2015. június 30., kedd

Júniusi tobzoska

Hála a jó égnek, a Könyvhét óta nem vettem könyvet, úgyhogy a polcon a helyzet változatlan:

Stefano Benni: Gyorslábú Achille Linn Ullmann: Kegyelem Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből

Ahogy az tudott, én csak egy könyvet akartam venni, a Hoffmant. Ehhez képest alig tántorogtam elő a metróból, rögtön vásároltam kettőt. A Gyorslábú Achillét már olvastam tavaly, Linn Ullmann stílusát nagyon szeretem, és, na, ezer forint volt a kettő együtt, már csak kegyeletből is illett elhozni őket.
A Majd' kibújunk a bőrünkből pedig Hanna értékelése óta izgatja a fantáziám (azóta blackett is elolvasta és nagyon tetszett neki), remélem, én is beállhatok majd a rajongók sorába. Anno imádtam A Jane Austen Könyvklubot, de ez kicsit más stílusúnak tűnik.

Az olvasásnak egészen nekilendültem:
Bartis Attila: A nyugalom Sjón: A macskaróka Neil Gaiman: Óceán az út végén Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma
Jonathan Franzen: Javítások Joanne Harris: Rúnajelek Vincent Cuvellier: Emil rosszat álmodik
Azért, valljuk be, nagyrészt nem volt nehéz dolgom.
A nyugalom etette magát, beleestem, mint ló a gödörbe. A macskaróka olyan volt, mint néhány fagyos lehelet [senki ne kérje rajtam számon a hülyeséget, szar napom volt]. Az Óceán se egy nehézsúlyú versenyző, de annál tartalmasabb. Hoffmannal már kicsit beerősítettem - még nem írtam róla, de elárulom, hogy nem vertem oda magam a gyönyörűségtől -, aztán hosszúdad könyvekre szottyant kedvem - de a Javítások és a Rúnajelek is olvasmányos, jó kis könyv volt, elégedett vagyok velük.
Jaj, Emil. Még mindig borzasztóan rossz eleven, Lackfi rímei még mindig jók, de nekem az Emil denevért szeretne és az Emil láthatatlan, az első két kötet a befutó.

Volt két félbehagyott olvasásom is, majdnem elfeledkeztem róluk; az egyik Ricardo Pigliától az Éjjeli vadászat, a másik José Luis Peixoto regénye, az Egyetlen pillantás nélkül. Az elsőnél minden erőfeszítésem ellenére olyan érzésem volt, mintha a szöveg kilökne magából - csúnyán fogalmazva: abszolút nem érdekeltek az események -, a második csak szimplán rossz. Lehet, hogy velem van a baj (nem - a fáradtság agresszívvé és önhitté tesz), de az agyam gellert kapott a rengeteg ismétléses tőmondattól, a birkáktól, a napba bámuló Josétól. Én nem érzem benne a márquezi hasonlóságot, teljesen más a stílusa - valószínűleg a mondanivalója is -, egy koppintott motívum meg nem tesz valakit hasonló íróvá.
Nem szoktam megemlíteni a félbehagyásokat - ezért sem csatolok róluk borítót, jó nekik a lábjegyzet -, de ezúttal úgy gondoltam, megérdemelnek egy nyilvános ledorongolást, ha már pár napot elvettek az életemből. Egyébként rég leszoktam arról, hogy utolsó vérig küzdjek egy könyvvel - tudjátok, túl sok jó könyv, túl kevés idő. Úgyhogy fogtam magam, és elkezdtem újraolvasni Az időutazó feleségét, mert miért ne.

A többiek:
Nita
katacita
Nikkincs


2015. június 28., vasárnap

Tematikus post - Álfalhozvágós könyvek

Kezd kialakulni nálam egy abszolút abnormális kategória: a komfortos falhozvágós könyveké, amelyeket imádok, lendületesen olvasok végig a legkisebb lelki fájdalom nélkül.

"Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t."

Silvia Avallone: Acél
Ez volt a kategória első darabja, legalábbis emlékeim szerint. Sokak szerint nem tökéletes, amivel egyet is értek, de a miliő annyira otthonos volt (nem tudok rá jobb szót), hogy teljesen magával ragadott. Nem sokkal később valamiért ismét a kezembe került, beleolvastam, és oldalakat futottam végig, mire észbe kaptam. Ritka, hogy ennyire intenzíven hat rám egy szöveg.
(Bővebben)

***


"Úgy mértem végig, mint egy túlrestaurált szobrot, amelyikből azért kihallik a szú percegése."

Bartis Attila: A nyugalom
Kb. öt éve érleltem ezt a rettenetesen fájdalmasnak tartott könyvet. 2015 nálam a régóta halogatott kötetek éve (az idei olvasmánylistám fele ilyenekből áll), volt valami a levegőben (a Várólistacsökkentés), amitől nagy merészen felcsaptam a fedelet, felkészültem a lelki kicsontozásra, és nagy szerelem lett belőle.
Hosszan írni nem tudok róla, tulajdonképpen ez ihlette a tematikus postot. Ültem felette néhány órát - közben nyomogattam az egeret, passzívan nézegettem ezt-azt, vagyis nem csináltam semmit -, de miután két értelmes bekezdésen kívül semmit nem bírtam magamból kipréselni, nem vártam meg, amíg az egyik sablon szövegmentő fordulatomat írom le.
A nyugalom szinte berántott magába. Elementáris erejű, nyers, szikár szöveg, mégis tele van szenvedéllyel és csak úgy dúlnak benne az érzelmek - egy olyan ember érzelmei, akinek már többször felhasogatták a lelkét és már a legfinomabb érintésre is csak vicsorgással tud reagálni. Első osztályú vadállat, ahogy Jordán Éva mondja, ami előbb-utóbb önmagát is darabokra tépi. Már későn érkezik a szabadság, mert a múlt utánunk nyúl és megfojt. Kevés a külső körülményektől megszabadulni, mert a téboly beette magát a bőrünk alá, a csontjainkba, és olyan nehéz kiplántálni, mint egy elburjánzott parazitát, mint egy másvilági, gonosz lényt, ami a szívbe vájt féregjáratot.*
Közben mégis igazi regény, igazi mese, aminek van eleje, közepe és vége, bonyodalma, íve, és talán valamiféle megoldása. Annyira tetszett, hogy rögtön elkezdtem nézegetni a szerző többi kötetét, aztán arra jutottam, nem árt egy kis pihenés, nem szeretném átlépni a tűrőképességem határát.

Ui.: Valamiért úgy érzem, hogy ha ma élne József Attila, úgy nézne ki, mint Bartis.

***
[Annál a résznél, ahol a kis Chip öt óra hosszát ül az undi vacsora maradványai mellett, és szóba kerül a tudatos tudatlanság, na, azt az idézetet persze lusta voltam kiírni, pedig annyira jó.]

Jonathan Franzen: Javítások
Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Tekintve, hogy öt-hatszáz oldal után Rowling és Shriver mekkora emberundort ébresztett bennem, azt hittem, a Javítások a fák gyökeréig ledöngöl. Ehhez képest egészen más érzéseket váltott ki belőlem. Volt, ahol nagyban bólogattam, néhol nevettem (nem hittem volna, hogy ennek a fickónak van humorérzéke), és tudom, hogy gáz vagyok, de Litvánia főleg untatott. Engem a kis emberi játszmák érdekelnek, és Lamberték családi nyavalyái abszolút lekötöttek, de egy idegen ország gazdasági-politikai-stb. összeomlása nekem nem fért bele ebbe a képbe. A fentebb említett két szerző sokkal jobban belemegy a részletekbe, mütyürkéznek a szereplők lelkivilágával, olyan gondolataikról olvasunk, amiket maguk elől is szeretnének elrejteni. Néha Franzen is előveszi a nagyítót, de ő inkább nagyobb távlatokban gondolkodik. Amikor idáig eljutottam a gondolatmenetemben, eszembe jutott a férfi-nő ellentét, hogy azért szimpatizálok-e jobban az Átmeneti üresedéssel és a Születésnap utánnal (a Beszélnünk kell Kevinről-t meg se merem említeni. Az nem egyszerűen földbe döngölt, hanem kicsinált.), mert nő írta őket, és akkor én csak egy korlátolt ember vagyok-e, és amikor idáig jutottam, még magamból is elegem lett, nemcsak Albertékből.
A benyomásomban valószínűleg nagy szerepe van egy inkább kellemetlen, mint súlyos betegségnek és a totális kimerültségnek. Mivel úgy tűnt, egy heti szobafogságra vagyok ítélve, volt időm ezt a bazi nagy dögöt olvasni és viszonylag keveset kellett a táskámban cipelni. Amúgy roppant formatervezett darab, könnyű a fogása és remekül lehet a hasra fektetve vele szundikálni. A kedves meg is állapította: - Valahányszor feléd néztem, általában aludtál, kezedben a Franzen. Ha-ha, milyen vicces.
De a nagy titok valószínűleg az, hogy vannak napok (nem kevés), amikor olyan rettenetesen érzem, hogy azzal semmilyen irodalmi élveboncolás nem ér fel.



2015. június 21., vasárnap

Elkezdtem

Végre-valahára, csikorogva ismét beindultak a Várólistacsökkentés fogaskerekei:

Joanne Harris: Rúnajelek

"Hétfő reggel, hét óra, ötszáz évvel a Világvége után, és megint koboldok fosztogattak a pincében… Az örök álmodozó Maddy Smith születése óta a Káosz jelét viseli a kezén. A vörös rúna hordozója különleges erők birtokosa, de a tizennégy éves lány még maga sem tudja, mire képes. A rossz ómen félelmet kelt a babonás falusiakban, Maddyt kiközösítik, így a szintén számkivetett Félszeművel barátkozik, aki sokat tud a mágiáról, és egy nap félelmetes és káprázatos világba vezeti a kislányt… A Rend fanatikus szolgái végleg le akarnak számolni a Káosszal: felesküsznek, hogy kiirtják a babonákat, a varázslatokat, a meséket és az álmokat. A tündék, törpök, boszorkányok és koboldok ideje lejárt, számukra is beköszönt a világvége, hacsak Maddy nem lopja el az ősi istenek titkát, amivel hatástalaníthatja a Rend titkos fegyverét. Háború van: a Rend végleg elpusztíthatja a világot… most minden egy kislányon múlik."

A gyermekkor íze

"Hogy lehetsz boldog ebben a világban? Lyukas a szíved. Kapu van benned az általad ismert világon túlra. Ahogy nősz, azok a helyek majd hívnak. Sosem felejtheted el őket, nem lesz olyan, hogy a szívedben ne keresnél valamit, amit nem kaphatsz meg, amit igazán el sem tudsz képzelni, aminek a hiánya tönkreteszi az éjszakáidat, a nappalaidat és az életedet, amíg utoljára le nem hunyod a szemed, amíg a szeretteid nem adnak neked mérget és adnak el anatómiai célra, és még akkor is lyukasan halsz meg, jajongsz és átkozod a rosszul leélt életedet."

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Tulajdonképpen mindig bírtam Gaimant; a régi szép időkben rendszeresen előrendeltem az éppen megjelenő regényét, és emlékszem, mindig elkápráztatta a fantáziámat, de utólag az az érzés maradt meg bennem, hogy valami hiányzik. Egy aprócska darab, ami maradéktalanul felhőtlenné tenné a viszonyunkat, azaz korlátlanul rajonghatnék érte.
Néhány esetben azonban sikerült megtörni a jeget; az egyik favoritom a Hó, tükör, almák, ami pontosan olyan sötét, kegyetlen és fantáziadús, ahogy én szeretem elképzelni a (tündér)mesék felnőtt változatát. A másik Gaiman-kedvencemet idén avathatom, ez pedig az Óceán az út végén.
Tartottam holmi undorító gilisztától (a Molyon valakinek betette a kaput) és attól, hogy nem érek fel a kultikus műhöz, ezért az udvarlás szakasza elég hosszúra nyúlt - úgy tűnik, idén a rég halogatott könyveket veszem sorra, érdekes -, de a hatás annál elsöprőbb volt.

A gyerekkorban minden lehetséges - Márquez is megmondta, hogy kilenc éves kora óta nem történt vele semmi érdekes. Visszamentem az időben majdnem húsz évet - jó ég, milyen öreg vagyok egy gyerekhez képest -, és simán elhittem, hogy a dűlőút végén egy másik világ kezdődik, a kacsaúsztató óceán, a házvezetőnő pedig egészen más, mint aminek mutatja magát.
Neil Gaiman megbirizgált bennem valamit, amit ma is őrzök a gyermeki fantáziavilágból. Még mindig elhiszem azt, hogy a világ néha nem az, aminek mutatja magát, mániákusan vonzódom a rozzant, régi házakhoz és zegzugos, rendetlen kertjeikhez. A mai napig elhiszem, hogy csodák vagy furcsa jelenségek megtörténhetnek.
Talán mindenkivel ezt csinálja ez a fickó. Megpiszkál valamit a lelkünk mélyén, amit már rég elfeledtünk, de valójában a lényünk alapfontosságú része.
És akkor jött a totális letarolás: a Hempstock-nők és otthonuk, ill. világuk.
Elképesztő módon vonzódom ehhez a boszorkányos, erősen feminin (vagy inkább asszonyi) hangulathoz - minek kerülgessem a lényeget, imádom a háztáji mágiát, a hétköznapi varázslatot, ami erős nőkhöz, régi házakhoz és saját egyéniséggel bíró kertekhez kötődik. Teljesen magával ragadott, hogy Gaiman képes volt megidézni ezt a jellegzetesen női légkört, amit leginkább Alice Hoffman regényeire jellemző [kivéve a magyarul legutóbb megjelent kötetét, a Gyönyörű titkok múzeumát]. Van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb pasit és a maszkulin beállítottságú nőket - írót és olvasót egyaránt - a hideg rázza (a mély lenézés mellett) ettől az atmoszférától, mert félnek, hogy megfertőzi őket valami halálos vírussal. Neil Gaiman bátor és előítéletmentes író (és olvasó), ami nekem szerfelett imponál.

"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek. A tejsodó édes és krémes volt a számban, a sötét gyümölcsdarabok a vastag, rágós pudingban jellegzetes ízűek, és talán meghalok még éjjel, talán soha nem kerülök haza, de finom vacsora volt, és hittem Lettie Hempstockban."
Ugyanakkor érdekes, ha a felnőttség szemellenzőjével nézünk a történetre - csak éppen a lényegét adó varázsa veszik el -; adott egy félénk, visszahúzódó kisfiú, aki szeret a környékén kóborolni, állandóan olvas és élénk a fantáziája. Az ő és az apja kapcsolata a legjobban elemezhető. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy nem szimpatizáltam ezzel a seggfejjel. Egyesek Ursula Monktont utálták a legjobban, én az apa személyét.

Elringató, mégis izgalmakkal teli, édes-búsan nosztalgikus könyv. Már kedvencnek is jelöltem.

Ui.: Egész pontosan az idei olvasmánylistám felét évekkel ezelőtt vásárolt könyvek teszik ki.
Ui2.: Erre a polcra felpakoltam pár nyálcsorgató idézetet. Teli hassal érdemes megnézni.

Eredeti cím: The Ocean at the End of the Lane
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Pék Zoltán
Ár: 2880 Ft


2015. június 16., kedd

A róka volt a vadász

"A gleccser alatti ötödik napon a pap aggódni kezdett elméje épsége felől; ezért azt cselekedte, ami a legtermészetesebb az izlandi embernek, ha szorultságba kerül. Mégpedig az, hogy verset mondjon, négysorosat meg hosszút is, hangosan és ékesen szavaljon saját magának, és ha már semmi sem segít, a zsoltárokat idézze. Régi tanács ez, de csalhatatlan, ha az ember meg kívánja őrizni ép eszét."

Sjón: A macskaróka

- Nem fog tetszeni - közölte a kedves némi előítélettel a hangjában. Ha te azt hitte, hogy engem csak a cizellált, barokkos körmondatok tudnak elbűvölni, akkor tévedett; engedékeny olvasó vagyok, akit, ha a történet bármely eleme magával ragad, hajlamos megbocsátani az ún. hibáit - például, ha képes elringatni a hangulatával, bőszen nem érdekel, mennyire klisés fordulatokkal van teletömve. És, valljuk be, önmagukban a hosszú mondatok mit sem érnek.
(Kíváncsi vagyok, mit csináltam volna az égnek emelt orrommal és a gőggel, ha a könyv mégsem tetszett volna. Valószínűleg előadok egy önutálós monodrámát.)

A macskaróka világa pont az ellentéte a fülledt, burjánzó, mágikus elemekkel átszőtt történeteknek, amelyekkel engem a kedves azonosított. De nemcsak engedékeny, hanem sokoldalú olvasó is vagyok (és öntömjénezésre hajlamos); tetszenek a szikár, kegyetlen, rövid mondatokkal felvázolt regények / novellák is, azt se bánom, hogy darabokat szaggatnak ki belőlem. Az élet által okozott sebekkel ellentétben ezek begyógyulnak.
A macskarókának pedig hagynom kellett, hogy kicsit felboncoljon.

A történet három részből-szálból áll, amelyek a regény végére összefonódnak. 123 oldal az egész, mégis, kerek egészet alkotva felvillantja a korabeli (tizenkilencedik századi) állapotokat, az emberek habitusát és a hiedelemvilágot, ami még a hétköznapok részét képezi, és nem babonás öregemberek dajkameséinek tartják a mítoszokat.
A civilizáció a környező országokat már meghódította, Izlandon viszont az emberiség még egy korábbi szakaszban jár; próbál küzdeni a természet ellen és életben maradni. Nehéz magasröptű vitát folytatni a kor európai gondolkodóiról, miközben a vacsorának valót próbálod levadászni combig érő hóban és próbálod elkerülni a hóvihart.
Olyan ez a szöveg, mint egy durván elnagyolt balta; nem jó kézre fogni, határozottan nem szép, de vágni aztán tud. Vagy, mint a dermesztő téli hidegben elsuttogott pár szó, főleg az első rész. Szikár, kegyetlen, lebeg a semmiben. A következőkben már-már bőbeszédű lesz, én pedig halál izgatott lettem a villamoson a derengő kora reggeli napfényben, mert tudtam, hogy ezekből a széttördelt krumplicukorra emlékeztető darabok egy történetté állnak össze, és kíváncsi voltam, hogyan fonódik össze a valóság a megfoghatatlannal.
"Mallarmé olyan hatással van rám, mint a szem tükrében visszaverődő virágzó zelnicebokor, mint illatozó zsebkendő, vagy a lassú patakban fürdőzőnek vállára telepedő szitakötő."
Szerintem ennek a regénykének meg kell adni a helyét és az idejét. Én például tudtam, hogy nem szabad aznap este elkezdenem, hanem meg kell hagynom a másnap reggeli utazásra. Ahhoz képest, hogy mennyire zavarnak a külső zajok, a kb. félórás út alatt, félig még kábán - én vagyok az a típus, aki ébredés után tíz percig ül az ágy szélén, hogy magához térjen -, nagyon jól bele tudok feledkezni az olvasásba, pedig gyakoriak az üvöltő gyerekek, a hangos hülyék és a részegek. A macskaróka befogadásához, átérzéséhez ez a fogékony, határátlépős átmeneti állapot kellett.

Eredeti cím: Skugga-Baldur
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2011
Fordította: Egyed Veronika
Ár: 2490 Ft

2015. június 15., hétfő

Meg idáig is

Csekély két évbe telt, és egy bezártságra ítélő betegség adta meg a végső löketet, de:

Jonathan Franzen: Javítások
"Jonathan Franzen a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja és fenegyereke, az író, aki kikosarazta Oprah Winfreyt, amikor az szerette volna meghívni országos nézettségű Könyvklubjába, és aki még képregényekben és a Simpson család egyik epizódjában is szerepel. Ellentmondásos, tőrőlmetszett értelmiségi figura – az a fajta, aki nem húzódik vissza elefántcsonttornyába, hanem érzékenyen reagál korának jelenségeire, és a nagy társadalmi, globális mozgásokat nemcsak elméleti összefüggéseikben látja, de regényíróként beépíti szereplőinek legapróbb rezdüléseibe is.

2001-ben megjelent regénye, a Javítások, Franzen eddigi legsikeresebb és a kritika által is legméltatottabb műve. Akárcsak az Európa Könyvkiadónál korábban megjelent Szabadság, ez is családregény – az amerikai módra szétszóródott, diszfunkcionális Lambert család regénye, amelynek tagjai különféle életstratégiákkal kísérleteznek és élethazugságokkal küszködnek; különféle módszerekkel próbálkoznak életük – és úgy általában a dolgok – megjavítására. A regény egyik középponti szála Enid Lambert küzdelme, hogy – csellel, könyörgéssel vagy zsarolással – elérje, hogy a család még egyszer, utoljára összegyűljön a szülői házban karácsonyozni. Még egyszer, utoljára, mielőtt férje, a Parkinson-kóros Alfred elveszíti kommunikációképessége maradékát. A gyerekek – a nős férfiakhoz és feleségeikhez vonzódó sztárszakács Denise, az előítéletekkel és depresszióval küzdő családapa, Gary és a család fekete báránya, a reménybeli forgatókönyvíró Chip – különféle viszontagságok után végül meg is jelennek a közép-nyugati kisvárosban, St. Jude-ban, hogy a sok hazudozás és menekülés után immár összezárva, egymás szemének tükrében egy-egy pillanatra felvillantsák igazi arcukat."


2015. június 9., kedd

Bombyx mori


Robert Galbraith: A selyemhernyó

Úgy döntöttem, ez kerül sorra elsőként a megíratlan vélemények közül, mert ez a legrégebbi, és mert csak ömlengeni tudok róla. Úgyhogy, igazán nagyon sajnálom, de az alábbiakban gátlástalan ömlengés fog következni, aki unja, nyugodtan lapozzon.
Attól féltem, hogy munka mellett nem lesz türelmem a Rowling felnőtt regényeire jellemző aprólékossághoz, a látszólag jelentéktelen részletek garmadájához. Piszkosul megkönnyebbültem, amikor felfedeztem, micsoda megkönnyebbülés elmerülni Cormoran Strike világában, megmártózni a hideg, londoni esős időben - és mivel akkor az én világomban is esett, pláne hangulatos volt. A végtelen hülyeség netovábbja az időjárást az olvasmányokkal összepászítani, de nekem néha sikerül.

Egészen könnyedén el tudom képzelni, ha valaki a haját tépi a rengeteg apróságtól - végülis, mi köze a gyilkos személyéhez annak, hogy Cormoran sötétbarnán, erősen szereti a teát, vagy hogy rendszerető-e. Az égvilágon semmi, de azon olvasók közé tartozom, akik azt vallják, a krimi általában több, mint az a rejtély, hogy ki a bűnös és miért követte el tettét. Szeretek krimit olvasni (meg női könyveket és szépirodalmat - mintha mostanában ezek a műfajok lennének a köpködési lista élén), de nem azért, mert krimi, hanem a szerző vagy a hangulat miatt. Ideje lenne túllépnem rajta, de még mindig a képzeletbeli térdeim csapkodom a röhögéstől, amikor elképzelem, hogy a HP-fanok rávetik magukat az Átmeneti üresedés földhözragadt, realista világára és a hétköznapi, végtelen mocsokra, ami a szereplőkön keresztül megnyilvánul. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nekem nagyon bejön Rowling felnőtt-stílusa, és tökmindegy, hogy külső atrocitás nélkül vagy késszúrás által hal meg nála valaki.
A hangulat nehezebben megfogható elem nála, olyan, mint egy láthatatlan habarcs, ami összefogja az egyes elemeket. Valamiért nagyon otthonos nekem, pedig a világ, amit bemutat, abszolút nem barátságos; gyakorlatilag minden szereplőnek van olyan tulajdonsága, ami utálkozást válthat ki, néhányuk pedig annyira undorító, hogy viszolygunk tőle, de nem olyan távoli, hihetetlen módon, hanem nagyon is hétköznapian - annyira, hogy rájövünk, akár mi is lehetnénk valamelyik főszereplő. És akkor jön a monodráma [amikor magadban tipródsz vélt vagy valós problémálon]. Erőlködés nélkül lehet úgy bemutatni valakit, hogy az egyébként szimpatikus egyén ellenszenvesnek tűnjön.
Ez még tkp. Strike-nál vagy Robinnál is előfordulhat. A lánynál kezd erősen kidomborodni az a probléma, hogy miért van együtt kilenc éve egy orbitális seggfejjel, azaz legszívesebben kicsit megrázogattam volna a vörösarany hajzuhatagánál fogva. Úgy tűnt - de lehet, hogy csak az emlékeim fakultak meg -, hogy Rowling jobban ráfókuszál a főszereplők változására. A többieket is olyan jól jeleníti meg, hogy én is felhúztam magam Leonora Quine keresetlen naivitásán, láttam Elizabeth Tassel vörösre rúzsozott, szorosan összepréselt száját, amin bármi jön ki, az asszisztensei rettegnek.

A befejezéssel kapcsolatban még nem döntöttem el, hogy dühít-e ez a fajta mi-mindent-tudunk-de-csak-utalgatunk-rá-az-utolsó-oldalig, vagy hidegen hagy, de valószínűleg az utóbbiról van szó - úgyse azért olvasom ezt a sorozatot, mert tövig lerágom a körmöm ötszáz oldal alatt, hogy ki a tettes, hanem szimplán azért, mert jólesik összekucorodni vele. Még a konditeremben is durcásan ültem, hogy a fene akar súlyokat emelgetni meg kardiózni két órán keresztül, amikor vár a könyvem. Most pedig durcásan ülök, mert akár már most képes lennék elkezdeni a következő részt. Utálom ezt a klisét, de tényleg várom a folytatást.

Eredeti cím: The Silkworm
Sorozat: Cormoran Strike 2.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2015
Fordította: Nagy Gergely
Ár: 3990 Ft

2015. június 8., hétfő

Naná, hogy ezt

Lássuk be, mindenféle terv megy a búsba, ha tőle megjelenik valami:

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma
"A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén. 
A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik."


2015. június 7., vasárnap

Amihez nincs kedvem:

- Holnap reggel edzeni (neem, ez most nem fog menni);
- Főzni és takarítani;
- Dolgozni;
- Emberek között lenni és beszélni velük;
- Írni. Vészesen le vagyok maradva az olvasmányok beszámolóival, de minden tevékenység, ami nem egyenlő a fejemből való kinézéssel, heveny utálkozást vált ki belőlem.

Ma még kilátogattunk a Könyvhétre, hogy a kedves vegyen könyvet (egy könyv nem könyv, ezt mindenki tudja és elfogadja), de olyan irdatlan hőség és olyan tömeg volt, hogy tíz perc után csak álldogálni bírtam az árnyékban, meg kétszer bevizezni a hajam az oroszlános kútnál, mint egy gyerek. A fejbőröm azonnal leégett és az allergia magasról leszarta az 50 faktoros naptejet.

Általában péntek körül jön el az a pillanat, amikor tetőfokára hág az emberundorom - ami azért szar, mert emberekkel dolgozom (ez, mondjuk, elég sok mindenkire igaz), és nem paterolhatom ki őket. Talán a legnagyobb igényem az, hogy az emberek hagyjanak békén a saját kis vackaimmal foglalkozni, különben nagyon agresszív leszek. Sajnos még nem jött el a szingularitás, és nem tudok két méteres izompacsirtává változni, ha valaki például hangosan (fülhallgató nélkül) zenét hallgat a villamoson. A vonatos eset óta különösen érzékeny vagyok rá, amikor is majdnem három órán keresztül hallgathattam, hogy álhívő és büdös kurva vagyok, amiért sérelmeztem az üvöltő telefont (a szar zenéről nem is beszélve, de ez már abszolút szubjektív). Az ilyen nem és nem bírja felfogni, hogy mi ezzel a baj. Ironikus, hogy a nonempatikus, totális bunkókhoz udvariasan kell szólni, holott a nagyja csak abból ért, ha kihajítod a telefonját az ablakon és/vagy nyakon vágod. És ezt csak akkor tudod megtenni, ha (kétméteres) izompacsirta vagy.

Délután pedig nagy vidáman kibattyogtunk a strandra, könyvekkel, kispárnával és jégrémmel felszerelkezve - hogy aztán némi anyázás után visszaforduljunk. A bejárat előtti betonplacc dugig volt, a sor kikanyarodott a járdára, volt egy társaság, amelyik a keskeny fűsávban állt neki piknikezni. Ha végig is álltuk volna a sort a tűző napon, árnyékos helyhez aligha juthattunk volna, úgyhogy rendeltünk pizzát, olvastunk és szundítottunk egy nagyot.
(Most szinkronban gondolunk arra, hogy már fél kilenc és nemsokára menni kell dolgozni, de mára befejezem a vinnyogást.)


Suttyomban megjelent

Rövid, de szép emlékekkel teli kiadói asszisztens-pályafutásom során volt szerencsém belekóstolni, és nagyon örülök, hogy már magyarul is olvasható ez a finn regény... csak a borító lenne ilyen átkozottul ronda. Fizessék már ki ezt a szerencsétlen grafikust, mert bosszútól és frusztrációtól hajtva egyre borzasztóbb eredményeket produkál - ez konkrétan olyan, mint egy ócska manga borítója:

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

"Noria Kaitio tizenéves lány, és a mai Finnország területén él… csak éppen néhány száz év múlva. Az éghajlatváltozás és a globalizáció következményeként új népvándorlás zajlott le, a természeti katasztrófák pedig végérvényesen átrajzolták a Föld térképét. A nyersanyagok elfogyta utáni új világban a fejlett technika eszközei jórészt már feledésbe merültek, és a legdrágább kincs az édesvíz. A rendkívül vegyes népességű Skandináv Uniót könyörtelen katonai diktatúra uralja, mely szigorúan védelmezi az ismert vízlelőhelyeket. Ugyanakkor a lakosság csupán sótlanított tengervízzel olthatja szomját.

Noriára édesapja két örökséget bíz: a kínai teamesterek – a víz őrzői – ősi tudományát, valamint egy senki más által nem ismert édesvízlelőhely titkát. E kettős felelősség nehéz döntések elé állítja a lányt: segítsen faluja szomjazó lakosságán, vagy őrizze tovább tiltott tudását? A helyzet megoldásában jó szolgálatot tehet egy, a múltból származó, rejtélyes tárgy… amennyiben sikerül a titkát megfejteni.

A finn írónő hazájában pályázatnyertes első kötete rövid idő alatt példátlan népszerűségre tett szert, angol fordításban is megjelent, sőt rögtön jelölték a rangos Philip K. Dick- és Arthur C. Clarke-díjakra. Stílusát kritikusai Margaret Atwoodéhoz és Ursula K. Le Guinéhez hasonlítják."


Idáig is eljutottam



Ez is az "Ezer éve el akarom már olvasni" listámon van-volt, de végre:

Neil Gaiman: Óceán az út végén

"Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít."

Tudjátok, miért jó felnőttnek lenni? Mert Ursula Monktont elküldheted a büdös pichába.


Még hogy én egy könyvet veszek...

Már rutinból el kellett volna vetnem ezt a naiv elképzelést. Pénteken, miután négy szatyorral megrakodva hazaszáguldottam - nagyon kellemes volt, hogy az Örsön leszállítottak mindenkit a villamosról -, betuszkoltam a rengeteg kaját a hűtőbe, átöltöztem extra kánikulatűrő ruhába és kilőttem a Könyvhétre.
Eredetileg csak a Gyönyörű titkok múzeumát akartam beszerezni... aztán kidugtam a fejem az aluljáróból, mint egy vakondok, megláttam a Scolar akciós állványán, és vakondhoz nem illőn, gondolkozás nélkül rávetettem magam a Kegyelemre és Gyorslábú Achillére.
Aztán nagy nehezen megleltük a Maxim standját, átvettem Hoffman regényét, majd némi bóklászás és fecserészés után a Majd' kibújunk a bőrünkből is jött velem. A kiadó standjánál kicsit furcsán néztek rám, amikor elkezdtem bólogatni, hogy igen, ismerem a szerzőt és olvastam a másik regényét, de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdekeljen, mit gondolnak rólam. Azzal is tisztában vagyok, hogy ritka a tájékozott, értelmes-tudatos olvasó (majdnem leszakadt az agyunk, amikor egy másik standnál kiderült, hogy egy nő nagy valószínűséggel nem ismeri a "detektívregény" szót), akinek nem kell fél óráig mesélni egy regényről, hogy eldöntse, megvegye-vagy sem. Az utóbbi években nagyon céltudatos lettem - már nincs türelmem a szöszölős vásárláshoz -, be-vagy odamegyek, megnézem, megveszem. Nemrég egy teaboltban is majdnem sikítófrászt kaptam, amikor az öt percesre tervezett vásárlásból negyedórás, kínos ácsorgás lett, mert az eladó az istennek nem akart engem és Nitát elengedni.

Stefano Benni: Gyorslábú Achille Linn Ullmann: Kegyelem Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből

Szombaton, a csúcs idején nem mentünk ki, mert a Kékestetőn vigyorogtunk, ill. dehogy is, vagy buszoztunk, vagy másztunk, ill. a kedves futott. Már a Stadionoknál botrányosan rossznak minősítettük a tömegközlekedést; az előző munkahelyem kapcsán megtanultam, hogy indulás előtt negyed-félórával előbb ott kell lenni és minél hamarabb felszállni, mert ugyanaz az ülésszám több jegyen is szerepelhet - azaz érdemes figyelembe venni a papírszeletke kérését, hogy 15 perccel hamarabb foglaljuk el a helyünket. Egyébként sokkal jobb volt szimpla távolsági járattal utazni, mint a BSI őrségi csotrogányával - ami tavaly sikeresen Mátrafüreden hagyott engem és a mezőnyt záró rendőrautóval jutottam fel sík idegesen -, pedig a Füred-Kékeskető busz késett tíz percet és az elején állni kellett, mert rengetegen voltunk.
A kedves 1:23:15 perc alatt tette meg az utat. Harminc fok volt, az út meredek, árnyék gyakorlatilag semmi. Józan ésszel tudtam, hogy nem lesz semmi baja, de amikor láttam a rengeteg reszkető lábú, tátott szájjal lihegő és az út szélén öklendező embert, kezdtem ideges lenni, miközben a kordonon lógtam a fényképezőgéppel.
Gondolataim várakozás közben (vigyázat, trágár szavakkal sűrűn tűzdelt):
holakurvaistenbenvanmár
havalamibajaleszmegölöm
rohadtmelegvan
leütömeztahülyekölykötmellettem, hamégegyszerbelelógaképbe
miértmiértkellilyenhülyeversenytkitalálni
miértalegnagyobbmelegbenkezdődikezaszarkeljenfelmindenkikorán
MEGVANMEGVANMEGVAN!!!

Azt hiszem, sokat elárul, hogy mindketten elaludtunk a buszon, majd szombatról mára virradóra tíz-tizenkét órát aludtunk. Tök ciki, hogy én többet aludtam, pedig némi fel-és lemászást kivéve nem sok mindent csináltam, de hát ez van.

Ma pedig kilátogatunk a Könyvhétre ismét, aztán kispárnával és dinnyével felszerelkezve letámadjuk a strandot. Remélem, nektek is hasonlóan eseménydús a hétvége.:D


2015. június 3., szerda

Egy híd éjszaka

"Régebben azt hittem, a sötétség és a halál feltehetően egy és ugyanaz. Azt gondoltam, a halál a fény hiánya. Hogy a halál nem más, mint árnyékvilág, ahol az emberek ugyanúgy vesznek, eladnak és szeretnek, mint általában, csak éppen kevesebb meggyőződéssel. Az éjszaka időlegesebbnek tűnik, mint a nappal, főleg a szerelmesek számára, és valahogy bizonytalanabbnak is. Ebben az értelemben jól összegzi életünket, ami szintén időleges és bizonytalan. Nappal erről megfeledkezünk. Nappal megállás nélkül, rendíthetetlenül megyünk. Ez a bizonytalanságok városa, ahol az utcák és az arcok egyformának tűnnek, de nem azok. A halál lesz majd ilyen. Állandóan felismerünk majd arcokat, amiket soha azelőtt nem láttunk.
De a sötétség és a halál nem egy és ugyanaz.
Az egyik időleges, a másik nem."

Jeanette Winterson: A szenvedély

Ahogy már ezerszer elmondtam (nyugalom, valószínűleg többé nem fogom), alig vártam, hogy megjelenjen a regény új kiadása. A Park ismét kap egy bazi nagy piros pontot, amiért bátran felvállal egy ilyen jelentékeny, formabontó, instant-bölcsességmentes szerzőt, akit aligha fognak olyanok is olvasni, akik egyébként nem olvasnak - márpedig, mint tudjuk, bennük van a pénz.* Az egyik kedvenc kiadómmá váltak az érdekes, termékszagtól mentes könyvek és az igényes kiadások miatt. Ritka, hogy ha feltévedek egy könyvkiadó honlapjára (ami eleve nem gyakori), rögtön három-négy olyan regényt találok, ami azonnal elkezd érdekelni és az elvárásaimnak általában megfelelnek. A Parknak mindez sikerül.
De nemcsak a lustaság volt az oka, hogy hosszú évekig hanyagoltam az egyébként igen nehezen megszerzett régi kiadást. Fertőtlenítőszagtól bűzlő, poklot idéző hely, idegesség és kilátástalanság érzése kötődött hozzá. Már ez a pár szó megidézi az emléket és kerülget a pánik.

Hagyjuk is. A gyönyörű, új, emlékmentes köntössel tiszta lapot nyitottunk, én és a regény, illetve mégsem, hiszen már olvastam az írónő korábban megjelent két könyvét, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-t és a Teher címűt [sose tudom, hogy tárgyas ragozásnál "Terhet" legyen-e belőle, de akkor mennyit jelöljek ki belőle kurzívval? Marad ez az esetlen megoldás.] Elég magasak voltak az elvárásaim, úgy gondoltam, ha valami, hát ez az én könyvem - ehhez képest A szenvedély belőtte magának a biztos középmezőnyt: a katarzis elmaradt, azt a Miért lennél...? bitorolja, de eléggé tetszett ahhoz, hogy az év egyik emlékezetes olvasmánya legyen.

Henrival, ezzel az érzékeny, naiv fiúval nehezen jutottam dűlőre. Az a fajta, akiről lerí, hogy a szenvedély bármilyen formája ledarálja, aztán sütiformában kiköpi. Sajnos a sejtéseim beigazolódtak... fájt a szívem ezért az összetört gyermekért, akinek olyan kevés kellett a boldogsághoz, az élet mégis grandiózusan megrázó élményekbe sodorta. Kicsit kényelmetlen is volt róla olvasni - részben mintha magamat láttam volna a sorokban megelevenedni.
Az első rész díszletében kavargó jelenetek - a háború szörnyűsége, Henri ezzel kapcsolatos érthetetlenség-érzése a "jó-jó, de engem mikor ragad már el a szenvedély?" kérdést pattogtatták a fejemben. Mint amikor látsz néhány, jól összevágott, hatásos jelenetet a filmből, elkap egy érzés, de mégse ezzel kezdődik, és alig bírod kivárni a felvezetést, hogy jöjjön már az extázis.
Hálistennek jött, a pikk dáma képében.
Olyan elemi erővel csapott meg Velence hangulata [remélem, katacita most nem ütlegeli a fejével az asztallapot - nemcsak azért, mert neki nem jött be a könyv, hanem azért is, mert vele ellentétben sose jártam a városban], hogy éreztem a víz illatát, hallottam a belemerülő, loccsanó evezőket és láttam a koldusokat, a titkos találkákat, a lopva váltott tekinteteket éjszaka, a csillogó víz tükrében. Képzeletben jártam az álarcok városában, ahol arannyal és halállal kereskednek. Ami eddig rejtve volt, megmutatkozik. Jeanette Winterson felépítette nekem Velence városát és körbevezetett rajta - kíváncsi lennék, milyen emlékei kötődnek hozzá.
"Szeretem az éjszakát. Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött? A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa. Azokban az időkben (hogy pontosan mikor, nem tudom,mert az időnek csak a nappalokra vonatkoztatottan van értelme), azokban az időkben, mikor lement a nap, kitártuk az ajtókat, betettük a viharlámpát a csónak orrába, és siklottunk a sötét vizeken. Akkor még minden csónakunk fekete volt, látni sem lehetett, hol tanyáznak a vízen. Parfümmel és selyemmel kereskedtünk. Smaragddal és gyémánttal. Államügyekkel. Nem egyszerűen azért építettük a hídjainkat, hogy ne kelljen vízen járnunk. Nem ilyen nyilvánvaló okból. A híd találkahely. Semleges terület. Esetleges terület. Ellenségek döntenek úgy, hogy hídon találkoznak, és ezen a senki földjén rendezik el vitás ügyeiket. Az egyik majd átmegy a túloldalra. A másik ott marad. Szerelmesek számára a híd lehetőség, esélyeik metaforája. És mi lehet alkalmasabb a sugdolózásra, mint egy híd éjszaka?"
Röviden fogalmazva, nagyon élveztem Villanelle történetét, valósággal lubickoltam benne, akár hatszáz oldalon keresztül tapicskoltam volna benne, de a vaskos nagyregény nem Winterson stílusa. Még a két szál, Henri és Villanelle életének összefonódása is tetszett, de a vége felé volt néhány fordulat, amit akkor kevésnek éreztem, mintha a szerző kicsit elfáradt volna (holott ez nincs tömve magánéleti, öngyógyító kitárulkozással, mint a Teher, és messze koherensebb szöveg, mint a másik két könyve). Ki tudja, őt a szenvedély hogyan cibálta meg.
Most viszont, néhány héttel az olvasás után, miután az élmény leülepedett, úgy érzem, nem volt semmi baj ezzel a befejezéssel, nem sablonos és nem csalódást keltő. Érdekes, hogyan változik meg a véleményünk, ill. hogyan viszonyul egymáshoz az olvasás közbeni, utáni és a néhány héttel későbbi változata. Én most azt gondolom, hogy ez egy jó kis könyv, nem olyan átütő erejű, mint a Miért lennél...?, de az évi top valamennyiben a helye.

*Scott Westerfeldnek annyira igaza van.

Eredeti cím: The Passion
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Lengyel Éva
Ár: 3500 Ft



2015. június 1., hétfő

Görbe mennyország

"- A halál a szépség anyja - mondta Henry.
 - És mi a szépség?
 - Rettenet.
 - Úgy van - mondta Julian. - A szépség ritkán szelíd vagy vigasztaló. Éppen ellenkezőleg. Az igazi szépség mindig nyugtalanító.
 Camillára néztem, akinek arca ragyogott a napfényben, és az Iliásznak arra a sorára gondoltam, amit annyira szeretek, Pallasz Athénéről meg a borzalmas szem csillogásáról.
 - És ha a szépség rettenet - kérdezte Julian -, akkor a vágy micsoda? Úgy hisszük, sok vágyunk van, de valójában csak egyetlenegy. Mi az?
 - Élni - mondta Camilla.
 - Örökké élni - mondta Bunny, tenyerébe támasztott állal."

Donna Tartt: A titkos történet

Bődületesen sokáig kerülgettem ezt a könyvet - olyan sokáig, hogy az új kiadás adta meg a végső lökést, hogy végre elkezdjem. Tulajdonképpen nem tudom megmondani, miért tettem így; talán az tartott vissza, hogy élveboncolós, falhozvágós élményre számítottam, és, bármennyire is katartikus élmény az ilyesmi, olvasás közben nem mondhatni, hogy élvezetes lenne. Mint mondjuk a Születésnap után: alattomosan, fokozatosan szedett darabokra, úgy, hogy észre se vettem. Csak a végén tűnt fel, voltaképpen mennyire kiborultam, és ennek ellenére mennyire nehezen tudtam elengedni és másik könyvbe belekezdeni.
A titkos történet is ilyesmi élmény volt; a végén vettem észre, mennyire rettenetes. Azt hiszem, mindig ez a szó lesz az, ami elsőként eszembe fog jutni róla.
A Park új kiadása nagyon szép, igényes lett, de úgy érzem, jobb lett volna új fülszöveget írni hozzá, mert a leporolt régi kissé pontatlan, de egyvalamiben nagyon igaz: nem ölni nehéz, hanem tovább élni.
Nem maga a tett az, ami iszonyatossá teszi a könyvet, hanem az ifjúság könnyelműsége (aki olvasta a könyvet, tudja, miről beszélek), ahogy mindezt kezelik, a tett szinte észrevétlenül bújik meg az alkoholgőzös éjszakák, a ragacsos, bedagadt szemű nappalok, veszekedések és görög ragozások között. De hamis az a botor állítás, hogy ami nem látszik, az nincs is. Metamorfózis zajlik a szemünk előtt, ami belülről, a külső szemlélő számára észrevétlenül kezdi kifejteni hatását; szétbomlasztja a fiatalok egyébként is instabil lelkivilágát, az egymáshoz való viszonyukat, a csoport törékeny egyensúlyát. Még Richard az - akit egyáltalán nem neveznék feltörekvőnek -, aki leginkább megőrzi a józan eszét.
"Pür: ez az egy szó foglalja magában számomra a titkot, az ókori görögök ragyogó, rettenetes tisztaságát. Hogyan láttathatnám önökkel ezt a különös, éles fényt, mely átjárja Homérosz tájait és megvilágítja Platón dialógusait, ezt az idegen fényt, mely a mi köznapi nyelvünkön kifejezhetetlen? A mi közös nyelvünk a bonyolultság és a sajátosságok nyelve, az úritökök és az ágrólszakadtak, a varrótűk és a sörök otthona, Ahab, Falstaff és Mrs. Gamp nyeve; és miközben tökéletesen alkalmasnak találom az ilyen gondolatokhoz, teljességgel megbénít, amikor megkísérlem leírni vele, amit a görögben, abban a nyelvben szeretek, mely ártatlan minden csűrés-csavarásban; ez a nyelv a cselekvés megszállottja, a cselekvésből sokasodó cselekvés látványának öröméé, a cselekvésé, mely kérlelhetetlenül menetel előre, és még több cselekvésé, mely mindkét oldalról sorba rendeződik, hogy hátul takaros lépésre váltson, az ok és okozat hosszú, egyenes sorában, az elkerülhetetlen, az egyetlen lehetséges cél felé haladva."
Borzongatóan lenyűgöző, ahogy ez történik. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei jutott róla eszembe, csak ott a változás fizikailag, húsba vágóan (is) történik. Mindkettő kicsi főiskolán (egyetemen) játszódik, zárt közösségben, amelyet egy (több) karizmatikus vezető irányít. Továbbá mindkét könyvnek nagyon erős a hangulata; a kollégiumi atmoszféra elegyedik még gyerek-de-már-felnőtt, daccal vegyes, helyét kereső határozatlansággal és a hidegen logikával kitervelt, dühöt elfojtó gyilkosság iszonyatával. Donna Tartt nagyon jól megragadja, mit érezhet ez az öt fiatal, a kilátástalanság depresszív érzése engem is ellepett olvasás közben. Ellenben a vidéki házban töltött időszakból árad az idill, ami a régi házak titokzatosságával keveredik, azzal, amit én annyira szeretek. Kész érzelmi hullámvasút A titkos történet - de ez nem csoda, ha az ember gyilkossá válik. És az sem mindegy, hogy hányszor.
"Csak több óra elteltével hatolt a tudatomba, mit tettünk; napok (hónapok? évek?) múltán kezdtem megérteni jelentőségét. Azt hiszem, egyszerűen túl sokat gondolkoztunk, túl gyakran beszéltünk róla, és a terv már nem a képzelet birodalmához tartozott, hanem saját borzalmas életét kezdte élni... Soha, semmilyen értelemben nem ötlött fel bennem, hogy más is lehet, mint játék."
Ui.: Tisztában vagyok vele, mennyire béna post lett - harmadjára ültem neki, és nem tudok dűlőre jutni vele, úgyhogy így marad. Nagyon sokat lehetne még beszélni a szereplők jelleméről, hogy Henry olyan, mint egy belterjes, arisztokrata családból származó ifjú, meglehetősen groteszk gondolkodással, hogy Richard mennyire láb alatt lévő kívülálló, aki csak sodródik az eseményekkel, és hogy szerintem ez fáj neki (legalább egy kicsit), és ennek tudatában nemcsak a csoporttól, hanem magától is undorodik. Az ikrek, Francis, és főleg Bunny se normális. Megdöbbentő, mennyire mélyen vezet minket Tartt a lélek sötétjébe, és mennyire ideges lettem, ha belegondolok, hogy valószínűleg engem is tudna így ábrázolni, azaz végeredményben ugyanolyan őrült vagyok, mint bármelyikük. Huh.

Eredeti cím: The Secret History
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Greskovits Endre
Ár: 3900 Ft

Álomszuszék

Kár, hogy a kedves nem fogadott velem, pedig én nyertem volna a fogadást, hogy tudok-e délután szundikálni kb. fél liter Assam, egy deci kóla és kb. fél liter jázminos zöld tea után. Hihetetlen akaraterőm révén sikerült négy órát aludnom; először nem akart menni, mert Vincze Lilla toroknyiszált operaénekesnői teljesítménye ment a háttérben, és olyan hevesen összerándultam - nem Lilla hangjától -, hogy ijedtemben teljesen felébredtem.
Éjszaka viszont aludtam vagy öt órát, és hajnali ötkor ébredtem. Minden nekem se sikerülhet, na.

Kép innen