Ez volt a kategória első darabja, legalábbis emlékeim szerint. Sokak szerint nem tökéletes, amivel egyet is értek, de a miliő annyira otthonos volt (nem tudok rá jobb szót), hogy teljesen magával ragadott. Nem sokkal később valamiért ismét a kezembe került, beleolvastam, és oldalakat futottam végig, mire észbe kaptam. Ritka, hogy ennyire intenzíven hat rám egy szöveg.
(Bővebben)
***
"Úgy mértem végig, mint egy túlrestaurált szobrot, amelyikből azért kihallik a szú percegése."
Kb. öt éve érleltem ezt a rettenetesen fájdalmasnak tartott könyvet. 2015 nálam a régóta halogatott kötetek éve (az idei olvasmánylistám fele ilyenekből áll), volt valami a levegőben (a Várólistacsökkentés), amitől nagy merészen felcsaptam a fedelet, felkészültem a lelki kicsontozásra, és nagy szerelem lett belőle.
Hosszan írni nem tudok róla, tulajdonképpen ez ihlette a tematikus postot. Ültem felette néhány órát - közben nyomogattam az egeret, passzívan nézegettem ezt-azt, vagyis nem csináltam semmit -, de miután két értelmes bekezdésen kívül semmit nem bírtam magamból kipréselni, nem vártam meg, amíg az egyik sablon szövegmentő fordulatomat írom le.
A nyugalom szinte berántott magába. Elementáris erejű, nyers, szikár szöveg, mégis tele van szenvedéllyel és csak úgy dúlnak benne az érzelmek - egy olyan ember érzelmei, akinek már többször felhasogatták a lelkét és már a legfinomabb érintésre is csak vicsorgással tud reagálni. Első osztályú vadállat, ahogy Jordán Éva mondja, ami előbb-utóbb önmagát is darabokra tépi. Már későn érkezik a szabadság, mert a múlt utánunk nyúl és megfojt. Kevés a külső körülményektől megszabadulni, mert a téboly beette magát a bőrünk alá, a csontjainkba, és olyan nehéz kiplántálni, mint egy elburjánzott parazitát, mint egy másvilági, gonosz lényt, ami a szívbe vájt féregjáratot.*
Közben mégis igazi regény, igazi mese, aminek van eleje, közepe és vége, bonyodalma, íve, és talán valamiféle megoldása. Annyira tetszett, hogy rögtön elkezdtem nézegetni a szerző többi kötetét, aztán arra jutottam, nem árt egy kis pihenés, nem szeretném átlépni a tűrőképességem határát.
Ui.: Valamiért úgy érzem, hogy ha ma élne József Attila, úgy nézne ki, mint Bartis.
***
[Annál a résznél, ahol a kis Chip öt óra hosszát ül az undi vacsora maradványai mellett, és szóba kerül a tudatos tudatlanság, na, azt az idézetet persze lusta voltam kiírni, pedig annyira jó.]
Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Tekintve, hogy öt-hatszáz oldal után Rowling és Shriver mekkora emberundort ébresztett bennem, azt hittem, a Javítások a fák gyökeréig ledöngöl. Ehhez képest egészen más érzéseket váltott ki belőlem. Volt, ahol nagyban bólogattam, néhol nevettem (nem hittem volna, hogy ennek a fickónak van humorérzéke), és tudom, hogy gáz vagyok, de Litvánia főleg untatott. Engem a kis emberi játszmák érdekelnek, és Lamberték családi nyavalyái abszolút lekötöttek, de egy idegen ország gazdasági-politikai-stb. összeomlása nekem nem fért bele ebbe a képbe. A fentebb említett két szerző sokkal jobban belemegy a részletekbe, mütyürkéznek a szereplők lelkivilágával, olyan gondolataikról olvasunk, amiket maguk elől is szeretnének elrejteni. Néha Franzen is előveszi a nagyítót, de ő inkább nagyobb távlatokban gondolkodik. Amikor idáig eljutottam a gondolatmenetemben, eszembe jutott a férfi-nő ellentét, hogy azért szimpatizálok-e jobban az Átmeneti üresedéssel és a Születésnap utánnal (a Beszélnünk kell Kevinről-t meg se merem említeni. Az nem egyszerűen földbe döngölt, hanem kicsinált.), mert nő írta őket, és akkor én csak egy korlátolt
A benyomásomban valószínűleg nagy szerepe van egy inkább kellemetlen, mint súlyos betegségnek és a totális kimerültségnek. Mivel úgy tűnt, egy heti szobafogságra vagyok ítélve, volt időm ezt a bazi nagy dögöt olvasni és viszonylag keveset kellett a táskámban cipelni. Amúgy roppant formatervezett darab, könnyű a fogása és remekül lehet a hasra fektetve vele szundikálni. A kedves meg is állapította: - Valahányszor feléd néztem, általában aludtál, kezedben a Franzen. Ha-ha, milyen vicces.
De a nagy titok valószínűleg az, hogy vannak napok (nem kevés), amikor olyan rettenetesen érzem, hogy azzal semmilyen irodalmi élveboncolás nem ér fel.
Ó, tök jó ötlet ez a poszt! :)
VálaszTörlésNekem szerintem az alfálhozvágós könyvem most a Ne engedj el, amin elvileg sírnom kellett volna meg fájnia kellett volna, de annyira jól esett helyette! Pont illet a hangulatomhoz a melankóliája, régi emlékeket idézett fel bennem, nagyon betalált nálam. Nekem ez is kabátkönyv, még ha nem is lettem tőle vidám.
kérgesedünk ? ;-) Amúgy azt gondolom, hogy csak az olyan mű tud igazából szétdöngölni, ami valahol személyesen érint. Engem ezek közül leginkább a Franzen érintett, de az fájt is... A Nyugalmat még viszonylag alacsony ingerküszöbbel olvastam és akkor nagyon hatott. Az Acél - nem is tudom, talán az a proli lét mégiscsak érintett....nekem nagyon bejött.
VálaszTörlésNita: ű, a Ne engedj el... örülök, hogy tetszik neked.:)
VálaszTörlésszeee: nem hiszem, hogy erről lenne szó. Tkp. olyan ismerős dolgokról van szó, amik régen voltak, ezért a fájdalmas elemük nagyrészt kikopott. Meg, ami ismerős (még ha rossz is), biztonságosnak tartott.
A végén még az is kiderül, hogy érzelmileg retardált vagyok, mert Franzenért nem voltam annyira odáig.:D