Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons: Skincare - Tudatos bőrápolás

Caroline Hirons egyike azoknak az autodidakta bőrápolási tanácsadóknak-szakembereknek, akik - sok más sorstársukhoz hasonlóan -, miután mindent kipróbáltak a hideg vizes arcmosástól a helyi kozmetikus kezeléséig - maguk láttak neki a problémák felderítéséhez és mélyen beleásták magukat az iparág különféle bugyraiba. Ezen gyakorlatilag mindenki átesik, aki meg van átkozva valamilyen bőrproblémával, de néhányan, akárcsak CH, továbbmentek, képezték magukat és tapasztalataikat összegyűjtötték-megosztották az interneten, hátha másoknak is segítségükre lesznek.

Caroline, akinek már a nagymamája és az édesanyja is a kozmetikai iparban dolgozott, az évek során skincare bloggerből bőrápolási guruvá vált, és a tárgyi tudásom ezzel kapcsolatban véget is ér; fogalmam sincs, hogy a tudatos bőrápolók szektája egyedileg mit köszönhet neki, mert mire nálam elkezdődött ez a mánia, ő, Paula Begoun és a többiek szakértelme már olyan alapvető tudásbázis részét képezte, mint Helena Rubinstein bőrtípus (zsíros, száraz, kombinált) meghatározása.

Felmerül a kérdés, hogy ennek fényében miért is rendeltem meg ezt a könyvet; részben azért, mert megörültem neki, jólesett a papírt és nem a kijelzőt nézegetni, plusz az is eszemben volt, hogy hátha megtudok valami újat, ami hozzátesz a saját rutinomhoz, minél több szempont, annál jobb.

Caroline az alapoktól indul, és, mint mindenkinek, neki is megvannak a fixa ideái, amelynek a legtöbbjét osztom; a sminklemosó kendőkkel és a fátyolmaszkokkal ki lehet kergetni a világból - bár engem a vattakoronggal is -, a szemcsés bőrradír heveny belső sikoltozást vált ki és nincs az az isten, hogy itthon nekiálljak arckrémet kotyvasztani. A legtöbb tudatos hasonlóan vélekedik bizonyos dolgokról, de aki most ássa bele magát a témába, annak újdonság lehet pl. az is, hogy nem ajánlott szappannal arcot mosni.

A könyvben rengeteg az ismétlés, ami nem gond, mert rengeteg információ zúdul a gyanútlan olvasóra, de a kötet felépítése kissé kusza. Amikor Caroline egy új fejezetben azzal indít, hogy "Most már tudod..." - nem, nem tudom, mert ez a szöveg csak egy összefoglalása egy jóval nagyobb tudásnak, és önmagában nem elegendő egy rutin felépítéséhez, csupán iránymutatást ad. Ha giccsesen akarnék fogalmazni: megmutat egy ösvényt, amin érdemes elindulni, de helyettünk nem járja végig és előfordulhatnak taposóaknák. Pl. hiába jó a B3 vitamin (niacinamid) a zsíros bőrre, ha valakit kiver tőle a ragya, vagy hiába lehet a pórusokat kipucolni a BHA-val, ha valaki allergiás a szalicilsavra.

Kicsit kötekedős kedvemben vagyok, de a szerző javára kell írnom, hogy azért (egyvalami kivételével) igyekezett mindent belecsempészni ebbe az útmutatóba. Szerteágazó, állandóan változó iparágról beszélünk, ahol még mindig fellángolnak az ásványi olajjal kapcsolatos kérdések, az állatkísérletek sajnos továbbra is rendszeres téma és mindig jön valami új őrület, a csillámos maszktól az új, halottat is feltámasztó összetevőig és minden hónapban mind meghalunk valamitől, ha nem az alumíniumsótól, akkor az octrocrylene-től biztosan és mindenki rohan olyan fényvédőt venni, amiben nincs octocrylene.:D

Caroline kitér ennek a hobbinak a lelki vonatkozásaira is: ne rettegj, hogy végzetes hibát követsz el, ha rákensz valamit az arcodra. Ne dőlj be a marketingesek agyonpuffogtatott szövegének. Vigyázz a bőrödre, de ne őrülj bele. A bőr alapvetően fényes, nem csontmatt, vannak rajta pórusok, de nem, nem látja mindenki 200 méterről őket, ahogy néha mi hisszük.

A könyv tippeket ad pár termék kipróbálására és ezzel mindjárt elérkezünk a (szerintem) nagy hiányosságához; igen, gyógyszertári, széles körben elérhető krémeket is ajánl, de tudjuk, hogy a patikai termékek igen nagy százalékban nem válnak be - komolyan nem értem, miért kell egy ekcémásoknak szóló krémet parfümmel telenyomni -, de ami a fő, hogy megnézném azt a frissen megtért embert, aki nem sápad el egy Tata Harper szérum vagy egy Kate Somerville arckrém ára láttán és nem rohan vissza a drogéria megnyugtatóan olcsó arcápolási részlegébe. Nem arról beszélek, hogy ezt a könyvet alapvetően az angolszász piacnak szánták, hanem arról, hogy őrültség 100 fontot (kb. 40ezer forint) szánni egyetlen bőrápolási készítményre, ami egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Vagy 30-50 fontot egy arclemosóra, meglepődésemben majdnem ráköptem a diós kosárkát az oldalra.

Ha már említettem a drogériát: szerencsére egyre több valóban jó, működőképes terméket lehet találni a polcaikon (szérumokat is!), amik nem kerülnek egy vagyonba, de ami még mindig a bőrápolás alfája és omegája, ami mindig innovatív, érdekes, zsizsegős, hatalmas kínálattal és nagyrészt megfizethető áron... az a koreai bőrápolás. Nekem meg ez a fixa ideám, de igyekszem visszafogni magam, mert csak egy mezei függő vagyok. A k-beautyt (és Japánt is) Caroline teljesen kihagyja, csak a szószedetben szerepelnek. Szó van a clean beautyról, a natúrhívőkről, a parabénekkel kapcsolatos tévhitekről, az alkoholról, a fényvédelemről, a jáde rollerről, de Korea, ahonnan a Nyugat fél szemmel hunyorogva állandóan ihletet merít, kimarad és ez nálam egy csillag mínuszt érdemel.

Egyébként koreai termékeket már lehet kapni a kétbetűs drogériában és magyar webshopokban is, csak kb. az eredeti ár duplájáért, úgyhogy még mindig jobban megéri külföldről rendelni.

Maga a kötet nagyon igényes, látszik, hogy odafigyeltek a magyar kiadásra, ahol volt valaminek magyar vonatkozása vagy megfelelője, megemlítették. A fordításnál nem erőltették, hogy az általunk is angolul használt szavakat, kifejezéseket lefordítsák és nagyon megmelengette a szívemet, hogy feltüntették a magyar webshopokat, üzleteket is a márkák és termékek listájában.

Eredeti cím: Skincare

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Benedek Leila

Ár: 5990 Ft

Mérgező szülők

Susan Forward: Mérgező szülők

- Az anyukám 85 éves, és minden egyes alkalommal, amikor felhív, megkérdezi, hogy "Dolgozol?" - mondja a hatvanas éveiben járó takarítónéni, miközben kicsavarja a rongyot a mosdókagyló felett. - Legszívesebben megkérdezném, hogy "Miért, mi lenne, ha nem?", de nem bánthatom meg.

Tényleg nem?

Nehéz erről a könyvről írni. A címe kígyóként sziszeg, olyan szókapcsolat, aminek már a gondolata is szentségtörésként visszhangzik, olyan, ami elképzelhetetlen - hogyan lenne képes egy szülő megmérgezni a gyerekei életét?

Sajnos elég sokféleképpen. Sokszor szinte észrevehetetlenül, mondhatni.

A kötetben hangsúlyos szerepet kapnak a fizikailag bántalmazott gyerekek, de a verbális agresszorokra jellemző példák is jelen vannak. Sokan hihetik azt, hogy jó szülei voltak, hiszen nem verték, mindig volt mit ennie, sokkal többet tanulhatott, mint amennyinek a szüleinek megadatott - akkor miért lenne szüksége egy ilyen könyv elolvasására, netán terapeuta segítségére?

Döbbenetes, hogy a nyilvánvaló szavakkal verésen kívül milyen tudattalan hiedelmek, családi szokások formálnak minket és alakítják az egész életünket. Normális-e, ha valaki szorong, mielőtt felhívja az anyját, hogy ott akarja hagyni a munkahelyét? Normális-e, ha valaki kénytelen mindig ugyanazokat az értelmetlen kérdéseket végighallgatni, miközben a dühtől görcsösen szorongatja a telefont? Normális-e, ha a szülők állandóan azzal vegzálják a felnőtt gyerekeiket, hogy mikor lesz már unokájuk?

Susan Forward nemcsak a bántalmazás széles palettáját mutatja be különféle példákon keresztül, hanem a gyógyulási folyamat ciklusán is végig vezet, azokon a fontos állomásokon, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki képes legyen felismerni a problémái gyökerét és feldolgozhassa a traumatikus élményeit, beidegződéseit. Teszi mindezt gyakorlati példákkal és mérhetetlen empátiával. Bátorít az önálló döntéshozatalra, de óva int a bosszúvágytól, mert nem az a cél, hogy a páciens megbüntesse a szüleit. Lerombolja a szent szülő mítoszát, a keresztény kultúrkörben általános "tiszteld apádat és anyádat" - pontosabban átalakítja: ne azért tiszteld/szeresd apádat és anyádat, mert hatalmat gyakorolnak feletted, hogy félj tőlük, hanem azért, mert ők is szeretnek és tisztelnek.

Talán Forward legfontosabb tétele, hogy nem kell megbocsátani a szülőnek; nagyon extrém kijelentésnek tűnhet, de szépen rávilágít, mik a megbocsátás hátulütői - például az, hogy az a felelősség, ami a felnőtt gyerek vállát nyomja gyerekkorától kezdve, nem kerül át a jogos helyére, a szülő vállára, a szülő tovább folytatja toxikus tevékenységét, a páciens nem szabadul meg az elfojtott szorongásától.

Nagyon sokrétű ez a könyv, órákig lehet róla beszélni is és elmélkedni az olvasottakon. Meglepődtem, hogy azoknak is segíthet rávilágítani a problémáikra, enyhíteni a reflexszerűen fellépő bűntudatukon, akik úgy gondolják, nagyrészt vagy teljesen túlléptek a gyerekkorban kapott sérüléseken.

Eredeti cím: Toxic parents

Sorozat: Lélek-kontroll

Kiadó: Háttér

Kiadás éve: 2000

Fordította: Kövi György

Ár: 3490 Ft (könyvesboltokban)

Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

   

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.

A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.

(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)

(De ismét megtaláltam.)

A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...

Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.

Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.

Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.

Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.

Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.

Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.

Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.

Bőrügyek

"A szúnyogok egyébként pontosan tudják, kinek a vérére ácsingóznak... A tejsav, ammónia, húgysav és zsírsavak bizonyos arányú keverékétől a szúnyognak valósággal elered a nyála. A lábszagnál meg végképp nem ismernek vonzóbbat... Ezért Tanzániában az ajtó és ablak elé kihelyezett büdös zoknival próbálják megtéveszteni a szúnyogokat.

(...)

A szúnyogok kedvenc kajája tehát egy borotvavíz illatú, erősen verejtékező és vadul lihegő, 0-s vércsoportú sportoló sajtszagú lábbal. Az ínyenc szúnyogok paradicsomában ezt már csak egy sportos kismama übereli, akinek magasabb a testhőmérséklete és több szén-dioxidot lélegez ki."

Bő rügyek, bőrrügyek... jajj.

dr. Yael Adler: Bőrügyek

Nagyon érdekes a Park kiadó emberi testtel foglalkozó ismeretterjesztő sorozata. Az első részt, a Bélügyeket elkönyveltem a "majd egyszer" képzeletbeli listájára, de amikor megláttam, hogy lesz bőrrel foglalkozó kötet, tudtam, hogy ezt minél hamarabb szeretném elolvasni.

Most teszem ki a figyelmeztető táblát: néhány éve beszippantott a tudatos bőrápolás világa - @vicomte sokat tudna mesélni, de én, mint cseles nő, csak a jéghegy csúcsát engedem láttatni. Avatatlan férfiszemének valószínűleg fel sem tűnik plusz egy flakon a Szent Fürdőszobaszekrényben - és, mint minden jó szektás, kissé más perspektívából tekintek a témára, mint egy normál földi halandó. 

Azt is leírom, hogy felőlem mindenki azt csinál a bőrével, amit akar, semmi közöm hozzá és nem is érdekel.

(Magyarán, ez a post is velem fog kezdődni és rohadt hosszú lesz.)

A bőröm olyan, mint egy stigma. Magán viseli az összes megpróbáltatás és genetikai defektus nyomát, mintha a ragyogó személyiségemért cserébe kétszer álltam volna sorba a bőrnyavalyák osztályán, és nem mondhatnám, hogy szakértő kezekbe kerültem volna. Magad uram, ha szolgád nincsen alapon - sok sorstársamhoz hasonlóan - persze, hogy önszorgalomból elkezdtem kutatni és olvasgatni; a Bőrügyeket amolyan alapozó képzésnek szántam, és pár tikket okozó dolgot leszámítva dr. Adler sikeresen átadta a szükséges tudást.

A kötet nagyon informatív, sőt, túl is mutat a témáján, tulajdonképpen az emberi test egészével foglalkozik; hiszen mindenütt bőr (vagy nyálkahártya) borít minket, és kb. minden részünkkel-szervünkkel összefügg. A szerző megismertet minket a bőr rétegeivel, az ott zajló folyamatokkal, a hormonok hatásával, a veszélyt jelentő anyagokkal, a különféle jelenségek eredetével, a bőrbetegségekkel, mindenféle váladékokkal (érzékeny gyomrúak ne ebédszünetben olvassák ezt a részt), a táplálkozás bőrre gyakorolt hatásával és röpke kitérőt tesz a lelki összefüggésekkel is - és még csak mazsoláztam a tartalomjegyzékből. Örülök, hogy elolvastam és teljes mértékben megnyugodtam a cellulitiszt illetően.

Most jön az a bizonyos "de". Tudom, hogy az orvosok és a többi szakember sok dologban ellentétes nézeteket vallanak, én meg csak egy laikus vagyok, de... gyarló ember vagyok és kicsit kötekedni fogok. Ezt enyhítendő besuvasztottam az alábbi pontok közé pár helyeslést is, bár igen, főleg azért, mert rímelnek az én kis fixa ideáimra.

1. Nem szerettem a szerző stílusát; nem tudom, hogy előirányozták neki a jópofizást és a gügye metaforákat, vagy dr. Adler imidzsének a része, de engem irritált, mintha kisgyerekeknek készülő ismeretterjesztő kötetecskék hangvételét vette volna alapul.

2. Onnan ismerszik meg a normális bőrgyógyász, hogy ádáz ellensége a szoláriumnak és a (túlzásba vitt) napozásnak. Az orvos, akinél néha megfordultam, felírt egy hasznavehetetlen krémet és napozásra biztatott - a napallergiás, extra fehér és extra érzékeny bőrömmel. Akár tetszik, akár nem, a napozás egészségtelen. Mindenki számára. Az UV-sugárzás ráncokat, pigmentfoltokat okoz, gyengül az immunrendszer és NEM tesz jót a pattanásokat, mitesszereknek. A barnulás is védekezési reakció a bőr részéről, nem az egészség fokmérője. Sok témában születnek egymásnak ellentmondó vélemények, de ebben a bőrgyógyászok és a tudatos bőrápoló szektatagok egyetértenek. Ja, és persze a bőrrák. A figyelmet ellopja előle a tüdő-mell-prosztata-máj-és egyéb rákfajták, de nem azért, mert nem hal bele senki.

3. Ha már a ráknál járunk: MINDEN rákot okoz (a HD-tévé meg periorális dermatitiszt). Igen, tudom, tényleg és szörnyű kínok között fogunk meghalni, de szerintem nem jó taktika egy orvos részéről, ha állandó félelmet próbál plántálni a pácienseibe. Bármilyen szörnyű képet nyomtatnak a cigisdobozokra, aki nem akar leszokni, ezek nem fogják elrettenteni, mások viszont félni fognak a saját testüktől az állandó ijesztgetés miatt. A rossz hír az, hogy még mindig nem jött el a szingularitás (és a piskóta továbbra is összeesik, a vonatok meg késnek) és nem tudjuk feltölteni a tudatunkat.

4. Ehhez kapcsolódik az egészséges életmód - ahogy az orvosok elképzelik. Fogyassz halat, de kizárólag nagyon biót, mert a többi hal húsa szennyezett és rákot okoznak. Ugyanez a többi élelmiszerrel.

4. A bio nem egyenlő az egészségessel, örülök, hogy a szerző érintette ezt a témát. A natúrbuzik natúrhívők rettegnek a kemikáliáktól, a szintetikus anyagoktól, miközben a testápolójuk összetevőlistájának elején ott virít az alkohol [minden skincare addictnek megvan a maga vesszőparipája. Az enyém az alkohol.  Úgy általában: az ég mentsen meg attól, hogy rákérdezz az ásványi olaj kényes témájára.] és tele van illóolajjal, ami szép allergiás reakciókat képes kiváltani.

5. Dr. Adlernek meg az a vesszőparipája, hogy a bőrünk még a kőkorszaki körülményekre van berendezkedve, mert evolúciós szempontból nem történt változás. Magyarán: heti egy fürdés hideg vízzel, no testápoló, no fincsi szérumok, no bőrradír, borotva, dezodor, parfüm stb. Igaz, hogy az ősember nem mosott fogat minden étkezés után és 50 faktoros naptejet sem használt, de mindegy. Az pedig holtbiztos, hogy nem utazott a reggeli csúcsban a 4-6-villamoson. A hajamat téptem ettől a hozzáállástól. A kőkorszak óta eltelt némi idő, könyörgöm.

6. A szappan. Igen, tényleg nem jó, túl lúgos, letépi a természetes savköpenyt, stb., de dr. Adler legalább annyira rá van kattanva, mint az ősemberre, pedig az emberek többsége már pusztán kényelmi okokból is tusfürdőt használ. Meg is állapítja, hogy sokkal jobb termék. Köszi.

7. A bőrradírt is megveszekedetten utálja (mert a kőkorszakban se használtak ilyet), de a botox mértékkel alkalmazva teljesen rendben van, sőt, csodákra képes. Látszik, hogy német magándokiról van szó.

8. Mivel a faggyúmirigyek túl mélyen helyezkednek el a bőrben, az erre kifejlesztett termékek hatástalanok a faggyútermelésre. A cellulitisznek genetikai okai vannak, nem lehet teljesen eltüntetni, az NMF-et nem lehet leutánozni (Brandon Truaxe-ék azért nem végeztek rossz munkát), de a gonosz kozmetikai ipar megpróbálja velünk elhitetni, hogy léteznek hatásos készítmények. Oké, akkor ne csináljunk semmit? Kedves doktornő, ugye nem gondolja azt, hogy a nők majd csak ülnek ölbe tett kézzel, a cellulitiszes lábukat lóbálva? Azért létezik kémiai hámlasztó, szkvalán és még pár dolog, ami képes segíteni, anélkül, hogy szárítaná a bőrt (az alkoholos tonikokkal ellentétben).

9. "... aki reggel magára ken egy nappali krémet, később még rákeni a napvédő krémet is, hamar túlterheli a bőrét. Jobban tenné, ha kombinált készítményt vásárolna, amely egyszerre nyújt védelmet a naptól, ápol és sminkel (ügyeljünk az UV-B és az UV-A védelemre!). Ilyen kombinált készítmények krém formában vagy kompakt arcfestékként kaphatók a patikában."

És még ki is tereget helyettem. Komolyan, ilyen csodakészítményt még nem találtam. Mindenki a Tökéletes Krémet hajkurássza, de az egyiknek nem jó a fedése, a másik átfénylik, a harmadik túl sárgás, a negyedik csak 15 faktoros, az ötödik több mint tízezer forint és 30 ml, és így tovább. Én nem vagyok rest a világ másik feléről rendelgetni és lelkiismeretesen próbálkozom, de na.

10. Elég sima csapvízzel arcot mosni és a törölköző elegendő a smink maradványainak eltávolításához - ha mégsem, kevésbé árt így aludni, mint alkoholtartalmú/habzó/szappanos lemosóval arcot mosni. Lehet, hogy így van, de aki egy kicsit is odafigyel a bőrére, az elsők között fog azzal az intelemmel találkozni, hogy ilyen készítményeket ne használjon. Rengeteg gyengéd, gyönyörű INCI-vel bíró lemosó létezik (nem horribilis áron), az olajos lemosókról és a double cleansing csodájáról nem is beszélve. Sminkben meg nem fekszünk le aludni, akkor se, ha kitör a zombiapokalipszis.

11. Az aknével küzdő emberek fogyasszanak sok mogyorófélét...

Tudom, milyennek tűnik a könyv, pontosabban a véleményem a kis listám tükrében, de az, akinek a bőrápolás sarkalatos pont, kritikusabban viszonyul bármelyik témába vágó kiadványhoz. Azoknak viszont, akik nincsenek ennyire ráfüggve, valószínűleg sokkal jobb élmény lesz. 

Ui.: Abigail James, az angol bőrápolási guru könyvére nagyon kíváncsi vagyok, ő valószínűleg jobban passzol majd az ízlésemhez.

Eredeti cím: Haut nah. Alles über unser grösstes Organ.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2017

Fordította: Fodor Zsuzsa

Ár: 3450 Ft

Fény a sötétségben

"Az ágyban ülök egy különös szobában. A falakat harsogó virágmintás tapéta fedi - rózsaszín rózsák csokrai krémszínű háttér előtt. Az ágyam egyszemélyes; végigfuttatom rajta a tekintetem az ágyvégig, ahol az ablakon keresztül ködös, skót tájat pillantok meg - egy kert kis szegletét, melyet narancsszínű sáfrányfű szegélyez, és durván faragott kőfal vesz körül, a falon túl pedig szürkés-lilás hangás puszta, melyre fehér párafátyol borul.

A szobában régi bútorok, dohos ágynemű, ágy eső, kopott szőnyeg, rongyosra olvasott detektívregények és por szaga. Olyan hely szaga ez, amelyet állandóan nem laknak, de megvan benne minden, ami az átmeneti boldogsághoz szükséges."

Anna Lyndsey: Lány a sötétben

Mind a fényérzékenységhez, mind a szeborreához van közöm, de a könyv szerzőjéhez képest olcsón megúsztam. Nagyon olcsón.

Anna Lindsey köztisztviselő egy szokásos, dolgos munkanapon rémülten veszi észre, hogy a mesterséges fény (számítógép monitorja, neoncsövek) hatására lángol az arcbőre és piros foltok ütköznek ki rajta. Az óvintézkedések, kezelések ellenére az érzékenység fokozódik, már a természetes fény is irritációt vált ki belőle, és már nemcsak az arcán, de a testén is, bár látható gyulladás nélkül. A vizsgálatok megállapítják, hogy nem porfíriában szenved, de a tudomány itt megáll - egyrészt Anna annyira rosszul van, hogy képtelen elhagyni a lakását, másrészt a fényérzékenység eme fajtájára még nem találtak meg az általános (vagy bármilyen) gyógymódot. Így Anna azt teszi, amit minden elkeseredett beteg ember - kísérletezik magán, a reakcióiról naplót vezet és próbál épelméjű maradni, miközben a napjai nagy részét egy teljesen (védőfóliával, sötétítő függönyökkel) elsötétített szobában tölti, hangoskönyveket hallgatva és szójátékokat kitalálva.

Annak ellenére, hogy a megjelenése óta kíváncsi voltam a könyvre, volt bennem némi rosszmájú feltételezés az esetleges szenzációhajhász volta miatt - de, mit tagadjam, engem is ez a furcsa kórság indikált az olvasásra. Milyen pontosan ez a betegség? Hogyan éli meg az elszenvedője? Gyógyítható? Mondjuk, ha a betegség szokatlan voltára építene a könyv, vagy épített volna a kiadó, nem egy lenne a több száz másik kiadvány között, hanem ő is ott díszelegne a kigyúrt fickók összetett lelkivilágát magasztaló reklámok mellett. De erről szó sincs - se a reklámról, se a szenzációhajhászásról, ez a könyv csak pár fejezet az álnéven író Anna szokatlan életéről.

Nem összefüggő történetet olvashatunk; a fejezetek a betegségre, Anna gondolataira, a különféle játékokra, álmokra, a telefonbarátokkal folytatott beszélgetésekre tagolódnak, bár a gyógyulás-visszaesés szakaszairól kronológiai sorrendben ír. A stílusán érződik, hogy egy hétköznapi, írásban kevéssé jártas emberről van szó, a többi szereplő ábrázolása meglehetősen sematikus - az előszóban olvashatjuk, hogy a szerző megváltoztatta a neveket és a főbb tulajdonságokat,lehet, hogy ez az oka -, főleg Anna kedveséé, Pete-é - róla szívesen olvastam volna többet, hogyan éli meg ezt a furcsa élethelyzetet, nem esik-e néha kétségbe, miközben Anna folyamatosan gyötrődik, nem kellene-e elhagynia a férfit, hogy legalább az egyikük normális életet élhessen. Néha felbukkan egy-két szép kép, főleg a természetről, amelyek üdítően árnyalják a  szöveg milyenségét.

Most is úgy jártam, hogy hiába vágytam könnyű olvasmányra, a tartalom miatt nem nagyon sikerült. Gyorsan lehet vele haladni, de olvasás közben elnehezedett a szívem. Rendkívül sok borzasztó betegség van a világon, de olyan kegyetlen dolog, amikor valaki meg van fosztva a napfénytől, és diadalként kell elkönyvelnie, hogy szürkület után kimehet a kertbe, hogy beszívja a világ illatát, vagy annyira el tudja viselni a fényt, hogy felmosson a fürdőszobában.

Hogy meggyógyul-e Anna? Akárcsak őt, minket is megrontott a művészet narratív struktúrája - megvolt a bonyodalom, várjuk a megoldást, a megnyugvást adó befejezést. Hogy az élet legalább néha részt vesz a fair playben, és nem azt válaszolja a "Miért éppen én?" kérdésre, hogy "Csak." Gondoltam rá, hogy elmondom, de akkor hol lenne az izgalom... annyit viszont elárulok, hogy ugyan a szerelem sok mindenre gyógyír, de a puszik nem varázsolnak 50 faktoros fényvédelmet a bőrünkre. Muszáj volt a borítóra írni azt a nyálas mondatot?

A könyvet Nitától kaptam kölcsön, de ez nem befolyásolta a könyvről alkotott véleményemet.

Eredeti cím: Girl in the Dark

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2015

Fordította: Farkas Krisztina

Ár: 3490 Ft 

Az asszonyok élete

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Tavaly még ezt is sikerült elolvasnom, igazán hatékony vagyok.

Valamiért abban a hitben éltem, hogy ebben a kötetben élveteg arisztokrata hölgyekről lesz szó, akik délelőtt tizenegykor kelnek ki selyembaldachinos ágyukból és a fő délutáni program a margitszigeti korzózás, miközben otthon a személyzet lázasan készül az ötfogásos, ezüstvillás vacsora előállítására. Nos, ehhez képest főleg a tisztes középosztályban kalandoztunk - abszolút nem bántam ám, mert könnyebb volt Méhelyékkel azonosulni, mint az Andrássykkal, ill. érdekeltek a múlt jelenbe ágyazódó, mindent túlélő attitűdjei, például: a spórolás! A feleség, az asszony az otthon öko-és mindenféle szisztémájának a katalizátora és működtetője (ami nagyrészt még mindig így van), ő tartja a kezében a gyeplőt és a szálakat, vezényli az alapanyagok beszerzését - akár nemzetközi kapcsolatokat is megmozgatva, hogy az asztalra friss és költségkímélő hús kerüljön -, ügyel a készletszint fenntartására (zár a kávéspikszisen!), kormányozza a különféle korú csemeték nevelését, sasszemmel figyeli a cselédeket és a bátor porszemeket, amelyek az Otthon vesztére akarnak törni, és mérlegképeseket megszégyenítő kettős könyvelést vezet.

Mindennek szépen, olajozottan kell működnie - és az a szép és olajozott, amit a ház úrnője annak tart, és nehezen viseli, ha ezt a mások (főleg férjurak) számára láthatatlan rendet meg akarják bolygatni. Elnézést kérek, de férfiember nem értheti azt a mélyről jövő hevületet, amikor a nők nagymosáshoz fognak, és gyakorlatilag kirántják a szerencsétlen, elcsigázott családfő alól a vánkoscihát és elzavarják a vendéglőbe ebédelni (ti. hogy ne legyen láb alatt). Mindent ki kell mosni! A kosz ott csúfolódik a ruhákon, a szőnyegen, a lepedőn! Ha már a külvilág káoszát nem tudjuk megregulázni, legalább az otthonunk felett gyakoroljunk kontrollt. Ismerős? (Nekem igen.:)

Persze nemcsak a háztartási teendőkről szól a kötet, de szükségem volt némi elkalandozós bevezetésre, mert jelenleg objektív-tájékoztató bejegyzést nem tudok magamból kipréselni.

Annak ellenére, hogy mindig tartok a non-fiction kötetektől - nem szeretek párhuzamosan több könyvet olvasni és félek, hogy az ismeretterjesztők egyhuzamban ellaposodnak -, meglepően gyorsan haladtam A budapesti úrinővel; a stílusa olvasmányos és nagyon sok egyéb érdekes dolgot is megtudhatunk - ld. Szent Antal tüze vagy Semmelweis rejtélyes és brutális halála - a fősodorhoz képest. Az úrinő háztartása mellett megismerjük, milyen volt a tárgyalt évek során a társasági élet, megtudhatjuk, hogy Blaha Lujzát a saját ebédlőasztalán műtötték meg, milyenek voltak egy törvénytelen gyerek esélyei az életben, hogyan illett a szerelmes, ill. szakítólevelet megfogalmazni stb. - a könyv valószínűleg mindent felölel, ami a nőket érintette. Szécsi Noémi azt nyilatkozta egy interjúban, hogy "Azt akartuk megmutatni a nők szerepével kapcsolatban, amiről nem beszélnek... a nők története még mindig kifejezetten elhallgatott nézőpont a magyar kultúrtörténetben." Nem akarok azzal dobálózni, hogy ez mértéktelenül sikerült, hogy hiánypótló mű (bár valószínűleg az) és mindenki éjjeliszekrényén ott a helye, mert nem ismerem a rendelkezésre álló, vonatkozó szakirodalmat és nem is olvastam mást a témában - Borgos Anna két könyve megvan, egyszer jó lenne őket is elolvasni -, ezért maradjunk annyiban, hogy örültem, hogy elolvastam, az ismereteim gazdagodtak (kérdés, hogy meddig maradnak meg a fejemben) és nem zárkózom el a hasonló kötetektől.

A vége felé kicsit keserű lett a szám íze, amikor a szerzők a nők oktatását tárgyalták; igen, tudom, hogy több mint száz év alatt sokat változott a világ és az emberek életszemlélete, de szomorú volt olvasni, hogy a nőket csökkent értelmi képességűnek tartották, akik csak papagájmód megtanulnak valamit, de a jelentőségét nem fogják fel és nem képesek általa gondolkodni-fejlődni. Szar volt erről Gyulai Pál véleményét olvasni, vagy Mikszáth fokozott gúnyolódását a a Wohl nővérekről, csak azért, mert nőkről van szó, de nem akarom ezt tovább gondolni, mert a szerzők sem teszik és nem erre akarok emlékezni a kötetből.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Ár: 4290 Ft

"A gyönyör hiányának írója"

"»Az író feladata nem annyira az, hogy megoldja a kérdést, hanem hogy feltegye a kérdést. De kell lennie feltett kérdésnek. Nekem úgy tetszik, hogy ez nagyon jó választóvonal az igaz és a hamis író között.«"

Katherine Mansfield Beauchamp

Olyan szép, hogy nem bírtam ellenállni neki
Forrás

Eme fenséges bejegyzésben ömlesztve írok Mohay Béla: Katherine Mansfield világa c. életrajzi kötetéről és Mansfield: Elbeszélések azon novelláiról, amelyek az Egy csésze teában nem szerepelnek, mert a drága Katherine megérdemli.

A "miért is ne"-alapon megvett Egy csésze tea óriási kedvenccé nőtte ki magát - azért óriásivá, mert ritkán fordul elő, hogy rögtön el akarom olvasni az összes könyvét egy szerzőnek. Almamag tippjének hála rövid időn belül sikerült szert tennem a kicsiny életmű összes darabjára, amely két vaskos kötetet számlál, az Elbeszéléseket - az Egy csésze tea teljes tartalma megtalálható ebben - és a Naplók, leveleket, bár nem tudom, Angolországban összekapartak-e még valamit a hagyatékból.

A megismerés iránti vágyam bekebelezte Mohay Béla kötetét is. Az Írók világa sorozatból korábban csak Virginia Woolfról olvastam; ahhoz hasonlóan a Mansfieldről szóló kötet is informatív, alapos munka, szépen egyensúlyoz a magánéleti vonatkozások és az írói pályafutás faramuci kettőssége között - mert Mansfieldről lenne mit pletykálni.

Az írásai alapján csendes, visszafogott nőnek képzeltem el, aki inkább szemlélődő, mintsem cselekvő típus - nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egy karizmatikus középiskolai [pontosabban egy átmeneti iskoláról van szó, amely afféle előszoba volt a nők egyetemi tanulmányaihoz] tanárának

Karikatúra
Forrás

köszönhetően megismerkedik Oscar Wilde műveivel és célja lesz a nyárspolgári értékrend rombolása - talán mondanom se kell, hogy a szülei természetesen ezt képviselték. Rossz tanuló volt, borzalmas helyesírással, szeszélyes és beképzelt természetű, aki váltig ragaszkodott a nézeteihez és nem alkalmazkodott senkihez - például inkább lemondott egy programot, ha nem teljesen az ő szája íze szerint alakult a terv. Akaratos, de elbűvölő volt azokkal, akik alávetették magukat a szeszélyeinek - mint élethosszig jó barátnője, vagy inkább szolgálója, Ida Baker -, megcsillantotta kivételes intelligenciáját és megfigyelőkészségét, élménnyé varázsolta az együttlétet. A feltűnés iránti vágyát állítólag a családi szeretet hiánya alakította ki benne, de a gyermekkor kisebb súllyal esik latba Mohay könyvében, mint a Katherine-t ért művészi hatások, ezért maradjunk az erős feltételezésnél a bizonyosság helyett, egyébként sem tartom igazságosnak, hogy ennyire megszűrt információk alapján ítéljek meg egy embert, ráadásul Katherine férje erősen megszerkesztette Mansfield írói hagyatékát. Ja, és a személyisége mellett az is meglepő volt számomra, hogy tehetséges csellista volt, sokáig inkább zenész akart lenni, mintsem író.

VW levele KM-hez
Forrás

Virginia Woolffal nemcsak kortársak voltak, hanem ismerték is egymást, barátnőknek azonban nem lehetett őket nevezni; a kötet alapján nekem úgy tűnt, Mansfield nem volt valami jó barátja egyik ismerősének sem, mindenki kapott a gúnyolódás és a rosszindulat mérgezett tüskéiből, az öccsét, Leslie-t kivéve (és saját magát). Woolf: Éjre nap c. kötetéről írt kritikájában "azt sugallja, hogy a még 100 évvel ezelőtt élt Jane Austen regényei is korszerűbbek, mint Woolfnak e műve" és a szemére veti, hogy úgy tesz, mintha az első világháború meg se történt volna. A férjének egyenesen "lelki hazugságnak" nevezi a regényt. Virginia Woolf Mansfieldhez hasonlóan roppant érzékeny természetű volt, de sértődése ellenére ő vette fel újra a kapcsolatot Katherine-nel, aki a következő találkozásukkor meglehetősen ridegen viselkedett vele, és az iránta tanúsított figyelem (beteglátogatás, karácsonyi ajándék) ellenére sem viszonozta a szívélyességet. Lehet, hogy az úri körökkel, irodalmi társasággal szembeni tartózkodás miatt viselkedett fennhéjázóan és gőgösen. Ha Katherine Mansfield valóban ilyen volt, nemigen kedveltem volna. Woolf első benyomásai sem voltak pozitívak róla, közönségesnek és gátlástalannak találta, de, ha sikerült feloldódnia, úgy találta, "olyan intelligens és kifürkészhetetlen lesz, hogy érdemes vele barátkozni".

"Életszemlélete már-már társadalomszemléletté szélesedhetne ki, ha szűk és egy körben mozgó élményvilága, a bezártságérzete és bizonytalan helyzete nem kényszerítené arra, hogy szüntelenül önmagával foglalkozzék. Roppantul érdekes vagyok magamnak. ... Hála az égnek, hogy jelenleg, bár utálatos vagyok, senkibe sem vagyok szerelmes, magamat kivéve."

Nehezen, több hónapos kihagyásokkal írt és nehezen alakult ki a stílusa is, talán ezért olyan soványka az életműve. Tulajdonképpen a művészi felfogása is olyan hullámzó, mint az emberekhez való hozzáállása, és már a könyv közepe után kezdtem unni ezt a... bizonytalanságot. Lehet, hogy a művészi lét, lehet, hogy a tbc hibája, de olyan érzés volt róla olvasni, mint egy tinédzserről, aki azt hiszi magáról, legalább tizenkétféle témában feltalálta a spanyolviaszt. Más non-fictionnél nem nagyon tapasztaltam ezt. Hatott rá a szecesszió, a feminista mozgalom, Wordsworth, Csehov - az ő hatása elég erőteljes. Érdekes, hogy engem a közepesnek tartott művei is elbűvöltek, ugyanazt az éleslátást és fanyar, gúnyos humort látom bennük, mint a legjobbakban. Magyarán: az író igen, az ember nem - furcsa, hogy mennyire más képet alkottam meg magamban a novellák alapján, mint amilyen az életrajz és a kortársak beszámolói alapján kirajzolódik.

Az Elbeszélésekből csak azokat olvastam el, amelyek nem szerepelnek az Egy csésze teában. Ahhozkissé hosszúra nyúlni -, csupán pár mondattal jellemezve őket.

Katherine még a bélyegén is mufurc
Forrás

képest, hogy augusztusban (jézusom...) olvastam ezt a kötetet, a legtöbb novella esszenciája megmaradt az emlékezetemben. Vannak köztük erősek, kissé gyengék és olyanok, amelyekben látom az értéket, de valamiért idegenkedem tőlük. A postban csak a számomra kedveseket emelem ki - és még így is lehet, hogy át kell tennem őket önálló bejegyzésbe, kezd kissé hosszúra nyúlni.

Mansfield nem ábrázol világrengető dolgokat - vagyis de; az általa bemutatott jelenségek, kisebb-nagyobb mozzanatok a kívülállók számára jelentéktelennek tűnnek, de az érintettek (nagyrészt hétköznapi emberek) életét, lelki nyugalmát alaposan felforgatják. Kár lenne tagadni, hogy a legtöbb írás minimum nyugtalanító; a depresszív hangvételtől a hitetlenkedő, csontig hatoló borzalomig terjed a skála, és nem fest hízelgő képet az emberekről. A magány, amely az írónő életében is meghatározó volt, kulcsszerepet kap az írásokban.

A Rosabel elfárad az első elbeszélés. Tulajdonképpen semmi különös, egy szegény kis kalaposlány ábrándozása, mégis szépen érzékelteti a társadalmi rétegek közötti szakadékot.

A Rettenetesen-Fáradt-Gyermek nagyon erős, Mansfield a Shirley Jackson-stílusát villantja meg benne, azaz lehangoló, kemény írás, akárcsak A boltosasszony. Az idegen a házastársi bizalmatlanságot és egyensúly hiányát mutatja be, a Parker mama élete leginkább a többiek iránt tanúsított emberi érzéketlenséget és azt, hogy mennyire nehéz egy fájdalmas szituációra valódi érzelmi érettséggel és tapintattal reagálni. A nős férfi meséje, Az eszményi család a családon belüli magányt, elszigeteltséget állítja középpontba - nemhogy idegenekkel nem törődünk, a saját szeretteinkre sem fordítunk elegendő figyelmet. Kérdezhetnénk, miből áll valójában ez a figyelem vagy szeretet - elég-e, ha kedvesen megdorgáljuk az idős családfőt, hogy többet kellene pihennie? Van-e mögötte valódi féltés, vagy csak a megszokás dolgozik bennünk? Mikor kezdünk el távolodni egymástól?

A bárónő húga a fenti deprimáló görbe tükrök ellentettje; fanyar, gúnyos humora a befejezésben fityiszt mutat bizonyos embereknek, egy számukra roppant kellemetlen következtetést vet fel. A záró elbeszélés, A kanári még egyszer megfacsarja az olvasó szívét, hogy emlékeztesse az élet szomorúságára - valami, ami becses nekünk, az egyik pillanatban még van és boldoggá tesz, a következőben pedig már nincs, és a hiányt nem lehet betölteni. Szembe tudunk nézni a veszteséggel? Képesek vagyunk elviselni a veszteség elkerülhetetlen közeledését?

Rövidkék

Még el vagyok maradva pár "semmilyen", feledhető könyv értékelésével, amelyeket nem szeretnék hosszan ragozni, emellett a csekély íráskészségemet még kb. egy hónapig más, nagyobbrészt dögletesen unalmas feladatba kell csatornáznom, azaz ennek köszönhető a nagyfokú pangás.

Saul Bellow: Sammler bolygója

"Pompás öregember vagy, Arthur bácsi", mondja az egyik szereplő, és ezzel a mondattal sikerült megfogalmaznia a regény esszenciáját; főszereplőnk és elbeszélőnk az idős Arthur Sammler, holokauszttúlélő, lengyel zsidó, oxfordi úriember, akinek a háború elsöpörte az életét, és öregkorára az unokaöccse (aki valójában nem is az unokaöccse) bőkezű kegyelemkenyerén él habókos lányával, Shulával.
A regényben tulajdonképpen nem történik semmi különös; egy hétköznapi - tudjuk, mennyire hamis ez a szó; a maga valójában senki nem hétköznapi - ember szemlélődését, gondolatait ismerjük meg a körülötte lévő, őrültnek és logikátlannak tűnő világról, és Sammlernek aztán vannak gondolatai az élet minden aspektusáról. Nem adja magát könnyen az öreg.:) Régen éreztem (talán a Felvonások között volt az utolsó?) azt egy könyv kapcsán, hogy nehéz olvasmány, hogy alaposan össze kell kapjam magam, ha lépést akarok tartani az öreggel. Sajnos voltak olyan eszmefuttatásai, amik elhömpölyögtek mellettem, de többségében szerettem olvasni Sammler belső monológját, főleg a lányához kapcsolódóakat - döbbenetes, hogy egy ember mennyiféleképpen képes látni a gyermekét; bántó élességgel látja az összes hibáját (a testieket és a lelkieket egyaránt), szenvtelenül felméri a vonzerejét és az észbeli képességeit; megállapítja, milyen ostobaságokat művel, ennek ellenére mindent megtesz érte - mert a lánya.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Ezt döbbenetesen elfelejtettem, azon apró logisztikai hibából, hogy olvasás után visszaszolgáltattam a kötetet jogos tulajdonosának, azaz nem raktam fel az értékelésre váró kupac tetejére (kupac, az sajnos mindig van). De talán a regény is ludas a felejtés dolgában; annak ellenére, hogy milyen korrekt, szépen összerakott iparosmunka - a vízköpők egyenesen zseniálisak -, valami hiányzott ahhoz, hogy érdekeljen a szereplők sorsa, a történet végkimenetele. A szenvedély. A kraft, a lélek, nevezzük, aminek akarjuk. Fogalmam sincs, pont a lényeg miért hiányzik ebből a könyvből (nem, nem a címe miatt!), mert ezt leszámítva tök jó... és kemény egy bekezdést sikerült róla összehoznom.

Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái

- Hát ez milyen halálcukiság! -visítottam magamban, amikor a soproni antikvárium-könyvesboltban hókon csapott Ámor a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatával. Legszívesebben hármat is elhoztam volna, de a szuvenír úgy a legjobb, ha egy van belőle, úgyhogy rá esett a választásom. Szép, igényes könyvecske, ami már terjedelménél fogva sem adhat teljes képet az illatszerekről, de nem is akar. Kapunk pár érdekességet az ókorból, szemelvényeket a 19. századi és a 20-30-as évek parfümdivatjáról, szemet gyönyörködtet képekkel körítve. Annyira gyönyörűek és ötletesek voltak a korabeli üvegcsék, vagy háromszor végiglapoztam a könyvecskét és vérzett a szívem, hogy ma már nem gyártanak ilyesmiket. Még a reklámplakátok is szépségesek voltak!
Az utolsó részben pedig egy ismeretlen szerző esetét olvashatjuk a roppant takarékos asszonykáról... tudjátok, a nők meg a drogéria. A két tétel eredménye minden, csak nem takarékos.:)

Sarah Andersen: Puha boldog puffancs [nem vagyok hajlandó minden szót nagy kezdőbetűvel írni]

A boldogság netovábbja volt, hogy Sarah képkockái (majdnem "képkocái" lett belőle...) kellően megnevetették a magyar közönséget ahhoz, hogy az idei Könyvfesztiválra megjelenhessen a folytatás, simogatnivaló, szőrös szövetszerű borítóval. Ez a kötet szerintem sokkal ütősebbre sikeredett, nőknél "visítva röhögős"- kategória lehet, legalábbis azoknál, akik elismerik, hogy szoktak néha bénázni vagy szőrös lábbal ejtőkézni otthon. A kísérőszövegek viszont nem adtak hozzá az élményhez, legalábbis nekem, de talán segíthet az eléggé introvertált fiataloknak Sarah pár tanulsága abban, hogy könnyebben teremtsenek kapcsolatot másokkal. Persze nálam a macskás sztori tarolt - ők bárkit képesek meghódítani.:)

A Vadhattyúkról

Jung Chang: Vadhattyúk

(Főleg mese.)


Tudjátok, milyen az, amikor egy felszolgált ételt láthatóan mindenkinek ízlik, de nektek valami nem stimmel? Nem rossz az, meg lehet enni, de közben van egy kényelmetlen, csupán homályosan körülhatárolható érzésetek. De senki nem meri mondani, hogy ez nem ízlik. Én pont ugyanígy voltam a Vadhattyúkkal. Elismerem a jelentőségét, de nekem nem volt fontos olvasmány. Vajon azért ad annyi olvasó max. pontot neki, mert úgy érzi, illik méltányolni a szenvedést?

Nem tudom, mi zavar benne. Az elején érdeklődve olvastam, de aztán beütött a kommunizmus és egy új olvasási attitűd, a haladjunk-már-vele - talán a szenvtelen, tárgyilagos hangnem volt a ludas. A szereplők, Jung Chang és családtagjai a több millió kínaihoz hasonlóan hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül; néha elkapott a felháborodás és a hitetlenkedés, az undor, de valahogy távol marad tőlem. A nagymamát kivéve - aki nem hajol meg az őrült szabályok előtt, nem vágatja le a hosszú haját és képes megőrizni az emberiességét, a méltóságát, nem válik öntudatlan robottá - senkit nem találtam rokonszenvesnek, nem tudtam együttérezni ezzel a mérhetetlen, folyamatos felkészültséggel, hogy valaki tényleg 100%-osan az Ügynek, a kommunizmusnak szentelje magát, hogy rendben lévőnek találja, hogy házastársak csak egy éjszakát tölthetnek együtt egy héten, és teljesen normális a négy gyereket különböző gyermekotthonokba bevágni. Meglehetősen antiszociális, állandó privát teret igénylő ember vagyok, aki szörnyűnek találja az "együttacsalád"-féle karácsonyi ebédet és fogcsikorgatva tudja elviselni az idős rokonok süketelését, de képtelen vagyok értelmezni azt a hozzáállást, hogy a kötelesség mindennél előbbre való és teljesen helyénvaló ezért nemhogy hagyni, hogy a családtagjaim megnyomorodjanak, hanem még rá is segítek. Nem tudok mit kezdeni a teljes kérlelhetetlenséggel és kíméletlenséggel. Muszáj valamennyire megengedőnek lenni, különben az ember beleőrül a saját maga szülte keserűségbe.

Még csak nem is arról van szó, hogy taszított az emberi butaság, a gondolkodás hiánya; a Csernobili imában többször elhangzik, hogy az emberek tényleg hittek a barátságos atom nevű fantazmagóriában és a környékbeliek széthordták a pár év alatt felhúzott atomerőmű építési anyagát. Annak a könyvnek nem udvariasságból adtam öt csillagot, hanem azért, mert a borzalom, a fájdalom csontig hatolt. A szörnyűség a Vadhattyúk esetében is túlcsordult a lapokon, mégse tudott megérinteni, a szerző úgy tálalta az egészet, mintha teljesen normális lenne, amit átéltek. A könyv nagyrészt Jung Chang édesanyjának a története, aki végeérhetetlen szélmalomharcot folytatott a párton belüli gyanúsítgatásokkal, kicsinyességekkel szemben. Természetesen az ideológiát sokan a személyes sérelmeik megtorlására használták és folyamatosan megnehezítették az anya helyzetét, aki valóban törődött az emberekkel és meghallgatta a panaszaikat. Kb. minden tizedik oldalon ez történt, és egy idő után iszonyúan unalmas volt.
Nem a kínaiak tragédiáját akarom lekicsinyellni vagy az átélt szenvedéseket félresöpörni. Még csak azt sem akarom cáfolni, hogy a Vadhattyúk fontos könyv, mert az, és az is érthető, hogy miért akkora részletességgel mutatja be az eseményeket; az embereknek, főleg a kínaiaknak - igaz, nekik csak a kalózpéldányok jutnak, mert a könyv a mai napig be van tiltva az országban - muszáj megismerni, mennyire tévútra vezették őket egy ideológia eltorzításával és az agymosással. De, ha a könyvet irodalmi műként nézem, nekem, mint kívülálló olvasónak, aki egy történelmi családregényt várt (ahogy ez a könyv definiálva is van), túl száraz, túl tárgyilagos és túlságosan dokumentarista stílusú, inkább érzem non-fictionnek, mint regénynek.

Rövidkék

Avagy megint összegyűlt néhány könyv, amiről nem tudok vagy nem akarok hosszan írni.

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Annak idején az egyik kedvenc könyvemmé vált A méhek titkos élete, talán emiatt szerettem bele az amerikai Délen játszódó regényekbe. Megérne egy összehasonlító-megemlékezős postot egy újraolvasás, hátha akkor megnyugodnék, hogy az a könyv még mindig nagy szerelem, mert A szárnyak nélkül szabadon nem lett az.
Nem rossz könyv, dehogy (az ilyen bizonygatás már eleve rossz kezdés...). De az agyam sznob játékos intellektuális áafrancba maradjunk ennél játékos része unatkozott, ami azt jelenti, hogy a történet nem volt olyan seggre ültetős-szájat tátós, mint anno A méhek titkos élete vagy mostanában a Tortúra, és nem is élvezetesen agyalós, mint Az órák vagy az Ílion. Úgy éreztem, Sue Monk Kidd nem tudott kikerülni bizonyos sablonokat - vagy csak én kezdem ezeket a típusú könyveket unni -, de becsületére legyen mondva, bőven tett szokatlan vargabetűket a szereplői életébe.
Sarah Grimké létező személy volt - aki Charlestonban született, mint Sue Monk Kidd -, a húgával, Angelinával együtt ők voltak az első nők, akik a rabszolgák felszabadításáért harcoltak. Délen! Mit Délen, Charlestonban! Két nő, két lánytestvér egy patinás, gazdag családból! Felszólalásukkal elkerülhetetlenül összefonódott a nők jogaiért vívott küzdelem. Korabeli hírnevükhöz képest az utókor nem nagyon őrizte meg az emléküket, ez indította el az írónőt azon az úton, hogy egy regény formájában állítson emléket a nővéreknek. Persze a történetben bőven előfordulnak fikciós elemek - pl. Sarah valóban kapott a születésnapjára egy Hetty nevű rabszolgát, ő azonban nem sokkal később elhunyt egy sérülés következtében, csak SMK művében élhette meg a felnőttkort és válhatott Sarah életének tartósan részévé.
Nagyon tetszett, hogy a szerző nem kanyarította el a nővérek és Hetty életét - a valós eseményektől függetlenül megtehette volna, hiszen regényt írt, nem életrajzot - sziruposan csöpögő irányba. Szomorú, de az olvasói lelkemnek jólesett, hogy mindketten jóformán számkivetett, magányos életet élnek, megtapasztalják a gyászt, a fájdalmat, a megaláztatást, Sarah-t a családja helyzete sem óvja meg. Hetty a nagyobb lázadó - a kádas jelenet epikus -, őt csak az édesanyja múlja felül. Mit tehet valaki, ha természetéből fakadóan büszke ember, és képtelen lecsillapítani az indulatait, érzéseit a társadalombeli helyzete, vagy az, hogy teljesen legálisan halálra kínozhatják?

Összességében jó kis könyv ez, de nekem messze volt a falrengető élménytől, inkább ahhoz közelít, amivel leheveredsz egy délután a kanapéra, és pár óra alatt felfalod a felét, mert jólesik, mert visz magával. Rágógumi, amin jólesően lehet kérődzni.

Eredeti cím: The Invention of Wings
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3700

Joyce Carol Oates: Állatok

Olyan régi adósságom, hogy arra se emlékeztem, mikor és hol szereztem be. Lázas, zaklatott szöveg, menetjegy egy sodródó, bizonytalan fiatal lány elméjébe, akit, akárcsak a csoporttársait, megigéz az egyik főiskolai oktató karizmája. Mivel Oates-ról van szó, a történet nem a megszokott irányba halad, hanem az ösztönök, a tudat mélyén lapuló elmebaj felé tapogatózik.
Szeretem, ahogy Oates ír, de az Állatok nekem túl rövid volt, nem tesz jót neki, hogy egy délután alatt el lehet olvasni. További barátkozás várható a szerzővel, nekem is megvan vagy három könyve, és az otthoni magánykönyvtárban is sorakozik pár, lesz alkalmam kitapasztalni, hányadán állunk.

Eredeti cím: Beasts
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Etédi Péter
Ár: 1990 Ft

J.M. Coetzee - Paul Auster: Itt és most

A Nagy Nyári Szandis Akció, meg általában a bődületes leárazások azt a veszélyes csapdát rejtik magukban, hogy olyan könyveket is felhalmozhatunk, ami annyira nem tűnik érdekesnek, de az ára miatt nem bírjuk otthagyni. Az Itt és most a közepesnél jobban érdekelt, alig több mint egy évbe telt, mire eljutottam hozzá.:)
Annyira cuki ez a két ember - igen, ez a fő benyomásom róluk.:) Két idős ember, bácsi beszélget levélen, faxon (!), e-mailen keresztül (az elektronikus levelek hajlamosak elkallódni), rendkívül szívélyes, ugyanakkor bátortalan stílusban, csupán a kötet végén, mintegy szép lezárásként vallja meg Paul Auster, hogy mennyire jó barátjának érzi Coetzee-t. Hogy egyébként miről beszélnek? Bármiről. Hogyan jelennek meg a fejükben a regénybeli helyszínek, élethűbbek-e a kitalált karakterek, mint a valós személyről mintázott szereplők, a sport, a sport, az e-könyvek térhódítása, a Közel-Kelet, a családi ünnepek, a zsidók kitelepítése Wyomingba (mondtam, hogy cukik - Coetzee-nek el kellene olvasnia a Jiddis rendőrök szövetségét) a sport, a gazdasági válság, a modern technikai eszközök, és persze a régi idők elmúlása feletti kesergés - de utóbbit nem vénemberesen nyávogva művelik, hanem olyan pazarul-élénkül, hogy hirtelen én is vágyni kezdtem a New York-i turkálható lemezboltokra.
Annak ellenére, hogy a bumerángként visszatérő sporttémától a kötet vége felé járva agylobot kaptam (kivéve, amikor az egész napos meccsnézést követő hülye érzésről beszélnek), szerettem olvasni, volt a leveleknek némi voyeur-hatása; megkönnyebbültem, hogy bizonyos dolgokat ők se értenek - Jonathan Franzen egyik kijelentéséről Auster nyíltan megkérdezi levelezőtársát, hogy kell értelmezni a megnyilatkozást, mert ő nem tudja eldönteni -, és meglepően sokat vigyorogtam rajta. Nem szoktam több idézetet kiemelni, de ezeket nem bírom kihagyni:

"A rossz könyvnél a gereblyézés is határozottan nagyobb élvezet (és ezt én mondom, aki gyűlöl gereblyézni)..." [Paul Auster]
"Nem tudom, mi a véleményed az értelmezésről, és arról, hol vannak az értelmezés határai. Ami engem illet, szerintem az, ahogy tudósok (vagy bírák) kétezer éves szövegekből iparkodnak kibogarászni, mit kell gondolnunk az őssejtkutatásról, nem kis mértékben komikus." [J.M. Coetzee]

Sajnos több vicces dolognak nem írtam fel az oldalszámát - mint például Auster nevekkel kapcsolatos elmélkedésének, ami odáig vezet, hogy indián inkarnációjának majd Kicsi Fing lesz a neve, vagy Coetzee bölcsészekhez illően zseniális megoldását a válságra, azaz a rossz számokat egyszerűen cseréljük ki jó számokra -, de ti, az a maroknyi ember, aki elolvasta ezt a hablatyolást, talán elhiszitek, hogy még röhögni is lehet ennek a két embernek az elmélkedésein.:)

Eredeti cím: Here and Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Vághy László
Ár: 3500 Ft 

Hamis édenkert

"Emlékszem... A betegeknek egyre rosszabbul gyógyultak a sebeik. Meg hát... Az az első radioaktív eső, amely után megsárgultak a pocsolyák. Sárgák lettek a napon. Most már mindig megrémít ez a szín. Egyrészt, mint kiderült, a tudatunk nem volt felkészülve semmi hasonlóra, másrészt pedig - de hát mi vagyunk a legjobbak, a legextrábbak, a mi országunk a legnagyobb. A férjem felsőfokú végzettségű, mérnök, és a lehető legkomolyabban győzködött arról, hogy ez terrorista merénylet."

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiú élénken felordított, hogy "Csernobil!", mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról - jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn a könyv olvasásáig -, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja - hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért - mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
És az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni - ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés -, úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez a könyv tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz - a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassú elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem - úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni - nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja - a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit - olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiú kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év múlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka...)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fúj a szél, mondják a rádióban.

Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam - mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.

Kérd és megadatik,

mondja Amanda Palmer, a csodatévő telefonközpontos, és lőn.

"Amikor néznek, nyugodtan becsukhatod a szemed. Ilyenkor csak elszívod mások energiáját, magadra irányítod a reflektorfényt. Amikor látnak, nyitva kell lennie a szemednek, hogy te is meglásd és felismerd azt, aki néz. Ilyenkor befogadod az energiát, és te magad is energiát generálsz. Te sugárzod a fényt.
Az előbbi exhibicionizmus, az utóbbi kötődés.
Nem mindenki akarja, hogy nézzék.
De azt mindenki szeretné, hogy lássák."

Amanda Palmer: A kérés művészete

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet - köszönöm Ilwerannak, hogy kölcsönadta -, azért, amiért a regényes (ön)életírások is vonzanak; tetszik a személyes kitárulkozásuk, hogy az író betűkbe rendezi és elismeri a kétségeit, a fájdalmait, a hibáit - ez vagyok én, tépjetek szét, ha akartok. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak én küzdök nevetséges, pitiáner problémákkal, amelyekről persze utólag derül ki, mennyire nevetségesek és pitiánerek. Hülyén hangzik, de néha jólesik meggyőződni ennek az ellenkezőjéről.
[Nyugtassatok meg, hogy nemcsak én csináltam már hideg teát, mert elfelejtettem bekapcsolni a vízforralót.]
Amanda Palmerről semmit nem tudtam a fánkos analógián és azon kívül, hogy Neil Gaiman felesége. Nem tudtam, hogy A kérés művészete laza önsegítő könyv némi könnyed pszichológiával, önéletrajz, egy kutatási téma összegzése, vagy mi. Annyi sejtésem volt, hogy teljesen komolytalan nem lehet, ha a HVG adta ki. Mindezek helyett a könyv turistakör Amandalandben, ötórai teadélután egy internetfüggő, végletesen extrovertált rocksztárnál, aki a testszőrzetét néha, a szemöldökét viszont mindig borotválja, és a tamponon kívül már mindent kért a Twitteren, szállástól kezdve szinonimákon át az új lemezhez szükséges pénzig. Szemérmetlen egy nő, azt mondja.
 A központi téma, hogy mennyire és miért szégyellnek az emberek bármit is kérni - Amanda életén keresztül, kezdve onnan, hogy élőszobor-performanszot adott elő néhány tejesrekeszen állva, és a pénzért cserébe virágot ajándékozott, odáig, hogy nem akart, nem mert pénzt elfogadni a férjétől. Még ha azt a férjet Neil Gaimannek is hívják.
[Tudtátok, hogy az angolok tényleg darlingnak szólítják a kedvesüket? Azt hittem, ez csak karikírozó filmes póz.]

Amanda kifakadása Gaimannek, miután leszerződtették a könyv megírására:
"- Jó! Megírom - mondtam dacosan. - Beleírok mindent, és akkor mindenki tudni fogja, hogy valójában mekkora seggfej vagyok, mert van egy bestselleríró férjem, aki kitartott, míg én be nem váltottam a csekkemet, amelyet azért kaptam, hogy megírjak egy nevetséges, öntömjénező könyvet arról, hogy meg kell tanulni elfogadni a segítséget mindenkitől."

Nem összefüggő, lineárisan előre haladó tartalmat kapunk, hanem egymáshoz keresztbe-kasul kapcsolódó eseteket, történeteket, amelyekre többször történik előre-és visszautalás. Amandának sikerül néhányszor (a valóságban inkább nagyon sokszor) nagy balhét kavarnia és olyan gyűlölethullámot kapnia a nyakába a kijelentései, tettei miatt, aminek én a tizedrészétől kifeküdnék. Habár szerettem olvasni a könyvét és érdekeltek a gondolatai, a vége felé kezdtem besokallni a naivitásától; ha pucéran kiáll a tömegbe, és felszólítja az embereket, hogy írjanak rá filctollal, miért

Neil Gaiman és Amanda Palmer
Forrás

lepődik meg, hogy valaki (meglepő módon egy nő) a lába közé nyúl? Hitetlenkedve olvastam, hogy létezik olyan mélyen empatikus és nyitott ember, aki megöleli és babusgatja azt, aki ellopja a hangszerét vagy ocsmányságokat ír róla és vakon megbízik mindenkiben. Nincs szállása éjszakára egy idegen városban? Kiírja a Twitterre, és este becsönget a felajánlóhoz! Cserébe meghívja ebédre, ajándékba ad egy koncertjegyet vagy CD-t. Nagyon furcsa volt, hogy senkiről nincs egy negatív, ingerült gondolata, de kialudtam magam, tele a hasam, ezért nagylelkű leszek és elhiszem neki, a hitetlenkedésemet pedig eltakarítom a mizantróp, introvertált lelkem mélyére.
Nem hiszem, hogy ebből a könyvből a segítségre vágyók megtanulnák, hogyan merjenek kérni, elfogadni, aztán az ajándékot tovább adni - azaz nagylelkűnek lenni és harmóniában élni a körülöttük lévő világgal -, de valószínűleg nem is ez volt a szerző célja. Amanda Palmer azt tette, amit valószínűleg mindig is: adott magából egy darabot az olvasóknak, ahogy korábban a rajongóknak és a nézőknek, hogy még szorosabbra vonja a hálót a közösségében, amibe bátran belevetheti magát - a kezek meg fogják tartani és körbehordozzák.

Nos, virágnak kicsit kókatag, fánknak horpadt és nem egészen friss, de elfogadom, mert jó élmény.:) Aki hozzám hasonlóan szeret az emberi problémákról olvasni, annak valószínűleg tetszeni fog.

Ui.: Mindig meglep, hogy a könyvek írói valóságos személyek, akik ugyanúgy jönnek-mennek, esznek, dolgoznak, alszanak, mint én. Jé, Amandának tényleg van Twittere és tényleg állandóan ott lóg! A honlapjáról tudtam meg, hogy a mentora és barátja, Anthony, aki sokat szerepel a könyvben és annak ideje alatt betegszik meg, meghalt. Amandának és Neil Gaimannek 2015-ben született egy fia - a könyvében AP azt mondja Gaimannek a lánykérés előtt, hogy valószínűleg nem akar gyereket és később lesz egy abortusza -, akit Anthonyról neveztek el.

Eredeti cím: The Art of Asking
Kiadó: HVG Könyvek
Kiadás éve. 2015
Fordította: Garamvölgyi Andrea
Ár: 3900 Ft