Az új név története

"A lépcsőházban még egyszer belekezdett férfihangon, Lenù, én itt dolgozom a telepen, erre nekem muszáj volt rákontrázni Antoniót utánozva, köszönöm, nem kellett volna, és hirtelen mintha kívülről láttuk volna magunkat, mindketten nyakig pácban a pasinkkal, ahogy szavalunk a lépcsőn, és kitört belőlünk a nevetés. Bármit teszünk, hibázunk, mondtam, ki érti a férfiakat, van velük bajunk bőven, jó erősen átöleltem, és elindultam. De még le sem értem a lépcsőn, már hallottam is Stefanót, amint rettenetes gorombaságokat kiabál Lilának. Most ő volt a mumus, mint régen az apja."

Elena Ferrante: Az új név története

Folytatódik a Ferrante-láz!

Ha a kiadó tartani fogja a megjelenési ütemtervet, azaz év végén, a karácsonyi szezon előtt jelenteti meg a Nápolyi regények soron következő kötetét, akkor masszív, négy évig terjedő hagyomány lesz nálam, hogy Elenával és Lilával búcsúztatom az óévet.

Emlékszem, az első részt, a Briliáns barátnőmet jóformán felfaltam, teljesen magába szippantott és csak egy kicsit legyintett meg a "túlolvasás" (tkp. túladagolás) szele. Az új név történeténél már jobban, és csatlakozott hozzá a nálam speciálisan Ferrantéhoz kapcsolódó érzés: az emberek iránti undor, és ennek semmi köze a terjedelemhez, a Tékozló szeretetet a szellős kétszáz oldalával alig bírtam végigolvasni.

Miután a vonaton egyhuzamban elolvastam 100+ oldalt, az is megfordult a fejemben, hogy egy ideig pihentetni fogom a könyvet, annyira megutáltam a szereplőket; képtelen vagyok felfogni ezt a fajta szűklátókörűséget és kicsinyességet. Jelentéktelen szarságokon marakodnak, halálos, vérre menő vehemenciával, ami naponta változtatja a célpontját; ki mit mondott kinek, mit csinált a csip-csup ügyeiben, kicsinállak, agyonverlek, sohatöbbénemakarlakátni. Ráadásul egymással; ezek a fiatalok - nehéz volt észben tartani, hogy többnyire 16-18 éves gyerekekről van szó - jóformán a születésüktől kezdve ismerik egymást, kapcsolataik egyre több emlékkel, sérelemmel terhelődnek, és számomra érthetetlen módon nem akarnak (vagy nem tudnak) egymástól elszakadni, párok alakulnak ki, eljegyzések köttetnek, esküvőt terveznek.

Időnként emlékeztetnem kellett magam, hogy a történet az ötvenes-hatvanas években játszódik, jobbára egy dél-olasz lakótelepen, ami egy iszonyatosan zárt közösség is egyben, megcsontosodott, megkeseredett hagyományokkal, amelyeket az idősebb nemzedékek öntudatlanul a fiatalabbak vállára helyeznek. Nincs hosszú távú gondolkozás, a szülők tehernek tekintik a gyerekeiket és minden reakciójukból süt a fáradt ingerültség, testüket-lelküket hamar elnyűtte a nehéz munka, a pénz hiánya, riasztó, szürke masszává olvadnak össze; nehéz elképzelni, hogy valaha ők is fiatalok voltak, akik azt hiszik, előttük az élet, és ők majd máshogy. Nem csoda, hogy a lányok menekülni akarnak, de a telep kötelékei nem eresztik őket. Lila nem jut messzire, Elena se bír elszakadni, hiába akarja, csak annyit ér el, hogy nem tartozik sehova. Ha sikerül elkerülnie a telepről és felcsillan előtte egy másik élet reménye, szinte égeti ennek a közösségnek a hiánya és rájön, hogy ő nem akar mást, csak a telepen élni (nem értem, nem értem...).

Tulajdonképpen Elena és Lila kapcsolatától is undorodom, amely a tipikus női barátság iskolapéldája; megértőek egymással, támogatják a másikat, de emellett ott van az a kíméletlen versengés, amiatt inkább kútba ugranak, de nem akarnak lemaradni a másiktól, a büszkeségből való elhallgatás, és a mindent felemésztő irigység is, ami beárnyékol köztük mindent, ami szép és jó. Lila tényleg rohadtul rosszindulatú tud lenni - a saját megalázottságát a másik megalázásával palástolja, elrontva annak csöppnyi örömét, néha én is legszívesebben felpofoztam volna, és itt jön megint az énfigyelmeztetés, hogy tkp. éretlen gyerekekről van szó, akikkel sok minden történik, de feldolgozni-értelmezni, magukban tudatosítani (még) nem tudják. Remélhetőleg egyszer képesek lesznek erre.

Kíméletlen látlelet ez a könyv, kegyetlenebb, mint az első rész (vagy csak én érzem így). Évente egy pont elég belőle, ugyanakkor megesz a kíváncsiság, hogyan alakul a lányok élete.

Eredeti cím: Storia del nuovocognome

Sorozat: Nápolyi regények 2.

Kiadó: Park

Kiadás éve: 2017

Fordította: Matolcsi Balázs

Ár: 3990 Ft

Két út között

Napok óta ezen a bejegyzésen kotlok, egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni vele - ahogy az a hozzám passzoló, nagyon jó könyvekkel elő szokott fordulni -, ezért kimegy így, ahogy van.

Jeffrey Eugenides: Egy test, két lélek

A 2017-es év fináléjában csúszott be a legjobb olvasmányok közé az Egy test, két lélek, ami félig-meddig impulzusvásárlás eredménye volt - azért félig-meddig, mert ott bujkált a tudatom valamelyik rekeszében, hogy alkalomadtán be kellene szerezni, és nem sokáig haboztam, amikor megpillantottam egy antikvárium kirakatában.

És milyen jól tettem! Kicsit tartottam ettől "a gén, amely átszörföl az évszázadon"-dologtól, amit a fülszövegben olvastam, reméltem, hogy nem valami megfoghatatlan animusizé-vándorlást kell olvasnom, mint mondjuk Joanne Harris egyik novellájában (A J-ZUS gén, vagy valami ilyesmi a címe), de nem: egy család három generációját ismerjük meg Callie/Cal, az egyik unoka szempontjából.

A családtörténet egy apró görög faluban kezdődik a nagyszülőkkel, akik a török támadás miatt kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, és nagy viszontagságok után Detroitban próbálnak új életet kezdeni. Callie/Cal visszatekintő módszere miatt könnyű az antik görög művekre jellemző, sorsszerű, eleve elrendelt véletlenek sorozatát belelátni és visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy beüssön a katasztrófa és magával sodorjon mindent.

Eugenides előszeretettel ír - mivel mind a három, magyarul megjelent regényét olvastam, feljogosítva érzem magam az okoskodásra - valamilyen lelki kínban élő, zavarral küzdő emberekről, legyen szó az egyetem és a felnőttlét közötti légüres térben szorongó fiatalokról (Házassági összeesküvés), vagy az elérhetetlen vágy tárgyát leső, a tinédzser zűrzavarokkal küszködő fiúkról (Öngyilkos szüzek). Callie/Cal is identitásproblémákkal küzd, csak más pályán, de személyiség szempontjából még ő a legszimpatikusabb - a többiekről is jó élmény olvasni, de, ha a Házassági összeesküvés Maddyjére vagy Leonardjára gondolok, eléggé megemelkedik a vérnyomásom. Eugenides (egyik) zseniális tulajdonsága, hogy élő-lélegző karaktereket alkot, akik sem jók, sem rosszak (ill. a kettő egyszerre), de leginkább egymás életét igyekeznek agyonbonyolítani. Callie-vel kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy mintha általa ismert személyekből gyúrta volna össze (lehet, hogy valóban így volt), vagy meginterjúvolt volna egy hermafroditát és költött volna mögé egy hátteret.

Az úriember másik roppant vonzó tulajdonsága, hogy nem besuvaszt a szereplők mögé egy hátteret, hanem kiegészíti őket (vagy háttérbe szorítja); az Egy test, két lélekben olvashatunk a selyemhernyó-tenyésztésről, a görög-török "konfliktusról" (borzalmakról), Szmirnáról, a bevándorlók életéről, az ehhez kapcsolódó identitáskérdésről és magáról Detroitról - ez a város a nagyszínpad -, amely a kerekekre épült. Remekül egybeolvad az emberek élete és a világban zajló történések, a történet nem esik szét hosszas leíró és cselekvő részekre, hanem kerek egész. 

Hiába tűnik unalmasnak a szavaim nyomán, hogy leíró meg cselekvő rész blabla, faltam a sorokat, és eszembe nem jutott nyavalyogni, hogy miértilyenhosszúez és mikorfogokavégéreérni. Reménytelenül bénán (vagy inkább sehogy) tudom érzékeltetni ennek a könyvnek a nagyszerűségét. Kár, hogy Eugenides nehezen ír - ha jól látom, csak négy könyve jelent meg -, és a magyarul megjelent regényeit is csak antikváriumokban lehet kapni.

Eredeti cím: Middlesex

Kiadó: Tericum

Kiadás éve: 2005

Fordította: Kovács Kristóf

Ár: nehezen beszerezhető

Rövidkék

David Gemmell: Jon Shannow (Árnyékok farkasa + Az utolsó Őrző)

Tulajdonképpen már említettem a véleményem lényegét: szeretem Gemmellt, de évente-kétévente egy sorozatot szabad tőle olvasnom. Idén négy kötetével (két rövid sorozattal) ismerkedtem meg, a Jon Shannow volt az egyik, a Makedónia a másik. Az utóbbit júniusban olvastam, és csak az unalom halvány árnyéka vetődött ránk, de alapvetően szerettem, míg Jon Shannow egyáltalán nem érdekelt - nem, nem azért, mert posztapokalitikus western, egyszerűen... untam. Nem is voltam részese a szövegnek, mint amikor egy üvegfalon keresztül nézed, hogy főzőcskéznek, de az illatok nem jutnak el hozzád.

A fordulatok és bizonyos szereplők is túl ismerősek voltak, kilátszottak a panelek, amelyeket Gemmell alkalmaz. Vajon azért érzek egy erős stílusbeli különbséget ezen könyvek és a Trója között, mert azt még tavaly olvastam? Valószínűleg nem; az a sorozat jóval több szereplőt vonultat fel, a misztikus vonal nagyon halovány, a másik kettőben viszont központi szerepet tölt be, mondhatni, ugyanaz a mágiarendszere, ami négy kötet után már kezdett a könyökömön kijönni.

Még A hatalom kövei c. sorozat van meg tőle, de egy darabig várok vele, kicsit sok volt a Jó és a Rossz örök harcából meg a szipsztrasszokból. Alighogy befejeztem Az utolsó Őrzőt, felbukkant a Molyon a harmadik Jon Shannow, a Vérkő, neeem, köszi, ő is várni fog a sorára.

Delphine de Vigan: No és én

Baromi régen szereztem be ezt a regényt. Mindig néztem a polcon, hogy milyen kis vékony, az írónő Semmi nem áll az éjszaka útjába c. könyvét nagyon szerettem, ez se lehet rossz. Nos, nem is az, csak már én vagyok hozzá öreg, ill. túl cinikus. Lou majd egyszer megtanulja, hogy van, akit nem lehet megmenteni, mert ő sem akarja. Őt magát kedveltem, magányos, szorongó kislány, de a többi szereplő az én ízlésemnek nagyon fekete-fehérre van festve; az ügyeletes vágy tárgya-szépfiú kb. mindenből bukásra áll, de nem lusta ám vagy buta, hanem megveti a rendszert és valójában baromi éleslátó srác, a szülők meg szülők, nem értenek ők ugyan semmit - szerintem az, amit Noért tesznek, baromi nagy segítség, a többség gondolkodás nélkül nemet mondana.

Ahhoz, hogy ennyi idősen szeressem ezt a kis könyvet, több őszinte és valóságközeli mozzanat kellett volna, de lehet, hogy az én elvárásaim voltak magasabbak a kelleténél.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Egyértelműen a legjobb könyv a hármasból.

Nagyon örültem a 21. Század kiadó Kult sorozatának, az ilyenekre szokás mondani, hogy "öröm kézbe venni"; szép, igényes kiadások, keményfedéllel, őrületesen tapizható védőborítóval, szemet gyönyörködtető orcával, legszívesebben velük aludnék, pedig ezt csak szemfestékpaletták esetén szoktam érezni - a könyvek nagyobbak és élesebbek a sarkaik.

Jó pár Délen játszódó, a rabszolgaság témáját tárgyaló-érintő könyvet olvastam már, de A föld alatti vasút magyar megjelenésének azért is örültem, mert eddig csak női szerzőktől olvastam a témában, és kíváncsi voltam, egy férfi máshogy ábrázolja-e a rabszolgaságot - érdekes volt, hogy ő is egy nőt tett meg elbeszélőnek-főszereplőnek. Olyan igazán "újat" Whitehead se tud mondani, de a szenvedés és a fájdalom, amit az emberek egymásnak és az élővilág többi tagjának okoznak, nem is lehet ennek a témája. Az se új, hogy a feketék és fehér segítőik folyamatos űzöttségben élnek, a boldog, kiegyensúlyozott életet előbb-utóbb porig rombolják (megint) és minden kezdődik elölről, ez a történet befejezésen is érződik. Létezik-e tényleges szabadság? Megszabadulhatunk-e minden kötöttségtől és leszámolhatunk-e valamennyi előítélettel?

Jó kis könyv ez, pörögnek a lapok, van egy-két meglepő dolog - pl. a tényleges földalatti vasút, fájó fordulatok, de nem tudott hozzám közel kerülni. Az ötös skálán egy erős négyes, ha háttérbe szorítom a szubjektív nyavalyámat és az objektív erényekre koncentrálok.

Abban a Házban

"... Tabakinak igaza van: mi köze lehetett a Vaknak a lányok nevelőnőjéhez? Vagy talán a lányok csináltak valamit azzal a nővel?
Cigaretta után kotorászok a zsebemben. Lehajtom a fejem, hogy senki ne lássa az arckifejezésemet. Rágyújtok, és köhögésben török ki, mert rég ideje lenne már leállni a cigivel.
Hát essék, ez a Ház. A maga teljes szépségében. Az ember ül, bámulja a falat vagy a mennyezetet. Közben hallgatja a zenét, vagy nem hallgatja. Meghal az unalomtól, és szakadatlanul cigarettázik, hogy valamivel elfoglalja magát. Eközben ott keringenek körülötte a pikkelyt növesztő falkavezérek, a Ház ráüti, vagy nem üti rá a bélyegét, az egyetlen látszólag normális nevelőről kiderül, hogy ütődött, a levegőben a tudomány számára ismeretlen betegség vírusa kering, és minderről kiderülhet a végén, hogy az egész a Sakál kitalációja, aki imádja riogatni az embereket a rémtörténeteivel."

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

Semmit nem tudtam erről a könyvről, amikor nagy levegőt véve belebucskáztam a Ház történetébe, csak annyit, hogy van benne egy régi ház és egy piros futócipővel kezdődik az egész. Éreztem némi mágikus realista vibrálást a fülszöveg alapján - de ez nagyon nem az a fajta mágikus realizmus volt, amire elsősorban gondolni szoktam, bár inkább szürrealizmusnak illene nevezni.

Majdnem egy hónapig laktam a Házban, és a saját kibocsátóm nem zajlott zökkenőmentesen; olyan időszakban olvastam, amikor napi 5-10 oldal olvasás fért bele esténként a napba - tudtam, hogy az olvasás sokáig elhúzódik és fennáll a veszély, hogy megunom-félbehagyom, de mindketten (én és a könyv is) meglepődtünk, hogy szívesen tértem vissza a Házba újra és újra.

Feküdtetek valaha kórházban? (Remélem, nem.) Aki igen, az tudja, hogy a kórház - valamint bármely más, zárt közösséget magába foglaló intézmény - egy külön univerzum; aki átlépi a küszöböt, egy másik világba nyer betekintést. Önálló, saját szabály-és babonarendszere van, ami csak a Bentiekre vonatkozik. A kívülállók ezt nem érthetik és rájuk nem is érvényes a hely mitológiája. Mindenkinek megvan a helye és a szerepe a Ház élő, lélegző testében. Ahogy telik az idő, a málladozó, öregedő falak magukba szívják az ott lakók lelkének egy részét. Éjjel néha hallani őket.

Abban a Házban sincs ez másként. Petroszjan bravúrosan váltogatja a nézőpontokat és az idősíkokat, melyeken keresztül megismerjük a Házat és a házbelieket; a folyamat lassú és kaotikus, agyalni kell, bogozgatni, beceneveket társítani emberekhez, ráadásul az első elbeszélő a Bagós, a Ház iránt érzéketlen, beilleszkedni képtelen, Fácánból négyesbelivé lett kocsizó, akinek az elveszettsége és értetlensége kezdetben a sajátunk is. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, gőzöm nem volt, hogy mi a fenéről beszél, kik a Fácánok, ki a Cápa, miért okoz akkora felbolydulást egy pár cipő, az ég szerelmére?

A Ház nem adja át magát akárkinek, várni kell, hogy magába engedjen és a testünkbe ivódjon. Később visszatérünk még a Bagóshoz, immár türelmetlenül, amiért majd' kiböki a szemét a válasz a kérdéseire, szegény srác Tabaki, a Szfinx vagy a Vak látószöge után nem tud nekünk újat mondani. Annyira belegabalyodtam a történetekbe, hogy sokszor elfelejtettem, tulajdonképpen kikről van szó, ekkor a szerző megrázott a vállaimnál fogva és behozott egy új szereplőt a képbe - de kinek van joga eldönteni, hogy egy jelenség mely vetülete a valóság?

Hogy tulajdonképpen mi ez a Ház? Nem mondom el. Egyrészt kiderül a fülszövegből a regény közege, másrészt úgyis meglepetés éri azt, aki elkezdi olvasni, mert ez a könyv nem olyan, amire számítani lehet. Hangulatában és kiindulópontjában kicsit az Alekszandra és a Teremtés növendékeire emlékeztet a Gyacsenko házaspártól, de attól eltérően nem akartam konstans módon felvágni az ereimet, ugyanis nemcsak a nézőpontok és az idősíkok váltakoznak, hanem az atmoszféra is: hol rémtörténetesen horrorisztikus, hol iszonyú vicces a maga módján (a patkány, amint kis oszlopként emelkedik fel, jézusom:D), hol teljesen elborult és vadul szürreális. Fogalmam sincs, Mariam Petroszjan - aki egyébként festő és rajzfilmkészítő -, hogyan és meddig írta ezt a könyvet, de erre kevés író képes. 

El vagyok ragadtatva, és nagyon örülök, hogy a Ház részese le(he)ttem.

Ui.: További érdekesség, hogy angolul csak 2017-ben jelent meg a regény (The Gray House címmel), először olaszra fordították (2011-ben), aztán jött a magyar, spanyol, olasz, francia, cseh és makedón kiadás.

Eredeti cím: Дом, в котором…
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2012
Fordította: Soproni András
Ár: 4490 Ft (de töredékárért dobálják az ember után)

A szolgálólány meséje

"Végeredményben mi vagyunk előnyösebb helyzetben, mert mi mossuk az ő szennyesüket, és sok mindent tudunk róluk; de ők nem mossák a miénket, és semmit se tudnak rólunk. A cselédek elől nem sok mindent lehet eltitkolni; s ha valaha is szobalány akarok lenni, meg kell tanulnom úgy vinni a mocsokkal teli vedret, mintha egy csokor rózsa volna, mivel ezek a legjobban azt gyűlölik, ha emlékeztetik őket arra, hogy őnekik is van testük, s az ő szaruk is éppúgy bűzlik, mint a másé, ha nem jobban."

Margaret Atwood: Alias Grace

(Na, most jól átvágtalak titeket. De hát Grace története tényleg a szolgálólány meséje...)

Valahol mélyen, olvasói ösztönszinten Atwoodot még mindig A szolgálólány meséje okozta élménnyel kapcsolom össze, pedig 2008-ban olvastam; ha szóba kerül, róla vagy tőle olvasok, valami megfeszül bennem és várja azt a húsba vágó brutalitást, amit a regény olvasása közben éreztem, pedig az általam olvasott könyvei mind különböznek egymástól - kevés író képes erre -, ill. a rám gyakorolt hatásuk is más.

Remélem, @horsegirl az olvasásom alatti válaszból nem azt szűrte le, hogy ez a regény csalódást okozott; nem tépett darabokra, mint A szolgálólány - amit azóta se mertem újraolvasni -, de nem is vágytam arra a traumára.

Mindjárt kinyögöm, hogy milyen volt.:) Odaszögezett a fotelhez, annyira olvastatta magát, de nem olcsó krimis fordulatokkal, hanem... a szerző saját zsenijével. Ügyesen terelgeti az olvasót, de nem nézi hülyének, jó érzékkel építi fel a cselekményt, mutatja be a különböző szereplők érzéseit és szövi Grace történetét. Ez párosul egy hihetetlenül igényes szöveggel - köszönjük Csonka Ágnes fordítónak és a Jelenkor kiadónak, meg persze Margaret Atwoodnak -, aminek a színvonalára csak a következő olvasmányomnál (David Gemmell: Árnyékok farkasa*) döbbentem rá, avagy a jót könnyű megszokni. Imádom ennek a nőnek az agyát, ugyanakkor benne van a Top5-ben, akivel nem szívesen szállnék be egy liftbe - fiktív karakterek, úgymint Pingvin a Gothamből vagy Helena az Orphan Blackből, nem számítanak -, bizonyos értelemben félelmetes.

A regény, ahogy mondani szokták, megtörtént eseményeken alapul; Grace Marks valós személy volt, a 19. századi Kanadában élt és tizenhat évesen ítélték el gyilkosságért: cselédtársával, James McDermott-tal brutálisan meggyilkolta munkaadóját és a házvezetőnőt. Az ügynek óriási visszhangja volt, felszínre került néhány olyan részlet, ami eléggé feltupírozta ezt a borzalmas dolgot - a sajtó, az érintettek és a kívülállók egyaránt tovább működtették a cirkuszt -, és amelyek mellett maguk a gyilkosságok szinte eltörpültek. Ilyen volt az, hogy Grace szokatlanul csinos volt és fiatal, ráadásul ír származású és katolikus, valamint a feltételezések szerint James McDermott szeretője. Mi más lehetett volna, ugye? És hogy miért ölt (mert persze, hogy bűnös)? A női gyengeség és alacsony intelligenciaszint az oka. Vagy valami elmebaj. Mások szerint csábító démon volt, aki bájaival rávette McDermottot a gyilkosságra és féltékenységből ölte meg Nancyt, a házvezetőnőt, akinek az esete nem is került elő a tárgyaláson, mert feleslegesnek tartották.

Grace személye könnyedén elsikkadt a botrányos, szenzációhajhász részletek között. Margaret Atwood őt állítja a történet középpontjába, részben az "igazságra", részben a fantáziájára hagyatkozva, de titkok a regény végén is maradnak, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Lehet, hogy ez a magyarázat, lehet, hogy az. A tapasztalt és értő olvasó (sajnos kevés ilyen van) észreveszi, hogy Grace megbízhatatlan narrátor; hiába olvassuk élete történetét E/1 nézőpontból, érezni, hogy valami(ke)t elhallgat - szándékosan nem azt mondom, hogy "hazudik". Igényt tarthatunk-e ennek a szegény nőnek minden titkára? Jogunk van-e az életében vájkálni, amelyet emberek tucatjai cincáltak szét és használták fel a keresztényi szeretet, jóság nevében a saját céljaik elérésére?

Nemcsak az ő pszichéjéről árul el sokat a regény, hanem a többi szereplő tudatalattijába-agyába is beleláthatunk - nálunk sem rózsásabb a kép, mint az ünnepelt gyilkosnőnél.

Grace-hez kapcsolódva sok mindenről szól a könyv: a tehetősek és a szolgálók viszonyáról, avagy tényleg egy világ választja-e el a két réteget; a női és a férfi szerepekről; a spiritiszta szeánszokról; az ágyterítőmintákról; a pszichiátriai technikákról; a prostitúció korabeli felfogásáról - a 19. századi úriemberek felfogása szerint a prostituáltak elmebetegek, habár maguk is igénybe veszik eme degenerált lények szolgáltatásait, kiterjesztik a szobalányokra is, miközben az ő láthatatlan kezeik mossák, vasalják, varrják a ruháikat, cserélik le a DNS-ük nyomaival teli lepedőket, viszik ki az éjjeliedényüket, és fogalmuk sincs, hol lehet marhahúst venni, hogyan kell begyújtani egy kandallóba, az étel meg csak úgy van, ugyebár. (Sokan ma is ezt hiszik.) Egyébként a nőkről sem fest vonzó képet a szerző, a szimpatikus gondolkodással bíró Jordan doktor édes jó anyja az érzelmi zsarolás mintapéldánya, a nyalka férjjelöltekre (alias megmentőkre) vadászó idősb és fiatalabb nőszemélyek meg bárkire rávetik magukat, aki nadrágot visel.

Érdekesség, hogy Atwood korábban már foglalkozott a témával egy tévéjáték keretein belül, a címe  The Servant Girl.

*Nem sznobkodás, semmi bajom Gemmellel. Akárhol van, remélem, érzi olthatatlan rajongásom a Trója, ennél fogva az ő személye iránt, de évente max. egy könyvet szabad olvasnom tőle.

Eredeti cím: Alias Grace

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2017

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: 4500 Ft

Egy múló pillanat

"Író lett, és mivel író volt, vagy mert épp az tette íróvá, folyamatosan űzte a szavak állhatatlansága. A szó nem tárgy, nem. A tárgy nem szó. De a két dolog valahogy elválaszthatatlan. Minden csak a képzelet műve lenne? A szavak láthatatlan bőrként burkolják be a világot, így teszik valóságossá. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ semmivé foszlana, nem lenne valóságos, ha megfosztanánk a szavaktól. Jó esetben úgy tűnt, a tárgyak áldásukat adják az őket megkülönböztető szavakra, a szavak pedig áldásukat adják mindenre."

Graham Swift: Anyák napi kimenő

Az ilyen kötetekre szokták azt mondani, hogy egy igazi kis gyöngyszem. Látszólag nem szól semmiről, valójában mindent magába foglal.

Az viszont tényleg igaz, hogy jóformán semmi nem történik benne; Jane, a szobalány a regényidő nagy részében szemérmetlenül heverészik az ágyon az anyák napi kimenőjén - csak hogy neki nincs édesanyja, mert árva, de a ház ura, egy angol úriember, a többi szolgálóval együtt neki is kimenőt adott. Meg fél shillinget. Jane azonban, miután Mr. Niven engedélyével a kettes számú kerékpáron kigördült az útra, a szomszéd birtok felé veszi az irányt, hogy találkozzon a titkos szeretőjével (és titkos barátjával), Mr. Paullal.

Habár Hemingwaytől még csak egy könyvet olvastam, Swift alkotói módszerét hasonlónak éreztem; a cél megtalálni a tökéletes mondatot, ami egyszerű, sallangmentes és kifejezi a lényeget. Az Anyák napi kimenő minden mondatán érződik a regény felette töltött órák száma, a hosszas csiszolgatás. Pontos, kimért, burkoltan mindent láttató - igazi angol mű. Vagy legalábbis olyan, amilyennek én szeretem tudni az angol műveket.

Senkit ne tévesszen meg a borító, a sablonos alapszituáció - a fiatal dandy és egy szobalány szerelmi viszonya -, ez nem a Downton Abbey vagy az Üvöltő szelek. Ez a kisregény egy ember életéről, a regényírásról, a fanyar humorról, a háború utáni társadalmi átrendeződésről-változásokról, az emberi kapcsolatokról, a nagy horderejű apróságokról, egy ló negyedik lábáról és két ezüstkeretes fényképről szól. Igen, ez mind belefér, mert Swift jó író.

(Én pedig el akarom olvasni az összes könyvét.)

Eredeti cím: Mothering Sunday

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve. 2017

Fordította: Merényi Ágnes

Ár: 3000 Ft

Két béna rövidke

Jaj, Amadea, mikor tanulod már meg, hogy nem szabad sokáig tologatni a könyvértékeléseket? (Az ablakmosásról nem is beszélve.)
Szóval ez megint olyan zagyva, rövidkés post, méltatlan a két könyv színvonalához, de vannak dolgok, amiket tudni kell elengedni.

Több mint egy hónapja hever ez a félbehagyott post a piszkozatok között, és még annál is régebben olvastam a könyvet... annak örömére, hogy közel tíz év után új regény jelenik meg Rose Tremaintől magyarul, megpróbálom összekaparni a gondolataimat a Színaranyról.

"De továbbra is nyugtalanította, hogy csak hajszál választja el attól, hogy megöregedjen, ott áll már az öregség partján. Ezért is vágyott annyira az aranyra: hogy mikor végül elérkezik az öregség, és ott kell hagynia a vadont, és menedéket kell találnia, meg is legyen az a menedék.
Nem akarta, hogy a menedéke nagyon nagy legyen, mert minden megnyilvánulásában utálta a nagyzolást. Mikor eszébe jutott, hogy Viktória királynő hány gigantikus palotában lakik egyszerre, a legszívesebben beledöfött volna egy kést a tejfehér keblébe. Úgy képzelte, hogy az a bizonyos hely csak egy kunyhó lesz. Talán lesz egy kékre festett ajtaja. De az ajtóhoz vezet ösvény mellett semmiféle virág, csak kavicsból, hínárból meg kövekből a kert."

Rose Tremain: Színarany

Sikerült elolvasnom egy 2011-ben beszerzett - a benne felejtett blokk szerint, amit azóta elhánytam valahova, pedig szeretem megőrizni az ilyesmiket - könyvet, jeee! (Van ott még, ahonnan ez jött.)

A Színarany nagyon szép, realista, szomorú regény. Kisemberek az aranyláz árnyékában. Tulajdonképpen nem tudom, miért találom szépnek, mert az embernek a természettel és az életben maradásért folytatott küzdelme minden, csak nem szép. Mocskos. Keserves, kínlódós, összedőlő házas, elhulló állatos, kifakult rongyos, remegő kezes, nagyrészt állatias-ösztönös dolog. Na, mindegy.

A lényeg az, hogy a szereplők a maguk részletessége, esendősége lenyűgöző. Érdekes, hogy Joseph-et a valóságban nagy ívben elkerülnénk (legalábbis én), míg a regényben valósággal élvezettel figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyed a belső poklában. Joseph Blackstone újdonsült feleségével és idős anyjával érkezik Angliából Új-Zélandra, hogy megcsinálja a szerencséjét, azaz aranymosásból gazdagodjon meg - és természetesen azért, hogy a múlt bűneit ugyanúgy hátrahagyja, mint az óhazát. A férfi önbizalomhiányos, magányos, elveszett ember, egyetlen vágya, hogy bizonyítson az anyjának és végre elnyerje annak elismerését. Borzasztóan torz a lelke, a démonai teljesen szétforgácsolták az erejét. Ha nagyon őszinte és kérlelhetetlen akarnék lenni, azt mondanám, ez az ember egy féreg - ha az adósod, a világért ne fordíts neki hátat.
Csak olyan emberek mellett érzi magát "jól", akik megalázzák és folyton belé törlik a lábukat, talán ezért nem tudja megbecsülni és szeretni a feleségét, Harrietet, akit az isten is a kemény életre teremtett; testileg-lelkileg piszok erős, úgy dolgozik, mint egy igavonó barom és a jég hátán is megél. Minden farmer és vadonnal hadakozó ősmacsó álmai asszonya. A lelkivilága nem olyan (groteszkül) szemet gyönyörködtető, mint a férjé, de jólesett egy normális emberről olvasni a kétségbeesés völgyében.

Gyorsan lehet vele haladni, leköti az embert, de a végére kicsit megfeküdték a gyomromat az embertelen küzdelmek, a veszteségek és a lelki fájdalmak.

*******************       

Ha már gagyi post, mellévágtam a Felhőatlaszt is, három hónap után nem tudok érdemi bejegyzést rittyenteni róla.

"A könyvekkel nem lehet igazán elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát."

David Mitchell: Felhőatlasz

Őt áprilisban olvastam el. Mindig irigyeltem egy kicsit a pasimat, aki egy éve olvasott könyvekről is hosszú, igényes értékeléseket ráz ki a csuklójából, én meg pár semmitmondó sorért vért izzadok.

Annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt, moziban néztük meg a filmet, sok minden bevillant, a szereplők arca rendre a színészekét vette fel, amit nagyon nem szeretek. Talán a film az oka annak is, hogy kicsit hatásvadásznak és sokkal vizuálisabbnak láttam ezt, mint a Szellemírókat, az utóbbi valahogy intellektuálisabb, bensőségesebb élmény, nem voltak annyira az orrom alá dörgölve az összefüggések. Persze a film és a könyv közé most sem lehet egyenlőségjelet tenni, a történeteknek más a kifutása és kevésbé szájbarágós. A Loccsogó-gázlón kívül mindegyiket szerettem olvasni - úgy éreztem, sikítani fogok, ha még egyszer azt olvasom, hogy "á-á" -, olyan, mint valami Reader's Digest Deluxe válogatás, hat regény egy kötetben. Jaj, nyekereghetnék a történetmesélésről, hogy micsoda stílusbravúrt hajt végre Mitchell, meg ilyesmik, de nem megy, mert a fentebb részletezett, halvány csalódottságon kívül az maradt meg bennem, hogy isteni volt ezzel a könyvvel a kanapén fetrengeni hétvégente. Úgy szép, hogy közben izgalmas. Ráadásul engem kilóra meg lehet venni a hosszú, cizellált mondatokkal, a Felhőatlasz pedig nem szűkölködik bennük.

Hallgasd a tenger zaját - A feminizmus előfutára

Kate Chopin: Ébredés

Nézzük, mit mond egy 1899-es regény a női szerepekről!

A főszereplő Edna Pontellier egy tehetős kreol üzletember felesége. Életét az arisztokráciára jellemző hagyományok alakítják; kedden, miután a szolga ezüsttálcán úrnője elé vitte a vizitkártyákat, fogadni kell a látogatókat; meg kell terveznie a heti menüt és utasítania a szakácsnőt, hogy ne szárítsa ki a halat; a quadroon (negyedvér) dajkát meg kell róni a rendetlensége miatt; a vacsorához szépen fel kell öltözni és érdeklődő csevegést folytatni a férjével, akinek mindenben engedelmességgel tartozik - ha a férj azt mondta, ideje visszavonulni, nem ücsöröghet még kint a teraszon vállkendőbe burkolózva. Az általános, uralkodó nézet szerint a nő legfontosabb életcélja a meleg családi légkör biztosítása és gyermeknevelés, valamint érezze megtiszteltetésnek, hogy "önmagát mint önálló személyt teljesen háttérbe szoríthatja".

Ha pedig a gondolkodás veszélyes útjaira kalandozik, vagy véleményének, akaratának ad hangot, persze, hogy elő kell venni a családfát örökletes elmebetegség után kutatva.

Kezdem magam felhúzni, holott a regény közel sem olyan gyújtó hangvételű, mint amilyennek a kis összefoglalásom alapján tűnik. Persze, példálózhatnék, hogy ezek az elvárások még a 21. században is jelen vannak, és hogy mennyire felállt a hátamon a szőr, amikor tegnap az aluljáró lépcsőjén ordibálni kezdett egy elhanyagolt fickó, hogy "Szép nők, nem féltek???!!!", de inkább a könyvről szeretnék mesélni. 

Nagyon... energiatakarékos, jóformán eseménytelen a történet, ahol a nagy változások a főszereplő lelkében zajlanak, de nem óriási csinnadrattával és megmondó jelleggel; szegény Edna maga sem tudja, pontosan mi zajlik benne és mihez kezdjen a benne kavargó, felzaklató gondolatok sorával. Ebben a világban a látszat, az etikett és a pletyka (illetve az ettől való félelem) alkotja a szentháromságot, Ednának nem áll rendelkezésre támogató baráti közeg vagy a szakkönyvek megnyugtató hátországa, egyedül a család idős orvosa (vajon ők az orvosi egyetemről kikerülve rögtön jogosultak lesznek arra, hogy az életkortól függetlenül "gyermekem"-nek szólítsanak mindenkit?) fordul igazi érdeklődéssel és megértéssel felé. A barátai, bizalmasai vele együtt csak az illendőség bábjai, akik az elvárt pillanatban bólogatnak és sablonos válaszok mögé rejtik a valódi véleményüket (ha ugyan van), érzelmeket pedig nem illik kimutatni, micsoda tapintatlanság lenne az! Edna tehát magára marad, és a benne dúló érzelmek pont úgy jelennek meg, ahogy mi is érezzük magunkat néha: valami formálódik, valami nincs rendjén, de nem tudjuk, pontosan mi az, és nekiállunk lomolni saját magunkban, hogy kiderítsük a nyugtalanság okát, aztán vagy sikerül valami következtetésre jutni, vagy keresgélünk tovább.

Befelé forduló, finom, érzékeny próza az Ébredés, le kell hozzá lassulni. Unokatestvére, mondjuk, a Mansfield-féle szenzitív stílusnak, csak kevésbé explicit (magyarul: homályosabb, megfoghatatlanabb). Könnyű belőle annyit érzékelni, hogy a szerencsétlen gazdag liba jó dolgában csak vergődik a selyemruhájában és a gyémánt diadémjában, de a madarak se szeretnek aranykalitkában élni, és az író arról írjon, amit ismer - Kate Chopin nem írhatott a parasztlányok vagy mosónők lelki változásáról, mert valószínűleg nem ismerte őket. Az internet és a könyvtár csodálatos dolog meg az is, hogy mi, nők, felügyelet nélkül bemehetünk oda - lásd Saját szoba.

Nekem tetszett ez a könyv, főleg a szimbolikusnak tekinthető végkifejlettel együtt. Amolyan langyos állóvíznek gondoltam az elején, ahol nincs tétje a dolgoknak, csak nyaralgatunk meg fürödgetünk, aztán szép lassan meghódított magának Edna története - főleg azután, hogy befejeztem és hagytam kikristályosodni a jelentőségét. Lehet, hogy egy markánsabb stílussal bíró szerző "jobban" (értsd: időtállóbb-átütőbb módon) megírta volna, de igazságtalanság lenne figyelmen kívül hagyni a korát.

Ui.: És Délen játszódik, ami általában pluszpontot jelent.

Eredeti cím: The Awakening

Kiadó: Lazi

Kiadás éve: 2011

Fordította: Antoni Rita

Ár: 2500 Ft 

Rövidkék

Még el vagyok maradva pár "semmilyen", feledhető könyv értékelésével, amelyeket nem szeretnék hosszan ragozni, emellett a csekély íráskészségemet még kb. egy hónapig más, nagyobbrészt dögletesen unalmas feladatba kell csatornáznom, azaz ennek köszönhető a nagyfokú pangás.

Saul Bellow: Sammler bolygója

"Pompás öregember vagy, Arthur bácsi", mondja az egyik szereplő, és ezzel a mondattal sikerült megfogalmaznia a regény esszenciáját; főszereplőnk és elbeszélőnk az idős Arthur Sammler, holokauszttúlélő, lengyel zsidó, oxfordi úriember, akinek a háború elsöpörte az életét, és öregkorára az unokaöccse (aki valójában nem is az unokaöccse) bőkezű kegyelemkenyerén él habókos lányával, Shulával.
A regényben tulajdonképpen nem történik semmi különös; egy hétköznapi - tudjuk, mennyire hamis ez a szó; a maga valójában senki nem hétköznapi - ember szemlélődését, gondolatait ismerjük meg a körülötte lévő, őrültnek és logikátlannak tűnő világról, és Sammlernek aztán vannak gondolatai az élet minden aspektusáról. Nem adja magát könnyen az öreg.:) Régen éreztem (talán a Felvonások között volt az utolsó?) azt egy könyv kapcsán, hogy nehéz olvasmány, hogy alaposan össze kell kapjam magam, ha lépést akarok tartani az öreggel. Sajnos voltak olyan eszmefuttatásai, amik elhömpölyögtek mellettem, de többségében szerettem olvasni Sammler belső monológját, főleg a lányához kapcsolódóakat - döbbenetes, hogy egy ember mennyiféleképpen képes látni a gyermekét; bántó élességgel látja az összes hibáját (a testieket és a lelkieket egyaránt), szenvtelenül felméri a vonzerejét és az észbeli képességeit; megállapítja, milyen ostobaságokat művel, ennek ellenére mindent megtesz érte - mert a lánya.

Max Gladstone: Nagyrészt halott

Ezt döbbenetesen elfelejtettem, azon apró logisztikai hibából, hogy olvasás után visszaszolgáltattam a kötetet jogos tulajdonosának, azaz nem raktam fel az értékelésre váró kupac tetejére (kupac, az sajnos mindig van). De talán a regény is ludas a felejtés dolgában; annak ellenére, hogy milyen korrekt, szépen összerakott iparosmunka - a vízköpők egyenesen zseniálisak -, valami hiányzott ahhoz, hogy érdekeljen a szereplők sorsa, a történet végkimenetele. A szenvedély. A kraft, a lélek, nevezzük, aminek akarjuk. Fogalmam sincs, pont a lényeg miért hiányzik ebből a könyvből (nem, nem a címe miatt!), mert ezt leszámítva tök jó... és kemény egy bekezdést sikerült róla összehoznom.

Egyszervolt illatszerek 's azok kicsinyke flaskái

- Hát ez milyen halálcukiság! -visítottam magamban, amikor a soproni antikvárium-könyvesboltban hókon csapott Ámor a Tandem Grafikai Stúdió Anno-sorozatával. Legszívesebben hármat is elhoztam volna, de a szuvenír úgy a legjobb, ha egy van belőle, úgyhogy rá esett a választásom. Szép, igényes könyvecske, ami már terjedelménél fogva sem adhat teljes képet az illatszerekről, de nem is akar. Kapunk pár érdekességet az ókorból, szemelvényeket a 19. századi és a 20-30-as évek parfümdivatjáról, szemet gyönyörködtet képekkel körítve. Annyira gyönyörűek és ötletesek voltak a korabeli üvegcsék, vagy háromszor végiglapoztam a könyvecskét és vérzett a szívem, hogy ma már nem gyártanak ilyesmiket. Még a reklámplakátok is szépségesek voltak!
Az utolsó részben pedig egy ismeretlen szerző esetét olvashatjuk a roppant takarékos asszonykáról... tudjátok, a nők meg a drogéria. A két tétel eredménye minden, csak nem takarékos.:)

Sarah Andersen: Puha boldog puffancs [nem vagyok hajlandó minden szót nagy kezdőbetűvel írni]

A boldogság netovábbja volt, hogy Sarah képkockái (majdnem "képkocái" lett belőle...) kellően megnevetették a magyar közönséget ahhoz, hogy az idei Könyvfesztiválra megjelenhessen a folytatás, simogatnivaló, szőrös szövetszerű borítóval. Ez a kötet szerintem sokkal ütősebbre sikeredett, nőknél "visítva röhögős"- kategória lehet, legalábbis azoknál, akik elismerik, hogy szoktak néha bénázni vagy szőrös lábbal ejtőkézni otthon. A kísérőszövegek viszont nem adtak hozzá az élményhez, legalábbis nekem, de talán segíthet az eléggé introvertált fiataloknak Sarah pár tanulsága abban, hogy könnyebben teremtsenek kapcsolatot másokkal. Persze nálam a macskás sztori tarolt - ők bárkit képesek meghódítani.:)

A széplány, a zarándok és a mániákus

Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés

Ó, az a nyomorult szerelem. (Mondtam, hogy még egyszer fel fog tűnni.)
Az az eget rengető, mindent más színben láttató, vakká és totálisan önsorsrontóvá tevő nyomorult szerelem.
Egy régimódi romantikus-viktoriánus történet modernizált változatában járunk; Mitchell (Grammaticus!) Maddybe szerelmes, Maddy Leonardba, Leonard viszont nem szereti Maddyt - nem, Mitchellt se, ez nem az a történet. Mielőtt valaki elkezdene fintorogni, gyorsan hozzáteszem, hogy nemcsak ez adja a regény sava-borsát; a gúzsba kötő, engesztelhetetlen érzelmek mellett végig követhetjük a három fiatal vargabetűit a nagybetűs Élet kezdetén, miután az utolsó iskola is kilökte őket meleg, biztonságos öléből. Nincs több halogatás, szembe kell nézni magunkkal; milyen emberré formálódtunk, mit akarunk elérni az Életben (ettől az öt szótól még én is ideges leszek), egyáltalán, kik vagyunk. A regényt remekül összefoglalja az egyik szereplő vágya: "Csak lennék valaki más, bárki más, csak ne önmagam." Ismerős?

Mint sok más fiatal, ők sem tudják. Mindegyiküknél felszínre kerülnek a gondosan elzárt problémák; Mitchell a vallás iránti elköteleződése és a Maddy iránt érzett, négy éve tartó sóvár szerelme között őrlődik. Maddy bölcsész, és ez magába foglalja minden bölcsészek problémáját: igen, az irodalom a legnagyobb szerelem az életben, de hogyan fogok vele boldogulni? Nagyon találó az a mondat, ahol a humán tárgyakban erős fiatalok totóznak az egyetemi szakok között; a jogra történelmet kell magolni, a természettudományoktól félek, a matek az matek, marad a bölcsészkar. (Nem tartozik annyira a tárgyhoz, de szerintem nem kellene idejekorán bekategorizálni a gyerekeket és kvázi halálra ítélni - ha azzal nem viszed semmire, amiben a legjobb vagy, nem tudsz majd váltani és véged van. A legtöbb humán orientált nem reménytelen eset a természettudományok terén, max. nem lesz belőle űrhajós vagy húsz év múlva az egyik közgáz tanszék vezetője.) Maddy aközött ingadozik, hogy próbáljon-e valami újat villantani a viktoriánusok (eme rongyos téma) kutatása terén, vagy "majd lesz valami"-alapon koncentráljon Leonardra, a komolyan mániás-depressziós sármőrre. Jaj, Maddy. Mi már túl vagyunk ezen a szerelem-mindent-túlél-és-megváltoztat - perióduson, és tudjuk, nem így van. De Maddy még nem, hiába küldözget neki témába vágó cikkeket az anyja. A lány helyében valószínűleg én is így viselkedtem volna, de most kifejezetten örülök, hogy öreg vagyok annyira, hogy értékeljem az anya gesztusát.
Leonard slendrián, nemtörődöm szülők gyereke, akinek a betegsége még felnőtt korában sem kap megfelelő kezelést (ne feledjük, a nyolcvanas években járunk), telenyomják lítiummal, amitől zombiként viselkedik és állandóan vizelési ingere van. A mániákus szakaszokban intelligens sármőr, akire tízesével ragadnak a lányok - Maddy is egy ilyen időszakban szeret bele, de aztán jön a depressziós szakasz egy kiszámíthatatlan, ön-és közveszélyes Leonarddal, aminek a kezeléséhez nem elég a szerelem illékony feromonja. Leonard maga is tudja, mennyire megterhelő a betegsége, és a tiszta szakaszaiban marcangolja az öngyűlölet és a magánytól való félelem.

Az első 50-80 oldal nem kötött le, sőt, idegesített. De egy ricsajozó osztállyal teli vagonban minden idegesített volna, és nehéz más pályaválasztási problémáival együtt rezonálni, amikor majd' három órán keresztül vérrel akartam kifesteni az egész vonatot. A fordítás is erősen megbicsaklott a könyv elején - Az ifjú Werther keservei, és egyéb apróságok mellett ezt lehet olvasni:
"... és minden különösebb habozás nélkül megbízta a fodrásznőt, egy masszívan szögletes, katonásra nyírt hajú, roppant férfias menyecskét, hogy kegyetlenül sarabolja le a haját, oldalt szinte semmit se hagyjon, csak a feje búbján valamicskét. - Tuti? - óvatoskodott a nő. - Tuti! - vágta rá Madeleine, és, hogy megmutassa, mennyire elszánt, levette a szemüvegét."
És így tovább. Nem tudom, milyen az eredeti szöveg, de vagy fiatalos szlengben, vagy ízes-tájszólásban erőlködünk. Nem hiszem, hogy így beszél egy fiatal amerikai nő a nyolcvanas években. Szerencsére később normalizálódott a helyzet - és az utazás is véget ért -, és nyugodtan élvezhettem a regényt. Szeretem, ahogy Eugenides ír, élesen-érzékenyen, a legkisebb vagy legbénább érzelmeket is hitelesen, de nem irritálóan bemutatva. Itt azt a rémületes érzést, hogy ki a fene vagyok valójában, és hogyan ugorjam át az alattam tátongó szakadékot. Hogyan döntsem el, mivel foglalkozzam, amikor abban se vagyok biztos, milyen frizura áll jól és az egyik szeminárium fegyverténye az, hogy a kiszemelt srác megjelenik vagy sem? Ha igen, szeret, ha nem, nem érdeklem. Nem baj, ha rám se néz, a puszta jelenléte igazolja az érzelmeimet.

Mindez roppant idegesítően hangzik, de Eugenides jól csinálja, és annak, aki vevő az efféle csetlő-botló önmarcangolósdira, megéri elolvasni.

Eredeti cím: The Marriage Plot
Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kovács Kristóf
Ár: 3970 Ft, de a Molyon már 1000 Ft-tól is van

Még mindig nem vagyok rajongó

"Mire azt mondta, hogy - Az apád megöl engem, ha a rendőrséghez fordulok. - Szó szerint ezt mondta. Meg azt is mondta, hogy nem akar meghalni, mert az öreg Jack megmondta neki, hogy mi lesz a következő életében. Azt mondta neki, hogy kaktuszként fog újjászületni, ő pedig nem akar kaktusz lenni, és ezért nem akar meghalni."

Jonathan Franzen: Erős rengés

Az a fixa ideám, hogy minden ízlésbeli csillagállás szerint imádnom kellene Franzen könyveit, ezért küszködtem végig a legjobbnak tartott Javításokat - amelyben az egyik szál abszolút hidegen hagyott -, vettem meg az Erős rengést egy találó idézet alapján, és még a Diszkomfortzónát is beszereztem egy akcióban, mert szeretem az önéletrajzi jellegű esszéket-elgondolásokat, és Franzen hátha kinyög ebben a kötetben valamit, amitől végre hasmánt elterülök a gyönyörűségtől.

Az első kb. 50 oldal után nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy tovább olvassam. Minden, a magam és a szerző iránt érzett empátiámra szükség volt, hogy adjak neki még egy esélyt; mintha egy láthatatlan falat próbálnék áttörni, ami elválaszt attól, hogy minden mondata a vesémig hasson. Nos, örülök, hogy újra nekimentem a falnak, erős rengések repedések (juuj) keletkeztek rajta.

Tulajdonképpen minden egyben van ahhoz, hogy szeressem ezt a regényt; szinte feredőzni lehet az emberi mocsokban, a pitiáner hétköznapi szinttől a globális, mindent megváltoztató nagypályás suskusig. Az anya, aki felfoghatatlan örökséghez jut és rögtön Ferragamo cipőben parádézik, de a gyerekeinek egy lakást sem vesz belőle. A másik anya, aki az adományázásra kiszelektált ruháit nem adja oda a lányának, mert nem akarja az emlékeit rajta látni. A nő, akinek "csak" egy nyolc hónapos gyerek jutott, nem pedig egy csecsemő. A lány, akihez képest egy kiéhezett mocsári aligátor EQ-titánnak számít. A pasi, akiről a kollégák életét megkeserítő és vérnyomásemelő seggfej szobrát élethűen meg lehetne mintázni. És a főszereplő, aki annyira idegesítő, hogy az már az én olvasásomat is kikezdte, pedig sokakkal ellentétben nem a cuki, jófej szereplők alapján döntök egy könyv megítéléséről. Imádom a szenvedő, rosszindulatú, önző karaktereket, a kicsinyes családi játszmákat - hiába, az irodalomnak nem az a kizárólagos funkciója, hogy édibédi rózsaszín kispárna legyen. Fájnia kell, hogy két napig beteg legyél utána és jajongva kapj egy édibédi rózsaszín kispárna-kötet után (milyen fasza árukapcsolás lenne). Vigyorogva állapítottam meg, hogy az abortuszellenes, demagóg vallási vezető a legkiegyensúlyozottabb személyiség.
Nekem ez a könyv nem fájt, de nagyrészt elgyönyörködtetett - tehát az összbenyomásom pozitív -, Louist, a főszereplőt kivéve. Az összes felsorolt mihaszna szemétségében lubickoltam, de vele nem tudtam mit kezdeni. Borzasztóan passzív, aki csak azért merészkedik elő a rákpáncéljából, hogy az ollóival belecsípjen az egyetlen emberbe, aki normális érzéseket táplál iránta. A kritikus kirohanásaiban van valami iszonyatosan irritáló önzés, ahogy kicentezi az emberek általa értékesnek vélt tulajdonságait, de képtelen elviselni, hogy saját magának is vannak hibái, amit viszont mindenkinek fényesre kell dörgölnie és csodálnia. Bár a szülei elhanyagolták, nem tudtam vele együtt érezni, egy sodródó, akarattalan, unalmas, önző pöcsnek láttam.
Talán Renée volt az egyetlen pozitív beállítottságú szereplő, akiről üvölt a magány, a nem-találom-a-helyem érzés. Riadt, bizonytalan nő - és egészen biztos, hogy korábban bántalmazták -, ami bizonyos férfiakból kiváltja a védelmező reflexet. Kérdezhetnék, hogy ebben mi a fene a pozitív beállítottság:), hát az, hogy Renée nem rosszindulatú és önző. A problémáit nem a környezetére vetíti, hanem saját magán torolja meg, amit valószínűleg észre sem vesz. Nagyon furcsa volt, ahogy Louis-zal viselkedett, minden nonverbális reakciója azt mutatta, hogy a fiú (ha jól emlékszem, Louis 22, Renée 30 éves) taszítja, mégse küldi el a búsba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a személyisége nem követte volna a testi fejlődést és valójában még 18-20 éves, önmagát kereső lány.

Nagyon szerettem a leírásokat olvasni - soha nem hittem volna, hogy ilyen szépen, érdekesen lehet írni egy magányos gépteremről. Tulajdonképpen az ilyesmik is a túlírtság részei, de én szívesen olvasok a "semmiről", ha tetszik az író stílusa és a szöveg mögé bújtatott mondanivaló. Vagy ha egy mosómedve a nézőpontkarakter. Sajnos a regény elején voltak olyan részek, amik nem ebbe, hanem a simán unalmas kategóriába estek és ki lehetett volna dobni a francba, hogy kicsit gördülékenyebb legyen a szöveg.

A könyv másik vérző sebe a fordítás. Nem vagyok különösebben érzékeny rá, de az olyan szavak-kifejezések, mint az "ulibuli tárgy" "bodicsek" - ezek nekem totál ismeretlen szavak voltak -, "divatosan egérrágta haj" és a "szőke parketta" nagyon nem illettek a szövegbe, majd' kibökték a szemem, miközben érződött, hogy ez egy folyékony, harmonikus szöveg szeretne lenni. Az is érdekes, hogy  nyáron mindenki garbót visel, még fürdőnadrág felett is.

Nemrég olvastam Zadie Smith-től (annyira örülök, hogy megjelenik magyarul az NW) A szépségről c. könyvét, és mintha ő szebben, elegánsabban fésülné össze kerek egésszé a különböző témákat, de lehet, hogy én vagyok telhetetlen az írókkal szemben, és a finnyásságom az a kategória, amit Rudman mond Renée-nek, miszerint "Hogy a büdös kurva anyjába képzeli ezt maga?". Érdekes, hogy a társadalom-család-emberkritikus könyvek női szerzők tollából jobban tetszenek, még ha a könyvek, témák nem is "nemspecifikusak". Franzen legalább ebben tükröt tartott elém. Jobb, mint a semmi, na.
Biztosan feltűnt annak, aki végigolvasta ezt a hosszas gagyogást, hogy a földrengésről egy szót nem írtam - ez is roppant érdekes szál, de engem inkább a szimbolikus volta és az emberekre gyakorolt hatása érdekelt, akik valósággal örültek, hogy szörnyülködhetnek és sérelmezték a természettől, hogy nem száz halálos áldozatnyi, kilences erősségű rengést produkált.

Annak ellenére, hogy a Javítások letisztultabb, elegánsabb szöveg,  jobban szerettem olvasni az Erős rengést (de lehet, hogy a Javítások idején elszenvedett bárányhimlő az oka, nem voltam túl empatikus hangulatban), minden összevisszaságával és lehetetlen főszereplőjével együtt. Franzen most se nyert meg magának - intellektuális tisztességet érzek iránta, de a szerelmes rajongástól Jeruzsálem-messzeségben vagyok. Per pillanat úgy érzem, nem szükséges a Tisztasággal folytatnom a fal áttörési kísérletét. Tisztelem, valamennyire elismerem az "isteni Jonathant", de nekem nem megváltó szerző, inkább kicsit túlértékelt és túlhype-olt - annak ellenére, hogy két ember is megkérdezte, mit olvasok, az egyikük jóformán belelógott a könyvembe, és egyikük se ismerte - szerző, a könyvei pedig kissé túlírtak.

Ui.: De lehet, hogy csak azért nem kedvelem, mert nem szereti a macskákat. Bírom a madarakat és mindig megmentem őket, de a macskák, azok macskák.

Ui2.: Miért pont rózsaszín? Nem hiszem, hogy Franzen értékelné a borító belső színét. A meztelen női sziluettet inkább, bár nála sose lehet tudni.

Eredeti cím: Strong Motion
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bart István
Ár: 4500 Ft, de a mostani mizériában féláron simán ki lehet fogni

Édentől Keletre

Avagy ami az Elfújta a szélből kimaradt.

"A táj szinte egész nyáron többnyire sötét és komor volt. Az ablakon át beáramló, párás levegő teli volt a rothadó és sarjadó növények szagával, ha pedig ránézett, ugyanúgy vibrált és ugyanolyan sűrűnek tetszett, mint amikor teleszkópon át nagyon nagy messzeségekbe nézünk. A levegő magas páratartalma ugyanazt a tréfát űzte az ember szemével, mint a rossz minőségű szemüveg, eltorzította, megnyújtotta vagy összébb gyűrte a távolságot és a magasságot, amitől mintha a tárgyak tömege is pillanatról pillanatra változott volna. Ahogy most kibámult az ablakon, egyszerre tanulmányozhatta mindazokat a lehetséges formákat, amelyeket a nedves levegő ölteni képes - a könnyű párától a völgyet megtöltő, sűrű ködig, de látott a Hideghegy válláról rongyként lecsüggő felhőfoszlányokat is, és széles sávokban szüntelen zúduló szürke esőt, mintha csak régi köteleket lógattak volna le az égből."

Charles Frazier: Hideghegy

2012 óta nézem ezt a könyvet a polcon. Tudtam én, hogy remek könyvnek tartják és valószínűleg nekem is tetszeni fog, de valahogy körüllengi, hogy vele nem lehet sietni, hanem le kell lassulni az átérzéshez, hogy együtt bandukoljunk Inmannel a hosszú úton és Adával bámuljuk a birtok felett a lemenő nap fényét.
A hosszú várakozás alatt kiment a fejemből, hogy ez egy polgárháborús regény, de semmi kedélyes, napfényes déliesség nincs benne, csak Ada gondol futólag a hírhedten merev udvarlási etikettre - konkrétan arra, hogy nevetséges vénlánynak hatna, ha, azt hiszem, két évvel az elsőbálozása után próbálna meg férjet fogni; mi tagadás, ez volt a fényes összejövetelek értelme fiatal lányok számára. Idill helyett annál több benne a vér, a mocsok, a megpróbáltatás és a keserves küzdelem az életben maradásért - ebből a szempontból a Hideghegy igazi háborús regény.
A két főszereplő Ada és Inman - furcsa, hogy csak így vannak emlegetve, a férfinak a keresztneve sem derül ki -, két különböző társadalmi osztályból származó fiatal, akik nagyon szimpatikusak egymásnak (a "szerelmes"-t indokolatlannak érzem két-három small talk alapján, bár akkoriban egy felvett csipkekeszkenő miatt az oltár előtt találhatta magát egy szerencsétlen flótás). Nagyrészt az ő életüket ismerjük meg. Inman megszökik a szolgálatból és sebesülten, gyalog nekivág a hosszú útnak, hogy hazatérjen Hideghegyre, ahol a folyót ezüstös fényű, csobogó patakok jelentik és a hegyek áttetsző, kékes ködbe burkolóznak.
Ugyanezen a vidéken a fiatal, elkényeztetett Ada egyedül marad egy gazdaságban, ahol naphosszat elmereng az élet dolgai felett, néha fest-rajzol, vagy olvas, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni a tojás furcsa mellékízét, amióta a tyúkok rovarokkal táplálkoznak, de legszívesebben egy bokor mélyére bújna a világ elől. Az elszigetelődött, tehetetlen élettől a totyogós kora óta önállósághoz és túléléshez szokott, nyers Ruby menti meg, aki a lópatkolástól a cserekereskedelmen át a dohány termesztéséig mindenhez ért, és az ő cseppet sem úrilányos irányítása alatt a fehér lány megtanul vajat köpülni, szemrebbenés nélkül elvágni a csirke nyakát és fát hasogatni, miközben a köténye zsebéből kikandikál egy könyv.
A két fiatal fejezeteiben kapnak helyet a felbukkanó szereplők rövidke történetei, amelyek szinte olyanok, mint egy-egy hihetetlen mese; a kecskék vontatta lakókocsiban élő javasszonyé, a rabszolgába őrülten szerelmes aranyifjúé, az eltévelyedett lelkészé - mindannyiukkal Inman találkozik, akiről időnként nem tudtam eldönteni, hogy vezeklő zarándokúton vesz részt, a pokolba tart vagy a mennyországba. Elképesztő volt a nyomorúság, amit a szereplők átéltek, de az még inkább, hogy az embereknek nemcsak a nemzetőrök, hanem egymás elől is bujdosniuk kellett, mint egy posztapokaliptikus világban... és, tulajdonképpen, erről is volt szó. Az Inman-szálnak jót is tettek a kis történetek, mert Frazier nagyregényeket idéző, igen komótos tempójú regényt írt, nehezen tudtam megszokni ezt a mélázó, vissza-visszaemlékező, filozofikus stílust. Szeretem azt képzelni, az író is tudta, muszáj valamennyi dinamikát vinni a regénybe, és megjelenik Ruby, aki átlendített a holtponton; akármennyit képes lettem volna a gazdaság irányításáról olvasni, közben Inman is mindenféle, olykor szürreális kalamajkába keveredik önhibáján kívül, magyarán sikerült összecsiszolódnunk.
Gyönyörű tájleírásokat olvashatunk, amelyek éles kontrasztot képeznek az emberiség mocskával, ahol ömlik a vér, a belsőségek kibuggyannak az emberek testéből (és tyúk csipegeti őket), kosz és sár tapad az emberek bőrére és elrongyolódott, mocskos ruháira, olykor pedig meglepő hasonlatok bukkannak fel szarbarna kígyókról és pisáló tehenekről, lovakról. Az ételleírások sem gasztroregénybe illően gusztusos fogások, hanem inkább undorítóak, az ilyesmik miatt viszolygok a zsírtól és a zsírban tocsogó, kiadós fogásoktól.

Annak ellenére, hogy az elején mennyire szenvedtem az olvasással és csak az elszántság, a hátha-jobb-lesz - érzés vitt előre, megszerettem ezt a csendes, hol gyönyörű, hol taszító könyvet. (Ettől függetlenül kb. 50 oldalt szemrebbenés nélkül kivágnék belőle.) Van pár hihetetlen dolog a könyvben - például, azt nem hiszem el, hogy egy kisgyerek képes lenne életben maradni, ha annyira magára hagyják, mint Rubyt -, és a befejezéssel se vagyok kibékülve, de, ahogy telik az idő, a jó részek és emlékek jutnak eszembe a regényből - és a megkönnyebbülés, hogy végre ezt is kipattintottam a várólistámról.:)

Ui.: Nem láttam a filmet, de nehéz volt átrajzolnom Nicole Kidman arcát egy fekete hajú, fiatal lány képére, valamint Ruby és Inman is teljesen másnak tűnik Frazier bemutatásában, mint Renée Zellweger és Jude Law. Persze, lehet, hogy minden másban a film annyira tökéletesen visszaadja a történéseket és a hangulatot, hogy a színészek külseje totál lényegtelenné válik.

Ui2.: Majdnem egy hete húzom-halasztom ennek a postnak a befejezését, utálom több szakaszban megírni őket, de mindig volt valami sürgős dolog, ami eléggé idegesített ahhoz, hogy felálljak a szerkesztő elől.

Eredeti cím: Cold Mountain
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: Amennyire tudom, elég nehéz beszerezni, elég borsos árat elkérhetnek érte

A halhatatlan elmúlás csendessége

"Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy civilizált fajjá váltunk, és ájtatos borzadállyal emlegetjük azokat az időket, amikor a gabona istene emberi testet követelt obskúrus funkciója betöltéséért cserébe. De az az isten, akit annyi római szolgált nem is oly rég, sőt még a mostani időkben is, vajon nem éppoly sötét és félelmetes-e, mint az a régi? Még ha azért is, hogy elpusztítsam, a papja voltam. Még ha azért is, hogy meggyengítsem hatalmát, engedelmeskedtem a parancsának. Nyugtalanul alszik az emberi szívekben, várva, hogy felébredjen vagy felébresszék. A brutalitás között, amely egyetlen ártatlan életet áldoz fel egy névtelen félelemnek, és a felvilágosultság között, amely életek ezreit áldozza fel egy félelemnek, amit megneveztünk, nincs sok különbség."

John Williams: Augustus

Nagyon megörültem, amikor a fordító, Gy. Horváth László elárulta a Molyon, hogy a kiadó megrendelte tőle az Augustus fordítását - ez volt a 2016-os év egyik legjobban várt könyve nálam. Remélem, mind a Stonert, mind ezt imádják az olvasók. (Én megtettem mindent: négy embernek is az Augustust ajándékoztam karácsonyra, én pedig pattől kaptam meg. Ugráltam a széken örömömben, amikor megláttam, hogy valaki bejelölte ajándéknak.)

Ne várjatok tőlem mélyreható irodalmi elemzést, már sokan megtették előttem és közel egy hónapja olvastam a könyvet, szóval maradnak a nyers emlékek, benyomások, ahogy az már lenni szokott.
Nem hittem volna, hogy így lesz, de az Augustus jobban tetszett a Stonernél, a cica rúgja meg. Talán azért, mert sokakkal ellentétben szeretem az ókorban játszódó, ezzel foglalkozó könyveket - a középkorral viszont ki lehet kergetni a világból -, a császárkori Rómát pedig különösen.

Minden történetnek megvan a maga főgonosza. Ha Kleopátráról olvasunk, a szerzők hajlamosak Augustusra testálni ezt a szerepet - a feleségét, Liviát pedig egy méreggel és ármánnyal gyilkoló terminátornak ábrázolni -, ha Római Birodalomban barangolunk és legalább említés szintjén megjelenik, ő a császárkor arany bálványa és a birodalom védelmezője - de milyen ember volt, miktől félt, hogyan vitte keresztül az akaratát és vált igazi uralkodóvá?
Hogy milyen ember volt? Azt ezúttal se tudjuk meg. Az utolsó, harmadik könyvig maga Augustus - vagy ahogy itt emlegetik: Caesar Octavius* - meg se szólal, a körülötte lévő emberek fiktív leveleiből, naplórészleteiből rajzolódik ki az alakja. Homályos, derengő figura, aki Julius Caesar meggyilkolása után tudatosan magába zárkózott, megszűnt barát és ember lenni, mindent Róma érdekeinek rendelt alá. Persze, amit olvasunk, fikció, John Williams regénye - ahogy ő írja: "...ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai" -, de továbbra sem sikerült őt megkedvelnem. Nem tetszett, hogy bábuként kezeli a körülötte lévő embereket; a parancsszavára kifacsart házasságok születnek, boldog házaspárokat szakít el egymástól és lefekteti azoknak a patriarchális, képmutató erkölcsi szabályoknak az alapjait, amelyek mintha még ma is érvényben lennének, és amelyeknek semmi érdemi haszna nincs. Semmit nem tesz azért, hogy Liviát megfékezze, és, hogy csökkentse a feszültségeket, legalább egy minimálisan udvarias kapcsolatot kialakítson a felesége fiával, Tiberiusszal.
Az egész regény hangvétele szomorkás, tele az elmúlás fájdalmával, ugyanakkor nagyon méltóságteljes. Ez valamennyi megszólaló szereplőre jellemző (még a harsogó Antoniusra is), de engem egyáltalán nem zavart, mert a történet vitt magával. Olvasás közben próbáltam szem előtt tartani, hogy fikciót olvasok, de annyira színes-szagos, Róma-illatú volt az egész, hogy a fenét érdekelte a narráció monotonitása. Élvezettel elmerültem a könyvben, végigböngésztem Kleopátra ellátmányozási listáját, Augustus ígéretével ellentétben nem égeti el az Aeneis rábízott kéziratát, megjelenik Horatius, aztán a vége felé Ovidius, összeesküvéseket lepleznek le, olyan volt, mintha szélesvásznon művészfilmet nézni. Damascusi Nicolaus leveleit élveztem a legjobban, hosszan bele lehetett merülni a leírásaiba, amiben benne van a kisember hatalmasok iránti megilletődöttsége és a tudás iránti mélységes tisztelet. A másik kedvenc részem Augustus lánya, Julia naplója volt - romantikus történelmi regényírók egész életművüket tűzre vetnék azért, ami Williams könyvének csak egy része. A fiatal lány, akinek apára és nem császárra lett volna szüksége - vajon lehet normálisnak lenni a hatalom középpontjában? Julia soha nem egy gyerek, egy lány, egy nő volt, hanem a császár lánya, egy politikai elnevezés, amit tetszőlegesen ide-oda lehet pakolgatni.
A regényt Caesar Octavius Damascusi Nicolaushoz címzett hosszú levele koronázza meg. Habár a császárt gyenge szervezete miatt sokszor el akarták temetni élete során, csodával határos módon mindig felépült, most viszont, 76 évesen, tudja, hogy közeledik a vég, és egyfajta számvetést-visszaemlékezést ír egyetlen életben maradt barátjának. A keselyűk gyülekeznek, szárnyuk nyugtalanul verdes, de még van idő elmerengeni a múlton, a döntéseken, a hibákon, az áldozatokon, amíg a hajó célba ér.
A befejezés - a császár orvosa, Philippus levele Senecának - egyszerre ironikus és kicsit szíven szúró.

Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem okozott csalódást a könyv, és gátlástalanul rajonghatok érte. Az Augustus gyönyörű regény, minden szavát öröm volt ízlelgetni - hálás köszönet érte Gy. Horváth Lászlónak -, ha valamire lehet azt mondani, hogy szépirodalom, akkor ez az.

Eredeti cím: Augustus
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Ár: 3900 Ft





* Egyébként nem Octavianus a helyes forma? Az apját hívták Octaviusnak.
 Hát nem! Itt felvilágosított Madar Bogi, hogy az Octavius a császár születési neve volt, az örökbefogadása után lett volna Octavianus, de ezt a változatot ő maga sose használta.

Tavalyi elmaradások

Annak következtében, hogy szinte órára pontosan egy hete tüdővészes angol ladyt játszom, és fő tevékenységem - a fulladás és a százas zsepi emelgetése mellett -, az olvasás, ismét hatra duzzadt a referálatlan könyvek száma. Mivel ezeknek a fele még tavalyi olvasmány, nem húzom tovább a saját idegeimet, és egyben lerendezem őket.
Elmélyültebb értekezésre még nem vagyok képes, de remélhetőleg a héten már sikerülni fog.

Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Maccon nálam sokkal kevésbé hitelesen alakítja a klasszikus angol lady szerepét, azaz roppant szórakoztatóan. Ismét dúskálunk a cselszövésben, a teázásban, a kifacsart szófordulatokban, miközben nagy izgalommal várjuk, hogy végre megtörténjen valami, amit spoilerveszély miatt nem szeretnék leírni, fene tudja, ki hol tart az olvasásban.
A sorozat nekem a második kötetnél kicsit megbicsaklott, de azóta vérszomjas gépkatica módjára süvít a könyvmoly-éterben, és amint megjelenik az új rész - egy lajhár hamarabb mászik fel egy fa tetejére -, igyekszem sort keríteni az elolvasására. Az utóbbi időben ritkán olvasok ennyire könnyű szórakoztató regényt, ezért szinte semmin nem akadok fenn, és marad a könnyed, elvárások nélküli tapicskolás. Jólesik néha az érzés kedvéért lubickolni. A borítók viszont egyre szörnyűbbek.

Jo Nesbø: Vörösbegy

Embertelenül régen vásároltam ezt a kötetet, kétszer is beleraktam a VCs-be, de egy újabb évnek kellett eltelnie, mire rávettem magam az elolvasására - taszított a téma, de azt hittem anno, hogy ez a Harry Hole-sorozat első része, ezért esett rá a választásom. Kiderült, hogy a harmadik. Értitek, a harmadik részt tologattam kb. öt éven keresztül, nagyon fasza.
Egyáltalán nem volt ez rossz, nácik ide vagy oda. Hole az általam olvasott nyomozók közül a legesendőbb (vagyis legemberibb), olyan hétköznapian tud bénázni, főleg, ha egy szép nő közelébe kerül. A humora egyenesen rettenetes, és le vagyon írva, hogy nem az erőssége az összefüggések felfedezése, ami nem tudom, nekem miért esik olyan jól, mert az elkeseredésnek soha nem jutottam el ama fokáig, hogy rendőr akarjak lenni. Ettől függetlenül a cselekmény kellően szövevényes, tele van undorító alakokkal, szomorú dolgok esnek meg (még egy fát is megölnek), szóval, kellően lekötötte a figyelmem, de nem érzem, hogy sürgősen el kell olvasnom a sorozat további részeit. A fiúra kíváncsi vagyok, azaz bekerült a tízéves tervbe, de ennyi. Valami hiányzott, hogy rákattanjak.
Egyébként nem igazságos, hogy ez a faszi alapvetően focista volt, felcsapott katonának, aztán közgazdaságból diplomázott, utána pedig rocksztár lett. Remélem, legalább fél a sötétben vagy imádja a disznósajtot.

William Golding: A Legyek Ura

Öld meg a szörnyet.
Vágd el a torkát.
Ontsd ki a vérét.
Sok mindenre fel voltam készülve, de arra, hogy körömlerágósan izgulni fogok, na, arra nem. Hátborzongató utazás a sötétség mélyére, az ősi félelmek otthonába, ahol csődöt mond a józan ész, kifacsarodik minden logika, és nem marad más, csak az ember, minden civilizációs biztonsági máztól megfosztva. Nagyon erőteljes olvasmányélmény volt, bevallom, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz.

Most múlik

"Reggel fél tizenegy. Egy szinte földig érő felhőből szemerkél az eső. A meteorológus most is tévedett, mint általában. A konyhában ég a villany. A göcsörtös kőrisfa fénylik az esőben, a dolmányos varjú görnyedten ül az ágán. Egyszer-egyszer megrázza a tollait, anélkül, hogy kinyitná a szárnyát, ettől olyan lesz, mint egy veréb, aki a kerti pocsolyában fürdik. Egy óriásveréb. Várok. Az újság az asztalon, de nem tudok olvasni. Csak ülök, és bámulok kifelé. Az óra ketyeg, fent minden csendes, csupromban néhány korty hideg kávé. Nemcsak fent csendes minden, hanem mindenütt, az eső lágyan kopog az ablakpárkányon, az út vizes és kihalt. Egyedül vagyok, senki mellé sem tudok bebújni az ágyba."

Gerbrand Bakker: Az iker

Ha röviden kellene nyilatkoznom róla: Szamarak.

Ha hosszan: hát, legyen, megpróbálom.

Az emberek többségét mélységes pánik önti el az oldalnyi hosszúságú mondatoknak már a gondolatától is - nekem ezek a kedvenceim. A mágikus, szinte önálló identitással bíró, tekervényes, egymásba vesző szövegek, sok-sok, gyönyörű jelzővel (Száz év magány; Más hangok, más szobák). Az aprólékos bemutatások (Cunningham), a véget nem érő szöszmötölések (Cormoran Strike), lehetőleg sok liter tea fogyasztásával - mind az én, mind a szereplők részéről - a tökéletes boldogságom kedvéért. Az előző postban azt írtam, úgy gondolom, Michael Cunningham különleges tehetség - most hozzáteszem, olyasfajta, akinek az alkotó munkáját el tudom képzelni.
A szikár, minimalista szövegek mágiáját viszont nem tudom felfogni.
Hogyan lehet pár szóba belezsúfolni azt, ami a szavak mögött van? Hogyan lehetséges az, hogy az indulatok majd' kirobbannak a lapokról, miközben csak arról van szó, hogy valaki szó nélkül letesz egy almát az éjjeliszekrényre?
A rejtélyre még mindig nem jöttem rá, de próbálkozom.

A történet főhőse atipikus; egy ötvenöt éves, a magatehetetlen apjával magányos, elzárt életet élő farmer. A kora ellenére a haja még mindig sötét és dús, a teste jó formában van, de azért mégiscsak ötvenöt éves. Nem valószínű, hogy az elkövetkező években megtörténik élete nagy kalandja, de próbálkozik. Aztán, ahogy az lenni szokott a regényekben - még a fura, minimalista holland regényekben is -, történik valami, ami kizökkenti a dolgokat a szokásos menetükből.
Nos, nőnek lenni szar, de férfinak lenni sem leányálom.
A rövidke regényben megismerjük Helmer családjának múltját, a patriarcha apát, a kedvenc, ő-lesz-az-utódom-ikertestvért, aki nagyon fiatalon, autóbalesetben meghal. Henk haláláig Helmernek volt esélye arra, hogy kiszabaduljon az apa zsarnoki hatalma alól, ezek után nincs; ha tetszik, ha nem (egyértelmű, hogy nem), neki kell Henk helyébe lépnie, hajnalban tehenet fejnie, megszámolni a birkákat, beszélni a tejszállítóval. Kettős szörnyűségről van szó: Helmer nem elég jó az apjának, aki nyíltan kimutatja, mennyire nem becsüli őt és a képességeit, emellett ott a keserű beletörődés, hogy jobb híján kénytelen lesz vele beérni, a fiúnak pedig nincs más választása, engedelmeskednie kell. Mind a ketten hazug szerepet játszanak, se a szeretetre, se az őszinteségre nincs esély, a hideg gyűlölet pedig mind jobban körülfonja őket. Olyan íze van a szádban, mint a keserű tejnek, és szinte lángra lobbantja a belsődet, ha ránézel arra, aki elvette az esélyed a menekülésre, és akit, a sors valami morbid poénjaként, olyan figyelemmel kell ápolnod, amit te soha nem kaptál meg tőle. Hihetetlenül rideg, kegyetlen ember, akit a tizennyolcadik oldal környékén én is annyira utáltam, hogy legszívesebben agyonvertem volna. Ugyanakkor érdekes, hogy a kívülállók számára (a saját benyomásaik alapján) a privát sötét bálványaink nemhogy közömbösnek tűnhetnek, hanem kifejezetten szimpatikusnak.

Hossza ellenére súlyos, sokrétű témákkal egyensúlyozó könyv, órákig lehetne róla beszélni - az anya szerepéről, az elhunyt ikertestvérről, annak a menyasszonyáról. A mások boldogsága iránti felelősségről, az elengedésről - emberektől és tárgyi javaktól egyaránt -, a büszkeségről, a magányról, a tartalmas kapcsolatok kiépítéséről, az apaképről, a beavató rítusokról. Arról a faramuci egyedüllétről, amit társas magánynak hívnak; talán elmondhatnám Helmernek, hogy úgyis lehet egyedül lenni, ha van ki mellé bebújni az ágyba egy esős, szürke reggelen. Hogy a magány néha még kirívóbb, ha van melletted valaki, és milyen sokan élnek így. De egyedül, a rád kényszerített járomban megöregedni, és várni, hogy az apád meghaljon, az olyan meddő, elszáradt élet, amitől még a magamfajta introvertált is visszariad.

Ui.: A védőborító gyönyörű, tökéletesen illik a történethez és a regény stílusához, ritka az ilyen összhang.

Eredeti cím: Boven is het stil (Fent minden csendes - mennyivel jobb lett volna ezt meghagyni)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szőcs Petra
Ár: 2990 Ft (érdemes figyelni a Líra akcióit, hála nekik sokkal olcsóbban jutottam hozzá)