Persze, hogy kíváncsi voltam erre a képregényre, hiszen noir cicakrimi bármikor jöhet. Nem vagyok képregényrajongó, de a szép rajzokat, festményeket szeretem, ebben a kötetben pedig bőven van mit nézegetni - ami azért is jó, mert a történet nagyon egyszerű. Ennek ellenére nem vagyok csalódott, talán az alacsony elvárások miatt, talán a műfaj miatt - a képregényekben messze nem olyan magas az ingerküszöböm, mint a regények, novellák esetében.
(Kettőt lehet találni, ki volt az, aki gügyögve dörzsölgette a macska orrát a borítón.)
Marvel-rajongó aztán végképp nem vagyok. A legtöbb rajz nem tetszik, nem szeretem a világmegváltó, valójában csip-csup problémákat, a kinyírhatatlan, de örökké problémákkal küszködő, általában önbíráskodó szuperhősöket. A Kíméletlen jövőt a fenntartásaim ellenére azért olvastam el, mert elfelejtettem bedobni egy második könyvet az utazótáskába, a kedves pedig nagylelkűen felajánlotta a nehezen megkaparintott kincset (soha nem voltam egy óra leforgása alatt négy újságosnál).
A rendkívül szerteágazó, vargabetűk garmadájával bíró Marvel-univerzumot kevéssé ismerem, a szerzőket még annyira se. Vicomte elmesélte, hogy Mark Millar ki nem állhatja Hulkot, és Rozsomák az abszolút, tényleg halhatatlan szuperhős nála. A magyarázatot utólag kértem, ezért erősen kiguvadt a szemem, amikor egy vérgőzös tetű Bruce Bannerről olvashattam. Egy fúúúj-kategóriásról. Az események egy része is fúúúj, egy másik része hihetetlen. A cselekmény elég felemás; az elején felvázolt reménytelen, posztapokaliptikus világ tetszett, aztán az utána következő, filmekből ismert akciódús, bénán megoldott road-movie nem. És komolyan... dinók?
Sajnos nekem felejthető élmény volt, baromira örülök, hogy a filmkészítők nem erre a képregényre alapoztak.
Egyfajta bátorságpróba volt számomra - évek óta kerülgettem ezt a kis könyvet, ami nagyon érdekelt, de nem bírom elviselni az állatkínzást, ezért tisztes távolságot tartottam Az öregtől.
Szerencsére az állatok bántásáról nincs részletes bemutatás, de ettől függetlenül sem igazán tetszett a könyv, abba a halmazba került, amit el lehet olvasni, de ha kimarad, nem veszítek sokat, vagy semmit se. Nem szeretem a fekete-fehér ellentéteket és a didaktikusságot. A fehér ember gonosz, minden gondolata a fosztogatás és a rombolás körül forog, az őslakos mindentudó, hipertoleráns bölcs, aki egy ujjal sem nyúl az anyatermészethez. Értem én, hogy elég nagy százalékban léteznek ilyen emberek, de ez túl sarkos vélemény. Van mit még mérhetetlen emberi butaság és előítélet, elnyomás, félelem a másik embertől, élethosszig tartó keserűség, és persze az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, lassan, szótagolva, egy magas padnál állva, mint egy középkori szerzetes reinkarnációja, a műfogsorát zsebkendőbe göngyölve, de őt se igazán kedveltem, valami hiányzott, hogy átbillenjen a mérleg nyelve a "tetszett"-serpenyő felé.
