A medve és a csalogány - az orosz mese, ahogy egy amerikai elképzeli

Katherine Arden: A medve és a csalogány 

Borzasztóan cinikus vagyok, ráadásul előítéletes, hiszen a Marija Morevna és a Halhatatlan, valamint az Ezüstfonás szerzője is amerikai illetőségű, bár emlékeim szerint Valentének és Noviknak is vannak kelet-európai érdekeltségei. Áj, de tudjuk, hogy igazából nem ez a lényeg, hanem a hitelesség; ezek a szerzők képesek voltak egy olyan történetet összegyúrni, amelyben a szláv mitológia, az adott korszak, az erős, saját útjukat járó nők úgy fonódnak össze a képzeletük mezsgyéjén, hogy nem lesz erőltetett, kínos vagy nevetséges, ne adj' isten mindez egyszerre.

Nem, Katherine Ardennek ez nem jött össze. 

Az alapötlet jó és tetszik, de ami az első részben történik, azt 150 oldalban is el lehetett volna mesélni, így nem lett volna dögunalmas és önismétlő. Az amerikai önsegítő könyvek mintájára rengeteget ismétel; huszonötször leírja, hogy Vászja nem számít szépségnek, helytelenül viselkedik és az az asszonyok sorsa, hogy férjhez menjenek és szüljenek egy rakás fiút, ez utóbbi amolyan végső érv, amivel minden, a főszereplővel kapcsolatos problémát lezárnak. Mindenki állandóan ráncolja a homlokát. Azt is megtudjuk, hogy Vászja hatalmas zöld szemekkel, vörösesen megcsillanó fekete hajjal és aranypöttyös zöld szemmel bír.

Nyííííí, Katherine, miért teszed ezt velem?

Nem igazán világlik ki a cselekményből, Arden mit is szeretne kihozni ebből a történetből. Van itt gonosz mostoha, domovoj, vámpír-és szörnyvadászat, varázslónői örökség, a keresztény vallás és a pogány hiedelmek ütköztetése, hatalmi harc a hercegségek között, feltűnik Halhatatlan Koscsej, de Arden csak akarattalan bábként mozgatja, van némi csókolózás, mert kell némi szenvedély is a történetbe, és rengeteg, rengeteg ló és lovaglás. Ha meg kellene mondani, melyik téma dominál a regényben, habozás nélkül a lovakat emelném ki, amivel nincs baj, de én egy alter, szláv mitológiai ihletésű fantasyt szerettem volna olvasni, nem azt, hogy melyik lónak milyen a természete és milyen jó Ogonnal száguldozni.

A nagy, epikus küzdelem, ami elvileg a történet csúcspontja lett volna, borzasztóan összecsapott és művi, annyira látszik, hogy az író szó szerint beleerőszakolt egy szereplőt, hogy kipipálhassa a drámai faktort is, nulla felvezetés nélkül bedobta a kalapba, abszolút hiteltelenné téve a karaktert.

Nagyon sokféle, izgalmas irányba kanyaríthatta volna Vászja sorsát az írónő. Talán azt élveztem volna a legjobban, ha az éj leple alatt afféle erdei harcos-boszorkányként küzd a démoni erők ellen, a faluját védelmezve, nappal pedig igyekszik a társadalmi konvenciókkal harcolni, és lassan egy erős kezű vezető válik belőle, aki mosolyogva, de határozottan utasítja vissza, hogy bármilyen hatalom gyeplőbe fogja. És közben kedvére lovagolhat.

Számomra a szószedet egyik szakasza tökéletesen megvilágítja Katherine Arden írói motivációját: "Ez az öltözék [a szarafán] tulajdonképpen csak a XV. század elején terjedt el. Egy kicsit azért is vettem be ebbe a regénybe, mert a nyugati olvasóban ez a fajta öltözék olyan élénken idézi fel az orosz mesevilágot."

Ha Halhatatlan Koscsej parkol le hatlovas fekete hintóval a házam előtt, akkor se olvasom el a folytatásokat.

Ui.: A fordítás érzésem szerint nem sikerült a legjobban, és csak mellékesen jegyzem meg, hogy Puskin nevét illett volna a magyar átírás szerint feltüntetni. Ellenben rém fontos volt, hogy a borítóra a lehető legcsöpögősebb leírás kerüljön.

Eredeti cím: The Bear and the Nightingale

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2018

Fordította: Iváncsics Irma

Ár: 4000 Ft

Hogyan írjunk Y-generációs bestsellert?

V. E. Schwab:  Addie LaRue láthatatlan élete

Nem tudom, melyikünk félt jobban kettőnk közül, én vagy a könyv. Egy este bőszen kapaszkodtam a telefonomba, miközben lapos pillantásokat vetettem oldalra, ahol a könyv félénken megbújva hevert társai között. Végül vettem egy nagy levegőt és érte nyúltam...

Ha 600 oldalnyi műhiszti várt volna rám, biztosan félbehagytam volna és nem rágom magam rajta végig, mint a Tízezer ajtón (pedig a papírforma alapján fordítva kellett volna alakulnia - ennyi olvasás után még mindig érnek meglepetések). De nem így lett.

Hogy milyen volt? Kellemesen eltapicskolós, nyammogós. Az a fajta könyv, ami nem terheli meg túlságosan az agyat, de ügyesen ellavírozik a szórakoztató és a gagyi végzetes határmezsgyéjén. Megfelelő társ volt egy különösen fárasztó héten, sose vált terhessé, nem tett fel kérdéseket, csak kérés nélkül a rendelkezésemre állt, és legyőzte a telefont, ami hatalmas plusz pont.

Ettől függetlenül Victoria Schwab nagyon hálás lehet a napi kilenc óra megfeszített munkáért, mert kipihent állapotban sokkal kritikusabban viszonyulnék Addie LaRue-hoz, mert kellemes volta ellenére erről a könyvről üvölt, hogy bizonyos formulák alapján optimalizálták.

A főszereplő lány szép és csinos, arcán csillagképként fénylő, hetes darab szeplővel, mert annyira dívnak mostanában, hogy külön szeplőrajzoló termékeket gyártanak és már kötelező elemei egy Instagram-sminknek. Addie 2014-ben, New Yorkban (hol máshol...) az utcán sétafikál divatos leggingsben és pulcsiban, vintage-t idéző, puha, kopott bőrkabátjában, kávéval és muffinnal felszerelkezve. Amíg nem adta el a lelkét, nagyon szeretett rajzolni, jelen formájában pedig rajong az olvasásért és a művészetekért (közben óhatatlanul néhány művész titokzatos múzsája lesz), mert mi másért érné meg alkut kötni az ördöggel és háromszáz éven keresztül egyik napról a másikra élni?

Mi az, amivel még egy huszon-harmincéves lány-nő azonosulni tud? Kell bele macska, az egyértelmű. Könyvek és könyvesbolt, mert az érzékeny lányok szeretnek olvasni és igazából az is trendi. 

Kell egy érzékeny, fájdalmas titkokat hurcoló fiú, lehetőleg szemüveges, mert a jólelkű srácok mind szemüvegesek. A fiú szintén New Yorkban él, nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, ezért egy könyvesboltban vegetál, ahol legfőbb társa Gutenberg, a vén sárga macska, aki szeret a könyvek mögött, a polcokon szunyókálni. Természetesen Addie betér Henry, a spleenes srác könyvesboltjába - és itt már egy hatnapos csecsemő is tudja, mi következik -, némi bonyodalom és kávékortyolgatás után belobban közöttük a művi kémia és akkora szerelem tör ki köztük, hogy ihaj, ugyanis Henry emlékszik Addie-re, amire 300 év alatt nem volt példa.

Henry a modern civilizációs betegségek és komplexusok tárháza, csak a piacra ne menjen el vásárolni, mert pocsék alkudozó. Értem én a "nem vagyok elég", a folyamatos kudarc perzselő fájdalmát, az érzést, hogy valami, valahol végzetesen kisiklott és nem tudod, hogyan hozd helyre, csak azt érzed, hogy mélységesen eleged van mindenről és legszívesebben lefeküdnél, hogy örökre elaludj, de...

... de nem lehet örökké az alkohol fátyla és a kis rózsaszín esernyők alá bújni.

Nem Henry volt, amire azt mondtam, oké, én szelíd olvasó vagyok, velem bármit meg lehet etetni, ha jól tálalják - mert Schwab ír annyira jól, hogy a megértő bólogatás és a viszkető tenyér közül az előbbi felé billenjen a mérleg nyelve -, hanem a sötétség, az ördög, az az árnyakban kavargó entitás, aminek Addie eladta a lelkét, pontosabban a köztük lévő kapcsolat. Ennél a szálnál, főleg a regény vége felé, nagyon, de nagyon kilógott a YA retkes lólába, annak minden kötelező kellékével: gyönyörű, árnyalatváltó zöld szem, hollófekete, göndör fürtök, menő, fekete ruhák. Abuzív, egyszerre csábító és romboló, évszázadokon átívelő szerelem, a nagy hatalmú férfi és a kiszolgáltatott, gyenge nő dobozszerű toposza, annak minden nyavalyájával (mellkas, aminek falevelek zörögnek, istenem). Ez egy archetípus, a legszebben, vagy inkább a legelfogadhatóbb formában a Marija Morevna és a Halhatatlanban lehet róla olvasni. A lányok szeretik a veszélyt, vonzza őket a sötétség, mint pillét a láng, de ez a kockás hasfalba csomagolt regényekbe való ábrázolás és érzésem szerint az írónő nem ezt a célcsoportot célozta meg.

Úgy érzem, kicsit igazságtalan vagyok a regénnyel, mert minden hibáját felhánytorgatom, de nem szeretem, ha ócskaságokat akarnak lenyomni a torkomon, ha be akarnak skatulyázni és meg akarják mondani, hogy mit szeressek. Ennek a könyvnek minden sejtje termék és azért vagyok dühös, mert a bóvli kirakat mögött ott pislákol a jobb verziója, ami lehetett volna, és amitől minden lábujjam reszketett volna a gyönyörűségtől - de el kell fogadnom, hogy ilyen könyvek is kellenek, amik kellemesen elúszkálnak a felszínen. És nekem is jólesik néha úszkálni és nem a mélységet taposni.

Aki idáig elolvasta az irkálmányom, lehet, hogy legszívesebben sikítva menekülne a regény elől. Ezer bocsánat, senkinek nem akarom elvenni tőle a kedvét, de nem is való mindenkinek, az álmodozó (vagy fáradt) női olvasók kezében tudom elképzelni. Tudjátok, hogy lehet a legegyszerűbben összefoglalni? Pontosan olyan, mint a borítója - ne magyarázzunk bele többet.

Ui.: A Moly szerint ez volt az 1600. olvasmányom, igazán ügyes vagyok, hogy ezzel sikerült átlépnem ezt a szép határt.:)

Ui2.: Gratulálok a kiadónak az igényes kiadásért, szerintem a magyar borító a legszebb mind közül, tökéletesen tükrözi a regény szellemiségét és Ballai Mária még mindig egy istennő.

Eredeti cím: The Invisible life of Addie LaRue

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 5980 Ft

A szavak teremtő ereje, avagy ajtó a kliséhalmazra

Alix E. Harrow: Tízezer ajtó

Sajnálom, de nekem ez egy szépen megírt, egész jó young adult regény, amely felvonultatja az ilyen regényekre jellemző klisék garmadáját, számomra inkább kevesebb, mint több sikerrel; ilyenek a Szegény, Szánnivaló, Sehova Nem Illő Lányka, akit senki nem szeret, félig árva és persze, hogy szerelmes lesz az egyetlen fiúba, aki a közelében téblábol. Ja, és dacára minden páriatulajdonságának, kiderül, hogy különleges képességgel bír és hirtelen nagyon veszélyes és vagány lesz. A Fiú tiszta szívű, kedves, baromi jóképű és természetesen gyönyörű szemszínnel van ellátva, ami érthetetlen attribútuma a lányregények főhőseinek.

Sajnálom, én ehhez már nagyon öreg vagyok. Olyannyira, hogy nem hiszek abban se, hogy létezik szerelem első és egyetlen látásra, ami olyan fene nagy, hogy több mint tíz évet szánok az életemből arra, hogy megtaláljam azt, akivel gyerekként pár percre véletlenül találkoztam. Bocs, de ez csak a lányok képzeletében létezik.

A borítója tetszett a legjobban. Na, jó, igazságtalan vagyok, a fordítás a Ballai Máriától megszokott módon zseniális, imádom ezt a nőt (bár a Megtört Föld a kedvencem tőle). Az már nem az ő hibája, hogy nekem sok volt ez az érzelemdús, erősen kicsipkézett szöveg.

Írott világa, a szóművesség, a (túl harsányan) bemutatott társadalmi problémák bemutatása vitte el a hátán ezt a történetet. Sajnos Jane, akinek a személyisége számomra érdekesebb volt Januaryénál - avagy komolyan felütötték a fejüket a generációs problémák -, túlságosan háttérbe szorul izgága hősnőnk mellett. 

Az egész olvasmányélmény arra emlékeztetett, amikor elrontom a fürdővizet, és csak akkor döbbenek rá, hogy túl sok hideget eresztettem hozzá, amikor belecsobbanok és megérzem a meleg felszín alatt a másodperceken belül beálló kihűlést; elsőre jónak tűnik, aztán belém harap a keserű csalódás.

Sajnálom, tényleg. De legalább a macskákkal kapcsolatban egyetértünk az írónővel.

Eredeti cím: The Ten Thousand Doors of January

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3980 Ft

A papírtigris, a rókatündér és a háborúisten

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Nem tagadom, hogy az egész egy animációs sorozattal, a Szerelem, halál és robotokkal* kezdődött, amiben a Ken Liu novelláján alapuló Jó vadászatot! volt a kedvencem és rögtön az jutott eszembe, mennyire szeretném elolvasni. Így teljesüljön minden kívánságom.:D

Sejtettem, hogy tetszeni fog, mert a kispróza amúgy is közel áll a szívemhez, hát még az SFF kispróza - de az arra nem számítottam, hogy:

- kis híján megríkat;

- istentelenül forogni fog a gyomrom;

- háromszor lesznek miatta rémálmaim (az egyikbe lehet, hogy a Monstress 3. is közrejátszott - kész, az ázsiaik őrültek).

Szóval csak egy kicsit volt érzelmi hullámvasút a könyv és csak egy kicsit mászott bele az agyamba.  Ken Liu, bármilyen szelíden filozofikusnak is tűnik az előszóban, nem kíméli az olvasóit. Igazából a fantasztikum csak eszköz, hogy meséljen az amerikai, kínai (és japán) mentalitásról, a kínaiak amerikaivá válásáról, a bevándorlók viszonyáról a befogadó országukhoz, az ebből fakadó generációs konfliktusokról, a történelemről, a fizikáról, az egyetemes emberi érzelmekről.

A novellák igen változatos képet mutatnak, van űrhajós, világvége-menekülős, új világ meghódítós, cyberpunkos, steampunk fantasy, krimi, történelmi, mágikus realista stb. De atipikus novellákról beszélünk, egyikre se lehet ráhúzni a tankönyv szerinti skatulyát; mindegyiket megfűszerezi a szerző egyedi látásmódja, precíz, mégis érzelmekkel teli (úgy, hogy téged kifordít a bőrödből) stílusa. Az öröksége - az ő tragédiái és a kínai nép tragédiái -, ami egész életében elkíséri. A fájdalma, amit visszafogottan, szenzációhajhászás nélkül, mégis elemi erővel jelenít meg a lapokon.

Nehéz lenne néhányat kiemelni közülük, mert a maga módján mindegyik nagyon erős írás, de megpróbálom felsorolni azokat, amelyek számomra különösen emlékezetesek:

• Állapotváltozás - hát ez tényleg nagyon ötletes példa arra, hogyan merjünk túllépni a félelmeinken (vagy valami ilyesmi).
• Tökéletes párosítás - nem rajongok se A Nagy Testvér, se a cyberpunk tematikáért, de ez a kis novella pont annyira fajsúlyos és pont olyan találóan mutat be egy fonák helyzetet, hogy pont élvezetes volt számomra is.
• Jó vadászatot! - a steampunk lieblingem, ahol az ellentétek, a múlt és a jövő, a hagyományok és az újítások hús-vér szinten ütköznek, majd megtanulnak összeforrni. Több szinten tárja elénk a szemellenzős gondolkodásmódot.
• A betűmágus - nagyon szomorú, keserédes történet, ahol az ártatlanság megvan a maga ára. Mint amikor egy gyermek meglepetten összezárja a tenyerét, amire pillangó telepedett le.
• A visszatérő vendég - cyberpunk beütésű krimi, amit regényterjedelemben is szívesen olvasnék. Remek sorozatot is lehetne belőle csinálni, annyira filmszerű, pörgős a stílusa.
• A papírsereglet - szívfacsaró mágikus realista történet a gőgös gyermeki csőlátásról, a generációs problémákról, az előítéletekről, azok hatásáról és az anyai szeretetről. Arról, hogy a szeretet nem fekete vagy fehér, amerikai vagy kínai.
• A világ ízei - talán ez tetszett a legjobban a Jó vadászatot! mellett és valószínűleg ez a legkellemesebb hangulattal bíró novella a kötetben, szinte idilli, pedig ebben is van erőszak, gyilkosság.
• Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm - ez pedig a legbrutálisabb, kb. annyira traumatizáló olvasás volt, mint a Csernobili ima. Beleég a retinádba ez a nemtörődöm, démoni kegyetlenség és kitörölhetetlen nyomot hagy az emlékeidben. Vajon ez elég (és ha igen, mire?), vagy én is bűnös vagyok, mert már tudomásom van a kínai Harbingban elkövetett emberkísérletekről, és nem teszek érte, hogy Japán bocsánatot kérjen? Meglehet.

Sokat adott nekem ez a kötet, élvezet volt olvasni a kaleidoszkópszerű ötletkavalkádot, ugyanakkor a végére érve úgy éreztem magam, mintha összevertek volna. Keserű lett a szám íze a rengeteg szenvedéstől, az ostobaságból, félelemből, irigységből, hatalomvágyból, vagy kíváncsiságból (!) elkövetett szisztematikus öldöklésből és kínzásból.

Ettől függetlenül biztosan elolvasom majd Ken Liu következő kötetét, amelyet az Agave már beharangozott.

Köszönöm, Mr. Liu, az elméink találkoztak, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is.

Eredeti cím: The Paper Menagerie and Other Stories

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2018

Fordította: Juhász Viktor, Benkő Ferenc, Ballai Mária, Török Krisztina, Bosnyák Edit, Beke Zsolt, Rácz Péter, Molnár Berta Eleonóra

Ár: 3780 Ft

*Olyan volt egyébként, mint egy Strahan-kötet audivizuális tolmácsolásban.

Szemet gyönyörködtetően kegyetlen - Monstress képregénysorozat

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: - Fenevad 1. - Ébredés és Fenevad 2. - Vér

- Akkor ma mész a Háromfarkú cicáért?

- Ma megyek a Háromfarkú cicáért.

Igen, annyit tudtam erről a képregényről, hogy van benne az általunk ismertnél több farokkal rendelkező macska, persze nekem nem is kellett több, hogy elkezdjen érdekelni. Talán az még motoszkált az emlékeim között, hogy egyesek szerint nagyon szép, de a történet nem annyira jó.

Ez volt az, ami villámgyorsan felülíródott.

Marjorie Liu, az író nem faksznizik, belehajítja az olvasót a Sana Takedával kitalált világuk közepébe. Szédületes zuhanás veszi kezdetét, miután bedugjuk a fejünket az üregbe: egy meztelen, a mellkasán különös jelet viselő, tizenhét éves lány árverezésén találjuk magunkat, akinek az egyik karja könyöktől lefelé hiányzik. Ő Farkasvérű Maika, egy teljesen emberi külsővel bíró arkán.

Jó, mi?

A későbbiekben kapunk némi háttérmagyarázatot a világról, de ez édeskevés, hogy átlássuk az egészet, és Maika története még több felfedeznivalót rejt, amelyet együtt ismerünk meg a lánnyal. Maika útitársául szegődik Kippa, az ember-róka arkán és Ren, egy macska (neki két farka van), aki egyaránt képes torkot feltépni és holt lelkeket megidézni, szóval nem Disney cukiságelem-funkciót tölt be a hősnő mellett.

Maikában egy öntudattal bíró szörnyeteg rejtőzik. Mind a lány, mind a fenevad ösztönös gyűlölettel vegyes értetlenséggel támad a másikra ebben a sérülékeny testben, mind a ketten a saját válaszaikat akarják, és hiába vannak közös ellenségeik, a halál széléig harcolnak egymással.

Ez nem egy finomkodóan kedves történet, hiába gondolhatnánk ezt a borítók alapján. A szépség szertefoszlik és feltárul a mögötte rejtőző iszonyat; a hegyes, vérre éhező fogak, a húst tépő karmok, a testek erőszakos mozgalmassága.

Vér. Rengeteg vér. A vér, ami értékes, a vér, amit nem lehet irányítani, ami mindenkit pórázon rángat.

Emberevő boszorkányok, rémisztő csontkísértetek, ragadozó szirének, félig állat-, félig embertestű teremtmények jelennek meg a lapokon, istenek roppant szellemei, amelyek kitakarják a csillagokat.

Úgy kegyetlen ez a történet, ahogy csak az anyák lehetnek a lányaikkal. Történet egy lányról, aki nem tudja, kicsoda valójában, túl az anyja által teremtett ideákon - amelyek vagy hazugságok, vagy nem -, akinek még holtában is meg akar felelni. A szeretet és a gyűlölet úgy viaskodik benne, ahogy ő próbálja megzabolászni a benne lakó szörnyeteget. Nem ezt tesszük-e mindnyájan? És mi marad belőlünk, amikor azt hisszük, a válaszokkal kiűztük magunkból a démonokat? Vajon mit talál Maika az út végén?

Kép innen

A nőiesen stilizált rajzok erőteljes kontrasztot alkotnak a történettel, de éppen ez teszi az egészet fantasztikussá (alpárian prózai párhuzam: mint amikor a kiömlő olajfolt szivárványát csodáljuk). Olyan elképesztő vizuális orgia tárul a szemünk elé, hogy azt sajnáljuk, nincs több - mármint szemünk -, mert képtelenség ezt a mindenséget befogadni, miközben valahogy illene kialakítani legalább egy hipotézist magunkban, hogy mi is történik ezeken a gyönyörű képeken. Én, a megrögzött szövegfixált elbűvölten bámultam Maika ruhájának szirommintáit, az öregistenek karján kíváncsian néző szemeket, és még nem jutottam el az első oldalig.

Akinek van rá lehetősége, lessen bele, biztos, hogy a nem képregényfanatikus olvasókat is magával fogja ragadni ez a sorozat.

Eredeti cím: Monstress - Awakening; Monstress - Blood

Sorozat: Monstress

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kleinheincz Csilla

Ár: 4990 Ft / db

Sárkányok harca

"Mi a pénz valódi meghatározása?

A pénz egy kollektív kényszerképzet. A gazdagok és a szegények közt létrejött, kimondatlan és csalárd egyezmény, amely értéktelen zálogtárgyaknak tulajdonít értéket a társadalmi biztonság káprázatáért cserébe."

Anthony Ryan: Draconis Memoria 1-3.

- Képzeld, ebben a részben az elfoglalt hajókat átnevezik, aminek eredetileg Alkusz volt a neve, Elhibázott befektetésnek, az Erőpozíciót meg Közelgő végre.

Összesen ennyit tudtam a sorozatról (meg hogy vannak benne gonosz sárkányok), de elég volt ahhoz, hogy közel zsinórban ledaráljam a több mint 1800 oldalas, nagyívű, rendkívüli kalandokkal tarkított történetet.

Nem fogok túl szép dolgot mondani: a legjobban azt szerettem ebben a trilógiában, hogy nem kellett rajta gondolkodni. Izgalmas, látványos (a lelki szemek előtt megjelenő mozi), fordulatos, több szálon fut és elég sok, mégis kellően egyedi szereplőt felvonultat ahhoz, hogy az ember ne akarjon szünetet tartani a kötetek között, de ne fájduljon meg a feje pl. a karakterek közötti bonyolult viszonyok elemezgetésében. Egyszer említettem, hogy minőségi szórakoztató regényt baromi nehéz lehet írni; Anthony Ryannek sikerült - mindent készen letesz elénk, nekünk csak élveznünk kell.

Ebben a világban a sárkányok (ill. ahogy itt nevezik: drákok) vére olyan, mint nálunk az elektromosság: nélküle minden leállna - ahogy a megfelelően kezelt és hígított koncentrációt elfogyasztani képes és ezáltal különféle extra képességekre szert tevő véráldott emberek hiányában is. A vízben élő kék drákok vérével transzkommunikációs kapcsolatot tudnak egymással létesíteni, a vörös és zöld fokozza a fizikai erőnlétet, ill. az utóbbi regeneráló és sebgyógyító hatással bír, amelyet a hétköznapi emberek esetében is lehet alkalmazni, a feketével meg puszta koncentráció révén ölni lehet, de a drákvérnek a hadiiparban, a logisztikában, meg úgy mindenben nagy szerepe van. Persze a vérhez nem úgy jutnak hozzá, hogy a drákok nagy jámboran odatotyognak, hogy ők vért akarnak adni. A bemutatott kegyetlenséget - élve kivéreztetik a szerencsétleneket - nehezményeztem, úgyhogy már az elején eldöntöttem, hogy alapvetően a sárkányokkal vagyok.

Bizonyos körökben, bizonyos emberek között szárnyra kap egy régi mendemonda: a legendás fehér sárkány, amelynek felkutatása egyszer már kudarcba fulladt, az egyetlen túlélőnek pedig (ha ugyan nem halt meg ő is) nyoma veszett. Most új expedíciót indítanak a fehér ismeretlen hatásokkal bíró, rendkívül értékes véréért, amely révén összekapcsolódik Lizanne Lethridge, a vállalati világ Különleges Ügyosztályának embere (egy szuperhős és egy terminátor kereszteződése), Clay, a kisstílű tolvaj (és lajstromozatlan véráldott) és a tengerésztiszt Hilemore sorsa.

Valójában az alapszituáció ennél jóval bonyolultabb és nem rögtön kapcsolja össze a főbb szereplők (akikhez a második kötetben egy negyedik is csatlakozik) életét - akik egyben nézőpontkarakterek is -, látszik, hogy Ryan tényleg három részben gondolkodott, nem pedig egy egykönyves ötletet nyújtott rétestésztává, és nem az oldalduzzasztásért kergeti végig a szereplőket dzsungeleken, sivatagokon, tengereken és elsüllyedt világokon. A drákokkal teli világ eredetét erőltetettnek éreztem, valahogy nem passzolt bele a történetbe, jóformán egy külön regényt érdemelt volna, de az is lehet, hogy csak elfáradtam, kellett nekem egymás után elolvasni a három részt.

Ezt leszámítva egy ügyesen megírt, szórakoztató trilógiát olvastam, amely nagyon jólesett a munkától elcsigázott elmémnek, pedig nem vagyok a fantasy műfaj avatott szakértője - sőt, örültem, hogy sikerült eltalálnom a pontos alműfaj megnevezést is (flintlock!).

Eredeti cím: The Waking Fire (Az ébredő tűz); The Legion of Flame (A láng légiója); The Empire of Ashes (A hamu birodalma)

Sorozat: Draconis Memoria 1-3.

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2016; 2017; 2018

Fordította: Matolcsy Kálmán

Ár: 5495 Ft; 5495 Ft; 5995 Ft

Minden évi novelláinkat add meg nékünk

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Szerintem már mindenki tudja, hogy mennyire várom az éves Jonathan Strahan-féle novellaválogatást.:) Azt szeretem benne a legjobban, hogy mindegyik írás egy másik világba repít el, és ez a kötet valóságos kaleidoszkópja a különböző világoknak. Annyiféle stílus, mentalitás, történetszövés, hozzáállás tükröződik benne, hogy az ember csak bódultan kapkodja a fejét. Mintha Alice nem egy, hanem sok üregen keresztül zuhanna le. Nem, nem mindegyik a mi szánk íze szerint való, de roppant nárcisztikus lenne elvárni, hogy egy ősz hajú ausztrál pasas a kedvünkért mellőzzön egy csomó szokatlan gyöngyszemet.

A tavalyi mélyrepülés egysíkú pangása után volt bennem némi félsz, de csupán egészségesen hullámzó színvonal kerekedett ki a kötet végére - voltak sokcsillagos, emlékezetes, nagyon elszállt és felejthető darabok is, ahogy az egy ilyen sokszínű válogatástól elvárható.

A besorolásom alapján nem úgy tűnik, hogy ez a kötet különösebben lenyűgöző lenne, de az egyéni preferenciák miatt ez a lista mindenkinél máshogy fog kinézni - sokaknak fog tetszeni Garth Nix klasszikus varázslóbotos sztorija, amikkel engem ki lehet kergetni a világból (de ezt csak halkan mondom, mert kidobnak itthonról), és sokan fogják a hajukat tépni John Crowley vagy Daryl Gregory novellájától, amelyeket én kifejezetten szerettem olvasni.

Kíváncsi lennék, Strahan milyen koncepció alapján szerkeszti a kötetet, mert igen érdekes görbe rajzolódna ki, ha ábrázolni szeretnénk: az eleje nagyon erős, fellő a kockás papír tetejéig, aztán a közepe táján kilapul (bandáznak az elszállt írások), hogy a végén ismét felfelé igyekezzen az íve.

Csoportosítva, pár szóval/mondattal jellemezve mutatom be a kötetet, hosszas elemzésre nem vállalkozom, mert így is öt nekifutásból állt össze ez a post és a két utolsó kategória darabjaira gondolni sem szeretek, nemhogy fellapozni őket amiatt, hogy pontosan miért nem tetszettek.

1. A nagyon jók:

- Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong: Olivia étkei - mindig megörülök, ha felfedezem Ms. Wong nevét a szerzők között. Az Olivia étkei hangulatában nagyon hasonlít a Megfulladsz, hogyha itt maradsz (In: Jonathan Strahan [szerk.]: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2017) című írására, szinte érezni az arizonai sivatag perzselő forróságát, ahol minden kaktusz a mágikus realizmustól virul.

- P. Djèlí Clark: George Washington kilenc néger fogának titokzatos története - azt hozza, amire a cím alapján számítunk. Ötletes novella, ami új színt visz a rabszolgaság-paradigmába. Egy nagyon kicsit a túlzott felsorolásjelleg zavart, de szinte elhanyagolható módon.

- Tade Thompson: Szakadt - betegállat, kicsitelszállt novella, érdekes látásmóddal.

- Zen Cho: Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra - ez az írás különleges helyet foglal el a szívem kisprózáknak fenntartott kamrájában. Bődületesen vicces! A cím, annak ellenére, hogy illik a történethez, egyáltalán nem érzékelteti a tartalmat. Istenem, a tehenek... soha többé nem tudok úgy nézni a tehenekre, mint ennek az olvasása előtt.

- Daryl Gregory: Kilenc utolsó nap a Föld nevű bolygón - low science fiction (vagy valami ilyesmi), avagy hogyan hat ki egy átlagember életére az idegen fajok jelenléte.

- John Crowley: Kova és tükör - nagyon erős, hollószárnyfekete atmoszférával bíró, történelmieskedő írás. A mögöttes mondanivalóban nem vagyok biztos, de nincs rosszul megírva és a hangulata mindent visz.

- Maria Dahvana Headley: Felejtsd el, hogy ismersz, és én sem fogok emlékezni rád - totál ciki, de kétszer kellett már megnéznem (egyszer a vázlat összedobásánál, egyszer most), miről szól ez a történet, pedig nagyon tetszett... A cím alapján ennél se lehet sejteni, miről fog szólni, tartogat is meglepetéseket. Nagyon feszes a cselekménye, egy felesleges betű nincs benne, a jó novella mintapéldánya.

- Ken Liu: Minőségi időtöltés - még nem olvastam a szerzőtől semmit, de tervben van, és ez a történet megerősített a Ken Liunak megelőlegezett bizalmamban (ma a semmitmondó mondatok istennője vagyok). Éljenek a patkányok!

- N.K. Jemisin: A mesemondó helyettese - sárkánymese, nagyon más szemszögből, olyan jemisinesen. Imádom ezt a nőt, eddig minden a plafont verte, amit elolvastam tőle. Friss, pimasz, nagyon dühös hang az irodalomban.

2. A szimplán jók:

- S. Qiouyi Lu: Anyanyelv - az a fajta disztópikus írás, ami kényelmetlen érzést okoz olvasás közben. Diszkomfortos a világ, ismeretlen, csillogóan rideg. Csak az idegenkedésem miatt maradt ki az exkluzív klubból, egyébként teljesen rendben van - fogalmam sincs, mennyire számít ötletesnek egy tájékozottabb SFF-olvasónak, nekem az volt.

- Yoon Ha Lee: A csillaghajó és a templommacska - szubjektív szempontból jónak gondolom, mégiscsak macska van benne és megáll a lábán a cselekmény, de nem okozott katartikus élményt.

- Naomi Kritzer: Tündértani terepgyakorlat - aranyos kilógok-a-sorból-kislány novella tündérekkel, el lehet olvasni, de nem egetrengető, az üzenete viszont fontos.

- Naomi Novik: Áldások - Naomi, nem csapsz be, tudom, hogy ez egy regény nyitánya, mint az Ezüstfonásnál! Szóval vedd ezt meghitelezett bizalomnak - amit meg kell téríteni!

- Rich Larson: Hús és vér és lélek - animálfiction! Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jobban fog tetszeni, mint nekem, akinek kellett volna még egy kis spiritusz. A szívszorító faktor elég magas, de a csattanó olyan kis semmilyen.

- Andy Duncan: Egy ügynök Utópiából - nem semmi fekete humora van a szerzőnek, aki csak nevében rokona Dave Duncannek. Az ember könnyen elveszítheti a, khm, a fejét. Vagy másvalakiét.

- S.L. Huang: A nő, aki elpusztított minket - érdekes ötlete van, jól kombinálva a családi drámával.

3. Elmegy egynek, azaz a futottak még mostoha kategóriája: 

- Annalee Newitz: A kék tündér kiáltványa - nem volt rossz, de az az érzésem, hogy ezt a történetet már nagyon sokszor olvashattuk...

- Alix E. Harrow: Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez - ezt is... szerintem sokaknak tetszeni fog, de semmi olyan nem volt benne, ami az ínyenc énemre hatással lehetett volna.

- Garth Nix: A kőbe zárt bot - ahogy a napokban gondolkodtam rajta, nem rossz ez, csak, ahogy a bevezetőben írtam, engem ez a fajta stílus nem tud meghatni.

- Elizabeth Bear: Oké, Glory - már azt is utálom, hogy a telefonom okosabb, mint én. Egy háztól max. azt várnám el, hogy öntisztító ablakai legyenek (in memoriam vasárnap délután, amikor akár egy jó könyvvel is fetrenghettem volna a fotelben).

- Kelly Barnhill: Szörnyű ifjú hölgyek - tök jó lett volna, ha be is fejezi az író, érzetre ugyanis egy hosszabb novella első pár oldala. Van, aki hat oldal alatt remekművet rittyent össze, Kelly Barnhillnek ez (most) nem sikerült.

- T. Kingfisher: A Rose MacGregor ivócimboraság és rajongói csoport - kínos pasinyavalygás, Kingfisher haverjai biztos jól szórakoztak, amikor elolvasták.

- Ursula K. Le Guin: Tűz fénye - igazából külön kategóriát érdemelne, mert erősen érződik, hogy más íráshoz/írásokhoz kapcsolódik, annak/azoknak egyféle lezárása. Mivel még semmit nem olvastam Le Guintól, a felszín alatt hemzsegő utalások miatt nem tudtam értékelni.

4. Miafaszvoltez, avagy az SFF méregzöld köde (ha a bölcsészeknek lila van...):

- Carmen Maria Machado: Illanó, félelmes csillag - ennek a befejezését nem tudtam hova tenni; addig szépen építkezett, de az utolsó pár oldal számomra nehezen volt értelmezhető.

- Simone Heller: Amikor nem járt csillag az égen - nagyon, nagyon furcsa novella, amelyet kínkeservvel próbáltam kontextusba helyezni, de annyira idegen, hogy nem tudtam megkedvelni, hiába állt össze valami kép a végére.

- Dave Hutchinson: Golgota - túl rövidnek és értelmetlennek találtam, lehet, hogy egy nálam hozzáértőbb olvasó jobban fogja szereti.

5. Amelyek nélkül tudtam volna élni:

- Kelly Robson: Beavatkozás - patetikus óda a gyerekneveléshez némi csillagközi körítéssel, szirupba fullasztva. Kicsit átalakítva nagyon jó lehetett volna (nekem).

- Jeffrey Ford: A könyvespolc-expedíció - nem tudom, Jeffrey Ford milyen komája Jonathan Strahannek, de nagyon örülnék, ha végre áttérne a kisszékek faragására.

- Vandana Singh: Vindam - abszolút nem nekem szól

- Brooke Bolander: Páratlan, nagy, ártalmatlan - talán ezzel szenvedtem meg a legjobban. Ha más stílusban, más megközelítésben van megírva, még élveztem volna is, de ez az idegen szemszög és az iszonyatosan lehangoló téma még az olvasástól is elvette a kedvem, és még hosszú is! Alig vártam, hogy a végére érjek.

El se hiszem, hogy a végére értem a mondókámnak, a könyvet olvasni nem volt ilyen nyögvenyelős.:) Nagyon örülök, hogy ez a válogatás jobban sikerült a tavalyinál, így legalább kellően fájó a búcsú. Kicsit duzzogva, kicsit halkan írom, hogy a magyar kiadó nagyban tudná enyhíteni a fájdalmamat a megelőző kötetek kiadásával, akár csak e-formátumban is (velem könnyű egyezkedni).

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Thirteen

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Hári Katalin, Heinisch Mónika, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Tamás Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs

Ár: 4990 Ft

Hamis mesék

"Az igazság feleannyira sem szép, mint ahogy feltüntetik. A molnár aranyszőke hajú lánya szíve mélyén egy fejedelemre ácsingózik, esetleg valami herceget vagy gazdag fiút akar magának fogni, ezért felkeresi a pénzkölcsönzőt, hogy legyen miből gyűrűt és nyakláncot vennie az ünnepre. Szépségével felkelti a fejedelem, a herceg, vagy a gazdag fiú figyelmét. A legény táncol vele, mad a tánc végeztével felviszi egy csendes szénapadlásra. Csakhogy utána hazamegy, és a családja által kiszemelt gazdag lányt veszi el. A molnár cserben hagyott lánya bosszúból elhíreszteli, hog a pénzkölcsönző az ördög cimborája, mire a falubeliek elkergetik a szerencsétlent, talán meg is kövezik. Így a lány legalább az ékszereket megtarthatja, és a kovács feleségül veszi, mielőtt a gyanúsan korán megfogant első gyermek megszületik."

Naomi Novik: Ezüstfonás

Novik végre megcsinálta.

Tudom, hogy sokaknak óriási kedvenc a Rengeteg - nekem meg óriási csalódás volt. Úgy éreztem, az írónő hülyének néz, pontosabban feláldozott egy remek ötletet a kommersz ízlés oltárán. Rettenetesen dühös voltam rá és megérett bennem a döntés, hogy a többi könyvét nem fogom elolvasni, nem nekem ír, minek pazaroljam rá az időmet.

Az Ezüstfonás se érdekelt. Olvastam a Strahan-válogatásban megjelent novellát és húztam rá a szám, emlékeim szerint közepesnek ítéltem. Gondolatban úgy viselkedtem, mint egy szigorú tanerő a csalódást okozó diákkal (tekintsünk el attól, hogy Naomi Novik Nebula-, Locus- és Mythopoeic-díjas szerző. Az én kegyeimet nehéz elnyerni). Novik megint elbaszta, engem nem tud elvakítani, csak egy közepes tehetségű írócska, akinek nincs mersze tovább lépni a közízlés kiszolgálásánál.

A kedvest kevésbé rázta meg a Rengeteg-fiaskó és minden közhiedelem ellenére jóindulatúbb olvasó, mint én. Tudta, miféle mézesmadzagot kell előttem elhúzni:

- Milyen? - kérdeztem a laptop mögül egy borús szombat délelőtt.

- A szereplőknek nagyon rossz és egyre rosszabb lesz.

A szadista állat figyelmét felkeltette a könyv, még úgy is, hogy V. a könyv végével nem volt száz százalékosan megelégedve, amit az ítéletem újabb bizonyítékaként könyveltem el, de addigra felcsigáztak az egyik főszereplő gondosan vezetett főkönyvei meg a tengernyi szenvedés ígérete.

Ha ez a bejegyzés egy rövidfilm lenne, a következő snittben azt látnánk, hogy éjszaka tizenegykor sajgó szemhéjjal falom a sorokat.

Minden a helyén van. Nem tudom, mi történt Novikkal, végre a sarkára állt, kidobta a szerkesztőjét vagy csak nem engedte, hogy belepiszkáljanak a könyvébe, de ez a történet kerek egész, nincs furcsa fókuszváltás, mint a Rengetegnél, nincsenek erőltetett jelenetek, suta magyarázatok.

Az Ezüstfonás igazi girlpower. Imádom ezeket a csajokat; Mirjem, a tutyimutyi pénzkölcsönző lánya, megelégelve az éhezést és a nyomort, és látva adósaik jól fűtött házát, maga kezdi el űzni nagyapja és apja mesterségét. Lepereg róla a tengernyi sértés, a szúrós pillantások láttán nem inog meg, egyedül a számok igazságát ismeri el. Hamar felvirágoztatja az üzletet, ám egy óvatlan megjegyzéssel felkelti a tél népének, a sztarikoknak a figyelmét.

A hercegnő Irina, bár jóval védettebb életet él Mirjemnél, mégis boldogtalan; apja értéktelennek látja, mivel nem a klasszikus értelemben vett szépség, így alkalmatlan a nők által betöltendő szerepre: hogy előnyös üzletkötések záloga legyen (magyarán nem lehet vagyonos, befolyásos emberhez hozzáadni).

Vanda sorsa a legsanyarúbb, egyszerű parasztlány, aki öccseivel nyomorog erőszakos, alkoholista apjuk zsarnoksága alatt. Butának és alacsonyabb rendű lénynek látja magát, pedig állhatatossága és jó esze messze a többi ember felé emeli.

"- Pontosan mit is kell megbeszélnünk? - köpte dühödten. - Miért jössz vissza egyáltalán?
 - Az apám adókimutatásai miatt - feleltem."

A három lány sorsa a sztarikok és a kegyetlen tél miatt összekapcsolódik; helyzetük folytán kénytelenek a leleményességükre, az eszükre és a vasakaratukra támaszkodni, hogy kiharcolják  jogaikat, hogy ne tapossák el őket - hogy megmentsék az életüket. A könyvben szereplő férfiak, bár természet-és társadalomadta hatalmuk van, képtelenek azt a saját védelmükre fordítani - gőgjük miatt hamar kutyaszorítóban találják magukat. A nőket lenézik, a szemükben ugyanolyan nélkülözhető tartozékok, mint egy ló vagy egy mosólány, csak más szerepet látnak el. Az egyikük, Mirnácjusz (fantasztikus macskanév!) ráadásul ironikus módon klasszikus női helyzetben találja magát: kénytelen eltűrni egy nála erősebb szeszélyeit, teljesíteni a parancsait és tűrni, valamint mások előtt titkolni a fizikai bántalmazást.

Hogy ne fessek ilyen gyalázatos képet, kiemelném Mirjem nagyapját, aki nem ítélkezik és támogatja az unokáját, egyszersmind hagyja, hogy a maga útját járja. Azt hiszem, Mósel sokaknak lett-lesz a kedvence.

Habár erősen körbekontúroztam a lányok szerepét és cselekvő erejét, hiba lenne pusztán feminista könyvnek mondani az Ezüstfonást - inkább azt üzeni, amit már a Tűz és Jég Dala óta megtanultunk: soha ne becsüld alá a nőket.

Talán a legnagyobb üzenete a másság elfogadása; akár egy másik faj szokásairól, akár egy másik vallásról, a rangról, nemről van szó, nem a konfliktuskeresés és a gyűlöletkeltés viszi előre a világot.

Isten bizony, még a végét se bántam, annyira megvett magának. Egyedül Irina semmiből előtörő karakán volta volt egy kicsit furcsa, de ennyit hajlandó vagyok elnézni.

Leülhet, Novik, jeles.

Eredeti cím: Spinning Silver
Sorozat: Gabo SFF
Kiadó: Gabo 
Kiadás éve: 2018
Fordította: Heinisch Mónika
Ár: 4990 Ft

Az egyik KOBOSZ GLAMURt észlelt MAGOP közben (van értelme)

"– Képes gyíkká változtatni az embereket? – tért a lényegre Tristan. 

– Természetesen. Milyen ostoba kérdés. 

– És vissza is tudja változtatni? – érdeklődtem. 

– Ha van kedvem – felelte Erzsébet lekezelően."

Neal Stephenson - Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása

Dilinyós Okkultisták Domicíliuma.

Démonidéző Orgyilkos Dojo.

Dolgos Dagadékok Osztálya.

Diakrón Operációk Döntéshozó Osztálya?

Tulajdonképpen a D.O.D.O. az az időutazó-társaságos könyv, amit nagyon sokan próbálnak (jól) megírni, nagyon sokaknak beletörik a bicskája, és az olvasók nagyon szeretnének egy jó regényt olvasni a különféle korokba utazó, galibákba keveredő emberekről, akik két bevetés között élénk szociális kapcsolatban állnak egymással. A Stephenson-Galland párosnak ez sikerült, bár, gondolom, aki meglátja Neal Stephenson nevét egy borítón, eszébe se jut, hogy az adott könyv rossz lehet - Nicole Gallandról szégyenszemre még nem hallottam.

Szóval a D.O.D.O - utoljára írom le a betűszót, utána másolni fogom... - izgalmas, vicces (gigantikus szopóroller mint kedvenc kifejezés), kellően és sci-fisen tudományos, a technikai részletek nem csupán háttérdíszletként szolgálnak a főszereplők enyelgéséhez (amiből kevés van és egyáltalán nem baj). Nem utolsósorban van magyar vonatkozása, magyar boszival - bocsánat, MÜÖNnal - és magyar mondatokkal, emiatt nekünk különösen dédelgetett kedvenc lehet. Vannak benne továbbá vikingek, mágikus fonalgombolyagok, mindenféle high-tech kütyü és holt nyelv, sok tea*, néhány macska és áthúzott szavak garmadája.

Különlegessége, hogy a regény különböző D.O.D.O.-belső dokumentumokból tevődik össze; belső jelentések, vizsgálati naplók, online levélváltások, jegyzőkönyvek, utasítások, naplórészletek alapján rajzolódik ki a történet íve. A gerincét az egyik főszereplő, a nyelvzseni Melisande Stokes Diakrónikája adja, akit dodonautaként 1851 júliusában rekedt, a londoni Kensington negyedben ismerünk meg - kényelmetlen bálnacsontos fűzőben és a 21. századi edzetlen orrnak iszonyatos bűzben. A Diakrónikából a szemünk előtt rajzolódik ki egy titkos osztály kialakulása, amely kezdetben pár főt és egy szűk, lepukkant irodát jelent, majd egy gigantikus, több országra (és korra...) kiterjedő szervezetet több száz emberrel. A D.O.D.O.-nál a munkaköri leírás része a sumer köznyelv gyakorlása (valódi sumertől), az egykezes kard használata, a könnyed csapatépítést pedig a mezítlábas futást jelenti téli reggelen - hasznos, ha feldühödött falusiak elől kell menekülnöd csont pucéran a 17. században. Magyarán, az antropológia nem extrém sport, de az időutazás igen.

Kicsivel több mint 600 oldal, sokáig is olvastam munka meg egyebek miatt, de a végére érve sajnáltam, hogy ennyi volt, kész, vége, kikerültem a D.O.D.O.-ból a hideg, barátságtalan világba, mi lesz velem nélküle? Egyelőre a sivár szellemi pusztaságban tengődöm, de alighanem kénytelen leszek valami D.O.D.O.-tól homlokegyenest különböző könyvet olvasni, hogy összeszedjem magam.

* A Rebecca által főzött lapsang souchongot csak különösen elvetemülteknek ajánlom. Füstölt-sózott disznóhús szaga és íze van. Ugyanitt 25 gr eladó belőle.

Eredeti cím: The Rise and Fall of D.O.D.O.

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2018

Fordította: Kodaj Dániel

Ár: 5495 Ft (megéri, meg úgyis lesz karácsonyi akció)

Összetört szörnyetegek

N.K. Jemisin trilógiája, A megtört föld kompromisszumoktól mentes, formabontó, sokrétű, az SFF berkein belül is valóban újdonságot felmutató sorozat. Nem fél szokatlan elbeszélésmódhoz, tabutémákhoz nyúlni vagy kimondani az igazságot. Nem csomagolja be óvatosan a mondanivalóját. A dühét nem elfojtja, hanem hagyja szabadon áramolni, mint az elnyomás elleni tiltakozás eszközét.

Nora K. Jemisin nemcsak a regényírás, hanem a díjkiosztás történetében is kiemelkedővé vált: ő az egyetlen szerző, aki egymásután háromszor nyerte el a Hugo-díjat. Egy fekete nő - engem különösebben nem érdekel más bőrszíne vagy nemi hovatartozása, de sajnos ezek ezek a tulajdonságok tovább fokozzák a különlegességét. (És még macskája is van.)

 A hír hallatán olyan borzongás futott végig rajtam, amit mások a csapatuk góllövése esetén éreznek, vagy ha kihúzzák a számait a lottón. Nemrég jelent meg a harmadik rész, A megkövült égbolt és jóformán azonnal elolvastam - udvariatlan módon lenyúltam a kedves névnapi ajándékát -, és a nagy érzelmi felindulás okán ez a könyv lesz a soros bejegyzés tárgya...

... bár meggyőződésem, hogy az igazán jó könyvekről nehéz írni - főleg egy sorozat zárókötetéről spoilerezés nélkül, ezért olcsó megoldásként a trilógia egészéről próbálok mesélni valamit.

Sok olvasó értetlenül szemléli a Jemisin körül kialakult rajongást; a nagy része E/2-ben íródott, abszolút támpont nélküli, ismeretlen világot ábrázol és érezhetően kitakarja a horizont egy részét, kegyetlenül dobál időben és térben, kevés benne a párbeszéd, a narrátor személye ismeretlen, aki láthatóan mindent tud, de igen szűkmarkúan osztogatja az információkat stb. Nem való mindenkinek. Rétegkönyv, amire az ínyenc/bátor/hozzáértő olvasók képesek ráhangolódni. Teljes figyelmet követel és kíméletlen. Olyan kérdéseket tesz fel a történet metaforikus rétegében, amiket kevesen hagynak megfogalmazódni a fejükben. A szád íze megkeseredik, hirtelen elfogy a mellkasodból a levegő és kiver a jeges verejték. De képtelen vagy elszakadni tőle.

Csak a fájdalom az igazi.

(Ez) a világ nem egy barátságos hely. Az alapja a kizsákmányolás, a rabigában tartás, katalizátora az emberi gyűlölet. A félelem az ismeretlentől. 

Amit nem ismerek, az rossz.

Amit nem ismerek, ártani akar nekem.

Amit nem ismerek, el kell pusztítani - akkor is, ha az az ismeretlen a számomra legfontosabb a világon.

Vagy az egész világot, hogy véget érjen a szenvedés.

"Olyan sok minden tér vissza a múltadból, hogy tovább kísértsen. Soha nem feledkezhetsz meg arról, honnan jöttél, mert a múltad rozsdára nem fogja ezt hagyni. De talán Ykka mondta jól. Dönthetsz úgy, hogy nem foglalkozol a régi éned üledékes maradványaival, és úgy teszel, mintha semmi és senki sem számítana... vagy magadévá teszed ezeket a részeket. Visszaszerezheted őket, ha még érnek valamit, és velük egészet alkotva erősebb lehetsz."

Nagyon nehéz - szinte lehetetlen - kitörni az emberi viselkedés acéldrótjai közül, elengedni a génjeinkbe ivódott reakciókat, felülírni az automatikussá vált reakciókat. Kirekeszteni a fejünkből az aljas suttogást, ami úgy vibrál a koponyánkban, mint az őrzők acéltüskéje. Nem biztos, hogy a Földapa felszínén a céljuk felé botladozó Essunnak és a lányának, akitől rég elszakadt, sikerülni fog.

Sok sorozat második köteténél felvillant egy lehetséges utat a szerző - a középső részeknek mindig faramuci dolga van -, egy rendkívüli megoldást, ami megakasztja a lélegzetet. Nem volt kérdéses, hogy Jemisin végig mer menni ezen az úton. Az ég elsötétül, a hamu hullani kezd, lassan kialszik az élet. Évszak van. Kíméletlen a szereplőivel és az olvasóival, de saját magával szemben is.

Nem annyira elvarrja, mint inkább feltárja a számunkra addig ismeretlen szálakat, leveszi rólunk a kendőt, hogy teljes egészében láthassuk, ill. összerakhassuk a képet. Órákig lehetne elemezgetni, annyi szintje és értelmezése van, még ha a szerző azt is írja a köszönetnyilvánításban, hogy ha végignéz a könyvein, sok motívum világossá válik - hát, van, ami sosem válik elavulttá és soha nem lehet eleget beszélni róla. 

Persze, egy ennyire szétdarabolt olvasmányélménynél nem egyszerű minden apró mozzanatot felidézni, ezért rendkívül okosan írtam egy bővebb összefoglalást Az obeliszkkapu befejezése után, amit rendkívül okosan elkevertem valahova. Bizonyos dolgoknál erőlködnie kellett a memóriámnak, de a fősodor eléggé beleégett ahhoz, hogy képben legyek és semmi mást ne akarjak, csak ezt a könyvet olvasni. A buszon, ebéd közben, a kádban, alvás előtt. Egyszerre akartam felfalni és lassan haladni vele, hogy soha ne érjen véget, pedig annyi szenvedés van benne, amitől napokig lehetne jajgatni. Egy izgalmas, rémisztő mese, egy haragos segélykiáltás és egy kegyetlen tükör keveréke.

Máshogy nem érhetett volna véget a világ. Utoljára.

Az év legjobb SFF novellái - sajnos ezúttal nem

"-Tizenegy évesnek kellene lenned! - vágott vissza a Legfőbb Főpap paprikavörös arccal. - Nem volna szabad véleményt formálnod! Meg... hogy is hívják azokat az izéket, amiket össze kellett szednie, amíg olyan sokáig készülődött?

 - Tamponnak, excellenciád - válaszolta az egyik alacsonyabb rangú Főpap.

 - Pontosan. Meg a melltartók! Azoknak sincs itt semmi keresnivalója! Sem a véleményednek! Vagy ezt már mondtam?"

(Kelly Barnhill: Alighanem még mindig kiválasztott)

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2018

Habár én voltam az, aki vitriolosan élcelődött azokon az olvasókon, akik tényleg a(z ő ízlésük szerinti) legjobb novellákat várták-várják a kötet szerkesztőjétől, ezúttal bennem is hasonló gondolat mocorgott.

Minden évben, a Könyvfesztivál előtt az éves Strahan-válogatás a könyvmolyünnep fénypontja számomra, az a megjelenés, ami felteszi a koronát az egész eseményre. Nem, nem mindegyik novella tetszik, sőt, bőven akadnak olyanok, amelyek fölött huzigálom a szemöldököm, vagy amelyek nem a szám íze szerint valóak. Gyarló ember vagyok, pl. Greg Egan sose lesz a kedvenc szerzőm és nem tudok úgy lelkesedni az írásai iránt, mint Cat Valente esetében (borzasztó kicsinyes érzés, de sérelmeztem is, hogy kimaradt az idei kötetből - értitek, kimaradt:D. Mindenki a saját ízlésének rabja). Engem mindig a kötet változatossága nyűgözött le, vártam, hogy a novellák milyen új, ismeretlen világokba repítenek el. A mostani körutazás kicsit laposra sikeredett.

Számomra új felfedezés, hogy Strahan próbálja az adott évi kötetet valamiféle tematika vagy vezérmotívum köré szervezni. Tavaly ez a nők társadalmi helyzete és az a körüli feszültségeket, idén a menekültproblémát és ezen keresztül a másság, az ismeretlen elfogadását jelentette. A reflektálás önmagában nem jelent gondot, az viszont már igen, amikor a művészet teljesen alárendelődik és egy-egy adott művet nem az érdemei alapján emelünk ki. Érzésem szerint a kötetben lévő, a tematikához kapcsolódó írások jó része további szerkesztést kívá... Szóval. Nehéz elhinnem, hogy ezeknél nem születtek jobb írások 2017-ben. 

A kötet feléig nem szikrázott fel nálam a csillagszóró és kezdtem aggódni, hogy túlságosan fáradt/elutasító vagyok, aztán @Odett megnyugtatott, hogy az idei válogatás szerinte is gyengébb, mint a korábbiak (a nyomor szereti a társaságot). Sok a nyugtalanító, szinte félelmetes írás, amely szintén lehet az emberi érzések metaforája a jelenlegi globális helyzetre. A világ fél és visszafojtja lélegzetét, ezt mindenben lehet érezni.

Még több a befejezetlenség érzését kiváltó novella, mintha egy nagyobb egészből metszettek volna ki egy részt. Csonkaság, a katarzis elmaradása. Vársz valamit, ami nem jön. Kibic vagyok, de sejtem, hogy novellát írni nehéz, más, feszesebb az íve, nincs annyi idő és hely kibontakoztatni a cselekményt, mint egy regény esetében, de na. Egy jó író nem arról ismerszik meg, mennyit ír, hanem arról, mennyit dob ki, vallotta Márquez. Nem nekem kell hinni, hanem neki.

Idén sajnos elmaradt a katarzis, az-agyam-eldobom-érzés. Nagyon közel állt ehhez Max Gladstone a Crispin modelljével, ami nagyon az ízlésem szerint való, és ez volt az első írás a kötetben, amire azt mondtam, végre valami jó, de a korszakalkotó zseniális tűzijátéktól egy kicsit elmaradt. Nem hittem volna, hogy az ő novellája lesz a számomra legtetszetősebb, miután a Nagyrészt halott ötlegorgiáját "lélektelennek" éreztem.

Ebben a "nagyon jó" dobozba került A botok titkos élete is. Annyira sci-fisen cuki! Ötletes, működik, minden a helyén van benne! 

Az Egy kontra vallomása a jó írásnak a kényelmetlenséget okozó, félelmet keltő fajtája, a magamfajta introvertáltaknak kifejezetten hideglelős. 

A ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny pedig egyenesen bizarr, de a jóféle, gondolkodást a feje tetejére állító módon, nem a hatásvadász ócskaság ösvényén haladva. 

A fentiek voltak a számomra kiemelkedő novellák [azért emelem ki, hogy "számomra", mert könnyen lehet, hogy egy rutinos zsánerolvasónak korántsem olyan meglepő a ...Nagyon erős..., vagy olvasott már ennél ütősebbet a maga kategóriáján belül], a következő kategóriát a "Jók" alkotják, amelyeket olvasgatok, kellemesek, de nincs csillagszórózás.

Az Alighanem még mindig kiválasztott-tal lehet, hogy kicsit szigorú vagyok, mert tényleg jó írás, vicces és szokatlan nézőpontból ábrázol egy fantasy toposzt. A 9-es karnevál is felfelé tendál, nyugtalanító és mindenféle asszociációkat indít el az ember agyában. A tündérfa tulajdonképpen semmi újat nem mutat, de ügyesen, gaimanesen van megírva. Az Angol nevem még bizarabb, mint a ...Nagyon erős tud lenni, bár kicsiny, az idegenség, a magány egészen végletes formáját mutatja meg. A Hold nem csatatér erős áthallásokat keltett bennem a Luna-Újholddal, olyan, mintha egy kiegészítő novella lenne egy egyszerű katona szemszögéből. Nem koppintás, de elég hasonló a Holdábrázolásuk.

A Kesztyűkészítők tiszteletre méltó társaságát nagyon vártam, jólesett elmerülni a komfortzónámba tartozó, fantáziadús darabjában, akárcsak a Jöjjenek, lássanak eleven driádot! c. novellában, bár nála már rezgett a léc, mintha egy sokkal terjedelmesebb írást nyirbált volna meg a Magyarországon született Theodora Goss.

A Szépasszonyfüves éjszakák társadalmi berendezkedése erősen hajaz a Napok házáéra, bejön nekem Alastair Reynolds hardsággal kevert költőisége.

Van két novella, amely erősen biceg; az egyik Charlie Jane Anders: Ne vádolj és nem perelekje. Nekem ő az irodalom olyan divatos alakja, mint Ann Leckie. Van bennem egy csipetnyi sznob ellenszenv iránta (Leckie iránt sokkal több:D), de nincs rosszul megírva a novellája, csak... nem szeretem a témáját, túl felkapott nekem az egész LMBTQ-akármi.

A másik az Esti mese a Wood Streetről Caitlín R. Kiernantól. Strahan bírja őt, eddig mindhárom, magyarul megjelent válogatásban szerepelt novellája, pedig a Dancy vs. a pteroszaurusz elég gyenge volt. Sajnos az Esti mese is van. Én is bírom Kiernant, egyedi, sötét, kissé elmebeteg világa van, azonnal megcsapott az a hangulat, amelyet a The Drowning Girl olvasása közben éreztem, de ez, ebben a formában kevés. Tessék belőle regényt írni! 

Tévedtem, három bicegő írás van. A harmadik A csúfos torony, nem villant semmi újat, de csak egy kicsit kellett volna jobban megírni ahhoz, hogy igazán jó legyen a maga kategóriáján belül.

A következő skatulyának az lehetne a címe, hogy "Értem én, de minek?" Fellobban a láng, aztán azon nyomban kialszik. Sajnos az ilyen novellákból van a legtöbb.

A zen meg az űrhajóápolás művészete és A Turing-gép diszkrét bája esetében lehet, hogy csak én nem vagyok velük kompatibilis és másoknak ezek lesznek a kedvencei. Az arany füstje a dicsőség is hasonló; a hosszán kívül semmi kiemelkedőt nem láttam benne, tipikus kardozós, nagyot mondó vándormesélős darab, klasszikus fantasy rajongók szeretni fogják.

 A válogatott falatok, a Severyn Grimes, A marsi obeliszk, az Ázsió, A kaméleon kesztyűje, a Kanalat hozz magaddal mind olyanok, amelyekre a skatulyacímnél nem szeretnék több betűt áldozni.

A Járdáknak tetszett a stílusa, de a tartalmat keveselltem. Az Alku szépen építkezett, kedvemre való volt, aztán a végén elmaradt a katarzis, kifejezetten dühös voltam rá miatta.

A végére maradt a feketeleves, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni, vagy egyenesen undort váltottak ki belőlem, és nem azért, mert szokatlanak vagy extrémek lennének, hanem mert szimplán rosszak. A houstoni remete fogalmam sincs, hogy miről szólt, a reggeli félkómás buszozás se tett jót az élménynek. Kai Ashante Wilsontól többet vártam. Az Asszonyaik jajveszékelése csupán frusztrációs kifakadás, nincs mondanivalója, megoldása. Hasonlóan értelmetlennek láttam a Babilont is, ezek azok a novellák, amelyeknek a kötetben kerülését a post elején megkérdőjeleztem. A dühnek hangot lehet, vagy hangot kell adni, de az indulattól nem lesz irodalmi értékük és, ha az az üzenetük, amelyet faék egyszerűséggel sugallni akarnak... akkor azt nem szabad támogatni. 

Összességében nem túl jó az arány: 29-ből négy novellát éreztem nagyon jónak és túl sok volt az ízetlen nyámmogás. Nagyon hiányoztak a zseniális írások, amelyek átszakítják a plafont, a szerző nemétől, életkorától, társadalmi helyzetétől és nemzetiségétől függetlenül. Nem akarok nevesíteni, mert nem azt várom el Jonathan Strahantől, hogy ugyanazon szerzőktől válogasson évről-évre. Azt várom el, hogy meglepjen, elkápráztasson, elgondolkoztasson, még meg is ijeszthet, de ne váljon propagandisztikussá. Maradjon nyitott, olvasson friss szemmel, elfogulatlanul és teremtse meg a sokszínű kiegyensúlyozottságot - ami egy vérbeli szerkesztőtől elvárható. 

A világvége és ami utána jön

N.K. Jemisin: Az obeliszkkapu

(A hét nem kedvezett a kreatív energiáknak és a laptopom is úgy gondolta, ha már lusta vagyok, ő elmegy pár nap szabira. Szóval ez nem lesz valami jó, ráadásul a spoilert is el kell kerülnöm valahogy.)

(Már ott elcsesztem, hogy zárójeles megjegyzéssel kezdtem az egészet, hehe.)

Először T/1-ben akartam leírni, de inkább maradok a saját érzéseimnél: csendes kínnal éltem Az ötödik évszak elolvasása után, amikor úgy festett, a folytatások magyarul nem fognak megjelenni. (A lelkem mélyén ment a puffogás az általános ízlésről.) Aztán jött a Hugo, és hosszan kifújtam a levegőt. 2017 végén megjelent Az obeliszkkapu.

Persze, az volt a kérdés, Jemisin mihez kezd a trilógiák átkos második részével. Elmúlt a meglepetés ereje, felépült egy baromi érdekes, szokatlan világ, az elvárások magasak voltak. Lehet-e ezt fokozni? Lehetett volna, de Jemisin annál okosabb és fegyelmezettebb szerző, hogy az egekig történő tupírozással hiteltelenné és ócskává tegye a regényét.

A külvilág után kicsit befelé fordul. Vihar előtti csend. A robbanás előtti tompa morajlás. Lüktető érzés a koponyád hátsó részében.

Tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége.

Rettentő depresszív, magába húzó történet; Az ötödik évszakban kitört világvége még mindig tart és valószínűleg ez lesz az utolsó. Hamufelhő takarja el az eget, a növények kezdenek haldokolni, a kirkusának eszébe jut az emberhús íze. Miközben egyre több apró, fontos részletet tudunk meg Rezdületlenről és próbáljuk összerakni a képet, Kasztrimában, csupán a rideg tényeket szem előtt tartva és minél elkeseredettebben küzdve a túlélésért, sebesülteket hagynak meghalni és reális alternatívaként merül fel a kannibalizmus a jövőre nézve, amikor kifogynak a fehérjeforrásokból. Az jár az emberek fejében, mikor halnak éhen a gyerekeik.

Mint említettem, ez nem egy vidám könyv, de bánta a fene; hiába telepedett rám a hangulata, legszívesebben le se tettem volna a kezemből, amíg be nem fejezem. Annak ellenére, hogy kifejezetten jó memóriám van és élénken éltek bennem az előző rész eseményei, bizonyos részletek égetően hiányoztak, amikor Essun és Alabástrom vitázott, vagy amikor Essun a múltbeli tettei miatt emésztette magát, ezért írtam magam egy rövid vázlatot a cselekményről (utoljára a Királyok csatájánál tettem meg ezt, amikor még a fasorba se volt a Kardok vihara). Mert újdonságok, azok vannak, nagyon kíváncsi vagyok, a harmadik részben hogyan fognak összeérni a szálak és még mik fognak kiderülni Rezdületlen világáról. Ha ugyan kapunk válaszokat és nem üveges szemmel fogunk meredni a plafonra.

Ebben a részben erőteljesebb - legalábbis én annak éreztem - a karakterdráma; Jemisin belépteti a történetbe Nassunt mint nézőpontkaraktert és ezzel új töltetet ad az anyjával való kapcsolatának; hogyan legyen gyengéd egy orogén anya egy olyan világban, ahol agyonverik a roggákat? Hogyan tanítsa meg titokban, heti pár óra alatt, hogy ne pusztítsa el a környezetét véletlenül, amikor a Fulkrumban hosszú évekig trenírozzák az odakerülő gyerekeket? Része lehet-e a kegyetlenség a szeretetnek?

Marad-e hely a szeretetnek a kegyetlenség mellett egy felcseperedő gyerek szívében?

Nagyon erőteljes ennek a könyvnek a hangvétele, mintha tengernyi fájdalmat és dühöt sűrítene magába. Néha elfelejtettem, hogy fantasyt olvasok, de szerintem hiba is csupán akként nézni rá.

Mehet az izgulás a harmadik részért.

Eredeti cím: The Obelisk Gate

Sorozat: A megtört föld 2.

Kiadó: Agave Könyvek

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3480 Ft

A föld rabjai

Az utóbbi időben megcsúsztam a könyvek értékelésével, amit néha elbliccelek és bepakolom őket egy postba, pár mondatban jellemezve őket, de néhányan - a Horgonyhely, az Abban a Házban és Az elszúrt idő nyomában - annyira tetszettek, hogy megérdemlik az osztatlan figyelmet.

Moskát Anita: Horgonyhely

Sokféle könyvet szeretek. Az édes kis semmiségeket (Gavalda jobb napjain), az agykikapcsolókat (A szobalány), a kemény krimiket (Block vagy Lehane), a besorolhatatlan rétegkönyveket (Marija Morevna), a bölcsészkedőket (Mindenem), a formabontókat (Az ötödik évszak), a szép nyelvezettel bírókat (Az órák), és még sokat. Ennek az a titka vagy mije, hogy képes vagyok a maguk műfajában értékelni őket - egy könnyed, az amerikai Délen játszódó regénytől nem várok el olyan magvas gondolatokat és összetett témákat, mint Lionel Shrivertől, neki viszont nem nézem el a bullshit-megoldásokat. A hatásos folytatás az lenne, hogy "de a kedvenceim...", ám rájöttem, nem tudnék egy, általam érvényesnek gondolt kategóriát elsőnek kinevezni, úgyhogy maradjunk annál, hogy a falhozvágós, élveboncolós, okos, kíméletlenül szembesítő könyvek megkülönböztetett figyelmet szoktak tőlem kapni. Az ember sokáig emlékszik arra, hogy egy halom telenyomtatott papír azt az érzést váltotta ki belőle, hogy rozsdás kampókkal tépkedik a beleit.

Ó, igen. Az irodalom nem kedves hely. Ki lehet párnázni puha kis vacokká boldog befejezésekkel, ahol senki nem hal meg és mindenki szeret mindenkit, de nem ezért lesz az emberiség egyik legnagyobb teljesítménye-eredménye. 

A Horgonyhely világa nem kellemes hely. A terhes nők és a hajón született emberek kivételével mindenki ahhoz a helyhez van láncolva, ahol világra jött, és csak bizonyos távolságot képesek megtenni. Ebben a világban a terhes és fogamzóképes nők kezében összpontosul a hatalom, a férfiak alávetettek, a csecsemők nem kívánt melléktermékek - de nem szabad azt hinni, hogy egy vérgőzös-feminista, elvakult könyvről van szó; nem akarok izé lenni, de Moskát Anita annál sokkal okosabb és élesebb szemmel bíró ember ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon ilyesmi a fejében. Ebben a könyvben nincs jó és rossz oldal, a nők és a férfiak nem sorolhatók be egyik kategóriába sem - amelyekről tudjuk, hogy valójában csak a mi fantáziánkban léteznek -, de még csak a klasszik szürke sincs a fekete és a fehér helyett, ugyanis mindenki hoz erősen vitatható döntéseket, amelyeket az olvasók habitusuktól függően (ha akarják) gondolhatják jónak vagy rossznak.

A Horgonyhely ún. matekozós regény; a világa nincs szélesebb kontextusba helyezve, nincsenek hosszas, leíró részek a helyhez kötöttség okáról, minden információ bele van dolgozva a cselekménybe, és ahogy haladunk előre, úgy bomlik ki a lelki szemeink, a képzeletünk előtt ez a furcsa, kegyetlen világ. Nem tudom, Anita mennyit dolgozott (azon kívül, hogy sokat) ezen a könyvön, de sokkal átgondoltabbnak látom, mint a Bábel fiait, jobban egyben van, kompaktabb. A társadalom felépítése logikus és végiggondolt; olvasás közben felmerült bennem néhány kérdés pár aprósággal kapcsolatban, az egyik most is bennem motoszkál - októberben olvastam, egy nagyon feszült időszakban, ezért nincs meg minden részlet a fejemben -, de nem akarok leégni mindenki előtt és az eseményeket tekintve tényleg lényegtelen apróságról van szó.

A megjelenése óta érdekelt a Horgonyhely, de... hát, be voltam fosva, hogy gyomorforgató részek lesznek benne, kitör rajtam mindenféle képzelt fájdalom, mint amikor a medika az anorexiáról olvas, rosszat álmodom (kuss, a Bábel fiairól is álmodtam), de semmi bajom nem volt, nekem ez egy unikális, nagyon-nagyon érdekes, egyedi történet volt, aminek kapcsán el lehet mélázni az emberi természetről, a döntések mögötti érzelmi és értelmi motivációkról, és ezek itt gyönyörűen vannak levezetve.

Ui.: Nem kellene ebbe belemennem, de a könyv értékeléseiben felbukkan az összes olvasói baklövés. Igen, szerintem ez létező jelenség, ami olvasott és ennek megfelelően tájékozott-értelmes embereknél nem bukkan fel. Mindenkit érhet meglepetés, mindenkit megcsalhat a radarja, mindenki találkozhat rossz szakaszban egy könyvvel; ebbe a mondatba mindenki képzelje bele az összes PC-mentegetőzést, de vannak nonszensz dolgok - nemcsak a Horgonyhelynél, hanem általában véve. Ide tartozik a szimpatikus szereplők hiánya, mint vélt hiányosság vagy negatívum; a borító csábító szépsége mint a vásárlás-olvasás egyedüli indoka - nézd már meg, mi van ezen a borítón; az, hogy ez egy ellenszenves, depresszív világ, ahol soha senki nem mosolyog; a világ nem egyedi (!), a nők nem képesek a könyvben leírt tettekre stb. 

Sok, a könyv (vagy bármilyen könyv) nemtetszését indokló érvet el tudok fogadni, de néhányon nem ártana elgondolkodni (ezért is olvassuk őket), mint amit Jonathan Strahan SFF-válogatásánál is írtam az "ezek nem is a legjobb novellák"-nyöszörgés kapcsán. Ez a... nőj már fel, bameg-kategória. És nem azért mondom, mert Anitával rajolni szoktunk, évente kb. két szót beszélek vele és már elmúltam 12, de tanuljon már meg mindenki olvasni.

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2015

Ár: 3490 Ft

Akarsz spártai démonokról olvasni?

"- A királyoknak nincsenek barátaik, úrnőm, csak hűséges szolgáik és elkeseredett ellenségeik."

Meg se merem nézni, mikor olvastam ezt a sorozatot, inkább essünk túl rajta.

David Gemmell: Makedónia oroszlánja + A sötét herceg

A Trója előtt egyetlen írónak sem sikerült - leszámítva a kezdeti, összeolvasok-mindenfélét könyvmoly-időszakot - elérnie, hogy zsinórban olvassam el egy sorozat köteteit. Emellett a Trója olyan magasra tette a lécet, hogy nem hittem, sikerülhet bármely másik Gemmell-regénynek megugrania.

A Makedónia-sorozatnak nem jött össze, de ez nem azt jelenti, hogy rossz könyvekről lenne szó, csak nehéz a kiváló után egy két olyan regényt elfogulatlanul megítélni, ami "csupán" jó élmény volt, kisebb megbicsaklásokkal.

A Trója monumentalitása - sajnos az összehasonlítgatást nem fogom tudni elhagyni - ezekre a regényekre nem jellemző; habár a Makedóniában is városok, birodalmak sorsáról van szó, valamiért kisebb léptékűnek éreztem. Talán azért, mert a több (mondhatjuk azt, hogy sok) szereplő ellenére egyértelműen kirajzolódik, ki ennek a sorozatnak a központi alakja; nem, nem Nagy Sándor és nem is az apja, II. Philipposz, hanem az ókor egyik titokzatos, elfeledett alakja, Parmenión, akit Gemmell a fantáziája révén epikus, természetfeletti erők csatájába léptet.  

Ebben a sorozatban (hányszor fogom még leírni ezt a szót...) a misztikus jelleg sokkal erőteljesebb, mint a Trójában, amit többen hibának róttak fel. Természetesen a Jó és a Rossz örök csatájáról van szó, amely Gemmellnél a Forrás és a Káoszszellem nevet kapta, értük, az ő nevükben küzdenek mágusok, varázslónők és démonok, jelen esetben a Sötét Isten - aki pusztulást hozna a világra - megszületését próbálják megakadályozni, illetve megvalósítani, ennek az eszköze a spártai-makedón Parmenión. Nekem ezzel nem volt problémám - annyi elvárásom volt, hogy a Gemmell-mágia hatására csillogó szemű, mesét hallgató kisgyerekké változzam, de közben ne nézzenek hülyének, és ezt az élményt meg is kaptam. Egyedül az akadályozta meg a trójai piedesztálra kerülést, hogy a második kötetben a cselekmény nagyon elkanyarodott a fantasy irányába, ami nem igazán passzolt a történet egészéhez, felborult a valóság-fikció egyensúly. Nekem kicsit erőltetett és didaktikus volt, a gyermeki örömöt elkezdte csiklandozni a felnőtt szarkazmusa.

Amennyire az emlékeim engedik felidézni, Parmenión összetett és részletesen ábrázolt karakter, sokkal jobban megismerjük az életét, a személyiségét, mint a Trója szereplőiét. Ha kivesszük az egyenletből a misztikus vonatkozást, akkor is kemény, rideg élete van (mi más lehetne Spártában, mondhatnánk, de a vele történtekre még a nagy Leonidász is azt mondaná, ez már túlzás) gyermekkorától kezdve. Nagyon nevettem, amikor az oldschool, vén spártaiak azon borongtak, hogy a mai fiatalok nem maradnának életben két tányér levesen és egy szelet kenyéren - a katonás életmódhoz kissé keveslem az étel tápanyagtartalmát, de mindegy, ők tudják.:)

Amiatt, hogy a Hős mellett több idő-hely marad az Ember bemutatására, a lelki folyamatokat, a szereplők egymáshoz való viszonyát is jobban megismerjük. Valószínűleg a legtartósabb emlékem lesz a könyvekről, hogy milyen árnyaltan mutatja be a generációk, apák és fiúk közötti konfliktusokat - hogy hiába jó ember és/vagy kiváló vezető valaki, ez nem elég ahhoz (vagy pont hátrány), hogy boldog, lelki sebektől mentes családi kapcsolatot alakítson ki.

Ui.. Bosszantóan sok hiba volt a magyar kiadásban, akadt értelmetlen mondat is (ugyanaz máshogy megfogalmazva egy mondat elején és végén), látszott, hogy nagyon kapkodtak a szöveggondozás során.

Eredeti cím: Lion of Macedon, Dark Prince

Sorozat: Makedónia 1-2

Kiadó: Delta Vision

Kiadás éve: 2013; 2014 

Fordította: Sziklai István

Ár. 3490 Ft mindkettő, de akcióban akár féláron is hozzá lehet jutni