2018. augusztus 21., kedd

Összetört szörnyetegek

N.K. Jemisin trilógiája, A megtört föld kompromisszumoktól mentes, formabontó, sokrétű, az SFF berkein belül is valóban újdonságot felmutató sorozat. Nem fél szokatlan elbeszélésmódhoz, tabutémákhoz nyúlni vagy kimondani az igazságot. Nem csomagolja be óvatosan a mondanivalóját. A dühét nem elfojtja, hanem hagyja szabadon áramolni, mint az elnyomás elleni tiltakozás eszközét.
Nora K. Jemisin nemcsak a regényírás, hanem a díjkiosztás történetében is kiemelkedővé vált: ő az egyetlen szerző, aki egymásután háromszor nyerte el a Hugo-díjat. Egy fekete nő - engem különösebben nem érdekel más bőrszíne vagy nemi hovatartozása, de sajnos ezek ezek a tulajdonságok tovább fokozzák a különlegességét. (És még macskája is van.)


 A hír hallatán olyan borzongás futott végig rajtam, amit mások a csapatuk góllövése esetén éreznek, vagy ha kihúzzák a számait a lottón. Nemrég jelent meg a harmadik rész, A megkövült égbolt és jóformán azonnal elolvastam - udvariatlan módon lenyúltam a kedves névnapi ajándékát -, és a nagy érzelmi felindulás okán ez a könyv lesz a soros bejegyzés tárgya...

... bár meggyőződésem, hogy az igazán jó könyvekről nehéz írni - főleg egy sorozat zárókötetéről spoilerezés nélkül, ezért olcsó megoldásként a trilógia egészéről próbálok mesélni valamit.

Sok olvasó értetlenül szemléli a Jemisin körül kialakult rajongást; a nagy része E/2-ben íródott, abszolút támpont nélküli, ismeretlen világot ábrázol és érezhetően kitakarja a horizont egy részét, kegyetlenül dobál időben és térben, kevés benne a párbeszéd, a narrátor személye ismeretlen, aki láthatóan mindent tud, de igen szűkmarkúan osztogatja az információkat stb. Nem való mindenkinek. Rétegkönyv, amire az ínyenc/bátor/hozzáértő olvasók képesek ráhangolódni. Teljes figyelmet követel és kíméletlen. Olyan kérdéseket tesz fel a történet metaforikus rétegében, amiket kevesen hagynak megfogalmazódni a fejükben. A szád íze megkeseredik, hirtelen elfogy a mellkasodból a levegő és kiver a jeges verejték. De képtelen vagy elszakadni tőle.
Csak a fájdalom az igazi.
(Ez) a világ nem egy barátságos hely. Az alapja a kizsákmányolás, a rabigában tartás, katalizátora az emberi gyűlölet. A félelem az ismeretlentől. 
Amit nem ismerek, az rossz.
Amit nem ismerek, ártani akar nekem.
Amit nem ismerek, el kell pusztítani - akkor is, ha az az ismeretlen a számomra legfontosabb a világon.
Vagy az egész világot, hogy véget érjen a szenvedés.
"Olyan sok minden tér vissza a múltadból, hogy tovább kísértsen. Soha nem feledkezhetsz meg arról, honnan jöttél, mert a múltad rozsdára nem fogja ezt hagyni. De talán Ykka mondta jól. Dönthetsz úgy, hogy nem foglalkozol a régi éned üledékes maradványaival, és úgy teszel, mintha semmi és senki sem számítana... vagy magadévá teszed ezeket a részeket. Visszaszerezheted őket, ha még érnek valamit, és velük egészet alkotva erősebb lehetsz."
Nagyon nehéz - szinte lehetetlen - kitörni az emberi viselkedés acéldrótjai közül, elengedni a génjeinkbe ivódott reakciókat, felülírni az automatikussá vált reakciókat. Kirekeszteni a fejünkből az aljas suttogást, ami úgy vibrál a koponyánkban, mint az őrzők acéltüskéje. Nem biztos, hogy a Földapa felszínén a céljuk felé botladozó Essunnak és a lányának, akitől rég elszakadt, sikerülni fog.
Sok sorozat második köteténél felvillant egy lehetséges utat a szerző - a középső részeknek mindig faramuci dolga van -, egy rendkívüli megoldást, ami megakasztja a lélegzetet. Nem volt kérdéses, hogy Jemisin végig mer menni ezen az úton. Az ég elsötétül, a hamu hullani kezd, lassan kialszik az élet. Évszak van. Kíméletlen a szereplőivel és az olvasóival, de saját magával szemben is.
Nem annyira elvarrja, mint inkább feltárja a számunkra addig ismeretlen szálakat, leveszi rólunk a kendőt, hogy teljes egészében láthassuk, ill. összerakhassuk a képet. Órákig lehetne elemezgetni, annyi szintje és értelmezése van, még ha a szerző azt is írja a köszönetnyilvánításban, hogy ha végignéz a könyvein, sok motívum világossá válik - hát, van, ami sosem válik elavulttá és soha nem lehet eleget beszélni róla. 
Persze, egy ennyire szétdarabolt olvasmányélménynél nem egyszerű minden apró mozzanatot felidézni, ezért rendkívül okosan írtam egy bővebb összefoglalást Az obeliszkkapu befejezése után, amit rendkívül okosan elkevertem valahova. Bizonyos dolgoknál erőlködnie kellett a memóriámnak, de a fősodor eléggé beleégett ahhoz, hogy képben legyek és semmi mást ne akarjak, csak ezt a könyvet olvasni. A buszon, ebéd közben, a kádban, alvás előtt. Egyszerre akartam felfalni és lassan haladni vele, hogy soha ne érjen véget, pedig annyi szenvedés van benne, amitől napokig lehetne jajgatni. Egy izgalmas, rémisztő mese, egy haragos segélykiáltás és egy kegyetlen tükör keveréke.

Máshogy nem érhetett volna véget a világ. Utoljára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése