Igen, kommersz könyvmoly módjára engem is utolért a sorozat és igen, ennek köszönhetően a könyv is felkeltette az érdeklődésem. Valószínűleg abban is tipikus vagyok, hogy sokakhoz hasonlóan korán hamvába holt a sakk iránti érdeklődésem, de holmi dugába dőlt gyermekkori szeszélyek (melyek száma végtelen), magyarán mondva az, hogy egyáltalán nem konyítok ehhez a játékhoz, nem akadályozott meg abban, hogy élvezettel nézzem/olvassam a sorozatot/regényt. Egyébként ritkán nézek adaptációkat, ha előbb találkozom a könyvvel, akkor szinte soha, ha viszont előbb nézem, utána - bár utálom, hogy a képzeletemben automatikusan helyet foglalnak mások elképzelései - általában elolvasom a könyvet. Most is így tettem, de ezúttal hajlamos vagyok elengedni a makrancosságom, mert a forgatókönyvíróknak sikerült átmenteni, megőrizni a történet szellemiségét, habát pár változtatást eszközöltek benne.
Tulajdonképpen nem tudom, mi olyan rohadt addiktív ebben; az, hogy semmi bombasztikus, házfalat kirúgó izgalom nincs benne? Hogy jólesik egy ennyire introvertált, köldöknézegető, befelé koncentráló történettel találkozni? Hogy láthatatlan turista módjára barangolhatunk egy korabeli amerikai árvaházban, áruházban és a Szovjetunióban? Hogy élvezettel boncolgathatjuk a szereplők közötti kapcsolatok mozgatórugóit, de anélkül, hogy a lelki nyomortól fetrengenénk a padlón? Hogy egy zseniális, mégis szélsőségektől mentes, hétköznapi ember a főszereplője?
Baromi nagy lehetett a kísértés - az író és a forgatókönyvesek számára is - hogy Beth-t sokkal szélsőségesebb személyiségnek alkossák meg; megszoktuk, hogy a rendkívüli tehetség törékeny mentális egészséggel párosul és hogy a sötét lóként induló versenyző útjába egyre veszélyesebb akadályokat gördítenek; ebben az esetben nincsenek ilyenek, a hősnőt még egy jóképű szovjet kém sem akarja elrabolni. Igen, Beth alvászavarral küzd, zselés cukorka módjára csábítja az altató és van egy mély hullámvölgye az alkohollal való kacérkodásban, de magasan funkcionáló függő és az útját nem az önpusztítás szegélyezi. Ő nyerni akar. Árva kisgyermekként mások hoztak döntéseket az életéről, de a sakktáblán ő a mindenható és könyörtelenül szétrobbantja az ellenfelek védekezését. Tehetsége ösztönös, türelmetlen és egy olyan mélyről fakadó bizonyosság táplálja, amit nem tud elnyomni az, hogy a versenyeken általában ő az egyetlen nő és hogy sok újságíró számára csupán a neme miatt érdekes.
Továbbá Beth nem a klasszikus mizantróp introvertált, vágyik a társaságra, az emberi kapcsolatokra, és, habár bízik magában, a tornákon sokszor egyedül érzi magát és a rémületet is nemegyszer megtapasztalja - értelemszerűen ez a regényben jobban átjön. Ami engem nagyon elszomorított, az Alma Wheatley, az örökbefogadó anya hipergyorsan felívelő érdeklődése Beth iránt, miután kiderült, hogy a sakkal pénzt is lehet nyerni - amíg ez nem realizálódott előtte, őt sem érdekelte a lánya szenvedélye, maga Beth is egy lassan mozgó figura volt a gyógyszerektől és az alkoholtól tompán homályos háttérben. Ezt akkor sem tudtam neki megbocsátani, amikor már egy jóindulató, passzív háttérország lett Beth számára.
A regény stílusa nagyon olvasmányos, az a fajta szórakoztató könyv, amibe jó belebújni a még mindig hűvös reggeleken és egy kicsit kizárni a mostani világot és azt az elkerülhetetlen tényt, hogy menni kell dolgozni. Egyébként szokatlan érdeklődést övezte az olvasásom, a buszon többen fixírozták a borítót és egy idősebb hölgy meg is szólított miatta.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2020
Fordította: Szabó Luca
Ár: 3990 Ft
