Könyvtár Vol. 2. + Az Összevissza Olvasás Világnapja

Néhány hónapja beiratkoztam az egyik pesti könyvtárba - és itt is van mogorva néni, ők az én keresztjeim -, mert nekem nem elég a közel háromszáz olvasatlan könyvem, Panni és a pasim impozáns magánkönyvtára, az igazi hedonista olvasó könyvtárba is jár, sőt, ha beindulnék, még az otthoni bibliotékában is garázdálkodnék. Lehetne azt mondani, hogy nincs szükségem a könyvtárra, és tényleg nincs, ráadásul utálom a határidőket, de imádom a könyvekkel tömött polcokat, a régi lapok poros, szépiaszínű illatát, szeretek olyan könyvek között lenni, amelyeknek már története van. Van egy olyan érzésem ott, hogy bármi lehet. Bármit elvihetek, és olyan, mintha ajándékba kaptam volna nyolc könyvet. És, bármilyen hülyén is hangzik, magamat is jobban szeretem, ha könyvtári könyv van a táskámban. Mostanában relaxáló helynek is használom a könyvtárat, leomlok az egyik régi karosszékbe, a csipkés terítővel letakart asztal mellé, és pár pillanatig csak ülök és szívom magamba azt az időtlen nyugalmat, amit áraszt magából a hely.

Szerdán vittem vissza az első adagot (sajnos a Zuzánna és a világmindenséget érintetlenül hagytam, mert a sci-fi kapacitásomba már nem fért bele), és nem bírtam könyvek nélkül távozni - az olyan veszteségérzettel jár számomra -, de csak hármat hoztam el:

   

A Homokhegy régóta érdekel, a Homokba írt történet Nokedli miatt van, a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől meg Heloise hibája.:) Nagyon nem szeretném, ha nekik is heteket kellene várni, mire eljutok hozzájuk.

Ma van a hipertónia világnapja (ha jól értettem, miközben félkómásan fetrengve hallgattam a rádiót), és úgy döntöttem, ma tartom Az Összevissza Olvasás Világnapját, de aztán mégis a Titokzatos folyót folytattam a metrón, mert ez ilyen könyv, majd írok róla, remélhetőleg nem két hónap után.