2018. szeptember 30., vasárnap

Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018

Mivel a Strahan-válogatást minden évben izgatottan várom, és a Gabo pályázata után felkeltették az érdeklődésem a felkért szerzők, nemigen volt kérdés, hogy a magyar válogatást is beszerzem - pontosabban beszerezzük, mert a Strahan az én reszortom, a magyar legyen a kedvesé:D -, lassan pedig elérkezik a jeles alkalom:


Pontos dátum még nem tettek közé a blogon - a molyos karcban október közepére van ígérve - az oldalszámot (csak 336 oldal) és az árat (3990 Ft) már tudjuk, és persze a lényeget, a pontos szerző-és címlistát.
A borítótól nem estem hasra, de gondolom az oldschool olvasók ezt hamarabb lekapják a polcról a könyvesboltban, mint egy modernebb elképzelést.



2018. szeptember 24., hétfő

Új Dan Simmons - üröm az örömben

Rajtam kívül már biztosan mindenki látta, de muszáj neki külön bejegyzést szentelnem, sajnos részben szomorú okokból.


A borító bűnrossz. A magyar cím bűnrossz. Azt se értem, mit keres az Alexandránál a könyv - komolyan nem tudom, hogy képes nyugodtan aludni, aki ezt a húzást kitalálta -, és miért az Endymiont emelték ki a borítón, a Hyperion Cantos harmadik részét. Szívből remélem, hogy a fordítás jó lesz.
Az árától is dobtam egy kisebb hátast, 4500 Ft lesz bolti forgalomban, szóval érdemes előrendelni. Vagy nem? Mit csináljon a rajongó, aki elítéli ezt az ocsmány lépést? Főleg annak tekintetében, hogy az Agave ezek után nem fog több Dan Simmons regényt megjelentetni?

Ui.: Vicces, hogy az egyik szereplőt Duane-nek hívják. Az Ílion Hokkenbarrííja apjának is ez a neve, vajon van összefüggés?


2018. szeptember 23., vasárnap

És jobb is


Michelle Richmond: Úgysem ismered

Könyvcímek tekintetében régóta ez a kötet a kedvencem, a poént számtalanszor elsütöttem, de hát pont az értékelésnél nem hagyhatom ki - azt hiszem, még Csenga mesélte megtörtént esetként:
- Mit olvasol?
- Úgysem ismered.
(- És jobb is, tehetném hozzá.)

Sajnos Michelle Richmond regénye egyéb kategóriát nem hódított meg nálam, ellenben gondoskodott az alacsony vérnyomás megemeléséről. Általában heves tetszésnyilvánítás követi a régóta várakozó könyvek elolvasását, most azonban a ritka ellenkező végletbe sikerült belefutnom: rettenetesen utáltam.
Valami könnyed krimiszerűségre vágytam, a könyvtárból persze az összeset elkapkodták, mindenki agylöbbölő olvasmányra vágyott, ezért kénytelen voltam a szűkös otthoni készletre hagyatkozni. Kifejezetten a mostanában divatos krimikre kívántam rá (mi másra), hiába ajánlgatta a kedves Wodehouse-t, a Vajákot, mindenféle könnyed, mégis minőségi szórakoztató irodalmat, nekem a szemét baljós fekete borítójú popcorn kellett. Az Úgysem ismerednek ugyan nem fekete a borítója, ellenben kriminek ígérkezett némi matekos fűszerezéssel.
A főszereplő Ellie Enderlin (mondtam már, hogy utálom az alliteráló neveket?) nővérét, a zseniális matekhallgató Lilát meggyilkolják, holttestét kidobják az erdőben. A gyanú hamar Lila nős szeretőjére-tanárára terelődik - főleg Ellie mentorának az esetről írott könyve miatt -, akit bizonyítékok hiányában nem helyeznek vád alá, de az élete ellehetetlenül. Az eset megoldatlan marad. 20 évvel (asszem) később a felnőtt, kávékóstolóként dolgozó Ellie egy kis közép-amerikai faluban összefut a gyanúsítottal, Peterrel és egy késő esti beszélgetés mindent megváltoztat, amit Liláról és a gyilkosságról gondolt.

Annyira gagyin és logikátlanul van megírva, hogy az már fájt. Miért gondolja meg hirtelen magát valaki egyetlen monológtól? Ellie mégis mit gondolt, a fickó mit fog mondani? Persze, hogy azt, hogy nem ő ölte meg Lilát és imádta az eszétől a lábujja hegyéig.
Ha annyira fájdalmat okozott a családjának egy szenzációhajhász könyv és a kizsákmányolásuk, miért nem perelték be a szerzőt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem állandóan, pedig ha egy történet beszippant és elszórakoztat - betölti a funkcióját - nem szoktam fennakadni a logikátlanságokon, sőt, észre se veszem őket. Még Ellie foglalkozása (bocs, Niki:) is idegesített, kávékóstoló, mintha valami habrózsaszín regényből vette volna a szerző, valamiért nekem nem passzolt a történethez, de az egyéni kukacoskodásom még hajlandó vagyok elengedni.
A karakterek végtelenül bosszantóak és sematikusak, az érvek, magyarázatok nagyon erőltetettek, utóbbiakat spoiler miatt nem részletezem. Lila karaktere olyan, mintha a szerző elolvasott volna két cikket az introvertáltakról és ezekből próbálta meg felépíteni a visszahúzódó, otthonülő matekzseni képét. A szülők rettentően idegesítőek és ellentmondásosak voltak, nem hiszem, hogy egy anya/apa képes lenne elmenni valami vacsorára és menet közben odavetni a gyerekének, hogy mire hazajönnek, tüntesse el a meggyilkolt nővére cuccait.
Az dühít a legjobban, hogy jó regény lehetett volna, Ellie-ben is rengeteg lehetőség volt a magánéleti nyűglődésén túl, főleg abban, hogy Lilához képest értéktelennek érezte magát és szinte bűntudata volt, amiért ő van életben, akire az apja nem lehet büszke - csúnyán mondva kiemelte volna a hasonló könyvek sorából ez a fájdalom az Úgysem ismeredet, de Richmondnak nem erőssége a jellemrajz.
És, te jó isten, hogy lehet olyat kitalálni, hogy azt az embert, akit valaki 20 éven át megveszekedetten gyűlöl, a második találkozásnál jóképűnek találja és azt hiszi, meg akarja őt csókolni? Elhiszem, hogy némi kutakodás után más színben látta Lila szeretőjét (még ez is, jézusom...), de ilyen pálfordulás egyszerűen nem létezik.

Kiírogattam pár érdekes dolgot a könyvből, de nincs nálam a jegyzetem (kivételesen nem elhagytam, csak messze vagyok tőle), ami a fentieken túl eszembe jut, két fordítási unikum, a "kúszótér" - lehet, hogy csak én nem ismertem - és a "plafonig hergel" kifejezés. Mondjuk, ezek voltak a legkisebb fennakadásaim.

Remélem, a könyvtár örülni fog neki, mert nem akarom, hogy nálam foglalja a helyet.

Eredeti cím: No One You Knw
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2008
Fordította: Balázs Laura
Eredeti ár: 


2018. szeptember 22., szombat

Itt van az ősz

Kép innen
Érdekes, a saját és a blog szülinapjára külön kell emlékeztetnem magam, de az ősz kezdetéről mindig írok egy ünnepi nyitányt - bár, a feedemet elnézve, én vagyok az utolsó.:D, úgyhogy ez egy rendhagyó őszvárás lesz.

A többség ilyenkor csavarodik rá a teásbögrékbe és tölti fel a készleteit - nálunk nyáron is ez megy, teát iszom reggel, délben, este. A rendkívül szépen megkomponált képeken almás-fahéjas díszítéssel ellátott csészék szerepelnek - én fekete, zöld, fehér vagy sárga teát iszom, magyarán amiben van kraft, a gyümölcs csak plusz ízesítésként jöhet szóba. Valószínűleg a hibiszkusz az oka, hogy nem szeretem a gyümölcsteákat. A fűszeres, chai jellegű teákért már én is lelkesedem, a kedvencem a Bengalfire fantázianevű (minden pesti menjen az Első pesti teaház kedves hölgyéhez).


Habár öltözködés szempontjából a nyár a kedvenc évszakom, múlt héten már vettem egy sálat. Olyan puha volt, na, a munkahelyemen is osztatlan rajongást váltott ki (a lányok részéről. Csak az ő arcukat simítottam végig vele).
És a kesztyűk. Imádom a kesztyűket. Meg a bőrdzsekit és a bokacsizmát.



Az alábbit meg se magyarázom. Szeretem a sötétebb árnyalatokat, na.

Kép innen
Ja, hogy könyvesblog vagyok és kuckózós olvasásról is illene írni! Az a bajom ezzel, hogyha befészkelem magam a sárga fotelbe és megtámad a Puha Takaró, akkor viszonylag hamar eljutok a redőnyön keresztül olvasás állapotába. Közben azért iszom a teát (Csipkerózsika a Podmából vagy Tai Mu Long az Első pestiből).
Végigpörgettem a várólistámat, de fogalmam sincs, hogy mit fogok olvasni a következő időszakban, leárnyékolják a könyveket más dolgok. Megakadt a szemem Az Aranypintyen, mint a karácsonyi szünet lehetséges jelöltjén, aztán elröhögtem magam.

Margaret Atwood: Fellélegzés Joyce Carol Oates: Pikk Bubi Donna Tartt: Az Aranypinty Michael Cunningham: Mire leszáll az éj Zadie Smith: Fehér fogak
Toni Morrison: Könyörület Neal Stephenson – Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása Ken Liu: A papírsereglet és más történetek China Miéville: A város és a város között Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Azért sikerült pár könyvet összeszedni. 
A Fellélegzés csúnya elmaradásom és Ilweran postja ráébresztett, hogy még tetszhet is nekem. A Pikk Bubit az utolsó Várólistacsökkentőnek szánom (megint nem lesz meg a 24:D), hiányzik Cunningham csendes bölcsessége, Zadie Smith komfortzónája. Toni Morrison Nagyonkékje annyira letaglózott, hogy folytatni kell vele az ismerkedést. 
A többi négy könyv a kedves tulajdonában van - hopp, az Éjféli iskolákat lehagytam, szerintem őszre teljesen tökéletes lesz -, per pillanat az ő várólistáját érdekesebbnek találom, mint a sajátomat, borzasztó vagyok.

(Belinkelem majd a többiek vonatkozó írását is, de most megyek aludni.)

2018. szeptember 10., hétfő

A nyár legjobb olvasmányai

Kissé ciki, hogy rendszeresen azt a pár könyvet emlegetem, de ehhez a posthoz volt kedvem - az ötletet ismét Dóritól nyúltam, magamtól mindig elfeledkezem az évszakos összefoglalóról.

Ha következetes szeretnék lenni, szigorúan ragaszkodnék az ötös listához, de hatnál képtelen voltam hatnál kevesebbre szűkíteni a jó olvasmányok sorát, szóval, ők azok:

Sarah Perry: Az essexi kígyó Toni Morrison: Nagyonkék Paul Auster: Láthatatlan Elizabeth Strout: Kisvárosi életek N. K. Jemisin: A megkövült égbolt
Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Sarah Perry: Az essexi kígyó
Van néhány gyengéd könyv, ami sokaknál nem éri el a lécet, nálam viszont emlékezetes marad, e szexi kígyó - már istentelenül lapos vicc, igen - is ilyen. Ha vannak is hibái (egyre emlékszem, amiért kicsit megorroltam a kedves írónőre), annyira jókor találkoztunk, hogy simán elnéztem neki.

Toni Morrison: Nagyonkék
Kicsit mulatok magamban, hogy a lista többi eleme nem éppen könnyed lányregény. A Nagyonkék sok szempontból a legszörnyűbb, mégis annyira olvasmányos, hogy gyakorlatilag egy szuszra elolvastam.

Paul Auster: Láthatatlan
Kis posztmodern gyönyörűség. Remélem, a többi Austerre nem évek múltán veszem rá magam.

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek
Strout nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel, de itt eléggé kileng a depresszív mutató. Fájt olvasni, de sokat lehet belőle tanulni a különböző nézőpontokról és számtalan intő jelet találhatunk benne - a jövőbeni énünkre nézve.

N.K. Jemisin: A megkövült égbolt
Jemisin meg már rutinból, de továbbra is érzéssel varázsolja földi pokollá a szereplői életét. Lenyűgöző ez az új világ, amit biztos kézzel felépített és ahogy összefonja a szálakat, miközben jóval többről szól néhány ember túléléséről egy olyan földön, amely elszántan el akarja pusztítani a rajta járókat.

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve
Nemrég áradoztam Berlin szűk, de annál lebilincselőbb világáról, olyan, mint éjszaka cigizni - én nem dohányzom, de a könyvben eleget füstölnek -, az erkélyen egy kedves barátoddal és mindenfélét meséltek egymásnak az életetekről. 


2018. szeptember 8., szombat

Mikor olvasol?

(Főleg mese.)

Ez egy nagyon jó kérdés.

Tinédzserkorom hajnalán, amikor rákaptam a rendszeres olvasásra, gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Komplett életműsorozatokat (öhmm, Jackie Collins, nem vagyok rá büszke...) daráltam le zsinórban, és nem untam meg a szerzőt. Alighogy befejeztem egy könyvet, rögtön az elejéről kezdtem olvasni  - Fable: Sárkánykönny; emlékszem, a régi házunk ebédlőasztalánál kezdtem el és elsőre nem ragadott magával, de tudatosan eldöntöttem, hogy csakazértis végigolvasom, és a nagyanyámnál fejeztem be, ahol az olvasáson és a délutáni sorozatok bámulásán kívül nem nagyon lehetett mást csinálni. Na, jó, a lucernában heverészni a kutyákkal és a poros úton rohangálni, mert még nem volt lebetonozva. Biciklizni. Az internet még a fasorban se volt, ill. a mezei felhasználóknak még nem épült be alapszinten az életébe.
Vagy A három testőr. Nyári délután, a szüleim dolgoznak, én meg a hátamat a kanapénak vetve (miért is nem porszívóztam ki a szőnyeget...), halálra váltan aggódom Buckingham herceg életéért. Lenyűgözött a nagyívű történetszövés, ahogy a szálak összeérnek, képtelen voltam elszakadni a könyvtől. 2012-ben már a hajamat téptem a Monte Cristo grófjától, legszívesebben kivágtam volna belőle 200 oldalt és képmutatónak találtam a főhőst. Ezt már biztosan elmeséltem legalább egyszer a tizenkét év alatt, sőt, a téma is előkerülhetett, de remélem, hogy nem emlékeztek rá.:D Mert én a konkrét bejegyzésre nem.
Hiányzik a 100%-os figyelem, amikor ténylegesen el tudtam veszni egy könyvben, órákig kucorogtam a kanapén, az udvaron, a lépcső tetején a macskákkal. A Stilisztika és A vak bérgyilkos örökre összefonódik az emlékezetemben... mennyire rühelltem azt az ocsmány tankönyvet, amiért elszakított attól a nagyszerű könyvtől.
Ma már nagyon kevés könyv képes magába szippantani. Még ha jót olvasok is, a történeten kívül folyamatosan beúszik a tudatomba mindenféle zavaró tényező; fel kell hívni XY-t, meg kell nézni, mikor járnak le a könyvtári könyvek, ki kell mosni az ágyneműt, venni kell gyümölcslevet, bentre vizet. A rosszabbik eset, amikor egy konkrét probléma emészt és nem tudok koncentrálni a könyvre. Ilyenkor kerül elő a telefon.
Az az átkozott telefon.
Amikor a munka végeztével még tele van a fejem, egyszerűbb a ballaszttartalmat pörgetni, mint elővenni a könyvet. Amikor nem akarok gondolkodni, nem bírok gondolkodni, egyszerűbb egy öt perces videót bámulni a pumákról, hogyan lyukasztják ki a felfújható medencéjüket. Csak pár percig ne kelljen lennem, csak egy kicsit bújhassak el a lét irtóztató súlya alól. Különösen skizofrén érzés a Nem tudják, mit cselekszenek borús jövő- (vagy jelen-) képét olvasni, elborzadva elhajítani és a telefonért nyúlni, amikor a könyv pont az állandó digitális jelenlét posztapokaliptikus következményeit ecseteli.
Oké, esetemben talán annyira nem súlyos a helyzet, a Fb-tól kiütést kapok, az Instára nem akarok regisztrálni, mert nem akarom azt a plusz kényszert és szorongást az életembe, hogy valamit muszáj kitenni. Kevesen tudják megmondani, hol voltam nyaralni, mennyit futottam a héten, mit ettem reggelire - a pasimmal dacosan ellenállunk a kajafotós trendnek és barbár módon szimplán megesszük az ételt -, és senki nem lát ezekről képet, mert igen kevés van. Nézegetni bezzeg szeretek, ezzel vannak problémáim.
Emlékszem még egy freeblogos fotóblogról egy képre: macska hever a homályba borult kanapén, az összehúzott függöny résén betűz egy napsugár. Azt hiszem, az volt a címe, hogy Vasárnapdélutánfélöt. 
Szóval nincs bajom a képekkel meg az internettel, csak az zavar, hogy magamhoz képest mennyi időt rabol el a telefontaperolás a könyvektől és hogy mennyire (negatív értelemben) más élmény az olvasás, mint a felfedezésem hajnalán. Nem Jackie Collinst sírom vissza.:D A tanulás is eléggé igénybe vette az agykapacitást meg az órák számát, mégse a nyári szünetre korlátozódott le ez a hobbim. Felnőttként nem bírok pár óráig nyugton maradni, zavarnak az elvégzetlen feladataim vagy csak azért teszem félre a könyvet, hogy csináljunk valami mást.

Az elolvasott könyvek száma is brutálisan lecsökkent, ami részben természetes, dolgozom, háztartást vezetek, párkapcsolatban élek, sportolok és próbálom kialudni magam. (Meg persze rohangálok a kis dolgaim után. Az ember el se hinné, mennyi időbe kerül egy normális táskát találni.) Tízórás alvásigényem van, nulla éves koromtól változatlanul, hétvégén kell behoznom a lemaradást. Bizonyos emberek olvasmánylistáját már meg se merem nézni, mert szeptember elején 100 feletti olvasásnál járnak. Hogy csinálják? És nekem miért nem megy?
Nem pánikolok ezen, csak morfondírozom rajta, a változásokon, ill. próbálok rajta változtatni.


2018. szeptember 2., vasárnap

Tigrisharapások

"A legtöbb író a saját életéből veszi a kellékeket és a jeleneteket. Az én Henriettám például szerény vacsoráját minden este kék tányéralátétre helyezi, és tömör, míves, olasz rozsdamentes acél evőeszközökkel fogyasztja el. Fura, kis részlet, sehogyan sem illik, úgy tűnik legalábbis, egy olyan nőhöz, aki a Brawny papír törlőkendők kuponjait vagdossa, de felkelti az olvasó figyelmét. Legalábbis remélem, hogy így lesz."

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve

Alkoholizmus. Gerincferdülés. Heroin. Sivatag. El Paso, New York, Új-Mexikó, Texas, forróság, por, apácák, palacsinta, orvosi rendelő, sürgősségi, Chile, mosodák, gyönyörű nők, erőszakos, züllött férfiak, gyermekbántalmazás, kilátástalanság, magány, halál, szegénység.

Ezekkel a címszavakkal lehetne jellemezni Lucia Berlin első magyarul megjelent novelláskötetét, amely az egyik írás kissé pimasz címét viseli: ugyan miért akarna valaki a bejárónőkről, pontosabban a bejárónőknek írni? Kit érdekelnek azok az emberek, akik mások szennyesét mossák (engem. A hétköznapi emberek hallatlanul érdekesek számomra. Milyen mintás a tányérjuk, mit csinálnak lefekvés előtt, mire gondolnak munka közben.)? Nem túl piacképes koncepció, akkor biztos botrányok tucatjáról lebbenti fel a leplet, mint egy áporodott szagú lepedőt.
Azért is érdekelnek az ilyen történetek, mert képtelen vagyok elképzelni, miért alkalmaz valaki bejárónőt. Persze, vannak ésszerű kivételek: betegség, nagy család stb., de én képtelen lennék elviselni, hogy más a cuccaim között matasson, arrébb rakja a vízforralót és elégedetten fedezze fel a könyvek mögötti vékony porréteget, mert azt a területet bizony nem szoktam hetente letörölgetni. Nagyon kényes erőviszonyok uralkodnak a háziak és a háztartási alkalmazottak között, ahogy A Segítségben is szó esik róla.

"A világ halad a maga útján. Alig számít valami, ugye? Úgy értem, alig számít igazán. De néha, még ha csak egy pillanatra is, részesülünk a kegyelemben, és elhisszük, hogy van, ami számít, nagyon is."

Kicsit elkalandoztam. Szóval, Lucia Berlin kötetét könnyű pár szóval jellemezni, az írások világa elég szűk, ugyanazon elemek, motívumok, nevek ismétlődnek benne - bár előfordul, hogy ugyanaz a név nem ugyanazt az embert takarja és fordítva - és a kötet végén található rövid bemutatás nélkül is könnyű rájönni, hogy a nagy részük (ha ugyan nem minden) önéletrajzi ihletettségű - és, ha ez így van, akkor Luciának nagyon szomorú, magányos, küzdelmes élete volt.
Habár nagyon szerettem ezt a könyvet, közel hatszáz oldalnyi nehéz pillanatról elég megterhelő volt olvasni; a legtöbb írásban jelen van a magány, a fájdalom valamilyen mértékben, de néhány, mint a Feljegyzések a sürgősségiről, 1977; a Carmen vagy a Mijito olyan gyomrosokat vitt be, hogy szinte émelyegtem, pedig általában szeretem az efféle realizmust, még vidoran is olvasom, hiszen a való élet is ilyen.
A másik nagy erős érzés, ami áthatja Berlin prózáját, a nosztalgia; úgy ír a sivatagról, az egész "tex-mex" éráról, hogy az embernek rögtön kedve támad egy road tripre, mintha csak itt lehetne igazi, jó életet élni; az ételek, a caliche szaga, az emberek közvetlensége, a vibráló hőség a Paradicsommal határos helynek tüntetik fel az írónő gyermekkori helyszíneit.

Az első pár novellánál volt némi hiányérzetem, mintha Berlin megspórolta volna a befejezést, nem zárta le a történeteket. Emiatt hamar elmúlt a Katherine Mansfieldhez való hasonlóság érzése, az ő történeteinek sokkal feszesebb az íve, tökéletesre csiszoltak, Berlin csúnyán mondva sokkal hétköznapibb, nyersebb a stílusa - de ez nem von le az értékéből, nem a semmiért nyerte el az American Book Awardot. Később, az olvasás során elmúlt ez a hiányérzet, vagy hozzászoktam a szerző ritmusához, vagy a többi novellánál már kiküszöbölte ezt a hibát.
Abszolút jó döntés volt, hogy nem halogattam tovább a beszerzését.

Ui.: Amerikában miért nincs az embereknek mosógépe?...

Eredeti cím: A Manual For Cleaning Women
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Fordította: Bíró Júlia
Ár: 3700 Ft


2018. szeptember 1., szombat

Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

Dan Simmons: Olümposz I-II. China Miéville: Konzulváros Paavo Matsin: Gogoldiszkó Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.
A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.
(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)
(De ismét megtaláltam.)
A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...
Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.