Majdnem erasztománia

"- Masza, te semmiben sem vagy bűnös... A kard meg ócska vacak, egy kötőtű, azzal aztán nem döföd le magad. Majd veszünk másikat, ötvenrubeleset. Ez nem egy családi kard.
 Masza felegyenesedett, eltorzult arcán patakzottak a könnyek.
 - Én mégis csak ragaszkodnék hozzá, uram. Képtelen vagyok így élni, hogy ilyen szörnyűségeket okoztam önnek. Rászolgáltam a büntetésre.
 - Rendben van - sóhajtott Fandorin. - A szótárból megtanulod kívülről a következő tíz oldalt.
 - Nem, húszat!"

Borisz Akunyin: Akhilleusz halála

Mindig elfelejtem, hogy tulajdonképpen már olvastam egy kötetet Akunyintól, és az alapján igazán nincs mitől tartanom, jóformán biztos, hogy Fandorin nyomozása sem okoz csalódást (ráadásul, ha jól emlékszem, a Temetői történetekben is szerepet kap a drága Eraszt Petrovics). Emellett egy könnyedebb olvasmányra vágytam, mondjuk, egy krimire, amiket egyébként is szívesen fogyasztok. És hát szerettem volna erasztomán lenni, mert az olyan sikkesen intellektuálisan hangzik.
Anno, amikor a könyvet vettem, sikerült beletalálnom a sorozat közepébe, ugyanis az Akhilleusz halála a negyedik rész, de néhány utalástól, továbbá az első rész, az Azazel egyik felbukkanó szereplőjétől eltekintve nem éreztem, hogy végzetes információhiányban szenvednék, de ez a krimisorozatok hálás és olvasóbarát sajátsága.
Nem ismertem a sorozatot, ezért alaposan meglepett, hogy milyen régen, az 1800-as évek végén játszódik, továbbá azon is, hogy milyen igényes a nyelvezete, játékos, kissé szószátyár narrátorral, aki nem átall szegényt Fandorinon is humorizálni. Ahogy pat kolléganő említette egyszer, Akunyin valószínűleg viszi a pálmát a legbonyolultabb, nyelvtörő-szintre emelkedő orosz nevek megalkotásában, lásd például: Kszaverij Feofilaktovics Grusin - magamban mormogva nem tudom, hányszor elpróbáltam a kiejtését, mire sikerült megjegyeznem (de elsőre leírnom már nem:)). Fandorin nagyon cuki - jelenlegi munkakörét tekintve törvényszéki ülnök - olyan, mint egy James Bondba oltott Sherlock Holmes; hihetetlenül jó megfigyelő, testi ügyessége és problémamegoldó készsége kiváló, a szép nőktől általában elgyöngül, viszont kicsit sem Aspergeres, ellenkezőleg, jól bánik az emberekkel és az emberismerete sem hagyja cserben. Mindez kiegészül a Japánban felvett, az orosz környezetben egzotikusnak (mondhatni: furának) tűnő szokásaival, és harcstílussal, ami szintén fura, viszont rendkívül hatékony. Hű társa Masza, az egykori jakuzagyerek, a kettejük szóváltásai szolgáltatják nagyrészt a humor forrását.

Kb. a könyv felénél tartogatott még egy meglepetést nekem a könyv - van egy másik nézőpont, ill. egy olyan szereplő, akinek nemcsak az ügyben betöltött szerepét ismerjük meg, hanem az egész élettörténetét is. A gyilkosság - holtan találják Oroszország közkedvelt főhadsegédét, a Fehér Generálisnak vagy Akhilleusznak nevezett Mihail Szoboljevet, aki látszólag természetes úton halálozott el, de a hőst jól ismerő Fandorinnak gyanús az eset - szempontjából (ha mindenáron innen akarunk indulni, de szeretek én regényes élettörténeteket is olvasni, és ez kétségkívül ilyen) megismerjük a szereplő... khm, stílusát, lelki beállítottságát, és az ő szemszögéből Szoboljev halálát, valamint a köré szőtt, többszörösen összetett machinációt. Gondolom, nem okoztam mély lelki sérüléseket azzal, hogy elárultam, Akhilleusz nem az infarktus vitte el.

Krimikről mindig olyan nehéz írnom... az Akhilleusz halála jó, okos és szórakoztató kis könyv, örülök, hogy több évnyi tologatás után végre sorra kerítettem. Rajongó (erasztomán:) nem lettem, de előbb-utóbb megismerkedem az Azazellel és a sorozat többi részével is.

Eredeti cím:
Sorozat: Fandorin 4.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Bagi Ibolya
Ár: 2200 Ft

Van helyed a temetőben

"A brit különcködés alapjában véve messze földön híres, s a tradíció nagyrabecsülése lengi körül. A legnagyobb tiszteletben álló ilyen különcség az állatok szeretete. Ez az oka, hogy a kelta keresztek és gipszkrisztusok közül hébe-hóba egy-egy imádott kutya vagy macska kőpofája is előbújik.
 Még elképesztőbbnek tűnik az udvari sintér, John Atcheler mély elhivatottságának megnyilvánulása, aki meghagyta, hogy sírjára egy ló szobrát állítsák fel: az elhunyt feladata volt a királyi istállók öreg, kiszolgált lakóinak az elpusztítása. A szerencsétlen almásderesek kísértete így százötven éve ott áll már gyilkosa csontjain, és szünet nélkül döngeti koporsója fedelét kőpatáival. Úgy kell neked, John Atcheler."

B. Akunyin - G. Cshartisvili: Temetői történetek
Értékelés: 4.98 lóhere az 5-ből

Avagy az előző postban említett könyv, amelynek a jegyzete elveszett, ám teremtő képzeletemnek hála reprodukálódott.
Tulajdonképpen pat a bűnös, mert az ő olvasásáról ugortam a könyv adatlapjára, és a fülszöveg alapján a tavalyi énem habozás nélkül megrendelte volna valahonnan a kötetet. Amadea 2.0 viszont takarékosan, ám kicsit hülyén - öngólnak számít könyvtárba járni, hiszen a saját könyvektől veszi el az időt - elbattyogott a bibiliotékába, a bűn smucig melegágyába.
Már csak azért sem haragszom patre (eleve, hogy lehetne rá haragudni?), mert nagyon élveztem a kötet olvasását. Bevallom - illetve a fenét, az eggyel korábbi bejegyzésben már bevallottam, link lásd fent -, az esszéket sokkal jobban élveztem, mint a kriminovellákat. Mindig örülök, ha rokonlelket találok, és úgy érzem, Romain Gary mellett Borisz Akunyin (ciki bevallani, de tegnap homályosított fel pat, hogy a két szerző egy személyt takar) szintén olyan, akinek a gondolkodása, mentalitása nagyon hasonlít az enyémhez.

Akunyin, ez az ínyenc tafofil, öt évig írta a Temetői történeteket, melyben a non-fiction írások és a kitalált történetek összefüggnek egy személy vagy egy gondolat kapcsán. A kötetben hat sírkertet ismerünk meg, Oroszországtól Jeruzsálemig barangolunk. Valamennyi hely ősi nekropolisz, amelyeket nem a friss fájdalom és az élő bánat jár át, hanem a Tovatűnő Idő foglalatai és azoknak az embereknek a lakhelye, akik előttünk éltek - de haláluk után nem szűntek meg létezni, csak immár más idődimenzióban vannak, mint mi, és, ahogy ez lenni szokott, néha történnek érdekes találkozások, ahogy a novellák is ezt támasztják alá.
Elsőként a régi Doni temetőben kóválygunk, ahol Akunyin és "rezonőr társszerzője" bemutat minket Szalticsihának, a kegyetlen földbirtokosnőnek, aki afféle orosz Báthory Erzsébetként szőke jobbágyleányokat gyilkoltatott le és tetteiért II. Katalin egy föld alatti cellába záratta élete végéig. A híres Highgate-ben, ebben a "viktoriánus dzsungelben" barangolva megtudhatjuk, hogy Charles Dickens csak névleg tette itt tiszteletét, és hogy a tiszteletreméltó Robert Liston 30 másodperc alatt képes volt lábat amputálni, Karl Marx pedig éhező vámpírként ideológiai testvérek vérére szomjazik. Párizsban, a Napkirály gyóntatójáról elnevezett temetőben, ahol a halál örömünnepe tombol, történik a legviccesebb eset, Oscar Wilde exkluzív alakításával, de a "szívtelen" Chopin - az a szerve ezer kilométerrel arrébb, Varsóban nyugszik - csak érdekességként van megemlítve. Az eleven vér és a szerelem temetője ez, szó szerint.

A Highgate, Egyiptom sugárút. Igen, erről a temetőről a legkönnyebb képet találni.

A Japánban játszódó fikcióban - Jokohama "a halál dilettánsainak temetője" - a híres Eraszt Fandorin nyomoz, és röstellve gyónom meg, hogy ez a rész tetszett a legkevésbé, talán mert az egész japánimánia távol áll tőlem. Ezzel ellentétben New York "a megtervezett halál territóriuma", ahol az amerikaiak jó befektetésként előre vásárolnak sírboltot - néhány esetben nem kellene. Némi keserűség színezi ezt az emlékemet - igen, itt jöttem rá, hogy elvesztettem az eredeti jegyzetet -, de a novella imádnivaló volt, ez a kedvencem a Pére Lachaise-ben játszódó mellett.
Jeruzsálemben egy hatalmas váróteremben lyukadunk ki; Akunyin azt a meglepő felfedezést teszi, hogy a zsidó emberek nem félnek a haláltól, "a gyász nem zsidó műfaj". Baromi érdekes ebbe belegondolni, a legtöbb keresztény vagy keresztény körben nevelkedett ember féli a halált, sok esetben egyenesen retteg tőle. Talán tényleg az az emberiség legnagyobb álma, hogy megszabaduljon a halálfélelemtől - bár nekem az utolsó novella alapján az jutott eszembe, hogy ez esetben hiányozna valami az életből, a craic, a féktelen öröm, amely az élet magvát adja. A halálnak túl sok lehetősége, túl sok ürügye van elragadni minket, és mindent ennek tudatában cselekszünk, ezzel kelünk, ezzel fekszünk, ezt szívjuk be a levegővel, ezt tudva ringatják az anyák gyermekeiket a bölcsőben.

A halál végül ránk nevet, és mi csak egyet tehetünk: hogy visszanevetünk.

Ui.: mindenkinek ajánlom figyelmébe egy ember kapcsolódó blogját.

Eredeti cím: [lusta vagyok cirill karakterekre vadászni]
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2006
Fordította: Bagi Ibolya (novellák), Sarnyai Csaba (esszék)
Ár: 3200 Ft