2020. szeptember 27., vasárnap

A kis idegen

"... a tudatalattinak sok sötét, boldogtalan zugolya van. Képzelje el, hogy az egyik zugolyból leválik valami. Nevezzük csírának. És tegyük fel, a körülmények kedveznek, hogy ez a csíra kifejlődhessen, hogy megnőhessen, mint a magzat a méhben. Mivé növi ki magát ez a kis idegen? Talán egyfajta árnyék-énné: Calibanná, Mr. Hyde-dá. Ezt a teremtményt azok a ronda ösztönök és étvágyak mozgatják, amelyeket a tudatos elme elrejteni remélt, mint például irigység, rosszindulat és tehetetlen düh..."


Sarah Waters: A kis idegen

Az írónő előző regénye, A szobalány nagy hatást tett rám anno; fordulatos volt, izgalmas, tele meglepő (a vége felé már túl sok meglepő) csavarral, az az igazi szórakoztató ponyva regény, amely ügyesen egyensúlyoz az igényes elvárások és a könnyed kikapcsolódás iránti vágy tengelye között.

A kis idegen jóval lassabb folyású, nélkülözi a hatásvadász fordulatokat. A vidéki körorvos, az agglegény dr. Faraday elbeszélésében ismerjük meg az eseményeket. Faraday egy kis angol faluban nőtt fel, ahol a környék meghatározó uradalmi központja a fényes Hundreds Hall volt, egy vérbeli angol földbirtokos családdal. A második világháború azonban a merev hagyományokra épülő társadalmi rendszert is szétzilálta; a család elvesztette a vagyonát, nem tud megfelelő számban személyzetet fenntartani és Hundreds is már csak árnyéka önmagának, az egykor impozáns kúria lassan az enyészeté lesz.

Egyszer Faraday helyettesíti a család orvosát, így kerül kapcsolatba Ayresékkel; az anyával, a még mindig bájos, de már öregedő szépasszonnyal, a slampos lányával, Caroline-nal és a háborús traumáktól testileg-lelkileg meggyötört fiúval, Roderickkel, akinek az idegeit lassan felőrli a birtok fenntartása és az egyre apadó pénzzel való zsonglőrködés. A doktor gyorsan a család bizalmasává válik, megosztják vele szép emlékeiket, a problémáikat, és a házban zajló titokzatos eseményekről is beszámolnak neki, amelyek egy gonosz entitás jelenlétére utalnak.

Lassan, fokozatosan épül fel a cselekmény, nem egy ijesztgetős horrort kapunk, inkább a család megismerésére fókuszál a történet. Megtudjuk, amit a hasonló tematikával bíró könyvekből nem igazán: a romantikus, régmúltú udvarházak fenntartása közel sem olyan romantikus, inkább valóságos pénznyelő szörny; rengeteg költséggel jár és  számos ember foglalkoztatását, odafigyelését igényli. Habár olthatatlan szenvedélyt érzek a régi házak iránt, a felfűthetetlen, hat méteres belmagasságú szobák és a villanyvezeték hiánya hamar átrendezi bennem a prioritásokat és a kéménykürtő tisztításában sem szeretnék jártasságra tenni, ahogy Caroline.

A regény vége felé már nagyobb teret kapnak a megmagyarázhatatlan események; akik hiányolták a Hill House szelleméből a tisztességesen hátborzongató részeket, itt kapnak egy olyan remekbe szabott jelenetet, hogy azt fogják kívánni, bár a napsütéses órákra hagyták volna az elolvasását (mint én).

Szóba kerül a háború pusztítása, a harctéren átélt borzalmak utólagos lelki tünetei, egy anya csalódása, egy gyerek dühvé váló fájdalma a szülei iránt, egy munkásosztályból felkapaszkodó orvos fellobbanó ingerültsége a nemesek iránt, akik a múltban élve még mindig úgy gondolják, hogy egy világ választja el őket a közönséges emberek kisded problémáitól. Dr. Faraday dühe, undorral vegyes vágyakozása Caroline iránt: a benne élő gyermek csodálatát, a ház és előkelő lakói iránt, bemocskolja Caroline slampos stílusa és cselédhez illő robotolása. Illúzióromboló és rútul emlékeztet arra, hogy a helyi nobilitások is végső soron ugyanúgy emberek - mennyire fonák elvárások dolgoznak az emberekben -, mint a náluk dolgozó parasztok, és a nemesi bőr sem taszítja a koszt.

A két elolvasott könyv alapján azt mondom, bírom Sarah Waters stílusát, remélem, előbb-utóbb a többi könyvét is kiadják (az Affinityre különösen kíváncsi lennék). 

Némileg levont az olvasás élvezeti értékéből Sóvágó Katalin fordítása, itt-ott megbicsaklott a magyar szöveg, egy plusz olvasószerkesztői kör még nem ártott volna ezek kigyomlálásra. Ezt leszámítva egy abszolút nekem való, ízig-vérig szórakoztató regényt olvashattam; amiben ódon ház van, annak a könyvnek nálam már félig nyert ügye van.:) Nagyon bírtam az emberek közötti kapcsolatok dinamikájának az elemezgetését, ennek a több szempontból kifáradt családnak a bemutatását, kinek a reakciói mire utalnak és összefüggésben lehetnek-e a házban észlelt eseményekkel. Nem is értem, miért aszaltam idáig a polcon...

Eredeti cím: The Little Stranger

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2018

Fordította: Sóvágó Katalin

Ár: 3991 Ft


2020. szeptember 8., kedd

Az augusztus, mint olyan

 A nyár utolsó hónapjában egyetlen könyv került hozzám, az is szülinapi ajándék volt, Nita jóvoltából:

Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Sokakhoz hasonlóan én is a 21. Századot mondtam volna a kiadójának, nem a Librit, annyira vonzza a tekintetet - persze ennek semmi köze a belbecshez, nagyon kíváncsi vagyok a történetre, a témája alapján nagyon nekem való.

Nem mondhatnám, hogy remekeltem az olvasásban, de mentségemre szóljon, hogy az egyik könyv több mint 800 oldalas volt:

Gail Carriger: Időtlen Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe Maggie O'Farrell: Utasítások hőhullám idejére Michael Chabon: Kavalier és Clay bámulatos kalandjai

Az Időtlennel eléggé megszenvedtem - már piszkozatban hever a véleményem, csak még gyűjtök mellé egy-két szösszenetnyi értékelést -, amit jól mutat, hogy közbeiktattam Az Aranypintyet a maga bájos 800 oldalával. Rettentő sok idő telt el a Lélektelen iránt érzett szimpátiám óta (rajongásnak azért nem mondanám), eléggé eltávolodtam Carriger stílusától, na. Egy sorozat kiadását sem lenne szabad ennyi ideig húzni, de legalább megjelent az utolsó rész, sajnos már ezt is illik erénynek tekinteni.

Amennyire szerettem a Napok romjait, annyira nem tudtam mit kezdeni A dombok halvány képével, rettenetesen fárasztott a japán társalgási módi és bizonyos témák, ill. ahogy a szereplők kezelték őket, heves undort váltott ki belőlem.

Szerencsére a másik két olvasmány ellensúlyozta a rossz kezdést; nem is tudom, honnan jutott eszembe, hogy nekem kell Maggie O'Farrell regénye, anno imádtam olvasni A köztünk lévő távolságot, erre az élményre vágytam most is és megkaptam, egyben a könnyűnyári olvasmányom is megvolt.

Nagyon örültem, amikor új Chabon-regény jelent meg, amit ezidáig sikerült a polcon aszalni. Mostanában fekszenek a hosszú regények - régebben ki nem állhattam őket -, szeretem belakni a történeteket, hogy a szereplők sokáig velem maradnak, most se volt másként.

A többiek augusztusa:

Nita

PuPilla

Dóri