Utazás a mocsok legmélyére

 

Gillian Flynn: Sötét helyek

1/3 - ez a tetszett/olvasott könyvek aránya a Gillian Flynn-nel való korrelációmban. Az arány nem túl ideális, de legalább nem 24 könyvet kellett hozzá elolvasnom, ez is valami.

Habár Flynn üdítő színfolt a krimiírók között abban a tekintetben, hogy nem ugyanazt a sztorit írja meg újra és újra, vannak közös elemek, mint a... nem tudok rá jobb szót, a beteges, aberrált emberek szerepeltetése, akik a többé-kevésbé normális, civilizált embertársaikban viszolygást keltenek; valamint az igazi mélyre ásó, könyörtelenül naturális szociográfiai látlelet arról a közegről, amelyben az adott történet játszódik. Olyan kendőzetlenül, tűélesen mutatja be egy csőd szélén álló, lecsúszott farmercsalád életét a Középnyugaton, vagy az USA déli államaira jellemző fülledt, a felszínen patinás, a mélyben rothadó nihilizmusát, hogy az embernek öklendeznie kell, mert úgy fojtogatja a súlyos atmoszféra, mintha megcsapná egy vágóhíd bűze. Rettenetesen kíméletlen ez a nő, és ismerve a fejében kergetőző ötleteket, jobban félek tőle, mint Margaret Atwoodtól és soha nem ülnék le mellé a buszon.

Az abszolút, utolérhetetlen lieblingem az Éles tárgyak, de, ha nincs a zseniális sorozat, biztos, hogy soha nem olvasom el, mert a Holtodiglant annyira utáltam és annyira megvetettem az alkotóját, amennyire csak egy magamfajta, zsigerből kultúrsznob olvasó képes. Nem tudok azonosulni a Holtodiglan-féle krimikkel, mert életidegennek, hiteltelennek érzem. A Sötét helyek a képzeletbeli spektrum másik végén helyezkedik el, és csak reménykedni merek, hogy ilyen nincs... de tudom, hogy van (ha nem is teljes egészében).

A Sötét helyek iszonyúan nyomasztó, reménytelen hangulatú könyv, a tanult tehetetlenség, az ostobaság és az agresszió dans macabre regénye. Olvasás közben mocskosnak éreztem magam - ilyet se váltott ki még belőlem egy könyv -, alig vártam, hogy befejezzem és elfelejthessem.

Nem szoktam felróni, ha a a szereplők nem szimpatikusak - az életben sem 100%-ban full jó fejek az emberek -, de Gillian Flynn ezúttal istenesen megdolgozik azért, hogy undorodva rázzuk a fejünket. Láttunk már tőle ostoba, kétszínű és pszichopata karakterábrázolásokat, de a Sötét helyekbeli szereplői ezek kvintesszenciái. Az apa, aki hónapokra magára hagyja a lányát, nem bánja, ha iszik és drogozik, amíg ott villog az ujján a szüzességi gyűrű (az emberi ostobaság tényleg mérhetetlen). A gyengekezű, önállótlan anya, aki négy gyereket hoz a világra, mert túl nagy fáradtság lett volna szólni a férjének, hogy húzzon óvszert - annak a férjnek, aki drogos, alkoholista és eladná a gyerekeit egy adag... bármiért, amit pénzzé lehet tenni. A főszereplő, Libby se pályázik az olvasó jóindulatára: egy undok kleptomániás, aki felélte a számára jószándékú idegenek által gyűjtött pénzalapot és felháborodva fogadja, hogy az embereket huszonöt évvel később már nem érdekli a "bátor, kicsi Day lány", aki egyedüliként túlélte a családja lemészárlását. Igaz, hogy a kicsi Day lány időközben felnőtt és szó szerint nem csinált semmit és nem is akar, még macskakaját se venni a kivénhedt háziállatának és beköttetni az internetet, de ez mellékes apróság, nem igaz?

Hihetetlenül, sírnivalóan groteszk, hogy egy csapat rejtély-és bűnténymániás idegen egy rakás pénzt fizet Libbynek, hogy meglátogassa a börtönben a bátyját, Bent, akit bűnösnek találtak a családja kivégzésében és aki ellen az akkor hétéves Libby is vallott. A Gyilkosok Klubjának meggyőződése, hogy Ben ártatlan, a nyomozás csapnivaló volt és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ráveszik Libbyt, hogy beszéljen az ügyben érintett emberekkel is, hogy szabadlábra helyeztethessék Bent. Ahogy annak lennie kell egy krimiben, emlékek, titkok kerülnek napvilágra, ahogy Libby egyre közelebb jut a megoldáshoz, felváltva követhetjük a múlt-és jelenbeli eseményeket.

A cselekmény feszes és, mondhatni, izgalmas, a jelenetek filmszerűen váltakoznak. Gyorsan olvastatja magát, ha nem liftezett volna a gyomrom - igazából a Diondra-szál vágta ki nálam a biztosítékot -, akkor még élveztem is volna az olvasását.

Eredeti cím: Dark Places

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: passz, antikváriumban biztosan fellelhető

A medve és a csalogány - az orosz mese, ahogy egy amerikai elképzeli

Katherine Arden: A medve és a csalogány 

Borzasztóan cinikus vagyok, ráadásul előítéletes, hiszen a Marija Morevna és a Halhatatlan, valamint az Ezüstfonás szerzője is amerikai illetőségű, bár emlékeim szerint Valentének és Noviknak is vannak kelet-európai érdekeltségei. Áj, de tudjuk, hogy igazából nem ez a lényeg, hanem a hitelesség; ezek a szerzők képesek voltak egy olyan történetet összegyúrni, amelyben a szláv mitológia, az adott korszak, az erős, saját útjukat járó nők úgy fonódnak össze a képzeletük mezsgyéjén, hogy nem lesz erőltetett, kínos vagy nevetséges, ne adj' isten mindez egyszerre.

Nem, Katherine Ardennek ez nem jött össze. 

Az alapötlet jó és tetszik, de ami az első részben történik, azt 150 oldalban is el lehetett volna mesélni, így nem lett volna dögunalmas és önismétlő. Az amerikai önsegítő könyvek mintájára rengeteget ismétel; huszonötször leírja, hogy Vászja nem számít szépségnek, helytelenül viselkedik és az az asszonyok sorsa, hogy férjhez menjenek és szüljenek egy rakás fiút, ez utóbbi amolyan végső érv, amivel minden, a főszereplővel kapcsolatos problémát lezárnak. Mindenki állandóan ráncolja a homlokát. Azt is megtudjuk, hogy Vászja hatalmas zöld szemekkel, vörösesen megcsillanó fekete hajjal és aranypöttyös zöld szemmel bír.

Nyííííí, Katherine, miért teszed ezt velem?

Nem igazán világlik ki a cselekményből, Arden mit is szeretne kihozni ebből a történetből. Van itt gonosz mostoha, domovoj, vámpír-és szörnyvadászat, varázslónői örökség, a keresztény vallás és a pogány hiedelmek ütköztetése, hatalmi harc a hercegségek között, feltűnik Halhatatlan Koscsej, de Arden csak akarattalan bábként mozgatja, van némi csókolózás, mert kell némi szenvedély is a történetbe, és rengeteg, rengeteg ló és lovaglás. Ha meg kellene mondani, melyik téma dominál a regényben, habozás nélkül a lovakat emelném ki, amivel nincs baj, de én egy alter, szláv mitológiai ihletésű fantasyt szerettem volna olvasni, nem azt, hogy melyik lónak milyen a természete és milyen jó Ogonnal száguldozni.

A nagy, epikus küzdelem, ami elvileg a történet csúcspontja lett volna, borzasztóan összecsapott és művi, annyira látszik, hogy az író szó szerint beleerőszakolt egy szereplőt, hogy kipipálhassa a drámai faktort is, nulla felvezetés nélkül bedobta a kalapba, abszolút hiteltelenné téve a karaktert.

Nagyon sokféle, izgalmas irányba kanyaríthatta volna Vászja sorsát az írónő. Talán azt élveztem volna a legjobban, ha az éj leple alatt afféle erdei harcos-boszorkányként küzd a démoni erők ellen, a faluját védelmezve, nappal pedig igyekszik a társadalmi konvenciókkal harcolni, és lassan egy erős kezű vezető válik belőle, aki mosolyogva, de határozottan utasítja vissza, hogy bármilyen hatalom gyeplőbe fogja. És közben kedvére lovagolhat.

Számomra a szószedet egyik szakasza tökéletesen megvilágítja Katherine Arden írói motivációját: "Ez az öltözék [a szarafán] tulajdonképpen csak a XV. század elején terjedt el. Egy kicsit azért is vettem be ebbe a regénybe, mert a nyugati olvasóban ez a fajta öltözék olyan élénken idézi fel az orosz mesevilágot."

Ha Halhatatlan Koscsej parkol le hatlovas fekete hintóval a házam előtt, akkor se olvasom el a folytatásokat.

Ui.: A fordítás érzésem szerint nem sikerült a legjobban, és csak mellékesen jegyzem meg, hogy Puskin nevét illett volna a magyar átírás szerint feltüntetni. Ellenben rém fontos volt, hogy a borítóra a lehető legcsöpögősebb leírás kerüljön.

Eredeti cím: The Bear and the Nightingale

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2018

Fordította: Iváncsics Irma

Ár: 4000 Ft

Húsba vágóan ismerős

"Szeretem kipipáni a napokat a naptárban: 151 nap kihúzva, és még semmi igazán szörnyű nem történt. 152, és nem lett vége a világnak. 153, és senkit sem tettem tönkre. 154, és senki sem gyűlöl igazán. Néha arra gondolok, csak akkor fogom biztonságban érezni magam, amikor egy kezemen meg tudom számolni a hátralévő napjaimat. Még három napot kell végigcsinálnom, és utána már nem kell többé aggódnom az életem miatt."

Gillian Flynn: Éles tárgyak

Minden olvasónak vannak olyan könyvek az életében, amelyek úgy fel**** az agyát, hogy soha többé nem akarja látni, de az emlékétől nem bír elszakadni és valahányszor eszébe jut, éktelen düh fogja el. Ha most mindenki meglepetten ráncolja a homlokát, akkor kivételes kis méregszütyő vagyok, mert az Én, Charlotte Simmons emlékétől még mindig köpködni támad kedvem, hogy lehet valaki ilyen hülye, bazmeg, pedig kilenc évvel ezelőtt olvastam.

A másik ilyen a Holtodiglan. Hogy valaki ennyire hülyének nézzen és azt higgye, dróton rángathat a szánalmas kis trükkjeivel! Akárhányszor találkoztam az írónő nevével, mindig eszembe jutott ez a számomra óriási bullshit könyv és nem bírtam elvonatkoztatni a benyomásaimtól.

Aztán valaki mesélt az Éles tárgyakból készült sorozatról és innentől mindent a végzet irányított.

Totális addikció. Az a pár ember, aki olvassa a sületlenségeimet - nagyon szeretnék gyakrabban írni, de a napi robot által megnyomorított agysejtjeimbe csak masszív, 2x8+3 órás alvás után sikerül életet lehelni, és hol van még akkor az ebéd -, talán emlékszik rá, mennyire szeretem az amerikai Délen játszódó történeteket. Ezek egy része tobzódik a kegyetlenségben, a sötét vágyakban, a pusztító lelki nyomorban. A forrósággal elkeveredő, felszín alatti romlottságban, amely generációkra visszamenően tönkreteszi az embereket és amiből el se lehet menekülni, mert mindig viszik magukkal azok, akik látják, hogy egy rémálomban élnek.

Egészen másfajta nyomorúság ez, mint az a magyar valóság, ami körülvesz minket, pedig a Dél se csupa fehér oszlopos, tornácos házból áll; nyomorúságos kalyibák, segélyből tengődő, elveszett lelkek, mocskos arcú, vad kölykök, kibelezett aligátorok, furcsa, baljós babonák, a mocsár fölött döngő szúnyograjok, buja flórával körülvett, elhagyatott vidékek mérföldeken át. És patakokban folyó alkohol. Akár vidám, úrihölgyes, akár az egykori rabszolgákkal foglalkozó, akár az igazi, rothadó Delet tárgyaló könyvet olvastam, mindegyikben úgy itták a piát, mint a vizet, fogalmam sincs, hogy bírtak egyáltalán talpon maradni a részegség különböző fokain.

Ezt a világot ábrázolja hihetetlenül szuggesztív módon a sorozat. A zenéje, a képi világa, a hihetetlenül lassú, mégis rettenetesen feszült hangulat, ahol mindenki érzi, hogy az aktuális krízis (a gyilkosságok) kirángatják majd az eltemetett titkokat a földből, a folyóból, a szekrényekből, a falak közül: többé nem lehet úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Többé nem lehet úgy tenni, hogy nem történt semmi. Mindaz, ami az embereket rémálmaikban emészti és amit agresszióval és piálással próbálnak elfeledni, napvilágra kerül. Mindenki megtudja. Mindenki meztelen lesz. És ezek az emberek semmi mástól nem rettegnek jobban, mint attól, hogy elveszítik a látszatot.

A farkasok nem kint ólálkodnak, hanem bennünk lakoznak.

Ezek után persze, hogy el akartam olvasni a könyvet, Holtodiglan-fiaskó ide vagy oda. A sorozat készítői nagyon jól visszaadták a könyv atmoszféráját, néhány apró változtatástól eltekintve tényleg a regény elevenedik meg és ezúttal a magyar szinkront is dicséret illeti (nem csak azért, mert Camille-t itt is "Tacskónak" szólítja a főnöke). Annyira összeforrt a fejemben a két alkotás, hogy szét se tudom választani.

Nem tudom pontosan megmondani, miért okozott nálam akkora függőséget ez a történet, hogy a sorozat után egyből a könyvet is elolvastam, pedig nem könnyen emészthetőek. Van benne valami fájóan ismerős, ami azonos az álmaimban felbugyborékoló sötétséggel. Annyira én vagyok ez a miliő, hogy szinte szégyellem beismerni. Elviselhetetlenül lecsupaszítva ábrázolják az ember mögötti embert - a külvilágnak mutatott, gesztusokkal és önkontrollal felvirágozott ún. társas lény mögötti dühből, indulatokból, elszenvedett és okozott sebek által rángatott ösztönlényt, amivel érző (haha) ember nem nagyon szeretne szembesülni. És nem kellenek ehhez kihúzott fogak, megcsonkított bőr, vagy meggyilkolt kislányok, elég a szereplők mindennapi életébe belenézni.

Eredeti cím: Sharp Objects
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2016
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3300 Ft

Rövidkék

Avagy megint összegyűlt néhány könyv, amiről nem tudok vagy nem akarok hosszan írni.

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Annak idején az egyik kedvenc könyvemmé vált A méhek titkos élete, talán emiatt szerettem bele az amerikai Délen játszódó regényekbe. Megérne egy összehasonlító-megemlékezős postot egy újraolvasás, hátha akkor megnyugodnék, hogy az a könyv még mindig nagy szerelem, mert A szárnyak nélkül szabadon nem lett az.
Nem rossz könyv, dehogy (az ilyen bizonygatás már eleve rossz kezdés...). De az agyam sznob játékos intellektuális áafrancba maradjunk ennél játékos része unatkozott, ami azt jelenti, hogy a történet nem volt olyan seggre ültetős-szájat tátós, mint anno A méhek titkos élete vagy mostanában a Tortúra, és nem is élvezetesen agyalós, mint Az órák vagy az Ílion. Úgy éreztem, Sue Monk Kidd nem tudott kikerülni bizonyos sablonokat - vagy csak én kezdem ezeket a típusú könyveket unni -, de becsületére legyen mondva, bőven tett szokatlan vargabetűket a szereplői életébe.
Sarah Grimké létező személy volt - aki Charlestonban született, mint Sue Monk Kidd -, a húgával, Angelinával együtt ők voltak az első nők, akik a rabszolgák felszabadításáért harcoltak. Délen! Mit Délen, Charlestonban! Két nő, két lánytestvér egy patinás, gazdag családból! Felszólalásukkal elkerülhetetlenül összefonódott a nők jogaiért vívott küzdelem. Korabeli hírnevükhöz képest az utókor nem nagyon őrizte meg az emléküket, ez indította el az írónőt azon az úton, hogy egy regény formájában állítson emléket a nővéreknek. Persze a történetben bőven előfordulnak fikciós elemek - pl. Sarah valóban kapott a születésnapjára egy Hetty nevű rabszolgát, ő azonban nem sokkal később elhunyt egy sérülés következtében, csak SMK művében élhette meg a felnőttkort és válhatott Sarah életének tartósan részévé.
Nagyon tetszett, hogy a szerző nem kanyarította el a nővérek és Hetty életét - a valós eseményektől függetlenül megtehette volna, hiszen regényt írt, nem életrajzot - sziruposan csöpögő irányba. Szomorú, de az olvasói lelkemnek jólesett, hogy mindketten jóformán számkivetett, magányos életet élnek, megtapasztalják a gyászt, a fájdalmat, a megaláztatást, Sarah-t a családja helyzete sem óvja meg. Hetty a nagyobb lázadó - a kádas jelenet epikus -, őt csak az édesanyja múlja felül. Mit tehet valaki, ha természetéből fakadóan büszke ember, és képtelen lecsillapítani az indulatait, érzéseit a társadalombeli helyzete, vagy az, hogy teljesen legálisan halálra kínozhatják?

Összességében jó kis könyv ez, de nekem messze volt a falrengető élménytől, inkább ahhoz közelít, amivel leheveredsz egy délután a kanapéra, és pár óra alatt felfalod a felét, mert jólesik, mert visz magával. Rágógumi, amin jólesően lehet kérődzni.

Eredeti cím: The Invention of Wings
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3700

Joyce Carol Oates: Állatok

Olyan régi adósságom, hogy arra se emlékeztem, mikor és hol szereztem be. Lázas, zaklatott szöveg, menetjegy egy sodródó, bizonytalan fiatal lány elméjébe, akit, akárcsak a csoporttársait, megigéz az egyik főiskolai oktató karizmája. Mivel Oates-ról van szó, a történet nem a megszokott irányba halad, hanem az ösztönök, a tudat mélyén lapuló elmebaj felé tapogatózik.
Szeretem, ahogy Oates ír, de az Állatok nekem túl rövid volt, nem tesz jót neki, hogy egy délután alatt el lehet olvasni. További barátkozás várható a szerzővel, nekem is megvan vagy három könyve, és az otthoni magánykönyvtárban is sorakozik pár, lesz alkalmam kitapasztalni, hányadán állunk.

Eredeti cím: Beasts
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Etédi Péter
Ár: 1990 Ft

J.M. Coetzee - Paul Auster: Itt és most

A Nagy Nyári Szandis Akció, meg általában a bődületes leárazások azt a veszélyes csapdát rejtik magukban, hogy olyan könyveket is felhalmozhatunk, ami annyira nem tűnik érdekesnek, de az ára miatt nem bírjuk otthagyni. Az Itt és most a közepesnél jobban érdekelt, alig több mint egy évbe telt, mire eljutottam hozzá.:)
Annyira cuki ez a két ember - igen, ez a fő benyomásom róluk.:) Két idős ember, bácsi beszélget levélen, faxon (!), e-mailen keresztül (az elektronikus levelek hajlamosak elkallódni), rendkívül szívélyes, ugyanakkor bátortalan stílusban, csupán a kötet végén, mintegy szép lezárásként vallja meg Paul Auster, hogy mennyire jó barátjának érzi Coetzee-t. Hogy egyébként miről beszélnek? Bármiről. Hogyan jelennek meg a fejükben a regénybeli helyszínek, élethűbbek-e a kitalált karakterek, mint a valós személyről mintázott szereplők, a sport, a sport, az e-könyvek térhódítása, a Közel-Kelet, a családi ünnepek, a zsidók kitelepítése Wyomingba (mondtam, hogy cukik - Coetzee-nek el kellene olvasnia a Jiddis rendőrök szövetségét) a sport, a gazdasági válság, a modern technikai eszközök, és persze a régi idők elmúlása feletti kesergés - de utóbbit nem vénemberesen nyávogva művelik, hanem olyan pazarul-élénkül, hogy hirtelen én is vágyni kezdtem a New York-i turkálható lemezboltokra.
Annak ellenére, hogy a bumerángként visszatérő sporttémától a kötet vége felé járva agylobot kaptam (kivéve, amikor az egész napos meccsnézést követő hülye érzésről beszélnek), szerettem olvasni, volt a leveleknek némi voyeur-hatása; megkönnyebbültem, hogy bizonyos dolgokat ők se értenek - Jonathan Franzen egyik kijelentéséről Auster nyíltan megkérdezi levelezőtársát, hogy kell értelmezni a megnyilatkozást, mert ő nem tudja eldönteni -, és meglepően sokat vigyorogtam rajta. Nem szoktam több idézetet kiemelni, de ezeket nem bírom kihagyni:

"A rossz könyvnél a gereblyézés is határozottan nagyobb élvezet (és ezt én mondom, aki gyűlöl gereblyézni)..." [Paul Auster]
"Nem tudom, mi a véleményed az értelmezésről, és arról, hol vannak az értelmezés határai. Ami engem illet, szerintem az, ahogy tudósok (vagy bírák) kétezer éves szövegekből iparkodnak kibogarászni, mit kell gondolnunk az őssejtkutatásról, nem kis mértékben komikus." [J.M. Coetzee]

Sajnos több vicces dolognak nem írtam fel az oldalszámát - mint például Auster nevekkel kapcsolatos elmélkedésének, ami odáig vezet, hogy indián inkarnációjának majd Kicsi Fing lesz a neve, vagy Coetzee bölcsészekhez illően zseniális megoldását a válságra, azaz a rossz számokat egyszerűen cseréljük ki jó számokra -, de ti, az a maroknyi ember, aki elolvasta ezt a hablatyolást, talán elhiszitek, hogy még röhögni is lehet ennek a két embernek az elmélkedésein.:)

Eredeti cím: Here and Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Vághy László
Ár: 3500 Ft 

Kenya vadóc lánya

Paula McLain: Napkeringő

Ezzel a könyvvel mindig konkrét terveim voltak; majd az akcióban veszem meg (pipa), ő lesz a laza nyaralós olvasmány (pipa), meg a nem-gondolkodós (pipa). Shirley Jackson után elég megnyugtató volt olvasni ezt a bizonyos részleteiben roppant sablonos, de alapvetően buktatókkal teli és küzdelmes élettörténetet.
Az írónő A párizsi feleség után ismét egy rendkívüli nő portréját rajzolta meg, de a hasonlóság itt véget is ér; Beryl Markham volt a világ első női lovastrénere és pilótája, háromszor ment férjhez és két angol herceggel - az egyikük a koronaherceg volt - is hírbe hozták. A regény alapján egy vadóc kislányból erős, függetlenségre vágyó, ám azt elérni képtelen (mégiscsak a húszas-harmincas évekről beszélünk) nőt ismerhetünk meg, aki fittyet hány a szóbeszédre és az óvatos megfogalmazásra. Vele szemben Hadley Richardson, Hemingway első felesége egy végtelenül szelíd, támogató és naiv lány volt, akinek a személyisége a regény stílusán is megmutatkozott, nagyon szerettem a szenzitív, nőiesen finom írásmódot. Berylt csúfosan ledaráltam, olyan gyorsan pörgettem a lapokat, hogy szerintem már a fél életét elfelejtettem - nem tehetek róla, ennyire könnyű és olvasmányos volt, talán emiatt éreztem kicsit összefoglalóbb jellegűnek A párizsi feleséghez képest.
Nagyon megmaradt bennem, hogy Beryl apja mennyire nem törődött a lányával, hiába szerette. A kislány nőtt, mint a gaz, a kikuju törzs hagyományai formálták a jellegét tizenéves koráig, ezek után nem csoda, hogy nem tudott az angol gyarmati iskolába beilleszkedni, és lázadás miatt kicsapták. (Nagyjából ugyanez a helyzet áll elő A szerelemről és más démonokról c. Márquez-regényben, csak rosszabb végkifejlettel.) Tizenhat éves volt, amikor a családi farm csődbe ment és az apa úgy döntött, elköltözik Kenyából a messzi Nairobiba. Beryl semmiképpen nem akarta elhagyni az otthonát, ezért a házasság kényszermegoldása mellett döntött. Apuci mit csinál? Ad a lányának egy pohár whisyt, megállapítja a leendő vejéről, hogy jól bírja a munkát, és kész. Miután elmegy Nairobiba, néha küld egy táviratot. Az anya Beryl kisgyermekkorában visszatér a szülőhazába a kislány bátyjával, majd tizensok év múlva ismét Kenyába költözik, és úgy kéri Beryl segítségét, mintha állandó, szoros kapcsolatban maradt volna a lányával. Nem tudom, hogy a szülők tényleg ilyen nemtörődömök voltak, vagy McLain fogta ilyen szűkszavúra, de, mivel őt is elhagyta az édesanyja és államilag gondozott gyerek volt, valószínűleg nem hagyta hidegen a téma, ahogy azt a regény utószavában is kifejti.

Kuksizzátok csak meg a borítón lévő nőt!

Berylnek nagy szüksége lett volna egy idősebb barátnőre - szándékosan nem anyapótlékról beszélek -, aki megmutatja neki, nőként hogyan boldogulhat az akkor még erősen férfiak irányította világban. Persze könnyű kívülről és ennyi év távlatából okoskodni, de Beryl bárdolatlan, nyers modora és konfliktuskezelése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az (egyébként szűk látókörűségre, álszentségre hajlamos) emberek elutasítóak, bizalmatlanok legyenek vele. Nem hibáztattam annak a gazdag lóverseny-tulajdonosnak a feleségét, aki féltékeny volt a csábító hírében álló Berylre. Az a híresztelés viszont nonszensz, hogy az önéletrajzát a harmadik férje írta, mert Beryl a találkozásuk előtt már több fejezetet megmutatott a kiadójának. Sajnáltam ezt a nőt, mert alig volt nyugodt szakasz az életében, állandóan a kezdőpontra jutott vissza, általában pénztelenül. Nyolcvanéves korában is szegényen élt, amikor a könyvét ismét megjelentették, ugyanis Hemingway (ezen nagyon röhögtem) fia megtalálta apja egyik levelében a Napot követem méltatását, miszerint átkozottul jó könyv, és szégyelli, hogy őt (Hemingwayt) írónak nevezik. Hála az egyébként kissé nőgyűlölő, négy feleséget elfogyasztó Hemnek, Beryl Markham életének utolsó hat évet viszonylagos jómódban és a megérdemelt elismertségben élte le. Minden jó, ha a vége jó.:)

Ha a szerepét nézem, akkor jó kis könyv volt, könnyen, gyorsan olvasható, kalandos, némi agytágító mellékhatással, de A párizsi feleség alapján kicsit többet vártam tőle, azt a fajta irodalmiságot, ami tartós hatással bír az emlékeimre és megkocogtatja a szép-és szórakoztató irodalom közötti vastag falat. Vagy a Tortúra-féle hatást, a várakozást, hogy minél hamarabb visszatérhessek hozzá. Sajnos ezt nem kaptam meg, de vevő Paula McLain következő könyvére is. Remélhetőleg nem unok rá, mint  mondjuk Jodi Picoultra.

Eredeti cím: Circling the Sun
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Frei-Kovács Judit
Ár: 3700 Ft

Vanessa és a nővére

"-... Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények... olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam...
- Megcsókoltad?
- Pfuj! - Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
- Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt - jajdult fel. - Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
- Megértelek."

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra jó érzékkel választja ki a színvonalasabb női regényeit - legalábbis azt a pár darabot, amit én olvastam:P -, Paula McLain és Naomi Wood Hemingwayhez kapcsolódó írásai után itt van nekünk Priya Parmar és Virginia Woolf, illetve Vanessa Bell.
Nem kevés cidrizést éreztem, amikor átvettem a rendelést, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem hiszitek el, de körülbelül azt az élményt adta a Vanessa és Virginia, mint A párizsi feleség anno; szép, érzékeny hangvételű regényt, amit élmény és kikapcsolódás olvasni.
Azért is jó ilyen könnyed, mégis informatív kötetekhez nyúlni, mert jó eséllyel felkeltik az érdeklődést a történet tárgya iránt, kicsit "lefaragnak" a köztünk lévő távolságból (az senkit ne tántorítson el, hogy Hemingwaytől még mindig az egy szem Vándorünnepet  olvastam - esküszöm, hogy idén változtatok ezen!), ezért ajánlom a Vanessa és Virginiát és társait nemcsak azoknak, akiket érdekel az adott híres személy életműve, hanem a tartalmas szórakozást keresőknek is - aztán, ki tudja, mihez hozzák meg az étvágyat.

Napló-, ill. levélregény formájában ismerhetjük meg Vanessa és Virginia Stephen életét, az egymáshoz kötődő bonyolult, összetett viszonyukat. A naplórészletek fiktívek, Vanessa nem vezetett naplót (ha jól emlékszem...), de a fennmaradt levelek, egyéb dokumentumok, a temérdek Virginia Woolfról szóló életrajz alapján elég részletes képet lehet alkotni a nővéréről is, mondhatni, az írói képzeletnek kevés bebarangolni való "tér" marad.
A szerző az adott korra, a későviktoriánus Anglia változásaira is ad némi kitekintést. A négy Stephen-testvér szüleik halála után a kevésbé előkelő, bohéman züllékeny Bloomsbury negyedben bérel közös házat. Leslie Stephenről ellentmondásos apakép rajzolódik ki a szakirodalom alapján, de az mindenképpen a javára szól, hogy a lányait is színvonalas oktatásban részesítette, nem arra nevelte őket, hogy vigyorgó szobadísz-feleségek és kirakatanyák legyenek. A négy fiatalban egyesül a műveltség, a művészetek iránti érzékenység és tehetség, valamint az újra, a változásra való szomjazás. Elhatározzák, hogy csütörtökönként baráti összejöveteleket szerveznek, amelyek csakhamar a fiatal értelmiségiek vitaestjei lesznek. A később Bloomsbury-körnek elnevezett társaságnak meggyőződése, hogy nagy dolgokat visznek véghez, változást hoznak létre, megtörik a konvenciókat - az összejöveteleken csak úgy repkednek a "buzeráns" és az "ondó" szavak.:D Milyen érdekes, hogy tulajdonképpen igazuk lett, bár ekkor még csak az egyikük, E.M. Forster írt és adott ki regényt (irigyek is rá:D). Bár elég valószínű, hogy más, hasonló csoportosulások is ezt képzelték magukról, mégsem tudunk róluk fikarcnyit sem - elképzeléseiket elsöpörte az idő és a történelem.

Vanessa Bell. George Charles Beserford fényképe,
1902.
Forrás

Térjünk át Vanessára. Tetszik nekem ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, a hasonlatai mind a festészethez kötődnek. A szülők halála után ő a család szilárd tartóoszlopa, aki figyel a többiekre, befizeti a csekkeket, megszervezi az összejöveteleket, az utazásokat. Közben minden idegszálával próbálja önmagát mint művészt meghatározni, ami nem egyszerű a máris elnyomó Virginia mellett.
Gyakran előfordul, hogy a zseniális alkotók magánemberként, a hétköznapokban... elviselhetetlenek. Vagy szimplán kiállhatatlan a természetük, vagy az eszméik teszik tönkre a szociális hálójukat, vagy a zseniális műveket eredményező, ám ingatag szellemi állapotuk és érzékenységük teszi próbára a kapcsolataikat. Virginia Stephenre egy kicsit mindegyik igaz. Vanessa az ellenpontja, a kikötője, a riválisa, a másik fele, világának elválaszthatatlan része. A nővére iránt érzett szeretete rendkívül összetett (nem kevés abnormális elemmel), emellett olyan pokoli féltékeny, mint egy kisgyerek. Muszáj megszereznie, ami az övé, muszáj jobbnak lennie nála. Vanessának nagyon nehéz dolga van - gondoskodnia kell a testvéreiről, meg kell találnia önmagát nőként és művészként. Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy Nessa próbál keresni egy sarkot, ahol végre kiegyenesedhet és kifújhatja magát - hogy ő mint egyedülálló személy létezzen, nem pedig kontextus.

"A rettenthetetlen Vanessa péntek esti partit adott, hogy ellensúlyozza a mi nehézkes csütörtöki összejöveteleinket. Ő maga egyébként nem kötelezte el magát egyetlen művészeti irányzat mellet sem: a vizuális művészetekbe vetett hitének dogmáit sokféle művészeti vallás tételeiből válogatta össze. A szalonja sem preferál egyetlen hitvallás vagy művészeti módszert sem, inkább a törekvést, az erőfeszítés értékeli. Erőfeszítés és fegyelem az ő ikercsillagai."

A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz - írja a regény utolsó levelében a testvérének. Ha a helyében lettem volna, nem biztos, hogy a világirodalomnak része lenne a Mrs. Dalloway vagy az Orlando. Nessa lemondásokkal teli, nehéz utat tesz meg, mire sikerül függetlenítenie magát a körülötte lévő emberektől és rájön, hogy "Mindvégig önmagamra vártam." Sokáig tartott, mire megszületett Vanessa Bell és nem félt elhinni, hogy ér annyit, mint a többi ember.
Néhány gonosz megjegyzés: eközben úgy várják Leonard Woolfot Srí Lankáról, mint a Messiást, a gyönyörű és zseniális Virgnia méltó párját. Szegény ember.
Tudom, rettenetesen gonosz vagyok, de Virginia Woolfot maximum angol viszonylatban lehet szépnek nevezni. Habár rendkívül illusztris családdal bírt - a dédmamának Disraeli és Tennyson írt levelet, Elizabeth Barrett-Browning Leslie Stephennek ajánlotta az Aurora Leigh-t -, egy lengyel nagymama nem vált volna a hátrányára.

Nagyon jó kis könyv a Vanessa és Virginia, "irodalmi csemege", amit jóízűen lehet ropogtatni, de akár "irodalmi lányregény"-nek is lehetne nevezni. Sose fogom elfelejteni, milyen megkönnyebbülés volt Vanessa színes, gyengéd narratívájába burkolózni a fáradt év vége felé.

Ui.: Nessa talán nem sejtette, de előfutára volt egy 21. sz.-i "toposznak", "a nő és meleg férfibarátja" formációnak - a fenti párbeszéd közte és Lytton Strachey újságíró között hangzik el. Lytton végig Nessa támasza volt a nehéz időszakok alatt. Jót mulattam, amikor Nessa azt írja, hogy "... átjött Lytton, és jó sok tortát megettünk.":)

Ui2.: Örültem volna, ha a kiadó nem viszi túlzásba az antikolt mályvaszínt a dizájnban, elég nyálasra sikeredett. Az eredeti kiadás színvilága sokkal kiegyensúlyozottabb.

Eredeti cím: Vanessa and Her Sister
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Getto Katalin
Ár: 3700 Ft

"Egy idegen szív mindig sötét erdő"

"Mindig több kell neki: ez lesz a veszte..."

Naomi Wood: Mrs. Hemingway

A címet Pauline Pfeiffer, azaz Fife (második feleség) egyik leveléből loptam, amit Ernest Hemingwaynek írt, és amelyet egyébként Martha Gellhorn (harmadik feleség) is felhasznált az egyik könyvének címeként - Egy idegen szív, de szerintem a teljes mondat sokkal szebben hangzik. A sorban az hibádzik, hogy én nem voltam Hemingway felesége, de ez senkit em zavarjon.

Ez a regény Hemingway négy feleségének és a gyümölcsök fölött sajnálkozva néző zöldségesek regénye. Mindegyik asszony kap egy fejezetet, amelyekben megtudhatjuk, hogyan ismerkedtek meg Hemingwayjel, hogyan fonódnak össze a szálak - mert Hemingwaynek állandó jelleggel nem elég egy nő, legalább kettőre van szüksége; úgy viselkedik, mint mohó kisfiúnak a cukorkásboltban -, hogyan válnak a nők "nem-is-tudom"-szendéből hipergyorsan őrülten vágyakozó szeretőkké, majd megkeseredett feleségekké, miközben egy másik, a sorban őket követő asszony ugyanezen a metamorfózison esik át. Kifejezetten vicces volt olvasni az erős akaratú, a munkáját imádó (szándékosan nem írok karrieristát) Martha Gellhorn egymást követő megnyilatkozásait, a könyvébe írt sorokat: "Nesto, légy örökre az enyém!", az ezt követő fejezetben pedig Hemingway már Disznóként szerepel, aki azért űzte ki a nácikat a párizsi Ritzből, hogy hozzájusson a piakészletükhöz. Vagy azt, hogy a Maryvel (utolsó versenyző) való házassága kis híján egy napig tartott.Naomi Wood annyira nem ás mélyre, ezért csak tippelni lehet, mivel bódította el a nőket - akik ráadásul gyökeresen különböztek egymástól - az író. Pláne, hogy már a megismerkedésük elején felvillantotta a rosszabbik énjét; a faragatlan, agresszív alkoholista, lelkibeteg emberét, akik lassan, de biztosan felemészt a benne rejlő sötétség, és aminek a forrásához sem ő, sem a feleségei nem jutottak el. Hemingwaynek inkább egy, a gondoskodó anyaszerepet betöltő, idősebb nőre lett volna szüksége, vagy egy jó pszichiáterre. Vagy mindkettőre; egyikük a böhöm nagy önérzetét lelkét dajkálta volna, a másik nem hagyta volna, hogy gyáván meghátráljon a problémák elől és inkább megismételje őket újra és újra.
Persze utólag, egy fiktív mű összegzése közben könnyű okosnak lenni - valószínűleg mindannyian ugyanazt tesszük a saját életünkben, legalább egyszer. Azt hiszem, a felnőtté válás (?) egyik fő ismerve, amikor egy kapcsolatban félretesszük az "én"-t - engem bántottak meg, nekem van jogom megsértődni és bosszút állni -, és próbáljuk a másik fél szemszögén keresztül látni  és megérteni a konfliktusokat.
Ennyi női szapulás után illendő lenne valami mást is olvasni Hemingwaytől a Vándorünnepen kívül - ami 2011-ben megjelent bővített kiadásban, olyan jó lenne magyarul olvasni, habár Göncz Árpád hangulatos fordítását már nem élvezhetnénk -, valószínűleg tombolna sértettségében, ha megtudná, hogy egy jelentéktelen, huszonegyedik századi kelet-európai kislány ennyire semmibe veszi az írásművészetét. Egyébként a Vándorünnep az utolsó fejezetben többször előkerül "párizsi emlékek" fedőnév alatt. Anno, amikor olvastam Mary pár szavas megjegyzését a kötethez, eszembe jutott, vajon milyen érzés lehetett a negyedik feleségnek lenni - inkább már ápolónő volt, vagy a megszelídült író fényében diadalmasan sütkérező múzsa? Inkább az előbbi. Neki a paranoid, félig őrült, depressziós Hemingway jutott, a torta legkevésbé ízletes szelete.

Ja, hogy maga a könyv milyen volt? Habár még tavaly olvastam, akaratlanul összehasonlítottam A párizsi feleséggel, ill. elég élénken élt bennem az emléke ahhoz, hogy szokatlannak érződjön az E/3-mas elbeszélésmód. Késő este, nyűgösen majdnem félredobtam, hogy ez most nem lesz nekem jó, de némi alvás javított az ítélőkészségemen és onnantól élveztem az olvasását. Könnyű, nagy érzelmekről nem csicsásan nyilatkozó női regény a Mrs. Hemingway, egy nehéz időszak és az Elizabeth Costello megterhelése után baromi jólesett olvasni, még a sok időigényes elfoglaltság mellett is három nap alatt elolvastam.
Fontos tudatosítani, hogy ez a könyv regény, tehát bővelkedhet kitalált elemekben, erre maga a szerző is figyelmeztet a felsorolt szakirodalom előtt (A párizsi feleséget is megemlíti, nemcsak a magyar kiadó játszik rá a két könyv olvasóközönségére)

Ui.: Érdekesek a véletlen egybeesések; az első feleség, Hadley gyerekkorában lezuhan az erkélyről és eltöri a gerincét, Hemingway egyik szeretője, Jane Mason leveti magát egy balkonról és szintén a gerince sérül meg. Martha Gellhorn édesapja Hadley nőgyógyásza volt, és így tovább.

Eredeti cím: Mrs. Hemingway
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2014
Fordította: Komáromy Zsófia
Ár: 3500 Ft

A munka ünnepe

Joyce Maynard: Nyárutó

Jó néhány éve olvastam az írónő - akit ideje lenne már függetleníteni a Salingerrel való kapcsolatától - Baby Love c. regényét. Máig emlékszem, mennyire jóleső megdöbbenéssel töltött el a szókimondása; azon kevés könyvek egyike, amelyik kendőzetlenül mutatja be az anyaság árnyoldalát, főleg, ha a szülők fiatalok és felelőtlenek. Egész konkrétan az jut eszembe, hogy olyanok, mint az állatok, de ez egy sarkos és kissé megporosodott vélemény.
A Nyárutó szintén az érzelmek törékeny logikájával foglalkozik, bár egészen más környezetben; a főhős és elbeszélő a tizenhárom éves, erősen kamaszodó (értsd: kiszámíthatatlan) Henry, akinek dióhéjban az egész életét megismerjük, bővebben pedig a munka ünnepének hosszú hétvégéjét, amikor pár napra a feje tetejére állt a világ - magyarán, végre történt valami, ami megváltoztatta az életüket.
Valószínűleg Henry nem ilyen változásra vágyott, de az ember ne legyen finnyás - egy életre megtanulta, hogy a változás nem hordozza magában a boldogságot.

A hőségtől olvadozó Holton Millsben, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenki beleüti az orrát mindenki dolgába - kevés dolgot rühellek annyira, mint ezt a számon tartást -, az áruházban Henryhez odalép egy sántító, vérző férfi és a segítségét kéri. Henryn kívül valószínűleg az egész univerzum tudja, hogy valami nem stimmel a férfival, de ő odavezeti az anyjához, és néhány villanykörte beszerzését követően az otthonukba viszik. Mármint nem a villanykörtéket, ill. nemcsak azokat, hanem a fickót is, akiről hamarosan kiderül, hogy szökött fegyenc.
Kicsit előreugrok. Bizonyos mennyiségű könyv elolvasása után sejteni lehet, mi fog ebből a szituációból kikerekedni, csak a befejezés drámaisága kérdéses. Ez egy instant (meglehetősen amerikai) regény, biztos hozzávalókkal, amiből egy rutinos író könnyen összedobhat egy könnyen fogyasztható, bizonyos mélységekkel bíró, de nem húsba vágóan eleven történetet. Valamennyire elgondolkodtat, de annyira nem fekszi meg a gyomrod, hogy habkönnyű, álviktoriánus lányregényekkel kelljen nyalogatni az okozott sebeket.
Emiatt lepett meg, hogy Frank és Henry-Adele találkozása mennyire súlytalan lett. Maynard kellően illusztrálja (és nem csupán leírja) Henry átmeneti állapotát, aki bizonyos tekintetben még nagyon gyerek, más szempontból viszont nagyon koravén, és veszélyesen ingadozik a két, összeegyeztethetetlen véglet között. Azt is tudjuk, milyen lelkibeteg Adele, az anyja - nincs konkretizálva a problémája, de valószínűleg súlyos depresszióban szenved -, de ez nem elég indok, hogy valaki szó nélkül hazavigyen az otthonába egy gyanús idegent, akivel rögtön egy hullámhosszra kerülnek, sőt... Az egész túl idilli, hogy igaz legyen. Még szerencse, hogy Henry személyes drámája és belső konfliktusai ellensúlyozzák ezt a hihetetlen boldogságot, különben nagy bajban lettem volna.
Joyce Maynard csodásan leírja, mennyi minden játszódik le a fiúban. Mint egy szép, színes kaleidoszkóp; az anyjával való kapcsolata, amelyben kénytelen felnőttként viselkedni és boldoggá tenni őt; az apja, aki legszívesebben hagyná a fenébe a régi családját, hogy mintaszerűen tökéletes életet éljen új feleségével és gyerekeivel; az érzés, hogy vele alaposan kicsesztek és nem ilyennek kellene lenni a gyerekkorának; nem találja a helyét, nincs egy barátja se, akire számíthatna. Veszettül kívánja a lányokat és szégyelli ezt a változást. Erre jön ez a szakállas fickó, aki imádja az anyját és boldogan levenné Henry válláról a terhet - amit részben ő úgy fog fel, hogy elveszi tőle. Ez aztán a szép, duplán emésztő kín.

Sokáig lehetne ennek a pár embernek a kapcsolatát boncolgatni, de hagyni szeretnék némi gondolkodnivalót annak, aki ezután dönt úgy, hogy elolvassa a regényt, plusz úgy érzem, a Nyárutó éppen ennyit érdemelt. Kellemes vasárnap délutáni nyammogás volt (csak adtak volna hozzá őszibarackos pitét), pont, amire számítottam. Néha kellenek az ilyen könyvek.

Eredeti cím: Labor Day
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Gyuris Norbert
Ár: 3000 Ft (most 700 Ft a Szandinál)

Napok háza

"Miért kell engem határok közé szorítani? Milyen alapon mondja meg nekem a világegyetem, hogy mit tehetek  és mit nem tehetek? Hiszen én intelligens lény vagyok. A világegyetem meg csak egy nagy rakás hidrogén és sár, ami a saját pályáján halad." 

"Aztán hova jutottunk? Harminckét körutat tettünk meg a galaxisban, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármivel is többet tudnék, mint amikor kimásztam a kelesztőkádból meztelenül, mint egy vakondokkölyök, idegszálaimban Abigail tébolyult tudásszomjával, amellyel a teljes valóságot kívánta magába szívni. Az emberek megszületnek, aztán meghalnak, közben pedig furcsa, értelmetlen dolgokat művelnek magukkal. Épp ilyenek a társadalmak is. Akár városméretű államokról legyen szó, akár több ezer naprendszert magukba foglaló galaktikus birodalmakról. Minden csak jön és megy. A új mindig a fényes jövő ígéretével érkezik, később aztán elhasznált lesz és ósdi, s minden csak parányi foltot hagy az örökkévalóság végtelen szövetén, amit végül úgyis letöröl az idő." 

Alastair Reynolds: Napok háza

Az az igazság, hogy imádom az űroperát. Talán az erősen hiányos, gyerekkorra visszaeredeztethető filmélményeimre fogható, hogy tulajdonképpen megdobogtatják a szívem a gigászi űrhajók, amint a világegyetem végtelen óceánját hasítják. Ha pedig üldőzősdit játszanak és egymást lövik, teljesen kielégítik a nagyzolási hajlamom és tombol a mámor.
A gyengém viszont az, ha ez esetlegesen szépen és utalásokkal tűzködve van megírva, mint mondjuk a Hyperionban. Alastair Reynolds ezt tovább fokozta. Figyeljetek:

"Egy parányi, légkör nélküli kisbolygón születtem, egy olyan házban, melynek ezer és ezer szobája volt, határvidékén a fény és a kereskedelem birodalmának, amelyet a felnőttek számomra akkor még felfoghatatlan okból Aranyórának neveztek.Lány voltam, egyetlen individuum, a nevem pedig: Abigail Gentian. Gyermekkorom harminc éve alatt annak a hatalmas, zegzugos, szüntelenül változó háznak csak a töredékét ismertem meg. Idővel már szabadon járkálhattam, ahová csak kedvem szottyant, de akkor sem derítettem fel talán egy századrészét sem. Taszítottak a hosszú, rideg tükör-és üvegfolyosók, a sötét pincékből és kriptákból feltörő, dugóhúzószerű lépcsők, melyeket még a felnőttek sem használtak. Egyes szobákban és termekben állítólag - bár az én jelenlétemben ilyesmiről soha senki nem beszélt - kísértetek is jártak..."

Hát lehet ezt nem szeretni?
Ez a könyv simogatja az egóm, hogy én olyan okos vagyok, amiért csak úgy hasítok ebben a hard sci-fiben (igen, tisztában vagyok vele, hogy más lányok rendszeresen ilyen könyveket olvasnak és ettől nem esnek hasra), ráadásul még értem is. Közben jólesően birizgálja a szépérzékem, amiért a tudományos magyarázatokat ódon házzal, szép leírásokkal és egy különös, középkori lovagregényt felidéző tudatmódosító játékkal ötvözi. Az efféle, "átmeneti" jellegű sci-fi az igazán fogamra való.
Ilyenkor már cseppet sem érdekel, hogy megint egy hatszáz oldalas könyvet olvasok, mert szép és jó elmélyedni benne.


Ajánlom mindenkinek, különösen azoknak, akik ismerkednek a sc-fivel. Ilwerannak már említettem a Könyvfeszten, Nikkincsnek még nem, Nokedlinek pedig nem ajánlom, mert ő már olvasta. Nem elhanyagolható tény, hogy a Nagy Nyári Akcióban benne szokott lenni, a Jelenések terével együtt, amit majd feltétlenül beszerzek.

Ui.: Kisebb sokkot kaptam, amikor felfedeztem, hogy a Jelenések tere nem a Napok háza folytatása, hanem egy másik sorozat nyitódarabja. Pedig annyi elejtett utalást szedtem össze, meg enyhén függővége van, még nem emésztettem meg, hogy bizonyos dolgokra sosem derül fény.

Eredeti cím: House of Suns
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bujdosó István
Ár: 3700 Ft

A konyhaház

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

Amikor megláttam cinnamon véleményét a könyvről - "Olyan, mint az Elfújta a szél keresztezve a Jane Eyre-rel", heveny... mit tagadjam, összefutott a nyál a számban. Mindkét könyvet imádom, nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb elolvasom ezt a regényt - amit mindenki imád, és nekem is tetszett, de, ahogy telik az idő, pár dolog beárnyékolja a a pozitív véleményem.

A 18.-19. században járunk, Virginiában, a történet nagy része egy ültetvényen játszódik. Igazi déli regény ebből a szempontból, de annyi keserűség hatja át a szereplők életét, hogy a tervem - miszerint egy könnyed kis történetet fogok olvasni - füstbe ment, és ezután volt szükségem valami habos-babosra.
A regénynek két nézőpont karaktere van, Lavinia, akit hét évesen ismerünk meg, éppen (szó szerint) lepakolják egy hajóról, szörnyen beteg és semmire nem emlékszik a feleszmélése előtt. A hajóskapitány saját házába viszi szolgaként és félvér, zöld szemű lányára, Belle-re bízza, aki a nagy háztól távolabb eső konyhában (innen a regény eredeti címe, The Kitchen House - a Szandi kap egy fekete pontot a fordítása és a lila fejű nő miatt) főz a családra. Ő a másik nézőpont karakter, de a fejezetei inkább csak kiegészítői az igazi főszereplő, Lavinia történetének. Kezdetben egyáltalán nincs oda a nyeszlett lánykáért, aki folyamatosan kiad magából minden ételt és a saját nevét se tudja. Ám szép lassan minden elrendeződik, Belle a saját gyerekeként szereti Abiniát, és a házi szolgák is családtagjukként kezelik. Ebben a világban azonban (ahogy nagyon sokszor ma is) az embereket a bőrszínük szerint rangsorolják, és ez az, ami Lavinia életét, ahogy cseperedik, iszonyatosan megnehezíti. Mondhatni, a keresztje lesz; a fehér gazdák képtelenek megérteni, miért rajong a négerekért, ő pedig azt nem fogja fel, miért kell hátul állni a templomban Mamáéknak.
Ahogy leírtam ezt a bekezdést, elöntött a könyv iránti érzés. Jó olvasmányélmény volt, nyomokban - tényleg csak nyomokban - emlékeztet az Elfújta a szél hangulatára, de bennem nem idézett fel más hasonlóságot. Ügyesen bemutatja, hogyan fonódik össze az emberek sorsa, hogyan alakulnak ki a negatív érzések - igen, csak a negatívak, és Marshall vagy Miss Martha is élesebben kirajzolódott volna a szemem előtt, mint George papa vagy Sukey. Nem tudom, szándékos írói fogás-e a naivitás, vagy csak Lavinia szemszöge ilyen erőteljes, de az összes szereplőt be lehet sorolni két oszlopba: jók és rosszak, a feketék jók, a fehérek 85%-a rossz, átjárás nincs.
Maga a történet nagyon tetszett; Grissom bemutatja a nagy ház és a szolgák életét (a földeken dolgozó rabszolgákról nagyon keveset tudunk meg), a korabeli szokásokat, ételeket, ellátogatunk egy városba és annak társasági életébe, de még egy elmegyógyintézetbe is. Utóbbi kapcsán felmerült a jeges fürdő és bennem szokás szerint felment a pumpa: hogy lehettek az emberek olyan hülyék, pláne tanult orvosok, hogy azt higgyék, a jéghideg víz gyógyír?! Meg forró poharakat helyezni a beteg halántékára, hogy kiszívják az elmebajt... az emberi faj nagyon szívós. Számos módszert kitalált már a saját elpusztítására.
Tehát sok minden van ebben a négyszáz oldalas könyvben, úgy éreztem, bőven megérdemelne dupla ekkora terjedelmet, dupla ekkora kifejtéssel. Isten bizony, élveztem volna a részletességet, úgy, ahogy az Elfújta a szél 1100 oldalát imádtam.
Végül itt van Lavinia. Ő a legerősebben megrajzolt karakter, minden gondolatát megismerjük, de képtelen vagyok elhinni, hogy maradhatott végig ilyen naiv. Olyan, mintha egy bura alatt lenne, pedig minden a szeme láttára zajlik, de nem nagyon vonja le a következtetéseket, a tapasztalatokból nem tanul semmit, ami kis híján tönkreteszi az életét. Ott van például Meg (a ház úrnőjének, Miss Marthának az unokahúga), aki egy jómódú család sarjaként fele annyit nem látott a világ működéséből, mégis éleslátóbb. Okosabb, na. Lavinia végig gyerekként viselkedik, ha jól emlékszem, valaki meg is jegyzi, hogy milyen gyermeki a szíve. És ez nagyon veszélyes, nemcsak maga, hanem a környezete miatt is.

Lehet, hogy a viszonylag gyors tempó az olvasás a megítélésem rovására ment, és ezért tűnik úgy, mintha nem lennék megelégedve a könyvvel. Hm, ez tulajdonképpen igaz is, mert egy magabiztosabb író - Grissom, bár mindig írogatott, ápolónőként végzett és farmot is vezetett - simán elbánt volna a fenti hibákkal. De, ahogy említettem, ezek eltörpülnek a kellemes élmény mellett - már az elején magába szippantott a történet, ezért is olvastam el kb. két nap alatt. A kígyó itt a farkába harap, én pedig abbahagyom a szócséplést.

Eredeti cím: The Kitchen House
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3500 Ft, de még féláron van a Szandinál

Hogyan legyek nő?

"A könyvek tűnnek a leghatékonyabb forrásnak: mindegyik egy teljes élet, amelyet egyetlen nap alatt magába szívhat az ember. Gyorsan olvasok, tehát rettentő sebességgel szippantom magamba az életeket; hatot-nyolcat is hetente. Különösen tetszenek az önéletrajzok: estére elfogyasztok egy egész embert. Walesi hegyi farmerekről, a világot körbehajózó nőkről, második világháborús katonákról, háború előtti shropshire-i udvarházak gazdasszonyairól, újságírókról és filmcsillagokról, forgatókönyvírókról, Tudor hercegekről és 17. századi miniszterelnökökről olvasok.
És rájövök, hogy minden egyes könyvnek megvan a maga társasága - saját barátai, akiket nekem is be akar mutatni, mintha soha véget nem érő parti folyna a könyvtárban."

Caitlin Moran: How To Be a Woman

Először is, még azelőtt, hogy mindenkinek égnek állna a haja, tisztázzuk, nekem (és Caitlin Morannek) mit jelent a "feminizmus" szó - annyi negatív jelentésréteg tapadt már ehhez a szóhoz, hogy általában óvatosan kikerülöm, mint egy darázsfészket, és inkább az "egyenjogúság"-ot használom.

"Mi a feminizmus? Egyszerűen az a nézet, amely szerint a nőknek ugyanolyan szabadoknak kell lenniük, mint a férfiaknak, akármilyen dilisek, ostobák, hiszékenyek, rosszul öltözöttek, lusták vagy önteltek is."

Asszem, ennél egyszerűbben és lényegre törőbben nem tudnám megfogalmazni. Biológiailag nem lehetünk egyenlők, nem is érdemes ezen a téren összehasonlítani a két nemet - ha ordítva toporzékolok, akkor se leszek képes a hátamon cipelni egy hűtőszekrényt, és az edzőteremben se 40-50 kilót fogok emelgetni bizonyos gépeken, hanem ötöt-tízet, max. tizenötöt. Parkolni, fúrógépet használni, térképet olvasni meg lehet tanulni, ahogy a pasik is képesek párhuzamosan megfőzni az ebédet, közben megnyugtatni egy gyereket és telefonon beszélni. Váá, annyira utálom ezeket a sztereotípiákat... Tehát, jogilag és a hétköznapok szintjén simán lehetünk egyenlők, de hogy társadalmi szinten mindig lesznek diszkrimináló csoportok, egyének, az tuti. Mindig lesznek, akik lefitymálják a nőket, a férfiakat, a melegeket, a dohányzókat, a vörös hajúakat, az introvertáltakat, a kövéreket, a soványakat, a sznobokat, a nemzetiségekről meg egyéb nézetekről nem is beszélve. Mindenki megkapja a magáét, mert a legtöbb ember imád skatulyázni, felcímkézni. Nem lehet mindenkinek megfelelni, úgyhogy mindenki le van szarva - tudom, hogy ócska klisé, de nemrég felfedeztem magamnak, és valószínűleg Caitlin Moran is ezt vallja.

Nem, nem tőle tanultam, túl makacs és bizalmatlan vagyok, hogy mások elveit egy szó nélkül magamévá tegyem. Ráadásul nem afféle irányadó vagy önsegítő kötetként olvastam a How To Be a Womant (még mindig nem vagyok hajlandó leírni a magyar címet - szerintem ha Morannek valaki elárulná, hogy magyarul mire fordították a könyvét, írna egy nyers levelet a kiadónak, haha), hanem egy hétköznapi nő agymenéseként. Nem kell szentírásnak vagy bármilyen kőbe vésett kinyilatkoztatásnak tekinteni. CM egyszerűen felállt egy székre, a méretes bugyijában, és nagybetűkkel, tripla felkiáltójelekkel a világba kiáltotta, hogy VÉLEMÉNYEM van, és el fogom mondani!!
Nekem tetszett ez a könyv, pontosabban szórakoztatott. Sok mindennel nem értek egyet, vannak benne logikátlan eszmefuttatások, de a közvetlen hangvételével, a humorával és a bátorságával megvett magának. Igen, a bátorságával, mert a legtöbb nő nem szeret a viselt dolgairól mesélni, pláne nem ország-világ előtt, egy nyomtatott könyvben. Például a szőrről, ami egy nagyon fontos dilemma a nők életében. Hihetetlen egyébként, hogy mekkora problémát csinálunk ebből a pár szál szőrből. Na, jó, nem annyi, nekem például egész erdő volt a lábszáramon, a szemöldököm ujjnyi vastagságú volt, de már-már vicces, mennyi pénzt, időt, energiát és könnyet fecsérelünk rá.
Vagy itt vannak például a bugyik. Vagy inkább b-k, a méretük miatt. Könnyesre röhögtem magam Moran ezzel kapcsolatos gondolatain, az ilyen, totál hétköznapi témáiról szerettem olvasni - mert azt mind tudjuk, hogy biológiai szempontból nők vagyunk, ehhez még tükör se kell, de mi van a másod-és sokadlagos nemi jelleggel? A nőiességgel? Mit jelent ez a fogalom? És mit jelent nekem? Tényleg akkor nő egy nő, ha sminkkészlet van a táskájában, magas sarkút hord és harisnyát? Caitlin Moran beintett az összes sztereotípiának. A kis bugyik nem kényelmesek. A magas sarkú cipőkben nem lehet járni. Hülyeség kiadni hatszáz fontot egy táskáért. És minek sanyargassuk magunkat? Hordjon mindenki olyan cuccot, amilyenben jól érzi magát, ne azért tegyen meg bármit, mert a társadalom azt várja el, legyen az flancos esküvő, munka-vagy gyerekvállalás. És nekem tetszik ez a szemlélet.

"A melltartók saját hatalommal bírnak. Négyévenként, a vébé megrendezésekor nekem és öt lánytestvéremnek az egész esemény csúcspontjai a brazil meccsek. Bármelyik brazil meccs. Brazília-akárki.- BRA! - mutogatunk üvöltve a képernyőre. - BRA! Ez áll a mezük hátulján! BRA!!!!!!" 

Nézzük azt a pár dolgot, amivel nem értek egyet: például ha a szőrt nem kell mindenünnen leszedni, és éljenek a sátorméretű bugyik, hogyhogy ez nem érvényes a melltartóra? Oké, ez csak szőrszálhasogatás, ahogy az is, hogy ha olyan nagy harcos feministák vagyunk, ne féljünk már leszedni egy pókot a villanykörte foglalatáról. Attól viszont a plafonig ugrottak a gondosan igazított szemöldökeim, hogy a nőknek nincs Bret Easton Ellisük, ellenben van Britney Spears meg Lindsay Lohan. Mivan?! Nincs jeles női írónk és legyünk büszkék egy lecsúszott tinibálványra, meg egy állandóan elvonón lévő, közepes színésznőre? Rohadtul nem értek a zenéhez, de amíg van Margaret Atwood, Jennifer Egan, Le Guin meg a többiek, addig nemigen kell félni. Moran tinédzserkorában sokat olvasott, remélem, nem hagyott fel ezzel a szokásával, mert a kijelentése nem a tájékozottságról árulkodik.

Voltak olyan témák is, amik nem érdekeltek, például a sztriptízbárok, vagy hogy Lady Gaga feminista ikon-e. Sokan kiakadtak, hogy Moran azt írja, mindenki kóstolja meg a menstruációs vérét, meg álljon székre, és kiabálja azt, hogy "Feminista vagyok!". Ezért is mondtam, hogy nem kell komolyan venni.:D Semmilyen nyákot nem vagyok hajlandó ízlelgetni, a melleimnek se fogok nevet adni, akkor se, ha Scarlett Johansson "a lányok"-nak hívja a sajátjait (fura, hogy a nők mennyire tolerálják Johanssont és nem indítja be a tipikus női rivalizálást meg cincálást), a színpadias gesztusokat meg nevetségesnek tartom. Amikor a wicca irányzattal ismerkedtem, és azt tanácsolta valamelyik könyv, hogy hordjunk kibontva a hajunkat, mert úgy jobban áramlik az energia, továbbá mondjuk ki hangosan a tükör előtt, hogy "boszorkány", már előre elvesztettem a hitem, ami egyébként sose jött létre, vagy mit szokott csinálni a hit.

Na, itt a vége, mert még kimegyek játszani a macskákhoz.

Eredeti cím: How to be a Woman
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bakonyi Berta
Ár: 3000 Ft
CM honlapja

Néhány idézet (kicsit egyhangúak a téma miatt, de két óra múlva zárt a könyvtár és nem jutottam tovább):

"A sok közül ez az egyik oka, hogy miért szívás nagyon-nagyon szegénynek lenni. Olyan bugyit kell viselned, amitől rémálmaid lesznek."

"Széles körben elfogadott feltételezés, hogy egy nő fehérneműben mutat a legjobban.... Ha már félig-meddig  tűrhető csöcsöd van egy félig-meddig tűrhető melltartóban, nem számít, hogy a tested többi része úgy néz ki, mint egy gyerek uzsonnára kapott tejes zsemléje, ami lepottyant a földre, és megrágta a macska - mindenki a csöcsöt nézi a melltartóban. Varázsereje aránytalan a képességeihez képest: nem igazán tud betegeket gyógyítani vagy bonyolult egyenleteket megoldani, leginkább csak csücsül a melltartóban, és olykor izgatóan ring."

"Talán épp azért, mert a bugyi-és melltartóviselés képességét versenyként tettük formálissá, hihetetlen jutalmakkal - Járd be a világot, s találkozz öregekkel és gyerekekkel! Feküdj le focistákkal! Szerezd meg a koronát! -, az évek során egyre nehezebbé tettük a bugyiviseletet. A bugyik szép lassan bonyolultak lettek. És ennek az az oka, hogy a bugyik kisebbek lettek. Sokkal kisebbek. Túl kicsik.
(...)
Itt és most egyenesen bejelentem: én nagy-bugyi párti vagyok. A harcos feminizmusnak nagy bugyik KELLENEK. Igazán nagyok. Jelenleg akkora van rajtam, hogy az első 48 órában ki lehetett volna oltani vele a nagy londoni tűzvészt. A combtövemtől a köldökömig ér, és gyakorlatilag plusz ingatlanként is használható, ha el akarok tűnni hétvégékre."

"Nem hagyhatom szó nélkül, hogy országunk hatalma a bugyijaink méretével egyetemben sorvadt el. Amikor nyaktól lábujjig érő bugyogót hordtak asszonyaink, sosem nyugodott le a nap a brit birodalomban. Most pedig, hogy egy átlagos brit nő egyheti váltásbugyija belefér egy gyufásdobozba, nemigen van más terület fölött fennhatóságunk, mint Jersey és a Man-sziget fölött."

"A melltartó talán a legkomiszabb ruhadarab. Aki nem hiszi, próbálja ki ezt az egyszerű tesztet: dobjon melltartót egy kilencéves fiúra. Úgy fog reagálni, mintha élő patkányt vágtak volna a fejéhez."

"Ha nincs benn a kontaktlencsém, gyakorlatilag bárhová kerülhetne. Komolyan számítok rá, hogy egyszer egy másnapos és sietős napon úgy megyek el otthonról, hogy a fejemen hordom a csöcsöm."

"Másfelől azonban, aki melltartóval él, melltartó által vész. Ahogy az várható is egy ilyen hatalmas varázserejű tárgytól, olykor hajlamos hirtelen gonosszá válni, és megpróbál elpusztítani minket. Kicsit úgy kell gondolni rá, mint Szarumánra A Gyűrűk Urából, csak egy kis masnival a közepén."

Hülye ez a nő.:D Ja, anno a személyes blogomon írtam egy bejegyzést, amiben kifakadtam, hogy mekkora hülyeség az a "szabály", hogy csak fehérnemű szetteket viseljünk, tehát eltérő stílusú melltartó és bugyi tilos. Tizenvalahány lány kommentelte be, milyen színű fehérnemű van rajta. Régi szép idők.

Savannah, a csodák városa

"A könyvek lettek az életem, vagyis inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a könyvek segítségével menekültem az életem elől. Nap mint nap addig tanultam, míg oda-vissza nem tudtam minden feladott leckét. Furcsa, fonák módon anya őrültsége segített hozzá, hogy osztályelső legyek, mert egyre többet tanultam. Minden tálért, tányérért és üvegért, amit a falhoz vágott, újabb könyvet vettem fel az olvasási listámra. És ahányszor csak kiabált, egy teljes oszlopot megtanultam a szótár szavaiból. Mire tizenegy éves lettem, már egy csomó könyvet elolvastam, és rengeteg szót ismertem."

Beth Hoffman: Déli álmok

Néhány visszajelzés miatt attól tartottam, nem lesz olyan jó ez a könyv, mint amilyennek szeretném... De egy hamisítatlan, Dél-imádó - és Közép-Kelet Európában reinkarnálódott déli, igen, ez szent meggyőződésem, és szerintem katacita is csatlakozna ehhez a klubhoz - csakis imádni tudja ezt a bájos könyvet.
Igazi kabátkönyv volt számomra; ha Beth Hoffman sorozatot írna CeeCee Délen játszódó életéről, ez a sorozat lenne az én Anne Shirley-m, akinek a kalandjai számtalan könyvmoly szívét megmelengetik és kisimogatják a lelkét, amikor nagyon kiábrándulnak az életből és egyéb, komolytalan dolgokból.
Azonban azt is el kell mondanom, hogy maga a történet egyszerű, mint egy faék. Nem a briliáns szerkesztése, az eget rengető rejtélyek vagy a tűélesen ábrázolt, eredeti szereplők miatt lehet szeretni, mert a könyvnek nincsenek ilyen tulajdonságai - vagyis, aki szellemi kihívásokra vágyik, ne a Déli álmokat kezdje olvasni. És ugyanitt leírom azt is, hogy mennyire rühellem a magyar címet.

CeeCee-nek állati nehéz volt a kisgyerekkora elmebetegségben szenvedő édesanyja miatt, akinek ő próbálta gondját viselni. Apja fikarcnyit sem törődik a kislánnyal, egyetlen barátja és támasza a szemben lakó idős özvegyasszony, Mrs. Odell. Nem igazán ideális segítség, de a néni szeretete kapaszkodót ad CeeCee-nek ahhoz, hogy valahogy talpon maradjon. Tizenkét éves korában közlekedési balesetben meghal az anyukája, Camille, és nem sokkal később beállít CeeCee egyik régen látott rokona, a csupa szív Dudi néni, aki magához veszi a kislányt, és régimódi, óriás luxuskocsiján egy másik életbe vezesse.

Imádom ezeket a gyönyörű házakat.
(Forrás)

"Jól eszembe véstem, hogy ha egyszer segítségül kell hívnom egy férfit valamiért, akkor pitét kell majd neki sütnöm. Lehet, hogy a papám ezért nem jött már haza soha? Nem emlékeztem, hogy anya sütött volna neki valaha is pitét."

Néhány dolog ismerős volt a regényből, elképesztő, hogy még egy ilyen egyszerű kis történet is az életemre reflektál, lehet, hogy ezért is szerettem annyira. Sok mindent megadtam volna azért, ha az én életembe is betoppant volna egy Dudi néni és/vagy Oletta, aki málnás zabkásával és cukormázas fahéjas csigával etet, jól kibőghetem magam az ölében - és azt se bánom, ha összetörik alattunk a szék -, kincset kereshetek a tenger partján, vagy napokig agonizálhatok ágyban fekve (lehet, hogy műveltem ilyet, nem sok mindenre emlékszem).
Egyszerre volt meglepő és kiszámítható, hogy ezt a finom ételektől és gyönyörű virágoktól illatos, napfényes világot kizárólag nők uralják. CeeCee-nek ez valószínűleg jót tett, de én egy idő után gellert kaptam volna attól, hogy nincs, ami ellensúlyozza a felszín alatti női indulatokat, ami egy jellemző, katartikus jelenetben csúcsosodik ki a regény végén.

Fájdalom (vagy nem), de ennyi kívánkozott ki belőlem olvasás után. Azt hiszem, annak ajánlom, aki néha legszívesebben az ágy alá bújna, de kihúzható kanapéja van és még egy nagyméretű szőnyeg sem áll rendelkezésére.

Ui.: A fordításra ráfért volna még egy átfésülés, és nem értem, miért kiejtés szerint szerepel a regényben néhány kifejezés (pl. "kovbojkalapos férfi", "foájé").
Ui2.: katacita több szép képet is berakott a postjához, imádom ezt a vidéket.

Eredeti cím: Saving CeeCee Honeycutt
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Sándor Adél
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Hash és Hem

"Lehet, hogy túlságosan részeg vagyok ahhoz, hogy megítéljem, de talán van magában valami."

Paula McLain: A párizsi feleség

Persze nálam is, ahogy sokaknál - még az írónőnél is -, minden a Vándorünneppel kezdődött, ezzel a kenyér-és esőillatú, bohém Párizs szimfóniával. Magával ragadott a hangulata, a könnyedsége. Azt hiszem, álmodozás közben mindenki hasonlónak képzeli el párizsi kiruccanását.
Lehet, hogy utólag tévesen látom, de emlékeim szerint az élet gyakorlati nehézségei erősen hiányoznak a könyvből - a lakás nyirkos, alatta mulató zajong, a pénz kevés, a ruhák legjobb esetben ódivatúak, rosszabb esetben kopottasak, szakadtak.
Igen, így csak egy férfi írhatta meg a Párizsban töltött időszakot.

Hemingway huszonegy, Hadley Richardson 28 éves, amikor 1920-ban, Chicagóban megismerkednek. Én úgy láttam, mindketten traumát átélt, partra szakadt emberek, akik várnak valamire, valakire, aki az Utána életük kezdeti origója lesz. Hemingway még elképesztően fiatal, amikor az első világháborúban mentősként szolgál. Olaszországban repeszek szaggatják szét a lábát, de a sérülése ellenére biztonságos helyre vonszol egy másik katonát, tettéért kitüntetik.
Hadley Elizabeth Richardson egy súlyos gyerekkori sérülésen, három (szeretett) személy elvesztésén van túl. Úgy érzi, az élet elrohan mellette, ő megrekedt egy ponton és képtelen tovább lépni, mintha üveg mögül szemlélné a világot. Ernest viszont ezer fokon ég, vad, szilaj, kergeti az álmát - hiszen ő maga a legnagyobb író, akit ismer -, miközben menekül a haláltól, ami úgy ég a homlokán, mint egy fekete stigma, és ami, jól tudja, egyszer pontot tesz az élete végére.

"Könnyű léptű ifjú volt egy görög vázáról, aki az igazságot és a szépséget kergette."

A fene se tudja, mi vonzza ezt a két ellentétes embert egymáshoz. Találkoznak és megpillantanak a másikban valamit - a biztonságot, a szabadulást? A kaland elkezdődik.
És minden kalandnak megvannak a sötét pillanatai.
A párizsi feleség a Vándorünnep női tükre. Ha csupán a tényeket nézzük, akkor is elképesztő, mennyire más

Hadley esküvői ruhában (1921)

a feleség szemszöge, mennyire mást tart fontosnak. Nyilván nem kevés fikciót tartalmaz a regény, de tetszett, mennyire emberiek Hadley gondolatai, aki a művészfeleség kényelmetlen, szűkös szerepébe kényszerül. Megbízhat-e ebben a link alakban, kockára tegye-e e a kevés lelki békéjét? Hemingway "gyönyörűen összegyűrt leveleket" irkál "Hash-nek", akit (elvileg) kezdetben csupán barátnak tekintett. A megcsontosodott, viktoriánus értékrend ekkor van változóban, a szesztilalom ellenére patakokban folyik az ital (jézusom, hogy ezek mennyit ittak!), mindenki ujjong, hogy túlélte a háborút, mindenki szorong, hogy milyen élet vár rájuk. Hadley-nek a saját kétségei és a bizonytalan értékrend mellett az... öntudatosságával is meg kell küzdenie; a nők immár nem csupán feleségek és anyák, hanem sikkes, dolgozó nők, akik büszkék a függetlenségükre. És Hadley-nek semmije nincs a férjén, annak művészetén, és később a gyerekükön kívül, csak a félig komolyan űzött zongorázás, ám egyetlen koncertje is meghiúsul a házassága miatt. Mindig ijesztőnek találtam a művészházasságokat, ahol az egyik fél zsenialitása uralkodik és minden ennek rendelődik alá, nem enged teret önállóságnak, családnak, gyakorlatilag semminek.

"- Mi a véleménye Pound elméletéről, a szimbolizmusról? - tette fel a kérdést Ernest Steinnek. - Tudja, hogy a sólyom mindenekelőtt legyen sólyom.- Ez elég nyilvánvaló, nem? - felelte Stein. - Egy sólyom mindig sólyom, kivéve, ha - itt felvonta egyik vastag szemöldökét, és titokzatos mosoly jelent meg az ajkán -, kivéve, ha a sólyom egy káposzta.- Micsoda? - kérdezte Ernest vigyorogva, vidáman és láthatólag elképedten.- Hát ez az - felelte Gertrude."

Szerettem a könyv őszinteségét. Híres-hírhedt szerelmek árnyoldalait ritkán ábrázolják, a Vándorünnepben sincs szó termékenységi naplóról - mondjuk, azt se tudom felfogni, hogyhogy nem tudja egy nő észben tartani a ciklusát és miért a férje figyel erre -, féltékenységről, szerelmi háromszögről, a változó tagokból áll társaságról, amely mélységesen unatkozik és retteg az élettől. Igen, rettegnek és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek. Isznak, utaznak, partikat adnak, isznak, veszekednek, egymásba szeretnek, isznak, hergelik és vérig sértik egymást, isznak, majd ezt megírják. Nincs biztos pont az életükben, minden esetleges - és Hadley a biztos pont iránti vágyával lóg ki a sorból. Annyira szomorú. Nem tudom, hogy Hadley-nek tényleg erre volt-e szüksége, pár évnyi érzelmi hullámvasútra - de, istenbizony, megnyugtatott a későbbi életének alakulása, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Így már más.

Finom, érzékeny, nagyon női írás, nagyon szerettem olvasni (és nem nyálas, romantikus könyv). Külön érdekessége, hogy feminin szempont ide vagy oda, masszívan árasztja a Vándorünnep hangulatát.

Ui.: Hemingway egy naaagy... izé. Az. Nem emlékszem, melyik író mondta rá, hogy nem hisz abban, amit ír, ez a könyvben lefestett jellemére nagyon igaz. Magabiztosnak, hányavetinek színészkedi magát, holott borzasztóan fél és olyan görcsös elszántsággal dolgozik, hogy majd' átszakítja a papírt. Látszólag megveti az öntudatos, gyönyörű nőket. Valójában fél tőlük, mert elfújják a saját önbizalomlégvárát, ami egyenesen visszavezethető a mindenek felett uralkodó édesanyjára.

Eredeti cím: The Paris Wife
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3000 Ft

A világ vége

"A fejem túl kicsi volt a Kinthez."

Emma Donoghue: A szoba

Állati nehéz spoiler nélkül írni erről a könyvről, szóval ez egy rövid iromány lesz.
Az ötéves Jack a Szobában él édesanyjával. A Szoba egy tizenkét négyzetméteres szerszámoskamra [ha jól emlékszem], parafa lapokkal, dróttal, számkódos ajtóval és törhetetlen tetőablakkal felszerelt börtön, de Jack számára ez az otthon - és a világ. Soha nem lélegzett be friss levegőt, virágillatot, nem tudja, mi az eper, a Tévében látott emberekről és dolgokról pedig azt hiszi, nem igaziak.
A történet sajnos nemcsak Emma Donoghue képzeletének szüleménye, többször megtörtént az, ami Jack édesanyjával; tizenkilenc éves korában elrabolja egy akasztófára való egy elmebeteg férfi és fogva tartja, a menekülés gyakorlatilag lehetetlen. Ebbe a pokoli közegbe születik Jack, aki végigkalauzol minket a cselekményben.
Frászt kaptam ettől a könyvtől. Röhejes, milyen félrevezetőek az előítéleteim; Az akasztott rókák erdejéről azt hittem, depresszív, érfelvágós történet lesz, A szobáról pedig azt, hogy pörgős, agykikapcsoló bestseller, amiről nem kell gondolkodni. Hát, nem kell, de bőven van miről elmélkedni. Abban nem tévedtem, hogy pörgős, egy ponton olyan ideges lettem, hogy képtelen lettem volna mást csinálni, mint elolvasni az adott részt. Emma Donoghue-nak sikerült nálam elérnie azt, amit Gillian Flynn-nek nem. A Holtodiglan nem tudtam komolyan venni, ezt igen. Borzalmas, undorító ez a helyzet, és a későbbiekben is akadnak dühítő momentumok. Kis híján kitört rajtam a klausztrofóbia.
Nagyon becsülöm az anyát, amiért képes volt megőrizni a józan eszét és egy többé-kevésbé normális, élhető életet kialakítania magának és a gyerekének. Hátborzongató, hogy Jack számára a Szoba jelenti az otthont, ahol biztonságban és jól érzi magát - és ahonnan nem akar elmenni.

Kevés olyan könyv van, aminek kedvelem a kiskorú főszereplőjét és egyáltalán, a gyerekek sajátos látásmódját, de Jack ilyen. Okos kölyök, ha nagy lesz, fehér lóval ellátott királyfi lesz belőle. Már ötévesen is királyfi, de a ló sajnos nem fér be a Szobába.

Eredeti cím: Room
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2011
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3000 Ft
Az írónő honlapja

Egymás szemében

"Néha úgy érzem, ez valami személyes játék, valamiféle be nem jelentett versengés folyik, ki a titokzatosabb."

Gillian Flynn: Holtodiglan
Értékelés: 3 hajszál az 5-ből
Kedvenc karakter: Boney nyomozó

Hetekkel ezelőtt olvastam ezt a nyüves könyvet, de nem bírtam rávenni magam, hogy írjak róla. Mert nem tetszett és kicsit dühös vagyok, magamra és a könyvre egyaránt. Pedig istenbizony, akartam szeretni, alig vártam, hogy sorra kerüljön, hogy én is megtudjam, miért ilyen átkozottul izgalmaz ez a regény. Kár, hogy nem jöttem rá, sajnálom, hogy elvett öt napot az életemből.
Az a legnagyobb bajom vele, hogy ez az egész nekem túl... egyszerű. Annyira amerikai, annyira hatásvadász. Nem azt mondom, hogy nincs jól megírva, ellenkezőleg, üvölt róla a precíz szerkesztés, szinte látom, ahogy az írónő centinkét adagolja az információt, és, mint egy dél-amerikai szappanopera, a legizgibb résznél vált nézőpontot, szinte látom magam előtt, hogy a nyelve hegyét is kidugja igyekezetében.

A cselekményről nem tudok többet írni, mert spoileres lenne, jöjjenek a szereplők. Hogyismondjam... kicsit kilógott a lóláb, lehetett látni, hogy mikor mi bukkanhat elő. Ezenkívül: Amy egy hülye picsa, mindentől függően és függetlenül, Nick egy málé majom. Persze nem az ellenszenves jellemek miatt nem szerettem ezt a könyvet, kifejezetten vicces volt, amikor Amy azt taglalja, hogy ha pontosan két percig sír, nagyon szép, és mennyire izgatta mindig a lehetőség, hogy két férfi durván összeverekedjen érte. Nick meg... jaj, amikor leírja, hogy rejszolás után a farka úgy feküdt a combján, mint valami árva kis állat (vagy valami ilyesmi), majdnem sírva röhögtem. Nick pedig tényleg elsírja magát az ominózus hasonlata után.
Nick, fogadj meg egy tanácsot: soha ne bízz olyan nőkben, akik mindent meg tudnak magyarázni.
Tönkreteszik az életed.
Érdekes párost alkotnak, azt meg kell hagyni, az önimádó ribanc és az önsajnáló ideggóc. Mindketten úgy hordozzák gyerekkori sérelmeiket, mint a dicsőség zászlaját. És pont úgy passzolnak egymáshoz, hogy ezek a régi, varasodó sebek vérezni és viszketni kezdenek. Az is érdekes, hogy ki milyen ember az aktuális párja mellett, ki hogyan reagál a másik jellemére. Az pedig nagyon, nagyon veszélyes, ha valaki egy vágyképbe szeret bele. És ha szerepet játszik.

A megoldást, a befejezést túl erőltetettnek éreztem, és még lenne min morfondíroznom (pl. hogy miért kell a házasságot ennyire túlmisztifikálni - nagyon nem értek hozzá, az én szememben olyan, mint egy normál együtt élés, csak vannak hozzá papírok, hogy Amerikában tényleg ilyen manipulatív médiacirkusz van), de nem akarok ezzel a könyvvel többet foglalkozni.
Eléggé lefitymáltam, pedig ennyire nem volt rossz. Sőt, egyáltalán nem rossz, csak nem tudott megérinteni. Jól megszerkesztett, de a "lélek", a vitalitás (éljenek a hülye szavak) hiányzik belőle. Vagy túl sok gagyi krimit meg thrillert olvastam fiatalabb koromban és már nem tudom értékelni az ilyen regényeket.

Ui.: ebben, ill. hasonló témában nekem sokkal jobban ízlett Joanne Harristől a Kékszeműfiú. Neem, Harris nem nyálas, tündibündi szerző, aki limonádékat irkál, ahogy sokan vélekednek róla a Csokoládé filmváltozata alapján.

Eredeti cím: Gone Girl

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2013

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 3700 Ft

Az írónő honlapja