Magaddal viszed

"- Hogy te milyen beképzelt vagy! Szűzanyám! Mit vétettem én, miért kell bűnhődnöm? Azt hittem, Lila a sunyi beképzelt, de nem, te vagy az, és csak nagyzolsz. A barátnőd megvette a szüleinek a lakást, te megvetted? A barátnőd szavára mindenki ugrik, még a Solarák is, te kinek parancsolsz? Legfeljebb annak a szarházi Sarratore gyereknek!

Aztán már csak Lila dicsőségét zengte. Hogy az milyen szép, hogy az milyen jószívű. Hogy Lilának saját cége van. Enzo meg ő, hát, azok aztán nagy ügyesek. Végre rájöttem, hogy a legnagyobb bűnöm, hogy nincs mese, kénytelen elismerni a világ előtt: Lila többre vitte, mint én."

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

/Összefüggéstelen, önismétlő elmerengés/

Bűvereje van ennek a könyvnek. Olyan, mint egy élethosszúságú, egy szuszra elmondott gyónás, monológ, befészkeli magát a fejedbe és nem ereszt, nem tudsz szabadulni tőle.

Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanata titkos gyönyörűség. Ó, nem, legalábbis nekem nem az. Elena rögeszméje, hogy Lila, a szeretett-gyűlölt nemezis-barátnője, ha nem is az egész világot, de a nápolyi lakótelepet teljes mértékben ő irányítja és boszorkányujjaival kristálygömbje felett körözve az ő sorsát is befolyásolja, mitikus erőt tulajdonít neki, a "Lilából áradó jótékony fluidumnak" nevezi; a telep mikrokozmosza, ami a szereplők szerint a világ közepe és ahol senki nem lehet több vagy más, mint aminek az itt élők elkönyvelik; a húsba hatoló érzelmi zsarolás és játszmázás, ami annyira áthatja az emberek életét, hogy észre sem veszik, tönkreteszik egymást - mind elémelyít és elönt a düh, a keserűség a tehetetlenség miatt, mégse tudom magam mögött hagyni.

Kicsoda valójában Lila? Csiszolatlan gyémánt, aki rossz családba, rossz korba született? Vézna kislány/nyúzott fiatal nő vagy filmrendezőket megbolondító végzet asszonya? Vérbeli intrikus vagy hisztérika? Született üzletasszony vagy kitartott nő, aki mindig tudja, kit kell megkörnyékezni? Rosszindulatú vagy jóságos? 

Vagy csak egy nő, aki mindenáron megpróbál kitörni a korlátai közül és kiszabadulni a járomból, amivel együtt született?

Mire lett volna szüksége Elenának (egy pszichológuson kívül)? Hogy igazán felnőjön. Hogy megtanulja, fizikailag elmenekülni óriási lépés a szabadulás felé, de a magával cipelt terhet nem hagyhatja ott a firenzei pályaudvaron. A múlt mindig visszahúz, nincs feloldozás, ez ebben a kötetben gyönyörűen bebizonyosodik - persze utólag, és főleg másokkal kapcsolatban olyan csábítóan könnyű okosnak lenni.

A karácsonyi szünetben, ahogy A kis barát postjában már elregéltem, Ferrante alulmaradt Tarttal szemben; a saját terhem alatt nyögve egyszerűen nem volt türelmem Elena (most már kimondom) hülyeségéhez, aztán a munkától való elszakadás és némi alvás sokat dobott a befogadókészségemen és - a harmadik kötettel ellentétben - sikerült belerázódnom a regény ritmusába, nem éreztem azt, hogy nincs már "kraft" a lányok történetében és a végére érve se fogyott el a lendületem.

Nehezen tudok napirendre térni afelett, hogy szó szerint egy életen keresztül a Lilával való "erkölcsileg feddhetetlen rivalizálás" a gondolatai vezérfonala, akkor is ez a mozgatórugója, ha éppen nem erre gondol - és a hihetetlenül, szinte elviselhetetlenül részletes írásmódnak köszönhetően Elena fejében élünk négy-ötszáz oldalakon keresztül. Ha van könyv(sorozat), ami szenzációhajhászás nélkül hipnotikus erejűnek mondható, akkor az a Nápolyi regények. 

Ui.: Nem akarom hasonlítgatni semmihez, de rám a Régimódi történet gyakorolt hasonló hatást, akkor se tudtam tőle elszakadni, ha rám tört az undor érzése a szereplők kicsinyességétől.

Eredeti cím: Storia della bambina perduta

Sorozat: Nápolyi regények 4.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2019

Fordította: Verseghi Anna

Ár: 4490 Ft

Viszed magaddal

"Ocsmányságokat üvöltve betörték az üveget, de már hallatszott a közeledő rendőrautó szirénája. Lila ismét vágyakozó örömmel figyelte az erőszakot. Igen, gondolta, meg kell félemlíteni azt, aki téged akar megfélemlíteni, nincs más út, ütésre ütés, amit elveszel tőlem, azt visszaveszem, visszakapod, amit velem teszel."

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Nem tudom, Ferrante hogy csinálja ezt; mélységesen undorodom a szereplőktől, megvetem, ostobának tartom őket és éktelenül dühös vagyok, ugyanakkor képtelen vagyok elszakadni a soros kötettől, ahogy a lányok a nápolyi telep mikrokozmoszától.

Nem bírom felfogni, hogy ezek a nők - mert Elena és Lila időközben felnőttek, 25-30 évesek - mi a fészkes fenéért ragaszkodnak... pontosabban nem ragaszkodnak, hanem képtelenek tovább lépni a telepi világtól és az ott élőktől, ha más nem, a telefon, mint valami köldökzsinór továbbra is hozzáköti őket annak erőszakos, gyűlölettől átitatott levegőjéhez. És persze a telep sem ereszti szülötteit. A lakók olyanok, mint egy kiterjedt nagycsalád, aminek különböző ágai időnként igyekeznek elpusztítani a másikat, hogy aztán szövetkezzenek egy másik ellen. Akinek sikerül megszökni, az is ott hagy magából valamit és értesül a szülőkön, rokonokon keresztül, hogy a többiek mit pletykálnak róla és ennek fényében hogyan változik a család megítélése - és jaj annak, akit a pletykák megtalálnak. Ez az éra semmit nem ad, de mindent elvesz.

A harmadik kötetben már tágabb perspektívából látjuk a képet, új szereplők lépnek a lányok életébe, ennek ellenére a "törzsgárda" nem változik, az első kötetben megismert telepi gyerekek is felnőttek a lányokkal együtt és a kapcsolatok szorosabbra fonódtak; a hatalmaskodók próbálnak néhány embert behálózni és a szolgálatukba állítani, ki tudja, milyen célból; úgynevezett szerelmek születnek, ami ádáz féltékenységet és köpködést vált ki másokból. Az ellenségek barátok lesznek, a barátok ellenségek, bár ez csak ideig-óráig tart, és a telepet sem kerülik el a hatvanas évek forrongásai és tüntetései.

Mindig megcsömörlök ettől a hihetetlen gyűlöletáradattól, ami a szereplőket jellemzi, mintha senki nem érezne tiszta szeretetet valaki más iránt, mindent beárnyékol a maró rosszindulat. Egy apa lekurvázza az unokája anyját - újabb felhőtlen kapcsolatot alapozva meg -, de minden vélt bűn megbocsátást nyer a Pénz által. A telepen akkor van értéke egy lánynak, ha minél több pénzt tol a család alá - ha nem az ő boldogulások minden gondolata, egy rühes kutyánál is rosszabbul bánnak vele -, mindegy, hogy kitartottként vagy tizenkét óra munka eredményeként teremti azt elő.

Nagyon sokat lehetne még beszélni a könyvről és magáról a sorozatról, de minimális spoiler nélkül nehéz. Pl. nagyon érdekes, ahogy Elena próbálja önálló személyiségként meghatározni magát, kicsoda ő  Lila, a család, a vele szemben támasztott követelmények nélkül.

Borzasztó és rettentő addiktív ez a sorozat, nehéz kivonni magunkat a hatása alól.

Eredeti cím: Storia di chi fugge e di chi resta

Sorozat: Nápolyi regények 3.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2018

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 3990 Ft

Az új név története

"A lépcsőházban még egyszer belekezdett férfihangon, Lenù, én itt dolgozom a telepen, erre nekem muszáj volt rákontrázni Antoniót utánozva, köszönöm, nem kellett volna, és hirtelen mintha kívülről láttuk volna magunkat, mindketten nyakig pácban a pasinkkal, ahogy szavalunk a lépcsőn, és kitört belőlünk a nevetés. Bármit teszünk, hibázunk, mondtam, ki érti a férfiakat, van velük bajunk bőven, jó erősen átöleltem, és elindultam. De még le sem értem a lépcsőn, már hallottam is Stefanót, amint rettenetes gorombaságokat kiabál Lilának. Most ő volt a mumus, mint régen az apja."

Elena Ferrante: Az új név története

Folytatódik a Ferrante-láz!

Ha a kiadó tartani fogja a megjelenési ütemtervet, azaz év végén, a karácsonyi szezon előtt jelenteti meg a Nápolyi regények soron következő kötetét, akkor masszív, négy évig terjedő hagyomány lesz nálam, hogy Elenával és Lilával búcsúztatom az óévet.

Emlékszem, az első részt, a Briliáns barátnőmet jóformán felfaltam, teljesen magába szippantott és csak egy kicsit legyintett meg a "túlolvasás" (tkp. túladagolás) szele. Az új név történeténél már jobban, és csatlakozott hozzá a nálam speciálisan Ferrantéhoz kapcsolódó érzés: az emberek iránti undor, és ennek semmi köze a terjedelemhez, a Tékozló szeretetet a szellős kétszáz oldalával alig bírtam végigolvasni.

Miután a vonaton egyhuzamban elolvastam 100+ oldalt, az is megfordult a fejemben, hogy egy ideig pihentetni fogom a könyvet, annyira megutáltam a szereplőket; képtelen vagyok felfogni ezt a fajta szűklátókörűséget és kicsinyességet. Jelentéktelen szarságokon marakodnak, halálos, vérre menő vehemenciával, ami naponta változtatja a célpontját; ki mit mondott kinek, mit csinált a csip-csup ügyeiben, kicsinállak, agyonverlek, sohatöbbénemakarlakátni. Ráadásul egymással; ezek a fiatalok - nehéz volt észben tartani, hogy többnyire 16-18 éves gyerekekről van szó - jóformán a születésüktől kezdve ismerik egymást, kapcsolataik egyre több emlékkel, sérelemmel terhelődnek, és számomra érthetetlen módon nem akarnak (vagy nem tudnak) egymástól elszakadni, párok alakulnak ki, eljegyzések köttetnek, esküvőt terveznek.

Időnként emlékeztetnem kellett magam, hogy a történet az ötvenes-hatvanas években játszódik, jobbára egy dél-olasz lakótelepen, ami egy iszonyatosan zárt közösség is egyben, megcsontosodott, megkeseredett hagyományokkal, amelyeket az idősebb nemzedékek öntudatlanul a fiatalabbak vállára helyeznek. Nincs hosszú távú gondolkozás, a szülők tehernek tekintik a gyerekeiket és minden reakciójukból süt a fáradt ingerültség, testüket-lelküket hamar elnyűtte a nehéz munka, a pénz hiánya, riasztó, szürke masszává olvadnak össze; nehéz elképzelni, hogy valaha ők is fiatalok voltak, akik azt hiszik, előttük az élet, és ők majd máshogy. Nem csoda, hogy a lányok menekülni akarnak, de a telep kötelékei nem eresztik őket. Lila nem jut messzire, Elena se bír elszakadni, hiába akarja, csak annyit ér el, hogy nem tartozik sehova. Ha sikerül elkerülnie a telepről és felcsillan előtte egy másik élet reménye, szinte égeti ennek a közösségnek a hiánya és rájön, hogy ő nem akar mást, csak a telepen élni (nem értem, nem értem...).

Tulajdonképpen Elena és Lila kapcsolatától is undorodom, amely a tipikus női barátság iskolapéldája; megértőek egymással, támogatják a másikat, de emellett ott van az a kíméletlen versengés, amiatt inkább kútba ugranak, de nem akarnak lemaradni a másiktól, a büszkeségből való elhallgatás, és a mindent felemésztő irigység is, ami beárnyékol köztük mindent, ami szép és jó. Lila tényleg rohadtul rosszindulatú tud lenni - a saját megalázottságát a másik megalázásával palástolja, elrontva annak csöppnyi örömét, néha én is legszívesebben felpofoztam volna, és itt jön megint az énfigyelmeztetés, hogy tkp. éretlen gyerekekről van szó, akikkel sok minden történik, de feldolgozni-értelmezni, magukban tudatosítani (még) nem tudják. Remélhetőleg egyszer képesek lesznek erre.

Kíméletlen látlelet ez a könyv, kegyetlenebb, mint az első rész (vagy csak én érzem így). Évente egy pont elég belőle, ugyanakkor megesz a kíváncsiság, hogyan alakul a lányok élete.

Eredeti cím: Storia del nuovocognome

Sorozat: Nápolyi regények 2.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2017

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 3990 Ft

A szegény asszony

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Ó, az a nyomorult szerelem.
Ez a mondat fel fog bukkanni egy másik, közelmúltban olvasott könyv értékelésénél is, mindkettőben ez az illékony, mégis makacs érzelem veri bilincsbe a szereplőket, gondolataik, tetteik láttán a kívülálló olvasó csak pislog, mint hal a szatyorban.
Vagy megértően bólogat, ahogy én tettem Olga kálváriája láttán.

Olgát, a 37-38 éves, kétgyerekes nőt-anyát szó nélkül elhagyja a férje. Az egyik pillanatban együtt vacsoráznak, a kutya megbízhatóan horkol a fűtőtest alatt, aztán Olga már egyedül áll a mosogató előtt, és fokozatosan minden összeomlik.
A Briliáns barátnőm kapcsán talán már pedzegettem, hogy érdekes kísérletet tervezek végrehajtani a szerző könyveivel; az előbb említett kötet olvasásánál nagyon meglepett a könnyed - Ferrantéhez képest könnyed -, szinte játékos hangvétel, mintha az írónő kedvesen pofozgatná az olvasóit, mint a nem túl éhes macska az egeret. Érezzük, hogy milyen érzelmek feszegetik a szavak tükrét, de az indulatok nem törnek át - megmaradunk egy disztingvált, szolid érzelemvilágban.
De nem úgy a kisregények esetében.
Jól emlékeztem; Ferrante a Briliáns barátnőmet megelőző könyveiben leszaggatja a húst a szereplőiről, magáról, az olvasókról. Minden, amire a Nő a sötétben és a Tékozló szeretet kapcsán emlékeztem, itt megháromszorozódott - olyan érzelmi pokolba rántott, ami megcibálta a saját, mélyen eltemetett gondjaimat, minden rossz érzésemet. Olga önreflexív, érzékeny ember, aki sok nő számára ismerős Canossát jár; végiggondolja, mit rontott el, az első düh csillapultával szeretné őszintén korrekt módon megbeszélni Marióval a krízisüket, az egész, tizenöt éves kapcsolatukra ennek tükrében emlékszik vissza. Észrevétlenül csúszik a lejtőn; a lakás sarkaiban nyirkos árnyak ülnek meg, a terek elmozdulnak, a gondolatok összemosódnak, és megelevenedik előttünk a gyermekkor kísértete, A Szegény Asszony, Akit Elhagyott a férje, és a szánakozó-kárörvendő szomszédok szeme láttára veszítette el az ép eszét. Olga őrületében, akiben a szegény asszony kel életre, az volt a legrémisztőbb, hogy a fejében járva az illogikus következtetések, a paranoid téveszmék teljesen helytállónak tűntek.

Tulajdonképpen szörnyű volt ilyen kíméletlen feltárulkozást olvasni, valószínűleg az ezredik olvasó vagyok, aki arra gondol, ilyen tűéles ábrázolás csak személyes tapasztalt jelenthet, vagy nagyrészt azon alapul. Hihetetlen, hogy az egész történet kétszáz oldal, de olyan erőteljes, hogy kőként nehezedik az ember mellkasára. Nem hagy lélegezni. Nem hagy élni, mégis muszáj tovább olvasni, mert mindenki feloldozást akar kapni a pitiáner bűnei alól.

Hogy jobban tetszett-e, mint a Briliáns barátnőm? Bizonyos szinten igen, de évente, vagy kétévente bírnék elolvasni egy hardcore Ferrantét, mert annyira nem esik jól a földön fetrengeni. A BB kalibert [ezt is megértük, hogy a rövidítés nem a Büszkeség és balítéletet jelenti] viszont bármikor, bármilyen mennyiségben képes lennék fogyasztani, nagytételben, és még jól is esik. Szóval mindegy, csak legyen új Ferrante.:)

Eredeti cím: I giorni dell' abbandono
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2005
Fordította: Balkó Ágnes
Eredeti ár: 2690 Ft

Életünk millió darabja

2016-ban (tavaly! Úristen, tavaly!) elhatároztam, hogy megpróbálok minél több postot írni a blogra. Mivel az elkövetkező napokban nemigen nyílik alkalmam erre, igyekszem megragadni a pillanatot. Nézzük, milyen gondolatokat mazsoláztam össze a 2016-os év (tavaly! Úristen, tavaly!) utolsó, egyben meghatározó könyvéről.

"Egészen hétköznapi dolgokba is belehalhatott az ember. Ha például kimelegedve hideg csapvizet ivott, de előtte nem mosta meg a csuklóját: apró piros pöttyök lepték el a testét, rátört a köhögés, és megfulladt. Ha fekete cseresznyét evett, és nem köpte ki a magját. Ha véletlenül lenyelt egy rágógumit. És főleg ha valaki kapott egyet a halántékára. A halánték rettentő kényes testrész, mindannyian nagyon vigyáztunk rá. Elég egy kő a bajhoz, és mifelénk mindennapos volt a kődobálás. Egyszer kiléptünk az iskolából, és a környékbeli kölykök bandája, élükön Enzóval, a zöldséges Assunta egyik fiával, kőzáport zúdított ránk. Idegesítette őket, hogy nekünk, lányoknak jobban megy a tanulás."

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A második valóságommá vált ez a történet.
Amikor a befejezése után néhány nappal hazafelé baktattam, a fel-meg eltűnő gondolataim között az is felbukkant, hogy vajon Rino kigyógyult-e az alvajárásból, vagy hogyan áll a tanulással Elena. Aztán rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem kapok választ félóra múlva, amikor hazaérek, mert befejeztem a könyvet, és Elenáék életébe egy jó darabig nem nyerek bepillantást. Meg kell várnom a következő rész megjelenését.
A felismerés nem volt igazán mellbevágó, mint amikor egy brutális függővéggel záródó könyvet / bármit fejezel be. Éjszaka, a könyv befejezése után nem akartam a falba verni a fejem, még csak azt se mondtam, hogy "nem hiszem el, bazmeg!". A Briliáns barátnőm észrevétlenül, minden hatásvadászattól mentesen érte el, hogy az ünnepi mizériában ne akarjak mást, mint heverni a cicás ágyneműn és olvasni.

Az ötvenes évek Nápolyában járunk, a munkások laktak poros lakótelepen. Az itt lakók autószereléssel, takarítással, cipőtalpalással foglalkoznak, Elena, az egyik főszereplő és a narrátor apja portás a városházán. A módosabbak közé tartoznak a bárt üzemeltető Solarák és a vegyesboltot vezető, gyűlölt Don Achille családja. Az autó, a tévé kirívó luxuscikk és irigység tárgya. A gyerekek gyorsan felnőnek, a szülők 10-15 évvel idősebbnek tűnnek a koruknál, elnyűtte őket az élet, a gond és a pénzhiány.
Tulajdonképpen ismerős közegben játszódik a történet, de a telepen dúló erőszak, hála a magasságosnak és a szüleimnek, teljesen idegen volt számomra. A családokban tettlegességig fajulnak a viták, mintha valójában nem is szeretnék egymást - hogy Elenát az anyja, Lilát pedig, a másik főszereplőt, a mindenki által imádott-gyűlölt Lilát senki nem szereti egészséges szeretettel, az holtbiztos. Nagyon sajnáltam őt, mintha a telep ártó energiái is arra törekedtek volna, hogy tönkretegyék azt, aki más. Azt hittem, az olaszok féltékenysége csak régi mese, de úgy tűnik nem; a lányok kísérői - általában a fiútestvérek és azok barátai - egy lopott pillantásért képesek elverni bárkit. A gyerekek és a nők is szinte ölre mennek, ha elfajul a játék vagy valaki kitalálja, hogy "megszerez" magának valakit, mintha a vágy tárgya nem érző lény volna. Durva, erőszakos világ a telep, mintha nem is létezne rajta kívül más, és karanténként zárja magába az embereket.
Itt születik meg Elena és Lila barátsága - no, nem egy gyengéd, csupaszív kapcsolatot kell elképzelni. Féltékenység, versengés, irigység vegyül a lányok támogatásába és lelki rokonságába - van, aki szerint ez természetes, szerintem nem csak ilyen lehet egy lányok közti barátság. Húzzák-vonják előre egymást az életben, a gyerekkortól kezdve. A történet során végig Elena a narrátor, a leírásában Lila már-már mitikus lénnyé válik, aki mögött ő örök második marad, és az, ami igazán értékes, mind Liláé. Kíváncsi lennék, ő mit gondol a barátságukról. Lehet, hogy nem egy önbizalom-tuning az egymáshoz való viszonyuk, de biztos pontot jelentenek egymásnak, amikor újabb és újabb földrengés rázza meg az életüket. Egymással tudnak igazán beszélni, és a rádöbbenő érzés, hogy a másik ugyanúgy más, mint te, többet ér mindennél.

Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet - a címéért odáig vagyok -, valamiért úgy éreztem, más lesz, mint Ferrante eddigi regényei; csak kettőt olvastam, a Nő a sötétbent (még Nimától kaptam kölcsön a könyvklubunk keretében) és a Tékozló szeretetet, ezt olvastam később, de már annak is hat éve. Habár nagyon vékony kis könyv, szinte belebetegedtem és alig bírtam befejezni, annyira undorító volt helyenként. Ahogy nézem a művei listáját, látom, hogy ez az első, 92'-ben megjelent regénye, ég és föld a Briliáns barátnőmmel; utóbbi még terjedelmében is (mind a három, magyarul a Magvetőnél megjelent Ferrante nagyon kis vékony, a köztudottan "magvetősen" szellősen szedett kiadások kb. 200 oldalasak) is más, sokkal hosszabb, és, a gyér emlékeimre támaszkodva, azt mondom, nem olyan önkínzóan fájdalmas. Nem egy-egy női életszakaszt mutat be, hanem egy több szereplős családregény-folyam nyitókötete. Ferrante itt nem akar megölni, hanem láthatatlanul megkapó módon szinte dokumentarista látleletet mutat néhány család mikroközösségéről. Nekem jobban tetszik ez a módi, nem lep meg, hogy a Nápolyi regények-sorozat hozta el számára a világhírt.

Ó, drága lágy kenyér, remélem, Könyvfesztiválra jön a folytatás, Az új név története. Utálom a sorozatrészekre vonatkozó, agyonkoptatott frázisokat, de ezt tényleg nagyon várom.

Eredeti cím: L'amica geniale
Sorozat: Nápolyi regények 1.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Matolcsi Balázs
Ár: 3990 Ft