Gondolom, ti is jártatok már úgy, hogy nem tudtátok eldönteni, melyik könyvbe kezdjetek bele.
Nálam ez a helyzet néha nagyon egyértelmű; még az előző könyvnél járok - mondjuk, a felénél -, de lassan körvonalazódik, avagy villámcsapásszerűen belém hasít, hogy ezután ezt vagy azt akarom olvasni. Ez a jobbik eset. Nincs toporgás, sóhajtozás, tizenöt könyvet a kupacból kirángatás, hogy akkor most mégis melyiket. És ha azt, akkor amaz megint várni fog a sorára minimum egy hetet. Sőt, valószínűleg többet, mert egy hét múlva teljesen másra lesz igényem.
Tegnap este ez a helyzet hatványozódott; a szombati hűvös, esős idő mindig kedvet csinál bizonyos könyvek újraolvasására; jelen esetben a Jane Eyre-t kívántam meg annyira, hogy még a polcról is levettem. Az újraolvasás vágya ritkán jut el nálam idáig. Nagyon szeretnék rutinos újraolvasó lenni, de az őrületben kergetem magam azzal, hogy öngólnak tekintem, és a kb. száz olvasatlanom várni kényszerül, nem csökken a várólistám, megint borul a férfi-női szerző egyensúly, és, ami a fő, hogy egész más érzés valamire visszaemlékezni, és újra száz százalékban átélni érzelmileg.
Kihajítottam az ágyra az Egyetlen pillantás nélkült (várólistacsökkentő, férfi szerző és portugál), A bölömbikák éjszakáját (mert régen - talán tavaly? - olvastam Márquezt, férfi szerző és kolumbiai) és a Jane Eyre-et (mert őszi idő volt, cinnamon olyan gusztán írt róla LINK, és rutinos újraolvasó szeretnék lenni).
Késő este nem szeretek új könyvbe kezdeni, mert nem tudok kellőképpen belehelyezkedni a hangulatába, és utálom, ha a sürgetés miatt döntök egy könyv mellett, mert már aludni kellene, különben másnap reggel mosott sz*r leszek. Amúgy is utálok korán kelni, úgy járkálok, mint egy zombi, aminek nem illeszkednek jól a végtagjai a törzshöz. Ha itthon vagyok, egy éjszaka alatt átállok a régi rendszerre; későig fenn vagyok és kilenc-tíz között kelek. És ez már korainak számít a korábbi tizenegy órás ébredésekhez képest.
Tehát ott álltam (feküdtem) három könyvvel. Jaj, az Egyetlen pillantás... olyan depisnek tűnik, és sztimi is ezt mondja róla, ezt inkább nem. Elővettem helyette a Nero, a véres költőt, mert rám tört a pánik, hogy idén még alig olvastam magyar szerzőt. Ó, ez jó, Kosztolányit szeretjük. Az Édes Anna az egyik kedvenc kötelező olvasmányom volt; a mai napig emlékszem a kellemes, meglepő érzésre, hogy a sok poros, avítt könyv között egy élvezhetőre akadtam.
(Most már nemcsak szőrszálhasogatónak, hanem pszichopatának is gondoltok. Az Édes Annát kellemes élménynek mondani, hát jaj.)
De addigra elolvastam az első Márquez-elbeszélést, a címadót, és nagyon nem értem. Mi a frász ez? És mind ilyen lesz? Jajistenem, pedig ez a legjobb megoldás; vasárnap estig ezen szüttyögök, utána belevethetem magam a könyvfesztes olvasmányaimba, mert tulajdonképpen ezeket akarom olvasni.
Megmagyarázom: hazajöttünk a hosszú hétvégére. Az utazótáskámban - amit a munkahelyre is el kellett cibálnom - könyvek, ruhák, csizmák és piperecuccok voltak, nem fért volna bele (vagy inkább a lelkierőmbe), hogy még egy plusz könyvet is beleszuszakoljak.
Márquez félre. Hasamon a Jane Eyre. Ó, istenem, biztos, hogy ezt akarom? Naná. Akkor ne nyafogjunk, kezdjünk bele, le van szarva a várólista, meg az ezer bekönyvjelzőzött könyv.
Én ezt nem bírom. Terrorizálják ezt a szegény kislányt, egyébként se tudok koncentrálni, mert eszembe jut egy csomó dolog, meg az, hogy holnap este menni kell vissza és hétfőn menni kell dolgozni. Hatkor kell kelnem, te jó ég.
Dörömböl a szívem, a kora délutáni, ólmos fáradtság elmúlt, és vele az álmosság is. Elegem van, mondom fennhangon, mindent lehajítok a földre és némi hánykolódás után elalszom.
Ha valaki idáig kibírta, most jön az értelmes rész: a blogok nagyon árulkodóak a szerzőjükről, és ez néha visszafelé sül el. Nem olyan régen olvastam egy bejegyzést, amit kifejezetten azért írt a szerzője, hogy eloszlasson néhány vele kapcsolatos tévhitet - de nálam pont az ellenkezőjét érte el. Megerősítette ugyanazokat a felületes benyomásokat, amik pár elolvasott post alapján alakultak ki bennem. Ez nem jelent se jót, se rosszat, mert az illetőt nem áll közel hozzám, de eltöprengtem azon, kiben milyen kép alakul ki egy blog alapján. Hacsak valaki nem tudatosan manipulál, nem tud hazudni. A többség talán nem is akar, mert minek.(?) Emellett biztosabb, határozottabb véleményt lehet alkotni, mert hiányoznak a szokásos sallangok; a kinézet, a gesztusok, illatok, a mi aktuális lelkiállapotunk se befolyásol.
Érdekes kettősségeket is észre lehet venni; valaki a blogján melankolikus, magányos hangot üt meg, a valóságban pedig cserfes és jókedvű. Láttam már ilyet. Még az se kérdéses, melyik az igazi, mert mindkettő az. Talán csak könnyebb kiengedni azt, ami belül van, ha nincs azonnali, face-to-face kontakt.
[Ez nem kőbe vésett, szilárd elgondolás, csak elmélkedtem. Főleg azon, hogy rólam milyen kép alakulhatott ki - főleg olyasvalakiben, aki nagyjából a 2006-os kezdetektől olvas. Ha van ilyen.]
[Jézusom, de gáz voltam. Remélem, senki nem emlékszik rá.]