság tényleg mérhetetlen). A gyengekezű, önállótlan anya, aki négy gyereket hoz a világra, mert túl nagy fáradtság lett volna szólni a férjének, hogy húzzon óvszert - annak a férjnek, aki drogos, alkoholista és eladná a gyerekeit egy adag... bármiért, amit pénzzé lehet tenni. A főszereplő, Libby se pályázik az olvasó jóindulatára: egy undok kleptomániás, aki felélte a számára jószándékú idegenek által gyűjtött pénzalapot és felháborodva fogadja, hogy az embereket huszonöt évvel később már nem érdekli a "bátor, kicsi Day lány", aki egyedüliként túlélte a családja lemészárlását. Igaz, hogy a kicsi Day lány időközben felnőtt és szó szerint nem csinált semmit és nem is akar, még macskakaját se venni a kivénhedt háziállatának és beköttetni az internetet, de ez mellékes apróság, nem igaz?

Hihetetlenül, sírnivalóan groteszk, hogy egy csapat rejtély-és bűnténymániás idegen egy rakás pénzt fizet Libbynek, hogy meglátogassa a börtönben a bátyját, Bent, akit bűnösnek találtak a családja kivégzésében és aki ellen az akkor hétéves Libby is vallott. A Gyilkosok Klubjának meggyőződése, hogy Ben ártatlan, a nyomozás csapnivaló volt és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ráveszik Libbyt, hogy beszéljen az ügyben érintett emberekkel is, hogy szabadlábra helyeztethessék Bent. Ahogy annak lennie kell egy krimiben, emlékek, titkok kerülnek napvilágra, ahogy Libby egyre közelebb jut a megoldáshoz, felváltva követhetjük a múlt-és jelenbeli eseményeket.

A cselekmény feszes és, mondhatni, izgalmas, a jelenetek filmszerűen váltakoznak. Gyorsan olvastatja magát, ha nem liftezett volna a gyomrom - igazából a Diondra-szál vágta ki nálam a biztosítékot -, akkor még élveztem is volna az olvasását.

Eredeti cím: Dark Places

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: passz, antikváriumban biztosan fellelhető

Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

Letűnt világok

"Semmi nem tűnik el, semmi nem ér véget. Minden létezik, mindig is létezni fog. Az élet csak álom, Shannon. Az egyetlen illúzió az egó."

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Ha az egó csupán illúzió, akkor az emlékezet egy fikció - legalábbis az enyém, mert totálisan elfelejtettem, hogy erről a könyvről még nem írtam, és lesújtottságtól terhes bűntudatomban megpróbálok összekaparni valamit róla, mert megérdemli.

Miért is?

Nagyon szeretem a több műfajt magába vegyítő regényeket, ez is ilyen; krimi, thriller, sci-fi, nyakon öntve a True Detective 1. jellegzetes hangulatával - a fülszöveg utolsó sora végleg meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet -; annyi kapcsolódó alkotást láttam már, hogy meg mernék rá esküdni, az amerikai Délen elkövetett gyilkosságoknak saját, össze nem téveszthető stílusjegyeik vannak.

A kilencvenes években játszódik; nem vagyok ugyan a korszak rajongója, de mégiscsak akkor voltam gyerek és előbb-utóbb mindenkit utolér az érzés, amikor jólesik valami ismerős dolgot látni/hallani a túlságosan gyorsan változó jelenben.

A titkosügynök Shannon Moss a munkája során tanúja lesz az ismert világ összeomlásával járó katasztrófának, a Terminusnak, egyfajta nukleáris télnek - 2199-ben. A sápadt égből hulló, ezüstös nanorészecskék iszonyatos módon hatnak az emberi testre; addig futnak, amíg holtan nem esnek össze, mások fejjel lefelé akasztva lebegnek, miközben a csuklójukat és a bokájukat tűz emészti. Shannon és a részlege az időutazás segítségével azért dolgozik, hogy olyan irányba tereljék a jövőt, amelyben a Terminus elkerülhető, de annak az időpontja egyre közelebb kerül a jelenhez.

1997-ben Mosst brutális gyilkossághoz riasztják: egy volt kommandós kegyetlenül végzett a családjával. A nyomok arra utalnak, hogy a gyilkos fontos szerepet játszik a Terminus eljövetelében, és Shannon szó szerint versenyt fut az idővel, hogy megtalálja és megakadályozza a világvégét.

Nagyon erős, megrázó nyitójelenettel indul Tom Sweterlitsch regénye, annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenem elkezdett fájni, mégsem bírtam letenni, és ez kitartott az utolsó oldalig (testi mellékhatások nélkül). Van benne mindenféle párhuzamos idősík, hasonmások, lassabban, majd gyorsabban öregedés, rémisztő gondolatok arról, hogy melyik is az igazi én - szerintem az olvasó, Shannon, és talán Sweterlitsch is elveszítette néha a fonalat -, a folyamatosan változó jövő nem várt módokon húzza keresztül az akcióterveket, ami újabb megoldandó problémákat szül. Ja, és az űrutazás, valamint a skandináv mitológiai elemek is fontos szerepet kapnak, mielőtt valaki azt hinné, ez csak egy időutazással beoltott szimpla krimi.

Szóval ez egy nagyon komplex, okos, körömrágósan izgulós regény, ami képes újdonságot mutatni a témában.

Ui.: Nem szoktam cikkeket linkelni, de ebből az interjúból egy végtelenül szerény író képe bontakozik ki, és sokat mesél a könyvéről is.

Eredeti cím: The Gone World

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2018

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 3980 Ft

Felfelé szállnak a parázs szikrái

Tom Sweterlitsch: Angyalok pokla

Sweterlitsch [kíváncsi vagyok, hányszor írhatják el a nevét] előző könyvével, a Letűnt világokkal a múltba, az Angyalok poklával a jövőbe repít minket - egy rettenetesen lelketlen, elidegenítő, cyberpunkszagú jövőbe, ahol nagyon, nagyon nem szeretnék élni.

Magányos a könyv főhőse, Dominic, aki a pittsburghi atomkatasztrófában elveszítette várandós feleségét, és magányosak leszünk mi is olvasás közben. Nincsenek valódi kötődések, őszinte kapcsolatok abban a világban, ahol nyilvánosan végeznek ki bűnözőket, a gyilkosságok áldozatai valóságshow-szereplőkké válnak, ahol az emberek éhesek a gyönyörű lányok megcsonkított testének minden négyzetcentiméterére (lehetőleg minél nagyobb felbontásban), nincs intimszféra, nincs magánélet, minden eladható, mindenki kurva próbababa, amiket habozás nélkül a szemétdombra hajítanak, amint találnak egy újabbat, ragyogóbbat.

Elveszett lelkekként bolyongunk Dominickal az Archívumban, Pittsburgh interaktív szellemvárosában, sok más látogatóval együtt, akik képtelenek elszakadni a múlttól. Dominicot a munkája is az Archívumhoz köti, a Pittsburgh megsemmisüléséhez kapcsolódó haláleseteket vizsgálja, a történet idején a fiatal Hannah Massey-ét, akinek furcsa módon minden jelét törölni akarják az Archívumból.

A béndzsa felvezetésem alapján egy jövőben játszódó, klasszikus vonalvezetésű krimire lehetne asszociálni, de valójában ez egy hiperaktív drogos utazás egy disztópia mélyére, paranoid cyberpunk thriller vargabetűkkel, egy súlyosan deepressziós ember önkínzó emlékein tapodva.

"- A kattintási arányomat nyolcvanhárom százalékra vitte fel az adatfolyamokban, ami kibaszottul hihetetlen. A Chanel és a Dior már érdeklődött felőlem a cégnél. Minden olyan gyorsan történik.
 - Azt hittem, téged a költészet érdekel - vetem közbe. - Nemrég írtál rám, hogy javasoljak verseket.
 - Az, hogy az ember lányát megnézik, nem jelenti azt, hogy buta is - válaszolja. - Egyébként kiolvastam azt az Adelmo Salomar-könyvet, amit te ajánlottál. Soha nem voltam túlságosan oda a szürrealizmusért, az automatikus írásért meg az ilyesmikért. Engem sokkal jobban érdekel a vallomásos költészet, ez a szürrealizmus kicsit szemfényvesztésnek tűnik nekem.
- Salomar a chilei forradalomról írt. Az ottani költőknek meg kellett találniuk a módját, hogy az írásaik átmenjenek a cenzúrán, ezért a helyzetükhöz igazították a szürrealizmust. »Ma éjjel egy ezernyi galamb által felfalt kígyó hangján írok.« Felszabadítási teológia.
- Hát, mindenesetre, a költészet halhatatlan, de a szépséget ezernyi galamb falja fel - nyugtázza Twiggy. - Rengeteg időm lesz még a chilei szürrealizmus tanulmányozására akkor, amikor már senki sem akarja, hogy az ő ruháját viseljem."

Nekem totál ismeretlen szerző volt Tom Sweterlitsch, pedig a könyvek fülszövegei alapján sejthettem volna, hogy nekem való; ez a regénye is egy műfaj-és ötletbomba, aminek minden összetevője megfelelő mértékben van jelen. Hihetetlenül erős a képisége, szinte erőszakos, nagyon jól átadja, milyen lehet az Adware-en (az okostelefonok agyba ültetett implantátum-testvére, a behelyezéséhez le kell venni a koponyatetőt, ami hétköznapi rutinműveletnek számít) keresztül látni a világot. Azonos súlyban van jelen ennek a kifacsart világnak a bemutatása, Dominic nyomozása és az ő saját története, ami viszont változatlan évszázadok óta; a gyászoló házastárs, akit tűzként égetnek a ballépései, minden rossz szó, amit kiejtett a száján és a bűntudat, amiért nem becsült meg minden egyes pillanatot, amit a feleségével tölthetett.

Ez egy szuper regény, de ha a lelkem mélyére nézek, nem szerettem olvasni, ill. egy ponton túl rettenetesen elcsigázott, nem bírtam el a súlyát a saját problémáim mellett, és a cyberpunkot se szeretem, még ha ilyen elegánsan is van beépítve a történetbe. A Letűnt világok inkább az én könyvem volt, mindig jobban szerettem a múltat, mint a jövőt - de ez már egy másik történet.

Ui.: Kíváncsi lennék, miért kapott a könyv ordítóan nyolcvanas évekre hajazó magyar címet, komolyan, mintha Wilbur Smith fejéből rángatták volna elő.

Eredeti cím: Tomorrow and Tomorrow

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2019

Fordította: Farkas Veronika

Ár: 4280 Ft

Rövidkék

Érdekes, hogy régen szentségtörésnek éreztem, ha nem szenteltem minden olvasmányomnak önálló bejegyzést, minden könyvről írni kell, ez volt a vezérelvem. Aztán felnőttem, és Heloise hangulatos jubiláló bejegyzését olvasgatva eltűnődtem, hova lettek azok a végtelenül hosszú nyári órák (mit órák, napok), amikor felnőtt fejjel nézve semmi dolgom nem volt, de akkor úgy éreztem, roppant fontos feladatot teljesítek, minden gondolatomat rögzíteni akartam valamilyen formában. Nem azért, mert olyan rohadt okosnak képzeltem magam, nekem volt fontos, úgy éreztem, ez igazolja a létezésem.

És persze minden könyv fontos volt, ha jó volt, ha rossz. Olyan, hogy "elmegy egynek", nem igazán létezett, most meg, kb. 1500 könyvvel a hátam mögött - rettenetes szívfájdalmam, hogy nem tudom rögzíteni a pontos számot a Molyon -, elég sok felejthető kötetet tudok felsorolni, pontosabban olyat, amiről nem szeretnék hosszan írni. Ebben persze a munkás hétköznapok is kulcsszerepet játszanak, amit sajnálok és küzdök ellene és szívesen kampányolnék azért, hogy én is kaphassak három hónap nyári szünetet.

De nézzük inkább a könyveket:

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Néha szelektálást tartok - ami szintén gyökeres ellentéte a zsenge moly mentalitásomnak -, mert a lakás befogadó kapacitása véges. Kifejezetten örülök neki, hogy már nem fűz mély és bonyolult viszony a gyűjteményem minden egyes darabjához, hanem szívfájdalom nélkül el tudom őket cipelni a könyvtárba. Lydia Netzer könyve azt se tudom, mióta vár a polcon, de már rettenetesen idegesített, ezért gyorsan beleolvastam, hogy lássam, adjak-e neki esélyt. Adtam és nem bántam meg, de a sorsától így sem menekülhet, abszolút tudok nélküle élni.

Nem tudom, mi járhatott a kiadó fejében, hogy ménkű romantikus imidzset varázsoltak ennek a szerencsétlennek, de valakinek nagyon a bögyében lehetett. Pedig minden, csak nem sziruposan, Barbie-rózsaszínűen romantikus; igen, van benne szerelmi szál, de olyan igazi, nem mű és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy klisés. Tényleg egyediek a karakterek, az aspergeres, robottorvező férfitól, a teljesen szőr nélkül született, futurisztikus parókákat tervező lányon át a karizmatikus, rettenthetetlen anyáig, és köztük még sok minden van. Matematika, űrhajók, családon belüli erőszak, a szabályos kertvárosi lét és a frissen festett falakon belüli lelki nyomor, a másság sokféle aspektusa (és néhány gyilkosság) keveredik benne, avagy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Annak ellenére, hogy nagyon érdekes témákkal foglalkozik, nehezen haladtam vele, vagy a fordító, vagy az író stílusa volt számomra nehézkes. Sokszor éreztem, hogy egy helyben toporgunk és még mindig ugyanannál az apró mozzanatnál vizsgálgatjuk Sunny érzéseit, pedig annyi más érdekes dolog van, amivel többet lehetne foglalkozni.

Ez az idézet nagyon jól összefoglalja a könyvet:

"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont."

Eredeti cím: Shine Shine Shine

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2013

Fordította: Varga Krisztina

Eredeti ár: 3490 Ft

Alex Dahl: Fiú a küszöbön

Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy miért is rendeltem meg ezt a könyvet; jóformán semmit nem tudtam róla, nézegettem a molyos kívánságlistámat és a fülszövege alapján érdekesnek tűnt. Amikor már benne voltam a sűrűjében, arra gondoltam, basszus, ez egy hagyományos pszichológiai thriller, tinédzserkoromban olvastam ilyesmiket, azóta viszont nem nagyon, vajon mit tudunk kezdeni egymással? Ráadásul rém depresszív, a végeérhetetlen, szürke norvég télben játszódik, amiért egy fokkal kevésbé voltam dühös a kinti zsibbasztó forróságra.

A főszereplő egy tehetős kisvárosbeli feleség és anya, Cecilia, akinek az a legnagyobb gondja, hogy a kávéscsészék füle egy irányba mutasson a konyhaszekrényben. Részmunkaidőben elkényeztetett, otthonülő feleségek lakberendezési szeszélyeivel foglalkozik a saját szórakoztatására, mert bankárként dolgozó férje bőven el tudja tartani a négyfős családot. Ceciliának mindene megvan, mint a mesében: nagy ház és autó, szép gyerekek, gazdag férj, ő maga szőke és vékony, és három Gucci Indiana táskája van, nem egy, mint a többieknek. Mégsem elégedett az életével, folyton dühös, tablettákat szed, amiket alkohollal öblít le.

Persze, titkai vannak, amelyek az egész, gondosan felépített életét tönkretehetik, és Cecilia bármit megtesz, hogy ne kerüljenek napvilágra, de a titkok olyanok, mint a színdarabban felbukkanó puska: ha egyszer feltűnik, az biztos, hogy előbb-utóbb elsül.

Azért raktam a két könyvet egy bejegyzésbe, mert mindkettő a maga kissé elrugaszkodott módján jó példa arra, hogy a főnyereménynek hitt életek valójában milyen nyomorultak és a rendezett otthonok falai között szörnyű dolgok történhetnek. A két könyv hasonlósága itt megszűnik, egyrészt mert Sunny nem olyan elmebeteg, mint Cecilia és képes elengedni az elvárásait, hogy boldog lehessen, Ceciliának viszont a látszat a mindene, amelynek a forrása a gyerekkorában keresendő. És igazából ez volt az, ami megfogott a regényben; nem igazán érdekelt, ki a gyilkos, a titok nyitja is háttérbe szorult Cecilia jellemrajza mögött. Nagyon jól felépített karakter, akin keresztül látni annak a társadalmi rétegnek a kritikáját, amelynek ő is a tagja: legyél különleges, de az általunk megszabott keretek között, kövesd az íratlan szabályainkat, különben ízekre szedünk, még ha csak egy szokatlan asztali díszről van is szó. Nem tudom, más olvasók hogy viszonyultak Ceciliához, én csak a szánalom halvány visszfényét éreztem iránta a vége felé, de izgalmas volt egy ennyire egocentrikus, paranoid ember fejében lenni, aki nem mer az lenni, aki szeretne - igazából nem is tudja, ki szeretne lenni, de inkább tönkreteszi magát, minthogy engedjen a hagymázas, irreális elképzeléseiből, amelyeknek semmi köze a boldog, megelégedett élethez. És azért lehet szánni, mert ez nem ismeri fel.

Eredeti cím: The Boy at the Door

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

Milyen lett az új Lehane?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Magyar Dennis Lehane-rajongónak lenni kivételes érzés. Egy privát klubot alkotunk; a felvétel egyik követelménye, hogy szerezz egy gránátot és tedd be a hűtőbe, hogy tudják, kivel húznak ujjat, ha megpróbálják elrabolni a sörödet. Össznépi közös csít sugárzunk a kiadó, a könyvesboltok, a filmstúdiók, minden felé, ami növeli annak esélyét, hogy a magyar olvasóközönség elismerje az író értékeit, elfoglalja méltó helyét a könyvespolcokon és mi zavartalanul, stresszmentesen várhassuk az új kiadásokat. {{Igazából minket nem érdekel, ki szereti rajtunk kívül Lehane-t, ha mi olvashatjuk - ha a pórnépnek elég néhány vonaton ülő lány, hát legyen.}}

Ennek a csoporteffektnek tulajdonítsátok, a továbbiakban itt-ott a T/1 mód nem a tudathasadás jele, hanem egy kalap alá veszem magammal a többi esszenciális Lehane-rajongót - már amennyiben ők nem bánják.

Éppen ezért, az exkluzív imádói attitűd miatt nehéz egy kicsit értékelnem ezt a könyvet. Nagy traumát okozott nekünk Az éjszaka törvénye, ami ráadásul egy sorozat második része. Meleg szívvel értékeljük a kiadó próbálkozását, ezer puszit sugárzunk felé az éteren keresztül, de az a regény szörnyű volt - ha csak én látom így, és a többiek nem, bocs. Nekem rettenetes csalódás volt, és hülyére stresszeltem magam (az örömködés mellett), amikor láttam, hogy az őszi szezonra megjelenik az Egymásba veszve, ami a fülszöveg és bizonyos ajánlások miatt leginkább domestic noirnak tűnt, amit nem nagyon szeretek, de bíztam Dennisben ismertem annyira a szerzőt, hogy tudjam, ha ez valóban az lesz, aminek látszik, képes lesz újat mutatni.

Mutatott is. Ugyanis ez nem domestic noir, hanem... nem tudom, micsoda. Egy hibrid; az első fele egy nő, Rachel története, akit nárcisztikus, karizmatikus anyja egyedül nevelt fel és a gyereke egyre kétségbeesett kéréseire sem volt hajlandó elárulni az apja személyazonosságát, aki Rachel kisgyermekkorában elhagyta őket. Rachelnek ez a kínzó bizonytalanság, egy apa alakú hiány lesz a nemezise. Mindenki matekozzon el rajta, mi a fenéért nem bírta a híres pszichiáter anya elárulni az apa nevét (azonkívül, hogy akkor miről szólt volna a könyv fele).

A regény közepe felé járva kezdtem kicsit unni Rachelt, a depresszív hangulatot, az újabb és újabb kátyúkat, ahogy képtelen egy normális életet kialakítani magának. A nevetségesnek tűnő dolgokon alapuló paranoiája miatt dühös is voltam rá, az állapota ismeretében arra gondoltam, egy újabb mentális betegség kialakulásáról van szó.

Aztán egy éjszaka a nagy unatkozó lapozgatás közben kimeredt a szemem.

MI VAN?

A kórtörténet átvált thrillerbe, az addig cammogó tempó felgyorsul és minden, amit tudtunk, kiderül, hogy hazugság... mi más lenne. Annyira meglepődtem a fordulaton, hogy a kezemhez ragadt a könyv és elég sokáig fennmaradtam, az oldalak gyorsan fogytak, de... de. A történet aránytalan és a két kapcsolt rész nekem nagyon nem illik össze, főleg az első fele van nagyon elhúzva a thriller-részhez képest. Nem nagyon látom át, Lehane mit szeretett volna ebből kikerekíteni. Tudom, hogy erőltetettnek fog hangzani, de a hibái ellenére szerettem olvasni, mert sokkal jobban sikerült Az éjszaka törvényénél. Pusztán annyi elvárásom volt, hogy annál jobb legyen és ez a vágyam teljesült is. Kicsit a Vihar-szigetre emlékeztet, de annak szép, tiszta koncepciója van, ennek meg nincs, de legalább a stílus nincs kiherélve, még ha a Titokzatos folyótól vagy Kenzie-éktől fényévekre is vagyunk.

Lehane karakterábrázolásait nagyon élvezem, ahogy pár szóval komplett személyiségeket vázol fel, éleslátó, találó hozzáállásával - azt akartam írni, hogy "érzékenységével", de túl félreérthető lenne -, ahogy bemutatja az emberekben kavargó érzelmeket, emlékeket. Olyan pasimód, egyszerűen, de félreérthetetlenül, nem prüntyögve, na, nem tudom elmagyarázni. És még menő is közben, mondjuk, ez Rachelnél kevéssé látszik.

Szóval olyan so-so az egész. Örülök, hogy megjelent, örülök, hogy jobb az előző könyvénél, de kurvára remélem, hogy a következőtől már eksztázisba esem.

Eredeti cím: Since We Fell

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2017

Fordította: Orosz Anna

Ár: 3680 Ft

Sötét kíváncsiság - Fekete Dália

"- Meséljen nekem Bettyről. Maga kedvelte őt, ugye?
 - Igen. Édes volt, és bizakodó és egy kicsit butácska, de... volt benne valami... egy különleges képesség... igen, nevezzük így. Bármit megtett azért, hogy megkedveljék, és felvette annak az embernek a szokásait, akivel éppen együtt lógott. Itt mindenki dohányzik, erre Betty is elkezdett, hogy jobban beilleszkedjen, annak ellenére, hogy asztmás volt, és gyűlölte a cigarettát. És az volt benne a legmulatságosabb, hogy megpróbált úgy beszélni és mozogni, mint a másik ember, de valahogy közben mindig önmaga maradt. Mindig Betty volt, vagy Beth, vagy ki tudja, az Elizabeth-nek éppen melyik formáját használta akkoriban."

James Ellroy: Fekete Dália

Eszméletlen idők óta a polcomon állt ez a könyv - még arra sem emlékszem, hogy én vettem, vagy anya, és hogy miért. Sokáig törtem rajta a fejem, hogy miért van piros bokszkesztyű a borítóján (egy másik Ellroyon pedig macska díszeleg, valaki nagyon pikkel rá a borítótervezők közül), saccra olyan 8-10 év után elérkezett az idő, hogy kiderüljön, ha már elfelejtettem magammal vinni váltáskönyvet vidékre.
A regény tárgya a hírhedt Fekete Dália-gyilkosság, azaz a 22 éves Elizabeth Short lemészárlása - érzékeny idegzetűek a képkereső közelébe se menjenek -, és az azt követő nyomozás, amely romba dönti a résztvevők, érintettek életét, mintha Elizabeth véres mosolya rontást küldene rájuk a síron túlról. Erőszak, őrület, korrupció, köddé vált szemtanúk és egy markába nevető gyilkos a fő jellemzői ennek a történetnek.

Sajnos az elmúlt két hónapban megtalált néhány közepes könyv (sejtettem, hogy a kitűnő sikerszéria előbb-utóbb megszakad), Ellroy könyve is ezek közé tartozott.
A főszereplővel volt a legtöbb gondom; az E/1-ben mesélő Bucky Bleichert német származású bokszoló, aki egyik, némi befolyással bíró ellenfelének köszönheti, hogy felkapaszkodhat a rendőrségi szamárlétra legalsó fokáról és lassan kibontakoztathatja nyomozói tehetségét. A múltját csúnya foltok tarkítják, ami az előre haladását megnehezíti, és, amikor a Fekete Dália-őrület közepén találja magát, nem tehet mást, elfogadja, hogy a nyomozócsapat tagja legyen.
Nehéz ezzel a karakterrel mit kezdeni, nekem végig távoli maradt, pedig elég sokat gyötrődik magában. Sodródik, fenyegetve érzi magát, mert tudja, hogy nincs sok lehetősége a boldogulásra, ennek ellenére olyan helyzetekbe megy bele, amelyek a kevés eredményét is megsemmisíthetik. Amikor pedig belép a képbe a femme fatale, teljesen elveszti a fejét; a képzeletében egybemosódik az élő és a halott nő arca, ami teljesen kiforgatja magából - és ez nem csak rá jellemző; Elizabeth Short a pokoli halál kínjaitól megtisztulva elérte azt, amire egész életében vágyott: híres lett, a vágy elérhetetlen tárgya, nem egy ostoba, önjelölt színésznőcske, aki több rendőrnek a rögeszméjévé vált (ez a valóságban is így volt).

A történet eleje csak a bokszról szól, Bucky meccseiről és a nagy, számára igen gyümölcsöző összecsapásról (így kerül a hangsúlyos bokszkesztyű a borítóra). Igen nehéz volt átjutnom ezen a cirka 50 oldalon, abban a reményben kezdtem bele a könyvbe, hogy egy érdekes krimit olvashatok, nem pedig egy bő lére eresztett sportkommentárt. Később, a rendőri munka előtérbe kerülésével javult a helyzet, de a jótól vagy az izgalmastól olyan messze voltunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Valahogy kevés volt benne a szufla. Lehet, hogy az volt a baj, hogy túlsúlyban volt Bucky magánélete, inkább az ő regénye ez, mintsem a gyilkosságé. Maga a rejtély túl bonyolult, és ahhoz képest, mennyire a sötétben tapogatóznak, a későbbi fordulatok kicsit hihetetlenek (és elég gyomorforgatóak). Az is elég fura, hogy kb. minden szereplő kicsit megőrül Elizabeth Short halálától. El lehet mélázni a halál mindent átmetamorfizáló hatásán, de akkor is hiteltelen. Ahhoz képest, hogy a nyomozás második napján félbevágott fekete női ruhát aggatnak fel a falra, több rendőr szinte bedilizik és két és fél évvel a gyilkosság után megszállottan képtelen leszállni az ügyről.

Anno, a The Drowning Girl kapcsán már utána olvasgattam a gyilkosságnak,  azóta is a hideg futkos a hátamon, valahányszor eszembe jut- valószínűleg azért, mert regény hangulata és a gyilkosság örökre összefonódott bennem, pedig már három éve, hogy olvastam. Egyébként a valós ügyben 2016-ban új fejleményről lehetett olvasni a neten; egy nyugdíjas nyomozó azzal az elmélettel állt elő, hogy az ő orvos apja volt a gyilkos, amit tényekkel és bizonyítékokkal támasztott alá - ráadásul a férfi rajta volt a gyanúsítottak listáján és egy időben bepoloskázták a család otthonát. Az pedig, hogy a regényben néhány zsaru és rengeteg civil megszállottan érdeklődött a Fekete Dália-ügy iránt, a valóságban is így volt - ha a gyilkosnak az volt a célja, hogy örökre köztudatban maradjon, sikerült -, több mint hatvanan vállalták magukra a gyilkosságot.

Az elméletek és a rengeteg jelentkező ellenére a gyilkost - akinél szilárd bizonyítékokkal lehetett volna alátámasztani, hogy ő volt a tettes - soha nem találták meg.

Eredeti cím: The Black Dahlia
Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2003
Fordította: Temesvári Marietta
Eredeti ár: 2290 Ft

Ahol az ég és a föld összeér

"Gracie ugyanis arra lett figyelmes az elmúlt évben, hogy fekete parázsként izzik benne a gyűlölet, a megveszekedett gyűlölet a város lakói, a szomszédai, a családja, a barátai iránt, akik lelkesen élik mindennapjaikat, és a békés, normális élet látszata érdekében nem vesznek tudomást arról, hogy a városban minden borzalmas, szörnyűséges hazugságokra épül. Képesek voltak feladni a családtagjaik boldogságát, valamint kockára tenni a testi épségüket, sőt, saját maguk is önként lemondtak minderről, cserébe azért, hogy meglegyen a nyugalomban elfogyasztott reggeli kávé a vendéglőben, a fehérre mázolt, takaros házikó, a gondosan öntözött gyep és a drága, csillogó-villogó autó a garázsban."

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Úgy néz ki, hogy bizonyos, nálam a tinédzserkor hajnalán népszerű műfajok mostanában divatosak, mint mondjuk a gyilokszerű stratégiai játékokra hajazó krimik/thrillerek (Holtodiglan) és a thrillerbe oltott sci-fi-horror kereszteződések, mint a Horzsolások. Nem biztos, hogy a műfaji meghatározásaim helytállóak, azt viszont biztosan tudom, hogy az ilyesféle regények nem a patinás nosztalgia gyönyörébe burkolják a történetet, hanem a mocsármély, áthatolhatatlan unalom ködébe. Magyarán: nekem ezeket a poénokat már százszor lelőtték, rengeteg ócska és kevésbé ócska borzongós (vagy borzongatni vágyó) kötetet olvastam, kb. tizenhárom és tizenhat éves korom között, amikor zsinórban faltam a könyveket. Nem figyeltem olyan finom dolgokra, mint nemzetiségek, nemek egyensúlya, a műfajok aránya is hidegen hagyott, egész életműveket daráltam le. És 95%-ban az anyám könyvei tették ki az olvasmánylistámat (ő pedig szeretett borzongani, emiatt egy csomó horrorfilmet is láttam zsenge koromban), mert még nem alakult a saját ízlésem és gőzöm nem volt, mire van igényem, csak olvasni akartam. Kieg.megj.: olyan voltam, mint az angol királynő Bennett könyvének első felében.:)
Az emlékek miatt kicsit elkap a nosztalgia szele, de egyáltalán nem vágyom egy Jackie Collins vagy egy Dean R. Koontz újrázásra. Mert... elmúlt. És, hát, izé, valljuk be, gagyi.
Nekem a Horzsolások is gagyi volt - de ez a kisebbik gond. Unalmas volt. Ahogy a dicsérő értékelések is írják, Bennett, mint egy ószeres [ezt én mondom] összeszedte a létező összes klisét és megpróbálta egybegyúrni, ill. valami újat kihozni belőle. Volt, akinek ez tetszett és tényleg újszerűen hatott, de nekem nem. Annyira nem, hogy jóformán megundorodtam az olvasástól. Hatszáz oldal, az isten szerelmére.

[Igen, azért olvastam el, mert hangulatos képekkel társították néhány blogon, plusz olyan emberek szerették ezt a könyvet, akiknek adok a véleményére, de a keserű valóság rádöbbentett, hogy mindenben nem egyezhet az ízlésünk. Hogy miért olvastam végig? Mert reménykedtem benne, hogy legalább egy közepes élményt ki tudok hozni belőle és hogy az akciódúsnak mondott második fele felráz egy kicsit - és ha már végigkínlódtál 300 oldalt, nem hagyod félbe.]

Próbálok valami pozitív mozzanatot felidézni, hogy ne földbe döngölős post legyen, mert azt nem szeretem és utálok más kárára nevetni. Az utolsó pár oldal, ami RJB társadalomkritikájának esszenciája, egész jó volt. Felfogtam én az üzenetet, de ez a körítés... ne már. Próbáltam a hangulatba kapaszkodni, mint az utolsó reményszálba, de hiába a rózsaszín hold, vörös égbolt, hang nélkül cikázó villámok, titkokkal teli, tökéletesnek tűnő kisváros, nem tudtam megragadni. Szerintem iszonyatosan túlírt és nem, nem szép. Olyan, mintha Bennett szerelmes lenne a billentyűzet kopogásába, az utolsó padlódeszkáig feltérképezteti velünk Mona házát.
Jaj, itt van Mona, a kiégett, alkesz, vándorló exzsaru, akit darabokra szaggatott egy tragédia, szörnyű gyerekkora volt, ő a kisvárosba érkező idegen, és talán nem spoilerezek, ha elárulom, hogy ő a rejtély kulcsa, olyan ember, aki más, mint a többi. Sajnos eme rengeteg toposz mellé befért még, hogy rettenetesen butácska. Rendőr létére elég nehezen fedezi fel az összefüggéseket, az ominózus villámcsapásos megjegyzést pedig igazán kihúzhatta volna egy jóérzésű szerkesztő. Basszus, benne ül egy kislány a kádban, pancsolás közben belecsap a villám, hát persze, hogy nem esik baja, kedves Mona, csak kifolyik a szeme és lifeg a hús a csontjairól, de amúgy szuperál, és az HBO-t is fogja.
És ezek a hatásvadász, gyomorforgatónak szánt jelenetek, az elhagyatott kutatólabor a hegy tetején - hidegen hagytak, de ez már gusztus dolga. Jobban örültem volna, ha Mona szimplán megijed a sötétbe vesző lépcsőn, ahol tkp. nincs semmi, csak az ő homályba vesző félelmei. Ez a lépcsős jelenet volt az egyedüli, amitől kicsit megborzongtam, a többire sajnos csak fásultan néztem.
Sokan emlegették, mennyire megváltozik a stílus a regény második felében - érdekesképpen ezen nem akadtam fenn, mert a történet első fele sem bírt lenyűgözni. Itt átváltunk amcsi akcióra, a szálak összeérnek meg minden, Mona pedig egy női John McClane lesz, fehér atléta helyett sortban; káromkodik, lövöldözik és még humorizálni is van ideje, sőt, mintha az esze is megjönne. Legalább ő az előnyére változott. És nagyon szurkoltam, hogy a befejezés egy momentumánál RJB ellenálljon a giccsfaktor vonzásának, és hálistennek ezt megtette.

Hörr. Igazán próbáltam megszeretni a Hortyogásokat Horzsolásokat, de az istennek nem akartunk egymásra hangolódni. Olyan érzés volt, mint egy lagymatagon böködő mutatóujj mint újraolvasni valamelyik tinikori Dean R. Koontz-könyvemet, csak már tudatában vagyok, mi a (számomra) jó és rossz könyv. Ez sajnos az utóbbi volt.
Ui.: Nem véletlenül emlegettem ezt a szerzőt; a stílus nekem inkább őt idézte fel, mintsem Kinget, pedig Bennett még a zárójeles kurzív mondatokat is átvette. Emlegetik továbbá Lovecraftot is, de őt nem olvastam - és igazából nem is szeretnék, mert nem hiszem, hogy tetszene -, úgyhogy vele kapcsolatban nincs összehasonlítási alapom.

Eredeti cím: American Elsewhere
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2015
Fordította: Huszár András
Ár: 4280 Ft

Gyilkosságok csillagképe

"Oda sem figyelve veszi fel a vékony gallyakat, oda sem figyelve tördeli őket egyre kisebbre, míg végül már nem lehet tovább aprítani őket. Semmit sem lehet a végtelenségig bontani. Az atomot szét lehet hasítani, de nem lehet eltüntetni. A dolgok megmaradnak. Az emberre ragadnak akkor is, ha összetörtek. Mint a Tojás Tóbiás. És eljön az a pont, ahol igenis össze kell szedni a darabokat. Vagy ott kell hagyni az egészet. Vissza sem nézni. A király lovai meg basszák meg."

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos.
Tudom, hogy már mindenki unja ezt a figyelemfelkeltő reklámszlogent, de midőn először hallottam, ennek a két szónak jóformán varázsereje volt. A kiadóban ültem, amikor Hanna kiejtette a száján ezt a két szót - nagyon jól ért ahhoz, hogy ilyen rövidke jellemzéssel az egekig tornássza az érdeklődésem -, és azóta, majdnem két éve várok arra, hogy megjelenjen ez a könyv, amiről semmi mást nem tudok, csak a szerző nevét és azt, hogy időutazó sorozatgyilkos van benne.

Beukestól még csak a a cyberpunk világégést, a Moxylandet olvastam, ami műfajánál fogva nem került közel hozzám, divatosan kifejezve kívül esik a komfortzónám mozgatható kerítésén - nem, odáig nem lehet tágítani, mert összeomlik az egész tákolmány. Vannak ilyen könyvek: értem (legalábbis érteni vélem), eljut az agyamig a mondanivalója, de lelki alapon nem birizgál meg.
A Tündöklő lányok megbirizgált - vagy inkább az elevenembe vágott.

Azt hiszem, ez is a női könyvek közé tartozik; nem a rózsaszín bugyogós lányregényekre vagy a kemény-mégis esendő-csajos, lightos urban fantasykre gondolok, hanem a falhozvágós, a lélekig rezonáló történetekre, amit - feminizmus ide, sovinizmus oda - csak a nők képesek átérezni. Persze a férfiaknak is tetszhetnek ezek a regények, de aligha lesz számukra húsba vágó élmény.
Beukes ezúttal sem pepecsel, belenyomja az arcunkat a... (tudjátok, mibe). Gyors, sodró, lendületes, általában jelen idejű szövege és a képek plasztikussága egy színes, intenzív és impulzív élményt ad - továbbá nagyon durvát. Hencegtem magamnak, hogy meg se fog kottyanni a zsengekori thriller-és horrorélmények miatt, és egészen addig így gondoltam, amíg el nem értem egy bizonyos részig. Mert az egy dolog, hogy éktelenül dühös leszek egy olyan eltaposnivaló féregtől, mint Harper Curtis, de amikor mondhatni premier plánban, 4D-s élményben vetíti az agyamba az író egy lány kibelezését, nem tudtam, hogy sírni fogok vagy hányni, esetleg a kettőt egyszerre. A reggeli buszon, tíz perccel munka előtt. Kurvaélet, hogy be nem megyek egy erdőbe kutyát sétáltatni.

"Teljesen megbabonázva simítja végig az ujjával a csillagokat összekötő vonalat. Nagy Göncöl. Kis Göncöl. Nagymedve. Az Orion az övével és a kardjával. De éppígy lehetne bármi más is, ha máshogy kötnék össze a vonalakat. És egyáltalán ki a megmondhatója, hogy az ott egy medve vagy egy harcos? Őt aztán egyikre sem emlékezteti. Azért vannak mintázatok, mert az emberek keresik a rendszert. Kétségbeesetten törekszenek a rendre, mert nem képesek szembenézni azzal az iszonyattal, hogy minden csak véletlen lehet."

Van egy szereplő a regényben - Harperen, a gyilkossági kísérletet egyedüliként túlélő Kirbyn és Danen, az újságírón kívül -, aki némán, baljósan meghúzódik a háttérben, mégis minden szálat ő mozgat. Ez a Ház, csak így, egyszerűen, amely segítségével a sorozatgyilkos Harper sétákat tehet a múltba és a jövőbe. Gyengéim a szinte személyiséggel bíró házakat tartalmazó regények, de ritkábban találkozom gonosz entitású házakkal, inkább a varázslatos, alapvetően jóindulatú épületek a gyakoribbak. A Ház nem ilyen. Saját akarata van, Harper jóformán dróton rángatott eszköz - a Ház legalább annyira ki akarja oltani a ragyogással bíró lányok életét, mint a torz lelkű férfi.
Az időutazás mikéntje nem derül ki, de az írónő szépen összeölti a különböző szálakat a regény végén, bezárja a hurkot, amire én csak bólogatni tudtam. Igen, ez így jó, ezt a mesét - aminek egy része sajnos nem mese - hajlandó vagyok elhinni.

Eredeti cím: The Shining Girls
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2014
Fordította: Körmendi Ágnes
Ár: 3000 Ft

Egymás szemében

"Néha úgy érzem, ez valami személyes játék, valamiféle be nem jelentett versengés folyik, ki a titokzatosabb."

Gillian Flynn: Holtodiglan
Értékelés: 3 hajszál az 5-ből
Kedvenc karakter: Boney nyomozó

Hetekkel ezelőtt olvastam ezt a nyüves könyvet, de nem bírtam rávenni magam, hogy írjak róla. Mert nem tetszett és kicsit dühös vagyok, magamra és a könyvre egyaránt. Pedig istenbizony, akartam szeretni, alig vártam, hogy sorra kerüljön, hogy én is megtudjam, miért ilyen átkozottul izgalmaz ez a regény. Kár, hogy nem jöttem rá, sajnálom, hogy elvett öt napot az életemből.
Az a legnagyobb bajom vele, hogy ez az egész nekem túl... egyszerű. Annyira amerikai, annyira hatásvadász. Nem azt mondom, hogy nincs jól megírva, ellenkezőleg, üvölt róla a precíz szerkesztés, szinte látom, ahogy az írónő centinkét adagolja az információt, és, mint egy dél-amerikai szappanopera, a legizgibb résznél vált nézőpontot, szinte látom magam előtt, hogy a nyelve hegyét is kidugja igyekezetében.

A cselekményről nem tudok többet írni, mert spoileres lenne, jöjjenek a szereplők. Hogyismondjam... kicsit kilógott a lóláb, lehetett látni, hogy mikor mi bukkanhat elő. Ezenkívül: Amy egy hülye picsa, mindentől függően és függetlenül, Nick egy málé majom. Persze nem az ellenszenves jellemek miatt nem szerettem ezt a könyvet, kifejezetten vicces volt, amikor Amy azt taglalja, hogy ha pontosan két percig sír, nagyon szép, és mennyire izgatta mindig a lehetőség, hogy két férfi durván összeverekedjen érte. Nick meg... jaj, amikor leírja, hogy rejszolás után a farka úgy feküdt a combján, mint valami árva kis állat (vagy valami ilyesmi), majdnem sírva röhögtem. Nick pedig tényleg elsírja magát az ominózus hasonlata után.
Nick, fogadj meg egy tanácsot: soha ne bízz olyan nőkben, akik mindent meg tudnak magyarázni.
Tönkreteszik az életed.
Érdekes párost alkotnak, azt meg kell hagyni, az önimádó ribanc és az önsajnáló ideggóc. Mindketten úgy hordozzák gyerekkori sérelmeiket, mint a dicsőség zászlaját. És pont úgy passzolnak egymáshoz, hogy ezek a régi, varasodó sebek vérezni és viszketni kezdenek. Az is érdekes, hogy ki milyen ember az aktuális párja mellett, ki hogyan reagál a másik jellemére. Az pedig nagyon, nagyon veszélyes, ha valaki egy vágyképbe szeret bele. És ha szerepet játszik.

A megoldást, a befejezést túl erőltetettnek éreztem, és még lenne min morfondíroznom (pl. hogy miért kell a házasságot ennyire túlmisztifikálni - nagyon nem értek hozzá, az én szememben olyan, mint egy normál együtt élés, csak vannak hozzá papírok, hogy Amerikában tényleg ilyen manipulatív médiacirkusz van), de nem akarok ezzel a könyvvel többet foglalkozni.
Eléggé lefitymáltam, pedig ennyire nem volt rossz. Sőt, egyáltalán nem rossz, csak nem tudott megérinteni. Jól megszerkesztett, de a "lélek", a vitalitás (éljenek a hülye szavak) hiányzik belőle. Vagy túl sok gagyi krimit meg thrillert olvastam fiatalabb koromban és már nem tudom értékelni az ilyen regényeket.

Ui.: ebben, ill. hasonló témában nekem sokkal jobban ízlett Joanne Harristől a Kékszeműfiú. Neem, Harris nem nyálas, tündibündi szerző, aki limonádékat irkál, ahogy sokan vélekednek róla a Csokoládé filmváltozata alapján.

Eredeti cím: Gone Girl

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2013

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 3700 Ft

Az írónő honlapja