A köd hercege

Carlos Ruiz Zafón: A köd hercege

[Nem vagyok hajlandó a cím minden szavát nagybetűvel kezdeni, hülye amerikai divat.]

Tudtam én, hogy nem lesz ez jó nekem, de hát mégiscsak Zafónról van szó... anno a Marinával se voltam maradéktalanul elégedett, de az ijesztően sötét fordulatok ellensúlyozták a történet itt-ott megbicsakló szálait.

Ez esetben sajnos nem nagyon voltak fogamra való intermezzók; a sztori kétségtelenül magán viseli Zafón stílusjegyeit, de még olyan kezdetleges formában, hogy csodálom a kitartását, amiért a későbbiekben nem írta át a történetet.

Lehet, hogy a fordítás tehet róla, lehet, hogy az eredeti szöveg is ilyen, de nagyon érződik rajta az ijfúsági regényekre jellemző egyszerűség és a "kikerekített", kissé szájbarágós érzelmi reakciók, a rengeteg ismétlődő elemről nem is beszélve. (Nem akarom megszámolni, hányszor szerepel benne "a világítótorony idős őre" epitheton ornans, de a röpke 220 oldal végére már sikítani tudtam volna tőle.) A történetvezetés jellegzetesen zafóni, a szegény jelenbeli szereplőknek sikerül egy múltbeli - nem feltétlenül hozzájuk kötődő - rejtélybe botolniuk, ami masszívan törekszik az életük kioltására.

A Carver család a háború elől egy tengerparti kisvárosba menekül, és a jámbor családfőnek sikerül egy olyan házba költöztetnie szeretteit, ami kísértetjárta és egy állandóan ködlepte, hátborzongató szoborparkkal határos.

A főszereplő a tinédzser Max, aki kezdetben fenntartásokkal kezeli a hirtelen váltást, de hamar megtetszik neki a kis település, amikor összebarátkozik Rolanddal, a világítótorony őrének unokájával. Roland úgy ismeri a kisvárost és a történetét, mint a tenyerét, megnyerő modorú, szilaj, de jószívű srác, rögvest szerelembe esik Max zárkózott nővérével. A testvérek, és az egész Carver család Roland révén kerül veszélybe, hozzá kapcsolódik a köd hercegének hátborzongató(nak szánt) históriája.

Zafónban már ott motoszkál az egyediség csírája, az, ahogy tálalja az évszázadok óta ismert klisés elemeket, az emberiség mozgatórugóit; kapzsiság, féltékenység, gyűlölet, gonoszság, pusztító szenvedély, félelem, elnyomás, szeretet színes kaleidoszkópja bomlik ki a szemünk előtt egy régvolt korok mesélőit idéző író hangján. Nem tagadom, hogy a gyermeki meseáhítattal vegyített romantikus hajlamomat stimulálja, aminek gyengéi a szépiaszín füstbe burkolózó, ódon villák falai közt zajló családi drámák és rettenetes titkok meg ilyesmik.

A történetnek jelent esetben nem sikerült magával ragadnia, Víctor Kray titka volt az, ami színt vitt bele és valamennyire lekötötte a figyelmem, a gyerekek erőltetett kalandja jóformán hidegen hagyott; igazából bántóan egyszerű karakterek, mintha Zafón nem tudott volna velük mit kezdeni csak és tessék-lássék felhajigálta őket körítésnek a lapokra. Ha még tinédzser lennék, vérig sértődnék.

Kicsit berágtam a fiatal Zafónra, de egyszer mindent el kell kezdeni és ennél sokkal rosszabb ifjúkori zsengéket is szoktak mutogatni az írók, na. Minden negatívuma ellenére biztos, hogy megveszem majd a folytatásait, az Éjféli palotát és a Szeptemberi fényeket. Mégiscsak Zafónról van szó...

Maga a kiadás nagyon igényes, szép kis darab és roppant mód örülök, hogy az Európa nem próbált belőle a korábbiakra jellemző góliátot csinálni.

Eredeti cím: El principe de la niebla

Sorozat: A köd trilógiája 1.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2020

Fordította: Báder Petra

Ár: 3600 Ft