2015. május 31., vasárnap

Májusi zápor

Mivel a Gyönyörű titkok múzeuma nem jelent meg, üres listával zárom a hónapot - ami nem is baj, tekintve, hogy a könyvfesztes szerzemények közül még sokat nem olvastam el.

Azért néhányat már sikerült:
Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája Jeanette Winterson: A szenvedély Béatrix Delarue: Vilma levese Sven Nordqvist: A kandúr szülinapi tortája
Scott Westerfeld: Túlvilágok Robert Galbraith: A selyemhernyó

A bölömbikák éjszakája egy nyűgös esti választás eredménye volt - összességében tetszett, de érződik, hogy ez még nem A száz év magány hömpölygő mondatainak korszaka. A szenvedélyt nagyon vártam és hipp-hopp el is olvastam, de a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-nál egy fokkal kevésbé tetszett.
Ahogy látszik, Nokedlivel megint voltunk könyvtárban. A Vilma levese annyira nem volt jó, de Findusz kárpótolt minket, szegény még matadornak is beállt a palacsintatorta érdekében. A Túlvilágok jó kis ifjúsági regény volt, A selyemhernyó pedig nagybetűs Szerelem - meg se éreztem a szolid ötszáz oldalt, és a vége felé komolyan aggódni kezdtem, mi lesz velem a vége után, hiszen a harmadik rész még sehol nincs. Utálom, ha valaki azzal zár egy bejegyzést, hogy "Hol a folytatás?" meg ilyesmik, de ezúttal ezt éreztem.

A többiek májusa:
katacita
Theodora
PuPilla
Nita
Nikkincs


2015. május 29., péntek

Elkezdtem

Megtaláltam a könyvben a blokkot. Szegényt öt éve érlelem az olvasásra.

Bartis Attila: A nyugalom
"Anya és fia él együtt egy pesti lakásban. Az anya egykor ünnepelt, imádói által bálványozott, irigyei által megvetett és gyűlölt színésznő volt. Szenvedélyes, érzéki nő, aki mindig is úgy gondolta: szükség esetén szinte bármit megbocsát magának az ember. Tizenöt éve a lábát sem teszi ki a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált lánya leveleit és árgus szemekkel figyeli íróvá lett fia minden mozdulatát. És miközben odakint szép lassan összeroskad egy politikai rendszer, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a fiú immár sose fog szabadulni e gyűlölet és szenvedély szőtte hálóból. Még akkor sem, amikor az egy éjszakás, satnya kis kalandok után egy nap a Szabadság hídon találkozik Fehér Eszterrel."

2015. május 24., vasárnap

Fonák világ

"- A hepiend népszerű. Te nem nézel mozifilmeket?
 - Igen, de azok filmek - nyögte Darcy. - A könyvek fölöttük állnak!
- Nincs olyan üzletág, ami fölötte állna a pénznek."

Scott Westerfeld: Túlvilágok

Nem hiszem el, hogy Westerfeldnek megint kijön egy könyve, gondoltam magamban, miközben a könyv címére meredtem a monitoron. Valami dacos kényszert éreztem, hogy végigolvassam a Leviatán-sorozatot, és, mint aki kipipálhat egy teljesített feladatot, elégedetten csuktam be a Góliátot, hogy kész; befejeztem, megismerkedtem vele, mehetünk tovább. De a korai nyűgösséget hamar felváltotta az izgatott érdeklődés; azt hittem, valami izgi metatalálkozás fog történni író és teremtménye között, és ha YA-módra esetleg egymásba szeretnek, még azt se bántam volna. Meg hát kíváncsi voltam, hogy a Jane Austen-utalás kimerül-e egy poénban, vagy nagyobb jelentősége van.
Nem egészen arról szólt a történet, amire gondoltam, de ez a verzió is eléggé tetszett.
"Eléggé." Igen, mert az első tíz-húsz oldal után legszívesebben a pasimnak ajándékoztam volna a könyvet, és dühös voltam magamra, amiért harács hörcsög módjára megvettem, pedig már rég unom a YA-t. Valószínűleg a két könyv egy kötetben-ötlet mentett meg (engem és a könyvet is), felfrissítette és érdekessé tette a szimpla ifjúsági koncepciót; átlagos lánnyal történik valami, természetfeletti képesség, jóképű srác, nyűglődés, blabla, ismeritek a formulákat. De a másik történetnek hála nem húztam fel magam az állandó kellékként szolgáló fekete selyemingen, a nagy tinidrámán és a kiszámítható fordulatokon.
Van egy tizennyolc éves lány, Darcy. Igen, lány, ezen, sokakhoz hasonlóan, én is meglepődtem. Ugrott a nagy ötletem. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert Darcy meleg, de akkor sem jön létre egy posztmodern sík, ahol találkozik a főszereplőjével és egymásba szeretnek. Ehelyett Darcy és Lizzie a saját valóságukban vívják meg a harcaikat; a fiatal, elsőkönyves írónak hirtelen a nyakába szakad a felnőtt élet, Lizzie pedig egy terrortámadás egyedüli túlélője lesz, ami a nyilvánvaló okokon túl azért is megváltoztatja az életét, mert képes magát átgondolni a túlvilágra, és kiderül, hogy pszükhopomposz/lélekvezető/valkűr, vagy valami ilyesmi.
Felváltva olvassuk a két történetet, amelyek valamilyen szinten hatnak egymásra, és ami egy kicsit mégis posztmodern [olyan vagyok ezzel a műfajjal, mint az egyszeri gyerek]; amit Darcy megél, vagy hatással van rá, annak nyoma marad a regényében. Olyan, mintha az emberi személyiség emlékek, impressziók, érzések, hirtelen benyomások egymásba folyó üledéke lenne, és mindazt, amit a lány papírra vet, öntudatlanul innen halássza ki. Például észre sem veszi az öntudatlan Jane Austen-utalást, amíg rá nem mutatnak - holott nem ő, hanem az édesanyja a rajongója.
Érdekes, hogy engem (néhány olvasóval ellentétben) Lizzie jobban idegesített, mint Darcy; hülyén hangzik, de az ő élete igazi volt, a problémái valósak, olyannyira, hogy néhányra bőszen emlékeztem a saját tétova korszakomból. Lizzie ellenben olyan, mint a YA-hősnők jobbik fele; erős, határozott, mindenkitmegvédekhiábavagyoktizenéves, és persze mindentjobbantudokmintafelnőttek. Egészen hihetetlen, mennyire gyengének és értetlennek látja a saját anyját. Lehet, hogy én is ilyen voltam anno, de amikor átkerültem a másik, a felnőtt-oldalra, elég jelentékeny a különbség. Kedves Lizzie, az élet nemcsak abból a három-négy problémából áll, amit jelenleg te magad előtt látsz. És az élet körültekintően gondoskodni fog róla, hogy ezt észrevedd; azt csinálja majd veled, mint Hulk Lokival a Bosszúállókban. [Nyikhaj istenke, hihi.]
Jaj, a saját nyikhaj istenkénk! Hát Jamaradzs is olyan tipikus, gyönyörű a szép szemöldöke vonalától az izmos lábáig - azt hittem, kitépkedem a saját szemöldököm, ha még egyszer szóba kerül a kinézete -, de a "külső képe", az, ahogy a való-, a Darcy-világból látszik, már sokkal jobb. Imádtam a kemény erkölcsi dilemmát, szabad-e kifosztani a szülők vallását, szexi, tizenéves srácot faragni egy hindu halálistenből, disney-sek-e a palotás srácok vagy sem. Egyáltalán, imádtam a könyvkiadás, az írók világáról olvasni, egy olyan főszereplő szemén keresztül, akinek mindez szintén teljesen új. Olyan volt ez a könyv, mint egy kétirányú kukkolda, ami mindig gondoskodott a szórakoztatásomról; ha az egyik szálat kezdtem megunni, bedobott valami újat a másik.
Ha ez a regény csak Lizzie-ről szólt volna, valószínűleg untam volna (de még valószínűbb, hogy el se olvasom), így viszont egy (kettő...) szórakoztató, érdekes történetet olvashattam - és nem kipipálandó feladatnak éreztem.

Eredeti cím: Afterworlds
Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2015
Fordította: Kleinheincz Csilla
Ár: 3490 Ft

Végre ezt olvasom

El tudjátok képzelni azt a morális dilemmát, amit a Túlvilágok befejezése után éreztem - kellene, hogy a férfi és női szerzők egyensúlyban legyenek, olvasni kellene várólistacsökkentő, szingaléz, non-fiction meg egyéb nonkomfortzónás könyveket, de a bennem élő imádó (utálom a "rajongó" szót - túl sznob vagyok hozzá) méltatlankodva felüvöltött, és végül ez lett belőle:

Robert Galbraith: A selyemhernyó
Majdnem elfelejtettem leszállni miatta a metróról, morcosan ültem az edzőteremben, hogy én Cormoran Strike rendszeretőségéről, teájáról meg a szakadó esőről akarok olvasni, nem két órán keresztül itt szenvedni (aztán csak lenyomtam az edzést), ma pedig majdnem egész nap az ágyban fetrengtem és olvastam. Gyakorlatilag tisztára gyalultam az agyam. A magamfajta introvertáltnak (aszociálisnak, szociopatának, mizantrópnak, a megfelelőt kérjük aláhúzni) nagyon szüksége van némi egyedüllétre egy hatnapos munkahét után. A hülyékkel teli szombatról nem is beszélve. Már maga a gondolat is, hogy emberek közé kell mennem és beszélni velük, olyan érzés váltott ki belőlem, mintha a csupasz idegvégződéseimet tépkednék.

Ui.: A helyzetet nagyban javította a friss, meleg krumplis pogácsa, a doboznyi cseresznye és egy vödör eper.


2015. május 18., hétfő

Képzeletbeli valóság

"Ilyen volt hát a gonosz Blacamán, mert a jó én vagyok. El tudta hitetni egy csillagásszal, hogy február hava nem más, mint egy csorda láthatatlan elefánt, de amikor a jó szerencse elpártolt tőle, szíve megkérgesedett. Sikereinek tetőpontján alkirályokat balzsamozott, és úgy mondják, olyan tekintélyt parancsoló arcokat tudott formálni, hogy az uralkodók még évekig kormányozták az országot, jobban, mint életükben, s amíg Blacamán vissza nem állította halotti vonásaikat, senki sem merte eltemetni őket; de a tekintélye megrendült, amikor kitalált egy soha véget nem érő sakkot, amely az őrületbe kergetett egy káplánt, s két előkelőség öngyilkosságának is okozója lett, ezért süllyedt álomfejtőből születésnapi hipnotizőrré, ezért nem húzott többé szuggesztióval fogat, hanem közönséges vásári kuruzslóvá lett, és egyáltalán olyanná, amilyen akkor volt, amikor megismerkedtünk, úgyhogy még a kalózok is lenézték."

Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája

A nagy nyűglődés éjszakáján kezdtem el olvasni Márquez novelláskötetét, hogy aztán majdnem elhajítsam az első, címadó írás után. Azóta se tudom, hogy mit akart mondani vele a szerző - négy vak férfiról szól, akiknek bölömbikák vájták ki a szemét és néha beleütköznek ebbe-abba -, lehet, hogy van egy mély metaforikus jelentése, amit képtelen voltam felfedezni. Mindenesetre megbocsátom Márquez botlását, hogy nem nyűgözött le azonnal - ha jól emlékszem, az Utószóban Benczik Vilmos megemlíti, hogy ez volt az első novellája.

A második (Isabel monológja, miközben az esőt nézi Macondóban) előtt is kissé értetlenül álltam, aztán elfogadtam, hogy ez ilyen lesz; a helyszínek, az archetípusok, a motívumok ismerősek, de a szöveg stílusa nem az a tekergősen burjánzó, egzotikus esőerdői gyönyörűség, ami annyira imádatossá teszi nekem Márquez műveit - mondom nagyképűen, miközben ez csak a harmadik negyedik kötet, amit tőle olvasok.
A novellák nemcsak stílusukban különböznek a regényektől, hanem a témájukban is; sok esetben annyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy bizarrá válnak, és az eredmény vagy tetszetős lesz, vagy nem - mint A világ legszebb vízihullája és az Öregúr - hatalmas szárnyakkal. Utóbbit nem tudtam átérezni, sőt, undorodtam tőle, akárcsak a Jó Blacamán, a csodaszeresben olvasható kegyetlenkedésektől is.
"»Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál.«"
Ám az írások többsége tetszett, és a fel-felbukkanó ismerős elemek - a mandulafák, a hőség, a csendes derű, az annyira márquezes rózsaillatot hozó tenger stb. - olyan nosztalgiát idéztek fel bennem, hogy hazavágytam Macondóba, ami annyira földtől elrugaszkodott elképzelés, mint a kivájt szemű férfiak története. A kedvenceim A kísértethajó útja (amely spanyol eredetijében a hajó neve, a Halálcsillag magyarul szerepel), a Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról, a Mamá Grande temetése és a Baltazar csudálatos délutánja - mindegyik felvillant valamit a későbbi, jellemző stílusból, mondhatni, előfutára a Száz év magánynak.
Ui.: Észre sem vettem, hogy A kísértethajó egyetlen mondatból áll, annyira magával ragadott.

Eredeti cím:
Kiadó: Kozmosz Könyvek
Kiadás éve: 1977
Fordította: Benczik Vilmos, Csuday Csaba, Dely István, Litvai Nelli, Nagy Mátyás, Scholz László
Ár: pár száz forinttól elérhető (megérzésem szerint)


2015. május 17., vasárnap

Mit veszünk a Könyvhéten?

Korábban kifejtett okokból kifolyólag nem olyan sok mindent, de ezeket biztosan:


Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma - ez az egy könyv érdekel a kiadótól, és naná, hogy ennek a megjelenése csúszik a Könyvfesztivál óta.



Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből - az előző postban lelkendeztem róla.



Helen Wrecker: A gólem és a dzsinn - kakukktojás, mert a kedves kategorikusan leszögezte, hogy ezt ő akarja megvenni, de engem is érdekel.

Egyelőre ennyi, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.

2015. május 16., szombat

Kibírjuk a Könyvhétig, ugye?

Azt, hogy ne vegyük meg ezt a könyvet:

 

És nemcsak azért, mert anno szerettem A Jane Austen Könyvklubot, hanem Hanna értékelése miatt is.

Egyébként nem tervezek akkora tombolást csapni három hét múlva, mint a Könyvfeszen, nem vagyok én dáridós. Ha pedig figyelembe vesszük az olvasási tempómat, gyors dáridósnak se lehetne nevezni, bár ma egy szuszra elolvastam a Túlvilágoknak majdnem a felét. Tudniillik, kicsit megijedtem és/vagy bűntudatom volt - egész nap uncsi háztartási dolgokkal voltam elfoglalva és kb. hat óráig nem olvastam egy betűt se, csak néhány receptet.
Viszont nem edzettem és nem írtam, de hát minden nem fér bele egy napba. Nem szabad a hiányokat nézni, depressziós lesz tőle az ember.
Ui.: Érdekel valakit, mit főztem? Spárgával-brokkolival sült tejfölös csirkemellet, petrezselymes újkrumplit, banános-kakaós sütit alkottam, holnap pedig (reményeim szerint) túrós sütit készítünk leveles tésztával. Van ugyanis majdnem egy kiló túrós töltelékem a fagyasztóból - egy kudarcba fulladt túrógombóc-hadsereg mementója. Igen, képes voltam elbaszni egy túrógombócot (nem, nem először csináltam). Persze összedőlt bennem a világ, jelentékeny monodrámát körítettem hozzá és legszívesebben kivágtam volna a kukába az egészet, ill. a macskák elé vetettem volna, ha lennének Pesten macskáim.
Áh, írok inkább holnap egy fecsegős-főzős postot. De csak miután írtam valamelyik nemrég olvasott könyvről.

Ui2.: Tudja valaki, mi van a Gyönyörű titkok múzeumával?


2015. május 14., csütörtök

Egy be, egy ki

Időközben elolvastam A szenvedélyt - csak nem volt pofám hatvannegyedjére is kiplakátolni vele a blogot -, most pedig ezt nyomom, mert a Könyvfesztes kupacot le kell darálni:

Scott Westerfeld: Túlvilágok
"Darcy Patel a főiskolát és minden egyebet félretett, hogy ifjúsági regénye, a Túlvilágok megjelenhessen. Amikor lefoglalt lakás és barátok nélkül New Yorkba érkezik, még nem tudja, helyesen döntött-e, de aztán magával ragadja a tapasztalt és újonc írók társasága, akik a szárnyaik alá veszik. 
A váltakozó fejezetekben pedig Darcy regényét olvashatjuk, egy izgalmas thrillert Lizzie-ről, aki a túlvilágra menekül egy terroristatámadás elől. Ahogy Lizzie a mi világunk és a holtaké között sodródik, számos megoldatlan és ijesztő történettel szembesül, amelyeket valakinek el kell simítania. Amikor azonban egy új fenyegetés üti fel fejét a túlvilágon, Lizzie rádöbben, hogy talán különleges képességei sem lesznek elegendőek, hogy megvédje a szeretteit."


Napok háza

"Miért kell engem határok közé szorítani? Milyen alapon mondja meg nekem a világegyetem, hogy mit tehetek  és mit nem tehetek? Hiszen én intelligens lény vagyok. A világegyetem meg csak egy nagy rakás hidrogén és sár, ami a saját pályáján halad." 

"Aztán hova jutottunk? Harminckét körutat tettünk meg a galaxisban, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármivel is többet tudnék, mint amikor kimásztam a kelesztőkádból meztelenül, mint egy vakondokkölyök, idegszálaimban Abigail tébolyult tudásszomjával, amellyel a teljes valóságot kívánta magába szívni. Az emberek megszületnek, aztán meghalnak, közben pedig furcsa, értelmetlen dolgokat művelnek magukkal. Épp ilyenek a társadalmak is. Akár városméretű államokról legyen szó, akár több ezer naprendszert magukba foglaló galaktikus birodalmakról. Minden csak jön és megy. A új mindig a fényes jövő ígéretével érkezik, később aztán elhasznált lesz és ósdi, s minden csak parányi foltot hagy az örökkévalóság végtelen szövetén, amit végül úgyis letöröl az idő." 

Alastair Reynolds: Napok háza

Az az igazság, hogy imádom az űroperát. Talán az erősen hiányos, gyerekkorra visszaeredeztethető filmélményeimre fogható, hogy tulajdonképpen megdobogtatják a szívem a gigászi űrhajók, amint a világegyetem végtelen óceánját hasítják. Ha pedig üldőzősdit játszanak és egymást lövik, teljesen kielégítik a nagyzolási hajlamom és tombol a mámor.
A gyengém viszont az, ha ez esetlegesen szépen és utalásokkal tűzködve van megírva, mint mondjuk a Hyperionban. Alastair Reynolds ezt tovább fokozta. Figyeljetek:
"Egy parányi, légkör nélküli kisbolygón születtem, egy olyan házban, melynek ezer és ezer szobája volt, határvidékén a fény és a kereskedelem birodalmának, amelyet a felnőttek számomra akkor még felfoghatatlan okból Aranyórának neveztek.Lány voltam, egyetlen individuum, a nevem pedig: Abigail Gentian. Gyermekkorom harminc éve alatt annak a hatalmas, zegzugos, szüntelenül változó háznak csak a töredékét ismertem meg. Idővel már szabadon járkálhattam, ahová csak kedvem szottyant, de akkor sem derítettem fel talán egy századrészét sem. Taszítottak a hosszú, rideg tükör-és üvegfolyosók, a sötét pincékből és kriptákból feltörő, dugóhúzószerű lépcsők, melyeket még a felnőttek sem használtak. Egyes szobákban és termekben állítólag - bár az én jelenlétemben ilyesmiről soha senki nem beszélt - kísértetek is jártak..."
Hát lehet ezt nem szeretni?
Ez a könyv simogatja az egóm, hogy én olyan okos vagyok, amiért csak úgy hasítok ebben a hard sci-fiben (igen, tisztában vagyok vele, hogy más lányok rendszeresen ilyen könyveket olvasnak és ettől nem esnek hasra), ráadásul még értem is. Közben jólesően birizgálja a szépérzékem, amiért a tudományos magyarázatokat ódon házzal, szép leírásokkal és egy különös, középkori lovagregényt felidéző tudatmódosító játékkal ötvözi. Az efféle, "átmeneti" jellegű sci-fi az igazán fogamra való.
Ilyenkor már cseppet sem érdekel, hogy megint egy hatszáz oldalas könyvet olvasok, mert szép és jó elmélyedni benne.


Ajánlom mindenkinek, különösen azoknak, akik ismerkednek a sc-fivel. Ilwerannak már említettem a Könyvfeszten, Nikkincsnek még nem, Nokedlinek pedig nem ajánlom, mert ő már olvasta. Nem elhanyagolható tény, hogy a Nagy Nyári Akcióban benne szokott lenni, a Jelenések terével együtt, amit majd feltétlenül beszerzek.

Ui.: Kisebb sokkot kaptam, amikor felfedeztem, hogy a Jelenések tere nem a Napok háza folytatása, hanem egy másik sorozat nyitódarabja. Pedig annyi elejtett utalást szedtem össze, meg enyhén függővége van, még nem emésztettem meg, hogy bizonyos dolgokra sosem derül fény.

Eredeti cím: House of Suns
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bujdosó István
Ár: 3700 Ft

2015. május 6., szerda

Elkezdtem

(Igaz, hogy néhány napja, de sebaj.)

Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája
"Ismerős világ tárul az olvasó elé, az a sajátosan márquezi csodavilág, mellyel a Száz év magányban találkozott először a magyar olvasó. A motívumok és a képek műről műre vándorolnak, hősei, színhelyei rendszeresen visszatérnek: a kolumbiai író úgy beszél alakjairól, ahogy baráti társaságban szoktunk távollevő, közös ismerősökről. Úgy is mondhatnánk: a Száz év magány total planban mutatja be García Márquez világát, a novellák pedig közelképekben a legérdekesebb részleteket. Mi is ennek az írói világnak a titka? Tán az, hogy García Márquez úgy számol be csodálatos, valószínűtlen dolgokról, mintha a legtermészetesebb események lennének, ugyanakkor körülményesen, a rendkívüli történéseknek kijáró áhítattal és alapossággal ír le mindennapos apróságokat. Ezzel teremt sajátos belső feszültséget és sejtelmességet."


2015. május 4., hétfő

WS

"Akkor hát vajon az én irományom sem más, mint amit az a herceg olvasott a könyvében? Szó, szó, szó? Mindenki annyit ér, amennyit a szavai. Én viszont színész vagyok, és a szavaim nem a sajátjaim. Hogy is lehetnének azok, amikor annak az embernek az Életét írom, aki életet adott nekem? Ez a könyv nem más, mint a színész bosszúja. A színjátszó bosszúja. Tehát nem színjáték. És még csak nem is játék."

Robert Nye: A néhai Mr. Shakespeare

Hölgyeim és uraim, bemutatom Önöknek Mr. Robert Tiresias Pickleherring Reynoldsot, a ma esti előadás mesélőjét. Keresve sem találhattak volna jobb alkalmat erre a bizarr és mitikus kalandra, kedveseim - odakinn zuhog az aranyat érő, májusi eső, az ég borongós és sötét. Húzódjanak be meleg fényű teátrumunkba és hallgassák meg Pickleherring mester szójátékát.
Elárulom a mélyen tisztelt közönségnek, hogy fogalmam sincs, kicsoda Pickleherring. Állítása szerint "posztumusz gyerek" és hadovál valami vénkisasszony nővérekről, akik örökbe fogadták édesanyja halála után és időnként elnáspángolták, de ezt később tagadja. Valószínűbbnek látszik, hogy az Önök alázatos szolgálja imaginárius lény, démon, esetleg a kollektív tudatalattink szülötte, azaz irgalmatlanul berúgtunk és közösségi élményként és előhívtuk őt elménk legmélyéről.
Mindenesetre Sózott Heringünk azt hiszi magáról, hogy egy bizonyos Mr. Shakespeare szülötte, ő hívta életre szavakkal és tintával. Ez a bizonyos Mr. Shakespeare - aki egyébként drámaíró volt - már meghalt, és Pickleherring, a kiöregedett csepűrágó még egyszer, utoljára színpadra lép, hogy bemutassa Mr. Shakespeare Életét, úgy, ahogy eddig senki más nem volt rá képes, és nem is lesz ezután.
Habár Pickleherring ír, a szemünk előtt írja a könyvét, halad fejezetről fejezetre, betűről betűre keservesen rója a sorokat, színházat játszik, ahogy egész életében tette - "Ez a könyv az én színházam, és a darabnak még nincs vége"- mondja. Ameddig mesél, addig tart ki ő is; élete egybeforr az írásával, a színházával, és ezen keresztül Shakespeare életével is. Lassan eggyé válnak, és nem tudni, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
Elbeszélőnk rendkívül csapongó. Azzal, hogy folyamatosan eltér az elbeszélés tárgyától és a világon mindent beszuszakol az előadásba, olyan terjengős, burjánzó szöveghalmazt hoz létre, ami már-már önálló életre kel, de labirintusként is egész jól működik, ami tele van a semmibe nyíló ajtókkal, falak mögött eltűnő utalásokkal, folyosókkal, amik nem vezetnek sehová. De hát valamivel meg kell tölteni a lapokat, nemde? Hiszen mindaz, amit Shakespeare-ről tényként állíthatunk, elfér egyetlen lapon. Egy lap pedig egy egész életről, pláne egy ilyen rendkívüliről, nem sok, ezt mindenki beláthatja. Úgyhogy Pickleherring képzelete és tolla nekilódul és 533 oldalon keresztül záporoztatja ránk az információk, féligazságok és totális sületlenségek garmadáját. Teszi mindezt oly szórakoztatóan, hogy elnéző mosolygással... fenét, rajongó imádattal fogadom ezt a mítoszkastélyt, ahol számosszor eltévedek, de egy cseppet sem bánom.
"William Shakespeare-t nem lehet úgy jellemezni vagy meghatározni, hogy azt mondjuk: ilyen vagy olyan, például mint darabjainak bármely szereplője. Mindegyikükhöz hasonlított, és mindegyiküktől különbözött. Éppannyira volt Iago, mint Cordelia. Azok a sokszor felidézett kezdetleges fametszetek lelkének tükrei voltak. Egyszóval tehát Shakespeare csak akkor tudott önmaga lenni, amikor másokat ábrázolt. Képes volt kilépni önmagából, és kifejezni Kleopátra lelkét. Amikor azonban saját személyében volt jelen, úgy tűnt, mintha mindig a súgótól kapott végszóra várna. Ha mások gondolatait akarta kifejezni, megszállta őt az ihlet; ha a sajátjait, egyszerű iparos lett belőle."
Olyan ez a könyv, mint egy sok lapra csiszolt drágakő, amelyik minden oldala máshogy veri vissza a fényt; a nyelvezete szédületes, költői, húsba vágó, játékos, úgy simul a történet változó elemeihez, mint ruha a testhez - amely test olyan sokféle, hogy el se merem képzelni antropomorf formában.
Milyen még ez a könyv? Nem lehet róla eleget beszélni! Iszonyatosan és imádnivalóan bölcsészregény, tobzódik a posztmodern motívumokban és tele van mesei elemekkel. Kimerítően megismerjük például William Shakespeare sóba jöhető szüleit - bizony, nemcsak az apa, hanem az anya személye is kétséges lehet! Talán I. Erzsébet volt, aki véletlenül (hát persze) összetalálkozott John Shakespeare-rel, és rendkívül pajzánul elmesélt kalandjuk során fogant meg William? Vagy tényleg Mary Arden az édesanya, aki lehet, hogy boszorkány volt?
Megtudhatjuk továbbá, hogy:
- A csecsemő Shakespeare-t griffmadár ragadta el;
- A kis Shakespeare-t lenyelte tulajdon édesanyja;
- A kis Shakespeare első nadrágja egy templomban töltött éjszaka alatt készült el, ahol az ügyes kis szabólegényt majdnem felfalta egy izé... szörny - és amely kaland hatására a szabó teljesen megőszült;
- Shakespeare foglalkozásainak sora már egyszerűen végtelen: lehet, hogy felcsapott kalóznak Sir Francis Drake oldalán, lehetett hentes, házitanító, ügyvédbojtár, irodista, haramia Itáliában, esetleg mágus.
- Sokakhoz hasonlóan erotikus íróként kezdte pályafutását;
- Hogyan kell betűzni Shakespeare nevét és hányféle változata ismert;
- Mi volt a nagy költő és drámaíró első szava;
- Milyen betegségei voltak gyerekkorában;
- Mit tanult a stratfordi iskolában;
- Hogyan sétált Anne Hathaway csapdájába Shakespeare (avagy hogyan fogjunk férjet egy kupac lószar segítségével);
- Ki a szonettek Sötét Hölgye (öt fejezeten keresztül);
- Hogyan teniszezett Shakespeare.

Ez csupán ízelítő azon fejezetekből, amelyek kimerítő részletességgel, de nagyon szórakoztatóan foglalkoznak Mr. Shakespeare Életével. De, mivel Pickleherring Pickleherring, ahogy haladunk előre, az ő élete is része lesz a regény szövedékének, és kezdődik a posztmodern gyanúsítgatás, azaz hogy kicsoda is valójában az elbeszélő?
Ezt viszont írjátok meg ti, mert én én elfáradtam, mennem kell piskótákat rakosgatni és még egy sort se olvastam ma.

Eredeti cím: The Late Mr Shakespeare
Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bényei Tamás
Ár: 3990 Ft

2015. május 3., vasárnap

Vigyázat, fárasztó

Gondolom, ti is jártatok már úgy, hogy nem tudtátok eldönteni, melyik könyvbe kezdjetek bele.

Nálam ez a helyzet néha nagyon egyértelmű; még az előző könyvnél járok - mondjuk, a felénél -, de lassan körvonalazódik, avagy villámcsapásszerűen belém hasít, hogy ezután ezt vagy azt akarom olvasni. Ez a jobbik eset. Nincs toporgás, sóhajtozás, tizenöt könyvet a kupacból kirángatás, hogy akkor most mégis melyiket. És ha azt, akkor amaz megint várni fog a sorára minimum egy hetet. Sőt, valószínűleg többet, mert egy hét múlva teljesen másra lesz igényem.
Tegnap este ez a helyzet hatványozódott; a szombati hűvös, esős idő mindig kedvet csinál bizonyos könyvek újraolvasására; jelen esetben a Jane Eyre-t kívántam meg annyira, hogy még a polcról is levettem. Az újraolvasás vágya ritkán jut el nálam idáig. Nagyon szeretnék rutinos újraolvasó lenni, de az őrületben kergetem magam azzal, hogy öngólnak tekintem, és a kb. száz olvasatlanom várni kényszerül, nem csökken a várólistám, megint borul a férfi-női szerző egyensúly, és, ami a fő, hogy egész más érzés valamire visszaemlékezni, és újra száz százalékban átélni érzelmileg.
Kihajítottam az ágyra az Egyetlen pillantás nélkült (várólistacsökkentő, férfi szerző és portugál), A bölömbikák éjszakáját (mert régen - talán tavaly? - olvastam Márquezt, férfi szerző és kolumbiai) és a Jane Eyre-et (mert őszi idő volt, cinnamon olyan gusztán írt róla LINK, és rutinos újraolvasó szeretnék lenni).
Késő este nem szeretek új könyvbe kezdeni, mert nem tudok kellőképpen belehelyezkedni a hangulatába, és utálom, ha a sürgetés miatt döntök egy könyv mellett, mert már aludni kellene, különben másnap reggel mosott sz*r leszek. Amúgy is utálok korán kelni, úgy járkálok, mint egy zombi, aminek nem illeszkednek jól a végtagjai a törzshöz. Ha itthon vagyok, egy éjszaka alatt átállok a régi rendszerre; későig fenn vagyok és kilenc-tíz között kelek. És ez már korainak számít a korábbi tizenegy órás ébredésekhez képest.
Tehát ott álltam (feküdtem) három könyvvel. Jaj, az Egyetlen pillantás... olyan depisnek tűnik, és sztimi is ezt mondja róla, ezt inkább nem. Elővettem helyette a Nero, a véres költőt, mert rám tört a pánik, hogy idén még alig olvastam magyar szerzőt. Ó, ez jó, Kosztolányit szeretjük. Az Édes Anna az egyik kedvenc kötelező olvasmányom volt; a mai napig emlékszem a kellemes, meglepő érzésre, hogy a sok poros, avítt könyv között egy élvezhetőre akadtam.
(Most már nemcsak szőrszálhasogatónak, hanem pszichopatának is gondoltok. Az Édes Annát kellemes élménynek mondani, hát jaj.)
De addigra elolvastam az első Márquez-elbeszélést, a címadót, és nagyon nem értem. Mi a frász ez? És mind ilyen lesz? Jajistenem, pedig ez a legjobb megoldás; vasárnap estig ezen szüttyögök, utána belevethetem magam a könyvfesztes olvasmányaimba, mert tulajdonképpen ezeket akarom olvasni.
Megmagyarázom: hazajöttünk a hosszú hétvégére. Az utazótáskámban - amit a munkahelyre is el kellett cibálnom - könyvek, ruhák, csizmák és piperecuccok voltak, nem fért volna bele (vagy inkább a lelkierőmbe), hogy még egy plusz könyvet is beleszuszakoljak.
Márquez félre. Hasamon a Jane Eyre. Ó, istenem, biztos, hogy ezt akarom? Naná. Akkor ne nyafogjunk, kezdjünk bele, le van szarva a várólista, meg az ezer bekönyvjelzőzött könyv.
Én ezt nem bírom. Terrorizálják ezt a szegény kislányt, egyébként se tudok koncentrálni, mert eszembe jut egy csomó dolog, meg az, hogy holnap este menni kell vissza és hétfőn menni kell dolgozni. Hatkor kell kelnem, te jó ég.
Dörömböl a szívem, a kora délutáni, ólmos fáradtság elmúlt, és vele az álmosság is. Elegem van, mondom fennhangon, mindent lehajítok a földre és némi hánykolódás után elalszom.

Ha valaki idáig kibírta, most jön az értelmes rész: a blogok nagyon árulkodóak a szerzőjükről, és ez néha visszafelé sül el. Nem olyan régen olvastam egy bejegyzést, amit kifejezetten azért írt a szerzője, hogy eloszlasson néhány vele kapcsolatos tévhitet - de nálam pont az ellenkezőjét érte el. Megerősítette ugyanazokat a felületes benyomásokat, amik pár elolvasott post alapján alakultak ki bennem. Ez nem jelent se jót, se rosszat, mert az illetőt nem áll közel hozzám, de eltöprengtem azon, kiben milyen kép alakul ki egy blog alapján. Hacsak valaki nem tudatosan manipulál, nem tud hazudni. A többség talán nem is akar, mert minek.(?) Emellett biztosabb, határozottabb véleményt lehet alkotni, mert hiányoznak a szokásos sallangok; a kinézet, a gesztusok, illatok, a mi aktuális lelkiállapotunk se befolyásol.
Érdekes kettősségeket is észre lehet venni; valaki a blogján melankolikus, magányos hangot üt meg, a valóságban pedig cserfes és jókedvű. Láttam már ilyet. Még az se kérdéses, melyik az igazi, mert mindkettő az. Talán csak könnyebb kiengedni azt, ami belül van, ha nincs azonnali, face-to-face kontakt.
[Ez nem kőbe vésett, szilárd elgondolás, csak elmélkedtem. Főleg azon, hogy rólam milyen kép alakulhatott ki - főleg olyasvalakiben, aki nagyjából a 2006-os kezdetektől olvas. Ha van ilyen.]
[Jézusom, de gáz voltam. Remélem, senki nem emlékszik rá.]



2015. május 2., szombat

Fogság

"A kollégiumot övező körfal mögött leanderek és estikék virágoztak. Alkonyatkor csak úgy ontották kábító illatukat. Ettől mindig valami különös nyugtalanság fogta el az intézeti lányokat, ami később sem csitult, hiszen a leszálló éjszaka édes-bűnös fuvallata, amit az apácák sem űzhettek el, újra meg újra felkorbácsolta a érzékeiket.
(...) De a tenger jelenléte a falak közt is érzékelhető volt. Oda is behatolt az a keserűsó illatú pára, mely a szivárvány összes színében pompázva gomolygott a levegőben. Amikor egy nagyobb párafelhő fennakadt valamiben, megremegett, majd szétszóródott, mint a szappanbuborék. Olykor a szellők távoli hangokat is beloptak a falak közé, egy halárus rikoltozását, egy macska nyávogását vagy gyerekek zsibongásának, veszekedésének a hangját. Többnyire azonban csak az apácák óránként felhangzó szomorú kántálása hallatszott. Csakhogy a fiatalság ott tör utat magának, ahol tud, ugyanúgy, mint azok a burjánzó gyomnövények, melyeket Giovanna nővér, a kertész verejtékes munkával se volt képes kigyomlálni a kertből."

Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok

Ugye tudjátok, mire gondolok? Hát persze. Írni kellene az Ezer éve itt vagyokról, és megint egy bazi nagy monoszkóp virít a fejemben.
Úgy látszik, mostanában ugyanazokat a köröket futom; mire vért izzadva összekaparok pár sort a hetekkel ezelőtt olvasott könyvekről, megfogadom, hogy ilyet többet nem csinálok - és persze megint sikerült összehozni. Ráadásul az olasz írónő regényét erősen elhomályosítja az utána olvasott Napok háza és A titkos történet.
Nem, nem kell megint egy gigászi nyavalygást végigolvasnotok arról, hogy jaj, ez is egy lejárt szavatosságú könyv, annyi rossz könyvet olvastam idén blablabla, ugyanis az Ezer éve itt vagyok nem rossz, csak kellemes. Mi ez az ellentmondás, kérdezhetnétek. Hát az, hogy a kellemes könyveket jó olvasni, néha szükségem van az ilyenekre, de egy-két hónappal később csupán pár futó benyomás marad belőle az emlékeim között - azaz felejthetővé válik.

Szögezzük le: azért ez nem a Száz év magány testvérregénye, erre a szerepre sokkal jobban megfelel a Kísértetház, de Allende hálistennek meg sem próbál babérarató erőlködéseket tenni. Nem tudom, Venezia mennyire törekedett erre az összehasonlításra - ha már a cím erre utal, akkor roppant nagyzoló és gyermeteg -, de Márquez könyve sokkal komplexebb, összetettebb, messze túlmutat egy kedélyes családregény keretein. És ezt nem azért írom, mert Márquez férfi és kolumbiai, Venezia meg nő és olasz, a skatulyáknak - részemről - semmi köze a megítélésemhez. Egyszerűen jobb, és kész.
Mariolina Venezia tulajdonképpen biztonsági játékos; fogott egy rakás családi anekdotát, kicsit kiszínezte, felvázolta mögé a történelem árnyalakját banditákkal, háborúval, PVC-vel, meg ami kell, és kész az instant családregény. Kicsit ízetlen, mint a zacskós cipőfűzőleves, de néha baromi jól tud esni, és itt-ott még a hangulatát is elkaptam.
Többségében a szenvedés jött át; a nők általában dolgoznak, mint egy igavonó barom, próbálják felnevelni a gyerekeiket, miközben az élet és a kínlódás idő előtt öregasszonnyá koptatja őket. A pasik vagy akaratos óriáscsecsemők, vagy részeges disznók, esetleg szenvelgő értelmiségiek, de, azt hiszem, ebből a fajtából csak egy van. Az emberek képtelenek kiszakítani magukat ebből a végtelen körből - kivéve talán Gioiát, az utolsó leszármazottat. Vele történik valami spirituális-karmikus izé, amit nem igazán fogtam fel, túl földhözragadt vagyok hozzá. Mindenesetre, tanulság van, csak nekem nem akart levonódni.
Egyébként az Ezer éve itt vagyok erős hasonlóságokat mutat a Szerelmem, Rómával - nem csak abban, hogy olasz családregényekről van szó; a helyszín is közeli, a nyomorgó Dél-Olaszországban játszódnak (kb. száz kilométerre egymástól), és itt is szóba kerül Aldo Moro elrablása és meggyilkolása: ha jól emlékszem, Marciano egyik főszereplője az elkövető terroristacsoport tagja volt. Viszont lényeges és megkönnyebbülést okozó különbség, hogy az Ezer éve itt vagyok sokkal jobb könyv, még ha a postból nem is ez világlik ki.:)

Azt hiszem, kicsit kiöregedtem a könnyed, asszonyi családregényekből, meg úgy általában a korábban olvasott női szerzőkből - pl. Kate Morton, Katherine Webb, Kate Furnivall -, még fáradtan is egykaptafásnak és unalmasnak látom őket. Hogy ne csak csupa Kate-et soroljak fel, itt van a polcon Tracy Chevalier három regénye és rájuk se bírok nézni, pedig anno imádtam a Leány gyöngyfülbevalóvalt.

Ui.: valamiért szent meggyőződésem volt, hogy ez a könyv mágikus realista. Hát, nem az.:)

Eredeti cím: Mille anni che sto qui
Sorozat: Piros-fehér könyvek [nem tudom, mi a sorozat neve]
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Ár: 3500 Ft




Áprilisi bacchanália

Már mindenki tudja, miféle ámokfutást végeztem a Könyvfeszten, plusz ezeken kívül nem szereztem be más könyvet (szerencsére), így szükségtelen még egyszer felsorolni őket. Egy pillanatra se bántam meg, hogy ennyi mindent vásároltam, szépek, izgalmasak, és hát olyan régóta mértékletes vagyok, megérdemeltem már egy kis dorbézolást.

Ezzel összefüggően nagyon remélem, hogy az olvasással kicsit gyorsabban fogok haladni, különben soha nem érek az olvasatlan könyveim végére. Ez a hónap kicsit biztatóbbra sikerült, mint a március:

Banana Yoshimoto: Csipkerózsika álom Anna Gavalda: Édes életünk Ursula Jones: A királykisasszony, aki nem mehetett el a bálba Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok Alastair Reynolds: Napok háza
Donna Tartt: A titkos történet

A Csipkerózsika-álom vegyes szájízt hagyott maga után, vázlatosnak, kezdetlegesnek éreztem. Az Édes életünk sokkal jobb élmény volt, boldogan fedeztem fel, hogy Gavalda, bár gagyinak van bélyegezve, engem még mindig képes táncba vinni. Nagylelkű olvasó vagyok, ha egy könyv bármely eleme elbűvöl - a hangulat, a történet, valamelyik szereplő -, hajlandó vagyok elnézni a hibáit.
A királykisasszony, aki nem mehetett el a bálba c. gyönyörű mesekönyvet a gyors könyvtári látogatásomkor olvastam el. Alapvetően Nokedlivel szoktam meséken vihogni, de ez az alkalom kihagyhatatlan volt, az Ursula Jones-Sarah Gibb páros elég népszerű az aprónép (és/vagy szüleik) körében. Egyébként baromi fáradt voltam, úgy kóvályogtam a polcok között, mint egy narkolepsziás molylepke, ezt-azt levettem a polcokról, de rendre azt állapítottam meg, hogy: "Nagyon érdekel, de túl fáradt vagyok hozzá." Az arcomon is látszódhatott valami, mert a könyvtárosok extra kedvesen bántak velem, csak a teknőcök tűntek kissé morcosnak.
Az Ezer éve itt vagyok postja már majdnem készen van - nem volt rossz könyv, de nem is volt embertelenül jó. (Finnyás dög vagyok, na.) A Napok háza és A titkos történet viszont teljes szerelem volt, ezért alapvetően sikeresen könyvelem el az áprilist - négy jó, egy közepes és egy rossz könyv nem rossz arány a korábbi fiaskókhoz képest. Valószínűleg visszatérek a korábbi, megérzés alapján működő választásaimhoz, ami sokkal működőképesebb volt, mint a "Válasszunk valami könnyen és gyorsan olvashatót". A lustaság nem kifizetődő az olvasásban.

A többiek:
katacita - a színes-szagos visszafogottság mintapéldánya
Nita - ő is nagyon jól viselkedett idén, de a Könyvfeszt az Könyvfeszt, kérem
Dóri - hinnye, tizenegy!:D
Pilla - csak eggyel maradtam le mögötte
Nikkincs - ő is kitombolta magát:)