Zene és csend

"Akárcsak Zsófia királyné, Ellen is gyönyörű asszony volt ifjúkorában. Szeme hajdan kacér tűzzel csillogott, de már csak értelem és ravaszság ragyog benne. Tudja, mennyire semmibe veszi és lenézi az öregedő asszonyokat ez a fiatalság és hatalom bűvöletében élő világ. Úgy véli, minden özvegynek ügyesnek és szemfülesnek kell lennie, ha életben akar maradni. Elméjében cselszövések és haditervek kavarognak, melyeket szüntelenül latolgat és csiszol." 

Rose Tremain: Zene és csend

Aztamindenit.

Igazán megszokhattam volna már Rose Tremaintől, hogy a maga csendes, befelé forduló módján hangtalanul robbanó tűzijátékokat rejt el a regényeibe, de a Zene és csend igazán különlegesre sikerült - illetve a másik két, általam olvasott regénye, a Színarany és a Gustav-szonáta is egy igazi gyöngyszem a maga módján, de a most olvasott története valahogy még jobban lenyűgözött.

Olyan szépen, giccs-és hatásvadászmentesen mutatja be az embereket és azok érzelmeit az írónő, mintha elmerülnénk egy festményben és egyre több apró részletet fedeznék fel, ami újra és újra megváltoztatja annak értelmezését. Közben nem átall vagánykodni! Rakéta! Lekvár! Boszorkányműködésre utaló jelek! Tyúkok!

A cselekmény több szálon fut, főleg Dániában időzünk, de Skóciába és Angliába is ellátogatunk - csupa komor hely és a XVII. században még komorabbak voltak. A fülszöveg alapján könnyű lenne a regényt holmi romantikus maszlagnak elkönyvelni, de ez a történet jóval több epekedő szenvelgésnél; szenvedély hatja át, szenvedély az élni akarás, egy (vagy több) másik személy iránt, az ezüst, a zene iránt, az őrület vagy halál útján elragadott személyek iránti, fájdalmas vágyódás, az egymástól elszakított, elsodort emberek iránti sóvárgás, egy másik, biztonságosabb világ iránti vágy, ahol az anyák nem halnak meg, a nővérek nem távoznak el messzi földre, az apák nem fordulnak el gyermekeiktől. Felfokozott, sokszor dühödt érzelmek áramlanak a lapokon, mint a viharos tenger hullámai; Rose Tremain nem kíméli a szereplőit, mindenféle hányattatásnak teszi őket, amivel az olvasók idegeit is tépkedi. A vége felé már kezdtem megelégelni ezt a szadizmust és azt hittem, belehalok a stresszbe.

Eredeti cím: Music and Silence

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kada Júlia

Ár: 4690 Ft (a kiadónál most féláron kapható)

A kártyavár

Iselin C. Hermann: Dominó

Érzésem szerint nagyon régen - valójában csak négy éve - olvastam a hölgy másik regényét, az Expressz ajánlott!-at. Csak az erős, ötletes csattanójára emlékszem - mintha a Dominó is erre akart volna építeni, de az arányok elcsúsztak, pontosabban a poén, amire épül, nem elég erős, hogy elvigye a hátán a történetet.

Igen, ötletes. Maga a felvázolt történet is teljesen oké - de a végeredmény rettenetesen felszínes és hebehurgya.

Egyszer már belekezdtem a könyvbe, de az első oldal után visszacsúsztattam a táskába és inkább kifelé bámultam a villamos ablakán. Nem szeretem ezt a kicsit Gavaldára hajazó, a szerelemről Coelho-szerűen bölcs megállapításokat hajigáló, vázlatos stílust, ami olyan, mint egy kreatívírás-óra ujjgyakorlata.

"A világon szinte mindig mindenütt ugyanaz történik. Némelyik esemény banális vagy végtelenül közönséges, és egyszerűen csak megesik, mások sajátosabbak, ám a legkevésbé sem rendkívüliek. Egyesek ajándékot vesznek, kifestik a lakást, lehúzzák a WC-t, elültetnek egy fát, egy másikat meg kivágnak, vagy felmennek valakivel egy hotelszobába. Az események ugyanazok, ám a szereplők és a körülmények függvényében a hatásuk más és más."

Hermann szerelmes az írásba, szeret egymás után szavakat pötyögni, valószínűleg élvezi, hogy áradnak az ujjaiból a kreatív energiák, kár, hogy én felbaszom a semmitmondó töltelékbekezdésektől az idegeimet.

A másik bajom: a szereplők hiteltelensége. Értem én, hogy a szerelem mindent átformáló, végzetes ereje képes komplett idiótát csinálni az emberből, de ennyi ember ennyire nem lehet hülye, főleg nem egyszerre. Nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, de 16 éven keresztül nem lehet ezt a játékot játszani, nem lehet bevenni egy ordítóan nyilvánvaló hazugságot, amiről egyértelmű, hogy csak a fájdalomokozásért mondja a másik.

A szereplők motivációja nincs kibontva, ami legjobban Manon, a hűvös szépség karakterén látszik. Megközelíthetetlen, rideg, a kérdésekre nem nagyon válaszol. Jól állnak neki a pasztell színek és van egy ronda, bandzsa kutyája, ami még jobban kiemeli az ő szépségét, valamint iszonyúan sznob - és ennyi. Semmit nem tudunk arról, mi jár a fejében. 

Sajnos ez arra is igaz, ki a szálakat mozgatja, pedig annyira érdekes mélységekbe lehetett volna leásni a lelkivilágában. Ezt a viselkedést nem lehet elintézni azzal a mondattal, hogy "Én csak azt akarom, hogy mindenki elégedett legyen körülöttem".

A klisék tömkelege. Jaj, istenem. Persze, hogy Párizsban játszódik, persze, hogy a jómódú feleség az Yves Saint Lauren kosztümjében nem csinál semmit, csak hetente egyszer jótékonykodik, persze, hogy egy másik nő fotós, mert az olyan művészi és persze, hogy Lancôme rúzst használ, patakokban folyik a negyvenéves vörösbor, mert holmi puncsot nem iszunk, a hűtőben libamáj, osztriga és füstölt lazac sorakozik. Perrier ásványvíz kristálypohárban. A bisztróban visszaesik a bevétel, mert az érzéki Desirée (!) már nem dolgozik ott, ő a hely lelke, naná. Érdekes, hogy mindenkinek olyan foglalkozása van, ami lehetővé teszi, hogy napközben pezsgőt iszogassanak a vendéglőben, hogy három napot minden magyarázat és kötöttség nélkül eltöltsenek Velencében, miközben otthon van 2-3 gyerek. Ellenpontként megjelenik az utcán egy roma család, akik veszekednek, az egyik gyereknek az arcára folyik a taknya, a másik kap egy nyaklevest, mert csak, jaj, hát szegény, szólni kéne nekik, hogy ezt nem szabad. Más szemében a szálkát, a sajátodban a gerendát... Gavaldánál is bosszant ez a sznob francia vonás, de ebben a könyvben annyira halmozódnak a fenszi sablonok, hogy a szarkazmustól égnek áll a hajam, kinyílik a harmadik szemem vagy mittudomén.

Azért is haragszom ennyire az íróra, mert ezt a regényt sokkal jobban meg lehetett volna írni, rengeteg lehetőség van a felvetett témákban, de Iselin Hermann leredukálta egy csacska (valójában rettenetesen ostoba) szerelmi történetté, ami könnyen, gyorsan olvasható és nem okoz gondot, ha naponta két oldalt van idő olvasni. Így is lehet írni, és nem mondom, hogy nem etette magát, de megalkuvásnak érzem.

Eredeti cím: Domino

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2015

Fordította: Kertész Judit

Ár: 2900 Ft

Magány

"A kislány iránt érzett gyűlöletük java része annak szólt, amit a kislányban egymásból láttak."

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról


Hogy kell azt szépen, mégis határozottan leírni, ha egy Márquez-regény nem tetszik?
...
...
Mindegy, gyorsan túl leszek rajta, és imádkozom a kedvezőbb folytatásért. Nekem valami hiányzott ebből a regényből - vagy csak az volt a baj, hogy túl rövid? -, a mágikusság, a Szerelem a kolera idején kedélyessége, a Száz év magány hömpölygő áradata, de az a valószínűbb, hogy rossz passzban voltam. Csak néhány elcseszett figurát láttam, akik gyötrelmes úton a biztos halálba küldenek egy kislányt, akinek a rabszolgák között jobb sorsa volt, mint a szülei házában. Hátborzongató, hogy az emberek hogyan képesek tönkretenni egymást, mire képes az emberi gyengeség és az elvakultság. A képzelt szeretet veszélyesebb, mint a gyűlölet.
Érdekes, hogyan látja Márquez a szerelmet; általában végzetes, pusztító és képtelenség erőt venni rajta - eluralkodik az áldozatain, akik úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, a végkimerülésig, a halálig. Delaura atya, a kislány lelkének megmentéséért felelős pap tényleg úgy viselkedik, mint akit démon szállt meg; mivel ismeretlen előtte a szerelem és annak kínpoklos futótüze, keservesen próbál úrrá lenni vágyain a maga szerény eszközeivel - imádkozás, korbácsolás -, majd megadja magát a végzetének.
A főszereplő kislányt, a tizenkét éves Sierva Maríát viszont nem szállta meg egy aprócska démon se, de ugye a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Miután ez a szerencsétlen épségben túléli egy veszett kutya harapását, anyja és apja kis késéssel nekiállnak szülőkként viselkedni. Mivel fogalmuk sincs, mi ennek a módja, mindenféle iszonyatos kúrának vetik alá, hogy "meggyógyuljon" - szerintem tudat alatt meg akarják ölni -, de mivel a füvek, varázsitalok, tapaszok, piócák hatásától Sierva María (teljes nevén Sierva María de Todos los Angeles - Minden Angyalok Szolgája María) sikoltozik és fetreng kínjában, a babonás, rosszindulatú népség kitalálja, hogy megszállta az ördög.

A márquezi varázs nélkül nem tudtam mit kezdeni ezzel a nagyfokú emberi ostobasággal. Nemcsak a márki és a felesége idióta, hanem Delaura, a püspök, az apátnő is az - az egyházi kisded hatalmasságokat hidegen hagyja Sierva María sorsa, egyetlen vágyuk, hogy ne az ő nyakukon legyen, és mindketten igyekeznek ellenségük nyakába hajítani ezt a vélt időzített bombát, aki csak egy zavarodott, rettegő gyerek. Sierva María két világ között rekedt - nem márkilány és nem rabszolga, nem fehér és nem kreol, nem keresztény és nem afrikai istenek híve, nem kislány és nem nő, nem árva és nem élő szülők gyermeke. Nekem ez a regény a kitaszítottságról, az intoleranciáról és a gyűlöletről szólt.

Eredeti cím:  Del amor y otros demonios
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1995
Fordította: Székács Vera
Ár: 2490 Ft

A szerelem sötét verem

"És megcáfolhatatlan tény, hogy a középkorban és a reneszánsz idején nem tárták fel a szív fiziológiáját, egész egyszerűen azért, mert az emberi hullák felboncolása tilos volt, talán mert attól tartottak, hogy fény derül arra, amiről a könyvtáros sem tudott: hogy az emberi szív egyetlen érzelmet sem tartalmaz, éppen ellenkezőleg, nem más, mint egy vért szivattyúzó eszköz, és hogy ha a szerelem egyáltalán köthető valamiféle szervhez, akkor az a mellékvese."

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

Kevés az olyan könyv, ami ténylegesen megosztja az olvasótársadalom tagjait, amit vagy szeretnek, vagy köpködve félredobnak. A vágyakozás enciklopédiájánál nincs arany középút, talán azért, mert Hilde Østby / Liv Vestby ritka jó érzékkel több, érzékeny pontot döngető elemet válogatott össze; lehet, hogy vannak olvasók, akik bírják a trágárságot, a provokatív jeleneteket, a negativizmust, a szándékolt ferdítést, a magánéleti sirámot, bizonyos toposzok és legendák páros lábbal a földbe tiprását, de az összeset együtt kevesen tudják jóízűen lenyelni.
Mit csinált az egyszemélyes szerkesztőség, aki leginkább egy szerelmi bánattól összetört és emiatt végtelenül borúlátó tinilányra hasonlít (mert az is, az áthúzott részt kivéve - a blog egyszemélyes szerkesztősége tiszteli annyira a végzetes kórságban szenvedőket [minthogy neki is volt benne elég része], hogy érzelmileg ne tekintse éretlennek a másik szerkesztőt)? Szócikkekbe rendezett ismert és ismeretlen történeteket a szerelem-első-látásra tematika alapján - de a vágyat nem mindig követi boldog beteljesülés, Hilde / Liv világában egyáltalán nem. Itt a szerelem tényleg öl, butít és nyomorba dönt; a nők gyakran halnak bele a maszturbálásba (és a kiszáradásba), esetleg valami ostoba kísérletbe, amit az egyik teszetosza, tökkelütött férfi talált ki. Jézus Pilátusba szerelmes, Rómeót valójában Mariottónak hívták, a történet másik szereplőjét pedig Gianazzának, aki korát megelőző csillagász volt, és a Rómeo-Mariottótól kapott bájital miatt kómába esett. A Titanic egy hótt szerelmes távíró miatt nem ütközött jéghegynek (nem is lett belőle híres románc!), megtudjuk, miért olyan pocsék az angol konyha, hogyan csábította el Boleyn Anna VIII. Henriket és mi a Lolita háttértörténete.
Ilyen, bad enddel végződő történetek szerepelnek a kötetben gúnyos, néha már szatirikus felhangú stílussal megspékelve - közben Liv Vestby történetét is megismerjük egy-egy szócikkbe foglalva, ami alapján nem lepődnék meg, ha a kötet részben terápiás céllal jött volna létre. És azon se, hogy sokaknál ez a profán, szemtelen hangnem, meg a tabudöntögetés kiveri a biztosítékot, de engem jól elszórakoztatott, vevő vagyok a szokatlan regényekre, átértelmezésekre és az írói bátorságra. Mindannyian tudjuk, hogy a szerelem ritkán áll csak konfettiesőből és rózsaszín vattacukorból - a kétség, a méreg, a pusztítás ugyanúgy a része, emiatt érzek némi értetlenséget a csalódott értékelések láttán. Azt pedig mindenki korán megtanulja, hogy a szerelem nem győz le mindent.
Néha úgy éreztem, LV egy mocskos szájú kislány, aki azért produkálja magát, mert kíváncsi, mi a határ, mikor hagyom abba a nevetést és mikor kezdek el szörnyülködni. A megbotránkozás elmaradt, viszont a végére kicsit kifáradt(am) a hatás(tól), 240 oldal bőven elég volt a végzetesen lángoló szerelemből.

Eredeti cím: Leksikon om lengsel
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Ár: 2900 Ft

A két picike egyben

Nemrég volt egy olyan kétségbeesett húzásom, hogy rövid (nagyon rövid) könyveket fogok olvasni, hogy a karácsonyi bulira, mikor is öt könyvvel leszek gazdagabb, a tetszetős 70-es számra csökkenjen a makacs szám. Mint tudjuk, nem sikerült, de gőzerővel beindult az évvégi leszaromalistákat-hozzáállás, és az agyam is bemondta az unalmast.
De ez a két csekélység mindent megtett, hogy a segítségemre legyen - azaz, tetszettek -, és legalább egy igazi előnye volt a habzsolásnak; két, a várólistán régóta parkoló könyvet vettem a kezembe.

Tersánszky Józsi Jenő: Illatos levélkék
Édes kis semmiség, vagy három éve vettem a Könyvudvarban, biztos azért, mert cuki és olcsó volt. Bah, akkor még sok felesleges könyvet szereztem be, mint mondjuk ezt - nincs vele semmi baj, sok időt se igényelt, de nem kell feleslegesen hizlalni a várólistát, gyarapodik az amúgy is.
A történet: egy színész - a kor elvárásainak megfelelően daliás, szoknyabolond, ám gavallér művész úr, Zürössy Sándor (nevünkben a sorsunk...) rövid, ám szenvedélyes és az életére alaposan kiható liezonba kezd egy vidéki kiskirály szépséges leányával, aki egy másik vidéki kiskirály menyasszonya.
Persze van dráma, izgalom, szerelem meg főleg, de lehet nélküle élni.

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Ez már más tészta, rövid, gyors fejesugrás a pokolba. Mert mi a pokol, ha az nem, hogy valaki kilenc évesen meghal?
Ám a poklot is vidám hellyé lehet tenni, ha nagyon akarjuk, és ha van kéznél egy Rózsa mami, az egykori világbajnok szabadfogású birkózó, jelenleg nagyszájú kórházi segítő és botcsinálta pszichológus. Rózsa mami az egyetlen felnőtt, aki nem menekül Oszkár közeléből - ebbe a helyzetbe inkább be gondoljatok bele -, hanem megpróbálja túlélhetővé tenni a hátralévő rövid idejét; sőt, szórakoztatóvá. Az általa kitalált játék segítségével Oszkár átélheti a serdülőkort, az első szerelmet, a kamaszok lázadását a szülőkkel szemben, a házasságot, az élet nagy mérföldköveit.
Ha jól emlékszem, egy gyerekszemszögből íródott könyv volt az, aminek ütemesen sikerült a falhoz csapkodnia (Én nem félek). Ez így is marad, mert, akárcsak a Szólít a szörny vagy az Előttem az élet, nagyon jó könyv, szívszorító, szemet könnybe lábasztó, nekem általában kiérződik valami hamis hang a narrációból. Oszkár gondolatait sem sikerült egy kilenc éveshez társítanom (nem mintha olyan sok kilenc évest ismernék), de ettől eltekintve ez egy fajsúlyos, nagyon jó kisregény, idővel a szerző többi könyvével is szeretnék megismerkedni.


Ui.: Be fogtok pisilni a röhögéstől; felfedeztem, hogy A budapesti kém ugyan megvan nekem, de a várólistámon nem szerepel. A két lépésnyi előnyből így kell egyet villámgyorsan elveszíteni.

Egy híd éjszaka

"Régebben azt hittem, a sötétség és a halál feltehetően egy és ugyanaz. Azt gondoltam, a halál a fény hiánya. Hogy a halál nem más, mint árnyékvilág, ahol az emberek ugyanúgy vesznek, eladnak és szeretnek, mint általában, csak éppen kevesebb meggyőződéssel. Az éjszaka időlegesebbnek tűnik, mint a nappal, főleg a szerelmesek számára, és valahogy bizonytalanabbnak is. Ebben az értelemben jól összegzi életünket, ami szintén időleges és bizonytalan. Nappal erről megfeledkezünk. Nappal megállás nélkül, rendíthetetlenül megyünk. Ez a bizonytalanságok városa, ahol az utcák és az arcok egyformának tűnnek, de nem azok. A halál lesz majd ilyen. Állandóan felismerünk majd arcokat, amiket soha azelőtt nem láttunk.
De a sötétség és a halál nem egy és ugyanaz.
Az egyik időleges, a másik nem."

Jeanette Winterson: A szenvedély

Ahogy már ezerszer elmondtam (nyugalom, valószínűleg többé nem fogom), alig vártam, hogy megjelenjen a regény új kiadása. A Park ismét kap egy bazi nagy piros pontot, amiért bátran felvállal egy ilyen jelentékeny, formabontó, instant-bölcsességmentes szerzőt, akit aligha fognak olyanok is olvasni, akik egyébként nem olvasnak - márpedig, mint tudjuk, bennük van a pénz.* Az egyik kedvenc kiadómmá váltak az érdekes, termékszagtól mentes könyvek és az igényes kiadások miatt. Ritka, hogy ha feltévedek egy könyvkiadó honlapjára (ami eleve nem gyakori), rögtön három-négy olyan regényt találok, ami azonnal elkezd érdekelni és az elvárásaimnak általában megfelelnek. A Parknak mindez sikerül.
De nemcsak a lustaság volt az oka, hogy hosszú évekig hanyagoltam az egyébként igen nehezen megszerzett régi kiadást. Fertőtlenítőszagtól bűzlő, poklot idéző hely, idegesség és kilátástalanság érzése kötődött hozzá. Már ez a pár szó megidézi az emléket és kerülget a pánik.

Hagyjuk is. A gyönyörű, új, emlékmentes köntössel tiszta lapot nyitottunk, én és a regény, illetve mégsem, hiszen már olvastam az írónő korábban megjelent két könyvét, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-t és a Teher címűt [sose tudom, hogy tárgyas ragozásnál "Terhet" legyen-e belőle, de akkor mennyit jelöljek ki belőle kurzívval? Marad ez az esetlen megoldás.] Elég magasak voltak az elvárásaim, úgy gondoltam, ha valami, hát ez az én könyvem - ehhez képest A szenvedély belőtte magának a biztos középmezőnyt: a katarzis elmaradt, azt a Miért lennél...? bitorolja, de eléggé tetszett ahhoz, hogy az év egyik emlékezetes olvasmánya legyen.

Henrival, ezzel az érzékeny, naiv fiúval nehezen jutottam dűlőre. Az a fajta, akiről lerí, hogy a szenvedély bármilyen formája ledarálja, aztán sütiformában kiköpi. Sajnos a sejtéseim beigazolódtak... fájt a szívem ezért az összetört gyermekért, akinek olyan kevés kellett a boldogsághoz, az élet mégis grandiózusan megrázó élményekbe sodorta. Kicsit kényelmetlen is volt róla olvasni - részben mintha magamat láttam volna a sorokban megelevenedni.
Az első rész díszletében kavargó jelenetek - a háború szörnyűsége, Henri ezzel kapcsolatos érthetetlenség-érzése a "jó-jó, de engem mikor ragad már el a szenvedély?" kérdést pattogtatták a fejemben. Mint amikor látsz néhány, jól összevágott, hatásos jelenetet a filmből, elkap egy érzés, de mégse ezzel kezdődik, és alig bírod kivárni a felvezetést, hogy jöjjön már az extázis.
Hálistennek jött, a pikk dáma képében.
Olyan elemi erővel csapott meg Velence hangulata [remélem, katacita most nem ütlegeli a fejével az asztallapot - nemcsak azért, mert neki nem jött be a könyv, hanem azért is, mert vele ellentétben sose jártam a városban], hogy éreztem a víz illatát, hallottam a belemerülő, loccsanó evezőket és láttam a koldusokat, a titkos találkákat, a lopva váltott tekinteteket éjszaka, a csillogó víz tükrében. Képzeletben jártam az álarcok városában, ahol arannyal és halállal kereskednek. Ami eddig rejtve volt, megmutatkozik. Jeanette Winterson felépítette nekem Velence városát és körbevezetett rajta - kíváncsi lennék, milyen emlékei kötődnek hozzá.

"Szeretem az éjszakát. Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött? A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa. Azokban az időkben (hogy pontosan mikor, nem tudom,mert az időnek csak a nappalokra vonatkoztatottan van értelme), azokban az időkben, mikor lement a nap, kitártuk az ajtókat, betettük a viharlámpát a csónak orrába, és siklottunk a sötét vizeken. Akkor még minden csónakunk fekete volt, látni sem lehetett, hol tanyáznak a vízen. Parfümmel és selyemmel kereskedtünk. Smaragddal és gyémánttal. Államügyekkel. Nem egyszerűen azért építettük a hídjainkat, hogy ne kelljen vízen járnunk. Nem ilyen nyilvánvaló okból. A híd találkahely. Semleges terület. Esetleges terület. Ellenségek döntenek úgy, hogy hídon találkoznak, és ezen a senki földjén rendezik el vitás ügyeiket. Az egyik majd átmegy a túloldalra. A másik ott marad. Szerelmesek számára a híd lehetőség, esélyeik metaforája. És mi lehet alkalmasabb a sugdolózásra, mint egy híd éjszaka?"

Röviden fogalmazva, nagyon élveztem Villanelle történetét, valósággal lubickoltam benne, akár hatszáz oldalon keresztül tapicskoltam volna benne, de a vaskos nagyregény nem Winterson stílusa. Még a két szál, Henri és Villanelle életének összefonódása is tetszett, de a vége felé volt néhány fordulat, amit akkor kevésnek éreztem, mintha a szerző kicsit elfáradt volna (holott ez nincs tömve magánéleti, öngyógyító kitárulkozással, mint a Teher, és messze koherensebb szöveg, mint a másik két könyve). Ki tudja, őt a szenvedély hogyan cibálta meg.
Most viszont, néhány héttel az olvasás után, miután az élmény leülepedett, úgy érzem, nem volt semmi baj ezzel a befejezéssel, nem sablonos és nem csalódást keltő. Érdekes, hogyan változik meg a véleményünk, ill. hogyan viszonyul egymáshoz az olvasás közbeni, utáni és a néhány héttel későbbi változata. Én most azt gondolom, hogy ez egy jó kis könyv, nem olyan átütő erejű, mint a Miért lennél...?, de az évi top valamennyiben a helye.

*Scott Westerfeldnek annyira igaza van.

Eredeti cím: The Passion
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Lengyel Éva
Ár: 3500 Ft

Szeretlek és gyűlöllek

"»A művészfajta ember tragikus az ő szerelmeiben, igazán olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot.«"

Péter I. Zoltán: Ady és Léda

Szoktam próbálkozni különféle magyar művek olvasásával, aminek a látszata minden, csak nem sok, de elméletben lelkesen bővítgetem az olvasnivalók listáját. Az Ady és Léda az egyik (végre) megvalósult projektem. Ehhez szükség volt az iskolák lelkesedésszaggatójának ruganyosan ellenálló irodalmi érdeklődésre, ill. ennek minimális maradványaira. Ha a versolvasás gyakoriságát nézzük, gyaníthatóan még most sem hevertem ki az elemzések hatásait, de a prózával jól elboldogulok és az olvasmányos, mégis két lábbal a földön álló non-fictionhöz is egyre erősebb ragaszkodást érzek. Péter I. Zoltán könyve ilyen.

A szerző Adyval való "egymásra találása", kapcsolata eszembe juttatta Amanda Foreman és Georgiana Devonshire esetét - a hölgy egészen más témában túrta a levéltárat, amikor ráakadt a Marie Antoinette-esen hányatott sorsú (na, jó, annyira nem) angol hercegnőre és olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy fejest ugrott egy új kutatásba. Ha jól emlékszem - nincs mellettem a könyv - Péter Zoltán eredetileg Nagyváraddal foglalkozott és Ady orvul, fokozatosan tolakodott az életébe, hogy aztán több kötetet szenteljen neki.
Az általam olvasott könyve a költő és Diósyné Brüll Adél kapcsolatát mutatja be [ünnepeljük meg a post legiskolásabb mondatát - mondom én, hogy nem gyógyultam még ki a verselemzésekből], kimerítő részletességgel rengeteg hivatkozással, sokszor oldalnyi jegyzetekkel (virult ám a bölcsészénem) és precizitással. Nem von le mondvacsinált következtetéseket, nem tákol össze könyvhosszabbító elméleteket, hanem bemutatja az ismert és kevéssé ismert tényeket, a különböző álláspontokat, a kortársakét és szakértőkét egyaránt. Az én értékelésemben kevéssé bízzatok meg, mert a tankönyveken kívül más szakirodalmat nem olvastam, így nem tudom, az összképet tekintve ez a kötet hol helyezkedik el az Adyléda-skálán.

"Léda: Már én egy nagy halálos betegség symptomájának tartom, hogy nem bírok magától megválni..."

Non-fiction olvasásakor az az általános tendencia, hogy váltogatom egy könnyű regénnyel, nehogy beleunjak a tényútvesztőbe, de ezúttal nem volt ilyesmire szükségem (vagy csak fáradt és/vagy lusta voltam hozzá). Az elején majdnem égnek meredt a hajam, amikor hosszú oldalakon keresztül, nyomozói aprólékossággal próbáljuk kideríteni, pontosan hol és mikor találkozott Ady és Adél és mit mondtak egymásnak. Feltalálás híján sajnos kamera nem rögzítette az eseményeket, úgyhogy a részleteket csak találgatni lehet.

Bölöni a párizsi Lédáról: "»Eléggé magas, egyenes tartású, kissé molett, elegáns nő volt. Akkor még nem Léda, hanem Adél, akire a költő versei nem aggattak hímes palástot. Öltözködésén még érezni lehetett a magyar és idegen divat emlékeit. Nem volt

Forrás

parisienne, de nem mindennapi jelenség. Amerre ment, megfordultak utána a férfiak. Párizsba szokatlan volt a hasonló női típus. Akkoriban még minden race megőrizte jellegét, és Adél úgy hatott, mint valami dél-amerikai nő. Délies, akiben nem volt semmi, ami elárulta volna a párizsi szemnek zsidós eredetét. Ovális, finom, kreolos arc, melyet feltűnővé tett az erős orrnyereg különös, rajzos orrlikával. Túlpúderezett arc, rúzsos száj, fekete szemöldök, mély, fekete szempilla, sötétbarna haj s mindennek kozmetikája kissé túlozta a párizsiasságát. Ha megszólalt, meleg alt hang hagyta el az ajkát. Szép volt? Nem tudom, több ennél, érdekes, megnéznivaló. Ma azt mondanánk talán: sex appeal. De ennél is több: különös jelenség. [...] Asszonyi lényét és szellemét nem lehetett megszokott sémák szerint mérni. Éppen nem volt egyszerű: komplikált lélek, aki sok mindenből van összetéve. Doromboló, nagy macska, ha kedve úgy hozta. Félelmetesen marcangoló, ha igaz vagy képzelt bántódás érte. Szadistásan kegyetlen, ha nem volt boldog, és másokat boldogabbnak érzett. Alapjában mégis igazságos, emberi és nemes szív, de mindig asszony. Volt benne bibliás jóság és kegyetlenül démoni. Sohasem egyforma, folyton változó és éppen azért nem untató. Női fondorlatokkal teli a hímmel szemben. Úrinő, akinek, ha szükséges, tarsolyában a demimonde [félvilági nő] fegyvertára. Különös, fekete pillangó.«" 

A tankönyvek és a közhiedelem ugyan közlik, hogy ez a szerelem inkább pusztító szenvedély volt, mintsem l'amour heureux (boldog szerelem), de a valóság, ahogy sejteni lehet, ennél sokkal összetettebb, itt-ott csalódást keltő. Ady és Léda nem szeretnek egymásba rögtön; nagyon sokáig úgy tűnt nekem, mintha az egész kapcsolat jóformán illúzió lenne, ami Ady képzeletében létezik (afféle trubadúrszerelem), ugyanis rajongó leveleire csupán néha érkezik egy-egy lagymatag válasz. Ráadásul nagyrészt távkapcsolat volt! Az Érmindszent-Nagyvárad-Pest-Párizs közötti utazás pedig rendkívül fárasztó. A leveleket olvasva csodálom, hogy Adynak egyáltalán jutott ideje verseket írni; levelezések, utazások, viták, nagymértékű lumpolás, betegeskedés tették ki az életét.
És rekordméretű nyavalygás.
Elnézést kérek minden rajongótól, Erika nénitől (pedig ő mindent megpróbált, elemzések ide vagy oda), a magyar irodalomtól és Adytól, de ez a mértéktelen panaszáradat és szenvedés még nekem is sok volt, holott önsajnálatban világbajnok vagyok, legalábbis idáig ebben a hitben éltem. Persze, nem én vagyok a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, úgyhogy maradhatok világbajnok.
Komolyabbra fordítva a szót: Péter Zoltán ebben a résztémában is elmélyed, hosszan citálja Czeizel idevágó könyvét, a kortárs orvosok véleményét. Ami a legrosszabb: Léda hasonlóan túlérzékeny, gyenge idegekkel bíró alkat volt és ebből fakadóan iszonyúan marták egymást, a kölcsönös vádaskodás, féltékenykedés, vélt és valós sérelmek pusztítóan hatottak rájuk. Kapcsolatuk talán olyan volt, mint egy állandó kötélhúzás; felfedezték egymás gyenge pontjait és ott hatottak a másikra, hogy fölénybe kerüljenek.

Bölöni György a szerelmükről: "»Mint két barát, de mint két örök ellenfél néztek szembe egymással Ady és Léda. Mindörökké vívott volt a harc kettőjük között. Ady állandóan panaszkodott, hogy beteg, de ha olykor igaz is ez a betegség, emlegetése örök defenzív állás a másik harcos féllel szemben. Lédában volt valami különös, megmagyarázhatatlan természetfeletti: egy nagy lélek kitépte magát centrumából, és egyensúlyát vesztve kiszámíthatatlan pályán kezdett bolyongani, érzett rajta a tragikus végzet szele. Ady néha félve, sunyin, és meglapulva nézett fel az asszonyra. Félt, tartott tőle. Babonásan tartott attól az erőtől, mely Lédából, az örök asszonyból, ösztönösen áradt az értelmen túl, mint mágikus, megfoghatatlan, boszorkányos fluidum, mely beletartozott az Ady teremtette pantaisztikus mitológiába: Szerelem, Titok, Élet, Halál, Isten. És Ady félt, tartott, nem is Lédától, hanem az Asszonytól és a benne megszólaló lelkiismerettől. Szeretője szavából minden nő, édes anyja sava is szólott. Léda asszonyosan megérezte Adyban a hím bűnbe-esőt, és nem tévedett soha. A Férfival így mindig ő volt fölényben. A Férfival igen, De Ady a zseni volt, s ha Léda lelke nem rebbent meg a férfi előtt, meghőkölt a zseni előtt. Ady jól érezte ezt, és ha tréfás beszéd során, évődő vitákban, vagy ha rákerült a sor, perelésekben, utolsó kártyaként ki nem is játszotta, de zseni fölényét megsuhogtatta a levegőben.«"

A tények - a levelek, külső szemlélők, szakértők leírása - tükrében egészen elképesztő mindennek a versekben való kikristályosodása. Elsöprő, elementáris, sötét, nyers, mégis gyönyörű alkotások, mint amikor egyszerű elemekből nagyszerű dolgok születnek - kőtömbből szobor vagy szénből drágakő. És nem csupán a Héja-nász az avaron, hanem mondjuk A fehér csönd is:

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.

Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,

Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,

Állunk és várunk, csüggedt a kezünk

A csókok és könnyek alkonyatán.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:

Megállt az élet, nincsen több sora,

Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,

Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Megöl a csend, ez a fehér lepel:

Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.


Kiadó: Noran
Kiadás éve: 2006
Ár:

Halott virágok illata

Előszó: ezt a könyvet hónapokkal ezelőtt olvastam, a postot több részletben írtam meg - utálom ezt, szeretem egy szuszra ráncba szedni a gondolataimat, különben oda az iromány általam valósnak vélt egysége. Azaz: mérges vagyok, amiért erről a szeretett regényről nem tudtam normálisan írni idő-és energiahiány miatt.

"Leültem Robert nyikorgó székébe. Tudatában voltam, főképp ahogy a réten játszadozó, sötét fürtű kislányt néztem, szép ruhácskájában és kalapjában, hogy nem volna szabad tovább egyedül hagynom Ingridet lent a járókéban. A padlásnak egyetlen sarka volt még üres, a mennyezet egy rézsút futó darabja, amit Robert nem festett le. Ám a többi felületet szinte szétrobbantották a tobozodó színek, az érett szépség s a nő túláradó jelenléte. A festőállványokon lévő, félig kész vásznak is őt ábrzáolták: az egyiken sötét, csak félig megfestett kelmébe burkolva - köpney volt vagy vállkendő talán - az arca árnyékban, a szemében... mi is?, szerelem?, rettegés? Egyenesen rám nézett, én pedig elfordítottam a fejem. A másik kép még félelmetesebb volt. A nő arca mellett egy másik arc volt: egy halott nő feje bukott élettelenül a vállára. A halott nő haja ősz volt, a ruházata hasonló az élőéhez, s a homloka közepén seb vöröslött - egyetlen apró, mély, sötét lyuk, ami valahogy még iszonytatóbb volt, mint egy egy szörnyű, véres vágás lett volna. Ekkor láttam először ezt a képet.
Egy hosszú percig mozduln sem tudtam. A padlás, a képek - tudtam, hogy soha ilyen nagyszerű mű nem került még ki Robert ecsetje alól. Transzcendens, koncentrált munka volt, egyúttal robbanásig feszülő szenvedély lüktetett benne, s a szenvedély megfékezésének vad vágya."

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Értékelés: 5* ecsetvonás az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Van egy olyan furcsa szokásom, hogy szeretem figyelni az embereket. Sokuk nem kelti fel az érdeklődésem, a tekintetem átsiklik rajtuk, de néhányan annyira... érdekesnek tűnnek, ill. egy részlet, a teleírt, szamárfüles jegyzetfüzetük, a hajszínük, ahogy a napfény körülrajzolja az arcélüket. Eme dilikém miatt szerettem olvasni a Hattyútolvajokat - ugyanolyan részletes leírásokkal van tele, mint amilyenek az én képzeletemben visszhangoznak.

"Ám a lány váratlan fordulattal körbeperdült, és egy mosolyt küldött felém, kicsit tűnődő, személytelen, mégis egyértelmű mosolyt, amelybe mintha némi cinkosság is vegyült volna velem: egy társsal, aki gyanúgy közelről szereti kémlelni a képeket, s aztán elálldogálni az egész látványa előtt. A lány arca nyílt volt, amit csak kiemelt a festetlensége, az ajka halvány, a szeme színe megállapíthatatlan, a bőre világos és kicsit rózsás a haj vöröse mellett, a kulcscsont vonalában futó bőr nyakláncon kerámiagyöngyök, amelyekben akár pergamen imatekercsek is lehettek volna. Fehér pamutblúza alatt telt keblek feszültek a kissé szögletes testen. A tartása egyenes volt, bár nem olyan finom, mint egy táncosnőé, inkább mint egy lovasé, akinek a kecsességében jó adag óvatosság is van. Aztán, hogy közeledett felé az idős házaspár, odébb lépett: Thomas, Manet, középkorú idegen, isten veletek!"

A történész szintén aprólékos regény volt, tetszik Kostovában, hogy mennyire beleássa magát a kiválasztott témába. De az előző könyvével, A történésszel ellentétben az unalomnak egy halovány érzete sem legyintett meg, azt hiszem, a festős, misztikum nélküli történet jobban áll az írónőnek.
Két szálon fut a történet: az egyik a tizenkilencedik században játszódik, amelyben megismerjük a fiatal festőnőt, Béatrice de Clervalt és az ő (akkoriban) szokatlan szerelmi történetét. Beatrice göndör fürtjeit néha szívesen megtépkedtem volna, úristen, döntse már el ez a nő, hogy mit akar! Kicsit nehezen hittem el róla, hogy fülig szerelmes, ha visszatetszést keltett benne a férfi öregedő teste.
A másik történetszál sokkal változatosabb volt, több nézőponton keresztül követhetjük az események kibontakozását, és azt, hogy kapcsolódik a Beatrice által írt levelekhez. A fő mesélő Andrew Marlow, aki szintén festő, de polgári foglalkozását tekintve pszichiáter. A kollégájától vesz át egy érdekes esetet produkáló embert: Robert Oliver, a közepesen híres művész késsel nekitámad egy festménynek. Logikus magyarázat és a férfi segítsége híján Marlow kutatni kezd és hamarosan teljesen belekeveredik az ügybe.
Egyszerre volt vicces és kicsit lehangoló, bizonyos dolgokban mennyire hasonlítok erre az emberre. Ugyanolyan intenzitással képesek elbűvölni vagy taszítani az emberek, túlbonyolítok bizonyos dolgokat - és ha ez a tulajdonságom ugyanolyan idegesítő néha, mint amilyennek én találtam néha Marlow-ét, akkor sürgősen moderálnom kell magam - és túlérzékeny vagyok. Meg túl empatikus, ami ritka idegesítő. Legalábbis néha.
A regény központi alakja számomra Robert Oliver volt. Tehetséges, karizmatikus ember, igazi bűbájos, aki szinte hipnotizálja az embereket, de talán éppen ebben rejlik a mentális sérülékenység, amely a könyv bonyodalmát okozza.

"Sok mindenre kezdtem emlékezni Robert Oliverről, ahogy ott álltam, elég közel ahhoz, hogy lássam, amit csinál, de nem annyira közel, hogy túlbuzgónak tessen. Emlékeztem a formához való szenvedélyes ragaszkodására, hangja meggyőző erejére, amellyel azt fejtegeti, hogy első a kép geometriája, és amíg meg nem fogtuk, ne is törődjünk mással, a testtartására, ahogy a sarkára nehezedve hátradől, és időről időre megvizsgálja a munkáját, majd újra fölé hajol. Robert mindenkivel kialatított valami kapcsolatot; most még inkább elvarázsolt hanyag fesztelensége, mellyel egy csapásra otthonos légkört tudott teremteni maga körül, hogy az ember őgy érezte, nem tanórán van, hanem vacsoravendégként ül az étkezőasztalánál. Ellenállhatatlan volt, a többi hallgató is azonnal a hatása alá került, odaadó tekintettel gyűltek a vászna köré. Mutatott néhány látószöget és formát, amit a látkép kirajzolhat a vásznon, aztán felvázolta az általa kiválasztott látkép formáit, majd felrakott egy is színt, leginkább égetett umbrát, egy mélybarna alapszínt."

A másik két nézőpontkarakter Robert két szerelme, az exfelesége, Kate, és a tanítványa/szeretője, Mary. Habár az ő elbeszélésükre is jellemző a részletesség, a jellemük nagyon különböző, és ez volt a másik dolog, ami elvarázsolt ebben a könyvben; Kostova allegóriaként használja a festészetet, annyira beleélte magát, hogy könnyen elhinném róla, hogy ő is festő. Kate-et jobban kedveltem, elveszett, bizonytalan fiatal nőként ismerjük meg, akiből csöndes, erős nő válik a tkp. szörnyű házasság alatt. Mary történetét is szerettem olvasni, de emberként nem kedveltem, van benne valami pökhendi fensőbbség, ami taszít, és ami nagyon vicces dolog, hogy ez totálisan eltűnt Robert mellett, ahogy belehabarodott, ezt írtam róla a füzetembe: "Istenem, Mary, ne koslass már ennyire utána" - igen, tudom, mennyire más zakkant szerelmesnek lenni és ezt a zakkantul szerelmes embert kívülről látni.

Berthe Morisot: La Psyche - részbenaz impresszionista festőnő alakja ihlette Béatrice figuráját

Annyira belehabarodtam ebbe a könyvbe, hogy rákerestem Béatrice nevére - Kostova annyira élénken festette meg (hehe) az alakját, hogy félig-meddig elhittem, valós személy volt. Nos, nem, több impresszionista festőnő életéből, munkásságból alkotta meg az írónő. Kicsit fáj a szívem, hogy nem létezik a Hattyútolvajok című festmény vagy Robert Oliver képei, a leírások alapján biztosra veszem, hogy elementáris erejű képek lennének. Hiányukban be kell érnem a valós impresszionistákkal, jaj, de rossz munkákat fogok majd nézegetni.:)

Ez a könyv tényleg a festészet és a szerelem regénye, ahogy Nima írta. Az idei év egyik legjobb olvasmánya

volt számomra, úgy tűnik, a várólistacsökkentős játék mindig meghálálja a szorgalmam. Azoknak ajánlom a könyvet, akik nem aludtak el vagy nem tépték a hajukat az idézetektől, de még azoknak is ajánlatos némi türelmes hangulat hozzá, akikben megcsiklandozott valamit - a végére picit türelmetlen lettem, talán ezért éreztem úgy, hogy Kostova kicsit elkapkodta a befejezést, például Mary olyan döntést hoz, ami szöges ellentétben áll a jellemével.

Itt egy idézet a végére is. Képet nem csatolok hozzá, öröm elképzelni ezt az egyszerű, mégis hangulatos jelenetet:

"Másnapra vastag hótakaró borítja a tájat. A fiatalasszonyreggel megbeszéli a szakácsnővel a napi menüt, küld egy üzenetet a varrónőnek, aztán kimegy a házból a kertbe. Szeretné megfigyelni a sövényt, a kerti padit. Amikor becsukja maga után a hátsó ajtót, és kilép a friss porhóba, mindenről megfeledkezik, még a ruhájába rejtett levélről is. A fa, amit a ház régi lakói ültettek még vagy tíz évvel ezelőtt, ünnepi fehérbe öltözött; az egyik falon egy kismadár ül, havas tollai felborzolva. A fűzős csizma karimájára hógyűrű rakódik, ahogy a téli álmukat alvó virágágyások, a csupasz bokrok közt lépked. Átváltozott a világ. Eszébe jutnak az öccsei, még amikor gyerekek voltak: az emeleti ablakból nézte őket, ahogy boldogan hemperegnek a hóban, hadonásznak-kalimpálnak kezükkel-lábukkal, csépelik egymást, a nagy birkózásban már gyapjúkabátjuk és hosszú kötött harisnyájuk is tiszta fehér lett. De tényleg fehér volt?"

Eredeti cím: The Swan Thieves
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Siklós Márta
Ár: 3990 Ft
A regény nagyon szép honlapja

Tűztövis

"A nagyanyám nem volt érzéketlen, sem ostoba vagy gonosz, és tökéletesen tudta, mit művel, és hogy keserűséget okoz a nagyapámnak. És ezt a világ kincséért sem akarta. A világ minden kincséért nem, de a szerelméért igen."

Milena Agus: Szerelemkő
Értékelés: 3 szárd módra felbúbolt kontyocska az 5-ből
Kedvenc karakter: a nagyanya


Régóta szerettem volna elolvasni ezt a kis könyvet, a(z egy kivételével) csupa pozitív értékelés szerelemről, Márquez-utánérzésről, megdöbbentő befejezésről megtáncoltatta a radarom, és úgy lecsaptam rá a száz forintos Könyvudvarban, mint gyöngytyúk a langyos ta... öö, inkább hagyjuk.

A történet középpontjában az elbeszélő nagymamája áll, aki igazi szépség, de valamiért a szerdán érkező kérőjelöltek rendre elmaradoznak és a szerelemre éhes lány kesereg, amiért nem adatik meg neki az, ami az életben a legfontosabb. Bánatában összevagdossa a csuklóját, csutkára nyírja a haját, kútba ugrik - a környezete pedig rosszul kezeli az állapotát, amelyet "szerelmi tébolynak" tituálnak, és a kedves édesanyja elveri bikacsökkel, serpenyővel, ami csak a kezébe akad. Aztán, már férjes, ám szerelemtelen asszonyként a nagymama elutazik a veseköveivel egy fürdőhelyre, ahol végre találkozik élete szerelmével.

A többiekkel ellentétben nekem nem tetszett Milena Agus története. Kusza volt és zavaros, még sokat kellett volna még dolgozni rajta - itt-ott megcsillan az, hogy a regényke mi szeretne lenni, viszont ebben a formában ez édeskevés, néha szó szerint csak egymásra hajigált szavak halmaza. Teljesen hidegen hagyott, mi történik az egymásra talált Paolóval és Francescával, boldog lesz-e a nagymama, átörökítette-e a fiára azt, ami belőle hiányzik. Persze könnyen lehet, hogy csak a hangulatom nem passzolt a könyv miliőjéhez és türelmetlen voltam, nálam óránként is képes változni, hogy mit akarok olvasni, illetve több mindent szeretnék egyszerre, és néha rossz könyv mellett kötök ki.

Az egyensúly érdekében mutatok egy szép idézetet a regényből, hogy segítsek Nokedlinek dönteni, vagy még jobban összezavarjam, ha úgy tetszik:

"Isten hozzád Cagliari, a Vár szűk és sötét utcácskái, melyek hirtelen a fényben fürdő tengerre tárulnak, isten hozzád otthoni virágok, amelyeket oly gondosan ápolt és színes zuhatagjuk betöltötte a Manno utcai teraszt, isten hozzád a misztrál szelében száradó ruhák. Isten hozzád poettói tengerpart végtelenbe nyúló, hófehér dűnei az áttetsző, sekély víz felett, melyben a lábak között úszkáltak a halrajok. Isten hozzád nyarak az égszínkék-fehér csíkos faházikóban, malloreddusszal* púpozott tányérok, fürdés után elköltött kolbász. Isten hozzád füst-és disznóól és birkaszagú szülőfalu, nővérek ünnepi miséinek tömjénillata."

A magyar cím tetszik, sokkal jobb, mint az eredeti vesekő (Mal di pietre), hiszen a nagymamának a nagy kínokat okozó kövek hozzák el a szerelmet. Egyszer talán újraolvasom, hogy adjak neki még egy esélyt.

Eredeti cím: Mal di pietre
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2008
Fordította: Balkó Ágnes
Ár: 1990 Ft (eredetileg),  a Könyvudvarban 100 Ft