Aurora Peaks

Joël Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben

Az jutott eszembe, hogy a krimiíróknak - nyakatekert ügyek esetében - majdnem olyan okosnak kell lenniük, mint a fizikusoknak.
Bonyolult, hangzik el a válasz a regényben egy-egy firtató kérdésre. Ez a történet tényleg bonyolult, még a gerincvelőm is ketté állt, mikor becsuktam a könyvet és próbáltam rendet tenni ebben a kupiban. Millió, millió szála van az ügynek, és bizonytalan, hogy mikor kezdődött valójában. Talán 2008-ban. Talán 1973-ban. Vagy 1969-ben. Vagy...

Amerika legsikeresebb írójának, Harry Quebertnek a kertjében, a leendő hortenziabokrok helyén egy méter mélyen egy fiatal lány holttestére bukkannak, amiről kiderül, hogy a 33 éve rejtélyes körülmények között eltűnt Nola Kellergané. Mellette, egy táskában megtalálják Quebert bestsellerének kéziratát, de terhelő bizonyítékként az is kiderül, hogy az akkor harmincnégy éves írónak viszonya volt a tizenöt éves Nolával.
Quebertre lassan a villamosszék árnyéka vetül (bocsánat), de Marcus, tanítványa és "ha-fiam-lett-volna" barátja kutatni kezd, amit természetesen valaki(k) nem néz(nek) jó szemmel. Ahogy halad előre a nyomozás, egyre több, harminchárom éve elhallgatott titok kerül napvilágra, megtudjuk, milyen gyökeresen formálta át a kisváros lakóinak életét Nola eltűnése, és mennyire egymásra vannak utalva a bűnösök - mert bizonyos mértékig mindannyian azok.

Eme gyönyörűséges piszkozat kb. egy hete érlelődik, mert zátonyra futottam vele, nem volt ihletem a firkáláshoz. A friss élmény leülepedése után sajnos azt kell mondjam, hogy nekem ez a regény nem volt olyan átütő erejű; nem volt rossz, de hiányzott a hűha-élmény, a folyamatosan durrogtatott csillagszóró-poénok inkább fárasztottak, az ilyesmitől én nem rágom le a körmöm. Túl életszerűtlen, hatásvadász.
A krimi-szálnál jobban tetszettek az emberi természetre vonatkozó kérdések. Lehet-e az ember szerelmes egy tizenöt éves lányba (kivéve, ha ő maga is hasonló korban jár)? Mit teszünk meg azért, hogy fenn tartsuk a látszatot?
Igen, leginkább erről szólt nekem a Harry Quebert. A látszatról. Egyedül az számít, hogy mi van a felszínen. A prominens író és egyetemi tanár, Harry Quebert viszonyt folytatott egy kamaszlánnyal, akinek a holtteste 33 év után az ő kertjéből kerül elő, mellette leghíresebb regényének a kézirata. Az, hogy Harry szerette-e Nolát - és hogy a lány viszont szerette-e őt -, hogy a kéziratot esetleg más is oda csempészhette, nem számít. Az Embereknek nem. A szerencsétlen férfit kb. két nap alatt az ünnepelt író státuszából eljut a halálos ítélet előszobájáig, nevét meghurcolják, a regényeit visszavonják a könyvesboltok polcairól és az iskolai tananyagból is törlik. Mindenki gyűlöli Harry Quebertet és a halálát kívánja - de nem feltétlenül a vélhető tettéért, az indulatok mögött személyes okok is megbújnak.
Ez alól egyedül Marcus kivétel, akit a kölcsönös szimpátián túl a nagyfokú hála vezet; állítása szerint Harrynek köszönheti, hogy az lett belőle, aki - sikerfüggő, a bukástól rettegő csalóból igazi író, aki megtanulta elengedi a kudarcait. Rátapad a szegény Gahalowood őrmesterre, akivel Lehane humorát idéző párost alkotnak, miközben egymás után fejtik fel az összetett ügy szálait.
A másik, ami lenyűgöző a regényben, a mérhetetlen emberi ostobaság; Tamara Quinn-nél, a diner hárpiájánál hülyébb, rosszindulatúbb nőről ritkán lehet olvasni. Előbbit a lánya is örökölte, aki azt képzeli, hogy ha beülnek hozzá reggelizni, lassan tervezheti az esküvőt, és minden elutasító jel ellenére makacsul ragaszkodik az érzelmeihez.:D Marcus anyukája is beleillik a sorba - miért van olyan érzésem, hogy Dicker utálja a nőket? -, a tipikus kotkodácsoló, a gyerekén majomszeretettel csüggő anya. És ez még csak a felszín, de a sötétebb indulatokról spoiler lenne írni.

Huh, azt hittem, sose szenvedem ki magamból ezt a vackot. A legjobban a fejezetek elején lévő, írásról szóló párbeszédek tetszettek, a krimi szálnál egy bizonyos fordulat után elvesztettem a türelmemet. Tudom, hogy uncsi már és fanatikus vagyok, de Lehane feleekkora terjedelemben képes elérni, hogy hevesebben verjen a szívem, amikor a szereplők rájönnek egy összefüggésre - pedig őt másodjára olvasom -, itt viszont minden második oldalra jut Egy Nagy Rejtély, amit viszont az istennek nem lehet kihúzni a szereplőkből, csak húsz oldal vekengés után.
Nem volt olyan rossz élmény - olvasmányos, leköti az ember figyelmét -, mint amilyennek a post alapján tűnik, csak a végére felhúztam magam azon, mennyi mellényúlásom volt már idén.:)

Eredeti cím: La vérité sur l'Affaire Harry Quebert
Kiadó: Göncöl
Kiadás éve: 2014
Fordította: Boros Krisztina
Ár: 3570 Ft

Gyógyír búskomorságra

"- Nem voltál ott, nem láttad őt - mondta a férfi. - Egész biztosan van valami a könyvekben, amit mi el sem tudunk képzelni; valami, ami arra késztet egy asszonyt, hogy benn maradjon az égő házban; valaminek kell lennie bennük. Semmiért nem maradt volna ott.
- Bolond volt.
- Épeszű volt, akár te vagy én; talán még értelmesebb. És mi elégettük.
- Volt, elmúlt!
- Nem, ez nem múlik el, tovább ég. Láttál valaha leégett házat? Napokig parázslik. Ez a tegnap esti üszök, amíg élek, ki nem alszik bennem. Istenem! Egész éjszaka azon próbálkoztam, hogy kioltsam az emlékezetemből."

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Kicsit hasonló a könyvhöz való viszonyom A nagy Gatsbyhez; elolvastam, kipipálhatom, hogy ezt a klasszikusféleséget is elolvastam, de csupán átfolyt rajtam, mély nyomott nem hagyott bennem. Mindkettő egy alap mizantróp érzést piszkál meg bennem: az emberek undorítóak.
Bizonyos dolgok, amiket Bradbury leír, valamilyen értelemben már bekövetkeztek (vagy mindig jelen voltak); az elképesztő emberi butaság, korlátoltság, a bedobozolás. A gondolkodás hiánya, és az, hogy nem is akarnak gondolkodni. Nézz tévét, zabáld a reklámokat, vedd meg a legújabb mosóport, a legnagyobb képernyős tévét, nézz, menj, fogyassz, fizess, gyorsan, az akció a készlet erejéig tart, ne maradj le, ne gondolkodj rajta, vedd meg MOST!
Ez alapján nem lepett meg, hogy Millie és az úgynevezett barátnői viselkedése alapján gyengeelméjűnek véltem a nőt, később pedig a többieket is. Ez az embertípus simán megállja a helyét a jelenben, nem kell hozzá disztópiát írni.
"(...) Ha meg akarjuk akadályozni a politikai elégedetlenséget: nem kell megmutatni az embereknek a kérdés két oldalát, nehogy ez nyugtalanítsa őket. Csak az egyiket kell megmutatni, de lehetőleg egyiket sem. (...) Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. (...) Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé. Bárki, aki szét tud szedni és össze tud rakni egy tv-falat, s erre ma már majdnem mindenki képes, boldogabb annál, aki a világmindenséget méregeti, és egyetlen képletbe akarja sűríteni, aminek az ára az embertelen egyedüllét. Tudom, mert megkíséreltem... a pokolba az egésszel! Inkább szervezzünk klubokat, járjunk társaságba, akrobatákat és bűvészeket nekünk, vakmerő fickókat, léglökéses autót, légcsavaros motorkerékpárt, nemiséget és heroint; mindazt, aminek pusztán az automatikus reflexekkel van dolga. Ha a darab szürke, a film unalmas, a komédia lapos: csiklandozz meg, s én elhiszem, hogy a látvány nevettet, és nem csak a reflex. Fütyülök rá, fő a vidámság!"

Tényleg olyan, mint egy soha ki nem alvó alvó tűz. Tompán izzó zsarátnok, olyan kataklizma, amit egy több kilométeres reklám sem tud eloltani.
Valójában a könyveket nem lehet elégetni. A papírt, a vászont, a tintát igen, de a könyvek lelkét, a mondanivalót, az esszenciát, amit belénk plántálnak, nem lehet kiirtani. Hordozni kell őket magunkban, hogy ne csupán a tűz fénye ragyogja be a világot.

Ui.: még megpróbálkozom a Gonosz lélek közeleggel, esetleg a Marsbéli krónikákkal. Max. kiderül, hogy Bradbury-analfabéta vagyok.

Eredeti cím: Fahrenheit 451
Kiadó: Göncöl
Kiadás éve: (?)
Fordította: Loránd Imre
Ár: passz, könyvtári, újrakötött kiadást olvastam