2021. november 14., vasárnap

Csapdában vergődni - Felnőtt emberek

 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

/Pongyola filozofálás a nőpszichológiáról/

Na, merüljünk alá a mocsokba, gondoltam (értsd: lelki nyomorba), és felcsaptam a színpompás kis könyv fedelét.

Cseppet sem bántam, hogy a szerző ilyen kurtára szabta Ida és a családja történetét, illetve egy ilyen kicsinyke időszeletet emelt ki, hogy bemutassa, ami már tudott: minden család pszichotikus, ahogy pedig én szoktam mondani: a család öl, butít és nyomorba dönt, de minimum egy életre bekasztliz egy nem túl hízelgő skatulyába.

Habár a kisregény címe Felnőtt emberek, a szereplők többsége ezt remekül álcázza és leplezetlen, önpusztító örömmel süllyed le egy négy-hat éves gyerek érzelmi szintjére, különösen Ida és Marthe, akik képtelenek elengedni a lánygyermekek közötti idült versengést, mert, ha így tennének, a végén még kiegyensúlyozottabb életük lehetne, minő borzalom!

Általában lesújtó véleményem van a pasikról, de egyre többször megcsap a bizonyosság, hogy a nők totálisan őrültek (tudnak lenni). A nagy erénynek számító szívós állhatatosságunk, ha valamilyen egyéni vagy univerzális téveszme szolgálatába áll... hát, akkor kő kövön nem marad.

Nagyon elcsigázó volt olvasni, ahogy Ida és Marthe saját magukat és környezetüket megnyomorítva, véres verejtékkel próbálnak megfelelni egy társadalmi elvárásnak - amit a 21. században már nagyon a sarokba kellene vágni -, és hogy végül, a célszalagot átszakítva a porba döngölhessék a másikat: nesze, én győztem, én vagyok a jobb, a szebb, az ügyesebb, én méltó vagyok a szeretetre, te nem. Az Élet az élet után olvasása közben is eszembe jutott, milyen iszonyú transzgenerációs sebekkel, társadalmi nyomással kell a nőknek megküzdeni és mennyire nehéz ezeket a láthatatlan pókhálókat félresöpörni a szemünk elől és felismerni, mi az, amit tényleg mi akarunk és nem belénk plántált elvárások. Hogy milyen kétségbeesetten vágyunk a szeretetre, a külső megerősítésre, hogy van helyünk a világban.

Nem kellemes ezekkel a gondolatokkal szembesülni és felfedezni magunkban azokat a tulajdonságokat, amikért mélyen elítélünk néhány fiktív (?) karaktert. Baromi nehéz megtalálni a lelkierőt ahhoz, hogy leszakadjunk a többi emberről, hogy ne hozzájuk viszonyítva határozzuk meg magunkat és legfőképpen ne hozzájuk igazodjunk, hanem kiderítsük, mi az, amire önnön indíttatásunkból vágyunk.


Eredeti cím: Voksne Mennesker

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4000 Ft


2021. november 2., kedd

A csodaszép október

 Gyönyörű, lágy aranyfénnyel és színpompás fakoronákkal búcsúztathattuk az októbert, legszívesebben egy napot nem dolgoztam volna a múlt hónapban, hogy állandóan csodálhassam az őszt teljes pompájában.

Egyszer aggódva megállapítottam, hogy már túlléptem az utóbbi években megszokott beszerzési keretet, mi lesz itt még december 31-ig? Nos, lehet, hogy semmi, mert októberben nem vettem könyvet.

Rengeteget dolgoztam, ehhez képest még úgy-ahogy olvasgattam is:


Valószínűleg nem leszek népszerű, de nekem a Bátran élni nem okozott wow-élményt. Voltak megállapítások, amelyekre bólogattam, de nekem amolyan "megúszós" könyv volt; vagy egy ordas nagy szociopata vagyok, vagy már túlhaladtam az önismeretben ezt a szintet (valószínűleg mindkettő). Hálás vagyok Ildikónak, amiért kölcsönadta, a kíváncsiságom kielégült.

A Fedőneve Hélène felemás élmény volt, a Menekülés New Yorkból - kicsit szégyellem bevallani, de borzasztóan felkészületlen voltam rá, félre kellett volna tennem pihentebb időkre, mert több novellával nem bírtam el. Nagyon szeretem Zadie Smith-t, de ez most alaposan megfeküdte a gyomromat.

Ennek örömére hagytam az agyamnak, hogy meghemperegjen a Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet penészes gombamezőin. A kifacsart állapotom mélységét jelzi, hogy rossz regény voltához képest nem fájt annyira és nagyon, nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására, de előtte muszáj volt beiktatnom valami mást; a Bérgyilkos inkognitóbant meglepően élveztem, talán ez tetszett a legjobban a sorozat darabjai közül.

A többiek októbere:

Nita - 

Katacita - aki akkora flowban van, hogy öröm olvasni

PuPilla - akivel lett egy végre egy új közös kedvencünk, bár nem könyvben

Dóri - aki szokás szerint a maximumon pörgött

2021. november 1., hétfő

A Család mindenekfelett - A keresztapa

 

Mario Puzo: A keresztapa

Nem is tudom, milyen indíttatásból emeltem le a polcról ezt a könyvet, tipikus majdegyszer-példány volt nálam; lehet, hogy tudatalatt abban reménykedtem, hogy egy könnyed, szórakoztató regény lesz, mert a várólistám ezen a téren erősen foghíjas - akármi is vezetett az elolvasásához, pontosan azt kaptam tőle, amit vártam.

Sok esetben azért szeretek olvasni, mert csupán egy jó történetre vágyom, ami közhelyesen szólva elrepít egy másik világba. A keresztapa visszahozta azt az elveszettnek hitt érzést, amit tizenévesen tapasztaltam meg, amikor A három testőrt bújtam a nyári szünet alatt az elsötétített nappali szőnyegén heverve; izgatott, gyermeki rácsodálkozást, amikor az irodalom még száz meg száz mesés kaland ígéretével kecsegtetett és én éppen a legnagyszerűbb közepén tartottam és azt akartam, hogy sose érjen véget. 

Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan könyv, amely cirka húsz évvel később, több mint ezerhatszáz olvasással a hátam mögött képes lesz kicsiholni belőlem ezt az érzést, de A keresztapának sikerült, pedig látom a hibáit; sokszor didaktikus, leegyszerűsítő, van pár nyesgetnivaló vadhajtása, a szereplők pedig iszonyú ostobaságokat művelnek és távoli szomszédnak sem szeretném egyiket se, nemhogy közeli ismerősnek. Viszont Puzo jó mesélő, ezért a történet elviszi a hátán Lucy Mancini műtétjét, a Don kényelmesen kerek világnézetét, Connie férjének mérhetetlen ostobaságát és Johnny Fontane szenvelgését is.

Ma ablakpucolás közben eszembe jutott, hogy tulajdonképpen érthető, miért tetszett nekem annyira ez a könyv, hiszen a családregényeket mindig szerettem és zsenge könyvmolyként faltam Martina Cole alvilágban játszódó történeteit, biztosan ennek a csökevénye ez a nagy A keresztapa-imádat. Sőt, annyira nem akartam elengedni a gengszteres hangulatot, hogy elkezdtem nézni a Boardwalk Empire-t (ha már a Peaky Blindersre még mindig várni kell).

Eredeti cím: The Godfather

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 1989

Fordította: Vándor Vera

Ár: pár száz forinttól elérhető


2021. október 24., vasárnap

Olcsón mért borzongás - Mexikói rémtörténet

Silvia Moreno-Garcia: Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet

Nem is annyira a szívem mélyén tudtam, hogy ez a könyv nekem nem fog tetszeni, de szántszándékkal elhallgattattam a belső hangot, mert azt akartam, hogy a Mexikói rémtörténet jó regény legyen és, ahogy az tudott, az olvasó akarata hegyeket képes megmozgatni.

Magával a történettel ellébecoltam volna; adott egy fiatal, öntudatos, ám hebrencs hősnőcske, akit az apja megbíz, derítse ki, miféle bajba került az unokatestvére, aki túl gyorsan ment férjhez egy gyanús alakhoz és egy zavaros, szanatóriumi kezelés után sikító levélen kívül nem ad magáról életjelet. Noemít a hideg rázza a komor Magaslaktól, ami igazi sápkóros angol kúria; egy magas, nehezen megközelíthető hegyen található, mellette van az angol temető, az időjárás általában ködös és nyirkos, a falakat eszi a rothadás és a penész. A karótnyelt, barátságtalan család a bányájuk bezárása után elszégenyedve vegetál és kevés sikerrel próbálja fenntartani a házat, amely persze számtalan veszélyes titkot rejt és amelyek felderítése akár Noemí életébe is kerülhet.

Akár egy igazi csemege is lehetett volna a számomra, de Moreno-Garcia sajnos nem igazán jó író, és/vagy nagyon gyenge kezű a szerkesztője. Nem tesz jót, hogy ennyire Noemí fejébe vagyunk zárva, kb. a regény fele róla szól, a fiatalemberekkel való flörtöléséről, kivel szemben milyen szerepet vesz fel, antropológus akar-e lenni vagy sem - igen, ő a főszereplő, de ez a könyv nem fejlődésregény szeretne lenni és jobban örültem volna, ha több szó esik a környezetről, és ha az a környezet valóban mexikói, ahogy a cím ígéri. Ha valamivel, hát a helyi folkórral fel lehetett volna tupírozni ezt a vérszegény kliséhalmazt; Magaslak pontosan olyan, mintha a szerző leállított volna egy kísértetházról szóló angolszász filmet egy olyan jelenetnél, amely premier plánban ábrázolja a házat és minden egyes jellegzetességét felsorakoztatta volna papíron - csak hogy a kisiskolás bemutatástól egy történet nem kel életre az olvasó fejében.

A megdöbbentően trehány magyar szöveggondozás övön aluli ütés volt ennek a gyenge lábakon álló regénynek, olyan volt, mintha a nyersfordítás került volna a nyomdába; a szöveg helyesírási és központozási hibák garmadája, rossz ragozás, értelmetlen mondatok egymásra hány halmaza, egyedül a "botrányos" szóval lehet illetni a kiadó munkáját.

Lehetne, de nem akarom hosszan taglalni ezt a regényt, el lehet rajta nyammogni, de teljesen felesleges. Halovány utánzat voltát erősíti, hogy az olvasása alatt nagyon rákívántam az Angyali játszma újraolvasására; Zafónnak a kisujjában volt a műfaj, úgy, hogy tartalmat is képes volt prezentálni, nemcsak a díszleteket. Olvasd inkább őt - ha nagyon ki vagy hegyezve a kísértet témakörre, akkor a Marinát, bár az nem a legerősebb könyve -, vagy nézd meg a Bíborhegyet, amelyben a gyenge sztorit elviszi a hátán a látványvilág, lehet Tom Hiddlestonon sóhajtozni és rettegni a film legfélelmetesebb látványelemeitől (Jessica Chastaintől és a rohadt sok lepkétől). Nesze neked, spooktober!

Eredeti cím: Mexican Gothic

Kiadó: Főnix

Kiadás éve: 2021

Fordította: Vancsó Éva

Ár: 3680 Ft

2021. október 17., vasárnap

A megcsúszott szeptemberi zárás

 Ez történik, ha a lustaság, a perfekcionizmus és a mókuskerék reakcióba lép egymással (azaz istenien pörgetem a munkát napi 9-10 órában, de utána semmihez nincs erőm).

Kissé elhűltem, amikor megláttam, mekkora könyvkupacot sikerült összeharácsolni az előző hónapban, a régmúlt időket idézően fellépett az ilyenkor jellemző amnézia: ezeket pontosan mikor és miért is vettem (gyorsan, egymásután és csak)?



Az Addie LaRue-t azóta elolvastam és írtam is róla, kellemes emlékeim maradtak vele kapcsolatban, továbbra se bánom, hogy beszereztem, de nem ez az a könyv, amitől eldobom az agyam. A Fedőneve Hélène, a Mexican Gothic - Mexikói rémtörténet, a Paper Girls - Újságoslányok 1. és a Sárkányok könyve is sorra került azóta, a félkómás buszos olvasások nem maradtak el, már csak az értékelések megírásához kellene összekaparni pár agysejtet.

A többieket, úgy mint az Érkezést, a Felnőtt embereket, a Manhattan Beach-et (teljes extázisba kerültem az új Jennifer Egantől) szemlélődőbb időszakokra tartogatom, a Hosszú, fényes folyó felfedezős impulzusvásárlás volt, ennek megfelelően kicsit tartok tőle, A halványuló fél pedig Délhez kötődik, persze, hogy képtelen voltam ellenállni neki.



Évek óta a várólistámon parkoltattam Harmos Ilona férjéről szóló életrajzát, tudtam, hogy a Várólistacsökkentés erejére lesz szükségem, hogy elolvassam. Több darabban csúszott le, megterhelő olvasmány, a vége pedig nagyon megviselt. Addie LaRue-ról már rengeteget írtam, az Újságoslányoknál kicsit verem a fejem a falba, hogy nem bírtam ki, hogy a többi résszel egyben vegyem meg, de Brian K. Vaughan akkora csáberővel bír, hogy nem tudtam neki ellenállni. A Sárkányok könyvével is ez a helyzet, bár kicsit haragszom Jonathanra, amiért Jemisin vonatkozó írását nem válogatta be, szerintem az a legzseniálisabb sárkányos novella a világon.

A Normális emberektől még jobban tartottam, mint Addie-től, de ahhoz képest megfértünk egymással, de, hogy őszinte legyek... A keresztapa volt az, ami tarolt. Nem tudom, miért kaptam le a polcról, mindig az érdeklődésem peremén motosztált a történet, de nem éreztem úgy, hogy nem tudnék élni nélküle. Ehhez képest a hatás elsöprő volt; arról a régimódi elbeszélői stílusról van szó, ami abszolút történet-és karakterközpontú, magyarán mesél és te élvezettel hallgatod, de erről majd később, mert megérdemel egy önálló bejegyzést.

A többiek szeptembere:

Nita - aki szintén az előrendelések viharába keveredett

Dóri - aki megnyugtató módon több könyvet szerzett be, mint én

PuPilla - aki viszont csak két ajándékkal gazdagodott

2021. szeptember 13., hétfő

Hogyan írjunk Y-generációs bestsellert?

V. E. Schwab:  Addie LaRue láthatatlan élete

Nem tudom, melyikünk félt jobban kettőnk közül, én vagy a könyv. Egy este bőszen kapaszkodtam a telefonomba, miközben lapos pillantásokat vetettem oldalra, ahol a könyv félénken megbújva hevert társai között. Végül vettem egy nagy levegőt és érte nyúltam...

Ha 600 oldalnyi műhiszti várt volna rám, biztosan félbehagytam volna és nem rágom magam rajta végig, mint a Tízezer ajtón (pedig a papírforma alapján fordítva kellett volna alakulnia - ennyi olvasás után még mindig érnek meglepetések). De nem így lett.

Hogy milyen volt? Kellemesen eltapicskolós, nyammogós. Az a fajta könyv, ami nem terheli meg túlságosan az agyat, de ügyesen ellavírozik a szórakoztató és a gagyi végzetes határmezsgyéjén. Megfelelő társ volt egy különösen fárasztó héten, sose vált terhessé, nem tett fel kérdéseket, csak kérés nélkül a rendelkezésemre állt, és legyőzte a telefont, ami hatalmas plusz pont.

Ettől függetlenül Victoria Schwab nagyon hálás lehet a napi kilenc óra megfeszített munkáért, mert kipihent állapotban sokkal kritikusabban viszonyulnék Addie LaRue-hoz, mert kellemes volta ellenére erről a könyvről üvölt, hogy bizonyos formulák alapján optimalizálták.

A főszereplő lány szép és csinos, arcán csillagképként fénylő, hetes darab szeplővel, mert annyira dívnak mostanában, hogy külön szeplőrajzoló termékeket gyártanak és már kötelező elemei egy Instagram-sminknek. Addie 2014-ben, New Yorkban (hol máshol...) az utcán sétafikál divatos leggingsben és pulcsiban, vintage-t idéző, puha, kopott bőrkabátjában, kávéval és muffinnal felszerelkezve. Amíg nem adta el a lelkét, nagyon szeretett rajzolni, jelen formájában pedig rajong az olvasásért és a művészetekért (közben óhatatlanul néhány művész titokzatos múzsája lesz), mert mi másért érné meg alkut kötni az ördöggel és háromszáz éven keresztül egyik napról a másikra élni?

Mi az, amivel még egy huszon-harmincéves lány-nő azonosulni tud? Kell bele macska, az egyértelmű. Könyvek és könyvesbolt, mert az érzékeny lányok szeretnek olvasni és igazából az is trendi. 

Kell egy érzékeny, fájdalmas titkokat hurcoló fiú, lehetőleg szemüveges, mert a jólelkű srácok mind szemüvegesek. A fiú szintén New Yorkban él, nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, ezért egy könyvesboltban vegetál, ahol legfőbb társa Gutenberg, a vén sárga macska, aki szeret a könyvek mögött, a polcokon szunyókálni. Természetesen Addie betér Henry, a spleenes srác könyvesboltjába - és itt már egy hatnapos csecsemő is tudja, mi következik -, némi bonyodalom és kávékortyolgatás után belobban közöttük a művi kémia és akkora szerelem tör ki köztük, hogy ihaj, ugyanis Henry emlékszik Addie-re, amire 300 év alatt nem volt példa.

Henry a modern civilizációs betegségek és komplexusok tárháza, csak a piacra ne menjen el vásárolni, mert pocsék alkudozó. Értem én a "nem vagyok elég", a folyamatos kudarc perzselő fájdalmát, az érzést, hogy valami, valahol végzetesen kisiklott és nem tudod, hogyan hozd helyre, csak azt érzed, hogy mélységesen eleged van mindenről és legszívesebben lefeküdnél, hogy örökre elaludj, de...

... de nem lehet örökké az alkohol fátyla és a kis rózsaszín esernyők alá bújni.

Nem Henry volt, amire azt mondtam, oké, én szelíd olvasó vagyok, velem bármit meg lehet etetni, ha jól tálalják - mert Schwab ír annyira jól, hogy a megértő bólogatás és a viszkető tenyér közül az előbbi felé billenjen a mérleg nyelve -, hanem a sötétség, az ördög, az az árnyakban kavargó entitás, aminek Addie eladta a lelkét, pontosabban a köztük lévő kapcsolat. Ennél a szálnál, főleg a regény vége felé, nagyon, de nagyon kilógott a YA retkes lólába, annak minden kötelező kellékével: gyönyörű, árnyalatváltó zöld szem, hollófekete, göndör fürtök, menő, fekete ruhák. Abuzív, egyszerre csábító és romboló, évszázadokon átívelő szerelem, a nagy hatalmú férfi és a kiszolgáltatott, gyenge nő dobozszerű toposza, annak minden nyavalyájával (mellkas, aminek falevelek zörögnek, istenem). Ez egy archetípus, a legszebben, vagy inkább a legelfogadhatóbb formában a Marija Morevna és a Halhatatlanban lehet róla olvasni. A lányok szeretik a veszélyt, vonzza őket a sötétség, mint pillét a láng, de ez a kockás hasfalba csomagolt regényekbe való ábrázolás és érzésem szerint az írónő nem ezt a célcsoportot célozta meg.

Úgy érzem, kicsit igazságtalan vagyok a regénnyel, mert minden hibáját felhánytorgatom, de nem szeretem, ha ócskaságokat akarnak lenyomni a torkomon, ha be akarnak skatulyázni és meg akarják mondani, hogy mit szeressek. Ennek a könyvnek minden sejtje termék és azért vagyok dühös, mert a bóvli kirakat mögött ott pislákol a jobb verziója, ami lehetett volna, és amitől minden lábujjam reszketett volna a gyönyörűségtől - de el kell fogadnom, hogy ilyen könyvek is kellenek, amik kellemesen elúszkálnak a felszínen. És nekem is jólesik néha úszkálni és nem a mélységet taposni.

Aki idáig elolvasta az irkálmányom, lehet, hogy legszívesebben sikítva menekülne a regény elől. Ezer bocsánat, senkinek nem akarom elvenni tőle a kedvét, de nem is való mindenkinek, az álmodozó (vagy fáradt) női olvasók kezében tudom elképzelni. Tudjátok, hogy lehet a legegyszerűbben összefoglalni? Pontosan olyan, mint a borítója - ne magyarázzunk bele többet.

Ui.: A Moly szerint ez volt az 1600. olvasmányom, igazán ügyes vagyok, hogy ezzel sikerült átlépnem ezt a szép határt.:)

Ui2.: Gratulálok a kiadónak az igényes kiadásért, szerintem a magyar borító a legszebb mind közül, tökéletesen tükrözi a regény szellemiségét és Ballai Mária még mindig egy istennő.

Eredeti cím: The Invisible life of Addie LaRue

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 5980 Ft


2021. szeptember 7., kedd

A hegylakók elégiája - a fehér munkásosztály látlelete

"Ez volt az én világom: a totálisan értelmetlen viselkedés melegágya. Királyi úton tartunk a szegényházba. Nagy képernyős tévéket és iPadeket veszünk. A gyerekeink menő cuccokban rohangálnak, hála a magas kamatú hitelkártyáknak és az uzsorakölcsönöknek. Drágább otthonokat vásárlunk a kelleténél, újabb kölcsönöket veszünk fel rájuk újabb költőpénzért, aztán csődöt jelentünk, és egy szemétdombot hagyunk magunk után. (...) És amikor eloszlik a por - miután beköszönt a csőd, vagy egy családtagunk kiment minket saját hülyeségünk csapdájából -, ott állunk üres kézzel."

J.D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról

Nagyon szerettem ebben a könyvben lenni! Kivételesen nem azért tartott sokáig elolvasni, mert a fáradtságtól elnehezült fejjel nem akartak csúszni az oldalak, hanem nem akartam, hogy vége legyen; egy igazi gondolatébresztő, bólogatást kiváltó, itt-ott rádöbbentő olvasmány volt.

Mindig nagyon inspirálónak tartottam azokat az embereket, akik a saját erejükből, a környezet demotiváló hatása ellen dolgozva alakítottak ki maguknak egy sikeres életet - a "siker" alatt nem a sokszámjegyű bankszámlát és a menő kocsit értem, hanem azt, hogy képesek voltak felülírni a látszólag determinált sorsukat, megszakították azt a génjeikbe írt mintázatot, ami láncra verte a családjukat; elkerülték a szenvedélybetegségek mély kútját, felismerték, hogy az őket formáló viselkedésminták mennyire romboló hatásúak és a mélyen bennük gyökerező késztetéseiket leküzdve egészséges, ép kapcsolatokat alakítottak ki.

És a harc nem szűnik meg, mert hiába kaparod ki magad a nyomor ezer fajtából, magadból nem tudod kiirtani. Bármilyen messzire kerülhetsz tőle fizikailag, a lelkedből sose fogod tudni kiplántálni és a szakadék mindig éberen vár.

J.D. Vance története igazi amerikai sikersztori, nem csoda, hogy a Netflix felkapta és filmre vitte; az a fajta tündérmese, ami sok embernek reményt adhat, hogy küzdjön és próbálja a felszín felett tartani a fejét.

J.D. az USA egyik gazdasági átok sújtotta vidékén nőtt fel, a nincstelen fehér fizikai munkáscsaládok egyikébe született, akik a statisztikák szerint a sokkal nyomorúságosabb körülmények között élő feketéknél, latinóknál és ázsiaiaknál is kilátástalanabbnak látják az életüket. J.D. édesanyja drogos volt, az életében jöttek-mentek a pótapák, a rendőrség gyakori vendég volt náluk és az egész környezetében a kiúttalanságot, a mindennapos fizikai erőszakot tapasztalta meg. 

A szerző többször is megemlíti, hogy ha nem tűnnek fel az életében jó szándékú emberek, valószínűleg őt is elnyeli a süllyesztő; a legfontosabbak az anyai nagyszülei, akik... nos, szintén baromi erőszakosak és mocskosszájúak, nagyon messze állnak az ideálizált nagypapa-nagymama képtől, de erejükön felül mindent megtettek a családjuk boldogulásáért és tarka szitkok kíséretében a kisfiú J.D. fejébe verték, hogy bámire képes lehet, ha tesz érte.

Azért is érdekes Vance könyve, mert az élete bemutatása mellett statisztikákat elemez, felvázolja azt a társadalmi osztályt, amelyben felnőtt, elmagyarázza a mozgatórugókat, a szociális és társadalmi rendszer előnyeit, buktatóit egy kettős szerepben: ahogy az otthonról hozott mentalitással és a maga erejéből, a lénye magvából kinőtt analitikus, értelmiségi szemmel látja. Nekem ez igazi csemege volt, mert gyerekkorom óta érdekel ez a sokszínű, őrült ország és a megveszekedett, összefércelt kultúrája. 

Itt-ott átüt, hogy naaagyon amerikai: megmosolyognivalóan imádnivaló a tettekbe vetett hite, az a szinte bárgyúnak ható, kettes legó szintű elképzelés, ahogy beleveti magát az énépítésbe, hogy tudja, hogy sikerrel fog járni és eléri a céljait, bármilyen rögös is a hozzájuk vezető út.

Annyira mélyen emberi, ahogy mélyen megrendülve tapasztalja meg, hogy a családtagok normális hangnemben, kedvesen is beszélhetnek egymással, hogy egy vacsora nem pattanásig feszült helyzet, amely rendre üvöltő veszekedéssé torkollik. Szívszorító olvasni, hogy egy része felnőtt férfiként is mindig megfeszülve várja, hogy mikor kell menekülni, mikor omlik össze az élete. Ezt a háttérben futó programot nem lehet kikapcsolni.

Eredeti cím: Hillbilly Elegy - A Memoir of a Family and Culture in Crisis

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varró Attila

Ár: 3990 Ft

2021. szeptember 5., vasárnap

Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.


Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.


Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.



2021. szeptember 2., csütörtök

A szavak teremtő ereje, avagy ajtó a kliséhalmazra

Alix E. Harrow: Tízezer ajtó

Sajnálom, de nekem ez egy szépen megírt, egész jó young adult regény, amely felvonultatja az ilyen regényekre jellemző klisék garmadáját, számomra inkább kevesebb, mint több sikerrel; ilyenek a Szegény, Szánnivaló, Sehova Nem Illő Lányka, akit senki nem szeret, félig árva és persze, hogy szerelmes lesz az egyetlen fiúba, aki a közelében téblábol. Ja, és dacára minden páriatulajdonságának, kiderül, hogy különleges képességgel bír és hirtelen nagyon veszélyes és vagány lesz. A Fiú tiszta szívű, kedves, baromi jóképű és természetesen gyönyörű szemszínnel van ellátva, ami érthetetlen attribútuma a lányregények főhőseinek.

Sajnálom, én ehhez már nagyon öreg vagyok. Olyannyira, hogy nem hiszek abban se, hogy létezik szerelem első és egyetlen látásra, ami olyan fene nagy, hogy több mint tíz évet szánok az életemből arra, hogy megtaláljam azt, akivel gyerekként pár percre véletlenül találkoztam. Bocs, de ez csak a lányok képzeletében létezik.

A borítója tetszett a legjobban. Na, jó, igazságtalan vagyok, a fordítás a Ballai Máriától megszokott módon zseniális, imádom ezt a nőt (bár a Megtört Föld a kedvencem tőle). Az már nem az ő hibája, hogy nekem sok volt ez az érzelemdús, erősen kicsipkézett szöveg.

Írott világa, a szóművesség, a (túl harsányan) bemutatott társadalmi problémák bemutatása vitte el a hátán ezt a történetet. Sajnos Jane, akinek a személyisége számomra érdekesebb volt Januaryénál - avagy komolyan felütötték a fejüket a generációs problémák -, túlságosan háttérbe szorul izgága hősnőnk mellett. 

Az egész olvasmányélmény arra emlékeztetett, amikor elrontom a fürdővizet, és csak akkor döbbenek rá, hogy túl sok hideget eresztettem hozzá, amikor belecsobbanok és megérzem a meleg felszín alatt a másodperceken belül beálló kihűlést; elsőre jónak tűnik, aztán belém harap a keserű csalódás.

Sajnálom, tényleg. De legalább a macskákkal kapcsolatban egyetértünk az írónővel.

Eredeti cím: The Ten Thousand Doors of January

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3980 Ft

2021. augusztus 31., kedd

Ilyen volt az augusztus

 Tegye fel a kezét az a bátor ember, akinek nem jutott eszébe bekapcsolni a fűtést augusztus 30-án, mert én veszettül kacérkodom a gondolattal. Szerk.: elbuktam, a flörtölés beteljesedett.

(A rinocéroszbőrű pasik el ne kezdjenek csápolni, mert elmegyek az újpalotai boszorkányhoz és elintézem, hogy egy hónapig női testben éljenek.)

Egy darab könyv csúszott be augusztusra, mégpedig egy előrendelés:


Hogyhogy egy sorozat középső része? Mert csalfa módon ez fogyott el mindenhonnan, hamarosan követni fogja a két testvére, nehogy már meg őket ne lehessen kapni...



Egész jó könyveket olvastam augusztusban; a Gustav-szonáta meglepően kedvemre való volt, Ken Liu azt hozta, amit vártam, Maggie O'Farrell szintén nagyon meglepett, imádtam a könyvét. A Száz év magány újraolvasás volt, nem igazán változott róla a véleményem. A Tízezer ajtó lóg ki egy kicsit a sorból, nekem nem volt akkora élmény, de még belefér a kellemeske kategóriába.

A többiek augusztusa:

PuPilla - akinél szintén ment a fűtés

Dóri - aki nemcsak olvasott, hanem strandolt és kirándult is

Nita - aki Durrelléket követve Korfut (is) megjárta

Katacita - aki elengedte az olvasással kapcsolatos gátlásait, tapsot neki!

Ilweran nyári zárása - aki akkora harcban áll az írással, mint én...

2021. augusztus 21., szombat

Tizenhét találkozás

 

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Olyan, mintha egy másodpercre megállna az idő. A pillanat kimerevedik, a levegő benn akad és úgy érzem, a szívem is kihagy egy ütemet. Roppant klisés, de nekem (is) ilyen érzés volt az a pár, ritka eset, amikor azt hittem, hogy amikor az idő ismét mozgásba lendül, én már halott leszek. Az a semmivel össze nem téveszthető, mély bizonyosság beleivódik az emberbe, Maggie O'Farrell pedig az egészségesnél jóval többször élte át ezt a pillanatot - ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, a családja hetedíziglen bűnhődik valami régi családi átok miatt, amit egy fekete szívű tündérkirálynő bocsátott rájuk.

O'Farrelltől már olvastam pár könyvet, az Utasítások hőhullám idejére és A köztünk lévő távolság nagyon tetszett, vagyis nem volt előttem ismeretlen az írónő stílusa, mégis letaglózóan tetszett ez a könyv - hülyén hangzik, de higgyétek el, hogy találó szóval jellemeztem; örömmel bújtam bele, le se akartam tenni; @Charbogardy_Jolán szavaival élve lehet, hogy ez lesz nekem a nyár örömolvasmánya, pedig a témája minden, csak nem vidám.

A történeteket olvasva olyan érzésünk támadhat, hoggy O'Farrell élete állandóan veszélyben forgott, aggasztónak soknak látom azokat a balszerencsésre forduló eseteket, amikor egy hajszálon múlt az élete; emellett figyelembe kell venni, hogy Maggie, túl a gyermekkori agyvelőgyulladás pokoli időszakán, ami az egész életét meghatározta, olyan, mintha szándékosan incselkedne a halállal, bár ő ezt egész másképp látja. Sokan úgy gondolják, iszonyúan sajnálatra méltó, ő azonban úgy gondolja, hogy szerencsés volt, hiszen a halálnak eddig, bármilyen szorgosan is próbálkozott, nem sikerült elragadnia.

De legalább azt a tanácsot megfogadta, hogy nem ül motorra.

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy miért okozott akkora örömöt ennek a könyvnek az olvasása. Biztosan közrejátszik Gázsity Mila érzékeny fordítása, de ezen kívül?... Mert minden rettenetes viszontagság ellenére O'Farrell pozitívan áll az élethez, nem retteg egy szobába zárkózva? Mert nyíltan, kitárulkozva ír, amitől közelebb érezheti magához az olvasó? Mert úgy képes megjeleníteni ezeket a szörnyű dolgokat, hogy benne van a fájdalom, de a mérhetetlen élni és győzni akarás is? Vagy azért, mert egyszerűen szeretem a stílusát? Valószínűleg mindez együtt.

A két legnehezebb történet a kötet végére került, az agyvelőgyulladását bemutató Cerebellumnál a roszullét kerülgetett, de A lányom se könnyebben emészthető, ami a középső gyereke allergiáját mutatja be; annyira súlyos túlérzékenységgel bír, hogy a lány attól is halált okozó sokkot kaphat, ha valaki mogyorós szendvicset eszik mellette.

Ezt átélve ki nem érezné azt, hogy az univerzum tényleg összeesküdött ellene?

Ha ezt a két novellát elsőként kell olvasnom, nem biztos, hogy lett volna erőm végigolvasni a könyvet - és a sornak nincs vége: az egyik gyerekének agyhártyagyulladása volt, a másik majdnem belefulladt a Földközi-tengerbe. Érzitek már ti is a tündérkirálynő átkát? 

Megterhelő olvasmány, ugyanakkor mégis 200+ oldalon tudtam volna olvasni ezt az érzékeny, mégis pokolian erős nőnek a gondolatait.

Eredeti cím: I Am, I Am, I Am

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Gázsity Mila

Ár: 3500 Ft

2021. augusztus 15., vasárnap

Gustav-szonáta

 

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Azt hiszem, Rose Tremainre lehet azt mondani, hogy szépen ír. Nem tudom pontosan meghatározni, miből ered ez a benyomásom, de úgy képes megjeleníteni a nyomorúságos, a történelem csapásait elszenvedő emberek hányatott sorsát, hogy pár aprósággal felvillantja az élet szépségét, mint amikor a töredezett beton csúf résein vadvirágok nyújtozkodnak a nap felé.

Akárcsak a Színaranynak, a Gustav-szonátának is nehezen álltam neki, mert tudtam, hogy szépség ide vagy oda, ez bizony fájni fog, és nem a nyers brutalitás útján, hanem a csendes, apró szilánkként lüktető fájdalommal, amint az ember egész életében a lelkében hordoz - a végtelen perverzióm bizonyítéka, hogy megnyugvással tölt el, más ember is cipeli magával a maga fájdalomszilánkjait; egy ki nem mondott szó, egy elszalasztott lehetőség, egy érintés, amiben akkor úgy tűnik, az egész élet értelmet nyer.

Mennyi fájdalom a hiábavalóságért.

Gustav Perle tényleg olyan, mint egy kókusz (vagy mint egy gyöngykagyló, ha az úr nevéből akarunk kiindulni) - a jelentéktelen, kemény külső izgalmas belsőt takar. Döbbenetes méltósággal viseli az őt ért fájdalmakat és szinte félelemkeltő az a humánus szeretet, amit az erre képtelen anyja, Emilie iránt érez.

Persze szegény Emilie sem véletlenül olyan, amilyen. Bármennyire is csábító mindenért őt hibáztatni, a valóság sosem olyen egyszerű és mindenki tudja, hogy balgaság minden rosszért egyvalakit bűnbaknak kikiáltani. Emilie egyszerű lénye, amikor még fiatal volt és ártatlan, még nem mérgezte meg a csalódás toxikus fullánkja, csak a jó életre vágyott, amit számára a magazinok fényes, zizegő oldalán olvasott sztárhírek testesítettek meg. Vajon mi dönti el, ki milyen ember lesz - az Emilie bevallása szerint is borzalmas anyja vajon benne miért nem úgy hagyott nyomot, hogy ne az élet felszínén, hanem a mélyben kutasson? Lehet-e hibáztatni Emilie-t, amiért csak a saját gyarló kis szükségletei érdeklik, a muskátlik az erkélyen, a szép ruhák? Nekem nem megy, mert Emilie tudja, hogy sekélyes, hogy rajta kívül egy nagy világ létezik, aminek ő igen kevéssé a része és szenved ettől az állapottól, de nincs annyi ereje, hogy változtatni tudjon rajta - később pedig ennek a csírája is elvész.

Vele szemben a fia, Gustav egészen másképp formálódik az őt ért szenvedésekre; az irigység nem érinti, a keserűség nem emészti - lenyűgöz az a csendes erő, ami a lényéből árad, ahogy önsajnálat nélkül minden reggel felkel és teszi a dolgát, azaz gondoskodik mindenkiről. Milyen fájdalmas, küzdelmes az élete, mégis, az embert elönti valamiféle rejtett gyönyörűség, ahogy az utolsó oldalakat olvassa.

Hogy valami tárgyilagosat is írjak a könyvről: Svájcban játszódik, ahol - a hihetetlen nehézségek ellenére megőrzött politikai semlegesség ellenére - a második világháború megkövetelte a maga áldozatait és nemcsak dúsan zöldellő fű, bájosan bodorodó bárányfelhők léteznek, hanem lehangoló bérházak, nyomor, mindent felörlő üzemi munka, mint a világ bármely más országában. Mondhatni, a könyv egy olyan Svájcot mutat meg, amit kevesen ismernek, ami túlmutat a széles körben elterjedt sztereotípiákon - de a regény igazi erőssége a szereplők ábrázolása marad, valósággal tapicskoltam ezekben a precíz, színes, élő-lélegző jellemrajzokban.

Nem tudok róla többet írni, olvassa, akinek hajlama van rá.

Köszönet Szűr-Szabó Katalinnak a fordításért és a 21. Század Kiadónak az igényes kiadványért.


Eredeti cím: The Gustav Sonata

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadás éve: 2017

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 3990 Ft

2021. augusztus 2., hétfő

A júliusi zárás

 Vajon miért kezdjük mindig a havi összegző postokat az időjárással kapcsolatos konklúzióval? Mert soha nem bír ez a nyavalyás az emberileg kellemesnek tartott tűréshatáron belül maradni? Mert hiába havi tagolásúak, valamilyen szinten az évszakokhoz is kötődnek?

Franc tudja, hogy miért ellenállhatatlan ez a késztetés, de a többiek efölötti merengését kiegészíteném azzal, hogy utálom a rohadt szúnyogokat, amiért nem hagynak a hintaágyban heverészni.

Júliusban nem vettem könyvet, helyette az olvasásban jeleskedtem: 


Rebecca Wells könyvei, A vagány nők titkai és a Vagány nők klubja újraolvasások voltak, eszméletlenül jólesett az a bevackolódós déli hangulat, ami ezekből a könyvekből árad (igen, a szörnyű borítók ellenére). A Lányok és asszonyok aranykönyve meglepő módon szörnyen le tudott hangolni, akárcsak a Szép sötét Vanessám, bár ez az utóbbi esetében nem olyan szemöldökrángató hatású. Néha úgy éreztem, belebetegszem, ha tovább kell olvasnom.

Az Énekelek, s táncot jár a hegynek nagyon jót tett, hogy szabadság alatt olvastam és kellő lelkiállapotban tudtam befogadni, a Mítosz meg remek vízparton fetrengős, kikapcsoló olvasmány volt.

A többiek agyonvágó júliusa:

Dóri - aki a blog 12. szülinapját ünnepelhette (és szintén olvasott Irene Solàt)

Nita - aki fittyet hány a hőségre és kipréseli a nyárból a maximumot

PuPilla - akinek szintén 12 éves lett a blogja

Ui.: Ja, júliusban az én blogom és szerény személyem is szülinapozott. Ha jól emlékszem, a blog 15 éves lett, én sokkal több, a pontos adat nem publikus.:P Sajnos már nem vagyok olyan aktív, mint régebben, az olvasás sem tölt be annyira központi szerepet az életemben, de mindkét hobbi rengeteg demotiváló időszakot élt már túl és remélem, hogy ez így is marad.

Úgy tűnik, valamikor réges-régen voltak semmittevős nyaraink, amikor volt idő olyan szeszélyekkel foglalkozni, mint a blogindítás.:D

2021. július 26., hétfő

Rosszul leplezett hazugságok

Therese Anne Fowler: Rendes környék

 Ahogy az tudott, a könyvek képesek összehozni az embereket. Ildikó (@t_ildiko a Molyon), amellett, hogy megmentett némi felesleges pénzkiadástól, megajándékozott egy ingyenes olvasmányélménnyel és egy kellemes beszélgetéssel az Örs fövő katlanjában - és azt még nem is meséltem neki, hogy a villamos visszafelé ment -, bár erre az örömre a várható csalódás árnyéka vetült, ugyanis Ildikót ígéretes volta ellenére a Rendes környék alaposan felbosszantotta, és a hasonló ízlésünk alapján nem sok jóra számítottam - de talán a diszkontszintre leszállított elvárásaim miatt -, nekem nem okozott akkora csalódást ez a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnő societypunk.

A koncepció egyáltalán nem rossz, a felvetett témák érdekesek, szerintem még a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is működőképesek, a probléma a kivitelezéssel van; Therese Anne Fowler nem elég jó író ahhoz, hogy "felszikráztassa" ezt a robbanóképes anyagot - ezt mondom, ha kicsit gonosz akarok lenni. Ha annyira nem, akkor azt, hogy kellett volna egy erősebb kezű szerkesztő, aki kiveri belőle, hogy ásson a felszíni ripacskodás alá és 100 oldallal megtoldva a regényt igazi ínyencséget tálaljon az olvasók elé.

Gyönyörűen ki lehetett volna bontani a feketékkel szembeni előítéletet Xavier ügyével - amire lehet mondani, hogy lerágott csont, de az írónő elég jól építi fel ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést -, hát még ezzel az álszent, keresztény értékekkel leplezett mohó kapzsisággal szemben, amit Brad Whitman képvisel, akkora pöcs, hogy bárki tűsarkút húzna azért, hogy jól tökön rúgja. Annyira hemzseg a kiaknázatlan lehetőségektől ez a történet, hogy még bírósági per felé sem kellett volna kanyarítani, pedig egy rutinos, biztos kezű író abból is olyan tűzijátékot írt volna, hogy még én is fetrengtem volna a gyönyörűségtől, pedig Jodi Picoult egy életre elvette a kedvemet a tárgyalótermi drámáktól.

Valerie karakteréből többet ki lehetett volna hozni, ismét gonosz leszek, de engem sokkal jobban érdekelt a társadalmi helyzete, mint a munkája, amire annyira rágörcsölt, mint egy elsőéves biológiaszakos, aki görcsösen próbálja definiálni magát a választott szakmáján keresztül, csak ez egy bizonyos kor felett marha idegesítő. Lehet, hogy az esetében a szerzői szándék jól sült el - vagyis, ha az volt a cél, hogy felpaprikázzam magam rajta -, mert legszívesebben a hajánál fogva húztam volna a virágágyásaiba, amikor kárhoztatja a műanyag strandlabdát, miközben a fiával mindkettejüknek autója van és a búbánatos isten szerelméért, miért nem Whitmanék építkezése előtt csinált valamit, hogy megvédje a tölgyfát, amit annyira szeret? És hogyan juthatott eszébe, hogy a kártérítés milyen jól jön majd a fia egyetemi tanulmányai kapcsán? A fia tizennyolc éves, miért most gondol a taníttatása költségeire? És hogyan fér össze ez az újkeletű anyagiasság az ökovezérelt aktivista gondolkodásmódjával?

Ellenben Therese Anne Fowler fogja ezt a lavinaként hízó feszültséggombócot és ocsmány módon kilapítja. Miért ide kellett ezt kifuttatni, mi értelme volt ennek a megoldásnak? Szentségtörés ilyet művelni!

A lezárás is egy vicc, olyan, mintha a szerző kifutott volna a határidőből vagy a rendelkezésre álló lapok számából és igyekezett volna gyorsan lezavarni a hátralévő munkát. Minden, amit a történet végén leír, teljesen hiteltelen, minden cselekedet karakteridegen, csak csóváltam a fejem ezen a trehány munkán. El lehet olvasni, mert eteti magát (sőt, még a telefonpróbát is kiállta), de a közelében se járt annak, amit egy hasonló tematikájú regénytől elvárok.

Eredeti cím: A Good Neighborhood

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4200 Ft



2021. július 11., vasárnap

Csokoládé 2. kör

"Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpen pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé." 

Joanne Harris: Csokoládé

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit - ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj - ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény - meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg - itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film -, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.

Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Eredeti cím: Chocolat

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás éve: 2007

Fordította: Szántó Judit

Eredeti ár: 3000 Ft


2021. július 6., kedd

A tikkasztó júniusi zárás

 A múlt hónapban rám tört a könyvvásárolhatnék és miért ne alapon bedobáltam pár kötetet a kosárba; volt köztük olyan, aminek vártam a megjelenését, mást hirtelen felindulásból vagy pozitív vélemények hatására választottam.



Júniusban a negyedik kötet megjelenése alkalmából újraolvastam a Monstress első három részét - és ez fog történni minden hátralévő darab esetén -, szépen meg is dobta az idei olvasmányaim számát. Meglepően jólesett olvasni a Farkasbőrbent és a Csak egy pestist, de sajnos sikerült sorozatban három olyan regényt is előkapni, amelyek nem találtak meg; a Hol vagy, Madison Culver? nekem mélyrepülés volt Az elvarázsoltakhoz képest, Az iskola Topekában és a Könyörület esetében nem tudom, mi csúszott félre. Talán az, hogy egyik stílusát se érzem annyira a magaménak, és persze a hőség.

A csalódásoktól és a nyűgösségtől menekülve elmerültem a Csokoládéban és talán Joanne Harrisnek köszönhetően nem idegelt ki annyira a Rendes környék, mint amennyire számítottam rá.

A többiek júniusa:

Nita - aki tizenkét beszerzéssel ünnepelte a nyarat

PuPilla - aki viszont csak egy könyvet szerzett be (de aktivitását a hőség sem töri le)

Dóri - aki jól balanszolja a beszerzés-olvasás libikókáját

Katacita - akinek az agya szintén ledobja a könyveket nyáron


2021. június 19., szombat

Tematikus post: societypunk

 Megvan az a (rossz?) szokásom, hogy a könyveket különféle apokrif, összegyetemes paradigmán kívüli kategóriákba sorolom be. Kabátkönyv. Háztáji mágia. Tartalmas szórakoztató. Műfajmix. Vörös Oroszlán, stb. És vannak az ún. "társadalomkritikai" regények, amelyek tulajdonképpen olyan családregények, amelyek túl tekintenek a (társadalom egy szeletét alkotó) család három-vagy több generációnyi keretén és azon keresztül, amellett az emberiséget vizsgálják, olyan aktuális, a közt foglalkoztató kérdésekkel, amelyek érintik a politika, az orvostudomány, a környezetvédelem, a művészet, a (közösségi) média, bármi témáját, és ezt a sok részelemet szerves egésszé fonják össze.

 

Biztos van rájuk egy tisztességes műfajmegnevezés - néha irigylem az SFF-szekta hagyományos irodalmi műfajokon kárörvendő antimeghatározásait a mindenféle alzsánerbe menő és keresztező -punkjával -, de ahogy végigkattintgattam néhány kedvencem adatlapját, nem találtam egységes megnevezést, szóval, mi lenne, ha csak úgy magamban ők alkotnák a societypunk skatulyáját? Látom magam előtt, hogy a volt irodalomtanáraim végképp kiátkoznak az irodáik negyvenéves por leheletét árasztó irodáikban, de hát már amúgy sem tudtak mit kezdeni egy olyan eretnek bölcsésszel, aki szakadár módon számokra cserélte a betűket.

Végigböngészve az olvasmánylistámat, arra a megállapításra jutottam - amellett, hogy mennyi istentelenül szörnyű könyvet olvastam -, hogy nem olvastam még sok societypunk könyvet, de azokat roppant lelkesen fel fogom sorolni.

J.K. Rowling: Átmeneti üresedés - a mizantróp énem egyből kárörvendő mosolyra fakad, amikor eszünkbe jut, hogy a sok kis naiv HP-rajongó, aki más könyvet soha életében nem vett a kezébe, mennyire pofára esett, amikor szembesült ezzel a nagyon kíméletlen, az emberi gyarlóságot a húsa legalsó rétegéig levetkőztető szörnyeteggel. Ja, kérem, az életben nincs semmi varázslatos és Rowling istenesen belenyomja az orrunkat.

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek - érdekes, hogy mindig emlékszem, ezeket a könyveket hol és mikor olvastam, mindig tudok tér-és időkoordinátát hozzájuk kapcsolni. Ezt egy futóversenyen várakozva olvastam, különösen embergyűlölő hangulatban - rühellek hétvégén korán kelni -, igazán illett a könyv tematikájához, a baljós cím előrevetíti, hogy ez a történet nem happy enddel végződik.

Lionel Shriver - az ő esetében nem sorolok fel címeket, mert mindegyik könyve lazán beilleszthető ebbe a kategóriába. Nekem a Beszélnünk kell Kevinről az első számú kedvencem tőle, amely jóval több egy iskolai mészárlás krónikájánál; elevenen falja fel az embert és olyan témákat rángat elő a sötétség mélyéről, amelyekről nagyon, nagyon nem szeretünk beszélni.

A Születésnap után a másik lieblingem, amelyben Shriver egy nagyon érdekes kísérletet hajt végre; a főszereplő két, alternatív jövőjébe nyerünk betekintést, amely attól függ, melyik férfit választja. Aki nem ismeri Shrivert, látom, hogy a szemöldöke a hajvonaláig szökken, de én csak mosolygok magamban. 

A Nagytestvér és A Mandible család miatt nagyon haragszom Shriverre, az előbbinek a befejezését mérhetetlenül tönkretette egy iszonytatóan ótvaros megoldással, az utóbbi regényt pedig úgy, ahogy van, nem értem, teljesen méltatlan a kvalitásához.

Peter Buwalda: Bonita Avenue - emlékszem, egy rövid wellnessre vittem magammal és boldogan fetrengtem vele a nyugágyon. Az összes societypunk közül ez a legdekadensebb, a leginkább polgárpukkasztó, néhol egyenesen groteszk, az érzékenyebbeknek gyomorforgató.

Nathan Hill: Nix - szintén wellness olvasmány volt, az ilyen féltéglányi mestermunkáknak kipihent elme és teljes figyelem jár. Sajnos csak töredékek villannak fel a tartalmából, de annakidején egész tisztességes bejegyzést hoztam róla össze.

Jonathan Franzen - ironikus módon a sokak által favorizált szerző nálam rendre vesztesen kerül ki az összehasonlításokból; nem olyan komplex, mint Nathan Hill, nem megy olyan mélyre, mint Buwalda és nem olyan gyilkos, mint Shriver. Az Erős rengés tetszett tőle a legjobban. A Diszkomfortzóna alapján rettenetesen megutáltam, egy gondosan kialakított szerepben tetszelgő pozőrnek tűnt, aki még a madarak közül se szereti mindet (cöhh) és még a szemüvege is művi rajta.

Zadie Smith: A szépségről - nem olyan összetett, mint a fentebb felsorolt regények, de nálam megállja a helyét, annak ellenére is, hogy a borító és a kezdetben döcögő fordítás sokat tesz azért, hogy elvegye az ember kedvét. A mai napig ez a kedvencem Zadie Smith-től.

Ben Lerner: Az iskola Topekában - szintén határeset, nem pályázhat az amerikai nagyregény címére, de a fülszövege alapján reméltem, hogy csatlakozhat a kedvenceimhez. Sajnos a vágyam nem teljesült, majd megpróbálok róla hosszabban értekezni.


A nyomkereső

Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? 

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Eredeti cím: The Child Finder

Sorozat: Naomi Cottle 1.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varga Bálint

Ár: 4000 Ft

2021. június 10., csütörtök

Farkasbőrben

"Végül is a dologból nem lett semmi. Mary talán tévesen hitte magát várandósnak, vagy csupán rosszmájú pletyka volt az egész; a Boleynek kétségkívül kihívták maguk ellen az emberek rosszindulatát. Vagy csakugyan gyermeket várt, de elveszítette. A történet végkifejlet nélkül marad, lassan el is felejtődik. Nincs gyerek. Mint a bíboros tündérmeséiben, ahol a természet törvényei eltorzulnak, és a nők kígyó alakjában tűnnek fel és el, tetszésük szerint.

Katalin királynénak is volt egy gyereke, aki eltűnt. Az esküvőjük utáni évben egyszer elvetélt, az orvosok azt mondták, ikreket hord a szíve alatt, és a bíboros még emlékszik rá, hogy meglazított fűzővel, rejtélyes mosollyal járt-kelt az udvarban. Végül visszavonult a szüléshez; egy idő után újra megjelent, szoros fűzőben, lelappadt hassal, gyermek nélkül.

Afféle Tudor sajátosság ez, úgy látszik.

Később megtudja, hogy Anna gyámságot vállal az unokaöccse, Henry Carey fölött. Vajon mi a szándéka vele? Megmérgezi? Vagy csak megeszi?" 

Hilary Mantel: Farkasbőrben

Eredetileg nem állt szándékomban elolvasni ezt a regényt; amikor a könyv-és filmvilágon végigsöpört a Tudor-láz, igen hamar elértem a csömör legmagasabb fokát és rá se bírtam nézni semmilyen könyvre vagy sorozatra, ami a témával foglalkozott. Nemrég azonban cikkeket olvasgattam a szerzőről - akitől már olvastam a Margaret Thatcher meggyilkolása című kis könyvecskét - és annyira felcsigáztak az olvasottak, hogy beleugrottam ebbe a közel hatszáz oldalas monstrumba.

Ami meglepően szórakoztatónak bizonyult.

A témával szembeni undorom leküzdésében sokat segített, hogy nem az a szerencsétlen Henrik és a feleségei a főszereplők, hanem egy olyan ember, aki kívülállónak született és hiába kerül egyre közelebb a hatalom szívéhez, sose lesz ennek a viperafészeknek (az angol királyi udvarnak) igazán a része; Thomas Cromwell egy erőszakos patkolókovács fia - aki úgy veri a gyerekeit, mint a formálódó vasat -, nincs nemesi címe, és, habár ezt naponta a szemére vetik, valójában az előnyére szolgál. Hiányzik belőle egy főúr öntudatlan gőgje, aki azt hiszi, felette áll a mindennapok megpróbáltatásain, a mocskon, a betegségeken, az adókon és a halálon is. Cromwellt nem táplálja az érinthetetlenség illúziója; nagyon mélyről küzdötte fel magát és anyagi háttér, kapcsolatok és cím híján csupán az eszére és a könyörtelenségére támaszkodhatott.

Ezen a ponton Cromwell minket is megpróbál becsapni; a családtagjai és az általa támogatott emberek körében ő egy ravasz, ám tisztességes ember, aki gyengéden bánik a nőkkel és a gyerekekkel - abban a korban, amikor teljesen normálisnak számít egy gyereket megkorbácsolni, a nők pedig csak arra valók, hogy széttegyék a lábukat. A rosszakarói és a riválisai persze gyűlölik az egykori katonát és gyapjúkereskedőt és van, aki az ördög megtestesülésének tartja, más szentül hiszi, hogy Cromwell még az élve kizsigereléstől sem riadt vissza, mielőtt a titkos tanács tagja lett. Ezek közül az első biztosan nem, a második valószínűleg nem igaz, de, miközben elméjének labirintusában bolyongunk, nem szabad elfelejteni, hogy egy hétpróbás manipulátor - ő a bábmester, aki az árnyékba húzódva mozgatja a szálakat, hogy nagyszabású tervei megvalósuljanak. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz, a keserű pirulát cukorral édesíti meg, hogy a kiszemeltje ne erőszakkal, hanem szabad akaratából legyen a lekötelezettje.

Valójában nem összefüggő történetet, hanem töredékeket olvashatunk, gondosan elhelyezett és feldátumozott mozzanatokat, szilánkokat Cromwell és környezete életéről, amelyet egyre jobban elural Henricus Rex - kérdés, hogy Cromwell képes-e ezt az utolsó, legnagyobb figurát is a bábszínházába helyezni, képes-e a saját és mindenki érdekében megakadályozni, hogy Anglia oroszlánja megismerje a saját hatalmát.

Nem bölcs dolog minden lapot egy törékeny női testre feltenni.

Kellemesen meglepett, hogy a száraz, szikár hangnemet nem is ritkán humor pettyezi, ill. hogy Mantel hihetetlen módon fantasztikus (vagy inkább rémmesei) elemeket (!) is beleszőtt a szépirodalmi regényébe. Továbbá rengetegszer szóba kerül a könyvelés, ami minden lényeges dolog mozgatórugója és ezt Cromwell is tudja.

Ezek után nem kérdés, hogy a folytatás, a Holtaknak menete és a mindent lezáró, október 5-én megjelenő Tükör és fény is sorra fog kerülni.

Eredeti cím: Wolf Hall

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2010

Fordította: Megyeri Andrea

Eredeti ár: 3490 Ft

2021. június 1., kedd

Zivataros májusi zárás

 Az időjárás biztos a kedvemben akart járni A Highgate miatt, hiába szitkozódtam minden egyes esős reggelen, amikor felrángattam magamra a csizmámat és a kabátomat.

Májusban csak a Monstress sorozatot szereztem be a negyedik rész megjelenése alkalmából, mert minden egyes alkalommal újra kell olvasnom, vagy legalább át kell lapoznom ezeket a szemet gyönyörködtető műalkotásokat képregényeket, valahányszor új kötet jelenik meg. A történet bonyolultsága jól tükrözi a történet képi világát (vagy fordítva), kömyvmoly legyen a szárnyán, aki ekkora időbeli kihagyásokkal emlékszik a megelőző történésekre.

Az olvasást tekintve kicsit felemásra sikerült a május. Elolvasgattam az Egy házasság helyzetét Hornbytól, de nem ez lesz a kedvenc kötetem tőle, a férfi főszereplőt legszívesebben addig csapkodtam volna a Shakespeare összessel, míg bírom szusszal, a Gentleman Jack a korrajztól eltekintve számomra érdektelen volt - talán a sorozattal teszek egy próbát -, viszont a Torzók meglepően fogyasztható volt Beukes provokatív stílusához képest. Zadie Smith Sugallatait elnyammogtam egy álmos hétvégi délutánon, de egy-két találó leírástól eltekintve nemigen fog sokáig megmaradni az emlékezetemben.


A többiek májusa:

Pilla - aki kifogyhatatlan energiával bír

Dóri - aki velem ellentétben már beszerezte és elolvasta a Fenegyerekeket

Katacita - akinek majdnem sikerült nem vennie könyvet

Nita - aki 10 könyvet harácsolt össze