A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Joyce Carol Oates. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Joyce Carol Oates. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. június 18., vasárnap

Gyönyörű gyermek

Joyce Carol Oates: Szöszi

Az az izé a vásznon nem én vagyok.

Sose érdekelt Marilyn Monroe. Egyetlen oka van annak, hogy elolvastam ezt a könyvet, mégpedig a szerző; arra gondoltam, hogy ha Joyce Carol Oates a maga hússzaggató látásmódjával, írói eszköztárával a mélyére ás az ikonikus szőke szépség életének, abból valami rendkívüli fog kisülni.

Először a filmmel találkoztam; érzékelhető volt benne Oates stílusa, de az írott szó nélkül csak egy inkoherens nyomorpornó volt (nekem), végig se bírtam nézni. Amikor a könyvtárban belefutottam, kicsit haboztam, de mégiscsak Oates-ról volt szó és ki kellett törölni a film emlékét (vagy tartalommal megtölteni a látottakat).

Nem mondom, hogy nem küzdöttem vele, nem egyszerű 900 oldalon keresztül Norma Jean/Marilyn fejében lenni, aki a nagykönyv szerinti megbízhatatlan narrátor. Vele együtt lebegünk a nembutalos-benzedrines-pezsgős kábulatban, érezzük (az álmokban vagy a valóságban) a tűzforró víz hevét, a hasogató migrént, a vér romlott bűzét, halljuk az igazi vagy képzelt csecsemő elhaló nyöszörgését. Norma Jean/Marilyn továbbra is rejtélyes jelenség, nem lehet biztosan tudni, ki volt az apja, hány szeretője és abortusza volt, tényleg öngyilkos lett-e vagy megölték, tudott-e színészkedni vagy minden szerepében önmagát adta. Oates könyve nem tesz markáns kijelentéseket, a szerző az előszóban leszögezi, hogy fikciós műről van szó, mert nem történelmi forrásokra támaszkodik, hanem életrajzokra, még a versek jó része és a Norma Jean/Marilyn által forgatott, színészi játékról szóló könyvek egy része is kitalált.

Úgy is mondhatjuk, hogy megalkotja a saját Norma Jeanét/Marilynét, és ezt a Norma Jeant/Marilynt nem nehéz szánni. Látjuk a rengeteg rossz döntést, a maladaptív sémákat, de nem igazán lehet haragudni erre a lányra - én legalábbis nem tudtam -, akiből úgy dől a magány, mint egy született Buendíából. Egy elhagyott kisgyermeknek tűnik, aki egy nagyon vonzó női testbe került - és mindenki ezt a vonzó testet akarja valamilyen módon kihasználni. Ahogy haladunk előre a történetben, az igazi Marilyn Monroe összemosódik a fiktív Norma Jeannel/Marilynnel és amikor valamilyen kontextusban előkerül a színésznő neve, eszünkbe jut ez a zavarodott, magányos lány és az első gondolat az, hogy de ő nem ilyen volt, ti nem ismertétek.

Veszélyes dolog a fikció ereje.

Marilyn Monroe holttestéért a halálát követő 24 órában senki nem jelentkezett.

Ui.: a New Yorkban és a Maine-ben játszódó részt nagyon élveztem, mintha egy mázsás súly került volna le rólam és végre úgy éreztem, egy olyan regényt olvasok, amit jó érzés is befogadni, nemcsak fájdalmas. A Kapitány Háza A Manderley-ház asszonya hangulatát idézte nekem, ez a rész önmagában jó alapanyag lenne egy borzongató pszichothrillerhez.

Eredeti cím: Blonde

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Bíró Péter

Ár: 10.000 Ft (Mennyi?!)

2018. november 18., vasárnap

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.


Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.
Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.
Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.


Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.
 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.
 - Nem teljesen értem.
 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.
 - Ön ezt szeretné?
 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?
 - Nem tudom, mondja el, kérem.
- Azért, mert valami belém költözött.
- És mi volt az?
- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.
A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.
A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.
Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?


Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.
Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.
Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.


2016. október 7., péntek

Rövidkék

Avagy megint összegyűlt néhány könyv, amiről nem tudok vagy nem akarok hosszan írni.


Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Annak idején az egyik kedvenc könyvemmé vált A méhek titkos élete, talán emiatt szerettem bele az amerikai Délen játszódó regényekbe. Megérne egy összehasonlító-megemlékezős postot egy újraolvasás, hátha akkor megnyugodnék, hogy az a könyv még mindig nagy szerelem, mert A szárnyak nélkül szabadon nem lett az.
Nem rossz könyv, dehogy (az ilyen bizonygatás már eleve rossz kezdés...). De az agyam sznob játékos intellektuális áafrancba maradjunk ennél játékos része unatkozott, ami azt jelenti, hogy a történet nem volt olyan seggre ültetős-szájat tátós, mint anno A méhek titkos élete vagy mostanában a Tortúra, és nem is élvezetesen agyalós, mint Az órák vagy az Ílion. Úgy éreztem, Sue Monk Kidd nem tudott kikerülni bizonyos sablonokat - vagy csak én kezdem ezeket a típusú könyveket unni -, de becsületére legyen mondva, bőven tett szokatlan vargabetűket a szereplői életébe.
Sarah Grimké létező személy volt - aki Charlestonban született, mint Sue Monk Kidd -, a húgával, Angelinával együtt ők voltak az első nők, akik a rabszolgák felszabadításáért harcoltak. Délen! Mit Délen, Charlestonban! Két nő, két lánytestvér egy patinás, gazdag családból! Felszólalásukkal elkerülhetetlenül összefonódott a nők jogaiért vívott küzdelem. Korabeli hírnevükhöz képest az utókor nem nagyon őrizte meg az emléküket, ez indította el az írónőt azon az úton, hogy egy regény formájában állítson emléket a nővéreknek. Persze a történetben bőven előfordulnak fikciós elemek - pl. Sarah valóban kapott a születésnapjára egy Hetty nevű rabszolgát, ő azonban nem sokkal később elhunyt egy sérülés következtében, csak SMK művében élhette meg a felnőttkort és válhatott Sarah életének tartósan részévé.
Nagyon tetszett, hogy a szerző nem kanyarította el a nővérek és Hetty életét - a valós eseményektől függetlenül megtehette volna, hiszen regényt írt, nem életrajzot - sziruposan csöpögő irányba. Szomorú, de az olvasói lelkemnek jólesett, hogy mindketten jóformán számkivetett, magányos életet élnek, megtapasztalják a gyászt, a fájdalmat, a megaláztatást, Sarah-t a családja helyzete sem óvja meg. Hetty a nagyobb lázadó - a kádas jelenet epikus -, őt csak az édesanyja múlja felül. Mit tehet valaki, ha természetéből fakadóan büszke ember, és képtelen lecsillapítani az indulatait, érzéseit a társadalombeli helyzete, vagy az, hogy teljesen legálisan halálra kínozhatják?

Összességében jó kis könyv ez, de nekem messze volt a falrengető élménytől, inkább ahhoz közelít, amivel leheveredsz egy délután a kanapéra, és pár óra alatt felfalod a felét, mert jólesik, mert visz magával. Rágógumi, amin jólesően lehet kérődzni.

Eredeti cím: The Invention of Wings
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3700


Joyce Carol Oates: Állatok

Olyan régi adósságom, hogy arra se emlékeztem, mikor és hol szereztem be. Lázas, zaklatott szöveg, menetjegy egy sodródó, bizonytalan fiatal lány elméjébe, akit, akárcsak a csoporttársait, megigéz az egyik főiskolai oktató karizmája. Mivel Oates-ról van szó, a történet nem a megszokott irányba halad, hanem az ösztönök, a tudat mélyén lapuló elmebaj felé tapogatózik.
Szeretem, ahogy Oates ír, de az Állatok nekem túl rövid volt, nem tesz jót neki, hogy egy délután alatt el lehet olvasni. További barátkozás várható a szerzővel, nekem is megvan vagy három könyve, és az otthoni magánykönyvtárban is sorakozik pár, lesz alkalmam kitapasztalni, hányadán állunk.

Eredeti cím: Beasts
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Etédi Péter
Ár: 1990 Ft


J.M. Coetzee - Paul Auster: Itt és most

A Nagy Nyári Szandis Akció, meg általában a bődületes leárazások azt a veszélyes csapdát rejtik magukban, hogy olyan könyveket is felhalmozhatunk, ami annyira nem tűnik érdekesnek, de az ára miatt nem bírjuk otthagyni. Az Itt és most a közepesnél jobban érdekelt, alig több mint egy évbe telt, mire eljutottam hozzá.:)
Annyira cuki ez a két ember - igen, ez a fő benyomásom róluk.:) Két idős ember, bácsi beszélget levélen, faxon (!), e-mailen keresztül (az elektronikus levelek hajlamosak elkallódni), rendkívül szívélyes, ugyanakkor bátortalan stílusban, csupán a kötet végén, mintegy szép lezárásként vallja meg Paul Auster, hogy mennyire jó barátjának érzi Coetzee-t. Hogy egyébként miről beszélnek? Bármiről. Hogyan jelennek meg a fejükben a regénybeli helyszínek, élethűbbek-e a kitalált karakterek, mint a valós személyről mintázott szereplők, a sport, a sport, az e-könyvek térhódítása, a Közel-Kelet, a családi ünnepek, a zsidók kitelepítése Wyomingba (mondtam, hogy cukik - Coetzee-nek el kellene olvasnia a Jiddis rendőrök szövetségét) a sport, a gazdasági válság, a modern technikai eszközök, és persze a régi idők elmúlása feletti kesergés - de utóbbit nem vénemberesen nyávogva művelik, hanem olyan pazarul-élénkül, hogy hirtelen én is vágyni kezdtem a New York-i turkálható lemezboltokra.
Annak ellenére, hogy a bumerángként visszatérő sporttémától a kötet vége felé járva agylobot kaptam (kivéve, amikor az egész napos meccsnézést követő hülye érzésről beszélnek), szerettem olvasni, volt a leveleknek némi voyeur-hatása; megkönnyebbültem, hogy bizonyos dolgokat ők se értenek - Jonathan Franzen egyik kijelentéséről Auster nyíltan megkérdezi levelezőtársát, hogy kell értelmezni a megnyilatkozást, mert ő nem tudja eldönteni -, és meglepően sokat vigyorogtam rajta. Nem szoktam több idézetet kiemelni, de ezeket nem bírom kihagyni:

"A rossz könyvnél a gereblyézés is határozottan nagyobb élvezet (és ezt én mondom, aki gyűlöl gereblyézni)..." [Paul Auster]
"Nem tudom, mi a véleményed az értelmezésről, és arról, hol vannak az értelmezés határai. Ami engem illet, szerintem az, ahogy tudósok (vagy bírák) kétezer éves szövegekből iparkodnak kibogarászni, mit kell gondolnunk az őssejtkutatásról, nem kis mértékben komikus." [J.M. Coetzee]

Sajnos több vicces dolognak nem írtam fel az oldalszámát - mint például Auster nevekkel kapcsolatos elmélkedésének, ami odáig vezet, hogy indián inkarnációjának majd Kicsi Fing lesz a neve, vagy Coetzee bölcsészekhez illően zseniális megoldását a válságra, azaz a rossz számokat egyszerűen cseréljük ki jó számokra -, de ti, az a maroknyi ember, aki elolvasta ezt a hablatyolást, talán elhiszitek, hogy még röhögni is lehet ennek a két embernek az elmélkedésein.:)

Eredeti cím: Here and Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Vághy László
Ár: 3500 Ft 

2014. szeptember 24., szerda

A lélek birodalma

"-... mert ön is tudja, bizonyára tudja, micsoda szédítő mennyiségű bonyodalom van ebben a házban... cselszövések, tervek, törekvések, álmok... megítélésem szerint egyik-másik tiszta őrület..."


Joyce Carol Oates: Bellefleur, avagy a családi átok
 Értékelés: 4.98 ölbenyíló kammelina* az 5-ből
 Kedvenc karakter(ek): Lea, Germaine

 Vadregényes tájon uralkodik a Bellefleur-kastély, ahogy a család is a vidéken - hosszú nemzedékek óta körbefonják a rejtélyek, hihetetlen esetek, bizarr halálozások, a győzelem és a bukás, a szerelem és a gyűlölet; van köztük zseni és őrült, költő és látnok, remete és kalandor, hívő és ateista, gyönyörű és rút. Egyetlen dolog van, ami összeköti őket; a nevük, amely egyszerre vált ki félelmet, csodálatot, irigységet, tekintélyt és haragot: ők a Bellefleurök.

 Az írónőtől még csak a Napfordulót olvastam, de a Bellefleur már azelőtt is a várólistámon toporgott, a Csökkentsd a várólistád! játék keretében pedig végre sorra került.
 Mivel JCO más könyvét még nem olvastam, elhamarkodott lenne a megállapítás, hogy a Bellefleur az életmű kakukktojása, de mivel már többen is mondták, elhiszem. Nem falhozvágós, lélekszaggatós történet, mint a Napforduló vagy - a többiek reakciója alapján - a Luxusvilág, inkább olyan... álomszerű. Hosszú, elzsongító körmondatok ringattak el olvasás közben, a valóság és képzelet határán lebegtem, mint a kis Raphael a Nyérc-tó felszínén. Nehéz szabadulni a hatása alól, szinte kábulat vett rajtam erőt, amely az oldalak előrehaladtával egyre jobban magához láncolt, ahogy a Türkiz Szoba fogadta magába Samuelt. A könyv befejezése után napokig csak ráztam a fejem, bármelyik regényt vettem elő, nem tudtak lekötni.
 "A Bellefleurök hivatalos magatartása az egészséges vidámság."
 Igazából amolyan gótikus kísértetház-őrült család-sötét titkok-sztorira számítottam - mert ez a stílus a gyengém -, nem erre a szürreális látomásra, de ez nem azt jelenti, hogy a könyv csalódást jelentett volna, bár volt néhány rész, amelyet nem tudtam hova tenni magamban (pl. A bíborszínű orchidea című fejezet). A lebegő érzést tovább erősítette a tördezett szerkezet, az idősíkváltások, Oates vidoran ugrál hatvan évet két fejezet között, ezután kicsit visszatérünk a jelenbe és lineárisan is haladunk előre, de vannak olyan fejezetek, amelyek egy tematika szerint végigveszik az egész családfát, amellyel már rögtön megvett magának az írónő, imádom a szerteágazó családfákat (Pl. a  Lovak vagy az Autók - utóbbinál kicsit megfeneklettem a regénnyel és próbáltam félretenni némi pihentetés céljából, de nem engedte). Néhány rész pedig egy-egy híres-hírhedt esetet mesél el (pl. Stanton Pym halála , A méregfiola ), és vagy végigvezeti a jelenig, vagy a többi fejezetbe szövi bele a végéig (pl. "Az innisfaili mészáros" ). A befejezés se egyértelmű lezárás, van egy érdekes kapocs a két utolsó fejezet között, egyáltalán, az egész történet ilyen, rengeteg elgondolkodtató mozzanat, esemény, szimbólum, metafora (pl. A fallal körülzárt kert) van benne, amelyek felett órák hosszat lehetne elmélkedni, vagy csak én kattantam meg a szövegtől. Pl. ilyen a nyitó fejezetben feltűnő és a fejezetnek címet adó macska, akinek Mahalálél a neve, akivel ez az egész elkezdődött.
 "Megbocsátasz azoknak, akik vétkeztek ellened? kérdezte a lelkész. Igen, mondta Germaine. És halkan hozzátette: Mivel mind meghaltak."
 Nagyon különleges élményt nyújtott számomra ez a regény, és érzem, hogy most, miközben lapozgatom, ismét hív magához... Oates figyelmeztet az ellentmondásaira, amelyek ezt a furcsa hatást keltik: "Ez a regény a képzelet műve, ezért a képzelet törvényeinek kell engedelmeskednie, egyszerre alázatosan és merészen... Bellefleur sajátos világ, a lélek birodalma, de létezik - és ott, a lélekben törvényei szentek és tökéletesen logikusak."
 Mert az állkapcsok felfalnak, az állkapcsokat felfalják.


A könyv megtalálható az antikvarium.hu kínálatában is.

 Ui.: igazán megérdemelne egy új kiadást, a lila betűs-keretes és rózsaszín hátteres cím meg az összefércelt borítók méltatlanok a könyvhöz.


Eredeti cím: Bellefleur
 Kiadó: Árkádia
 Kiadás éve: 1986
 Fordította: Szilágyi Tibor
 Ár: kb. 500 Ft-tól








 _______
 * ez egyébként egy virág, de a kereső nem adott ki semmit.