A következő címkéjű bejegyzések mutatása: észt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: észt. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 1., szombat

Rövidkék

Csúnya dolog fog következni; az egyik könyvről addig halogattam a postot, míg teljesen megkoptak az emlékeim, a másik kettővel meg szimplán nem illünk egymáshoz, ezért összesöpröm őket egy rövid megemlékezős bejegyzésbe.

Dan Simmons: Olümposz I-II. China Miéville: Konzulváros Paavo Matsin: Gogoldiszkó Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Dan Simmons: Olümposz

Tényleg nem ezt érdemli, de a csúf munk... illetve még a csúf tanulás elsodorta. Március elején fejeztem be a könyvet, amit nagyon-nagyon vártam és szerettem olvasni, bár jóval kevésbé volt tökéletes, mint az Ílion, és még elvarratlan szálak is akadtak. Őket is illene egymás után elolvasni, mint A megtört földet, bár ehhez kevesebb energiát érzek magamban.
A többséggel ellentétben jobban szerettem az Olümposzt, mint a Terrort, pedig az ellenkezőjére számítottam, nálam a jövő ritkán nyer a múlttal szemben.

China Miéville: Konzulváros

Nyaralásra tartogattam, mondván, ha kialszom magam és visszabootol a rendszer, még felfogni is képes leszek. Csak arra nem számítottam, hogy hidegen fog hagyni. Abszurd módon mérges is vagyok magamra miatta.:) Nem vagyok hardcore Miéville-rajongó, csak a Krakent és A patkánykirályt olvastam tőle, gondoltam, ezek alapján belevághatok a sűrűjébe.
(Igen, már megint elhánytam a jegyzetemet valahova...)
(De ismét megtaláltam.)
A világa az előbbi kötetekéhez képest is elborult és ismeretlen mezsgyékre vezet Miéville agyában. Régebben ki nem állhattam, ha nem tudtam kontextusba helyezni az alapszituációt, olyan érzés, mint a semmiben lebegni, de most már izgalmas felfedezésnek fogom fel. Ez ennek a könyvnek az elején is működött, de valahogy eltávolodtam tőle és puszta intellektuális érdeklődésből olvastam végig, érzelmileg-lelkileg nem tudott megérinteni. Az ember(szerű)szereplőket bábnak éreztem, biodíszletnek a lenyűgöző, újszerű világ háttere előtt, Avice pedig kifejezetten idegesített a folytonos, nagyképű "immerülő vagyok" kijelentésével, amely önmagában ismételgetve kevéssé hatásos - az immer és a benne járók háttérbe szorultak a "nyelvpedagógiával és bürokráciával vívott ellenforradalom" közben, továbbá a konzulokról is szívesen olvastam volna bővebben, mint a nyelv narkokráciájáról... igazából halálosan untam a Gazdák nyelvújítását, értettem, hogy miért olyan nagy szám, de néha legszívesebben felordítottam volna, hogy nyögjétek már ki, hogy... spoiler lenne, ezért nem írom le, de az emberagyammal nagyon nehéz volt türelmesnek lenni velük. Szégyen, nem szégyen, a nyelvészeti órák közül is az ezzel foglalkozóak (jelölő, jelölt, jel és jelentés kapcsolata stb.) tudtak a legkevésbé megmozgatni.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

Komfortzónából (mennyire utálom ezt a szót...) kimozdulós olvasmánynak szántam ezt a könyvet, az is lett, csak nem a jó értelemben vett rácsodálkozás lett az eredménye, hanem a feszengős-kínos mosolygás. A szóhasználatától (és a fordító tehetségétől) odáig voltam, bár a nyelvi utalások többségét csak a kötet végén lévő betűrendes magyarázat fedte fel, jó lett volna, ha ezek lábjegyzetben szerepelnek. Maga a történet elég zavaros, olyan, mint egy részeg, hagymázas álom, folyton az jutott róla eszembe, hogy az észt Macskajajnak lehetne nevezni. A fülszöveg többet árul el a háttérről - ami miatt kivettem a könyvtárból -, mint maga a könyv, arra számítottam, hogy gazdagabb képet fog adni arról a világról, amivel a magyar kiadó kecsegtetett, de én csak néhány lecsúszott alkesz-hippi botorkálását láttam. Bizisten próbáltam belelátni valami Holt lelkek-paródiát, bármi gogolosat, de nem sikerült.

Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat

Utólag toldottam hozzá a bejegyzéshez, el is felejtettem, hogy még nem írtam róla. A megjelenése óta érdekelt, de a helyi könyvtárban csak helyben olvasható volt, az eredeti árát pedig nem akartam kiadni érte. Év elején bukkantunk rá egy kissé leharcolt példányra Debrecenben - igen, élmény volt felutaztatni Pestre -, gondoltam, miért ne vegyem meg...
Nos, ez egy album, rengeteg képpel, idézettel innen-onnan. Azért állapítom meg ezt a rendkívül egyértelmű és felesleges tényt, mert valószínűleg nem a szisztematikus, végigolvasom az első betűtől az utolsóig típusú olvasóknak szánták, mint amilyen én vagyok, hanem a lapozgatós-kuncogósoknak. A szisztematikus olvasó rendkívüli módon hiányolta az önálló szövegeket a kötet összeállítójától, mint amilyenek a fejezetek elején lévő kis felvezetők, pusztán az ízlésesen elhelyezett idézetekből, képaláírásokból fárasztó volt egy képet összerakni és a végére eléggé meguntam a hiányos öltözetű hölgyeket nézegetni. Magyarán valami olyasmire számítottam, mint A budapesti úrinő magánélete, csak nem úrinő-témában. Nem bánom, hogy megvettem, érdekes darabja a gyűjteményünknek, de a hosszas évek alatt érlelt elvárásokhoz képest alul teljesített.



2013. május 11., szombat

Bennem élsz

"Nekem az öröm, az öröm a magányhoz, a vidékhez kötődik, és mindig valami olyan egyszerű dolgot jelent, mint a levegő, az ég, a fák, a tűlevelek, a moha, a »käbi« (ami fenyőtobozt jelent észtül). Szeretem a fenyőtobozokat, ősszel pedig, amikor hull a gesztenye, mindig felszedek néhányat, pontosan úgy, mint gyerekkoromban, és a selymes gumókat megforgatom az ujjaim között. Most is van egy a táskámban, Linköpingben szedtem fel a földről."

Käbi Laretei: Hová tűnt az a nagy szerelem?
Értékelés: 2.1 ázsiai melankolikus influenza az 5-ből
Kedvenc karakter: -

Ingmar Bergman és Käbi Laretei észt zongoraművész - aki részt vett a Fanny és Alexander létrehozásában - 1957-ben ismerkedtek meg, két év múlva Laretei elhagyta a családját és feleségül ment a rendezőhöz. Fiuk, Daniel öt éves volt, amikor elváltak, de Bergman haláláig jó kapcsolatban maradtak. Tíz év alatt több mint száz levelet írtak egymásnak, ezekből, valamint az 1962-ben írt naplójából, a "fekete könyvből" állította össze Laretei ezt a kötetet.
Két bődületesen nagy hibát rovok fel neki: ez a kötet nincs megszerkesztve, továbbá az írások olyan 80%-ban unalmasak. Kicsit úgy éltem meg, mint egy viszketést; amíg nem értem el hozzá, érdekelt, de most, hogy a tünet enyhült (vagyis elolvastam), nagyon hamar el fogom felejteni. Legalábbis ez a szándékom.
A kötet elején van egy előszó, de már az is elég zagyva, és, mint regényes képzeletű olvasót, nem az évszámok érdekeltek, hanem két művész szép gondolataira voltam kíváncsi. Nem magánéleti melodrámára, intim titkokra, hanem íves eszmefuttatásokra.

Együtt a család. Käbi, Bergman, Daniel és a Gép
Kép innen
Nos, se intim titkok, se magvas gondolatok nincsenek a levelekben, vagy engem nem érintettek meg. Az első pár levél, amelyben a két ember még csupán "beszélget" és óvatosan hozza szóba a közöttük lévő összhangot és szimpátiát, egész tűrhető volt, de a többi nem volt rám hatással. Szükség lett volna néhány kommentárra, nagyon zagyva hatást keltett, hogy a borzalmas, nyálas sorokat (komolyan) deprimált gondolatok, majd esdeklő bocsánatkérések követik.
Szinte én, az olvasó szégyelltem magam az ilyenek olvastán [Bergman levele Lareteinek]:


"Mivel számomra kétségtelenül te vagy a nők közül a legelső, érthető, hogy vonítok utánad, hogy elepedek utánad. És csak mondom, mondom folyamatosan: szeretlek."


Blöee! Ha 200 oldalnál hosszabb lenne a könyv, nem fejeztem volna be. Unalmas, érdektelen, következetlen - csupa fosztóképzős szót tudok rá aggatni. Az egyetlen pozitívum Szofja Tolsztaja és Anna Karenina említése volt, hozzájuk pozitív olvasmányélmények fűződnek.

Ui.: Ettől függetlenül Bergman műveire továbbra is kíváncsi vagyok. Käbinek viszont jobb lett volna, ha írás helyett zongorázik.


Eredeti cím: Vart tog alla denna kärlek vägen?
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kúnos László
Ár: 2300 Ft (kiráz a hideg, ha eszembe jut, hogy én ezt valamikor meg akartam venni...)
Ingmar Bergman oldala
Életrajza az ekultura.hu-n