"Leültem Robert nyikorgó székébe. Tudatában voltam, főképp ahogy a réten játszadozó, sötét fürtű kislányt néztem, szép ruhácskájában és kalapjában, hogy nem volna szabad tovább egyedül hagynom Ingridet lent a járókéban. A padlásnak egyetlen sarka volt még üres, a mennyezet egy rézsút futó darabja, amit Robert nem festett le. Ám a többi felületet szinte szétrobbantották a tobozodó színek, az érett szépség s a nő túláradó jelenléte. A festőállványokon lévő, félig kész vásznak is őt ábrzáolták: az egyiken sötét, csak félig megfestett kelmébe burkolva - köpney volt vagy vállkendő talán - az arca árnyékban, a szemében... mi is?, szerelem?, rettegés? Egyenesen rám nézett, én pedig elfordítottam a fejem. A másik kép még félelmetesebb volt. A nő arca mellett egy másik arc volt: egy halott nő feje bukott élettelenül a vállára. A halott nő haja ősz volt, a ruházata hasonló az élőéhez, s a homloka közepén seb vöröslött - egyetlen apró, mély, sötét lyuk, ami valahogy még iszonytatóbb volt, mint egy egy szörnyű, véres vágás lett volna. Ekkor láttam először ezt a képet.
Egy hosszú percig mozduln sem tudtam. A padlás, a képek - tudtam, hogy soha ilyen nagyszerű mű nem került még ki Robert ecsetje alól. Transzcendens, koncentrált munka volt, egyúttal robbanásig feszülő szenvedély lüktetett benne, s a szenvedély megfékezésének vad vágya."
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Értékelés: 5* ecsetvonás az 5-ből
Kedvenc karakter: -
"Ám a lány váratlan fordulattal körbeperdült, és egy mosolyt küldött felém, kicsit tűnődő, személytelen, mégis egyértelmű mosolyt, amelybe mintha némi cinkosság is vegyült volna velem: egy társsal, aki gyanúgy közelről szereti kémlelni a képeket, s aztán elálldogálni az egész látványa előtt. A lány arca nyílt volt, amit csak kiemelt a festetlensége, az ajka halvány, a szeme színe megállapíthatatlan, a bőre világos és kicsit rózsás a haj vöröse mellett, a kulcscsont vonalában futó bőr nyakláncon kerámiagyöngyök, amelyekben akár pergamen imatekercsek is lehettek volna. Fehér pamutblúza alatt telt keblek feszültek a kissé szögletes testen. A tartása egyenes volt, bár nem olyan finom, mint egy táncosnőé, inkább mint egy lovasé, akinek a kecsességében jó adag óvatosság is van. Aztán, hogy közeledett felé az idős házaspár, odébb lépett: Thomas, Manet, középkorú idegen, isten veletek!"A történész szintén aprólékos regény volt, tetszik Kostovában, hogy mennyire beleássa magát a kiválasztott témába. De az előző könyvével, A történésszel ellentétben az unalomnak egy halovány érzete sem legyintett meg, azt hiszem, a festős, misztikum nélküli történet jobban áll az írónőnek.
Két szálon fut a történet: az egyik a tizenkilencedik században játszódik, amelyben megismerjük a fiatal festőnőt, Béatrice de Clervalt és az ő (akkoriban) szokatlan szerelmi történetét. Beatrice göndör fürtjeit néha szívesen megtépkedtem volna, úristen, döntse már el ez a nő, hogy mit akar! Kicsit nehezen hittem el róla, hogy fülig szerelmes, ha visszatetszést keltett benne a férfi öregedő teste.
A másik történetszál sokkal változatosabb volt, több nézőponton keresztül követhetjük az események kibontakozását, és azt, hogy kapcsolódik a Beatrice által írt levelekhez. A fő mesélő Andrew Marlow, aki szintén festő, de polgári foglalkozását tekintve pszichiáter. A kollégájától vesz át egy érdekes esetet produkáló embert: Robert Oliver, a közepesen híres művész késsel nekitámad egy festménynek. Logikus magyarázat és a férfi segítsége híján Marlow kutatni kezd és hamarosan teljesen belekeveredik az ügybe.
Egyszerre volt vicces és kicsit lehangoló, bizonyos dolgokban mennyire hasonlítok erre az emberre. Ugyanolyan intenzitással képesek elbűvölni vagy taszítani az emberek, túlbonyolítok bizonyos dolgokat - és ha ez a tulajdonságom ugyanolyan idegesítő néha, mint amilyennek én találtam néha Marlow-ét, akkor sürgősen moderálnom kell magam - és túlérzékeny vagyok. Meg túl empatikus, ami ritka idegesítő. Legalábbis néha.
A regény központi alakja számomra Robert Oliver volt. Tehetséges, karizmatikus ember, igazi bűbájos, aki szinte hipnotizálja az embereket, de talán éppen ebben rejlik a mentális sérülékenység, amely a könyv bonyodalmát okozza.
"Sok mindenre kezdtem emlékezni Robert Oliverről, ahogy ott álltam, elég közel ahhoz, hogy lássam, amit csinál, de nem annyira közel, hogy túlbuzgónak tessen. Emlékeztem a formához való szenvedélyes ragaszkodására, hangja meggyőző erejére, amellyel azt fejtegeti, hogy első a kép geometriája, és amíg meg nem fogtuk, ne is törődjünk mással, a testtartására, ahogy a sarkára nehezedve hátradől, és időről időre megvizsgálja a munkáját, majd újra fölé hajol. Robert mindenkivel kialatított valami kapcsolatot; most még inkább elvarázsolt hanyag fesztelensége, mellyel egy csapásra otthonos légkört tudott teremteni maga körül, hogy az ember őgy érezte, nem tanórán van, hanem vacsoravendégként ül az étkezőasztalánál. Ellenállhatatlan volt, a többi hallgató is azonnal a hatása alá került, odaadó tekintettel gyűltek a vászna köré. Mutatott néhány látószöget és formát, amit a látkép kirajzolhat a vásznon, aztán felvázolta az általa kiválasztott látkép formáit, majd felrakott egy is színt, leginkább égetett umbrát, egy mélybarna alapszínt."A másik két nézőpontkarakter Robert két szerelme, az exfelesége, Kate, és a tanítványa/szeretője, Mary. Habár az ő elbeszélésükre is jellemző a részletesség, a jellemük nagyon különböző, és ez volt a másik dolog, ami elvarázsolt ebben a könyvben; Kostova allegóriaként használja a festészetet, annyira beleélte magát, hogy könnyen elhinném róla, hogy ő is festő. Kate-et jobban kedveltem, elveszett, bizonytalan fiatal nőként ismerjük meg, akiből csöndes, erős nő válik a tkp. szörnyű házasság alatt. Mary történetét is szerettem olvasni, de emberként nem kedveltem, van benne valami pökhendi fensőbbség, ami taszít, és ami nagyon vicces dolog, hogy ez totálisan eltűnt Robert mellett, ahogy belehabarodott, ezt írtam róla a füzetembe: "Istenem, Mary, ne koslass már ennyire utána" - igen, tudom, mennyire más zakkant szerelmesnek lenni és ezt a zakkantul szerelmes embert kívülről látni.
 |
| Berthe Morisot: La Psyche - részbenaz impresszionista festőnő alakja ihlette Béatrice figuráját |
Ez a könyv tényleg a festészet és a szerelem regénye, ahogy Nima írta. Az idei év egyik legjobb olvasmánya
Itt egy idézet a végére is. Képet nem csatolok hozzá, öröm elképzelni ezt az egyszerű, mégis hangulatos jelenetet:
"Másnapra vastag hótakaró borítja a tájat. A fiatalasszonyreggel megbeszéli a szakácsnővel a napi menüt, küld egy üzenetet a varrónőnek, aztán kimegy a házból a kertbe. Szeretné megfigyelni a sövényt, a kerti padit. Amikor becsukja maga után a hátsó ajtót, és kilép a friss porhóba, mindenről megfeledkezik, még a ruhájába rejtett levélről is. A fa, amit a ház régi lakói ültettek még vagy tíz évvel ezelőtt, ünnepi fehérbe öltözött; az egyik falon egy kismadár ül, havas tollai felborzolva. A fűzős csizma karimájára hógyűrű rakódik, ahogy a téli álmukat alvó virágágyások, a csupasz bokrok közt lépked. Átváltozott a világ. Eszébe jutnak az öccsei, még amikor gyerekek voltak: az emeleti ablakból nézte őket, ahogy boldogan hemperegnek a hóban, hadonásznak-kalimpálnak kezükkel-lábukkal, csépelik egymást, a nagy birkózásban már gyapjúkabátjuk és hosszú kötött harisnyájuk is tiszta fehér lett. De tényleg fehér volt?"
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2011
Fordította: Siklós Márta
Ár: 3990 Ft
A regény nagyon szép honlapja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése