Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.

Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.

Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.

Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.

Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.

Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.

Fecnipost 3.

Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén
Ez a molyos értékelésem, hihetetlen, hogy már 37-en kedvencelték ezt az ordenáréságot, de hát a hülyeség mindig népszerű volt, mint tudjuk.
"Ez az a könyv, amelyet nem tudok objektíven értékelni (a többit se, de ez most lényegtelen). Vagyis anélkül, hogy ne jutna eszembe a hisztériával határos állapotot előidéző (ez csak rám vonatkozik) korrektúrázás és tárgymutatózás. Véres verejték itatja át a lapokat.
Amúgy majdnem teljesen síkhülye vagyok a könyvhöz, de ettől függetlenül nagyon röhögtem Kurzweilen. Ez az ember fél a haláltól – amivel semmi baj, mindenki fél tőle – de ő annyira, hogy képes lenne megváltoztatni az egész világegyetemet, csak ne öregedjen és ne haljon meg – addig, amíg el nem jő a Szingularitás, mert az maga lesz a földi Paradicsom. Még hogy az embernek kisujjában lesz a világegyetem…
Továbbra is fenntartom a véleményem, hogy amíg késnek a vonatok, vannak felfutó szemű harisnyák és összeeső piskóta, addig nem lesz szingularitás."

Látszik, hogy mennyire elegem volt a könyvből, miközben küzdöttünk vele, még idézgettem is belőle. Kínomban.

Marina Cvetajeva: Marina Cvetajeva versei
Khmm. Erről tényleg nem tudok mit mondani, részben azért, mert nincs nálam a jegyzetem, de majd rakok ki néhány verset. Vannak köztük gyönyörűek, szépek, szomorúak, és volt, amit nem értettem.
Emiatt kezdett Cvetajeva érdekelni, talán ez a legkedvencebb versem. Annyira gyönyörű, hogy az már fáj. Amúgy éppen most (ill. hosszú megszakításokkal) olvasom Blok verseit, remélem, még az idén befejezem. És hogy jövőre több verset fogok olvasni, és talán írni is tudok róluk.

Máté Angi: Kapitány és Narancshal
Heloise-tól kaptam szülinapra ezt a cukiságot, köszönöm neki!:) Bájos kis meseszerűség, Az emlékfoltozókat jobban szerettem (amit szintén tőle kaptam:), de olyan jól elolvasgattuk a strandon...

Világszép Vaszilisza
Az elfeledett mesekönyv, ami a Marija Morevna és a Halhatatlannak köszönheti az újdonat érdeklődését. Legalábbis nálam. Meg a gyönyörű rajzainak.
sztimi53 kölcsönpéldányát olvastuk a kedvessel ebéd után (köszönjük neki:), aztán néhány nappal később szólt az antikvarium.hu, hogy van belőle egy példány, talán 2300 Ft volt egy pici hibával, de nagyon megérte.
Tudjátok, mi a vicc? Hogy alig lehet kapni.

Lauren Oliver: Hana
Igen, bűnös vagyok, instant sikerélményt akartam és gyorsan elolvastam. Elképesztő, mennyire nem emlékszem a Delíriumra - a sorozatnak a harmadik része is megjelent már, illene befejezni, mert ezt a YA-t még szerettem -, jobb lett volna belekukkantani, de a hangulata így is átjött.
Imádom én ezt a Laurent, van egy olyan kötet, ami a sorozathoz írt miniregényeket tartalmazza, a Delirium Stories - Hana, Annabel and Raven. Kurvára nem emlékszem rá, hogy kicsoda Annabel... ja, megvan. De hogy Raven? Ááá.

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny
Ezt a könyvet fezertől kaptam kölcsön, köszönöm neki. Többen mondták, hogy elpityeredtek rajta, és egyfajta perverz kíváncsiság vezérelt, hogy kiderítsem, milyen hatással lesz rám a történet. Hmmm, nem sírtam rajta, de jó könyvnek tartom - és hasznosnak. Nem akarom magam mentegetni (mindig tudtuk, bizonyos értelemben milyen érzéketlen vagyok), se melodrámát előadni, de annyiszor végigjártam azt, ami a negyedik történetben szerepel, hogy már nem fáj. Megszoktam. Olyan, mint egy seb, ami belül gyulladt, de a teteje kérges és összehegesedett. Borzalmas teher, amit Conornak cipelnie kell - mert ez teher marad, amíg él -, de az én puttonyomban annyi minden van... az én rémálmom tényleg létezik. És igazi.

Ui.: Nem tudom, mi baja a blogspotnak a címkékkel, de ennyivel nem hajlandó megjeleníteni a postot, úgyhogy ide bevésem őket:
-Könyv, illusztrált, miniregény, Ray Kurzweil, Ismeretterjesztő, Ad Astra, amerikai, vers, Marina Cvetajeva, Európa, mese, Magvető, Máté Angi, magyar, orosz, Móra, Lauren Oliver, disztópia, ír, angol, Vivandra, Patrick Ness, Siobhan Dowd, fecni

Művészettörténet - egy másik perspektíva

Daniel Arasse: Festménytalányok
Értékelés: 4.5 szőr az 5-ből

Én valójában nagyon szeretem a festményeket - meg a képzőművészetet cakkompakk -, csak marhára nem tudok időt teremteni neki. Tudooom, ez csak kifogás, de legalább addig eljutottam, hogy a látkörömbe helyezkedett ez a könyv, és a Szandi akciójának köszönhetően magamévá tehettem.
Ha már a megszexualizálásnál járunk, el kell mondanom azt, amit Arasse egyik beszélgetőpartnere a szerző szemére vet: ő tényleg mindig "arra" gondol! Esküszöm, ez a fickó simán elérné (ill. csak elérte volna, most látom a Wikipédián, hogy Arasse 2003-ban meghalt), hogy a művtöri órákon kókadozó sihederség tágra nyílt szemekkel figyeljen, ne pedig a padra borulva bóbiskoljon, különösen az váltana ki felettébb törvénytelen röhögést, ha elárulná, hogy az "ecset" szó latinul penicillus, aminek a jelentése "kis pénisz". És ezt még fokozza!
"Bizony, uram, kis pénisz, maga Cicero mondja, ecset, kis farok, kis pénisz. Ha belegondolnak, egy nagy távlatokat nyit előttünk. Jusson eszükbe, mekkora ecsetekkel dolgozott Velázquez. Külön gyártatta őket, hosszú és vékony darabokat, nem rövid és vastag típusúakat. A rövid és vastag, az Turner volt. Fel tudják mérni, milyen lenne így a művészettörténet? Itt megállok. Mindezt csak azért mondtam, mert mindig rá kellene kérdeznünk, hogy miért van kedve festeni egy festőnek, mihez van kedve, amikor fest, és hogyan jelenik meg ez a vágy a festményeiben. Bizony mondom, a festészet egész történetét újra kellene írnunk ebből a perspektívából."

Lehet, hogy e helyt néhányan arra gondolnak, hogy micsoda közönséges fráter Daniel Arasse, ízléstelen komédiát csinál a művészetből - nem így van. Elképesztő memóriával és lexikális tudással rendelkezik - amely előtt az egyik vitapartnere csodálattal adózik -, és igen, parádézik, de sosem téveszti szem elől a művészettörténetet, csak más szemszögből nézi. És ez a látásmód szórakoztatva magyaráz, vagy magyarázva szórakoztat, ahogy tetszik, számomra sokkal nagyobb kedvcsináló volt, mint egy szimpla képleírás, igen, elképesztően populáris vagyok.
Ebből a könyvből megtudhatjuk:
- mit keres egy kutya vagy egy cica egy festményen;
- az Urbinói Vénusz egy pin-uop (vagy nem);
- mit vizslat a tekintetével oly tüzetesen a Háromkirályok imádásán Boldizsár;
- továbbá azt, hogy mi a szőr szerepe a festészetben, és még sok más mindent.

A szőrös részt beidézem:
"De mielőtt folytatnám, elmondom maguknak, hogy nekem mi jut az eszembe Magdolnáról. Meg kellene írni a szőrzet történetét a festészetben. Se többet, se kevesebbet. Hogyan mutatják meg nekünk s hogyan takarják el, ki mutatja meg és ki takarja el, satöbbi. Szép művészettörténet lenne. Jó kérdéseket tennénk fel. Például mikortól datálhatók az első szőrös festmények? Két válasz is lehetséges. Az első akkor, ha női szőrzetről beszélünk. Nem szakállas nőkről, azok legalább 450 évesek; nem, olyan női aktokra gondolok, amelyeken látszik a szőr. Szerintem az első, legalábbis az, amelyik számomra érdekes, Courbet-től a Nő a hullámok között. A modell felfelé tartja a karját, és látjuk a szőrpamacsot a hónaljában. Courbet, szokás szerint, nem óvatoskodik. A tajték, amit a nő testére öntött, olyan, mint a sperma, mint egy magömlés eredménye, s ráadásul éppen alatta szignózta a képet, vörössel. Micsoda egy alak volt ez a Courbet!
Találják ki, mi a második válasz. Kevésbé ostoba, mint látszik: a szőrös festmény mindig is létezett, leszámítva a barlangokat. Hiszen a festéshez ecsetre van szükség, és az ecset szőrből van. Ilyenből vagy olyanból, mindenesetre szőrből. Tehát minden festmény szőrös."

A 100 történelmi tévhit mellett ez volt a másik non-fiction, amit mostanában olvastam, és ennek is élveztem az olvasását, bár az utolsó kép, az Udvarhölgyek fejezete kicsit nehezen csúszott le, lehet azért, mert "elfáradtam" az olvasásában, de már be akartam fejezni a könyvet.

Eredeti cím: On n'y voit rien
Kapcsolódó kötet: Festménytörténetek (előzmény)
Kiadó: Typotex [egyébként nagyon szimpatikus kezd nekem lenni ez a kiadó]
Fordította: Seláf Levente
Ár: 3200 Ft

100 történelmi tévhit

Mostanában rákaptam a nem fikciós művek olvasására, igaz, általában kell mellé valami könnyedebb, tehát szakaszosan olvasom őket, és, akárcsak a versek esetében, ezekről se tudok normálisan írni, sebaj.
Jé, végül sikerült annyit irkálnom róluk, hogy hellyel-közzel megérdemelnek egy-egy önálló postot is, váó.

Hahner Péter: 100 történelmi tévhit
Értékelés:4.78 akármi az 5-ből

"Az igazság néha kiábrándító - a legenda sokkal érdekesebb." - mondja a kötet szerzője, és milyen igaza van!
Nima tavaly karácsonyra ajándékozta ezt nekem, nagyon jó választás volt. :) Az a fajta könyv, amely pont megfelelő a románokhoz szokott agyamnak, hogy földhözragadtabb dolgokat is befogadjon, ill. megfelelő alapot teremtsen nekik. Olvasmányos, szórakoztató stílus jellemzi a kötetet, jó választás a történelem iránt érdeklődőknek. Szerintem Hahner jó érzékkel válogatta össze a szinte mindenki által ismert téves dolgokat - Néró császár parancsára gyújtották fel Rómát, Marie Antoinette "Egyenek kalácsot!" reagálása az éhező emberekre, stb. - és a kevésbé közismerteket - például a május elsejei ünneplés eredetét vagy a bolsevikok körüli félreértéseket -, így megfelelően elegyednek a harsányabb elemek az unalmasnak/érdektelennek tűnőkkel.
Nagyon tetszett, hogy a kötet híres uralkodókkal, nevezetes személyekkel is foglalkozik, hihetetlen, hogy hosszabb (vagy rövidebb) idő alatt micsoda rombolást végeznek a pletykák és a végtelen emberi hülyeség. Persze sok minden nézőpont kérdése, de Hahner történészként nemigen engedhetett az esetleges személyes elfogultságának. Vegyük például Erzsébetet, "a magyarok királynéját"; Sissi a mai napig elképesztően népszerű a magyarok iránti szeretete és szépsége révén [engem sose érdekelt, a magyar történelemmel együtt vagy külön se], a kötetben viszont egy hiú, önző asszonyról olvashatunk. Nézhetjük úgy az 50 centis derekát, hogy igen, ez az, egy nő, pláne egy császárné, vigyázzon a vonalaira és törődjön a külsejével. A másik szempont szerint meg: ki a pokolnak kell darázsderék tengernyi szenvedés árán, és tényleg olyan fontos ez?
Mária Terézia volt a kedvencem. Nagyon keveset tudok róla, a legkisebb lányáról szóló könyvek szerzői többnyire részben őt hibáztatják Mária Antónia sorsáért, szigorú asszonynak mutatják, aki nem sokat törődött szeretetéhes lányával és csak az érdekelte, hogy a birodalom érdekeinek megfelelően adja férjhez. Ezzel szemben itt megtudhatjuk, hogy a férjével imádták egymást, és halálakor egy cédulát találták az imakönyvében, amin ez állt: "29 év, 6 hónap, 6 nap, ami évben 29-et, hónapban 335-öt, hétben 1540-et, napban 10781-et, órában 358 744-et teszen ki."
A jó öreg Viktória királynőt is csíptem (biztos anyakomplexusom van); a koronázásakor kijelentette, hogy "Nagyon jó leszek!" (hát nem imádnivaló?) és majdnem lehidaltam, 68 évesen nekiállt hindi és urdu nyelven tanulni.

Összeségében egy érdekes, érthető könyvet olvashattam, majd szeretném a testvérét, az Újabb 100 történelmi tévhitet is elolvasni - de nem mostanában, egy időre ezzel jóllaktam. Azon viszont csodálkozom, hogy egyikben sem szerepel a Báthory Erzsébet-féle vérgrófnőség. Ezzel kapcsolatban majd Nagy László: A rossz hírű Báthoryak c. könyvét fogom lapozgatni, egyszer már belelestem és kedvemre valónak tűnt.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2010
Ár: 3290 Ft

Így szerettek ők

"Életük végéig mély barátságban maradtak, Balázs újra megnősült, Ágnesnek nem volt többé szoros kapcsolata senkivel. Személyes érzelmeit csak egyszer tárta fel mások előtt. Egy nemzetközi írókonferencián Jeruzsálemben járt, ahol a szünetben néhányan elmentek megnézni a siratófalat. »Megérinthetem?« - kérdezte kísérőjétől. - »Tudod, Szerb Antal helyett.«
És elsírta magát, miközben megérintette a falat."

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők
Értékelés: 4.7 akármi az 5-ből


Tudom, hogy sokan fújnak erre a kötetre, mert bulvár - még ha irodalmi is -, és milyen dolog már kiteregetni a költők, írók szerelmi és magán(y)ügyeit. Ezt mások is megtették korábban, az elkövetőket mégsem ostorozzák, és ha nem teszik meg, nem olvashatnánk a vízigótokról Nemes Nagy Ágnes Amerikai naplójában vagy Szabó Magda gyötrelmes, síron túli szerelméről a Liber Mortisban (melynek kiadásából a kényes, magánéletet sértő részleteket kihagyták), és valószínűleg valamennyi irodalomművelő tisztában volt a titkok, a magánéleti ügyek nyilvánosságra kerülésével. De, szerintem azóta nem érdemes ezen zúgolódni, amióta kiadták a Szabad-ötletek jegyzékét, és amelyre jellemzően azok vetették rá magukat, akik egyébként a közelébe nem mentek József Attilának, de látni akarták a leírt trágárságokat. Pfuj, ez az undorító, a bulvár mocskos oldala, nem az, amit Nyáry Krisztián követett el.
Én szeretek ilyesmikről olvasgatni - mondjuk Szerb Antal halálát illetően szívesen maradtam volna boldog tudatlanságban (puskatussal verték agyon, miután nem bírt tovább dolgozni a munkatáborban), és arról is szívfájdító volt olvasni, hogy a halott Radnóti zsebében megtalálták a felesége gyerekkori fényképét. Néhány emberrel ellentétben engem nem haragított meg azzal, hogy megcsalta a feleségét - mert ez, bár nyilvános, tudott dolog, az ő magánügyük, és ezt úgy tisztelem meg, hogy nem mondok felette ítéletet. Mert nem akarok, és valójában nem érdekel.
Egyedül az számított, hogy este, fáradtan, amikor bekucorodtam a kanapé sarkába, ölemben ezzel a képeskönyvvel (nem tudok rá másként gondolni), teljesen elmerültem a kis anekdotákban, klisé, de örültem, nevettem vagy éppen nagyon szomorú lettem a történetektől. És, ami a leginkább számított, az az volt, hogy irodalomszaga volt, amit utoljára a középiskolában éreztem, az egyetemen alig-alig. Nem szeretem a kifacsart nyelvű, intellektuális gőzbe burkolózó tanulmányokat, amik tudománnyá akarják erőszakolni az irodalmat. Itt a kétszer kettő legtöbbször öt, vagy nyolc, tíz, száz, de a legritkább esetben négy, nem lehet szoros keretek közé szorítani - de ez csak az én véleményem, ha egy pedáns bölcsész olvasná ezt a véleményt, biztos a plafonba akadna az orra.
Ugyanezen okból nem szeretek hivatalos recenziókat írni, és már nem is nagyon tudok, de befejezem a nyavalygást és inkább ide bökök néhány érdekességet a kötetből:
- Böhm Aranka telefonbetyárkodással ismerte meg Karinthyt;
- Tersánszky Józsi Jenő öngyilkos szándékkal vetette le magát a hídról, de közben meggondolta magát, fejesugrássá változtatta szándékát és tapstól övezve kiúszott a partra (ezt nehezen tudom elhinni, de mindegy);
- Ugyanez az úriember nagy szoknyavadász volt (ezt már elhiszem:), és egyszer, amikor alsónadrág nélkül ment haza, és ezt a tényt Molnár Sári megállapította, felkiáltott, hogy "Te jó isten, kiraboltak!" Kedves Józsi, ez majdnem olyan rossz, mint amikor a pucér szerető a szekrényben azzal indokolja állapotát, hogy ő molyirtó és lerágták róla a ruhát;
- Az üvegcipő című színműben (amelyet idén olvastam) Molnár Ferenc Siposban saját magát, Fedák Sárit Adél figurájában, Darvas Lilit pedig Irma karakterében örökíti meg;
- Nemes Nagy Ágnes mester-tanítvány kapcsolatban állt Szerb Antallal. Azután is kapcsolatban maradtak, hogy Ágnes megismerkedett Lengyel Balázzsal. Szerb Antal, aki sejtette, hogy NNÁ plátói szerelmet érez iránta, azt mondta tanítványának, hogy ha telefonál neki, nyugodtan szólítsa Marikának (annyira édes ez a fickó);
- Amikor Lengyel Balázs kiszabadult a hadifogságból, Ágnes két napig utazott egy vonat tetején, hogy találkozzanak.

Kiadó: Corvina
Kiadás éve: 2012
Ár: 4500 Ft (nagyon drága és nagyon szerencsésnek éreztem magam, amikor megnyertem Egykönyvmoly játékában)
A szerző Facebook-oldala, ahonnan az egész indult

Az elrejtett játékszerek háza

"A mesék arról szólnak, hogyan adják tovább a tárgyakat. Azért adom neked, mert szeretem. Vagy mert én is kaptam. Mert egy különleges helyen vásároltam. Mert te vigyázol rá. Mert komplikálni fogja az életedet. Mert felkelti valaki másnak az irigységét. Az örökség nem könnyed mese. Mire emlékszünk, és mit felejtünk el? Ugyanúgy lehetséges a felejtés lánca, a korábbi tulajdonosok kiradírozása, mint a történetek lassú gyarapodása. Mit adnak át nekem ezekkel a kicsi japán tárgyakkal?"

Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl
Értékelés: 4.6 fénykép az 5-ből

Nos, kedves Edmund, te a családod történelmét kaptad meg a necukékkel. Igen, a történelmét, nem a történetét, mert az Ephrussi családnak, akik Efrusziként indultak Ogyesszából, történelme van.

Egy állásinterjún találkoztam először ezzel a könyvvel, és azt se tudtam, hogy létezik. Néztem, mint Rozi a moziban, az agyam üresen kattogott - viszonylag ritkán fordul elő velem, hogy semmit nem tudok egy könyvről. Aztán márciusban (két hónapja, te jó ég) megláttam a könyvtárban a polcon és úgy döntöttem, megnézem magamnak közelebbről.

Nagyon élveztem a kultúrtörténeti utazást az "aranyfüstös családdal", hihetetlen, mennyire összefonódik az Ephrussik élete a korszak történelmével és művészetével, kezdve Charlesszal, akinek a kezdeti, bátortalan érdeklődése a művészetek iránt az impresszionisták pártolásáig fejlődik, a titkára pedig Marcel Proust. Ott van Emmy az irdatlan bécsi palotában, a délutáni toalettjének a leírása oldalakat tölt meg, Elisabeth, az első nő, aki elvégezte a jogot a bécsi egyetemen [ha jól emlékszem] aki az öltözködése helyett az intelligenciájáról híresült el, és Rilkével levelezett, aki a neki elküldött írásai alapján további alkotásra buzdította, és még jónéhányan, akiket a könyv hiányában nem tudok felidézni.
Edmund de Waal dédnagybátyjától, Iggie-től örökli meg a necukéket. Iggie évtizedek óta Japánban élt, ahonnan a necukék származnak, és ahová hosszú út után hazatérnek. A férfiban kíváncsiság ébred a necukék története iránt, amely eltéphetetlenül összefonódik a családja történetével, és kutatni kezd, Londonon, Bécsen és Párizson át Tokióig utazik, házakat, templomokat néz meg, könyvtárakban olvas, utcákon, sugárutakon sétál, homlokzatokat bámul, olyan épületeket, palotákat, amelyek egykor a családja tulajdonában álltak - és amit a második világháború tört ketté. Az óriási örökségből semmi nem maradt, szinte csak a necukék, amelyeket egy hűséges szolgáló, Anna menekített meg a vagyonelkobzástól:

Három a 652 necuke közül. A középső a kedvencem.:)
Kép innen.

"Korábban is rakosgatták a necukéket. Amióta megérkeztek Japánból, egyfolytában méltatták őket... De ha elképzelem őket Anna kötényzsebében, egy portörlő rongy vagy egy cérnaorsó társaságában, azt gondolom, hogy ezekre a necukékre még sose vigyáztak így. 1938 áprilisa van, szédítő kiáltványok követik egymást, a művészettörténészek szívvel-lélekkel dolgoznak a leltárokon, fényképeket ragasztanak be a Gestapo dossziéiba, hogy elküldjék őket Berlinbe, és a könyvtárosok is szorgalmasan készítik a listáikat a könyvekről... Mindenki olyan komolyan dolgozik, ám odaadásuk és serénységük meg sem közelíti Annáét. Amíg Anna alszik rajtuk, a necukék nagyobb tiszteletben részesülnek, mint amit valaha is tanúsítottak irántuk. Anna túlélte az éhezést és a fosztogatást, a tüzeket és az orosz megszállást.A necukék kicsik és kemények. Nehéz kicsorbítani, nehéz eltörni őket: mindegyik arra készült, hogy hányódjon a világban. »A necukét úgy kell megtervezni, hogy ne okozzon kényelmetlenséget a felhasználónak«, mondja egy útmutató. A necukék befelé fordulnak: a szarvas maga alá húzza a lábát, a kádár a félkész hordó belsejében kuporog, a patkányok rátapadnak a mogyoróra. Vagy ott a kedvencem, az alamizsnás csészéjén alvó szerzetes hátának töretlen vonala. Okozhatnak fájdalmat: az elefántcsont babhüvely vége olyan éles, akár a kés. Elképzelem őket egy matracban, egy különös matracban, ahol a japán puszpángfa és elefántcsont találkozik az ausztriai lószőrrel."

Nem tudom, De Waalnak mennyi gyakorlata van az írásban (foglalkozása szerint keramikus), segített-e valaki a könyv megalkotásában, de nagyon élveztem a részletes leírásokat, azt, ahogy látható örömmel mutatott be egy festményt, egy szobabelsőt vagy a korabeli szokásokat.

A könyves elsősorban Katherine Greynek ajánlom.

Ui.: most már ideje elolvasni a Mindenemet, De Waal meghozta a kedvem, mert többek között A. S. Byattet is említi a köszönetnyilvánításban.
Ui2.: a Hattyútolvajok után olvastam ezt a könyvet, és nagyon röhögtem, amikor a szerző megemlítette a Léda és a hattyút.

Eredeti cím: The Hare with Amber Eyes
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2011
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3490 Ft
A szerző honlapja
Képes-idézetes post a könyvből (az "Idézetek" c. oldalba feltöltöm majd a többi idézetet)
A híres borostyánszemű nyúl (és más Ephrussi-necukék, de sajnos nem az összes)

Alkimisták bandája

"... Azt mesélik, az új apáca felszentelése olyan pompával, olyan ceremóniák között ment végbe, hogy egy bámulatba esett asszony így kiáltott fel: »Ugye ez itt a Paradicsom? - Ó, dehogy, asszonyom - felelték neki -, ott nem lenne annyi püspök!« "

Jean-Christian Petitfils: Méregkeverők
Értékelés: 3.8 selymes árny az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Amikor megláttam a kiadó honlapján az előkészületben lévő kötetek között ezt a művet, teljesen bezsongtam, mire az idei Könyvfesztiválra (végre) megjelent, alig bírtam magammal.
Irgalmatlanul nem erre számítottam. Ez ugyanis nem holmi regényes elbeszélés, hanem hardcore dokumentumkötet, egy szélessávú, irtó hosszú tanulmány - és a stílusa is pont ilyen. Nem azt mondom, hogy olyan száraz, mint három kilapátolt sivatag, de az elsődleges szempont nem az olvasmányosság volt. Én pedig kisebb-nagyobb megszakításokkal egyhuzamban rágtam át magam a könyvön, senkinek nem ajánlom ezt az élményt, vagy csak én vagyok olyan defektes, hogy ismeretterjesztő köteteket nem tudok egyhuzamban olvasni.
A cím kicsit pontatlan, az eredeti témamegjelölő: A mérgezési ügy. Bevallom, az eset 90%-a ismeretlen terület volt számomra, csupán annyit tudtam az egészről, amennyi szóba került Madame de Montespannal kapcsolatban A párizis látó című Judith Merkle Riley-regényben, nevezetesen annyi, hogy XIV. Lajos szeretője boszorkányokkal és méregkeverőkkel áll kapcsolatban, ám az ama regényben okos, vonzó nőként ábrázolt La Voisin a Méregkeverőkben kifejezetten ronda, rosszindulatú és kapzsi nőszemély, saját bevallása szerint több mint 2500 koraszülöttet égetett el a kemencéjében - ennyit a regényes illúzióról.
Tehát, mondhatjuk azt, hogy a könyv nem kifejezetten izgalmas olvasmány - ám azt igen, hogy alaposan kiművel bennünket a kriminális esetből, a huszonnégy és fél oldalas szerzői előszavával, a tizenegy oldalas bibliográfiájával és egyéb függelékeivel önmagában a mű komolyságát és szakmai hihetőségét támasztja alá. Leginkább a La Montespannal foglalkozó utolsó fejezetet kedveltem (legalább megért miért végigvánszorogni az oldalakon:), de egyéb helyt is akadt néhány gyöngyszem, főleg az az eset, amikor egy feleség úgy akart megszabadulni idős férjétől, hogy a hálóinge alját fekete szappan és arzén keverékével kenték össze, a következménye az lett, hogy az idős úrról szifiliszt tételeztek fel. A másik, kívülről nézve roppant mulatságos eset: szintén egy kedves asszony méreggel táplálta hites urát, hogy a szeretőjével élhessen, ám közben a szerető ellenmérget adott be a másik férfinak, mert azt feltételezte, hogy az aljas nőszemély ellene is elkövetheti ezt a dolgot - a szerencsétlen delikvens végül túlélte az üdítő kúrát.
De mi is volt ez a híres mérgezési ügy? 1676-ban kezdődött, Brinvilliers márkiné halálával, akit máglyahalálra ítéltek, aki méreggel küldte a másvilágra apját, két fiútestvérét és majdnem a nővérét is, hogy hozzájusson a családi vagyonhoz - mintha a szél által szétszórt hamvait mindenki belélegezte volna és sötét gondolatokat kezdtek volna táplálni embertársaik ellen. Emellett botcsinálta és valóban tehetséges alkimisták tűntek fel, hogy létrehozzák a fémek legnemesebbikét - az aranyat, amelyről még Newton is ábrándozott; ez szorosan összetartozik az üggyel, hiszen mérget a boszorkányok és boszorkánymesterek,borbélyok, jósok-jósnők, valamint a patikusok mellett ők is tudtak kotyvasztani, a szentségtörő miséket tartó papokról nem is beszélve. Olymértékű őrület alakul ki, hogy a testvérek nem mernek enni az egymás által felszolgált ételből, egy istállómestert letartóztatnak, mert férgek irtására szolgáló mérget szeretett volna vásárolni. De a pálmát az az eset viszi, amikor egy férfi szívszélhűdés miatt összeesett az utcán, mérgezés gyanújával nekiláttak a boncolásnak, és szegény ember az első bemetszésnél felébredt.
Az őrület odáig harapózik el ebben a "kénes illatú, boszorkányos atmoszférá"-ban, hogy a király külön bizottságot állíttat fel az esetek kivizsgálásra, a Chambre ardente-t. A kotyvasztás egészen a legfelsőbb szintig elterjed, célpontja a Napkirály, ebben tetőződik ez a téboly. Hogy kik, mikor, hol, mit, mi célból és hogyan csináltak, az egy nagy lutri, Petitfils könyve részben ezek megtippelésével foglalkozik jegyzőkönyvek, vallomások, levelek stb. alapján. Egyes vélekedések szerint La Montespan állt az ügy mögött, aki a mellőzése miatti bosszúból akarta megmérgezni a királyt és új szeretőjét, Mademoiselle de Fontanges-t, az "angyali szépség"-et. Mások szerint a Mortemart-leszármazott helyett az udvarhölgye tevékenykedett a saját szakállára, aki szintén a szeszélyes király szerelme volt, ám közös gyermekeiket nem törvényesíttette.

Összességében és hihetetlen álmosságomban annyit tudok mondani, hogy akit érdekelnek a történelem viselt dolgai, valószínűleg tetszeni fog neki ez a kötet.
Ui.: egyébként még Jean Racine-t is meggyanúsították, hogy méreggel vetett véget szerelme, a színésznő La Du Parc életének.

Eredeti cím: L'affaire des Poisons
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Aradi Péter
Ára: 3300 Ft

Erkölcsi szépségtapaszok

"Egy német falu boszorkánya megharagudott a falura, és mérgében minden férfitól elkobozta az említett kelléket. Egyszerre csak az egész férfilakosság ott állt minden nélkül, illetve valami nélkül... Egyik legénynek mégis éppen abban az időben annyi keserűsége volt a hiánya miatt, hogy rászánta magát, és elment a boszorkányhoz. Nagy pénzeket ígért neki, ha visszaadja, ami őt megilleti. A vénasszony ráállt az alkura, és elvezette a legényt az erdőbe egy fa alá. »Másszál fel a fára; ott találsz egy nagy madárfészket; abban van együtt minden, amit elszedtem tőletek. Válaszd ki a magadét.« A legény feltornázta magát a fára, meg is találta a fészket és benne az egész gyűjteményt. Gondolkodóba esett: ha már itt van, miért ne használja fel az alkalmat a válogatásra? Kiszemelt egy minden tekintetben kiváló minőségű példányt, ezt kimarkolta, és iparkodott lefelé. De a boszorkány alulról meglátta és ráripakodott: »Teszed mindjárt vissza! Ez a plébános úré!«"

Ráth-Végh István: A szerelmes ördög

Értékelés: 3 német szerelmi bedekker az 5-ből


Tulajdonképpen a szukubbuszos téma miatt olvastam el ezt a kétszáz oldalas könyvecskét, legalább javítja a magyar olvasmányok - egyelőre siralmas - rátáját. Ráth-Végh ebben a kötetében is az emberi butaság kirívó példáit gyűjti össze, ezúttal a szerelem misztérikus témájában és szövődményeiben. Van szó a csókolózás mikéntjéről, hűtlenségről, a hozomány témakörének furcsaságairól, a házassági hirdetések történetéről, feltűnnek a hetérák, a kurtizánok, felbukkan egy biliárdos templom, a jegygyűrűn keresztül pisilés és egyéb "szerelmi röppentyűk", tehát a gyűjteménynek nem csupán az ördög kujon természete a témája (a borítóról inkább ne beszéljünk).
Nagyon szeretem az író stílusát, de be kell valljam, hogy egy szuszra általában nem esik jól végigolvasnom a könyveit, A könyv komédiáját is több szakaszban húztam le. Lehet, hogy most sem ártott volna ezt tennem... jól szórakoztam, de holmi érdekességnél nem jelentett számomra többet.

Na, ilyen rövid postot is rég írtam már.

Kónyi János, aki strázsamesterségét akasztotta szögre a pennáért, a hiú öregasszonyokról írt cifra korholásán különösen jót nevettem:

"Még a vén banyák is, kiknek haja az olyatén fehér gyapjúhoz hasonló, mely már 70 esztendőkig matrácban peshedett; kiknek a szájukat a ránc úgy által barázdálta, valamint a mag alá való szántás; az orcájuk hasonló a sváboknak bedűlt kemencéjéhez; orrukat vízi mesterség lehet nézni; a szájuk olyan, mint egy vén pinceajtón való rozsdaette kulcslyuk, amely belől olyan, mint az orgona, melynek minden sípjai elvesztek; a nyaka összecsöpörödött, mint egy bőrzacskó, amelyben a gyerekek ősszel madárfogó enyvet tartanak. Mondom, még az ilyen vén banyák is, az ilyen szemétvetőn kojtorgó és seprűn nyargallózó vén dadukák is gyakran tanácskoznak a tükörrel, és minden szeplőt, foltot és rozsdát az ő bocskorbőr orcájukban, mely oly ráncos, mint a baranyai menyecskék pendelye, és oly foltos, mint a nyírfahéj, melyből a cigányok szurkot égetnek, mindezt a tükör tisztátalanságának tulajdonítják. Hogyha az ő tetves őszi pokrócforma szemöldöküket megtépni akarják, hát a tükörbe néznek; midőn reggel az álomból felkelnek, olyanok, mint a cseresznyefán kiaggatott madárijesztők, szemükben olyan csipák hevernek, mint a félöklöm, és mégis azonnal a tükörhöz futnak, megtekinteni, hogy a vén cserzett bőr nem ifjúdott-e meg; s ha felöltöznek is, eleibe állanak, hogy meglássák, az odvas törzsökre miképpen illik az újmódi búbos főkötő."

Mert ugyebár a szottyadt vénemberek nyócvan éves korukban is daliás legények:D Bár ők a tükröt csak suttyomban nézegetik.

Ui.: Az viszont tuti, hogy Valmont Ovidiustól tanulta a levélírás művészetét.


Válogatta és szerkesztette: Szathmáry Éva
Kiadó. Móra
Kiadás éve: 1993
Ár: 248 Ft [eredetileg]