2022. szeptember 18., vasárnap

Férfiak az én helyzetemben

"Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Amikor aznap reggel elhagytam a lakását, szinte biztos voltam benne. Hogy ő az. De néhány nap múlva elbizonytalanodtam, és aztán már biztos voltam benne, hogy mégsem ő az. Azt kívántam, bárcsak ő lenne az, de nem így volt. Végül feladta. Nagyon megkönnyebbültem. Nemcsak magam miatt, hanem miatta is, legalábbis ezt mondogattam magamnak, így nem jutunk oda, hogy ő kénytelen legyen könyörögni, senkinek nem jó, ha könyörögnie kell a szeretetért, és nem kapja meg."

Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben 

Kinyitom a ház kapuját, lassan ballagok fel a lépcsőn. A sötétben kirajzolódik Arvis alakja, a lépcsőn ülve cigarettázik, bár késő éjszaka van. Úgy árasztja magából a magányt, mint egy Buendía-leszármazott. Fújok egyet, átkozott hideg van, aztán az összetekert sálamra ülve letelepszem Arvis mellé.

Arvis, kezdem, elárulnád, miért ülsz itt a sötét lépcsőházban, kérdezem. A cigaretta füstje az orromba kúszik. Elhagyott a feleséged és elvitte magával a lányokat is, rendben van, ezt értem, de ez kb. naponta megesik és nem kell annyira szétcsúszni, hogy átess egy másik dimenzióba, mert biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak Turidon múlt, hanem rajtad is, de te képtelen vagy kihúzni a fejed a seggedből és még engem is ezzel a mérhetetlen önsajnálatt fárasztottál több mint háromszáz oldalon keresztül, pedig csináltál ám te mást is, suttyomban edzettél, hogy jobban nézz ki ruha nélkül és csak vajúdtál a gyárról szóló könyveddel, valami munkálkodott ott a mélyben, ne is tagadd, ha ezt cincálgatod ennek a könyvnek a lapjain, annak sokkal jobban örültem volna.

Pedig olyan jól indult a kapcsolatunk, a Megtagadom biblikus erejű, szikár, majdhogynem tökéletes, annyi felszín alatt mozgó mondanivalóval, hogy majd' szétrepedt tőle a szöveg, persze, hogy utána mindent el akartam olvasni Pettersontól és annyira tetszett ennek a kötetnek a címe, hogy őt választottam a polcon sorakozó könyvei közül.

Igazából nem akarom bántani Arvist, aki Per Petterson alteregója is lehet - a fülszöveg szerint önéletrajzi elemekkel átszőtt regényt olvashatunk -, mert boldog gyerekkorral bíró, életvidám emberek aligha tudnak olyan szöveget kipréselni magukból, ami lüktet a fájdalmuktól és ez a fájdalom annyira ismerős, hogy minket is megéget, mert elér a saját mélyen eltemetett sebeinkhez és mi más képes úgy összekötni az embereket, mint a fájdalom stigmája? Az a fájdalom, ami feloldja a magányt, mert nemcsak velem történt meg ez, hanem veled is és lehet, hogy még sok más emberrel is és akkor lehet, hogy nincs is ezen mit szégyellni?

Van abban egyfajta bátorság, hogy valaki ennyire nyíltan mások elé tárja a kendőzetlen fájdalmát, az irányvesztettségét, minden elesettségét, ezt becsülöm Pettersonban, de mint irodalmi szöveg nekem kevés volt (vagy sok).

Eredeti cím: Menn i min situasjon

Kiadó: Scolar

Kiadás éve: 2020

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Ár: 4.000 Ft


2022. szeptember 4., vasárnap

Az augusztusi zárás

 Augusztusban még mindig nem vettem könyvet, de a szeptember már nem lesz szeplőtelen, ennyi bizonyos.

Olvasás szempontjából egész termékeny hónapot tudhatok magam mögött:


Elég vegyes volt a felhozatal; sose gondoltam volna, hogy éktelenül dühös leszek Ferrantéra, vagy hogy a Volt egy farmom Afrikában arról szól, hogy Blixen bárónő vidáman lepuffant mindent maga körül, ami él és mozog, végez némi esőerdőirtást és közben a csodálatos naplementéről áradozik. Iszonyúan rühelltem ezt a könyvet.


Az Otmar fiaiban Buwalda hozta a Bonita Avenue-ból ismert formáját (vagyis szerettem olvasni), A nők ruháiban volt egy-két érdekes írás, de általánosságban eléggé feledhető volt. A lány, a nő, a többiek kellemes meglepetés volt, a Mérgezett hajtűk kapcsán elmondható, hogy egy rakás említett művet nem olvastam (de a szégyen nem akadályozott meg, hogy jól szórakozzam). 

Antonia Fraser Marie-Antoinette írását nem véletlenül válogattam be a Várólistacsökkentésbe; nagyon tömény, részletes, összeszedett kötet, ha valaki egyetlen könyvet akar elolvasni MA-ről, ezt tudom a legjobban ajánlani. A Neruda postása kész felüdülés volt, mint egy csobbanás a kellemesen hűs vízbe a nyár derekán. A dinoszaurusz tolla sajnos nem sikerült olyan jól, mint a Fehér virágok, de a kora reggeli agykapacitásomnak pont elég volt.

A többiek augusztusa:

Dóri - aki csak két könyvet szerzett be, viszont tartott egy nagy selejtezést

Katacita - akinek szuper nyara volt és tombol nála az olvasás

PuPilla - aki újra belelendült a blogolásba

2022. augusztus 28., vasárnap

Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft


Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft


2022. augusztus 7., vasárnap

Leporolt, kallódó rövidkék

 

Luis Alberto Urrea: A bukott angyalok háza

A szépiaszín borító, a csábító cím és fülszöveg, és persz a családregény műfaja elegendő volt, hogy értékelések nélkül bizalmat szavazzak ennek a könyvnek. Lelövöm a poént: nem kellett volna.

A bukott angyalok háza az a könyv, ami (nekem) annyira jellegtelen, hogy ha kimarad az életemből, nem veszítek semmit. Az egész történet nagyon haloványka volt, a témák - a mexikóiak integrálódása és helyzete az USÁban, az értékrendjük megőrzése, a generációk és a családtagok közötti konfliktusok, a tragédiák lassú megismerése - hidegen hagytak, pedig nálam ezek elég tekintélyes hívószavak az olvasásra. Mintha Urrea elolvasott volna egy tucat hasonló könyvet - amelyek között jelentősen kidomborodik a Száz év magány - és megpróbálta volna az általános panelekre ráhúzni a saját családja történetét, csak elfeledkezett a tényről, hogy nem tudja mágiával feltölteni a sorokat, amelyek odaszögezik az olvasót a fotelhez. Ha ki kell jelentened magadról, hogy te vagy a pátriárka, akkor az a pátriárkaság annyit ér, mint halottnak a csók.

Borzasztóan érződik, melyik az az anekdota, amelyiknek van igazságtartalma - hiába, sokkal könnyebb valós alapokról építkezni, mint képzeletből -, mert itt megcsillant valami szikra; a papagáj importálása Mexikóból az USÁba és El Yndio fellépése az a két momentum, ami megmutatta, milyennek kellett volna lennie ennek a regénynek, és amilyen őszinte sajnálatomra nem lett.

Gail Carriger: Időtlen

Anno nagyon szerettem olvasni a Napernyő Protektorátus első részét, a Soulless-Lélektelent, ami - már amennyire az emlékezet morzsái engedik felderengeni a folytatások eseményeit és színvonalát - érzésem szerint a sorozat legjobb darabja. A hosszú évekig elhúzódó magyar kiadás nem tett jót a kapcsolatunknak, ami odáig fajult, hogy az utolsó epizódot az érdeklődés leghalványabb jele nélkül nyammogtam végig, sőt, félbeszakítottam Az Aranypinttyel, ami szintén nem tett jót szerencsétlen könyvnek. Igazság szerint úgy jártam volna el tisztességesen, ha az elejétől újraolvasom a sorozatot, de ezt akkor sem tettem volna meg, ha a birtokomban vannak. Elszállt felettünk az idő, kedvesem.

Ali Smith: Ősz

Már nem is tudom, milyen indíttatásból vásároltam meg ezt a könyvet, valószínűleg csak meg akartam ismerkedni a szerzővel, tetszett a fülszövege, izé, miért is ne?

Nem igazán tudom hovatenni ezt a kisregényt, ha nem a két ünnep között olvasom, hanem égő szemmel, kifacsart aggyal, ahogy hétköznaponként szoktam, biztosan kedvezőtlenebb véleménnyel lennék róla és aligha szeretném elolvasni az Évszak-kvartett következő részét, a Telet.

Kicsinysége ellenére sok témát felvillant a könyv, még azt se mondanám, hogy hanyagul, zagyván, mert mindent egy érdekes kompozícióba gyúr össze; Brexit-helyzet azon melegében, elmúlás, útkeresés az út közepén és végén, anya-lánya kapcsolat, a nők és a művészet egymáshoz való viszonya. Kétségkívül Daniel és Elisabeth beszélgetései voltak (számomra) a történet csúcspontjai, de nem tudtam megszeretni.



2022. augusztus 3., szerda

A júliusi zárás

 Júliusban nem vettem könyvet, az agyam amúgy is rövidzárlatos volt a forróságtól és a zuhanyozáson és a citromos sör-jégkrém kombón kívül nem sok minden érdekelt. A visszatérőt is képes voltam azért megnézni, hogy gondolatban fázhassak egy kicsit.


                                                                    

Hat könyvet olvastam el, örülök, hogy az olvasással zöld ágra vergődtem és már tudok a könyvekre koncentrálni.

Egész jó könyveket olvastam júliusban, mindegyikről szeretnék egy kicsit bővebben írni. A Fehér virágok az, ami abszolút rajongás tárgya lett, annyira, hogy még a könyvtárba se vittem vissza, szeretném még egy kicsit a kanapé tetején nézegetni. E. Lockhart és Rose Tremain ebben a körben nem bűvölt el annyira, de szerettem a könyveiket olvasni, és kipipálhatok még egy új skandináv szerzőt - mostanában tetszenek ezek a szikár prózák és valahogy jólesik méteres hóról olvasni -, Per Pettersont, mi a fenéért tartottam én tőle? Ez a fickó azt gondolja, amit leír, semmi tettetés, pont annyi betűt dob a papírra, amennyit kell, a többit mögé lehet látni.

Az Örökbecsű limlommal egy kicsit kínlódtam. Olyan volt, mint leülni a konyhában beszélgetni egy kávé mellett, ill. hallgatni, ahogy Ulickaja mesél, amit alapvetően nagyon élveztem, de bizonyos témák kevéssé érdekeltek, ill. néhány gondolattól felszaladt a szemöldököm, de hát az író nem azért van, hogy folyton nekünk tetsző mondatokat vessen papírra, ő is ember, saját véleménnyel, világnézettel, rengeteg élménnyel és kb. minden téren többet tud felmutatni, mint én, és nemcsak a koránál fogva, szóval nincs tisztem kritizálni őt.

A többiek júliusa:

Dóri - aki továbbra is leány a gáton, nem tudom, mit szed, de nekem is kell:D

Katacita

Nita

PuPilla



2022. augusztus 1., hétfő

Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

2022. július 3., vasárnap

A júniusi zárás

 A június a szokottnál is döglöttebb hónap volt, a verejtékes okok mindenki előtt ismertek.


Ezt az egy szem könyvet szereztem be, mert A hazudósok nagyon tetszett és egy vélemény miatt évek óta a várólistámon csücsült ez a könyv, a könyvtárban pedig nem volt meg, kell-e ennél több és jobb indok a beszerzésére, pláne kedvező áron?

Egyet leszámítva a június a kék könyvek olvasásának hónapja volt.:)

A Tíz kicsi néger iránti elvárásaim sajnos eléggé agyoncsapták az olvasást, a megoldás nem nyűgözött le annyira, bár a folyamatos halálozások elég félelmetesek voltak. A Hamnetről és A hazudósokról már írtam is részletesen, mindkettőt nagyon szerettem olvasni.

Az Októberi vidékben volt minden bizodalmam, ami Bradburyt illeti, arra gondoltam, ha ez a novellaválogatás tetszik, akkor megtalálom a kulcsot a szerzőhöz, mert a fülszöveg alapján ez a kötet pont a zsáneremnek tűnt. Sajnos csalatkoznom kellett a reményeimben, az írások elmentek mellettem, csak egy kicsit kellett volna elmozdulnunk (nekik és nekem is), hogy megtaláljuk a közös hangot, de nem sikerült.

A Jupiter holdjait pillanatnyi elhatározásból kaptam le a polcról, kellett egy laza könyv is a könyvtárból a nyári szünet idejére összeharácsolt kupacba. Ezer éve (2014-ben) volt szerencsém a Csend, vétkek, szenvedélyhez, azóta nem volt közöm Alice Munróhoz. Jólesett olvasni, kellemesen kinyújtóztatta az agytekervényeimet, sokszor volt az az érzésem, hogy bizonyos karakterei Elizabeth Strout szereplőinek ősei, a kemény, puritán, szűk világban mozgó gazdálkodók és földművesek, akik a kemény munkán kívül mindent elutasítanak az életből.

A többiek júniusa:

Dóri - aki egészen visszafogta magát vásárlás terén

Nita

PuPilla

Katacita - aki jó kis könyveket olvasott

2022. június 21., kedd

Hamnet

 

Maggie O'Farrell: Hamnet

Régen is szerettem az írónő könyveit, az érzékeny világlátását, ahogy bemutatja a teljesen hétköznapi emberek életét; úgy, hogy képtelen vagyok kiszakadni a történetből és elönt közben egyfajta jó érzés. Az Utasítások hőhullám idején is nagyon bejött, de a Vagyok, vagyok, vagyok volt az, ami totálisan lebilincselt és a Hamnet iránti várakozás gyújtólángja volt.

Különös regény a Hamnet, abban a tekintetben, hogy a főszereplő apja egyáltalán nem sajátítja ki a történetet, sőt, sok szempontból esetlen figuraként ismerjük meg; fiatal férfiként, szinte fiúként lép a szemünk elé, aki zsarnokosdó apja ügyei után futkos és latinórákat ad, a városbeliek a kesztyűkészítő mihaszna fiaként könyvelik el, aki nem vitte semmire; dühös és tehetetlen, mert az apja igájából nem tud kiszabadulni és nem találja a helyét. A különc, számkivetett hajadon, Agnes iránti szerelme villámcsapásként éri és a világ a feje tetejére áll. Agnes sincs könnyű helyzetben, még a lélegzetvételével is szemen köpi az erkölcsös leányok etikai kódexét, állítólag látja az emberek jövőjét, képes elapasztani a tehenek tejét és ő idézte elő a mostohaanyja arcán azokat a rettenetes keléseket. Van egy halvány misztikus hangulata a regénynek, amelyet javarészt Agnes és édesanyja története szolgáltat és nagyon szépen belesimul a történetbe, ezért (is) imádtam olvasni. Akit hozzám hasonlóan a gyönyörűség környékez a misztikus erdő és az erdei boszorkány toposza hallatán, ne habozzon, vesse bele magát a Hamnetbe.

Ez a könyv inkább Agnes története, az életéé, a férje és a gyerekei iránt érzett szerelemé és szereteté. Tulajdonképpen ugyanazt az ívet írja le, mint bármelyik pár személyes története; szívszorító és elkeserítő olvasni, hogyan mérgezi meg ezt a szabályokat áthágó szerelmet a távolság, a fájdalom, a férfi hivatástudata (igen, ő az, aki, de azért na) és a rosszindulatú, kárörvendő kívülállók. 

Nagyon szerettem olvasni, csak közhelyes szuperlatívuszokban tudok mesélni róla.

Eredeti cím: Hamnet

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4600 Ft


2022. június 19., vasárnap

A hazudósok

E. Lockhart: A hazudósok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méltóságteljes, öreg király és annak csodaszép három leánya.

Várjunk, ez nem igaz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy érzelmileg éretlen, egocentrikus pátriárka és annak három csodaszép leánya, de hiába származtak királyi vérből, irigy, undok és élhetetlen boszorkák voltak.

Habár a csápok (mások radarnak nevezik) jelezték, hogy ebben a könyvben lehet valami, mind a csápok, mind magam is meglepődtünk, hogy mennyire élveztem az olvasását. Tudjátok, amikor hétvégén bevackolódtok egy könyvvel a kanapé sarkába és pár órára sikerül kiszakadni a hétköznapi szorongások mókuskerekéből, élvezni a lelki szemeitek előtt kibontakozó mozit; egy jó, a lelkiállapotunkhoz / hangulatunkhoz éppen passzoló regény olyan szórakozást nyújt, amire egyetlen filmsorozat sem képes, az élmény teljesen más szintű. Nekem egy rövid időre sikerült kiszabadulni a gondolataim zsibongó börtönéből és Beechwood partján sétálni, a hazudósokkal kidekorálni Cuddledown falait, Clairmontban csipegetni Bess áfonyás pitéjéből és figyelni a kibontakozó katasztrófát, ami lavinaként dübörög a Sinclair család felé.

A szerző egy olyan műfajt és helyszínt ötvözött a történetében, ami számomra erősen vonzó kombináció; a családregény keretein belül figyelhetjük meg egy kiterjedt kapcsolatrendszer - saját társadalmi rétegük szűken vett kistükre - dinamikáját a vízparti nyaralás helyszínén, ami eleve felfokozza az érzelmeket és minden történést titokzatos, szenzitív jelentésréteggel lát el.

Lockhart a Sinclair családdal a történelmi múlttal tetszelgő, régi amerikai család eszményét képezi le, akiknek az ereiben is műtárgyak csörgedeznek a vagyonnal kikékített vér mellett; szögletes állkapcsú, magas, nagyon szőke, nagyon fehér, az echte amerikaiság jelmondatokban gondolkodó álöntudatában fetrengenek; ami a pajzsuk, az a börtönük is, mert a patinás otthon és a villogó fogsorok mögött ez a család minden, csak nem sikertörténet; ami nem képes változni - és egy, a közelgő leépüléstől pánikba esett családfő, aki képtelen elengedni a zsarolásból szőtt gyeplőt, nem képes -, szükségesen a megsemmisülés felé száguld, mert a változást lehetetlen kizárni, az állandóságot megtöri a változás entrópiája és ez ellen nem tehetünk semmit.

Pazar figyelni, hogyan rángatja dróton a merev gerincű, de kissé már remegő kezű Harris Sinclair a lányait és mennyire nem képes szembenézni álságos nevelési értékrendje rothadt gyümölcseivel, hát még az új nemzedék, az idősebb unokák vélt elvtelenségével, akik felett a minimális kontrollját is elveszíteni látszik.

Mindent az első unoka, Cadence szemszögéből látunk, akivel valami szörnyűség történik a tizenötös nyáron és akit két évig távol tartanak a nyári paradicsomtól. Cadyt borzalmas migrénes fejfájások gyötrik és gyakorlatilag semmire nem emlékszik a történtekből. Apránként, vele együtt rakjuk össze a képet. Lockhart jól szövi a történetet; miközben elmerülünk az értékrendjüket és önmagukat kereső, lázadó fiatalok világában, látjuk a nagynénik szétrombolt illúzióit, a pusztulás felé tartó nagyapát, a háttérben csendben hizlalja a robbanás epicentrumát.

A stílus, amit a fülszöveg modernnek nevez, szerintem inkább itt-ott szenvelgő, igazából tipikusan, tinédzserlányosan önsajnáló, de nem olyan mértékű, hogy agyoncsapja az olvasást, még ki lehet bírni. A megoldás tulajdonképpen azok egyike, amit a sokat látott olvasók nagyon utálnak és tele van logikai bakikkal, de Lockhart annyira jól festi le azt a miliőt, amiben a történet játszódik, hogy meglepő módon minden hibáját elbírja. Ezen nagyon meglepődtem, ahogy azon is, hogy némi szemöldökráncolással megbocsátottam ezt a bazáriságot, de aki képes a zakatoló elmémet kicsit más irányba terelni, elnyeri a jóindulatom.

Eredeti cím: We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2015

Fordította: Rudolf Anna

Eredeti ár: 3490 Ft


2022. június 8., szerda

A májusi zárás

 Májusban szorgos erőkkel szaporítottam az idei beszerzéseim listáját (és a várólistámat is, természetesen):



A Pendragon legendát muszáj volt ezt a régi korok dizájnját idéző kiadásban megvásárolni (jellemző lett volna, hogy addig halogatom a beszerzését, mire elfogy és fetrenghettem volna a kíntól), akárcsak Rose Tremain és Maggie O'Farrell regényét. Vannak szerzők, akiktől muszáj mindent elolvasni, ez tudott.



A Frannie Langton vallomásai az elképzelt alapszituációt hozta, de a történet teljesen más irányba kanyarodott, mint amire számítottam. A Zene és csend még Rose Tremainhez képest is kiemelkedő volt. A Minden család pszichotikus nagyon groteszk, nagyon abszurd módon hozta a családregény műfaját, a Vacsora a Honvágy étteremben a papírforma szerint - bevallom, az utóbbit jobban élveztem, Coupland flowját csak ritkán kaptam el. A Vezércsel újraolvasás volt, vágytam arra az introvertált lelki tusára, amit Beth vív magával, pedig alig egy éve olvastam. Ahhoz, hogy  valami újraolvasásra sarkalljon, kevés az, hogy jó könyvnek számítson, az extra összetevő pontos természetére még mindig nem jöttem rá.

A többiek májusa:
Dóri - aki a szokásos lendületével hasít
Mit mondjak, nagyon meg vagyunk rogyva.:D


2022. június 6., hétfő

Zene és csend

"Akárcsak Zsófia királyné, Ellen is gyönyörű asszony volt ifjúkorában. Szeme hajdan kacér tűzzel csillogott, de már csak értelem és ravaszság ragyog benne. Tudja, mennyire semmibe veszi és lenézi az öregedő asszonyokat ez a fiatalság és hatalom bűvöletében élő világ. Úgy véli, minden özvegynek ügyesnek és szemfülesnek kell lennie, ha életben akar maradni. Elméjében cselszövések és haditervek kavarognak, melyeket szüntelenül latolgat és csiszol." 

Rose Tremain: Zene és csend

Aztamindenit.

Igazán megszokhattam volna már Rose Tremaintől, hogy a maga csendes, befelé forduló módján hangtalanul robbanó tűzijátékokat rejt el a regényeibe, de a Zene és csend igazán különlegesre sikerült - illetve a másik két, általam olvasott regénye, a Színarany és a Gustav-szonáta is egy igazi gyöngyszem a maga módján, de a most olvasott története valahogy még jobban lenyűgözött.

Olyan szépen, giccs-és hatásvadászmentesen mutatja be az embereket és azok érzelmeit az írónő, mintha elmerülnénk egy festményben és egyre több apró részletet fedeznék fel, ami újra és újra megváltoztatja annak értelmezését. Közben nem átall vagánykodni! Rakéta! Lekvár! Boszorkányműködésre utaló jelek! Tyúkok!

A cselekmény több szálon fut, főleg Dániában időzünk, de Skóciába és Angliába is ellátogatunk - csupa komor hely és a XVII. században még komorabbak voltak. A fülszöveg alapján könnyű lenne a regényt holmi romantikus maszlagnak elkönyvelni, de ez a történet jóval több epekedő szenvelgésnél; szenvedély hatja át, szenvedély az élni akarás, egy (vagy több) másik személy iránt, az ezüst, a zene iránt, az őrület vagy halál útján elragadott személyek iránti, fájdalmas vágyódás, az egymástól elszakított, elsodort emberek iránti sóvárgás, egy másik, biztonságosabb világ iránti vágy, ahol az anyák nem halnak meg, a nővérek nem távoznak el messzi földre, az apák nem fordulnak el gyermekeiktől. Felfokozott, sokszor dühödt érzelmek áramlanak a lapokon, mint a viharos tenger hullámai; Rose Tremain nem kíméli a szereplőit, mindenféle hányattatásnak teszi őket, amivel az olvasók idegeit is tépkedi. A vége felé már kezdtem megelégelni ezt a szadizmust és azt hittem, belehalok a stresszbe.

Eredeti cím: Music and Silence

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kada Júlia

Ár: 4690 Ft (a kiadónál most féláron kapható)

2022. május 16., hétfő

Friss rövidkék

 Jó lenne már kipofozni a piszkozatokat, de a friss olvasmányok kedvéért mégis újat kezdek, mert kezdem belátni, hogy finoman szólva a fejemre nőttek a "megíratlan" könyvek.

Billy O'Callaghan: Szerelmem, Coney Island

"És mint ahogy a fájdalom is tovább él a nevetésnél, az ő érzékeit is inkább a zsigeri téli emlékek tartották bűvöletben a nyers éleikkel. Az eső kemény kavicsai az arcán, a hideg füstös mágiája, a szél karmolása és talpa alatt a talaj állandó kíméletlensége. A nyarak a mosolynak kedveztek, de a telek komolyabb megfontolásra késztettek. A telek a háborgó tengerrel és a nappali órákat fehérítő-fojtogató esti homállyal közelebb húzták a világ peremét, újra elképzelhetővé tették a régi istenek létezését."

Könnyen olvasható, mégis odafigyelést és elmélyülést igénylő, költői hangulatú, keserédes emlékekkel telitűzdelt regény egy nagyon hosszú viszony utolsó napjáról, amely minden józan paraszti ésszel bíró külső szemlélő számára egyértelmű, hogy folytatódhatott volna máshogy, de minden kapcsolatnak megvan a maga dinamikája, amit csak a résztvevők érthetnek - hihetetlen egy huszonötéves szerelmi viszonyról olvasni, amikor vannak olyan házasságok, amelyek egy évig se tartanak ki.

Nem igazán tett jót neki a reggeli bambulós olvasás, és már vagyok annyira idős, hogy kényelmetlen érzéseket keltsen bennem a középkorúság mély barázdájában küszködő emberek nosztalgiájáról és depresszióval kacérkodó, a jövőt érintő gondolatairól olvasni, tehát egy enyhen disszonancia jellemezte az olvasásom, de egyáltalán nem bántam meg. Eszembe jutott John Banville jellegzetes stílusa és lám, a köszönetnyilvánításban - amit mindig elolvasok, hátha ismerős nevekkel találkozom - elő is kerül a neve.

Eredeti cím: My Coney Island Baby

Kiadó: Jelenkor 

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 3500 Ft

Marilynne Robinson: Háztartás

Egy háztartás alapján sok mindent meg lehet állapítani.

Kifigyelhetjük, milyen természetű emberek élnek benne, ki a háztartást kitöltő kapcsolati háló működtetője, aki egyben a háztartás eleven központja is. Ha ő bármilyen okból kikerül a képből, a jelenlegi háztartás aprócska ökoszisztémaként összeomlik és egy új, általában teljesen más háztartás sarjad ki a romjaiból. Az utódháztartást általában gyengébb alapokon nyugszik és vagy nem sikerül, vagy sok időbe telik, hogy kitöltse az elődháztartász erőteljes kereteit. A változás könnyedén nyomon követhető. Teljes élettörténeteket olvashatunk ki a függönyök állapotából, a kamrapolcok tartalmából, a kertben növő virágok fajtáiból.

Ezer éve olvastam a Gileadot, csak a távolságtartó hangnemre és a zárkózott habitusú szereplőkre emlékszem belőle. Ez a Háztartásra is igaz, mégis, a tisztára csiszolt, sallangmentes mondatok nagyon érdekes karaktereket bontanak ki, főleg nőkét, azt, hogyan idomulnak a körülöttük változó világhoz. Van, aki szemlél, van, aki elfogad, van, aki kitör és aki megtartó erővel igyekszik a maga képére formálni. Vicces, hogyan fonódnak egybe a képzeletünkben az olvasmányaink, Marilynne Robinson szereplőiről az jutott eszembe, hogy Elizabeth Strout hőseinek az előző generációi.

Az is érdekes, hogy mi képes felmerülni az emlékezet mély iszapjából. Eszembe jutott a Mostohák gyöngye című film, amelyet azt se tudom, mikor, melyik csatornán láttam, de bizonyos mondatok megőrződtek bennem mélyen eltemetve és ez a történet felszínre hozta bennem az adaptációt is, mintha egy mini időutazáson vettem volna részt.

Eredeti cím: Housekeeping

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabadkai Bernadett

Ár: 4500 Ft

2022. május 12., csütörtök

A szeszélyes április

 Múlt hónapban már megpörgettem a GDP-t és hizlaltam a várólistámat és a könyvespolcaimat (a pénztárcám bezzeg karcsúbb lett).




Vannak köztük olyanok, amelyeket hirtelen birtokolni akartam (Pop, csajok, satöbbi), olyanok, amelyeket nemrég olvastam a könyvtárból és mit tesz isten, kellett egy saját példány (Papírpalota), kölcsönkönyv, amelyet sikerült kicsit leamortizálni (Keresztutak - még jó, hogy tetszett...), hirtelen felindulásból a kosárba hajított (Rizsporos hétköznapok 3.), biztos beszerzések (Atwood, Buwalda, Avallone), és halogatott, ám vágyott beszerzés (Blacksad 6.).

Az olvasások terén meglepően hasítottam:




Voltak köztük gyorsan pörgethető, rövid, de valós és igazi mamutolvasmányok is, és tartalmilag is igen változatos a lista. John Blacksad, aki iránt rajongásom csillapíthatatlan (hiszen egy macska), hozta a szokásos formáját, Avallone viszont bődületesen elhasalt. Igazi introvertált, befelé forduló olvasmányok tarkították az áprilisom, a Háztartás, a Szerelmem, Coney Island és a hónap sztárja, az Ásta. Mindhárman más stílust, témát képviselnek, mindegyik másfajta elmélyülést kíván, de közös vonásuk, hogy kell hozzájuk egy belső csendesség és odafigyelés, hogy elnyerjük a bizalmukat. 
Franzen végre áttörte a kapukat nálam, csak kiizzadta magából azt a regényt, amit (nagyon türelmesen) vártam. Sajnos a Sötét helyeket nagyon nem szerettem, Gillian Flynn biztos élvezettel tobzódott ebben a mocsokban, nekem továbbra is az Éles tárgyak marad az egyetlen szeretett regényem tőle, ez van. A Rizsporos hétköznapok harmadik része nagyon érdekes, ugyanakkor eléggé mélabúba taszító olvasmány volt.

A többiek áprilisa:
Dóri - aki szintén elment egy körre Blacksaddel


2022. április 26., kedd

Utazás a mocsok legmélyére

 

Gillian Flynn: Sötét helyek

1/3 - ez a tetszett/olvasott könyvek aránya a Gillian Flynn-nel való korrelációmban. Az arány nem túl ideális, de legalább nem 24 könyvet kellett hozzá elolvasnom, ez is valami.

Habár Flynn üdítő színfolt a krimiírók között abban a tekintetben, hogy nem ugyanazt a sztorit írja meg újra és újra, vannak közös elemek, mint a... nem tudok rá jobb szót, a beteges, aberrált emberek szerepeltetése, akik a többé-kevésbé normális, civilizált embertársaikban viszolygást keltenek; valamint az igazi mélyre ásó, könyörtelenül naturális szociográfiai látlelet arról a közegről, amelyben az adott történet játszódik. Olyan kendőzetlenül, tűélesen mutatja be egy csőd szélén álló, lecsúszott farmercsalád életét a Középnyugaton, vagy az USA déli államaira jellemző fülledt, a felszínen patinás, a mélyben rothadó nihilizmusát, hogy az embernek öklendeznie kell, mert úgy fojtogatja a súlyos atmoszféra, mintha megcsapná egy vágóhíd bűze. Rettenetesen kíméletlen ez a nő, és ismerve a fejében kergetőző ötleteket, jobban félek tőle, mint Margaret Atwoodtól és soha nem ülnék le mellé a buszon.

Az abszolút, utolérhetetlen lieblingem az Éles tárgyak, de, ha nincs a zseniális sorozat, biztos, hogy soha nem olvasom el, mert a Holtodiglant annyira utáltam és annyira megvetettem az alkotóját, amennyire csak egy magamfajta, zsigerből kultúrsznob olvasó képes. Nem tudok azonosulni a Holtodiglan-féle krimikkel, mert életidegennek, hiteltelennek érzem. A Sötét helyek a képzeletbeli spektrum másik végén helyezkedik el, és csak reménykedni merek, hogy ilyen nincs... de tudom, hogy van (ha nem is teljes egészében).

A Sötét helyek iszonyúan nyomasztó, reménytelen hangulatú könyv, a tanult tehetetlenség, az ostobaság és az agresszió dans macabre regénye. Olvasás közben mocskosnak éreztem magam - ilyet se váltott ki még belőlem egy könyv -, alig vártam, hogy befejezzem és elfelejthessem.

Nem szoktam felróni, ha a a szereplők nem szimpatikusak - az életben sem 100%-ban full jó fejek az emberek -, de Gillian Flynn ezúttal istenesen megdolgozik azért, hogy undorodva rázzuk a fejünket. Láttunk már tőle ostoba, kétszínű és pszichopata karakterábrázolásokat, de a Sötét helyekbeli szereplői ezek kvintesszenciái. Az apa, aki hónapokra magára hagyja a lányát, nem bánja, ha iszik és drogozik, amíg ott villog az ujján a szüzességi gyűrű (az emberi ostobaság tényleg mérhetetlen). A gyengekezű, önállótlan anya, aki négy gyereket hoz a világra, mert túl nagy fáradtság lett volna szólni a férjének, hogy húzzon óvszert - annak a férjnek, aki drogos, alkoholista és eladná a gyerekeit egy adag... bármiért, amit pénzzé lehet tenni. A főszereplő, Libby se pályázik az olvasó jóindulatára: egy undok kleptomániás, aki felélte a számára jószándékú idegenek által gyűjtött pénzalapot és felháborodva fogadja, hogy az embereket huszonöt évvel később már nem érdekli a "bátor, kicsi Day lány", aki egyedüliként túlélte a családja lemészárlását. Igaz, hogy a kicsi Day lány időközben felnőtt és szó szerint nem csinált semmit és nem is akar, még macskakaját se venni a kivénhedt háziállatának és beköttetni az internetet, de ez mellékes apróság, nem igaz?

Hihetetlenül, sírnivalóan groteszk, hogy egy csapat rejtély-és bűnténymániás idegen egy rakás pénzt fizet Libbynek, hogy meglátogassa a börtönben a bátyját, Bent, akit bűnösnek találtak a családja kivégzésében és aki ellen az akkor hétéves Libby is vallott. A Gyilkosok Klubjának meggyőződése, hogy Ben ártatlan, a nyomozás csapnivaló volt és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ráveszik Libbyt, hogy beszéljen az ügyben érintett emberekkel is, hogy szabadlábra helyeztethessék Bent. Ahogy annak lennie kell egy krimiben, emlékek, titkok kerülnek napvilágra, ahogy Libby egyre közelebb jut a megoldáshoz, felváltva követhetjük a múlt-és jelenbeli eseményeket.

A cselekmény feszes és, mondhatni, izgalmas, a jelenetek filmszerűen váltakoznak. Gyorsan olvastatja magát, ha nem liftezett volna a gyomrom - igazából a Diondra-szál vágta ki nálam a biztosítékot -, akkor még élveztem is volna az olvasását.

Eredeti cím: Dark Places

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: passz, antikváriumban biztosan fellelhető


2022. április 24., vasárnap

Minden emlék a mélyben

"Az életnek ahhoz, hogy létezzen, tényleg szüksége van arra, hogy elmeséljék?" 

Silvia Avallone: Egy barátság története

Nézem magam kora reggel a tükörben. Háromnegyed hat van, nem az én napszakom. Igazság szerint még alig látok, az agyamban futó háttérprogramok csikorogva próbálnak feléledni, de élénken vizslatom magam, nőtt-e valami éjjel az arcomra. Hála istennek csak a szokásos kép fogad, és még a hajam is hellyel-közzel normálisan áll. A vászon elfogadható állapotú, kezdődhet a varázslás, hogy teljes fegyverzetben ugorhassak neki a napnak.

Sokszor elgondolkodtam már azon, a csinos kinézetnek nálam milyen szerepe van. Van, aki az önbizalmát akarja megtámogatni, van, aki pasit akar felszedni. Vannak, akik a kreatív vénájukat élik ki és akik fegyverként használják. Én az utóbbi kettőt művelem, Beatrice Rossetti pedig mindent egyszerre - olyan könnyű a világot megtéveszteni, pláne a digitális szemfényvesztés korában.

De ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval, Silvia Avallone. Az Acél, egy nagy sikerű, összetett, sodró lendületű, kíméletlen látlelet, ami megbabonázza az olvasót. A nyomorúság közepén kivirágzó szépség fájdalmas lüktetése. Aztán tíz év hallgatás következik, megjelenik az Egy barátság története és mindenkit egy dolog érdekel.

Nem, nekem nem múlta felül az Acélt, de még a közelében sem járt.

(Szegény Silvia, remélem, mások jobban szeretik ezt a könyvet és nem fetreng a padlón a be nem teljesített elvárás valamennyi démonától.)

Ami a legjobban hiányzott, az a hipnotikus erő, amit Avallone előző könyvében éreztem. Szó szerint faltam az oldalakat, volt benne valami, ami kiemelte a hasonló regények sorából. A nyomor bemutatása önmagában nem elég, plusz az Egy barátság történetében nem kapunk mást, mint ötszáz oldal nyavalygást. Sarkos, kicsit túlzó vélemény, de dühös vagyok Avallonéra, mert ha teret enged más nézőpontoknak, ha legalább váltott szemszögben közelebb hozza Beát (és az anyjával való viszonyát), akkor egy sokkal érdekesebb történet kerekedett volna ki ebből. Ez nem egy barátság története, ez Elisa története, aki kb. 15 évig azon vergődik, hogy a barátnője gyönyörű és sikeres és menő, ő pedig nem.

 Tulajdonképpen kristálytiszta látleletet nyújt arról, milyen viselkedésminták alakulnak ki egy elhanyagolt, semmibe vett kislányban, aki folyton csak koloncnak érezte magát az anyja nyakán, de valahogy sokat markol és keveset fog. Nem megy elég mélyre. Rettenetesen szántam Elisát és a megcsúfolt reményeit, de mindez kevés ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora terjedelmű regényt. Habár a bemutatott jelenség valós, az arányok nagyon elcsúsztak és kicsit hiteltelennek érzem, hogy több mint tíz évvel a Nagy Árulás után Elisa elméje minden egyes nap a Beával való barátsága mozzanatait veszi át újra és újra, mint egy beakadt magnószalag.  

Biztosan sokak fejében visít a riasztó, hogy Ferrante-koppintásról van szó, igen, itt is erőteljes hangsúlyt kap a női rivalizálás, de teljesen más oldalról közelítik meg a női barátságot; még szóba is kerül a Briliáns barátnőm, talán fricskaként, hadd kérőddzünk ezen, mert olvasói berkekben talán mindenkinek a Nápolyi regények az első, ami eszébe jut, pedig az Acél is két lányról szól, meg számos más könyv is.

Eredeti cím: Un' amicizia

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2021

Fordította: Lukácsi Margit

Ár: 4500 Ft


2022. április 17., vasárnap

De néha a holnap soha nem jön el

"Hát persze hogy táncolnak. Mi mást lehetne tenni, mikor az ősz lassan télbe vált, a napok egyre rövidebbek, a sötétség egyre súlyosabb, végül olyan súlyos lesz, hogy a fürdőszobai mérlegek kiakadnak tőle." 

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Sejtem, hogy a csillagok száma alapján néhányan már mosolyogtok... szóval, Amika, hogy is van ez a szárított tőkehalfejjel?

Őt hagytam meg utoljára a könyvtári kupacból, amolyan "legyen..." grimasszal az arcomon vettem el a polcról. Itthon belelestem egy fél mondat erejéig valahol a közepe táján és berzenkedve be is csuktam. Biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, túlzás nélkül méla undorral néztem rá. Felvágom tőle az ereimet. Elveszi a maradék életkedvem. Meg is érdemelné, hogy olvasás nélkül vigyem vissza, úgy kell neki.

Kecsesen zárjuk le ezt az ostoba felvezetést, hadd kezdődjön a szent rajongás: szeretem magamat meglepni és igen, szeretek magamon röhögni, jó? Továbbá szeretem a könyvtárat, mert kiiktatja a könyvekkel szembeni elvárást és a megvásárlásuk esetén érzett stresszt.

Stefánsson könyve sem szűkölködik az emberi nyomorúságban, de úgy képes az egészet becsomagolni, hogy az olvaó nyeli, mint kacsa a nokedlit; egyszerűen annyi a titka, hogy mesél. Visszanyúl a történetmesélés kezdetéhez, ugyanakkor egy merész húzással nekiáll posztmodernkedni, magát is beleírja a regénybe, ahogy a regényt írja és közben izgatottan újságolja el neki a lánya, milyen érdekes személyiség a nemrég megismert Ásta. Hirtelen az jutott eszembe, hogy Stefánsson a skandináv Paul Auster, de ez magában hordozná azt a sértést, hogy Stefánsson csak egy jól sikerült imágó, plusz Austertől sem olvastam túl sokat, szóval Stefánsson az Stefánsson, és kész.

Habár teljesen hétköznapi emberek botorkálásáról olvashatunk, szeretett Kálmánunk (ezt nem bírtam kihagyni) úgy adja elő, hogy munka után semmi mást nem akartam csinálni, mint visszabújni a könyvbe, a telefon meg dögöljön meg. Kálmán az őrületbe kergetett a gyakori helyszín-és idősíkváltással, a végsőkig próbára téve a türelmemet; muszáj most visszatérni Sigvaldihoz, nem követjük tovább az előző szálat? Miért mindig ott hagyod abba, ahol a legizgalmasabb? Remek, most meg a kávéfőzésről értekezel és úgy mutatod be az ostoba szomszédod, ahogy az biztosan nem szeretne az örökkévalóság része lenni (direkt kérte, hogy ne írd meg a pocakját, erre te csakazértis), miközben szegény Ásta Bécsben szenved.

Ásta. Az "ást" jelentése szeretet, de a főszereplőnek pont ez lesz a keresztje; úgy tűnik, képtelen szeretni és csak fájdalmat okoz azoknak, akik megpróbálnak közeledni hozzá. A töredezett elbeszélésmód miatt időbe telik összerakosgatni a képet és bizonyos részletek homályban maradnak, de annyi kiviláglik, hogy az anyai ágon végigvonuló transzgenerációs sebek Ásta életét is komolyan meghatározzák. Ástában is ott fészkel édesanyja nyughatatlansága, de tőle eltérően erőteljes lelkiismerettel párosul, ami igazi megnyomorító párosításnak bizonyul és számos vargabetűt eredményez az életében. Milyen furcsa, hogy a sok szenvedés érdekes élettörténeteket eredményez! A rossz, rendbomlást hozó epizódok, a traumák ellenére Ásta élete máshogy végződik, mint az anyjáé, igazán kíváncsi lettem volna az énje tudatos részére és a felnőttkorára is, hogyan sikerült mindezt magában elrendeznie és eljutnia odáig, ahol a levelei alapján tart.

A vélemények alapján szerencsés kézzel sikerült az eddig megjelent Stefánsson-művek közül a legolvasmányosabbat kiválasztanom. Nem tudom, mikor kaparok össze elég lelkierőt a Menny és pokol trilógiához, de egyszer az is sorra kerül.

Eredeti cím: Saga Ástu

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2021

Fordította: Egyed Veronika

Ár: 4000 Ft

2022. április 9., szombat

Temetési rítusok

Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért

Hosszú évek óta a képzeletbeli várólistámon tanyázó könyvről van szó, tipikus "majd egyszer"-kötetről. A "majd egyszer" márciusban jött el, amikor az egyik könyvtári forgóállványon csábítóan felém kacsintgatott, én pedig egy közönyös vállrándítással magamhoz ragadtam, mondván, miért is ne, legfeljebb félbehagyom - ehhez képest alig bírtam letenni.

Kétféle ember van: aki az északi nyomort, és aki a déli nyomort preferálja. Én az utóbbi csoportba tartozom, mert délen legalább meleg van, és a melegben mindent könnyebb elviselni, és lehet tésztát meg paradicsomot enni. Északon viszont nincs más, csak sós víz, szél, poshadt hínár, meg szárított tőkehalfej. Ja, és a sötétség.

Ennek okán igen limitált mértékben tudom elviselni a szárított tőkehalfejet, de Hannah Kentét - aki az Utószóban roppant aranyosan és érzékletesen mutatja be a történettel való vajúdását, amely izlandi cserediákságával kezdődött - élvezettel befaltam. Nehezen tudom pontosan megfogalmazni, mi fogott meg annyira a regényben; egy, a nagyvilágtól elzárt, szűk közösség, amelyet sóval bevont és megkeserített a természettel való küzdelem a puszta túlélésért, ahol éjszaka jégréteg képződik a takarón, az eget hollóraj feketíti el, amely megmutatja a jövőt. Fekete fellegek, kavargó hóvihar, az égő fa felszálló füstje. A vér. Ahol olyan erősen fúj a szél, mintha lidérc ostromolná a házat. Egy férfi, aki a Sátántól kapta a nevét. Egy nő, aki ért a madarak nyelvén.

A regény valós eseményeket dolgoz fel; Agnes Magnusdóttir áll a középpontjában, az utolsó ember, akit Izlandon kivégeztek. A szájhagyomány ravasz, számító vagy éppen őrűlt nőként őrizte meg, az írónő arra tesz kísérletet, hogy a rendelkezésre álló tények és a fantázia révén egy másik Agnest mutasson be, azt az Agnest, aki hozzá hasonlóan magányos kívülálló volt, aki a képzeletében elevenedett meg a kutatásai során. Nagyon szeretem az irodalom és az írók azon empatikusságon és kíváncsiságon (vagy bármin) alapuló képességét, hogy képesek és mernek szembemenni az általános (elő)ítélettel, hogy a világ elé tárják az érem másik oldalát is.

Agnes törvénytelen lánygyermek, ami a 19. századi Izlandon nem előnyös belépő az életbe. Édesanyja kiskorában elhagyja (azt hiszem, hat évesen), először rokonoknál lakik, majd az egyházközség gondoskodónak nem mondható szárnyai alatt tanyáról tanyára kerül, oda, ahol éppen szükség van egy plusz pár dolgos kézre. A tragédiák, a szívtelen bánásmód, a gyökértelenség elidegenítik az emberektől Agnest, akik gyanakodva figyelik, mert nincstelensége, számkivetettsége ellenére intelligens, művelt beszédű - ezek elegyétől mindenki idegenkedik, főleg a basáskodó férfiak, akik már akkor is fenyegetve érezték magukat az okos, erős nőktől.

Tulajdonképpen egy klasszikus esetet láthatunk: adott egy ide-oda hányódó, senkihez sem kötődő ember, aki egy karizmatikus manipulátor hálójába kerül - mert, bármennyire is baljós kisugárzással is bír Agnes, ő is vágyik a szeretetre, az elfogadásra, hogy végre tartozzon valakihez, tartozzon valahová. Hogy otthona legyen. Hogy legyen valaki, aki végre látja őt. Natan, a titokzatos gyógyító, füvesember, állítólagos látnok, aki a rossznyelvek szerint a Sátán szülötte, ellenállhatatlan vonzerővel bír az ilyen magányos emberek számára (is); annak ellenére, hogy nem mondható vonzó férfinak, delejes kisugárzása sokakat megbabonáz és kiváltságnak érzik, ha valaki hozzá tartozhatnak - ugyanakkor ő is kívülálló, hiszen olyan praktikákat ismer, amelyek a halál küszöbéről rántják vissza a betegeket. A gyógyítókat mindig valami félelemmel, távolságtartással vegyes tisztelet övezte, amely könnyen átfordulhatott erőszakba, Natan pedig előszeretettel játszik rá erre a szerepre, imád játszadozni az emberek érzelmeivel, ráadásul a vagyona is tovább szítja az emberek iránta való ellenszenvét.  

Csak idő kérdése, hogy az eleve meglévő és szándékosan táplált feszültség eszkalálódjon és magával rántson mindenkit, aki az epicentrumában van - így Agnest is.

Nagyon lebilincselő, a legelemibb érzelmekre ható történetről van szó, ami sokáig elkíséri az embert - sziruposan hangzik, de így van; szomorú tabló az emberi gyarlóságról és a mindenféle értelemben vett nyomorban kivirágzó jóság fájdalmas ellentétéről.

Eredeti cím: Burial Rites

Sorozat: Arany pöttyös könyvek

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2016

Fordította: Lengyel Tamás

Ár: 3400 Ft (de sokkal olcsóbban hozzá lehet jutni)



2022. április 2., szombat

A márciusi zárás

 Márciusban sem vettem könyvet, ezen lassan illene változtatnom.




Elég jó könyveket olvastam a múlt hónapban; az Alkony Motel egy kicsit sántított - nem tudom, honnan jön újabban az a késztetés, hogy a korai könyvmolykoromat idézően efféle (misztikus) thrilleket olvassak -, Lydia Davistől kicsit tartottam, mert A történet vége című regényével kicsit elmentünk egymás mellett, de a töredezett stílus nagyon jól állt ezeknek a rövid, sokszor száraz humorú szösszeneteknek.
Ted Chiangnál sejtettem, hogy csak jóra számíthatok (és legalább nem döngölt a földbe, mint Ken Liu), a Rekviem egy gyilkos asszonyért pedig totális meglepetés volt, nem hittem volna, hogy ennyire elvarázsol, nagyon örülök, hogy kivettem a könyvtárból.

A többiek márciusa:
Dóri - aki majdnem minden márciusi szerzeményét elolvasta
Kata - aki megnyitotta a Balaton-szezont
PuPilla - aki csak úgy hasít a Várólistacsökkentésben


2022. március 27., vasárnap

Trója

"- De én nem félek a haláltól!

 - Nem - hagyta rá Patroklosz. - De az anyádtól félsz.

 Akhilleusz elvigyorodott, és barátságosan belebokszolt barátja karjába.

- Messze nem annyira, mint te."

Stephen Fry: Trója 

Részben azért olvasok újra rogyásig ismert történeteket - mint amilyen Marie Antoinette élete, Romeo és Júlia szerelme, vagy a trójai háború -, mert a lényem egy része mindig reménykedik, hogy ezúttal máshogy fog történni. Ezúttal máshogy végződik, senki nem hal meg valamilyen ostoba hiba, az emberi büszkeség, a kapzsiság vagy valamilyen fatális véletlen miatt. Ilyenkor imádom a pasiknak azt a vonását, hogy szeretik kikorrigálni az életben bekövetkező hibákat és az általuk megálmodott feldolgozásban minden úgy történik, ahogy az ember igazságszeretete, vagy inkább vágyálma diktálja azon mesei szentencia alapján, amit szinte az anyatejjel szívunk magunkba; a jótett elnyeri jutalmát, a gonosz a méltó büntetését, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt az elégtételt adta meg nekem Dan Simmons az Ílionban (és Quentin Tarantino a lángszóróval).

Stephen Frynál (sajnos) ez nem történik meg, csupán újrameséli az ezerszer hallott történetet a maga barátságos, közvetlen stílusában, tudva, hogy az olvasónak hamar keresztbe áll a szeme a szövevényes antik családfáktól és kedvesen biztat, hogy csak még egy kicsit tartsunk ki. Nyugodtan képzeljünk eme történetmesélés mellé néhány csésze teát és uborkás szendvicset, akár a kényelmes fotelt is magunk alá vizionálhatjuk.

Hogy őszinte legyek, nekem az angol humor vajmi kevéssé jött át, szerintem kulturális beágyazottsága miatt nem is nagyon értelmezhető jelen kontextusban, bár kellemetes elképzelni, hogy Akhilleusz ropogós keksszel a szájában fényesítette csodás vértjét. (Earl Grey teát aligha fogyasztott, bár jót tett volna a természetének.) Simmons és Gemmell ügyesebben interpretálta a humort a történetbe - már amennyire lehetett -, egyébként az ő feldolgozásaik állnak hozzám a legközelebb.

Ennek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam Fryét, sőt, jólesett találkozni az ismerős részletekkel, feleleveníteni az ismereteket és magamba szívni az újdonságokat, mert a szerző ezzel is tudott szolgálni; látszik, hogy nemcsak lerittyentett valamit egy Word fájlba, hanem alapos kutatómunka előzte meg az írását, hiába egy unásig ismételt sztoriról van szó. Az emberi részletekre is kitér, hogy közelebb hozza hozzánk ezeket a rég (vagy egyáltalán nem) élt embereket, akik annyira más kultúrával és gondolkodásmóddal bírtak, hogy akár a Marsról is jöhettek volna, bár kíváncsi lennék, hogy ha bedobnának pár száz 21. századi embert egy hasonló szituációba, vajon mi kerekedne ki belőle (gondoljunk A Legyek Urára). Lehet, hogy ugyanez, csak nem olyan hévvel dobálnák a dárdákat.

Habár szeretek Trójáról olvasni, mindig mérhetetlenül elcsigáz a pusztítás és a vad, őrjöngő erőszak, ami porig rombolta ezt a páratlan várost és ami annyi életet elpusztított és tett tönkre; és nem feledhetjük, hogy ez nem egyedülálló eset. Ugyanakkor lenyűgöző, hogy a 21. században még mindig foglalkoztat minket ez a történet; ezek az emberek tényleg halhatatlanok lettek.

Eredeti cím: Troy

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2021

Fordította: Kisantal Tamás

Ár: úgy látom, ennek már árfolyama van, 5-6 ezer között mozog az eredeti ára