Kallódó képzelet

Tegnap elhagytam a Temetői történetekről szóló jegyzetemet. Fogalmam sincs, hová tűnt, tipikusan annak az esete áll fenn, amikor valami szőrén-szálán eltűnik vagy úgy felszívódik, mintha sose létezett volna. Egy sima A/5-ös írólap esetében ez szinte csábító lehetőség, de eddig nem fordult elő - az eddigieket mindig megtaláltam, igaz, jóval a post megírása után, miért is ne. A villamosmegállóban nem vettem elő a könyvet, mert nálam van egy pont, amikor túl hideg van az olvasáshoz várakozás közben, a villamoson nem hagyhattam el, mert körülnéztem és a könyv elővétele után pár perccel, amikor fel akartam vésni egy oldalszámot, már nem találtam a papírt. Tehát: valahol itthon kell lennie. De nincs. Azaz a lakás elnyelte.
Tisztában vagyok vele, mekkora ordenáré hülyeség élettelen dolgokat személyiséggel és akarattal felruházni - arról nem is beszélve, hogy a buzgóság révén tényleg öntudatra ébredhetnek! -, de ragaszkodó típus vagyok, ráadásul érzelmes, melynek révén számtalan gyermekded dolgot művelek.
- Hol az a kurva papír? - sziszegtem. - Add vissza, most rögtön! - a padlón hasaltam és buzgón bámultam a kanapé alá, de a pormacskák bojtos farkán kívül nem láttam ott semmit. A számítógépasztal körül sincs, pedig meszes emlékezetem szerint itt láttam utoljára.

Kérdezhetnétek, miért foglalkozom ennyit egy nyamvadt lap kézre kerítésével, amin néhány odavetett szó és oldalszám díszlik. Hát azért, mert nem bírom elviselni, ha nem találok valamit (ha úgy tetszik, ha nem uralom a környezetem - oly kevés dologra van befolyásom, legalább ennyi szánalmas hatalom adassék meg nekem) és úgy ragaszkodom minden kis fecnimhez, mint boszorkány az elhullajtott szarutermékeihez, nem szeretem, ha más olvasgatja vagy nézegeti őket, mintha a lelkem egy darabját fürkésznék ki (a bevásárlólista nem tartozik ezen darabok közé). Nem mintha olyan szupertitkos, világmegváltó vagy Nobel-díjat érő gondolatok lennének, a kb. 12 éve rendszeresen írt naplóimra is ugyanez igaz: nagyrészt magammal foglalkozom bennük (ahogy a nap huszonnégy órájában ezt teszem), de az enyémek. A magánszférám részei, amelyből nem sok jutott nekem, hát kénytelen voltam a fejemben kialakítani egyet. Lehet, hogy ezt a mértékű firkálást már grafomániának nevezik, nem tudom - az viszont rosszul esett, hogy valahol azt olvastam róla, a grafománia nem jelent egyet az írás iránti fogékonysággal, a mennyiség nem jelenti a minőséget. Talán A virradat ígéretében van róla szó, de nem esküszöm meg rá, és arra sem emlékszem, hogy szól az adott passzus pontosan -, csak annyit, hogy muszáj lemacskakaparnom egy fehér lapra a fejemben kergetőző hülyeségeket, akár azért, hogy ne felejtsem el meghosszabbítani a könyvtári könyveket, akár azért, hogy a billentyűket verjem eme zagyválásért. Ezért is örültem meg, amikor a Temetői történetek egyik esszétraktusában a következőt olvastam:

"Régóta gyanítom, az írói tehetség nem abban áll, hogy képesek vagyunk olyasmit kigondolni, ami nincs, hanem abban a különleges belső hallásban, mely lehetővé teszi, hogy meghalljuk azokat a szövegeket, melyek valahol már léteznek. S az írók között az a legzseniálisabb, aki a lehető legpontosabban le tudja írni azt, amit ez a misztikus hang diktál." (B. Akunyin - G. Cshartisvili: Temetői történetek, Európa, 2008, 79. o.)

Mindig ujjongok belül, ha olyan gondolatokat olvasok valahol, amelyek mintha az én fejemből röppentek volna ki, vagy egyeznek a saját eleszmélkedéseimmel - ez pont olyan. Neem, nem az írói tehetségről vakerálok, legszívesebben áthúztam volna az első mondat eme részét, de nem gyalázok meg semmilyen írói szöveget. Jobb szeretek a "talán" lenni, mintsem az elszalasztott lehetőség, a "lehetett volna, de..." Túl sokszor voltam az.
A lelki rokonság, az a lényeg. Szégyen, nem szégyen, a Temetői történetekben sokkal jobban élveztem Cshartisvili esszéit, mint Akunyin kriminovelláit, ugyanolyan rokonléleknek érzem, mint Romain Garyt A virradat ígérete alapján. Az elvarázsoltak nem szeretnek egyedül lenni.

Közben a jegyzet nem lett meg, de a "nem függök a környezetemtől" című új elvem jegyében múlt éjszaka átfutottam G. úr elmélkedéseit és reprodukáltam értékes eszmemorzsáimat. Vajon a másolat ugyanolyan eredményt fog hozni, mint az eredeti példány? Isten tudja, vagy még ő se, szerintem nem tud mit kezdeni az internettel. Majd a postból kiderül.
Azt viszont nem tudom, hogy akadályozzam meg a további kallódásokat. Néha a rendszeresen magammal hurcolt füzetembe - amelyben minden van, térképrajzolat, emlékeztetők, naplóbejegyzések, listák, képeslap, emlék-szalvéta - körmölök, de azt az egyszerű, sima mozdulatot szeretem, ahogy előkapom a könyv végéből a lapot, vések, lap vissza, olvasok tovább. Lusta vagyok, na.

Ui.: Mondtam már, hogy imádom az art deco ékszereket? Elvileg nem kellene szeretnem őket rideg színe, szögletes formáik miatt, de ezeknek nem tudok ellenállni:

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen

Kép innen