Talán még nincs vége az életnek

"Mégiscsak nagy kihívásnak tűnt, hogy Samuel egyedül, otthonról álljon neki kiépíteni az ország új energiatermelő, tengeri fuvarozási és tengerbiztonsági infrastruktúráját. Különben is már idős, 19 éves, a nagy tudományos felfedezéseket fiatalon szokták véghezvinni. A szép, de öntelt, a barna haját lófarokban viselő trafikos eladókislány is levegőnek nézte. Ha még a trafikban sem veszik észre, hogyan fogja megmenteni az egész bolygót?"

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Egy fiatal, elveszett finn lány beleszeret egy sármos amerikaiba. Úgy döntenek, túllépnek az egyéjszakás kaland határán, összeházasodnak, gyerekük születik. A szülők elválnak, az apa visszaköltözik Amerikába, ahol új családot alapít. Finn fiával nem tartja a kapcsolatot.

Nem tudják, mit cselekszenek.

Az apa munkahelyén tudományos kutatási céllal állatkísérleteket végeznek, amelyekről két fiatal lánya mit sem tud. A nagyobbik lány részt vesz egy nagy cég kampányában, amelynek keretében egy új, az agyhullámokra hangolódó készüléket használ.

Nem tudják, mit cselekszenek.

A finn anya (és az amerikai apa) nem válaszolja meg a házasságukból született fiúban felmerülő kérdéseket. Az anya is újra megházasodik, születik még két gyereke, emellett könyvet ír a nőkről, amelyet egyre jobban felkapnak.

Nem tudják, mit cselekszenek.

Szinte mágikus ereje van a címnek, úgy lüktetnek a szavai, mint egy emberi szív. Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek - magába foglalja az egész emberi élet hiábavalóságát, a csipcsup szarságoktól a mindent megváltoztató, végzetes döntésekig.

A regény szereplői is ilyenek; nem képesek sem szembenézni, sem kezelni a felelőtlen viselkedésük következményeit - főleg nem években-évtizedekben gondolkodva -, mert semmi más nem érdekli őket, csak a pillanatnyi helyzetük és az egójuk. Egyetlen ember se volt, akivel szimpatizáltam volna, sőt, a nézőpontváltással még inkább irritálóvá vált az adott szereplő. Valtonen remekül játszik az érzésekkel, az emberi előítéletekkel, a pillanatnyi benyomások mérgező hatásával - hiszen az olvasót is a kényelmes kis szemellenzője, a prekoncepciók halmaza vezérli. Aztán tíz oldallal később pofán csap az önutálat, amikor rájössz, hogy milyen kényelmesen belesétáltál az író csapdájába.

Soha nem gondolunk bele, mi lesz a könnyelműségünk ára.

A kommunikáció és az empátia hiánya, a sértődöttségünkhöz való görcsös ragaszkodás, a sérelmek dédelgetése, a másik szavainak kiforgatása lassú tűzként dolgoznak. Nincs óriási füst, narancsszín lángok, csak valami baljós ropogás a háttérben, ami túl halk ahhoz, hogy figyelmeztessen.

Ez nagyon dantés-főkötősen, pokol bugyrait idézően hangzott, szóval megpróbálok kicsit tárgyilagosabb lenni: Valtonen szépen egybeszövi az emberi kapcsolatok minden nyavalyáját nemzetközi és honi szinten is, a kísérleti antidepresszánst, a több ezer dolláros telefont (IAm, becézve ájcsi a neve - szerencsére a Westendben csak bizsuboltot találunk ilyen néven), hogy tizenegy évesek pucér képeket raknak fel az internetre, a hagyományok csalafinta természetét, az állatkísérletek nagyon kényes témáját, hogy tényleg olyan fasza dolog-e a biopamut póló, olyan élő jellemrajzokkal kiegészítve, hogy teljesen komfortos-boldog élmény volt ősszel egy kőlépcsőn kuporogva olvasni ezt a könyvet. Akkor és ott nem kellett semmi más, ez az igazán jó könyvek ismérve - ami kicsit ellentmondásos azzal, hogy ez a regény pont azt mutatja be, mennyire nem komfortos-boldogan élünk, mennyire reményvesztett dolog az információk tengeréből kikanalazni valami igaz meggyőződést, miközben tönkretesszük egymást és a bolygót. 

Hiperkorrektség helyett talán elég kicsit basszameg-korrektnek lenni.

Ui.: nem tudom, gonosz vagy összekacsintós fricska-e a Franzen nevű tanár, de úgyis minden olvasónak eszébe jut az amerikai kartárs, nekem pedig az, hogy Jussi Valtonen könyve pont annyira kompakt, mint amennyire Franzentől elvártam volna. 

Eredeti cím: He eivät tiedä mitä tekevät

Kiadó: Cser

Kiadás éve: 2017

Fordította: Patat Bence

Ár: 4000 Ft

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.

Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.

Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.

Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.

Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.

 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.

 - Nem teljesen értem.

 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.

 - Ön ezt szeretné?

 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?

 - Nem tudom, mondja el, kérem.

- Azért, mert valami belém költözött.

- És mi volt az?

- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.

A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.

A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.

Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?

Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.

Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.

Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.

A víz emlékezete

"... megpróbáltuk elfordítani a tekintetünket azokról a dolgokról, amelyek körülöttünk történnek, ami persze nem sikerült, s aztán próbáltunk úgy tenni, mintha nem láttunk volna semmit. A képek azonban belénk vésődtek, befészkelték magukat a bőrünk alá, mellkasunk kongó, sötétvörös végtelenjébe, és szilánkjaik hegyes vége szúrta lágy szívünket."

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

A víz és a halál együtt alkotják a világot.
Kéz a kézben járnak, vagy egymásba gabalyodva próbálnak felülkerekedni a másikon. A víz néha megelőzi a halált és segít, hogy elkerüljük a vele való találkozást. De előbb vagy utóbb győzedelmeskedik felettünk az elmúlás, és a testünkből elszivárog az összes víz, hogy eggyé váljon a földdel és új életet hozzon létre.

Ezt a vékonyka könyvet, ha nagyon kategorizálgatni akarnék, posztapokaliptikus ifjúsági regénynek lehetne mondani, de merőben más, mint ismertebb társai. Nincsenek benne világmegmentésre kárhoztatott, halálosan szerelmes kamaszok, gonosz felnőttek és hatásvadász fordulatok - sőt, ez a regény még tovább megy. Nincs aprólékos világábrázolás, a jelen állapotokat okozó, múltbeli visszatekintések vagy logikus magyarázatok. Csak egy könnyű fuvallat egy lehetőséges jövőből, egy pillanatnyi látomás, az ébredés előtti, féléber álom zavaros emlékképei. Introvertált, költői szöveg, ami megtartja magának a titkait.
A központi kulcselem a teaszertartás és annak több évszázados-évezredes hagyománya, ami meghökkentő módon az általunk is ismert, talányosan visszafogott, kínai stílussal fonódik össze. Tulajdonképpen magától értetődik az összekapcsolás, mégis meglepetésként ért, hogy egy új, világ utáni világban - ahol nincs tél, internet, bevásárlóközpontok, fillérekért kapható ruhák és az infrastruktúra pár napelemes autóra és egy borzalmas vasúti hálózatra korlátozódott le - egy olyan teaházba nyerhetünk bepillantást, amelyet még mi is nagyrészt filmek és könyvek alapján ismertünk meg. Olvasás közben többször emlékeztetnem kellett magam arra, hogy egy finn, és nem kínai regényt olvasok, és a szereplők is rendre ázsiai alakokként derengtek fel előttem.

"... de mi, teamesterek tudjuk, hogy vannak olyan időszakok, mikor a víz nem akarja, hogy megtalálják az emberek, mert érzi, hogy csak le akarnák igázni, ami természete ellen lenne. Ezért egy forrás kiszáradásának meglehet a maga oka, ami ellen nem érdemes küzdeni. Az ember nem uralkodhat az egész világ felett. Így nem a teamestereké a tea és a víz sem, hanem fordítva. A teamesterek a teáé és a vízé. Mi csak a víz őrzői vagyunk, jobban mondva a szolgái."

Ahogy fentebb említettem, nemcsak a stílus, maga a történet is rendkívül visszafogott. A narrátorunk egy fiatal, éppen nagykorúvá érett lány, Noria, aki teamester apjának köszönhetően viszonylagos biztonságban, jómódban él, de ez az állapot törékeny; a családnak van egy titka, aminek őrzésében immár Noria - aki apja nyomdokain haladva szintén teamester szeretne lenni - is részt vesz. De a történet színhelye, a Skandináv Unió nem a béke és harmónia szigete, hanem egy szabályos diktatúra, ahol a vízbűnökért (pl. illegális vízvezeték kiépítése) halálbüntetés jár, ahogy a lázadásért, ellenállásért is. Noria a barátnőjével, Sanjával egy érdekes rejtélyre, a múlt zárványára bukkan - a mi világunk mementóit tapogatják, a lyukas nejlonzacskók halmai alól előtúrt kincsek, VHS-kazetták, ezüstös korongok (CD-k), különféle lejátszók darabjait próbálják összeilleszteni, mint valami kirakóst, miközben azon gondolkodnak, miért dobtunk szemétre ennyi holmit.
Nem nehéz kitalálni, hogy ennek előbb-utóbb következményei lesznek, a megtorlás, a tragédia megül a levegőben, és hamar rájövünk, hogy itt nincs sok esély arra, hogy a dolgok globálisan megváltozzanak. Többen írták, hogy súlyos hiba volt a szerző részéről "eltitkolni" mindazt, amire Noria és Sanja rájöttek, és nagyon sok minden nincs egyértelműen leírva, de nekem pont ez a sejtelmesség tetszett a legjobban. A teamesternő könyve nem megdöbbenteni akar vagy falhoz vágni, csak elmesél egy történetet, és ez így van jól.

Eredeti cím: Teemestarin kirja
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2015
Fordította: Varjasi Csilla
Ár: 2990 Ft

A valóság illúziója

"Az első anomalistás telem különösen sötét volt, hó nem esett, csak jeges eső. De be kell vallanom, hogy kedveltem, és még mindig kedvelem a telet, még akkor is, ha nincs hó, és ez az év legsötétebb időszaka. Olyan, mint egy zseb, melyben elbújik az ember. A tél ugyanis az egyik legjobb illúziót nyújtja, annak illúzióját, hogy az időt meg lehet állítani. Ha semmi nem nő, nem nyílik, és nem virágzik, akkor semmi nem is szárad el."

Leena Krohn: Angyaltrombita

Bizonyos értelemben divat lett finn szerzőktől olvasni, de ez a náció különösen kedves a szívemnek a nyelve miatt (olyan, mint egy elfelejtett anyanyelv), még ha ez az olvasmánylistámon kevésbé látszik is. Néhányan komoly mennyiségben fogyasztják a finn regényeket, nekem ehhez túl szeszélyes az étvágyam - annyi érdekes könyv van, nem korlátozhatom egy nemzet irodalmára!
De térjünk át a hülyeségeimről Leena Krohn regényére. Az idén megjelent Hotel Sapiens útján jutottam el az Angyaltrombitáig, ami hívogatón kellemkedett az egyik itthoni antikvárium polcán, én pedig tudatosan elgyengítettem a térdemet, és megvettem.

Fura kis könyv ez. Akik számon kérik a regényeken a feszes, egybefüggő cselekményt, az alaphelyzet felvázolását, a bonyodalmat és a többi alapvetést, az inkább egy hebehurgyább időszakban közelítsen az Angyaltrombitához, mert elég töredezett a szerkezete és néhol kissé zavaros a történet. Engem nem zavart, jól passzolt a főhős egyre jobban széteső világához és elméjéhez, de okozott némi enyhén kellemetlen, mindjárt-kirántják-alólam-a-szőnyeget-érzést.

A hősnő - akinek csak a becézett keresztnevét ismerjük meg - asztmában szenved, és hirtelen ötlettől vezérelve gyógyírként kezdi alkalmazni az ajándékba kapott gyönyörű szörnyeteg-virág, az angyaltrombita magjait és virágát. Habár tisztában van a növény fogyasztásának hallucinogén hatásával, az észveszejtő tünetek ellenére sem akar leszokni róla, igazi függő lesz belőle. A víziói furcsán, mondhatni, viccesen passzolnak a munkájához, ugyanis egy paranormális jelenségekkel dolgozó lapnál, az Új Anomalistánál dolgozik.
Nem nagyon mélyedtem el a regény értelmezésében, csak egy "átmeneti" könyvet kerestem, ami segít feldolgozni A babaház úrnőjének félbehagyását. Nehéz kiszakadnom egy olyan világból, amibe félig-meddig már beilleszkedtem, igen, tudom, hogy mennyire hülyén hangzik, de akkor is így van. Szóval, ez a regényke elvileg a valóság mint hipotézis témájával foglalkozik, de nekem csak furcsa kis történet volt egy furcsa nőről, akinek jobban érdekelt a személye, mint az ezoblablák vagy a valóság meghatározása. "Amit megtapasztal, az mindig igaz" - állítja az egyik szereplő. Nekem is volt zavarba ejtő élményem (azóta se tudom hova tenni, és nem mondom, hogy nem tölt el némi félelemmel), bele se merek gondolni, milyen lehet nap mint nap ilyesmit megtapasztalni és attól félni, hogy bármikor széteshet a körülöttem lévő világ. Kíváncsi lettem volna, ki a főszereplő, hány éves, miért van ennyire egyedül és miért lesz jóformán tudatosan függő. Magyarán, a mellékes körülmények érdekeltek, a fő témához túl földhözragadt vagyok, illetve igyekszem földhözragadt lenni, különben iszonyatosan beijedek.
Nem volt elsöprő élmény, de örülök, hogy elolvastam, tetszett a szokatlansága. Furán hangzik, de 190 oldal pont elég volt belőle, nem kell ezt túlzásba vinni.

Eredeti cím: Datura tai harha jonka jokainen näkee
Kiadó: Polar Könyvek
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kovács-Győrffy Éva
Ár: 1500-ért szerváltam, bibíí!

"Álmokból szőttek minket, az álmokat pedig belőlünk."

"A férfit nem felejtem el, még ha más utakon járok is. Az illatát akkor is érezném, ha új ruhákba öltöznék. Ha az ember megismeri a másikat, akkor megismeri mindenét, az álla vonalát, vagy azt, hogy hogyan mossa a fogát. Miután hallotta, hogyan motyog a másik álmában, mintha egy bonyolult ókori nyelvet beszélne, amit csak nehezen ért, nehezen felejti el.
Ismerem a gyengédségét és a gonoszságát, az időnkénti féktelenségét, az olykor rátörő különös szomorúság bonyolult szövetét. Egész ősszel magammal cipelem ezt a tudást, miközben próbálom élni a saját életemet. Magammal hordom, mint egy használhatatlan, nehezen kezelhető és súlyos kincset. Mit tehetnék? Elássam a parkban?
Szeretnék messzire utazni a tudással, hogy miként hajlítja be a férfi a lábujját olvasás közbe. Szeretném ledobni egy hegy tetejéről, végignézni, ahogy lebucskázik a sziklákon. Meg az, ahogy tüsszent. És a kislány. Ahogy kacag! Szeretném eladni ezeket az emlékeket egy márkáért az első szembejövőnek. Vagy elcserélni egy üveg limonádéra egy szombati napon a városban, mert kezdem úgy érezni, hogy csak súlyossá és nehézkessé tesznek engem. Vagy nem is, nem súlyosság. Inkább súlytalanná és egészen átlátszóvá."

Riikka Pulkkinen: Igaz

Ez a könyv teljesen elkerülte a figyelmemet, a molyos értékelések, olvasások keltették fel iránta az érdeklődésem. Családi kapcsolatok, három nőgeneráció története és egy titok, mindez nem pongyola kötetben, persze, hogy érdekelt - és hát finn, ami nekem olyan, mint egy elfelejtett anyanyelv.
Sok mindenről szól ez a történet; a gyászról, elengedésről, régi és új sérelmekről, a szerelemről, olyan fájdalmakról, amiket mindig velünk lesznek - de nem mindegy, hogy cipeljük, vagy csupán visszük. Tudjuk, hogy ott van, mint egy régi seb, egy kihúzott fog nyoma, de már nem piszkáljuk. Más valamit tudomásul venni és éjszakánként ránk nehezedő súlyként érezni. Vagy szó szerint egy hétig feküdni miatta a padlón.

Közel állt hozzám Eeva és az Ahlquist-család meséje, nemcsak a témái miatt (avagy hogyan vájjunk még élő sebekbe), hanem azért, mert olyan volt, mintha magamat olvasnám. Ha író lennék, ilyen lenne a stílusom, ha könyv lennék, ezzé változnék. Annyira... introvertált ez a regény, nem tudok rá jobb szót. Finoman visszahúzódó, érzékeny, mint a csend, amiben annyi érzelem rejtőzik, hogy hangosabb, mint egy üvöltés. Pulkkinen mindent szépen elénk rak, mint egy kártyajátékot, aztán hátradől, összefonja a karjait, és figyel. Nem magyaráz, nem minősít, csak mutat. Lényegtelen, hogy helyes-e nős, kisgyermekes férfival viszonyt kezdeni, miközben a feleség távol jár. Lényegtelen, hogy a férfi vétkes volt-e abban, ami Eevával történt. Lényegtelen, hogy a feleség feláldozta-e a családját a karrierjéért, hogy mindez a hatvanas években történt, vagy ma. A valóság nem fekete-fehér, de nem is szürke - egymásra vetített tükörképek csalóka halmaza, aminek ezer szemszöge van.

Most jöttem rá, hogy ennyit szeretnék írni a könyvről. Sokáig lehetne boncolgatni a kapcsolati hálókat, érzéseket, embereket, a társadalmi és történelmi eseményeket, de az nekem elvenné a regény ízét. Inkább legyen ennyi. Akkor hű maradok hozzá. És magammal viszem.

Szócséplés helyett begépelek pár idézetet:

"Olyan helyen akart lenni, ahol a gondolatot végig lehetett gondolni." - Na, pontosan ilyen ez a könyv.

"- Egy nőnek csak két dologra van szüksége az életben: humorra és egy piros magassarkúra - mondta. - A doktori cím előnyt jelent, de nem feltétel."

"- Miért is ne? Én tömör és velős búcsúbeszédről ábrándozom. Az állna benne: Elsa Ahlquist, körtealkatú, az utolsó időket leszámítva telt keblek, egész a sírig. Anya, nagymama és professzor emerita, ízlése csalhatatlan a cipőket illetően. Félelem nélkül élt, boldogan halt meg, soha nem hagyott ki egyetlen jégkrémet sem.
Anya nevetésben tört ki.
- Egy kicsit kevesebb végállomás-iróniát, ha lehet!- Az irónia öltöztet. Ezt vettem észre. Az emberek sokszor szeretnék, hogy a szeretet kegyelméről beszéljek, de én arra jutottam, hogy a kegyelemről való beszéd csak bizonyos férfiakhoz illik, akiknek körszakálluk van."

"- A szerelem fagyival és kamatváltozásokkal kezdődik. Mit gondolsz?"

Ui.: nagyon örülök, hogy a Gondolat kiadó elkezdett a finnekkel foglalkozni, majd elolvasom Katja Kettu: A bába című művét is, bár eléggé megoszlanak róla a vélemények.
Ui2.: Ajánlom ezt a könyvet... öö, mindenkinek, a férfi olvasóknak is.

Eredeti cím: Totta
Kiadó: Gondolat
Kiadás éve: 2013
Fordította: Panka Zsóka
Ár: 3400 Ft
Az írónő honlapja

Fekete vér

"JANUÁR 11. HÉTFŐ
Felkelek és lezuhanyozok. Megmérem magam, felöltözök, és kimegyek a konyhába. Eszek egy almát és egy sovány joghurtot, és kabátba bújok. A homályban kisétálok a buszmegállóba, és a szőrkucsmásokkal együtt felszállok a sáros buszra. Leülök az ablakhoz, és még egyszer átolvasom az aznapra feladott tanulnivalót. Leszállok a buszról, és a barnaságon át elsétálok az iskoláig. Az osztályban az első sorban ülök, és figyelek. A menzán salátát eszek és vizet iszok. A teremben ülök és jegyzetelek. Jelentkezek és sportolok, énekelek, és felelek, ha kérdeznek. Hazabuszozok. Megmérem magam. Eszek egy almát, és megcsinálom a házit, háromszor elolvasok minden tanulnivalót. Aláhúzogatom és bemagolom őket. Kék füzetbe kiírom a nyelvekből feladott szavakat, és fél órán át ismételgetem őket. Kimegyek, és egy órát futok a feketeségben. Visszajövök, és csinálok ötven fekvőtámaszt, száz guggolást, kétszáz hasizmot, száz feneket, száz belső combot. Eszek egy almát meg egy sovány joghurtot, és megmérem magam. Elalszom."

Kira Poutanen: A csodálatos tenger

Régóta kíváncsi voltam erre a könyvre - emlékszem, amikor elindultam, hogy kikölcsönözzem a könyvtárból, a harmadik megállónál lerobbant a troli, és mérgemben hazasétáltam -, és patnek köszönhetően, aki az Egy nap a láthatatlan házbant is megismertette velem, elolvashattam Julia történetét.
Julia 15 éves kamaszlány, osztálya egyik legjobb tanulója, rendezett, viszonylag normális családi körülmények között él. A külső szemlélők számára sok esetben érthetetlen, hogy az ilyen lányok (vagy fiúk) miért lépnek az önpusztítás útjára. A "nem tudja, mit csináljon jó dolgában" attitűddel nem lehet elkönyvelni, ha valaki harminc kilóig éhezteti magát - vagy még tovább.
Kicsit közelebbről megvizsgálva már látjuk a repedéseket; Julia tankönyvbe illően halad a betegség útján, a kiváltó okokat is ismerjük - a túlzott iskolai nyomás, teljesítménykényszer, a kiegyensúlyozatlan családi viszonyok. Alig észrevehető, lényegtelennek tűnő dolgok kezdik zavarni a főszereplőt, a meg nem oldott szorgalmi matekfeladat - hála egy folyton siránkozó, mégis kiválóan teljesítő osztálytársnak -, egy barátnő fogyókúrája, az, hogy mindenki csodálja egy sovány lány kiálló bordáit a tesiöltözőben. Julia a mártásban úszó húsgombócot nézi, eszik egy kanállal, és érzi, hogy a zsír szétárad az ereidben. Undorítóan és nehéznek érzi magát.
Este elmegy futni. Mindenkinél erősebb és gyorsabb akar lenni, a hideg levegő csípi a bőrét.
Egy magazin alapján edzéstervet állít össze. 30 perc futás, 50 hasizom-és fenékgyakorlat.
Nem eszik cukorkát, csokit, kekszet.
Bűntudata lesz a nagyi fánkjától. Elmegy futni.
Csak salátát, almát eszik és csak vizet iszik.
Állva tanul, mert úgy több energiát éget el.
Nem tud aludni. Felkel hasizomgyakorlatokat csinálni.
Azt hazudja, fáj a gyomra. Az ételt a szemetesbe kaparja.
Már nem bír enni.
Aztán már nem is éhes.
A vére feketén zubog, lassan kiárad a szemén, az orrán, a száján keresztül és mindent elönt maga körül.

A naplót olvasva elég hihetetlennek tűnik, hogy senki nem veszi észre a környezetében, mi történik. Már találkoztam egy-két könyvben az asztalnál szalvétába göngyölt és később kidobott étellel, ezt a trükköt Julia is alkalmazza, és a családi vacsoránál senkinek nem tűnik fel. Nemhogy a családjának (az anya ráadásul pedagógus), de az iskolaorvosnak se, 30 kg körül járva pedig a pszichológus azt kérdezgeti, Julia mit szokott csinálni a barátaival. Nagyon sarkos az írónő ítélete, arra tippelek, hogy a saját dühe munkál benne, bár nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletésű a regénye. Talán úgy érezte, senki nem veszi észre vagy törődik vele, és még kevésbé értik meg. A könyv felszínre rántott bennem egy rég elfeledett emléket, egy különösen megalázó tesiórát (ahol a barátnőm is kiröhögött), majd anya tombolását arról, hogy így is épp elég kövér vagyok, amikor kértem, hogy mentessen fel tesi alól. Úgy éreztem, egyedül vagyok a világon. Arctalan szorongásként az összes hasonló emlék felszakadt bennem, amikor a pasimnak először sikerült elrángatnia az edzőterembe és (részben emiatt) úgy bőgtem itthon, mint a záporeső.

A társadalomkritika is hangsúlyozottan jelen van a regényben. Julia, sok lányhoz hasonlóan, beveszi a női magazinok retusált hazugságait és a seggfej apja viselkedése is rátesz egy lapáttal arra, hogy Julia gyengének, kiszolgáltatottnak és idiótának lássa a nőket, akik a saját testük foglyai, ezért meg akar szabadulni a sajátjától. Erős és tökéletes akar lenni, akit nem bánthat senki."De én vékony leszek, szép és erős, tökéletes hóangyal, vízitündér, jéghercegnő, akit senki nem érinthet meg..." - az idézetről eszembe jutott a Jégviráglányok, ami a könyv testvérregénye is lehetne. Üvöltő ellenpéldaként szolgálnak a lány öccsei, akik egész nap a lakásban vagy a szabadban tombolnak, a köztes időben meg állandóan édességet zabálnak.

Nyomasztó, dühös érzelmeket kiváltó könyv A csodálatos tenger, igazából alig vártam, hogy vége legyen. Olyan érzés volt befejezni, mint lelökni a mellkasomról egy mázsás súlyt, mintha kicsit kitisztult volna az ég.

Eredeti cím: Ihana meri
Kiadó: Cerkabella
Kiadás éve: 2009
Fordította: Bába Laura
Ár: 1950 Ft

Róka, puska, fagyos virsli

"A stockholmi Humlegården negyed egyik öreg, különösen értékes kőpalotájában tehetős népek laktak, köztük a finn Oiva Juntunen, aki mesterségére nézve útonálló volt."

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje

A könyv ékes példája a félrevezető köteteknek; ijesztő a címe, a borítófestmény baljós, a fülszöveg pontatlan. Az első két tulajdonság miatt sokáig ellenálltam az olvasásának, de Nokedli nővéremnek - áldassék a neve, még akkor is, ha sajnos becsukja a blogját - elég volt annyit említenie egy közös könyvtárazás alkalmával, hogy "Ezt egyszer olvasd el.", és már kaptam is le a polcról.

Megnyugtatásul közlöm, hogy a könyvben egyetlen róka sem hal meg. Végigstresszeltem az egészet, főleg Ötszázasért és Jermakért - majd időben kiderül, kicsodák -, de semmi orv támadás nem éri őket. Van szó néhány elejtett rénszarvasról, de ennyit még az én érzékeny lelkem is kibírt.

Lappföld tök vidám hely Paasilinna leírása alapján, főleg a "kuopsovaarai aranytanya", ahol szereplőink sátrat vernek és megpróbálják áttelelni az amerikai katasztrófafilmbe illő telet - a mínusz negyven fok nekem már ez a kategória -, nem is értem, miért vádolják néha a finneket komorsággal. A hónapokig tartó, egész napos sötétség nem érv, attól nemzetiségtől függetlenül, bárki kútmély depresszióba esne.

A regényke hangvétele vidám, olvasás közben úgy éreztem magam, mintha egy vígjátékot néznék, erre csak ráerősítettek a filmbe illő, hatásos és vicces jelenetek, lásd a fenyő, a fagyott virsli és a vadőr esete, vagy a rókáé, akit egy elcsent bankjegy miatt Ötszázasnak neveznek el a főszereplők.

Az a két megátalkodott gazember.

Adott Oiva Juntunen, a hétpróbás, ravasz tolvaj. Lusta, mint a föld, de közel nem annyira buta, általában kivágja magát a csávából, vagy, ha nem, rá vigyorog a szerencse. Sulo Remes (ellenállok a névhez hasonló magyar szó melléknévként történő alkalmazásának) őrnagy élete katasztrófa; a feleségével elhidegültek egymástól, lányai, akik szinte idegenek számára, kirepültek a családi fészekből, és a munkaidő alatt fogyasztott keserűnarancs vodka mértékének, valamint az illuminált állapotból fakadó magatartásának köszönhetően a világ végi Lappföldön köt ki, hogy ott vezessen le valami piszlicsáré hadgyakorlatot. Itt találkozik véletlenül (éljen a sors keze!) a lopott aranyrudakon kotló Juntunennel. A két idióta, miközben látszólag egyezséget kötnek és megpróbálnak együttműködni - Juntunen azért, hogy nemrég szabadult, veszedelmes bűntársa ne akadjon a nyomára, Remes az egy éves, fizetés nélküli szabadsága miatt -, kacagtató módon próbálja ugyanazon módszerrel átverni a másikat, kölcsönösen hülyének nézik egymást és vállon veregeti magát az elővigyázatosságáért. Idővel persze óhatatlanul kiderülnek a turpisságok és a baltás üldözéstől kezdve minden előfordul a bölcs Lappföld ege alatt és a sokat tapasztalt rókák, hófajdok szeme előtt.

Már a történet sűrűjében csatlakozik az ellentétes jellemű pároshoz a világ legöregebb kolta lapp öregasszonya, Naska - aki ráadásul szökevény - öreg macskájával, Jermakkal. Ennyi elég a történet felvezetéséből, Naskát is csak azért említettem meg, hogy ne essek a fülszövegíró hibájába, aki a bájos és elragadó Remes őrnagyot felejtette le a palettáról.

Maga a történet roppant egyszerű, a véletlen találkozás és a kényszer szülte, előbb kínos, majd barátságos együttműködésről szól. A szereplők megszokott életében olyan fordulat áll be, ami kizökkenti őket a kerékvágásból és döntés előtt állnak - ami előtt nem árt néha egy kis szünetet tartani, és egy, a lappföldi vadonban lévő, elhagyatott háznál keresve sem találhatnak jobb helyszínt. 

A regény kicsit mese habbal, nehéz elképzelni, hogy ez a szokatlan trió képes legyen együtt élni, ráadásul így, de kellenek az ilyen egyszerű, szívderítő és megmosolyogtató történetek is, jó ellensúlyok az érfelvágós szépirodalmi témákhoz.

Néha én is elrándulnék a kuopsovaarai erdészházba.

Eredeti cím: Hirtettyjen kettujen metsä

Kiadó: Széphalom Könyvműhely

Kiadás éve: 2006

Fordította: Jávorszky Béla

Ár: 1700 Ft

A szerzőről a Wikipédián

Rövidkék 2.

Update: ezt a postot még régebben kezdtem el írni, a zombiidőszak előtt, amikor rohamtempóban fogyasztottam a könyveket, ezért lehet néminemű ellentétet felfedezni a mostani nyafogás és az alant olvasható között.
Olvasok én, olvasok, csak az a baj, hogy becsúsznak olyanok is, amelyek kísértésbe vivően rövidek és nem tudok, nem akarok róluk hosszan írni. Igyekszem leállítani magam a habzsolásról - ezért hoztam most magammal vaskos könyveket, hehe -, mert annak nem látom értelmét, hogy gyorsan és sokat olvasok, de mindennemű maradandó élmény nélkül.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg
Értékelés: 4.99 gogol az 5-ből

Elég meglepő lehet ezt a könyvet fecnibejegyzésben látni, de korrektúrázás közben kevéssé tudtam a történetre figyelni, ráadásul a Kvantumtolvajt még nem is olvastam. A felületesebb figyelem ellenére is elbűvölt az intertext szöveg (szó szerint az első oldaltól), és leginkább az, hogy egy férfi, aki ráadásul fizikus, ilyen jó és lírai szavakkal vegyített regényt írjon.

Eredeti cím: The Fractal Prince
Sorozat: Jean le Flambeur 2.
Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Juhász Viktor
Ár: 2990 Ft

Borbás Mária (szerk.): Így irtunk mi
Értékelés: 3 hablaty az 5-ből

A Könyvudvarban kavirnyáltunk a kedvessel, a kötetke az ő szerzeménye, és a délutáni szieszta előtt ez volt az egyik olvasmányunk. Szerintem ebből az ötletből egy jóval igényesebb könyvet össze lehetett volna hozni, nemcsak szarvashibák garmadáját egymásra hányva.
De ez felülmúlhatatlan: "Azt a három szót suttogta: »szeretlek.«"

Kiadó: Móra
Kiadás éve: 2010
Ár: 1990 Ft (a Könyvudvarban 390 Ft)

Boris Vallejo: Szuperhősök
Értékelés: 3 bigyó az 5-ből

A másik sziesztázós olvasmány. Azt a kemény ezer Ft-ot mindenképpen megérte, de a fordítás és a szerkesztés nemes egyszerűséggel pocsék. És tudom, hogy nagyon népszerűek ezek a rajzok, de én annyira röhögök ezeken a nőábrázolásokon.

Eredeti cím:
Kiadó: Totem Plusz
Kiadás éve: 2001
Fordította: Szabadi Adrienne
Ár: 1000 Ft volt a Sugár előtti olcsókönyvesnél 

Kosztolányi Dezső: Japán és kínai költők
Értékelés: 3 jáspis-tigris az 5-ből

Végérvényesen bebizonyosodott, hogy síkhülye vagyok a japán és a kínai művészethez (azaz a szépérzék és a költőiség halovány nyoma sincs meg bennem). Volt néhány alkotás, ami tetszett, de a többsége elborzasztott. Nem tudom, a fordítások és Kosztolányi mennyit ferdített rajtuk, de nem fogom erőltetni ezirányú ismereteim bővítését. Sokat elárul rólam, hogy az utószó jobban tetszett, mint a versek ("A haiku egy mozgó másodperc", Sárga Tavasznak nevezik a halált a kínaiak, az előkelőség színe, a vers mindennapi kenyerük, a piros az öröm színe, ezzel keretezik a papírokat [hehe, mégiscsak egyetértek velük valamiben]).
Most pedig megyek, és szórok egy adag hamut a fejemre.


Kiadó: Pantheon (Könyvesház Kft.)
Kiadás éve: 1995
Fordította: Kosztolányi Dezső:
Ár: passz


Példa egy jóra:

Li Taj-po: Háború a Góbi-sivatagban

A csillagok orcája csupa vér.

A Góbi-sivatag homokja vérveres.

Lágy gyékényen nem enyelg már a vezér;

sarlós fogatját húzza két deres.

Láng és parázs a hegy, az árok.

Lihegve futnak gyorsfutárok.

Zászlókba burkolóznak a romok,

sárgán fú a homok.

Lu-lan herceg feje - le kellett hullnia.

Sokat szemen lőtt a kánok kemény nyila.

Dértől fehér a katona-szakáll.

Velőt rág a sakál.

Karcsu ezüstmadárként, hirtelen,

eléri a Császárt a győzelem.

Jön vissza a sereg és dalol és örül

s - apró szobrocskák - kis nők térdelik körül.

És egy rosszra (pontosabban egy meg nem értettre, nem érzettre):

Yosa Buson: Próza

Fülemüle!

Itt kép pofára habzsol egy család,

hogy szétáll a füle.