Van helyed a temetőben

"A brit különcködés alapjában véve messze földön híres, s a tradíció nagyrabecsülése lengi körül. A legnagyobb tiszteletben álló ilyen különcség az állatok szeretete. Ez az oka, hogy a kelta keresztek és gipszkrisztusok közül hébe-hóba egy-egy imádott kutya vagy macska kőpofája is előbújik.
 Még elképesztőbbnek tűnik az udvari sintér, John Atcheler mély elhivatottságának megnyilvánulása, aki meghagyta, hogy sírjára egy ló szobrát állítsák fel: az elhunyt feladata volt a királyi istállók öreg, kiszolgált lakóinak az elpusztítása. A szerencsétlen almásderesek kísértete így százötven éve ott áll már gyilkosa csontjain, és szünet nélkül döngeti koporsója fedelét kőpatáival. Úgy kell neked, John Atcheler."

B. Akunyin - G. Cshartisvili: Temetői történetek
Értékelés: 4.98 lóhere az 5-ből

Avagy az előző postban említett könyv, amelynek a jegyzete elveszett, ám teremtő képzeletemnek hála reprodukálódott.
Tulajdonképpen pat a bűnös, mert az ő olvasásáról ugortam a könyv adatlapjára, és a fülszöveg alapján a tavalyi énem habozás nélkül megrendelte volna valahonnan a kötetet. Amadea 2.0 viszont takarékosan, ám kicsit hülyén - öngólnak számít könyvtárba járni, hiszen a saját könyvektől veszi el az időt - elbattyogott a bibiliotékába, a bűn smucig melegágyába.
Már csak azért sem haragszom patre (eleve, hogy lehetne rá haragudni?), mert nagyon élveztem a kötet olvasását. Bevallom - illetve a fenét, az eggyel korábbi bejegyzésben már bevallottam, link lásd fent -, az esszéket sokkal jobban élveztem, mint a kriminovellákat. Mindig örülök, ha rokonlelket találok, és úgy érzem, Romain Gary mellett Borisz Akunyin (ciki bevallani, de tegnap homályosított fel pat, hogy a két szerző egy személyt takar) szintén olyan, akinek a gondolkodása, mentalitása nagyon hasonlít az enyémhez.

Akunyin, ez az ínyenc tafofil, öt évig írta a Temetői történeteket, melyben a non-fiction írások és a kitalált történetek összefüggnek egy személy vagy egy gondolat kapcsán. A kötetben hat sírkertet ismerünk meg, Oroszországtól Jeruzsálemig barangolunk. Valamennyi hely ősi nekropolisz, amelyeket nem a friss fájdalom és az élő bánat jár át, hanem a Tovatűnő Idő foglalatai és azoknak az embereknek a lakhelye, akik előttünk éltek - de haláluk után nem szűntek meg létezni, csak immár más idődimenzióban vannak, mint mi, és, ahogy ez lenni szokott, néha történnek érdekes találkozások, ahogy a novellák is ezt támasztják alá.
Elsőként a régi Doni temetőben kóválygunk, ahol Akunyin és "rezonőr társszerzője" bemutat minket Szalticsihának, a kegyetlen földbirtokosnőnek, aki afféle orosz Báthory Erzsébetként szőke jobbágyleányokat gyilkoltatott le és tetteiért II. Katalin egy föld alatti cellába záratta élete végéig. A híres Highgate-ben, ebben a "viktoriánus dzsungelben" barangolva megtudhatjuk, hogy Charles Dickens csak névleg tette itt tiszteletét, és hogy a tiszteletreméltó Robert Liston 30 másodperc alatt képes volt lábat amputálni, Karl Marx pedig éhező vámpírként ideológiai testvérek vérére szomjazik. Párizsban, a Napkirály gyóntatójáról elnevezett temetőben, ahol a halál örömünnepe tombol, történik a legviccesebb eset, Oscar Wilde exkluzív alakításával, de a "szívtelen" Chopin - az a szerve ezer kilométerrel arrébb, Varsóban nyugszik - csak érdekességként van megemlítve. Az eleven vér és a szerelem temetője ez, szó szerint.

A Highgate, Egyiptom sugárút. Igen, erről a temetőről a legkönnyebb képet találni.

A Japánban játszódó fikcióban - Jokohama "a halál dilettánsainak temetője" - a híres Eraszt Fandorin nyomoz, és röstellve gyónom meg, hogy ez a rész tetszett a legkevésbé, talán mert az egész japánimánia távol áll tőlem. Ezzel ellentétben New York "a megtervezett halál territóriuma", ahol az amerikaiak jó befektetésként előre vásárolnak sírboltot - néhány esetben nem kellene. Némi keserűség színezi ezt az emlékemet - igen, itt jöttem rá, hogy elvesztettem az eredeti jegyzetet -, de a novella imádnivaló volt, ez a kedvencem a Pére Lachaise-ben játszódó mellett.
Jeruzsálemben egy hatalmas váróteremben lyukadunk ki; Akunyin azt a meglepő felfedezést teszi, hogy a zsidó emberek nem félnek a haláltól, "a gyász nem zsidó műfaj". Baromi érdekes ebbe belegondolni, a legtöbb keresztény vagy keresztény körben nevelkedett ember féli a halált, sok esetben egyenesen retteg tőle. Talán tényleg az az emberiség legnagyobb álma, hogy megszabaduljon a halálfélelemtől - bár nekem az utolsó novella alapján az jutott eszembe, hogy ez esetben hiányozna valami az életből, a craic, a féktelen öröm, amely az élet magvát adja. A halálnak túl sok lehetősége, túl sok ürügye van elragadni minket, és mindent ennek tudatában cselekszünk, ezzel kelünk, ezzel fekszünk, ezt szívjuk be a levegővel, ezt tudva ringatják az anyák gyermekeiket a bölcsőben.

A halál végül ránk nevet, és mi csak egyet tehetünk: hogy visszanevetünk.

Ui.: mindenkinek ajánlom figyelmébe egy ember kapcsolódó blogját.

Eredeti cím: [lusta vagyok cirill karakterekre vadászni]
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2006
Fordította: Bagi Ibolya (novellák), Sarnyai Csaba (esszék)
Ár: 3200 Ft