Szenvedély és szenvedés nagyon sokáig

"-... én elvárom a férjemtől, hogy más öröme ne legyen, csak amit velem is megoszt; ha pedig nem az a legnagyobb öröme, hogy a társaságomat élvezheti, hát akkor... hát akkor csúnyán megbánja, bizony.

 - Nos, Esther, ha ezt várod a házasságtól, ugyancsak jól nézd meg, kihez mégy feleségül, vagy jobb, ha nem is mégy senkihez." 

Anne Brontë: Wildfell asszonya

1827 október:

- Helen, én, én...

- Igen, Gilbert? Mondjam, kérem!

- Jaj, nem is tudom.

- De mégis, ne tegyen tönkre!

- Félek, hogy megsértem az érzéseit. Vagy az anyámét. Vagy az ön nagynénjéét. Végtére is, ez igazán ill..

- Gilbert, maga csak játszik az érzelmeimmel. Második napja látogat, látott minket a gyermekem dajkája és az egyik béres a kapunál. Rettegek, hogy az emberek máris a szájukra vettek.

- Attól tartok, Helen, ki kell fejeznem mélysé...

Én, 2022 telén, gondolatban:

AZ ISTEN SZERELMÉRE, EMBEREK, NE KÍNLÓDJATOK MÁR! CSÓKOLD MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN, HÁZASODJATOK ÖSSZE ÉS TEGYETEK MÁR RÁ MAGASRÓL, MINT GONDOL KÉT ÖREGASSZONY!

Sokat megélt veterán volt a várólistámon a legkisebb Brontë-lány klasszikus regénye, nem is tudom, mi ütött belém, hogy ezt kaptam le a polcról; ahogy az sejteni lehetett, derekasan megküzdöttünk egymással, ha nincs két hosszú vonatút, lehet, hogy a Könyv győz, nem én, de háromszáz oldalnyi vergődés után csak nem adtam meg magam, túl sok drága időt fektettem bele.

Olvasás közben többször eszembe jutott - a gondolatot mindig kísérte egy adag bűntudat -, hogy Anne mindkét nővérétől tanulhatott volna a regényírás csínjáról-bínjáról; Emilytől azt, hogyan kell egy cselekményt kívánatos hosszúságúra szabni és úgy felfokozni az érzelmeket, hogy örökké megbolygassa az olvasók lelkivilágát, Charlotte-tól pedig az izgalmas, fordulatos történetvezetést. Habár Helen alakjában érezni a Brontëk haladó szellemét, sajnos maga az eseménytelen, ma már rétestésztaszerűen elnyújtottnak tűnő történet agyoncsapja az egészet és a végére már a főszereplő se bír a társadalmi béklyókkal. A maga korában roppant dekandensnek számíthatott, amelyet szoknya korcában rejtegethettek; illetlenül, a maga pőre valóságában bemutatja az előnytelen házasság minden hátulütőjét, ami a buzgó hormonok és rózsás, piruló érzelmek miatt halálos veszedelemként leselkedett a fájóan tapasztalatlan, ájtatos vallásosság tejüveg búrája alatt nevelt fiatal lányokra, akiknek pihegő szívét szó szerint egyetlen mosoly elrabolta és tönkretette életét, hiszen az eskü - ami még tartalmazta a bájos "mindenben engedelmeskedem neki" kitételt és minden vagyonától megfosztotta az arát - akkor szó szerinti volt: amíg a halál el nem választ.

Sokszor eszembe jutott már, hogy rossz korba születttem, de ha választanom kellene a 19. század és a 21. közöttt, habozás nélkül az utóbbira voksolnék. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de a másik két nővér képes volt úgy papírra vetni az ötletét, hogy örök érvényű legyen és a kor patinája - mert jól tudták, hogy a világ változni fog - ne feketítse be annyira, hogy élvezhetetlenné váljon. Anne esetében ez sajnos majdnem sikerült; jóval szűkebb perspektívája az átlagos vidéki angol nemesség viszontagságait örökíti meg tintába foglyul ejtve; sajnos vagy sem, közel sem olyan grandiózus, mint az Üvöltő szelek vagy a Jane Eyre, de hősnője szintén kitűnik a kor átlagából; Helent erős tartása, józan esze, független természete Jane méltó társává teszi, tette olyan önállóságról és bátorságról tanúskodik, hogy nemcsak a maga korában tekintenék botrányosnak, hanem jóval később is, a 21. századi nő előfutára.

Borzasztó keserűséggel átitatott könyv a Wildfell asszonya, de ezt a keserűséget nem lehet felróni neki, mert csak az őszinteség bűnébe esik. Erősen gyújtogatta az érzelmeimet, de közben el is emésztette őket; egy ilyen történet olvasása közben az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a saját csalódásai és elönti az epe, hogy bizonyos dolgok mennyire nem változnak.

Nem bánom, hogy elolvastam, de ebben az érzésben vaskosan közrejátszik a megkönnyebbülés, hogy végre kipucoltam a várólistámról.:) 

Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1985

Fordította: Borbás Mária, Kiss Zsuzsa

Ár: pár száz forinttól elérhető

A halhatatlan elmúlás csendessége

"Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy civilizált fajjá váltunk, és ájtatos borzadállyal emlegetjük azokat az időket, amikor a gabona istene emberi testet követelt obskúrus funkciója betöltéséért cserébe. De az az isten, akit annyi római szolgált nem is oly rég, sőt még a mostani időkben is, vajon nem éppoly sötét és félelmetes-e, mint az a régi? Még ha azért is, hogy elpusztítsam, a papja voltam. Még ha azért is, hogy meggyengítsem hatalmát, engedelmeskedtem a parancsának. Nyugtalanul alszik az emberi szívekben, várva, hogy felébredjen vagy felébresszék. A brutalitás között, amely egyetlen ártatlan életet áldoz fel egy névtelen félelemnek, és a felvilágosultság között, amely életek ezreit áldozza fel egy félelemnek, amit megneveztünk, nincs sok különbség."

John Williams: Augustus

Nagyon megörültem, amikor a fordító, Gy. Horváth László elárulta a Molyon, hogy a kiadó megrendelte tőle az Augustus fordítását - ez volt a 2016-os év egyik legjobban várt könyve nálam. Remélem, mind a Stonert, mind ezt imádják az olvasók. (Én megtettem mindent: négy embernek is az Augustust ajándékoztam karácsonyra, én pedig pattől kaptam meg. Ugráltam a széken örömömben, amikor megláttam, hogy valaki bejelölte ajándéknak.)

Ne várjatok tőlem mélyreható irodalmi elemzést, már sokan megtették előttem és közel egy hónapja olvastam a könyvet, szóval maradnak a nyers emlékek, benyomások, ahogy az már lenni szokott.
Nem hittem volna, hogy így lesz, de az Augustus jobban tetszett a Stonernél, a cica rúgja meg. Talán azért, mert sokakkal ellentétben szeretem az ókorban játszódó, ezzel foglalkozó könyveket - a középkorral viszont ki lehet kergetni a világból -, a császárkori Rómát pedig különösen.

Minden történetnek megvan a maga főgonosza. Ha Kleopátráról olvasunk, a szerzők hajlamosak Augustusra testálni ezt a szerepet - a feleségét, Liviát pedig egy méreggel és ármánnyal gyilkoló terminátornak ábrázolni -, ha Római Birodalomban barangolunk és legalább említés szintjén megjelenik, ő a császárkor arany bálványa és a birodalom védelmezője - de milyen ember volt, miktől félt, hogyan vitte keresztül az akaratát és vált igazi uralkodóvá?
Hogy milyen ember volt? Azt ezúttal se tudjuk meg. Az utolsó, harmadik könyvig maga Augustus - vagy ahogy itt emlegetik: Caesar Octavius* - meg se szólal, a körülötte lévő emberek fiktív leveleiből, naplórészleteiből rajzolódik ki az alakja. Homályos, derengő figura, aki Julius Caesar meggyilkolása után tudatosan magába zárkózott, megszűnt barát és ember lenni, mindent Róma érdekeinek rendelt alá. Persze, amit olvasunk, fikció, John Williams regénye - ahogy ő írja: "...ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai" -, de továbbra sem sikerült őt megkedvelnem. Nem tetszett, hogy bábuként kezeli a körülötte lévő embereket; a parancsszavára kifacsart házasságok születnek, boldog házaspárokat szakít el egymástól és lefekteti azoknak a patriarchális, képmutató erkölcsi szabályoknak az alapjait, amelyek mintha még ma is érvényben lennének, és amelyeknek semmi érdemi haszna nincs. Semmit nem tesz azért, hogy Liviát megfékezze, és, hogy csökkentse a feszültségeket, legalább egy minimálisan udvarias kapcsolatot kialakítson a felesége fiával, Tiberiusszal.
Az egész regény hangvétele szomorkás, tele az elmúlás fájdalmával, ugyanakkor nagyon méltóságteljes. Ez valamennyi megszólaló szereplőre jellemző (még a harsogó Antoniusra is), de engem egyáltalán nem zavart, mert a történet vitt magával. Olvasás közben próbáltam szem előtt tartani, hogy fikciót olvasok, de annyira színes-szagos, Róma-illatú volt az egész, hogy a fenét érdekelte a narráció monotonitása. Élvezettel elmerültem a könyvben, végigböngésztem Kleopátra ellátmányozási listáját, Augustus ígéretével ellentétben nem égeti el az Aeneis rábízott kéziratát, megjelenik Horatius, aztán a vége felé Ovidius, összeesküvéseket lepleznek le, olyan volt, mintha szélesvásznon művészfilmet nézni. Damascusi Nicolaus leveleit élveztem a legjobban, hosszan bele lehetett merülni a leírásaiba, amiben benne van a kisember hatalmasok iránti megilletődöttsége és a tudás iránti mélységes tisztelet. A másik kedvenc részem Augustus lánya, Julia naplója volt - romantikus történelmi regényírók egész életművüket tűzre vetnék azért, ami Williams könyvének csak egy része. A fiatal lány, akinek apára és nem császárra lett volna szüksége - vajon lehet normálisnak lenni a hatalom középpontjában? Julia soha nem egy gyerek, egy lány, egy nő volt, hanem a császár lánya, egy politikai elnevezés, amit tetszőlegesen ide-oda lehet pakolgatni.
A regényt Caesar Octavius Damascusi Nicolaushoz címzett hosszú levele koronázza meg. Habár a császárt gyenge szervezete miatt sokszor el akarták temetni élete során, csodával határos módon mindig felépült, most viszont, 76 évesen, tudja, hogy közeledik a vég, és egyfajta számvetést-visszaemlékezést ír egyetlen életben maradt barátjának. A keselyűk gyülekeznek, szárnyuk nyugtalanul verdes, de még van idő elmerengeni a múlton, a döntéseken, a hibákon, az áldozatokon, amíg a hajó célba ér.
A befejezés - a császár orvosa, Philippus levele Senecának - egyszerre ironikus és kicsit szíven szúró.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem okozott csalódást a könyv, és gátlástalanul rajonghatok érte. Az Augustus gyönyörű regény, minden szavát öröm volt ízlelgetni - hálás köszönet érte Gy. Horváth Lászlónak -, ha valamire lehet azt mondani, hogy szépirodalom, akkor ez az.

Eredeti cím: Augustus
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft





* Egyébként nem Octavianus a helyes forma? Az apját hívták Octaviusnak.
 Hát nem! Itt felvilágosított Madar Bogi, hogy az Octavius a császár születési neve volt, az örökbefogadása után lett volna Octavianus, de ezt a változatot ő maga sose használta.

Vanessa és a nővére

"-... Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények... olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam...
- Megcsókoltad?
- Pfuj! - Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
- Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt - jajdult fel. - Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
- Megértelek."

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra jó érzékkel választja ki a színvonalasabb női regényeit - legalábbis azt a pár darabot, amit én olvastam:P -, Paula McLain és Naomi Wood Hemingwayhez kapcsolódó írásai után itt van nekünk Priya Parmar és Virginia Woolf, illetve Vanessa Bell.
Nem kevés cidrizést éreztem, amikor átvettem a rendelést, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem hiszitek el, de körülbelül azt az élményt adta a Vanessa és Virginia, mint A párizsi feleség anno; szép, érzékeny hangvételű regényt, amit élmény és kikapcsolódás olvasni.
Azért is jó ilyen könnyed, mégis informatív kötetekhez nyúlni, mert jó eséllyel felkeltik az érdeklődést a történet tárgya iránt, kicsit "lefaragnak" a köztünk lévő távolságból (az senkit ne tántorítson el, hogy Hemingwaytől még mindig az egy szem Vándorünnepet  olvastam - esküszöm, hogy idén változtatok ezen!), ezért ajánlom a Vanessa és Virginiát és társait nemcsak azoknak, akiket érdekel az adott híres személy életműve, hanem a tartalmas szórakozást keresőknek is - aztán, ki tudja, mihez hozzák meg az étvágyat.

Napló-, ill. levélregény formájában ismerhetjük meg Vanessa és Virginia Stephen életét, az egymáshoz kötődő bonyolult, összetett viszonyukat. A naplórészletek fiktívek, Vanessa nem vezetett naplót (ha jól emlékszem...), de a fennmaradt levelek, egyéb dokumentumok, a temérdek Virginia Woolfról szóló életrajz alapján elég részletes képet lehet alkotni a nővéréről is, mondhatni, az írói képzeletnek kevés bebarangolni való "tér" marad.
A szerző az adott korra, a későviktoriánus Anglia változásaira is ad némi kitekintést. A négy Stephen-testvér szüleik halála után a kevésbé előkelő, bohéman züllékeny Bloomsbury negyedben bérel közös házat. Leslie Stephenről ellentmondásos apakép rajzolódik ki a szakirodalom alapján, de az mindenképpen a javára szól, hogy a lányait is színvonalas oktatásban részesítette, nem arra nevelte őket, hogy vigyorgó szobadísz-feleségek és kirakatanyák legyenek. A négy fiatalban egyesül a műveltség, a művészetek iránti érzékenység és tehetség, valamint az újra, a változásra való szomjazás. Elhatározzák, hogy csütörtökönként baráti összejöveteleket szerveznek, amelyek csakhamar a fiatal értelmiségiek vitaestjei lesznek. A később Bloomsbury-körnek elnevezett társaságnak meggyőződése, hogy nagy dolgokat visznek véghez, változást hoznak létre, megtörik a konvenciókat - az összejöveteleken csak úgy repkednek a "buzeráns" és az "ondó" szavak.:D Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen igazuk lett, bár ekkor még csak az egyikük, E.M. Forster írt és adott ki regényt (irigyek is rá:D). Bár elég valószínű, hogy más, hasonló csoportosulások is ezt képzelték magukról, mégsem tudunk róluk fikarcnyit sem - elképzeléseiket elsöpörte az idő és a történelem.

Vanessa Bell. George Charles Beserford fényképe,
1902.
Forrás

Térjünk át Vanessára. Tetszik nekem ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, a hasonlatai mind a festészethez kötődnek. A szülők halála után ő a család szilárd tartóoszlopa, aki figyel a többiekre, befizeti a csekkeket, megszervezi az összejöveteleket, az utazásokat. Közben minden idegszálával próbálja önmagát mint művészt meghatározni, ami nem egyszerű a máris elnyomó Virginia mellett.
Gyakran előfordul, hogy a zseniális alkotók magánemberként, a hétköznapokban... elviselhetetlenek. Vagy szimplán kiállhatatlan a természetük, vagy az eszméik teszik tönkre a szociális hálójukat, vagy a zseniális műveket eredményező, ám ingatag szellemi állapotuk és érzékenységük teszi próbára a kapcsolataikat. Virginia Stephenre egy kicsit mindegyik igaz. Vanessa az ellenpontja, a kikötője, a riválisa, a másik fele, világának elválaszthatatlan része. A nővére iránt érzett szeretete rendkívül összetett (nem kevés abnormális elemmel), emellett olyan pokoli féltékeny, mint egy kisgyerek. Muszáj megszereznie, ami az övé, muszáj jobbnak lennie nála. Vanessának nagyon nehéz dolga van - gondoskodnia kell a testvéreiről, meg kell találnia önmagát nőként és művészként. Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy Nessa próbál keresni egy sarkot, ahol végre kiegyenesedhet és kifújhatja magát - hogy ő mint egyedülálló személy létezzen, nem pedig kontextus.

"A rettenthetetlen Vanessa péntek esti partit adott, hogy ellensúlyozza a mi nehézkes csütörtöki összejöveteleinket. Ő maga egyébként nem kötelezte el magát egyetlen művészeti irányzat mellet sem: a vizuális művészetekbe vetett hitének dogmáit sokféle művészeti vallás tételeiből válogatta össze. A szalonja sem preferál egyetlen hitvallás vagy művészeti módszert sem, inkább a törekvést, az erőfeszítés értékeli. Erőfeszítés és fegyelem az ő ikercsillagai."

A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz - írja a regény utolsó levelében a testvérének. Ha a helyében lettem volna, nem biztos, hogy a világirodalomnak része lenne a Mrs. Dalloway vagy az Orlando. Nessa lemondásokkal teli, nehéz utat tesz meg, mire sikerül függetlenítenie magát a körülötte lévő emberektől és rájön, hogy "Mindvégig önmagamra vártam." Sokáig tartott, mire megszületett Vanessa Bell és nem félt elhinni, hogy ér annyit, mint a többi ember.
Néhány gonosz megjegyzés: eközben úgy várják Leonard Woolfot Srí Lankáról, mint a Messiást, a gyönyörű és zseniális Virgnia méltó párját. Szegény ember.
Tudom, rettenetesen gonosz vagyok, de Virginia Woolfot maximum angol viszonylatban lehet szépnek nevezni. Habár rendkívül illusztris családdal bírt - a dédmamának Disraeli és Tennyson írt levelet, Elizabeth Barrett-Browning Leslie Stephennek ajánlotta az Aurora Leigh-t -, egy lengyel nagymama nem vált volna a hátrányára.

Nagyon jó kis könyv a Vanessa és Virginia, "irodalmi csemege", amit jóízűen lehet ropogtatni, de akár "irodalmi lányregény"-nek is lehetne nevezni. Sose fogom elfelejteni, milyen megkönnyebbülés volt Vanessa színes, gyengéd narratívájába burkolózni a fáradt év vége felé.

Ui.: Nessa talán nem sejtette, de előfutára volt egy 21. sz.-i "toposznak", "a nő és meleg férfibarátja" formációnak - a fenti párbeszéd közte és Lytton Strachey újságíró között hangzik el. Lytton végig Nessa támasza volt a nehéz időszakok alatt. Jót mulattam, amikor Nessa azt írja, hogy "... átjött Lytton, és jó sok tortát megettünk.":)

Ui2.: Örültem volna, ha a kiadó nem viszi túlzásba az antikolt mályvaszínt a dizájnban, elég nyálasra sikeredett. Az eredeti kiadás színvilága sokkal kiegyensúlyozottabb.

Eredeti cím: Vanessa and Her Sister
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Getto Katalin
Ár: 3700 Ft

"... van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél?"

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

Bizonyos könyvekhez nagyon személyes viszony fűz, úgy is mondhatnám, hogy meghatározó élményként kapcsolódnak életem mérföldköveihez. Érzések garmadája kötődik hozzájuk - olyan érzéseké, amelyek a regény tükrében egészen új jelentéssel gazdagodnak, mintha a történet feltámadna a poros lapokból és elmaszatolódott betűkből, és már nem tudom, hol kezdődik az én életem, és hol ér véget a könyv. A valóság határán egyensúlyozunk, már-már posztmodern helyzetet hozunk létre. Kissé félelmetes ez a reflektálás, és érdekelne, hogy az írók tisztában vannak-e a látnoki képességükkel, szebben fogalmazva a történetükbe oltott varázslattal. Vajon hinné-e Choderlos de Laclos, hogy a regénye, amiben a szerelem maga az elszabadult pokol, nekem egy szerelmi vallomás része? Szerintem nem lepődne meg, de a halott írókkal kapcsolatos gondolataim már egy másik homlokráncoltató/meghökkentő témát képeznek, aki elolvassa ezt a szösszenetet, annak egyelőre elég lesz a bensőséges kötetek gondolatát feldolgozni.

"Örvény az, még hozzá veszedelmes örvény, mert magát megkapni és elveszíteni annyi, mint egy röpke perc gyönyöréért holtig tartó bánattal fizetni meg."

Ám akkor is a kedvenc könyveim közé sorolódott volna a regény, ha nem fűződnek hozzá személyes emlékeim. A címe olyan, mint egy sziszegve fülbe súgott titok vagy pletyka, és tulajdonképpen az egész, levelekből kibontakozó történet ilyen. Mintha kíváncsi postáskisasszonyok (vagy postásfiúk) módjára fürkésznénk ki, hogy a szereplők miként manipulálják egymást, ami pókhálókként köti össze vétkeseket és ártatlanokat. A háló közepén két pók tanyázik, mindegyik lesi a maga áldozatát, akit bábként használ, de egymás ellen is cselt szőnek. A ragadós szálak végül mindenkit elkapnak; a két pók - Valmont vikomt és Merteuilné - is menthetetlenül belegabalyodik a játszmába. Olyan veszedelmes viszonyokat alakítanak ki, amelyek a saját, kényes egyensúlyú kapcsolatukat is megrengeti - és a cselszövők nem szeretik, ha bábként használják vagy megsértik őket. Teljes sebességgel haladnak a katasztrófa felé, és kiszámíthatatlan, hogy mennyire sérülnek meg, egyáltalán, túlélik-e, esetleg érdemes-e túlélniük.

Ez a könyv klasszikus értelembe vett időtlen történet; megmutatkozik benne mind az a hamisság, ami bennünk rejlik, és mennyi aljasságot képesek az emberek egymással művelni. Nem a nyers erőszak, hanem a kifinomult gyilkolás révén, amikor az áldozatot a legfájóbb pontján találják el - látszólag selyembe bújtatott kézzel és finom mozdulatokkal - a szívén. Lenyűgöző megfigyelni, hogyan csalogatják felszínre a vétlenekben a sötétségét és hogyan hámlik le a cselszövőkről minden tanult gesztusuk, amivel igazi (?) önmagukat védik. "Nem vagyok a magam ura" - hajtogatja a vikomt, mint egy mantrát, de a többiek is elveszítik az önuralmukat.

Számomra igazán meglepő volt a levelek nyelvezete: hiába íródott a tizennyolcadik században a regény, nem használ olyan nyakatekert szófordulatokat, amik vontatottá vagy élvezhetetlenné tennék, bár valószínű, hogy ebben Örkény István zsenije is közrejátszik.

Ritka az olyan könyv, ami a több mint kétszáz évvel a megírását követően is szórakoztató, izgalmas, és betekintést enged az éjszaka mélyére. A Veszedelmes viszonyok ilyen mű, és érdemes továbbra is megtartani a... kulturális köztudatban.:)

Ui.: Érdekes kérdés, hogy mely könyvek maradnak meg a kulturális köztudatban, melyeket nyel el  az idő kíméletlen süllyesztője, és melyek azok, amiket az eltelt kor patinája a klasszikus meg a szépirodalom jelzővel von be. Az utóbbira tipikus példák Jókai kalandregényei, de szerintem a Veszedelmes viszonyok is ebbe a kategóriába tartozik.

A könyv előjegyezhető az antikvarium.hu adatbázisában. Érdemes előjegyezni, nekem így lett kevesebb, mint egy hónap alatt Világszép Vasziliszám, ami szintén fehér holló a könyvpiacon.

Eredeti cím: Les liaisons dangereuses

Kiadó: Kriterion

Kiadás éve: 1973

Fordította: Örkény István

Ár: -

Gondolatbűnök

Annyiszor eszembe jutott mostanában Kevin, gondoltam, kiteszem a régi postot ide is. A többivel is így kellene tennem, főleg, hogy az aktuális olvasmányok le-beszámolásával tegnap végeztem.:)

____________________________

"Törődtél is te vele, hogy nekem melyik lány tetszik, és melyik nem, amíg egy párat le nem puffantottam. Törődtél is te bármivel, ami a fejemben zajlik, amíg ki nem tálaltam."

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
 Értékelés: 4.8 porcukros bundáskenyér az 5-ből
 Kedvenc karakter: Eva
 A tizenöt éves Kevin egy nap kilenc ember halálát okozza, a gyilkosság valamennyi érintett családot tönkreteszi - Kevin édesanyjáét is. A történetet Eva szemszögéből ismerjük meg a férjéhez írott levelek formájában, de nem csupán fiukról és az ő lehetséges indítékairól esik szó, hanem minden egyébről, ami Eva eszébe jut; politika, hazafiság és nemzeti indentitás, Eva és Franklin kapcsolata, gondolataik a házasságról és a gyerekvállalásról, stb.
 Az iskolai lövöldözésről az olvasó emberek egy részének Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regénye jut eszébe. Aki kíváncsi Shriver könyvére, barikádozza el az elméjében az előbbitől, mert az azonos téma ellenére a két regény homlokegyenest különbözik, például Peter az őt ért bántalmazások hatására követi el tettét, Kevint nem érte atrocitás, Picoult könyve rövidebb időintervallumot ölel fel, Lionel Shriver viszont Ádámtól és Évától indul, Peter édesanyja nagyon szereti a gyerekét, Eva viszonya Kevinhez nagyon ambivalens - ez csak pár különbség a sok közül, de nem összehasonlító elemzést írok, hanem könyvajánlót, úgyhogy képzeletbeli zárójel bezár.
 Sarkalatos, kíméletlenül őszinte embert ismerhetünk meg Evában, el tudom képzelni, hogy sokan ellenszenvesnek találhatják azon az alapon, hogy milyen ember az, aki ennyire ellenszenvesen viselkedik a saját gyerekével, hiszen "elvileg minden gyerek első számú drukkere az anyja" (most már tényleg abbahagyom a Picoult-zást), egyáltalán, ha nem akar gyereket, miért vállal mégis? Utóbbi számomra is furcsának tűnt, az, hogy "lapozni" akar, mert megcsömörlött, nem leli örömét az utazásban, nem elég indok egy gyerekhez, mert életre szóló felelősség jár mellé. Ennek ellenére nem utáltam Evát, sok-sok gondolata a saját fejemben is visszaköszön időnként, azonkívül nem hiszem, hogy jobban tudtam volna kezelni a helyzetet, mint ő, sőt... rövid úton idegbajt kaptam volna a fiamtól.
 Ezzel el is érkeztünk a könyv vitatott pontjához, a nagy talányhoz, Kevinhez. Bevallom, nem tudom őt hova tenni, semmilyen jellemdobozba nem lehet beszuszakolni. Éppenséggel el tudom képzelni, hogy viselkedésének oka részben abban keresendő, hogy Eva nem érezte jól magát a terhesség alatt, nem várta őt szeretettel, és a negatív gondolatok befolyásolták a magzat jellemét. De rengeteg gyerek születik nem kívánt jövevényként a világra, azt követően elhanyagolják, sok esetben bántalmazzák is őket, mégse lesznek olyanok, mint Kevin. Egyáltalán, mi a gond ezzel a gyerekkel, miért gyilkolt meg ennyi embert? A "gonosz" szó számomra túl tág és babonás fogalom, max horrorfilmekben (lásd Ómen) állja meg a helyét, hogy valaki gonosznak születik. Szociopata? A-vagy antiszociális? Ez nekem zsákutca, de kíváncsi lennék, az írónő szerint micsoda Kevin problémája. Abban viszont biztosabb vagyok, hogy miért rejtőzik a közöny álarca mögé, miért olyan sivár, jellegtelen a szobája, és miért csak lopva hajlandó enni: nem akarja, hogy lássák a gyenge pontjait, hogy ne tudják megsebezni.

Lionel Shriver

Franklin. Ó, istenem, mennyire irritált ez az ember, kb. annyira nem bírtam a nagyhangú, bratyizós stílusát, mint a fia, a jó tulajdonságai ellenére nem szeretnék ilyen apát. Mert Franklin vak, és ez nagyon nagy hibának bizonyul. Módosítok, nem is annyira jó apa ő, de ezt spoiler miatt nem fejthetem ki bővebben, majd észreveszitek, ha elértek egy bizonyos részhez. És annyira amerikai, az a fajta, aki mélyen hisz abban, hogy az USA megvalósítja a demokrácia netovábbját (khm, szegény lövöldöző gyerekek össze vannak zavarodva, ezért nagyon haragudtam) és az egyén szabadságát.
 Bár alapvetően nagyon érdekes regényről van szó, voltak olyan részek, amelyek nekem hullámvölgyet jelentettek, különösen a legelején, de később sikerült belerázódnom a tempóba - ráadásul a befejezés elég nagyot csattan, engem két fordulatnál is falhoz vágott, sokkal jobban, mint a Tizenkilenc perc , mert annak az esetében sejtettem, mi fog történni, ez a könyv viszont nem kilogikázható eseményeket, változásokat tár elénk.
 Ki a hibás? Ha egy gyerek követ el valamit, általában az anyát hibáztatják. Eva lenne a bűnös? Nem hiszem. Az anyák veszteségét soha nem vesszük észre... Ezt a könyvet még emésztenem kell, az is biztos, hogy egyszer újra fogom olvasni, hogy minél jobban megérthessem.
 Ui.: csak lábjegyzetben még egy párhuzam: Lessingtől Az ötödik gyerek - Ben nagyon emlékeztet Kevinre.

Eredeti cím: We Need to Talk About Kevin
 Kiadó: Gabo
 Kiadás éve: 2010
 Fordította: Komló Zoltán
 Ár: 3990 Ft

"»Nem tehetünk arról, hogy kit szeretünk.«"

"Kórházban kezelnek, és az ön kis kötete jobban felvidított, mint a nővérkék. És sokkal-sokkal jobban, mint az a nővérke, akinek az ajakszőrzete vetekszik Phil nagybácsikám bajuszával. Pedig ez a hölgy is jobban megérintett engem, mint az utóbbi években bárki, csak sokkal kevésbé élvezetes módon. Többnyire azzal nyaggatom a doktorokat, hogy hagyjanak felkelni és járkálni, hogy folytathassam csínytevéseimet. Alig egy héttel ezelőtt kékre festettem a dékán lovát, és ugyanezt reméltem elkövetni a terrierjével is. De most, hogy az Ön könyvét tartom a kezemben, hajlandó vagyok ágyban maradni, feltéve, ha továbbra is hoznak narancszselét."

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

A megjelenése óta kíváncsi voltam erre a könyvre, tulajdonképpen csak a megfelelő pillanatra vártam - egy olyan nehezebb olvasmányra, ami után megkönnyebbülés lesz belebújni ebbe a kis levélregénybe. A Csend, bár magához képest nem olyan fajsúlyos, tökéletesen indokolttá tette a Skye elolvasását.

Annyira élveztem a regény elejét, hogy semmi kedvem nem volt letenni és kimenni a szakadó esőbe. Szeretem a levélregények lendületességét, a bensőséges hangvételt, és Davey, a fiatal amerikai a költőnő Elspeth Dunnhoz szóló levele pont ilyen, ahogy a fenti idézet mutatja. Érdekes, hogy egy levelezés - akár kézzel írt, akár virtuális - mennyire közel hoz egymástól homlokegyenest különböző embereket, milyen sokat számít, hogy nem alkothatunk képet és egyúttal rögtönzött előítéletet a másik ember külseje alapján. Davidben és Elspeth-ben látszólag semmi közös vonás nincs, mégis évekig tartó, hosszas párbeszéd indul meg közöttük, amelyből - gondolom, nem nehéz kitalálni - szerelem lesz.
Tudom, hogy már megint gonosz vagyok (hallod-e, kedves nővérem?), de nekem itt megbicsaklott az érdeklődésem. Olyan sztenderd elvárás, hogy ha egy férfi és egy nő elkezd levelezni, egymásba szeretnek, hogy talán egyenesen szentségtörésnek számítana bármi másra kifuttatni a történetet (mondjuk, eljutnak a találkozásig, és szimplán rájönnek, hogy csupán beszélgetni tudnak, együtt élni viszont nem?). Nem arról van szó, hogy ennél a fordulatnál stílusváltás történt, csak engem jobban érdekelt ennek a két embernek az élete, a töprengéseik, mint a szerelmi vívódás - ez utóbbi szerintem túlkomplikált és a magyarázat kicsit erőltetett.
Nagyon megkedveltem Elspeth-et - valamiért imádom ezt a nevet -, az életritmusát, a felfogását. Szeret a vad, nyersen szép skót szigeten, Skye-on élni, az ütött-kopott házuk zsúptetejére kiülni ceruzával, jegyzetfüzettel, és nézni a napfelkeltét vagy az éjszakai csillagokat. Hiába van férje és családja, figyelő, befelé forduló életet él, és ez az elsőre szegényes környezet inspirálja érzékeny verseit.
Aztán jön Davey, aki "botrányos kockás zakót" hord, tehenet lovagol meg és esőcsatornán kúszik fel egy zsák mókussal (aztán leesik és eltöri a lábát), és amerikai stílusával, fiatal könnyedségével egy új világot tár fel Elspeth előtt a leveleiben. Davey-ben az a vonzó, hogy képes megvallani a félelmeit, nemcsak a csirkefogó hősködése kerül terítékre. Bevallja ennek a néhány évvel idősebb, valójában fényévekkel érettebb nőnek, hogy nem akarja folytatni apja orvosi praxisát és képtelen legyőzni magában az ő tekintélyét.
Ahogy telik az idő és váltják egymást a levelet, egyre közelebb kerül egymáshoz a két ember, azokat a titkokat is megosztják egymással, amiket soha senkinek nem árultak el.
Most jut eszembe: habár nem voltam odáig a szerelmi szálért, az tetszett benne, hogy a köztük lévő alapvető különbségek, a környezet, a habitus, konfliktusokat okoz. Nem, ennyire gonosz nem vagyok, az életszerűsége miatt fogott meg. Mert egy távolságban született szerelemnek ezek a buktatói és sajnos könnyű elbotlani bennük.

Elringató, kedves könyv, a várakozásaimnak tökéletesen megfelelt.

Eredeti cím: Letters from Skye
Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

"Enyhén remegő nyugtalanság az idegvégződésekben."

Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!

Olyan ez a könyv, mintha a Gyógyír északi szélre távoli unokatestvére lenne - azért távoli, mert csupán a tárgyuk azonos; két ember, egy férfi és egy nő levelezése, melyben a kölcsönös érdeklődésnél jóval több bontakozik ki, a stílus viszont messzemenően különböző. Sokkal költőibb, eszményibb - és rokonáéval ellentétben enyhén sokkoló a vége, ami egészen új megvilágításba helyezi az érzelmeket és a levélváltást.
Mindig szerettem a levélregényeket. Sokan idegenkednek tőlük az elbeszélésmód "zártsága" miatt, pedig valójában ál-leveleket olvasunk, hiszen a valódi levelekhez képest sokkal részletesebbek, kevésbé kapkodóak. Szeretek kézzel írni, de mindig zavart, hogy - a billentyűzettel ellentétben - a formálódó betűk nehezebben érik utol a gondolataimat, és akkor még nem beszéltünk a botrányos írásképről. Ha eszembe jut a Veszedelmes viszonyok, máris sajogni kezd a kezem.
De térjünk vissza a levélformába öltöztetett regényekhez. A levélregények kiváltanak egy plusz, kicsit csiklandós érzést: az intimitást. Tudjuk, hogy az oda és vissza küldött leveleket egy személy, a regényíró követi el, mégis képes megadni azt az érzést, hogy két ember egymásnak vallott érzelmeibe nyerhetünk betekintést.
Jean Luc és Delphine érzései sokkal bensőségesebbek, mint Leóé és Emmié. Emmi sokszor harsány, már-már erőszakosan hisztis, Delphine sokkal nyugodtabb, vagy csak megtartja magának az idegőrlő gondolatait.:) Érdekes módon közös bennük a sürgetés, míg a két férfi szívesen ellubickol a vágyakozó levelezésben.
Veszélyes, ha levelek útján alakul(na) ki egy kapcsolat. Kezdetben van egy téma. Aztán az érdeklődés. Az óvatosság. A vágy. Innentől nem lehet sérülés megállítani a folyamatot - ennek egy formáját mutatja be a dán akrobata regénye. Nagyon rövid, szép, igazi - és fájdalmas.

[Ezt a könyvet Lobo 2014-es várólistacsökkentésére olvastam el.]

Eredeti cím: Prioritaire
Kiadó: Polar Könyvek
Kiadás éve: 2003
Fordította: Kertész Judit
Ár: 1600 Ft

Az imádnivaló és lehetetlenül szórakoztató Bernadette Fox

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?
[Értékelés: 5 himbálódzó üvegszörny az 5-ből]
Kedvenc karakter: a fent megnevezett becses személy

Nem, nincs idézet, és a jegyzetlapon az üvegszörnyön kívül kétfajta pingvin neve és egy másik szó szerepel. Nem írtam semmit és nem gondoltam semmire, csak olvastam, magamba szívtam a betűket, a seattle-i esőt (meg a szúnyogok hülyeségét, elfér a többi mellett), a Déli-sark, bocsánat, az Antarktisz hidegét. Instant gyógytapasz volt nekem ez a regény, belebújtam két napra és nem voltam hajlandó mással törődni.
Senki nem mondta nekem, hogy ez tulajdonképpen levél és/vagy e-mail regény, imádom az ilyeneket. Meg imádom Bernadette-et, akinek legalább annyi hibája van, mint jó tulajdonsága, szép sállal fogja hátra a haját, és ötven éves, nem huszonöt, harminckettő, hanem ötven. Több ötvenes nőt akarok főszereplőként látni.

A fülszöveg alapján azt hittem, ez egy vidám könyv lesz. Hát, nem az. Illetve, a hangulata nekem végig az volt, pedig csak úgy sorakoznak benne a szomorú jelenségek. Itt van mindjárt Bernadette, aki imádja a lányát, Bee-t, de olyan terhet cipel magával, amit egyedül nem tud feldolgozni. Következik Audrey Griffin, akit csak utálni lehet a sznobériája, szűklátókörűsége és az akut hülyesége miatt. Bernadette férje nem véletlenül temetkezik a munkába, de nem analizálgatom az egész bandát, mert nektek - ha el szeretnétek olvasni a könyvet - nem marad semmi felfedeznivaló.
Ó, a Kis-Trianon, azt mennyire imádtam. Nekem is kell egy, bár nem szükséges lakókocsinak lennie. Le merem fogadni, hogy ennek az említésénél katacita is vigyorgott.:)

Hm, mit írjak még... hm, nem tudok mit. Igen, ez egy szar post, de nem akartam egy szó nélkül elmenni emellett a szórakoztató könyv mellett. Annyira jólesett a Kafka a tengerparton után! Tipikus lazító, csajos könyv; amikor átkozottul eleged van a világból és eresztesz egy kád forró vizet magad mellé készítesz egy adag fagyit, vidd magaddal ezt a regényt. Legalább olyan jól fog esni, mint a fürdő.

Eredeti cím: Where'd You Go, Bernadette?
Kiadó: Maxim 
Kiadás éve: 2013
Fordította: Lázár Júlia
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Memento vitae

A postban van egy pinduri spoiler, ami szerintem nem az, mert a dolog a 66.-67. oldalon kiderül és a fülszövegből is ki lehet találni, de inkább szólok.

"»Amikor a viszonzatlan szeretetről beszélek, a legtöbben közületek alighname a szerelemre gondolnak, pedig sok más olyan szeretet is létezik, melyet nem megfelelően viszonzunk, vagy egyáltalán nem. Előfordul, hogy egy dühös kamasz nem szereti úgy az édesanyját, ahogy az őt; a bántalmazó apa pedig nem viszonozza a gyermeke ártatlan, naiv szeretetét. Ám a legvégső viszonzatlan szeretet a gyász. Akármilyen odaadással és akármennyi ideig szeretünk valakit, aki eltávozott közülünk, az érzelmeink nem találnak viszonzásra. Legalábbis így érezzük.«"

Rosamund Lupton: Drága Tess!
Értékelés: 4.5 akármi az 5-ből
Kedvenc karakter: Beatrice


Ahogy az Utas és holdvilág postjánál említettem, a Drága Tess! is olyan olvasmány, amely röhögnivalóan illik a saját életem egyik mozzanatához. Naiv vagyok, de nem gondoltam, hogy ez a könyv a gyászról (is) fog szólni - talán mert képtelen vagyok elfogadni a halált, hiába vagyok ebordítóan pesszimista.
Bizonyos részei, mondatai úgy égettek, mint a tűz. A vonaton a gyerekkori fakanál-varázspálca második említésénél (amikor az anya bedobja a sírba) elbőgtem magam. Rosamund Lupton - meggyőződésem, hogy ha Rose Luptonként jegyezné a könyveit, ez a regénye se tűnne nyálasnak, pedig a magyar cím és a letéphető könyvjelző a nárciszokkal mind ezt a sztereotípiát erősíti, hiába van utóbbinak fontos szerepe - nem ír szépirodalmi igényességgel, de az írása alapján azt gondolom, ismeri a gyászt.
És azt is, hogy kell izgalmas krimit írni.
Anno nem keveset fanyalogtam a Holtodiglan LINK kiszámíthatóságán, Gillian Flynn annyira precízen szőtte a szálakat és váltott nézőpontot, mintha tankönyvből nézte volna ki. Rose Lupton (csakazértis, remélem, nem haragszik meg érte) érzésem szerint ügyesebben csinálta, ezért olvastam első nap hajnali negyed kettőig, kíváncsi voltam, mi derül ki Tess-szel kapcsolatban. Persze lehet, hogy csupán a személyes kötődés és az alkalmasabb hangulat miatt érzékelem jobban szerkesztettnek.

Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy levélregényt olvasunk; Beatrice végig a húgához szóló beszámolókban meséli el a történetet, amely során fényt derített arra, mi történt Tess-szel és miért - miközben az ő életében, gondolkodásmódjában is alapvető változások történnek. Ebben viszont hasonlít a Holtodiglanhoz: annyira jól lehet elemezni a szereplők lelkivilágát. Nem nehéz észrevenni, hogy Beatrice személyisége tudatosan alakult ki, hogy nem egy magára erőszakolt tulajdonsága van, csodálom, hogy még nem dilizett be. Ahogy halad előre a nyomozásában, felvett álarca darabokban hasad le róla, az előzékeny, mélyen kontrollált, pedáns nő helyét másvalaki veszi át - aki teret enged az életben a spontaneitásnak, az érzelmeknek, a pillanatnak, amely Tess világképében döntő fontosságú volt. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy a két testvér homlokegyenest más ember, Tess az, aki szétszórt, elhagyja a kulcsát, a nappali közepére állítja a ruhásszekrényt, míg Beatrice egy évre előre beírja a születésnapokat a naptárába és méretre készült

kosztümöt hord.

Beatrice váltakozva mutatja be a múltat és a jelent, és ahogy halad előre a történet, kezd kirajzolódni, mi is történt valójában, a megoldás és az egyik mozzanat miatt vontam le pontot, ezek voltak azok, amelyek skatulyában tartják a regényt, és amelyek miatt a chipshez tudom hasonlítani a könyvet: jólesik és gyorsan elfogy, de semmi különös. Nem tudom, elolvasom-e Rose Lupton másik könyvét, az Azutánt, valószínűleg nem veszítek sokat, ha kihagyom.

Eredeti cím: Sister

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás éve: 2011

Fordította: Varsányi Anna

Ár: 2990 Ft

Az írónő honlapja

Mr. Mentacukor és Ms. Nekem-Van-Igazam

"Egyebek között megtudtam, hogy Sadie Kate két napot töltött a betegszobában; betegsége, a doktor diagnózisa szerint, fél üveg piszkelekvár és csak az ég tudja, hány fánk volt. Távollétemben ugyanis Sadie Kate-re bízták a mosogatást a testületi tálalóban, és törékeny erénye összeroppant ennyi egzotikus csemege láttán."

Jean Webster: Kedves Ellenségem!
Értékelés: 4.7 níluszöld krepdesin az 5-ből
Kedvenc karakter: Sallie

Ha emlékezetem nem csal, tavaly olvastam [igen, megnéztem] Judy Abbott roppant szórakoztató kikupálódásáról és kalandjairól, és olyan tündérbűbáj (copyright by tataijucc) volt, hogy meg akartam ismerni az írónő többi művét is. Úgy látszik, nekem ő a babos-bájos szerzőm, ami másoknak Montgomery - nekem ő túl cukros volt -, az nekem Jean Webster.
Azt hittem, szó szerint a Nyakigláb Apó folytatásáról van szó, de nem szomorodtam el, hogy Judy helyett barátnője, Sallie McBride energikus stílusában íródott leveleket olvashatok. Szegény Sallie, szánalomra méltó helyzetbe jut: az öntudatos, ám léha társasági életet élő fiatal nő Judy egykori intézete, a John Grier Otthon élére kerül. A végkifejlet borítékolható, pláne, hogy egy mogorva, skót orvos is dukál a gyermekotthon mellé.

"Van egy majmunk! Jávának hívják. A gyerekek már meg se hallják, ha szól az iskolai csengő. Amikor ez a teremtmény megérkezett, az egész intézet sorba állt, elvonult előtte, és megrázta a kezét. Szegény Szing kiment a divatból. Kénytelen vagyok fizetni, hogy megfürösszék!"

Annyira röhögtem, miközben elképzeltem Sallie megérkezését abba a lehangoló, lélekszomorító intézetbe; egyik oldalán a komornája, lábánál a Szingapúr nevű palotapincsije, vörös üstökű fejét ellentmondást nem tűrően felszegi. "Egy ilyen intézet vezetője legyen fiatal és izmos és erélyes és erős és ügyes és vörös hajú és galambszelíd." - sorolja a követelményeket iskolai barátnőjének, és milyen igaza van! Olyan igazgatóra van szükség, aki estélyi ruhában vacsorázik, a kellemetlen felügyelőbizottsági tag elől a szekrénybe bújik (ha a helyzet úgy kívánja), nyuszifüzért festet az ebédlő falára és leszámol a kék kartonruhával. Aligha létezik olyan gyermekotthon, mint amilyet Sallie teremt (talán nem is lehet kivitelezni), de néha jó rábólintani arra, legalább képzeletben, hogy létezhet olyan árvaház, ahol a gyerekek majommal játszhatnak, van tizenvalahány macskájuk és személyre szóló veteményeskertjük. A fagyi pedig szerintem is feltétlenül fontos momentuma a gyereknevelésnek.:) Miss McBride természetesen megváltozik az ott töltött idő alatt, előtérbe kerülnek pozitív tulajdonságai, és amellett, hogy megőrzi életvidám természetét, illő mértékben megkomolyodik.

Annak ellenére, hogy azért voltak durva dolgok a történetben (amelyeken se erőm, se kedvem nincs most elgondolkodni), alapvetően bájos könyv és istenien jólesett az olvasása. A következő kiszemeltem a Patty a kollégiumban.


A könyvet nagyon köszönöm Zenkának és közvetve Neelának!:)

Eredeti cím: Dear Enemy
Sorozat: Csíkos könyvek
Kapcsolódó kötet: Nyakigláb Apó
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1989
Fordította: Borbás Mária
Ár: pár száz forinttól

Eszmélet

"Kezd elegem lenni a Harpóból, mongya. Másra se bír gondolni amióta összeházasottunk, csak hogy hogy taníccson engem móresre. Neki nem feleség kell hanem kutya.
 A férjed, mondom. Mekkel maradnod mellette. Mi mást is csinálhatnál?"

Alice Walker: Kedves Jóisten
Értékelés: 3 sor az 5-ből
Kedvenc karakter: Sofia

Emlékszem, alig vártam, hogy megkaparintsam ezt a könyvet - szokás szerint nagyban megnövelte az akaritisz szintjét az a tény, hogy alig lehet kapni -, és csekély egy év késéssel el is olvastam, de a várthoz képest egyáltalán nem voltam lenyűgözve.

A történet főszereplőjét, Celie-t 14 éves korában ismerjük meg, az Istennek írott levelein keresztül - ennek a lánynak iszonyúan sanyarú sorsa van, ütik-verik, szidják és rabszolgaként robotol, mintha igavonó barom lenne. Celie annyira szégyelli az életét, hogy még Istennek se bír róla beszélni, ezért inkább leírja az eseményeket, amelyekbe itt-ott beleszövi a gondolatait is. Olyan, mint egy fa, már teljesen érzéketlen a rengeteg szenvedéstől, és valószínűleg ez kell is ahhoz, hogy képes legyen tovább vonszolni magát az úton.

Ennek a kálváriának már az olvasásába is bele lehet pusztulni, könnyen olvasó és gyorsan lehet haladni vele, mert rendkívül egyszerű a stílusa, de közben észrevétlenül megüli az ember gyomrát, legalábbis velem ez történt. Celie elbeszélésében két másik nőt is megismerünk, az erős Sofiát (engem egy kicsit A segítség Minnyjére emlékeztetett:), Shug Averyt, a szinte delejes vonzerejű énekesnőt és a saját, Celie-nek írott leveleiben Nettie-t is, a főszereplő testvérét, aki egészen más utat jár be. Rajta keresztül betekintést nyerünk az olinka indián törzs életébe is.
Ez a sok női portré egy célt szolgál, igen, a nők helyzetének, sorsának bemutatását, ezért éreztem úgy, hogy nem is regényt olvasok, hanem egy indulatos transzparens szövegét. Nincs ezzel semmi bajom, de a szándék nagyon kiütközött a szövegen keresztül, és én inkább irodalmilag voltam kíváncsi erre a történetre, mintsem... propaganda szemszögből, ráadásul a cselekmény alakulása sem tetszett.
Tehát értem én meg fontosnak tartom a maga nemében, de olvasóként nem tudott elcsábítani.

Kicsit spoileres idézet:

"Néha asziszem Shug sohase szeretett. Nézem a mezitelen testemet a tükörben. Mit is szeretne rajtam? kérdem magamtól. A hajam rövid és gyapjas mer már nem huzogatom ki a vassal. Eccer a Shug aszt monta neki így is jó, akkor minek. A bőröm sötét. Az orrom közönséges orr. A szájam közönséges száj. A testem mint bármelyik másik asszonyé a változás korába. Nincs itt semmi különös amit bárki szeressen. Se mézszínű, hullámos haj, se báj. Se fiatalság, se frissesség. Pedig a szívem fiatal és friss lehet, mer olyan mintha vért virágzana."

Ui.: Van film is, csak azt nem értem, miért nem az eredeti címet fordították le a könyv esetében is.

Eredeti cím: The Color Purple
Sorozat: Európa Zsebkönyvek
Kiadó: Európa
Fordította: Dezsényi Katalin
Eredeti ár: 25 Ft 
Az írónő a wikin

Az idei év egyik legjobb kabátkönyve

"Azáltal, hogy Sallyval és Juliával együtt élek, amúgy is sokat engedek puritán elveimből. Mindkettőjüknek születésüktől kezdve jó dolguk volt, a boldogság természetes állapot számukra. Az élet arra való - gondolják ők -, hogy mindent nyújtson nekik, amit megkívánnak. Hát hiszen lehet, hogy egyes esetekben ez csakugyan így van, az élet elismeri a számla összegét, és pontosan fizet. De hát - sajnos - nekem nem tartozik semmivel, s ezt már születésemkor közölte velem. Nem merek tőle kölcsönkérni sem, mert félek, hogy eljön az idő, mikor nem ismeri el el követeléseim jogosultságát."

Jean Webster: Nyakigláb Apó
Értékelés: 5 tintapaca az 5-ből
Kedvenc karakter: Judy Abbott


A fenti idézet alapján úgy tűnhet, nem egy vidám történetről van szó, pedig igen, csak Judynak - illetve Jerushának, istenem, hogy lehet ilyen rusnya nevet adni egy kislánynak - ilyen gondolatai is vannak, szomorúak, fájdalmasak. Alapvetően egy talpraesett, optimista lány, de tizennyolc év árvaházi nevelés mindenki lelkében mély nyomokat hagyna, ahol Judynak nem kevés munkában is része volt. Ám a sors a veszteség számláját kiegyenlíti, amikor Mrs. Lippet, a John Grier Otthon teljhatalmú zsarnoka közli vele, hogy az otthon egyik pártfogója finanszírozni fogja Judy egyetemi tanulmányait, mert szent meggyőződése, hogy kiváló író lehet belőle. Patrónusának - aki a névtelenség ködébe burkolózik - havonta levelet kell írnia tanulmányi előmeneteléről és fejlődéséről.
Nosza, Judynak több se kell, ír ő szinte naponta:) Ezeken a leveleken keresztül ismerjük meg hősnőnket, amint a Fergusson Hall leánykollégiumban okosodik. Nagyon megkedveltem Judyt, szerettem a határozottságáért, az egyenes jelleméért és azért is, mert a patinás egyetem ellenére nem veszített el érzékenységét és jószívűségét. Néha előtör belőle a kisebbségi komplexus, érzi az árvaház kartonruháját a selyemruha alatt, de többnyire napsugaras leveleket ír az általa Nyakigláb Apónak nevezett pártfogónak, mert egyetlenegyszer látta őt, de a fényviszonyok miatt csak a hosszú lábait vehette szemügyre.

Azért is kedveltem Abbott kisasszonyt, mert sok gondolata rímel az enyémekre, és, hát, valljuk be, néhány tulajdonsága is, például humán tárgyakban sokkal jobban remekel, bár én vele ellentétben nem tudok írni (matekból biztos, hogy megbuktam volna), de hozzá hasonlóan szeretem a Jane Eyre-t, az Üvöltő szeleket. Szegény Judy, úgy nőtt fel, hogy nem ismerhette meg a könyvek csodálatos világát, szörnyű dolog ez, és kénytelen néhány hónap alatt bepótolni annyi mindent, ám villámgyorsan halad, kis ablakfülkéjében "olvasási orgiákat" rendez és esténként is olvas tanulás helyett. Ha már ablakfülke, Judy szavai nyomán az az észveszejtő gondolatom támadt, hogy olyan szívesen tanulnék én is Fergusson Hallban - remélem, toronyszobát kapnék, mint Judy -, pedig a hideg futkos a hátamon az iskolák gondolatától. És furcsa módon megkívántam a Gemma Doyle trilógia harmadik részét is, holott YA undorom van, valószínűleg azért, mert az is lányiskolában játszódik.

Hihetetlenül jólesett Judy Abbott kalandjait olvasni, nagyon jó pillanatban találkoztunk, igazi kabátkönyv. Kicsit olyan, mint Anne Shirley - ráadásul Juliának, a sznob szobatársának azt mondja, "Anyám született Montgomery" -, őt túl bájosnak találtam, a párhuzam alapján úgy gondolom, az Anne otthonra talált rosszkor olvastam. Na, de majd a második részt!

Begépelek még néhány idézetet a Nyakigláb Apóból:

"A férfiakat kétféle módon lehet meggyőzni. Vagy hízelgéssel, vagy erőszakkal. És mert  megvetendő dolognak találom, hogy hízelgéssel jussak célomhoz, akarva-akaratlan erőszakosnak kell lennem." - Judy, te olyan bölcs vagy:D
"... talán a tavasz teszi vagy a békák megjelenése, amelyek mindig a régi gyűjtési hajlamot ébresztik fel bennem. Az egyetlen dolog, ami mégis visszatart attól, hogy gyűjtsem őket, az a tény, hogy itt senki sem tiltja."
"... Sally egyéb szerszám hiányában a hajkefémmel csapott rá - brrr, képtelen volnék még valaha is használni! -, és az elejét megölte, de a hátulsó ötven láb virgoncan beszaladt az íróasztal alá, és eltűnt.
Ez a repkényes falú, régi épület teli van százlábúakkal. Rettenetesen utálatos állatok. Inkább egy tigrist szeretnék tudni az ágyam alatt, semmint egy százlábút." - Ezzel kapcsolatban én is így érzek. Ráadásul valahányszor sikerül lecsapnom valami undorító dögöt, mindig eltűnik, és nem tudom, kiszenvedett-e vagy bosszút forral ellenem...
"Nem az élet nagy bajai azok, melyek próbára teszik a jellemet! A nagy tragédiákkal bátran szembenézni és vállalni a szenvedést, az könnyebb feladat, de a mindennapi élet kicsinyes kellemetlenségeit elviselni és mosolyogni rajtuk, az már sokkal nehezebb, ahhoz már erős jellem kell." - Jaj, Judy, sose tudd meg..

Ui.: nagyon cukik a rajzok.

Eredeti cím: Daddy Long Legs
Folytatás: Kedves Ellenségem!
Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Kiadás éve: 1963
Fordította: Altay Margit
Ár: kb. 300 Ft volt, eredetileg 14 Ft:)

_____________
Kép forrása itt.

Tizennégy éjszaka

"... Errefelé él egy legenda a makacs hetedik hullámról. Az első hat kiszámítható és kiegyensúlyozott. Meghatározzák egymást, építenek egymásra, nem okoznak meglepetést... De vigyázat, jön a hetedik hullám! Ez kiszámíthatatlan. Sokáig fel sem tűnik, benne van az unalmas végjátékban, igazodik az előtte kifutó hullámokhoz. De néha kitör. Mindig csak ő, mindig csak a hetedik hullám. Mert gondtalan, gyanútlan, lázadó, mindent elsöprő, mindent újjáalakító."

Daniel Glattauer: A hetedik hullám
Értékelés: 3.5 postafióklélek az 5-ből
Kedvenc karakter: Emmi


Már az első részről se tudtam sok mindent írni, erről még kevésbé. Sokak szerint olvasók elleni merénylet volt a Gyógyír északi szélre befejezése, szerintem kicsit idegesítő, így nem nagyon voltam izgatott, mi történik a folytatásban - talán mert sejtettem, hogy Emmi és Leo még mindig ugyanazokon a problémákon rugózik, tisztára, mint egy mókuskerék, csak én olyan mókus voltam, akinek tele van a tütüje a körbe-körbe futkosással.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv unalmas... illetve mégis. Éppen nem aludtam el rajta, de engem abszolút nem érdekelt, mire jutnak ezzel a szerencsétlenkedéssel, és úgyis ki lehet találni, hogy mi lesz a vége. Egyértelmű, hogy ez a két ember nem tud egymástól elszakadni, amíg létezik az internet, de amikor végre valamelyikük rászánja magát a cselekvésre, akár az A, akár a B verzióra, a másik mindig visszatáncol, a türelmem a végső határon jojózott.

Azt hiszem, el fogom adni ezt a két kötetet, remélem, lesz rá jelentkező.

Eredeti cím: Alle sieben Wellen
Kapcsolódó kötet: Gyógyír északi szélre (előzmény)
Kiadó: Park
Kiadás éve:2010
Fordította: Kajtár Mária
Ár: 2900 Ft
Az író honlapja

Parányi sziget

"Nem, Emmi. Maga nem akárki. Ha valaki nem akárki, akkor az maga. És különösen nem nekem. Olyan, mintha a hétköznapjaimat végigkísérő belső hangomnak a második szólama lenne. Párbeszéddé változtatta a belső monológomat."

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre
Értékelés: 3.67  eredetieskedő verbálerotikus szájhős az 5-ből
Kedvenc karakter. Emmi


Ezt a könyvet nem a közelmúltban olvastam (hanem két hónapja), de jobb későn, mint soha - ez a mondat azt hivatott jelölni, hogy senki ne várjon világszínvonalú bejegyzést, de hát én nem szoktam olyat írni.
Nagyon régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, mert szeretem a levélregény műfaját, nem mellesleg mindenki áradozott róla a Molyon... nos, engem közel sem nyűgözött le annyira, ennek pedig egy, egyetlen oka van: én már átéltem ezt az édes-bús szituációt, sajnos nem is egyszer.
Az internet alapvetően csodálatos dolog, hiszen hidat képez akár több ezer kilométerre lévő emberek között is, ám ennek is két oldala van: olyan emberek között is kapcsolatot, bensőséges kapcsolatot teremt, akik a világháló nélkül aligha kerülnének olyan helyzetbe, mint Emmi és Leo.
Két ember valahogy "egymásba botlik" a web valamelyik szegletében. Beszélgetni kezdenek. Aztán beszélnek, beszélnek, lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül teret nyernek egymás életében, habár csak korlátozott mértékben. A következő szakaszban szinte függenek egymástól, annyira bensőségessé válik a viszonyuk, hogy az személyes találkozás nélkül szinte perverznek tűnik. És itt jön az egyes számú bökkenő: mindketten kialakítottak a másikról egy képet az írottak alapján, és félnek, hogy kártyaváruk, illúziójuk összeomlik. De a legnagyobb gond az, hogy Emminek családja van.
Fene essen az internetbe, nem igaz? Ami kezdetben ártatlan beszélgetésnek indul, hamar komoly válsággá növi ki magát.

Sajnos ez nekem feszültséget nem, csupán lagymatag érdeklődést szült; mint említettem, ezt a szituációt már átéltem - ill. csak hasonlót, mivel egyikünknek se volt családja, hihi -, és akkor tényleg izgi dolog. És csak első esetben, max. az első kettőben, utána már viszont baromi fárasztó. Tudtam, mi játszódik le Leóban és Emmiben, mit éreznek, mit gondolnak, milyen kín feszül a lelkük szívében. Tudom, milyen az, amikor egy olyan ember virtuális levele jelenti a legnagyobb örömöt, akinek csak a keresztnevét - vagy sok esetben még azt sem - ismerjük. És azt a savként maró fájdalmat is ismerem, amikor ésszel tudja az ember, hogy most kellene abbahagyni, most kellene leállni, de képtelenek vagyunk rá. Leóékat is hajtja a virtuális kémia, és csak késeltetik annak a megszakítását, amelynek tudják, hogy nincs jövője, nem lehet jövője.
Vagy mégis? Kiderül a folytatásból, A hetedik hullámból, ami két hónapja sóhajtozik az éjjeliszekrényem fiókjában.

Eredeti cím: Gut gegen Nordwind
Kapcsolódó kötet: A hetedik hullám (folytatás)
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2010
Fordította: Kajtár Mária
Ár: 2900 Ft
Az író honlapja

Kölcsönösen vállalt édes kötelékek

"... és van-e olyan isten egyáltalán, aki erősebb a szerelemnél?"

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
Értékelés: 5* kicserélt levél az 5-ből
Kedvenc karakter: Merteuilné


Három hónapja olvastam ezt a könyvet. Három hónapja ülök rajta, illetve ennyi ideje toporzékol a nyomtató tetején, már vérig van sértve, hogy idáig megvárakoztattam, legalább olyan pökhendi jószág, mint néhány szereplője, pláne, hogy ilyen hülyeségeket zagyválok róla, ahelyett, hogy értelmes postot írnék. Mert ez a könyv istenuccse, hogy megérdemli, de túl sokáig vártam, így csak holmi zagyvaságra telik tőlem.
Nem egyszer mondtam már, hogy a szerelem rettenetes dolog - főleg ha játéknak tekintik és aljas eszközként használják mások megtörésére, megalázására és elpusztítására. De a játékosok mindig belegabalyodnak az általuk szőtt hálóba és végül ugyanaz a sors vár rájuk, mint áldozataikra. Ugyanez történik a regénybeli Valmont-nal és Merteuilnével, akik egyszerre két fronton tevékenykednek: a vikomt, az "asszonyok végzete", nagy fába vágja a fejszéjét, az erényes Tourvelnét akarja magába bolondítani - alighanem ez csábítói pályafutásának legnagyobb kihívása. A másik terv a márkiné egyik ellenségének tönkretétele, méghozzá furmányos módon; az ellen feleségül fogja venni a zárdából frissen kikerült Cécile Volanges-t, akire nyilván hamvas ártatlansága miatt vetettek szemet, őt kellene romlott nővé zülleszteni.

Imádtam ezt a könyvet, pont emiatt a szövevényes kapcsolati és szerelmi háló miatt, habár a két cselszövő hideg fejű, számító ember, és sajnáltam az ártatlan résztvevőket... mondjuk ebben a játszmában előbb-utóbb mindenki elveszti az ártatlanságát és senki nem marad bűntelen, valamilyen szinten mindannyian taktikáznak, a saját érdekük és jó hírük miatt. Most nekiállhatnék elemezgetni a szereplőket, a "bájos kis Cécile"-től és anyjától, a "vén skatulyá"-tól kezdve, de hajnali egy óra van, órák óta kalapálja a fejem a migrén, egyszóval nem vagyok analizálgatós kedvemben. Egyedül afelett szeretek töprengeni, hogyan vált ilyenné Madame de Merteuil személyisége, szeretnék bepillantani a gondolatai közé.
A levélregény formátum különösen kedves a szívemnek, bár a kissé körülményes nyelvezet miatt lassabban haladtam az olvasással (és különösen szívesen vettem volna, ha keltezve vannak a levelek, de ezt már nem róhatom fel az írónak), mint ahogy szerettem volna, de annyi baj legyen.

Michelle Pfeiffer (Tourvelné) és John Malkovich (Valmont vikomt) Stephen Frears feldolgozásában (1988)

Istenem, ez így nagyon rövid, mit kellene még összevirnyognom (soha ne hagyjatok ennyi ideig állni egy könyvet)? Legyen mondjuk a film, mert szokásomtól eltérően megtekintettem, és jelentem, nem bántam meg. Az eredeti történetet alaposan megvágták - ráadásul a film a színpadi változat alapján készült -, de kivételesen nem éreztem hátránynak vagy csonkításnak, ellenkezőleg, mintha egy jó szerkesztő kihajigálta volna a felesleges részeket egy történetből. A kosztümökbe és a márkiné otthonába teljesen beleszerelmesedtem és a szereplőkre se lehet egy szavam se (micsoda tejfölösszájú suhanc volt még akkor Keanu Reeves!), hiába fiatal dáma a regény szerint Merteuilné, Glenn Close helyett nem tudok mást elképzelni ebben a szerepben, Malkovich pedig úgy néz ki, mint egy kiéhezett vámpír, de ennél Valmont-osabb nem is lehetne.
Béna post vége, megyek aludni.


Eredeti cím: Les Liaisons Dangereuses
Kiadó: Kriterion [saját példány]
Kiadás éve: 1973
Fordította: Örkény István
Ár: passz, az enyém 1500 Ft-ba került, nem nagyon lehet kapni