2020. június 25., csütörtök

A kaméliás hölgyek (2. felvonás)

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A papírsereglet és más történetek utolsó novellája után - mi tagadás - el akartam menekülni valami ismerős történetbe. Mivel minden mindennel összefügg, kissé ironikus, hogy ezt, a japán kultúrát az anyagias nyugati gondolkodásmóddal szemben éltető könyvet választottam, aminek a befejezése... nos, aki olvasta, tudja.
Régi kedvencek újraolvasása esetén mindig fennáll az erkölcsi avulás veszélye (a fizikai kopás senkit nem érdekel, mi se vagyunk már húszévesek). Ugyan tíz éve olvastam A sündisznó eleganciáját, de nem igazán féltem attól, hogy nem találjuk meg a közös hangot.
Ismételten remekül szórakoztam eme, a filozófia csillagfényes stólájába burkolt, szatirikus humorú társadalomkritikába oltott Hamupipőke-parafrázison (Renée hogy prüszkölne erre a megjegyzésemre!), ami az éles nyelvű megjegyzések, a művészettel kapcsolatos eszmefuttatások mellett nem kevés macskakontentet, rengeteg teát és nyálcsorgató süteményeket is tartalmaz.*
Tehát minden adott, hogy lubickoljak a történetben, de még nem értünk a jóságok végére, mert a szereplők is megérnek egy mozivetítést; kinek ne lenne rokonszenves Renée, a gazdagok árnyékában a világot gyanakodva figyelő ötvenes házmesternő, aki a könyveken keresztül él és bőrös szalonnával eteti a Tolsztoj után elnevezett macskáját? Amennyire nem bizalomgerjesztő a külső megítélése [de hát a vájt fülű könyvmolyok tudják, nem a ruha teszi az embert], annyira szórakoztató Renée fejében lenni, aki első blikkre elég túlzó elvárásokat támaszt a háza lakói felé - rettenetesen felháborítja egy stratégiailag rossz helyen kódorgó vessző -, bár meglehet, én is ilyen maró szarkazmussal elegy lenézéssel viszonyulnék ahhoz, akit teljesen feldob egy kétszáznegyven euróba kerülő nyers lenvászon terítő.
Palomát, a rózsaszínért rajongó entellektüel kiskamaszt - az a fajta gyerek, aki éles, mindent látó tekintetével zavarba hozza az embereket - néha következetlenségen kaptam, de zsenialitás ide vagy oda, mégiscsak egy boldogtalan tizenkét éves lánykáról beszélünk, és idősebbként illik nagyvonalúnak lennem. Paloma azt a szomorú végkövetkeztetést vonja le, hogy nem érdemes élni, ezért a tizenharmadik szülinapján öngyilkos akar lenni, miután felgyújtotta a lakást (és kimenekítette a macskákat, Alkotmányt és Parlamentet).
Érdekes összefüggés, hogy mind Renée, mind Paloma rejtőzködnek; az előbbi a tipikus, otthonkás-papucsos házmesternő álarca, Paloma az egy fokkal kevésbé okos diákok viselkedésnormái mögé rejti intelligenciáját. Az emberek simán elhiszik a színjátékot, hiszen azt látják, amit látni akarnak és eszükbe sem jut, hogy az életük egy marginális szereplője önálló emberi lény és nemcsak abban merül ki a létezése, hogy a folyosón lévő virágokat locsolgatja.
Ozu Kakuro csalogatja ki őket a fényre. A Grenelle utca 7. megüresedett lakásába költöző japán úr bezzeg nem rejtőzködik, a rengeteg átépítéssel-alakítással a mániákusságig terjedő izgatottságot korbácsol fel a lakók kebelében, akik még az egymással való teázástól sem riadnak vissza, hogy egy pillantást vethessenek a lakásra. (Az ő macskáit Levinnek és Kittynek hívják.) Ozu úr, vagyonos ember létére, mentes minden sznob allűrtől és jóságos tekintetétől kísérve Renée kimerészkedik a csigaházából és elkezd élni.

A végtelenségig el tudnám olvasni ezeknek a fiktív embereknek a beszélgetéseit, ahogy beugranak Renée-hez a házmesterlakásba - ami egy magánpalota forgalmas központjává vált, hah - és megvitatják az angol és a francia kultúra világnak adott találmányait, vagy hogy van-e értelme a létezésnek.

És hát a vége. A lelkem cinikus része roppant szórakoztatónak találja a maga módján, a naiv fele pedig még mindig szemrehányóan néz a szerzőre: Muriel, muszáj volt pont így? Ő pedig kedvesen biccent, miszerint az élet sem habos sütemény, a regények miért lennének azok?

Ui.: Annyira felllelkesített az újraolvasás-flash, hogy további régi kedvenceket tervezek elővenni.

Ui2.: A csodás fordításért ismételten hálás vagyok.

Eredeti cím:  L'élégance ​du hérisson
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2009
Fordította: Tótfalusi Ágnes és Simon Márton
Eredeti ár: 3290 Ft





*Mondom ezt úgy, hogy fehér Tai Mu Lung teát szürcsölök és teljes kiőrlésű liszttel, házi lekvárral készült linzert tömök a számba.

2020. június 17., szerda

A papírtigris, a rókatündér és a háborúisten

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Nem tagadom, hogy az egész egy animációs sorozattal, a Szerelem, halál és robotokkal* kezdődött, amiben a Ken Liu novelláján alapuló Jó vadászatot! volt a kedvencem és rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretném elolvasni. Így teljesüljön minden kívánságom.:D

Sejtettem, hogy tetszeni fog, mert a kispróza amúgy is közel áll a szívemhez, hát még az SFF kispróza - de az arra nem számítottam, hogy:
- kis híján megríkat;
- istentelenül forogni fog a gyomrom;
- háromszor lesznek miatta rémálmaim (az egyikbe lehet, hogy a Monstress 3. is közrejátszott - kész, az ázsiaik őrültek).

Szóval csak egy kicsit volt érzelmi hullámvasút a könyv és csak egy kicsit mászott bele az agyamba.  Ken Liu, bármilyen szelíden filozofikusnak is tűnik az előszóban, nem kíméli az olvasóit. Igazából a fantasztikum csak eszköz, hogy meséljen az amerikai, kínai (és japán) mentalitásról, a kínaiak amerikaivá válásáról, a bevándorlók viszonyáról a befogadó országukhoz, az ebből fakadó generációs konfliktusokról, a történelemről, a fizikáról, az egyetemes emberi érzelmekről.

A novellák igen változatos képet mutatnak, van űrhajós, világvége-menekülős, új világ meghódítós, cyberpunkos, steampunk fantasy, krimi, történelmi, mágikus realista stb. De atipikus novellákról beszélünk, egyikre se lehet ráhúzni a tankönyv szerinti skatulyát; mindegyiket megfűszerezi a szerző egyedi látásmódja, precíz, mégis érzelmekkel teli (úgy, hogy téged kifordít a bőrödből) stílusa. Az öröksége - az ő tragédiái és a kínai nép tragédiái -, ami egész életében elkíséri. A fájdalma, amit visszafogottan, szenzációhajhászás nélkül, mégis elemi erővel jelenít meg a lapokon.

Nehéz lenne néhányat kiemelni közülük, mert a maga módján mindegyik nagyon erős írás, de megpróbálom felsorolni azokat, amelyek számomra különösen emlékezetesek:
  • Állapotváltozás - hát ez tényleg nagyon ötletes példa arra, hogyan merjünk túllépni a félelmeinken (vagy valami ilyesmi).
  • Tökéletes párosítás - nem rajongok se A Nagy Testvér, se a cyberpunk tematikáért, de ez a kis novella pont annyira fajsúlyos és pont olyan találóan mutat be egy fonák helyzetet, hogy pont élvezetes volt számomra is.
  • Jó vadászatot! - a steampunk lieblingem, ahol az ellentétek, a múlt és a jövő, a hagyományok és az újítások hús-vér szinten ütköznek, majd megtanulnak összeforrni. Több szinten tárja elénk a szemellenzős gondolkodásmódot.
  • A betűmágus - nagyon szomorú, keserédes történet, ahol az ártatlanság megvan a maga ára. Mint amikor egy gyermek meglepetten összezárja a tenyerét, amire pillangó telepedett le.
  • A visszatérő vendég - cyberpunk beütésű krimi, amit regényterjedelemben is szívesen olvasnék. Remek sorozatot is lehetne belőle csinálni, annyira filmszerű, pörgős a stílusa.
  • A papírsereglet - szívfacsaró mágikus realista történet a gőgös gyermeki csőlátásról, a generációs problémákról, az előítéletekről, azok hatásáról és az anyai szeretetről. Arról, hogy a szeretet nem fekete vagy fehér, amerikai vagy kínai.
  • A világ ízei - talán ez tetszett a legjobban a Jó vadászatot! mellett és valószínűleg ez a legkellemesebb hangulattal bíró novella a kötetben, szinte idilli, pedig ebben is van erőszak, gyilkosság.
  • Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm - ez pedig a legbrutálisabb, kb. annyira traumatizáló olvasás volt, mint a Csernobili ima. Beleég a retinádba ez a nemtörődöm, démoni kegyetlenség és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékeidben. Vajon ez elég (és ha igen, mire?), vagy én is bűnös vagyok, mert már tudomásom van a kínai Harbingban elkövetett emberkísérletekről, és nem teszek érte, hogy Japán bocsánatot kérjen? Meglehet.

Sokat adott nekem ez a kötet, élvezet volt olvasni a kaleidoszkópszerű ötletkavalkádot, ugyanakkor a végére érve úgy éreztem magam, mintha összevertek volna. Keserű lett a szám íze a rengeteg szenvedéstől, az ostobaságból, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, vagy kíváncsiságból (!) elkövetett szisztematikus öldöklésből és kínzásból.
Ettől függetlenül biztosan elolvasom majd Ken Liu következő kötetét, amelyet az Agave már beharangozott.
Köszönöm, Mr. Liu, az elméink találkoztak, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is.

Eredeti cím: The Paper Menagerie and Other Stories
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Fordította: Juhász ViktorBenkő FerencBallai MáriaTörök KrisztinaBosnyák EditBeke ZsoltRácz PéterMolnár Berta Eleonóra
Ár: 3780 Ft

*Olyan volt egyébként, mint egy Strahan-kötet audivizuális tolmácsolásban.

2020. június 7., vasárnap

Letűnt világok

"Semmi nem tűnik el, semmi nem ér véget. Minden létezik, mindig is létezni fog. Az élet csak álom, Shannon. Az egyetlen illúzió az egó."

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok

Ha az egó csupán illúzió, akkor az emlékezet egy fikció - legalábbis az enyém, mert totálisan elfelejtettem, hogy erről a könyvről még nem írtam, és lesújtottságtól terhes bűntudatomban megpróbálok összekaparni valamit róla, mert megérdemli.

Miért is?
Nagyon szeretem a több műfajt magába vegyítő regényeket, ez is ilyen; krimi, thriller, sci-fi, nyakon öntve a True Detective 1. jellegzetes hangulatával - a fülszöveg utolsó sora végleg meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet -; annyi kapcsolódó alkotást láttam már, hogy meg mernék rá esküdni, az amerikai Délen elkövetett gyilkosságoknak saját, össze nem téveszthető stílusjegyeik vannak.
A kilencvenes években játszódik; nem vagyok ugyan a korszak rajongója, de mégiscsak akkor voltam gyerek és előbb-utóbb mindenkit utolér az érzés, amikor jólesik valami ismerős dolgot látni/hallani a túlságosan gyorsan változó jelenben.

A titkosügynök Shannon Moss a munkája során tanúja lesz az ismert világ összeomlásával járó katasztrófának, a Terminusnak, egyfajta nukleáris télnek - 2199-ben. A sápadt égből hulló, ezüstös nanorészecskék iszonyatos módon hatnak az emberi testre; addig futnak, amíg holtan nem esnek össze, mások fejjel lefelé akasztva lebegnek, miközben a csuklójukat és a bokájukat tűz emészti. Shannon és a részlege az időutazás segítségével azért dolgozik, hogy olyan irányba tereljék a jövőt, amelyben a Terminus elkerülhető, de annak az időpontja egyre közelebb kerül a jelenhez.

1997-ben Mosst brutális gyilkossághoz riasztják: egy volt kommandós kegyetlenül végzett a családjával. A nyomok arra utalnak, hogy a gyilkos fontos szerepet játszik a Terminus eljövetelében, és Shannon szó szerint versenyt fut az idővel, hogy megtalálja és megakadályozza a világvégét.

Nagyon erős, megrázó nyitójelenettel indul Tom Sweterlitsch regénye, annyira a hatása alá kerültem, hogy mindenem elkezdett fájni, mégsem bírtam letenni, és ez kitartott az utolsó oldalig (testi mellékhatások nélkül). Van benne mindenféle párhuzamos idősík, hasonmások, lassabban, majd gyorsabban öregedés, rémisztő gondolatok arról, hogy melyik is az igazi én - szerintem az olvasó, Shannon, és talán Sweterlitsch is elveszítette néha a fonalat -, a folyamatosan változó jövő nem várt módokon húzza keresztül az akcióterveket, ami újabb megoldandó problémákat szül. Ja, és az űrutazás, valamint a skandináv mitológiai elemek is fontos szerepet kapnak, mielőtt valaki azt hinné, ez csak egy időutazással beoltott szimpla krimi.

Szóval ez egy nagyon komplex, okos, körömrágósan izgulós regény, ami képes újdonságot mutatni a témában.

Ui.: Nem szoktam cikkeket linkelni, de ebből az interjúból egy végtelenül szerény író képe bontakozik ki, és sokat mesél a könyvéről is.

Eredeti cím: The Gone World
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2018
Fordította: Farkas Veronika
Ár: 3980 Ft

2020. június 2., kedd

A köd hercege

Carlos Ruiz Zafón: A köd hercege

[Nem vagyok hajlandó a cím minden szavát nagybetűvel kezdeni, hülye amerikai divat.]

Tudtam én, hogy nem lesz ez jó nekem, de hát mégiscsak Zafónról van szó... anno a Marinával se voltam maradéktalanul elégedett, de az ijesztően sötét fordulatok ellensúlyozták a történet itt-ott megbicsakló szálait.
Ez esetben sajnos nem nagyon voltak fogamra való intermezzók; a sztori kétségtelenül magán viseli Zafón stílusjegyeit, de még olyan kezdetleges formában, hogy csodálom a kitartását, amiért a későbbiekben nem írta át a történetet.
Lehet, hogy a fordítás tehet róla, lehet, hogy az eredeti szöveg is ilyen, de nagyon érződik rajta az ijfúsági regényekre jellemző egyszerűség és a "kikerekített", kissé szájbarágós érzelmi reakciók, a rengeteg ismétlődő elemről nem is beszélve. (Nem akarom megszámolni, hányszor szerepel benne "a világítótorony idős őre" epitheton ornans, de a röpke 220 oldal végére már sikítani tudtam volna tőle.) A történetvezetés jellegzetesen zafóni, a szegény jelenbeli szereplőknek sikerül egy múltbeli - nem feltétlenül hozzájuk kötődő - rejtélybe botolniuk, ami masszívan törekszik az életük kioltására.

A Carver család a háború elől egy tengerparti kisvárosba menekül, és a jámbor családfőnek sikerül egy olyan házba költöztetnie szeretteit, ami kísértetjárta és egy állandóan ködlepte, hátborzongató szoborparkkal határos.
A főszereplő a tinédzser Max, aki kezdetben fenntartásokkal kezeli a hirtelen váltást, de hamar megtetszik neki a kis település, amikor összebarátkozik Rolanddal, a világítótorony őrének unokájával. Roland úgy ismeri a kisvárost és a történetét, mint a tenyerét, megnyerő modorú, szilaj, de jószívű srác, rögvest szerelembe esik Max zárkózott nővérével. A testvérek, és az egész Carver család Roland révén kerül veszélybe, hozzá kapcsolódik a köd hercegének hátborzongató(nak szánt) históriája.
Zafónban már ott motoszkál az egyediség csírája, az, ahogy tálalja az évszázadok óta ismert klisés elemeket, az emberiség mozgatórugóit; kapzsiság, féltékenység, gyűlölet, gonoszság, pusztító szenvedély, félelem, elnyomás, szeretet színes kaleidoszkópja bomlik ki a szemünk előtt egy régvolt korok mesélőit idéző író hangján. Nem tagadom, hogy a gyermeki meseáhítattal vegyített romantikus hajlamomat stimulálja, aminek gyengéi a szépiaszín füstbe burkolózó, ódon villák falai közt zajló családi drámák és rettenetes titkok meg ilyesmik.
A történetnek jelent esetben nem sikerült magával ragadnia, Víctor Kray titka volt az, ami színt vitt bele és valamennyire lekötötte a figyelmem, a gyerekek erőltetett kalandja jóformán hidegen hagyott; igazából bántóan egyszerű karakterek, mintha Zafón nem tudott volna velük mit kezdeni csak és tessék-lássék felhajigálta őket körítésnek a lapokra. Ha még tinédzser lennék, vérig sértődnék.

Kicsit berágtam a fiatal Zafónra, de egyszer mindent el kell kezdeni és ennél sokkal rosszabb ifjúkori zsengéket is szoktak mutogatni az írók, na. Minden negatívuma ellenére biztos, hogy megveszem majd a folytatásait, az Éjféli palotát és a Szeptemberi fényeket. Mégiscsak Zafónról van szó...

Maga a kiadás nagyon igényes, szép kis darab és roppant mód örülök, hogy az Európa nem próbált belőle a korábbiakra jellemző góliátot csinálni.

Eredeti cím: El principe de la niebla
Sorozat: A köd trilógiája 1.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Fordította: Báder Petra
Ár: 3600 Ft